XV. A vad lány története.

Ha az ember első ifjúságától kezdve mindig ugyanazon körben marad, úgy legtöbb esetben jobban emlékszik gyermekéveinek eseményeire, mint az utóbb történtekre, mivel ezek oly gyakori változásokkal űzik egymást, hogy egymás által az emlékezet táblájáról csakhamar letöröltetnek; ha ellenben rendkívül fiatal korunkban rögtön egészen ellenkező viszonyokba sodortatunk, akkor későbbi éveinkben semmit nem tudunk életünk legelső időszakáról s legfölebb csak zavart álomképek gyanánt tünedeznek föl néha lelkünkben annak némely jelenetei, miknek világosb meghatározást csak azon esetben tudunk adni, ha az előbbi pályára ismét visszavezettetünk, midőn azután a homályos képek lassanként megujulnak s végre azon tisztaságban tünnek föl szemeink előtt, mely arra kivántatik, hogy az ábrándot a valótól világosan megkülönböztethessük.

Ily állapotban volt a vad lány is, származásáról szót sem mondhatott s nevelő szüleinek előadása után csak annyit tudott életének első időszakáról, hogy azok sirva lelék őt Füred közelében az országuton s irgalomból magokkal vivék és Rózsának nevezék, alkalmasint szép piros arczai miatt, melylyek őt még most is teljes mértékben jogosíták e szép névre; melyet azonban nem szüléitől, vagyis azoktól, kik nála ezek helyét kipótolni törekedtek, hanem igen sajátszerű módon nyert, mely maig is letörölhetlen színben élt emlékezete előtt.

Ugyanazon nap alkonyatán, midőn őt az országútról fölvevék, a Balaton közelében pihentek nevelő szüléi, mindenkép csillapítva a kis lányt, ki mindig anyját hivá s csak addig hagyott föl a sirással, míg megpihent, hogy azután ismét nagyobb erővel folytathassa azt. Ekkor rögtön mintegy tíz vagy tizenkét lovas embert láttak sebesen vágtatva közelíteni. Midőn hozzájok érkeztek, gyorsan leugráltak paripáikról s az, ki elől lovagolt, így szóla egyik társához:

– Botos, te most a lovakkal balra kanyarodol s este a szomszéd falu ménesével egy uton térsz a faluba; ott jó embereinknél bekötöd a szegény párákat s utánunk baktatsz, így aztán bizonyosan elvesztik nyomunkat a kopók. Ha elhagyod magadat fogatni, még az akasztófán is meggyalázlak s éjjel a zsidószegre függesztetlek.

– Értem, uram, bennem ugyan nem lesz hiba, habár a csillagok közé kellene is rugtatnom, hogy a kopóktól szabadulhassak! – felele a másik s azonnal elvágtatott, az üres nyergű lovak pedig fűttyentésére rohanva követék nyomdokit.

Ezután a letelepült csoporthoz közelíte azon férfi, ki a fönebbi parancsot hallatá s Rózsa megszünt sirni és bámulva mereszté rá nagy fekete szemeit. E férfi még igen fiatalnak látszott s ajkai fölött és állán alig mutatkoztak a férfiasság jelei. Barna fürtei buján lengék körül magas homlokát s daczos fekete szemei tüzesen jártak végig a csoporton. Fején, kihivólag félre csappantva, széles arany paszománttal szegélyezett s darútollal és szalagokkal ékesített gömbölyű kalap ült, domború mellét arany sujtásos vörös mellény födé, melynek előrészét fekete selyem nyakkendőjének nehéz aranyos czafrangjai verdesék; e fölött gazdagon kihányt kékes ködment és vörösen szegélyzett szűrt viselt, testének alsó részét pedig hószinű bő gatya födé arany rojtokkal. Kezében kurta nyelű súlyos réz fokos villogott s válláról fényes kétcsővű puska függött; keskeny pikkelyezett bőrtüszőjét pipa, sallangos kostök és ragyogó pisztolyok ékesíték s lábain fényes sarukat viselt, miken taréjos sarkantyuk pöngtek.

A kis Rózsára ellenállhatlan bájjal hatott e férfi fényes külseje és sajátszerű tekintete, mely féktelen uraság, szelidség s vidám negédesség egyesült jeleit fejezé ki. S e varázserő annyira ment, hogy a kis lány könyező szemekkel mosolygott az idegenre, bátran hozzá lépett s kis fehér kezeivel a pisztolyokat érintvén, legszívnyerőbb bizalommal kérdé:

– Bácsi, játék ez?

Az idegen csodálkozva tekinte a hófehér kis gyermekre, kinek arczain legszebb rózsabimbók piroslottak s nyájasan szóla, haját szeliden simogatva:

– Játék bizony, kis babám, de nagyon veszedelmes, mert ezzel csak életet lehet nyerni vagy veszteni.

Azután a letelepültekhez fordult, kik legnagyobb alázattal tekintettek rá s parancsoló hangon kérdé:

– Czigányok, hol termett ez a szép kis virág?

– Bizony isten, nem tudjuk, – felelé reszkető hangon egy vén czigány, – úgy segéljen, csak úgy találtuk biz azt, nagyságos jó uram.

– Elhiszem bizony, hogy szemétdombon nem nyilik rózsabimbó. Gaz czimborák, vigyázzatok e rózsára, ha felnő, keblemre tűzöm. Neve Rózsa legyen, értitek?

– Akár bazsarózsának is nevezzük, ha tisztelendő vitéz uram úgy parancsolja.

– Csókolj meg, kis Rózsám, így, most már menyasszonyom vagy. Czigányok, három hét alatt találkozunk a Bakonyban s akkor többet szólunk a kis lyányról, mert nem merem körmeitek közt hagyni. Most pedig dologra; czigányok, talpra, velünk keltek át a Balatonon, ha még ma paradicsomba nem akartok költözni. Legények, a szűröket és fegyvereket kössétek batyuba, Pap Andor, vedd hátadra a brúgót; hárman öltözzetek pendelybe, ezek a szép czigánymenyecskék bizonyosan adnak kölcsön, legalább majd rólatok álmodnak. Aztán vigan előre, muzsikaszóval, mintha keresztelőt járnánk; ugyis most kereszteltük meg a kis Rózsát. Talpra, talpra!

A czigányok engedelmeskedtek, ámbár nem nagy kedvök lehetett a zsiványok veszélyes társaságában utazásra. Az öreg czimbalmos csak ekkor ébredt föl s néhány pillanatig meredten függeszté szemeit a zsiványfőnökre, kinek arczán nagy zavarodás jelei mutatkoztak; azután pedig néhány lépést közelíte hozzá és remegő hangon kiálta föl:

– Szent isten, nagys…

De mondását nem fejezheté be, mert a zsiványfőnök oly erővel sujta csákányával vállai közé, hogy az öreg ember térdre hanyatlott s Rózsa rémülten sikolta. A zsivány már pisztolyára tevé kezét, de egy pillantás a siró gyermekre lefegyverzé őt s szelidebben szóla az öreg czimbalmoshoz:

– Köszönd e gyermeknek, hogy hű emlékezetedet halállal nem büntetem; de nem kerülöd azt el, ha örökre nem feleded azt, mit most kimondani akartál! Erre esküszöm és Sobri meg szokta szavát tartani! Pap Andor jól szemmel tartsd ezt a vén czigányt. Most hamar, előre!

E jelenet után az egész csapat azonnal elindult s óranegyed mulva már a Balaton partján állottak, hol a révész minden gyanú nélkül átszállítá a vigadó népet s csak akkor bámult, midőn néhány nap mulva megtudá, hogy Sobrit s félelmes bandáját mentette meg ez által az üldöző megyei katonáktól.

A kis talált gyermeket e naptól Rózsának nevezék s nagy tiszteletben tarták sok ideig, mert Sobri haragját épen úgy rettegék, valamint bőkezűségében biztak, ha a kis lány dicsérni fogja bánásmódjokat. Az öreg czimbalmos még azon éjjel megszökött, a nélkül, hogy társait Sobri fölgerjedése iránt útba igazította volna, minek okát teljességgel nem birák magoknak megmagyarázni.

Rózsát ezen nap eseményei annyira megzavarták, hogy korábbi nevét csakhamar feledé s néhány hónap mulva tökéletesen meghonosult a czigányok között.

Egy évet tölte ezen helyzetben s annyira elvadult, hogy a czigányok alig birták őt fékezni, mit egyébiránt nem is igen kisértének meg; részint, mivel Sobritól rettegtek, kinek mindennap megérkeztét várák, noha a Bakonyban hiában várakoztak rá; részint pedig azért, mert saját féktelen szokásiknak szerfölött tetszett az akaratos kis lyány makacs jelleme, mely semmi ellenmondást nem türt s az egész czigányhadnak parancsolni tudott. E mellett oly bátorság kezde a kis gyermekben kifejleni, melylyel az öregeket is bámulásra kényszeríté, a nélkül, hogy botor vakmerőségre fajult volna, mit meglepő okossága nem engede tennie.

Ezen időszak mulva azonban csökkenni kezde a jó és kitüntető bánásmód, mert mindenütt hire terjedt a falukban, hogy Sobrit fölakasztották, vagy véres csatában ejté el a katonaság. Városokban azt is hallák ugyan a czigányok, hogy a híres zsiványfőnök tengerre menekült és isten tudja, melyik országban él most gazdag ragadmányából; de a kis Rózsa mind ezekre csak fejét rázá s legbiztosabb hangon mondá:

– Sobri bácsi nem halt meg és nem is hagyhatta el kis Rózsáját; majd meglátjátok, hogy eljő még és azután jaj nektek, ha megmondom neki, hogy engem bántani mertetek!

Az ily nyilatkozatok után egy pár hétig ismét hizelgőbb bánásmódban részesült; végre azonban már alig szólottak az országban Sobriról és a czigányok Rózsát kitüntetni megszüntek. A kis lány keblében mindazáltal eltörölhetlen benyomást hagyott maga után a fönebb leírt jelenet s emlékezete gyönge tábláján oly mélyen be volt vésve a haramia képe, hogy vonásait a hatalmas idő sem volt képes arról többé letörleni. Gyakran félre vonult Rózsa, nagy szemeit meredten függeszté az üres levegőbe s majd enyelegve mondá el apró kalandait, majd komolyan panaszkodott, hogy a czigányok nem akarnak parancsainak engedelmeskedni. S ha ilyenkor valaki kérdé, hogy kivel beszél, daczosan csak ezt válaszolá:

– Sobri bácsival! Ti most még nem látjátok ugyan, de mikor ideje eljő, bizonyosan előttetek is meg fogja magát mutatni s engem magával visz.

Eleinte csak nevették a czigányok ez ártatlan ábrándozást, de utóbb komolyabban kezdének rá figyelni s csakhamar elhitették magokkal, hogy a lány rendkívüli jóstehetséggel bir. E pillanattól tehát ismét tisztelni kezdék őt s regényes hajlamát mindenkép nagyobbítani iparkodtak, reménylvén, hogy jóstehetsége által nagy hasznára lehetend az egész hadnak; főkép, miután szépsége mindig ragyogóbban fejlett ki.

Az asszonyok megtaníták őt a jövendölés rejtélyes szavaira; s a tüzes elméjű lányka mindent oly csodagyorsan fogott föl, hogy mesternőin csakhamar túltett s kilencz éves korában már tátott szájjal hallgaták rejtélyes jövendöléseit a könnyen hivő falusiak. Rózsa nagy tetszést talált e mulatságban, mely őt felülemelte más közönséges embereken s ott is parancsolást engedett neki, hol különben bizonyosan csak zsarnoki önkényt éreztettek volna vele.

Utóbb azonban nem elégíté ki növekedő vágyait e babonás játék; a gyermek hajadonná lőn s keblében az érzelmek azon húrja pendült meg, mely kimondhatlanul üdvezít, ha viszhangra talál s epesztő kínokkal gyötör, ha viszonzás nélkül kell elhangoznia. Rózsa még mindig kéjes ábrándozással gondolt a deli külsejű fiatal haramijára; ábrándai mindazáltal már nem elégítheték ki heves szivének égő vágyait s midőn társai mély álomban hevertek sátoraikban, Rózsa nehéz kebellel járta be a közel vidéket, nem látva a holdvilágos éj igéző kellemeit s nem érezve a zuhanó zápor hatását, hanem egyedül csak annak nevét sohajtva, ki őt Rózsának nevezte el. De fohászaira csak a viszhang válaszolt s a derült kedélyű hajadon szótalanná lőn s megtörhetlen akaratával zsarnokilag uralkodott az egész czigányhad fölött.

Társainak nagy aggályt okozott e változás és sokáig tanakodtak, hogy mikép lehetne őt ismét korábbi állapotába visszahelyezni. Hosszas találgatás után végre abban állapodtak meg, hogy férjet kell oldala mellé adni s e tanács a férfiaknak nagyon tetszett, főkép pedig a családfő fiának, ki darab idő óta egyetlen víg nótát sem birt hegedűjéből kicsikarni, mi miatt most egyenesen Rózsát vádolá. Elhatároztatott tehát, hogy a kontrás Laczi és szép Rózsa egymáséi legyenek.

Az öreg czigány föltevé tehát legjobb süvegét, mely egyszersmind a legrosszabb volt, minthogy csak azon egy vala birtokában és komolyan tudatá Rózsával a neki szánt szerencsét. Ez azonban röviden válaszolt s hallani sem akart társainak e szándékáról. Ámde Laczi vérszemet nyert az egész had helybenhagyása által s tüzesen ostromlá a szép jósnő kemény szivét, de oly kevés sikerrel, mintha megrögzött magyar előitélet ellen küzdött volna. Okos ember alkalmasint így vigasztalta volna magát ez esetben: Ej haj, nem bánom Nekem is lesz virágom! de a czigány így szokott imádkozni: «Add meg, uram istenem, de – mindjárt!» s azért Laczi sem akará magát ily könnyelműen vigasztalni, hanem ugyancsak üldözé Rózsát.

Azon időben Pesten vonult át a czigány had s a váczi sorompó előtt Rózsa egy barna férfinak jövendölt! Kell-e mondanom, hogy e barna férfi én valék?

Rózsa az elhagyatott csárdában is jelen volt azon éjjel, mely majd véget vete földi pályámnak s makacsul erősíté, hogy a lövések után rövid idő mulva – Sobri hangját hallá az udvaron harsogni, melyet azonnal tisztán megismert, ámbár magát a haramiát nem pillanthatá meg, minthogy kevés pillanat alatt az egész rablótanya megürült. Az egész eseményről csak annyit mondhatott még, mikép hallá, hogy a lövések egy embert életétől fosztottak meg. Bandi volt-e az, vagy más, arról semmi fölvilágosítást nem adhatott.

Rá nézve azonban vészes következményű lett azon éjszaka, mert Laczi, elrémülvén Sobrinak állított közelsége miatt, oly vakmerő lett, hogy Rózsa csak elég hatályos késszurás által menekülhetett meg szenvedélyes ostromától. E pillanattól azonban ellene zúdult az egész czigány had, s másnap, a vörösvári úton állatsereglettel találkozván, a makacs lányt, ki már jövendölés által sem igen hajtott hasznot, az állatok tulajdonosának eladták, ki jó nyereségre vélt szert tehetni a szép lánynyal, ha őt vadnak mutatandja be a nagyérdemű közönség előtt. Laczi alkalmasint ellenzette volna ez embertelenséget, de sebe a szekér fenekéhez lánczolá őt, s így az egész alkuról szót sem tudott.

Rózsa heves vére föllázadt ugyan eleinte ezen erőszak ellen, de éles elméje csakhamar átláttatá vele, hogy ezen új helyzete nem lesz rosszabb az előbbinél; mert a czigány undorító ajánlataitól föl leend mentve, s egyszersmind, Pesten mulatása alatt, inkább lehetend alkalma Sobrinak nyomába jutni, kinek ottlétéről tökéletesen meg vala győződve. Gondolá ugyan, hogy szomorú helyzete nyomasztóvá is válhatik, de azon esetre minden pillanatban felfödözheté magát a közönség előtt, s a hatóság pártfogását reménylheté. Ezen aggálya csakhamar teljesült is; az állatsereglet tulajdonosa szintoly jó izléssel birt, mint Laczi, s azt hivé, hogy megvásárlott áldozatán korlátlanul uralkodhatik.

Ekkor láta meg engem az állatseregletben Rózsa, s azonnal elhatározá, hogy segélyemhez folyamodik, mivel, mint mondá, mindjárt első találkozásunkkor rendkívüli bizalmat érzett irántam.