XXIV. Éjszakai madarászat.
Reading edition
Miután e házat, melyben az elvetemültség azon szerencsétlen áldozata szenvedett, kivel ily csodásan találkozám, jól körültekintém, hogy szükség esetén gyorsan és könnyen föltalálhassam, csöndesen a belváros felé irányozám lépteimet.
Az épen hallott gyászos történettől nem birám gondolataimat elvonni s meg nem foghatám: mikép kerülhette el Dalmer, számtalan gaztette daczára, a büntető igazság ostorát. Úgy látszott, hogy minden sikerült bűne csak ösztönül szolgált nála még nagyobb gaztettek elkövetésére; mintha a sors kedvet lelt volna annak megkísértésében, hogy ugyan mennyi rosszat képes egyetlen gyarló ember elkövetni. Ha ez csakugyan úgy volt, akkor a gyarló ember nagyon is félelmesen bizonyítá be, hogy roszban nem bír elfáradni és hogy az emberi erő korlátolt gyarlósága többnyire csak akkor szokott mutatkozni, midőn jóra kellene azt használni.
Még egyszer átfutám a hármas alakú gaz kalandor csínjait, de alakoskodásaira nézve mégsem birtam egészen tisztába jutni. Hogy minden őt környező veszély daczára sem akar Pestről távozni, annak kulcsát könnyen fellelhetém ugyan azon tervében, mely szerint a gazdag Dongai grófnőt nőül akará venni; de hogy mi lett Móricz nejének holttestéből, ki volt azon ifjú és hölgy, kiknek társaságában őt láttam s kik meglepőleg az elhunythoz hasonlítottak, azt egyáltalában nem birtam magamnak megmagyarázni, valamint késedelmezését sem. Ő már több hét előtt összekelhetett volna Dongainéval s mégis halogatni látszott e lépést s legújabban távozásra törekvék birni a szép özvegyet, mit bizonyosan nem ok nélkül tett. Talán Börger Lenke iránti szerelem tartóztatá őt Pesten? Vagy Dongainét is meg akará csalni? Ezek mind oly titkok valának, miknek föloldására nem birék kulcsot találni.
E tépelődésimet lódobogás zavará meg. Hátra tekinték s azonnal megállapodám, mert a közel mellékutczából igen sajátszerű csoportot láték közelíteni.
Elől városhajdu lovagolt kivont karddal, mellette virasztó lépdelt, nagy négyszögletű lámpával és hosszú alabárddal kezeiben. Ezeket nyomban két divatos öltözetű fiatal uracs követé, kik semmit nem tarthattak kezeikben, mert karjaik szorosan hátra voltak kötve. Kalapjok mélyen szemökbe volt nyomva s az egyik az «Ezred leánya» kedvencz dalát fütyölé, míg a másik néha-néha ugyanannak éneklését kísérté meg, mi azonban nem igen akart neki sikerülni, mert mindig csakhamar elhallgatott, mintha nemcsak kezeit, hanem torkát is kötél szorítná össze.
Ezek után rongyos öreg ember sántikált, iszonyúan káromkodva és mérgesen erősítve, hogy a hajduk szörnyű tévedésben vannak becses személye iránt, melyet bizonyosan meg fognak bánni. Mellette mintegy tizenkét éves fiú tántorgott, rongyos gatyában s fekete frakkban, melynek azonban csak egy ujja volt már. E fiú haja oly bozontos vala, hogy szabad növésében a fésü zsarnok hatalma által bizonyosan még soha nem akadályoztatott; csizmája pedig oly rongyos volt, hogy mind a tiz lábujjának körmeit legnagyobb kényelemmel vagdalhatta el, a nélkül, hogy azért csizmáit le kellett volna huznia. Álmosság, vagy részegség miatt tántorog-e, azt nehéz voltaképen meghatározni s legjobb lesz mind a kettőt elhinni, mert így legalább mindenesetre el lesz az igazság találva. Valóban, ezen fiú igen hosszú életnek fog örvendhetni, ha a halálbüntetés csakugyan eltöröltetik.
E reménydús egyént két sugár termetű hölgy követi, kik oly diszesen vannak öltözve, hogy a műértő közönség a szinházban bizonyosan szörnyű s rémséges tapsviharral tisztelné meg azon szabót, ki e ruhákat varrta. Még csak a kalapról lengő kék fátyol és kezeket fedő fehér keztyű sem hiányzik. A keztyűs kezek azonban, fájdalom, szinte hátra vannak kötözve. Igen kár, hogy arczaikat az irigy fátyol eltakarja. Ah, de most szólnak:
– Majd kikapják kendtek a magokét!
– Ily szemtelenül bánni velünk.
– Mintha valami sehonnaiak volnánk.
– Jól ismernek bennünket.
– És majd megbánatják kendtekkel ezen durvaságot!
Hangjok kissé rekedt ugyan az éjjeli levegő miatt, de azért mégis beillenének énekesnőknek a Duna partja mellé. Ugyan kik lehetnek ezek? Ki tudhatná azt! Sok rekedt hölgy találtatik oly nagy városban, melynek több szinháza van.
Utánok egész méltósággal öreg asszony tipeg, két lefüggő hajú paraszt szolgáló közt. A két lány keservesen sír, a vén sárkány pedig hallgatásra inti őket, többi között ezeket mondván:
– Ostoba ludak, ne pityeregjetek! Csak látszik, hogy még nem régen vagytok Pesten. Hiszen nem esznek meg benneteket. Egy pár hétig jól kipihenitek magatokat és azután ismét hegyen-völgyön lakodalmazhatunk.
Most két szálas legény lesz látható, nem divatos, de tiszta öltözetben. Az egyik kissé lehorgasztja fejét, a másik ellenben büszkén jár, mintha csapszéki diadalról térne vissza és parancsoló hangon szól:
– Hajdu!
– Hallgass, gazember.
– Hajdu, mondom, ne gorombáskodjék, mert megbánja. Bocsásson szabadon.
– Majd ha fagy.
– Én nem öltem és nem is loptam.
– Tiltott játéknál találtunk benneteket és ez elég. Előre!
– Hajdu, mondom, bocsásson szabadon, ha uraknak szabad magokat mindenféle játékkal mulatni, hát nekünk mesterlegényeknek ugyan miért nem? Bocsásson szabadon, mondom, mert a tizenkilenczedik században, az egyenlőség századában élünk.
A hajduk nevették ezen okoskodást s gyorsabb haladásra nógatták a diszes társaságot, melyet néhány félmeztelen férfi s némber egészíte ki, kik mogorva közönyösséggel baktattak a többiek után. Két gyalog s egy lovas hajdu nagy gonddal őrködött az akaratjuk ellen előttök sétálók minden mozdulata fölött.
Az egyik hajdut történetesen ismerém s azonnal fölvilágosítást kérék tőle e különös társaság iránt.
– Hja, uram, – szóla jó kedvvel a hajdu, – valahányszor éjjel madarászni megyünk, mindig ily jó fogással térünk hajnal felé vissza.
– És hová viszik őket?
– A dolgozóházba.
– Hát mindnyájan vétettek valamit?
– De mennyit!
– Például, azon két czifra uracs elől miért került ide?
– Oh, annak nagyon rövid a története. Hamisan kártyáztak egy külvárosi kis kávéházban. Mult vásárra lopni jöttek külföldről, de rajta kaptuk őket és becsuktuk. Négy nap előtt kitelt idejök s most alkalmasint uti költséget akartak nyerni, hogy más vásárra mehessenek. Csakhogy lépre kerültek a jó madarak, fogadom, hogy majd megtanítják őket emberségre a dolgozóházban!
– Hát külföldről is jőnek tolvajok a pesti vásárra?
– Majd annyi, mint kereskedő; pedig bizonyosan felét sem foghatjuk össze, mert a külföldiek sokkal finomabb műveltséggel birnak, mint a hazaiak s nagyon ügyesen tudnak csenni.
– Hát azon mérges, sánta öreg ember?
– Ennek különös története van. Ez az úri asszonyságok kis kutyáit utczán, lépcsőn, folyosón, sőt még a konyhákon is rendkívül ügyesen ellopja.
– Annyira szereti a kutyákat?
– Dehogy! Midőn azután a kiskutyákat kidobolják, vagy kihirdetik, akkor, mint böcsületes megtaláló, legnagyobb alázatossággal jelenti magát és gyakran husz pengő forintnyi jutalmat is kap. Ha gyermeket lopna, úgy alkalmasint nem részesülne ily nagy díjban a visszaadáskor.
– Különös iparűzés!
– Most majd ő is jobb gondolatokra térhet a dolgozóházban.
Erre a kis sánta öreg indulatosan kiálta vissza:
– De én nem akarok dolgozóházba menni! Ha dolgozni akartam volna, úgy nem kellett volna elveszett kutyákat keresnem és megtalálnom. Inkább botozzanak meg és azután kergessenek pokolba, hogy kenyeremet böcsületesen kereshessem, mint eddig!
Rövid nevetés után ismét folytatá a társaság tagjainak ismertetését a hajdu, mondván:
– Ezen gyámoltalan fekete frakkos fiút irgalomból fogtuk el. Ez olyan sovány, a mint látni méltóztatik, hogy ügyes szabó akár a tű fokán is áthuzhatná czérna helyett. Azonkívül a sok pálinkaital már egészen eltompította elméjét, annyira, hogy mindent azonnal elfeled, a mi vele és körülötte történik. Ezt a szerencsétlent tehát a tolvajok szűk ablakokon betolják s ő kinyitja nekik az ajtókat. Néhányszor már bennrekedt szegény. A dolgozóházban majd tollat fosztatnak vele s a rendes élet talán még eszét is helyre állíthatja.
– Szegény fiú!
– Hja, uram, még ennél sokkal nyomorultabbakat is találhatna az ember, ha minden betyártanyát ki lehetne fürkészni!
– De ugyan mikép került ezen két csinos öltözetű hölgy e piszkos társaságba?
– Azt mondják ugyan, hogy pénz emberség, ruha tisztesség; de mondhatom, hogy ezek szép ruháik daczára is alkalmasint valamennyi madarunknál piszkosabbak. Ismertem én őket már akkor is, mikor még mosogató dézsa mellett állottak és azon időkben alkalmasint nem voltak oly piszkosak, mint most. Eddig elég mosdatlan ostoba gunárt koppasztottak meg, illő tehát, hogy most tollat fosszanak a dolgozóházban.
– És az öregasszony, két leányával?
– Ez szeretné őket minél előbb selyem ruhához juttatni, de a szegény parasztleányok, istennek hála, még tudnak sírni és így egy pár hónapi lószőrtépés egészen meg fogja lelköket a sátán hálóiból szabadítani.
Épen a többi csavargók rövid történetét akarám a beszédes hajdutól tudakolni, midőn egy földszinti ház mellett haladtunk el, hol rögtön oly jelenet fejlett ki, mely kérdésemet elfojtá.
A kis ház ablakai meg voltak világítva, s a szobából víg zaj hangzott az utczára. Midőn épen a ház előtt állánk, a szélső ablakot belőlről kitörék, s éles női hang kétségbeesetten kiálta:
– Az istenért, szabadítsanak meg!
E kiáltást durva káromkodás követé, a gyertyát azon szélső szobában rögtön elolták, s csak annyit láthattunk, hogy egy fiatal hölgy, a kitörött ablaktáblán keresztül, görcsösen az ablak vasrudaiba kapaszkodott, egyre kiáltozván:
– Irgalom, mindjárt meghalok, ha meg nem szabadítnak. Erőm elhagy!
A hajduk azonnal rakásra terelék éji madaraikat, a ház ajtaját zörgeték, s én a kiáltozó hölgyhöz siettem, pisztolylyal riasztván vissza két férfit, kik őt az ablaktól erőszakkal be akarák rántani.
Az ajtó ez alatt megnyílt, s egy puffadt, rezes arczú vastag asszony durván kiálta a hajdukra:
– Micsoda helytelenség ez, nem ismerik házamat?
– Igen, – felele az egyik hajdú, – nagyon is ismerjük, és épen azért nyittattuk föl az ajtót. Miért kiáltott e lány itt a szélső ablakban?
– Alkalmasint részeg, vagy rosszat álmodott a jámbor.
– Nem igaz, – szóla keservesen zokogva a lány, – én becsületes lány vagyok; szüléim szörnyet halnak, ha iszonyú sorsomat megtudják. Szabadítsanak meg, ha emberi szív lakik keblökben!
– Hallgass, kigyó! – ordítá elkékülve a banya.
– Majd jelentést teszünk, – szóla a hajdú, – és holnap reggel vizsgálat fog érkezni.
– Az isten irgalmaért, holnap már csak holttestemet fogják találni, ha itt hagynak e gyalázatos bűnfészekben.
Most egy úr jelent meg az ajtóban, s mérgesen tekinte a hajdura, ki nehezen ismerte őt ugyan, de a csinos öltözet iránti megszokásból mégis kezét tisztelkedve emelé fővegéhez; én azonban rögtön közelebb léptem és határozottan szólék:
– Ezen szerencsétlen lány tüstént biztos helyre fogja a városi hajdukat követni, s a ki ellenkezik, annak golyót röpítek keresztül gyalázatos agyán!
Erőteljes fenyegetésemet pillanatnyi hallgatás követé, mely alatt a banya az említett úrral tanácskozott. Ekkor pisztolyaimat magosra emelém, s a banya mogorván dünnyögé e néhány szót:
– Bizvást elmehet a lány a hajdukkal, én ugyan nem törődöm vele, mert engem ismernek, hogy becsületes asszony vagyok.
Ezen engedelem után a siró lány az ablakot azonnal elhagyá, s csakhamar az utczán termett. Mennyire a hajdú lámpájánál láthatám, e hölgy nemcsak rendkívül fiatal és igéző szépségű volt, hanem egyszersmind minden mozdulata finom nevelést tanusított, mi annyival inkább föltünt, mivel mostani fölingerült állapotában nem igen uralkodhatott magán.
Kérdéseimre csak zokogással felelt, s utóbb azon kérelemmel, hogy szüléit külön gyors postával szólítsam Pestre. Tehát csakugyan nem csalatkoztam, a szép fiatal hölgy neveltséget tanusított, s igy alkalmasint jó házból származott.
A foglyokat egész rendeltetésök helyére kisérém, hol a szép kisasszonyt az őrmester feleségének gondviselésére biztam. Szüléi után másnap korán reggel gyors postát küldék, s néhány nap mulva hirlapokban olvasám, mikép nem rég Cs.... megyében egy tisztességes külsejű házaspár utazván, vendégfogadóban bizonyos tekintélyes családdal találkozott, melynek minden öröme és büszkesége egyetlen tizenhat éves lányokban öszpontosult. Ebédlés közben a szülék említék, hogy gyermeköket szeretnék Budapest jelességeivel megismertetni, hol egyébiránt egy tehetős rokonuk is lakik. Kimondák azonban egyszersmind, hogy az utazás, öregségök s még inkább gyöngélkedő egészségök miatt, igen nagy terhökre válik. Erre az utazó házaspár azonnal nagy örömmel mondá, mikép a nevezett rokonnal szoros baráti viszonyban élnek, s hogy szerencséjöknek tartanák, ha a kedves kisasszonykát azonnal magokkal vihetnék, igérvén, hogy egy hónap mulva ismét vissza is hozandják, mivel akkor, bizonyos családi ügyek elintézése végett, ismét dolguk leend e vidéken. A szülék igen örvendettek e véletlen találkozásnak, mert a becsületes magyar ember rendesen könnyen szokott hinni, s rövid szóváltás után a megegyezés csakhamar kimondatott, és a kisasszony Pestre utazott a derék házaspárral. Néhány napig azzal kecsegteték a tapasztalatlan lánykát, hogy rokona most nincs Pesten, de rövid idő mulva meg fog érkezni. Egyébiránt igen szives megelőzéssel bántak saját szállásukon szép fiatal vendégökkel, s ez semmi gyanusat nem látott, mert, tapasztalansága következtében, a sok mindenféle látogatót csak barátság és vendégszeretet eredményének tulajdonítá. Végre azonban oly ajánlatokat és tanácsokat kelle hallania, hogy szemei fölnyiltak, s ha az éjszakai madarászok véletlenül épen arra nem haladnak, úgy menthetlenül áldozatává lett volna a legkiszámoltabb gyalázatos gazságnak. Az utazó házaspárt befogatta az illető hatóság, s mint utóbb meggyőződém, vallomásaikból iszonyú tények jöttek napfényre, melyek elősorolásával nem akarok nyilvános botrányt gerjeszteni. Elég legyen tehát annyit mondanom, mikép ezen szomorú tény újabb intésül szolgálhat a szerető szüléknek, hogy gubacs- vagy gyapju-eladásnál lehetnek ugyan kissé gondatlanok és könnyenhivők; de akkor, midőn gyermekeik egész életboldogsága forog koczkán, csakugyan legnagyobb vigyázatot kell kifejteniök, ha lelkiismeretöket nem akarják legigazságosb mardosásnak kitenni: mert a legjobb akaratú s legéberebb rendőrség sem képes minden gaztettet, főleg nagy városokban, megelőzni!
Már virradni kezde, midőn szállásomra értem, lelkemet azonban folyvást legmélyebb éj borítá, mert közelebbi néhány órai tapasztalásaim rendkivül elkomorítottak.