XXXIII. Kártya és istenítélet.

Elhagyván a tarka macska oduját, vigyázva ereszkedtünk le a hegyről, mert most még veszélyesb volt az út, mint fölfelé, minthogy egyetlen hibás lépés mulhatlanul életünkbe vagy legalább valamely ép tagunkba kerülhetett volna. E közben kérdém vezetőmet: ismeri-e közelebbről a most látott betyárokat? Ő erre azt válaszolá, hogy az öreg ember és felesége régi orgazdák, kiknél sok lopott jószágnak jutottak már nyomába, a többiek azonban ránézve mind új emberek, kivevén a középkorú férfit és kísérőnéjét, kiket már hajdu korában ismert. Ezen férfi történetét oly érdekesnek lelém, hogy ismétléseért bocsánatot reménylek.

Robincsek tiz éves korában hagyá el szüléit s tizenkét testvérét és a síkföldre ereszkedett hegyei közől, görbe bottal s öblös vászon táskával, melybe még sokkal több kenyér fért volna, mint mennyit a falusi és városi házak ajtai előtt összeszerezhetett. Éhségét azonban mégis megenyhítheté; mert az apai házban eléggé megszokta már a nélkülözéseket. Az első városban, hol iskolákra talált, szobaseprőnek jelenté magát s így a bejárás csakugyan megengedteték neki, főkép miután tettleg bizonyítá be, hogy nemcsak a seprőt, hanem a hasábfát is jól tudja kezelni s illő melegségben birja az iskola kemenczéjét tartani; mire egyébiránt nem nagy munka kellett, mert a fiúkat különben a bot és vesző úgyis annyira megriasztotta, hogy a szoba illő melegségét könnyen feledhették. Ezenkívül a tanító konyhájában buzgón segített mosogatni és koppasztani s ezen példás készsége következtében tanulásra is engedelmet kapott mellesleg és így három esztendő alatt az első iskolán csakugyan szerencsésen áthatott, miután burgonyakapáláskor derekasan bebizonyítá, hogy már magosb tanulmányokra is elég erővel bír. Ezen úton tizenegy év alatt szerencsésen befejezé a hat évi tanulói pályát és főiskolába ment, hol kezeiről a kormot lemosá, ócska keztyüt vett néhány megtakarított fillérén s mások tanítását vállalá magára, hogy ez úton kipótolhassa egyszersmind, mit eddig a tanulásra nézve elmulasztott. Ezen pályán igen dicséretesen haladott, mert a gyöngéd anyák intéseit szigoruan követé s egyáltalán nem iparkodott a szeretetreméltó úrfiakat és egyszersmind született tekintetes urakat tanulás által megerőltetni. E modoránál fogva oly jóra változott ügye, hogy midőn fogait hófehér hegyes ludtollal tisztogatá, ezen működést senki nem tarthatta puszta arszláni szemfényvesztésnek, hanem mindenki tökéletesen meg lehete győződve, hogy valóságos hús akadt meg fogai között.

Ilyetén boldogsága csakhamar tetőpontot ért, mert tudományos pályafutásának utolsó éve felé fényesen bizonyítá be, mikép ő nem egyoldalú fél ember s annál fogva nemcsak a gyöngéd anyák parancsának tud engedni, hanem a keményebb s hevesb természetű atyák kívánságai iránt is illő tisztelettel képes viseltetni. Azon házban ugyanis, hol tanítói szerepet játszott, a szobaleány eléré már azon kort, melyben a szív hangosan kezd szelid érzelmekről szólani, mind tavaszkor a csalogányok s tavak zöldnadrágos lakosai. A szobaleány igen hűséges és példás ragaszkodású cseléd vala, mely két ritka tulajdonsága valóban ritka jutalmat érdemle. A háziúr gyöngéden figyelmezteté a tanítót e sajátszerű körülményre s ez mélyen hajlott meg a nyomós okok előtt és oltárhoz lépvén a csinos szobaleánynyal, csakhamar boldog férj s még boldogabb apa lőn és ismerősei nem tudák magokban elhatározni, hogy a boldog férjet vagy deli menyecskét kelljen-e inkább sajnálniok s végre mindketten abban állapodtak meg, hogy mind a kettőt gyomrukból sajnálták; mert hiszen ha gyűlölni szabad gyomorból, mikép mondani szokás, úgy szeretni vagy sajnálkozni is nemcsak szívből, hanem gyomorból is lehet.

Eddig csak fáradozott az érdemes tanító úr, elhatározá tehát, hogy most, illő kárpótlásul lehetőségig örvendeni fog az életnek és e határozatát csakugyan teljesíté is. A volt szobaleány ugyanis hűségéhez mért évpénzt huzott s boldog férje gondosan ápolá abból kedves testét s néhány évig igen jól érezte magát s kimondhatlan örömet lelt egyetlen kis leányában, ki menyegzője ötödik évnapján már ritka szépség jeleit sejteté arczának minden vonásában. Ekkor azonban jóltevője hirtelen meghalt s az eddig pontosan kijárt évpénz rögtön elmaradt és új jövedelemforrás nem akart minden munka nélkül nyilni, ámbár az egykor oly rendkívül boldog férj most már nemcsak szerelmét, hanem kezeit is igen hatályosan érezteté szeretett nejével, miből ez méltán következtetheté, hogy ily sulyos kezű férj valóban sokat dolgozhatnék, ha azt születése és méltósága engedné, mikép ezt Robincsek úr elég gyakran mondá, mit épen nem lehet neki bűnűl tulajdonítani, mert hiszen rég elfeledheté már, hogy egykor saját bőre volt csizmájának talpa s vászon táskájának ürességét gyakran vajmi sajnosan érzé testének azon része, mely táplálékot készít a tagok részére.

Ezen szomorú állapotban hallá, hogy bizonyos uraság igen kedvező feltételek mellett, nevelőt keres egyetlen reménydús csemetéje és illetőleg fia számára, ki már számos tanítót fárasztott ki. Ezen állomást tehát elnyerni törekvék, mert tapasztalásból tudá, hogy ott, hol a böcsületes tanító kifárad, a könnyű lelkiismeretű nevelőnek tulajdonkép semmi dolga sincs és mégis nagy jutalomra számolhat. Törekvése nem maradt óhajtott siker nélkül, ő nevelője lett bizonyos – Elek úrfinak s mellette mindenek előtt a lovaglást tanulta meg, mit nemsokára a kártyázás és ivás könnyű mestersége követett. Tőle ellenben azt tanulta az úrfi, hogy ámbár huszonnégy órából áll a nap, mégis minden haszon és fáradság nélkül el lehet azt tölteni s a mellett még az unalmat is száműzhetni; mely utolsó körülmény maga is megérdemlé azon tetemes díjat, mit a jeles nevelő minden évnegyedben pontosan nyugtatványozott s ez által a kedves szülék tökéletesen meggyőződhettek, hogy a régi család utolsó nemes sarjadéka csakugyan nevelésben, még pedig drága s következésképen igen jó nevelésben részesül, minthogy csak az olcsó húsnak híg a leve.

Bizonyos kis ártatlan időtöltés, mely csaknem életébe került egy fekete czigány fiúnak, tanácsossá tevé, az úrfit kissé külföldre utaztatni s ily jeles nevelő társaságában, ki ellen Elek úrfi egyszer sem panaszkodott, nemde tökéletes megnyugvással eszközölhették azt a gyöngéd szülék?

A történeti hűségnek azon őszinte vallomással tartozunk most, hogy külföldön nemes vetélkedéssel tanult nevelő és növendék, még pedig mindent, mit kerülniök kellett volna s különösen a kártyajáték volt az, melyben mindketten oly haladást tettek, hogy minden titkait kiismerték, mely szép tudományuk gyakran víz felületére emelé életsajkájukat, midőn a hazai küldemények elmaradtak s az adósságok terhe elmerüléssel fenyegetődzött.

Végre azonban mégis visszatérésre kelle úti kürtjüket megfúniok, mert hazulról minden küldemény elmaradt s a kártya titkait mások is ismerték, minélfogva nem lehete mindig egyenlő sikerrel működniök: különben pedig remélheték, hogy az új körökben majd ismét hatályosabban fogják ezen mesterségöket gyakorolhatni.

Haza térvén, dús tapasztalásokkal terhelten, a szerető szülék örömkönyűkkel köszönék meg a derék nevelő buzgó fáradozásit, miknek következtében most már annyira megnőtt egyetlen reményök bajusza és szakálla, hogy bátran szabhatott törvényeket, miknek súlyától neki természetesen nem kelle félnie, valamint az apa sem tartozik gyermekeinek haragjától megrettenni.

A nevelő tehát kifizettetett s visszatért Budapestre, hol azonnal nejét iparkodék fölkeresni, kiről tizenegy év óta szót sem hallott, kit azonban jelentkező köszvény s egyéb apró mellékbajok ezentúl igen kívánatos házibutorrá tehettek. Törekvéseinek rövid idő mulva sikerült a feledett nőt s szép fiatal tizenhatéves leányát föltalálni, kik örömmel fogadták a megtért juhot, habár farkasbőrben jelent is meg közöttük, noha a nőnek elég oka lehetett volna a hosszas hallgatás, távollét és minden – pénzküldemény elmaradása miatt igazságosan panaszkodni. Azonban a férj súlyos ládával jelent meg s ez megengesztelheté a nő méltó neheztelését; a fiatal leány romlatlan szíve pedig kendőzetlen örömet érze atyjának visszatértén s a viszonyok körülményesb bonczolgatásába épen nem bocsátkozott. Miből éltek a családfő hosszú távolléte alatt? azt a férj nem puhatolá, mert ő sem szeretett volna azon kérdésre felelni, hogy ő ugyanazon idő alatt mikép élt. Egyébiránt azzal is vigasztalhatá magát, hogy az égi madarak és mezei liliomok is megnyerik a szükséges táplálékot és ruházatot s ennélfogva a házasélet megújult örömeit darab ideig semmi nem háborította, főkép miután a nő a köszvényápolásban napról-napra nagyobb ügyességgel tünteté ki magát.

Azonban írva van s mindennapi szomorú tapasztalás tanítja, hogy e silány világon a vég nélküli boldogság titkát még egy halandó sem födözte föl. Robincsek úr pénze fogyni kezde s tanítványához folyamodott; ámde a várt pénz helyett az atya súlyos átkát nyeré válaszul, azon hírrel együtt, hogy hajdani tanítványa eltünt, véres gyanú által terheltetve s hogy elfajulását a rossz nevelés okozta. Így szokott az történni, saját hibáink okát mindig másban szeretjük keresni s mást feddünk akkor, midőn magunkat kellene skórpiókkal ostoroznunk!

Robincsek tehát szorgalmasan kártyázott s néha nyert ugyan, de a veszteség csakhamar mindig kétszeresen nyelé el a gazul gyűlt pénzhalmazt s nem volt-e természetes, hogy a veszteséget vissza kívánta szerezni? Folyvást játszott tehát, adósságot adósságra halmozott, lelkét szeszes italokkal kábítá el, nejének s gyermekének ruháit eladá s a megbetegült asszonyt a legszükségesb tápláléktól is megfosztá. A háznál egyetlen fillér sem volt többé, az anya halállal küzdött s fájdalmait csak vízzel enyhítheté és a férj mennyre-földre esküvék, hogy ma éjjel játszani és nyernie kell, habár felesége utolsó párnájából kellene is pénzt szereznie. Leánya térdein könyörge, hogy inkább munkával iparkodjék néhány garast szerezni gyógyszerre s legszükségesb táplálékra, mivel ő nem távozhaték anyja ágyától. Ekkor a mámoros férj megragadá a leány karját s rémítés és rábeszélés, párosulva szeretett édes anyja halálos veszélyével, kit megmenthetni vélt, annyira megfoszták eszméletétől a szép leányt, hogy néhány óranegyed mulva tetemes pénzösszegnek jutott birtokába az embertelen apa, melylyel azonnal játékasztalhoz siete, egyetlen fillért sem hagyván a leány kezében anyja fájdalmainak enyhítésére. A boldogtalan leány haját tépve s félőrülten futott anyjához, de csak – holttestét lelé. A halál megmenté őt a legiszonyubbnak hallásától s másnap a Duna hullámaiból fogták ki a szerencsétlen hajadon holttestét és anyjával egy sírba fekteték.

Ugyanazon éjjel az egész iszonyú bűndíjt elveszté a kártyaasztal mellett a gaz férj s azóta lelkivád és folytonos ivás elméjét eltompíták és mint íráshamisító tengeti nyomorú napjait, oly elvetemült némber társaságában, ki korlátlanul uralkodik fölötte s embertelen zsarolással bünteti őt ocsmány vétkeiért.

Kell-e mondanom, hogy ez azon férfi, ki Sobrit nevelé?!