XXXII. Bitóvirágok.

Midőn a súlyos ajtót mögöttem bezárulni hallám, akaratlanul azon gondolat villant át agyamon, hogy innen nem könnyen fogok szabadulhatni, ha valakinek kedve leend távozásomat akadályoztatni, azért tehát mindenkit lehető legnagyobb elfogulatlanság szinlésével törekvém megnyugtatni. Kalapomat mélyen homlokomra nyomám, öklömmel hatalmasan döngetém az asztalt s egypár zsíros kifejezéssel bort parancsoltam; azután pedig kihivó daczczal jártatám körül szemeimet, mintha a krisztinavárosi szinkörben állanék, s embereket és állatokat egymásután ökölre kivánnám fölszólítani, a művészet nagyobbszerű dicsőítése végett. E hősködésem kedvező hatást látszott szülni, mert, néhány pillanatnyi kiváncsi néma bámulás után, oly közönyösen folytatá beszélgetéseit a gyülekezet, mintha mindnyájan több évi börtönismerősim lettek volna.

Legyen már most szabad környezőimet kissé megismertetnem a nyájas olvasóval. Az elsőség természetesen a szépnemet illeti, s azért mindenek előtt a tarka macskára fordítám figyelmemet, ki ezen elnevezésre épen nem volt méltatlan. Idomtalan nagy fejét fekete báránybőr sipka födé, minőt a krassói oláhok viselnek, s ez még magosabbá tevé alakját, mely a hat lábnyi mértékhez igen közel állott; ősz hajszálai vastag fonadékban széles vállait verdesék, nagy szemeiben visszataszító tűz égett, sasorra bagolyéhoz hasonlított s vastag ajkain gúny és megvetés kifejezése uralkodott. Nagy arcza egyetlen sebforradék vala és sovány testét ujjatlan birkabőrbunda takará, mely széles bőrővvel derekához volt szorítva. Övében súlyos csákány volt látható, melylyel igen hatályosan tudá zajgó vendégei közt a békés egyetértést helyreállítani. Fogai közt hosszúszárú török pipát tartott s orrán, száján hatalmas füstoszlopokat eregetett. E mellett mindig szemmel tartá vendégeit, s a bort és pálinkát nagy szorgalommal töltögeté két jókora hordóból, melyek sziklába vésett öblös üregben állottak. Ezen üreg mellett ültünk mi, az úrnő kis asztala előtt, a többi vendégek mind sziklába vájt padokon ültek asztalul szolgáló nagy kövek előtt, mert az érintett kis asztalon kívül semmi egyéb bútorzat nem volt az egész nagy üregben látható. A nagy lámpa szinte kőből volt faragva, s erős vasrudon függött; de oly magosan, hogy komoly verekedés esetén, nem igen könnyen lehetett volna azt eloltani. Ezen nagy üregből kis vasajtó nyilt, hová, azt nem puhatolhattam azonnal ki, mert lakat függött rajta.

A társaság nem volt ugyan számos, mely jelenleg itt mulat, de annál válogatottabb. Annyiban mindazáltal nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy mindnyájan meglehetősen szegény állapotban látszottak lenni, mert külsejök ugyancsak kopott volt, habár itt-ott némi nyomai valának is láthatók az uralkodó divatnak. Láttam erős egészséges férfit, rongyos félszűrben, mely alig akadt meg izmos testén, kinek feje talán év óta nem jött kalappal vagy süveggel érintkezésbe, ki mind a mellett fáradhatlannak látszott a pálinkás pohár emelésében és legkörmönfontabb elmésséggel mulattatá társait, mintha legjobb rendén állott volna szénája, pedig egyetlen zsup-szalmája sem volt, melyre árva fejét lenyugtathatta volna. Mellette rendkívül sápadt suhancz ült, rongyos fekete nadrágban s kötéllel derekához szorított asszonyujjasban, mely sajátságos viselete miatt kisasszonynak gúnyolák őt társai; valahányszor egyet nyelt pálinkás poharából, mindannyiszor nagyot csuklott, mi azt látszott bizonyítani, hogy vagy nem szokta meg a kemény italt, vagy rendkívül elgyöngült már tőle egész idegzete. Azon két ember, kiknek egyike a kártyavetőnénél tanácsot kért, szinte jelen vala, s mindketten jómódú napszámosoknak látszottak; öltözetök legalább meglehetősen rendben volt, s egy lényeges része sem hiányzott, ámbár néhány tenyérnyi folt kissé kellemetlenül tarkázott rajtok. Ezeken túl ősz férfiú ült, vörös hajós sipkája alól csak néhány fehér hajszál esett vállaira, arczának alsó részét azonban sűrű ősz szakáll és bajusz borítá, mely alkalmasint évek óta nem érzé a borotva pusztító hatását. Hosszú kabátja igen gondosan össze vala foltozva, s ökölnyi vörös rézgombokkal ellátva, melyek oly szorosan tarták össze öltönyét, hogy ingnek vagy nadrágnak nyomát sem lehete látni; azért azonban mégsem merem állítani, hogy ezen igen szükséges öltönyrészekkel nem volt ellátva, mert lehet, hogy nem kivánt haszontalan piperőcznek látszani, s azért rejte el mindent, mi fényűzést tanusíthatott volna. Mellette igen tisztes tekintetű asszonyság emelé a pálinkás poharat, taréjas fejkötőben és szinehagyott karton felöltőben, melynek nagy kiterjedésű zsírfoltjai elég világosan bizonyíták, hogy konyhája nem sovány s fukarság bűne miatt sem vádoltathatik. Egyébiránt ezen érdekes némber alkalmasint hitvese volt az öreg úrnak, mert ezen utóbbi mindig mogorván dünnyögött, valahányszor az újonnan megtölté poharát. A legtávolabb zugban, mindenkitől mogorván visszavonulva, összerokkant alakú középkorú férfi ült, meglehetősen divatos, de rendkívül foszlányos öltözetben, s mélyen homlokára szorított horpadozott kalappal, mellette pedig csinos külsejű fiatal némber, kopott szalmakalappal, melyről nagy sárga foltokkal tarkázott zöld fátyol szomorú maradványai függöttek, s divatos viganóban, mely nem volt ugyan testéhez szabva, de mégis bizonyosan régóta tulajdona, mert hajlásai igen fenyegetőleg foszladozni kezdének. A férfi nagyobb kényelem tekintetéből, csak az üvegből ereszté torkába a pálinkát; a némber azonban közönséges ivópohár kényelmével is beérte, különben pedig igen szórakozottnak látszott, mert mindig csak félig ivá ki poharát, s azonnal ismét tele tölté. Ha kissé hiú akarnék lenni, úgy azt hihetném, hogy ezen szende szórakozottságának én valék ártatlan oka, mert szemeit gyakran függeszté rám, s néhányszor bizonyosan el is pirult volna, ha az ember azt tehetné mindenkor, mit tenni akar. Ha még egy tüzes szemű nagy kandurt említek meg, azon különös megjegyzéssel, hogy az egész üregben ő volt a legtisztább s legépebb öltözetű és egyszersmind legjózanabb, úgy hely- s személyleirási tekintetben mindent teljesítettem, mit tehetek, ha az igazság mellett szorosan megmaradni akarok, s csak annyit mondhatok még, mikép minden arcznak vonásai világosan tanusíták, hogy bármely törvényfának is díszére válhattak volna e bitóvirágok, mit epegörcs, vagy más járvány nélkül alkalmasint nem is fognak elkerülni.

– Hát három hete már, hogy a hűvösből kikerültél? – szóla az öreg úr a kalaptalan termetes betyárhoz.

– Meg két napja! – felele ez, hosszút kortyantva és ajkaival oly hangosan czuppantva, hogy paraszt csóknak is beillett volna.

– És hol csavarogtál azóta?

– Kihevertem a munkát.

– Hát dolgoznod kellett?

– Mint a marhának.

– Szörnyüség!

– Talyiga után kellett többnyire járnom, melylyel az utczát öntözték; még most is száz köldökcsömör émelyeg a lelkemben, ha rágondolok.

– Hiában, csak jobb volt a régi idő, akkor jól fölfenekelték az embert és nem dolgoztatták.

– Furcsa is az, – jegyzé meg hebegve a sápadt suhancz, – most dolgoztatni akarnak bennünket; hiszen ha dolgozni akarnánk, úgy szabadon is hozzá láthatnánk és nem kellene ujjainkat megenyveznünk, hogy egyszer másszor markunkba ragadjon valami.

– Inkább mindennap kilencz zsindelyszeget lőjjön lelkembe maga Belzebub, hogysem dolgozzam. Még most is úgy elfeketül a lelkem, mint a marok vas, ha meggondolom, hogy minő potomságért kellett dolgoznom.

– Hátha még a dolgozóházba zárták volna kelmedet, Hagyma bácsi!

– Hagyd el kérlek, valahányszor csak kerítésfala mellett megyek is el, mindig úgy kótog a lelkem házfala, hogy a fogaim is tánczot járnak.

– Két hétig voltam én ott, egyetlen rongyos zsebkendő miatt; de inkább tulajdon orromra akasztom föl magamat, hogysem többé oda kerüljek.

– Azért olyan homályos a szemed, mint az éhenhalt rókáé!

– Hát azóta nem jártatok a másé után?

– Ráérünk még.

– Ki kell a dolgot hevernem.

– De mi meg elunjuk érettetek a vén macskát fizetni, ha csak henyéltek, – mondá boszusan az öreg asszony és poharát keményen az asztalhoz koczczantá.

– Vén orgazda, tapaszd be oldalbordád mosdatlan száját és fizess békével, különben füle töveig repesztem kereplőjét.

– Majd megszolgáljuk mi a kölcsönt.

– Úgyis tizszeresen fizetünk mindent vissza, vén uzsorás.

– Kelmetek élnek úgyis a mienkből.

– De mennyi bajunk van, míg rongyaitokon túl adunk.

– Soha bizony!

– Minap is majd rajta vesztettem, mikor a vizes ruhát eladtam, melyet nem számotokra akasztottak padlásra.

– Már minek ez a czivakodás, maradjunk jó barátok; de feleségemnek csakugyan mégis igaza van annyiban, hogy már lendíthetnétek valamit.

– Tudnék én valamit! – szóla most suttogva mult éjjeli embereim egyike.

– Halljunk szót! – kiálta nagy kiváncsisággal az egész társaság.

– Tulajdonképen csak azért jöttünk ide úgy is, mert tudjuk, hogy itt mindig vannak dologtalan czimborák, kik nem irtóznak a valódi munkától!

– Ki a szóval, ki!

– A munkát oly jól fizetnék meg, hogy fél esztendeig sem kellene ujjainkat meggörbítenünk.

– Ne beszélj!

– Úgy van, de ugyancsak ember is kell ám a gátra, olyan négy ember, ki az ördög árnyékát sem kerüli, ha meg kell lenni.

– Olyanok ezek itt la, – kiáltá kezeit dörzsölve a vén orgazda és a sovány suhanczra s erős férfira mutatott.

– Csak ki a szóval! – mondá most, bozontos haját homlokáról félre tolva, ezen utóbbi.

– Zsindely van a ház födelén, – jegyzé meg aggályosan a munkaszerző betyár s vizet rég nem látott ujjaival rám mutatott.

E szók után a vén orgazda felesége a tarka macskához közelíte s néhány bizalmas szót súga neki, mire ez, kedvetlenül morogva, kulcsot vett ki kebléből, a vasajtót megnyitá s az öt férfi a vén asszonynyal együtt a melléküregbe vonult, melynek ajtaját magokra zárák.

Igen sajnálám, hogy tanácskozásukat nem hallhatám, mert világos vala, hogy a tervezett hölgyrablásra czimborákat keresett a két zsivány.

Távozásuk után a középkorú férfi néhány pillanatig rám függeszté szemeit s nehéz nyelvvel e kérdést intézé hozzám:

– Hát az úr nem keres munkát?

– Legalább nem kerülném, ha akadna, – felelém könnyelműen, gondolván, hogy ez által némi felfödözéshez juthatok.

– Talán szolgálatban állott valahol?

– Meglehet.

– Van-e irása?

– Nincs.

– Értem. Én tudok írni.

– Valóban?

– Igen és jó szóért örömest írnék uramöcsémnek bizonyítványt; akárki nevére, mert jól tudok írni.

– Köszönöm.

– Itt minden héten rám akadhat egy párszor este.

– Lakásunkon is meglátogathatna, – szól pajzánnak látszani akaró mosolylyal a fiatal hölgy s szemérmesen süté le szemeit.

– Az nem szükséges! – jegyzé meg a férfi.

Beszélgetésünket a kijövő zsiványok félbenszakaszták, kiknek egyike e néhány szót mondá:

– Tehát holnap éjfélkor.

– Nem vehetnék én is részt a munkában? – kérdém bizalmas hangon.

– Nem ismerjük egymást.

– Ismerkedjünk meg.

– Kivel vagy ismeretségben, ki jót állhatna éretted?

– Tudjátok, hol áll a Radlwirthshaus?

– Hogyne tudnók!

– Ismeritek Móricz zsidót?

– Meghiszem!

– És mégsem bíztok bennem?

– Mi a neved?

– Nevem?

– Igen.

– Még nincs.

– Furcsa.

– Csak kezdő vagyok, de iparkodni fogok, hogy nevet szerezzek magamnak.

– Fiuk, mit gondoltok?

– Nem ártana ugyan, ha többen lennénk, ha az osztozás nem fájna.

– Nem kívánok osztozni, csakhogy valami kemény munka által böcsületes nevet szerezhessek magamnak.

– Már ha a tisztelettel beéred és díjat nem kívánsz, úgy eljöhetsz; de legyenek ám fogaid és körmeid, mert könnyen megeshetik, hogy szükségünk lesz rájuk.

– Én mindig föl vagyok készülve, – mondám kérkedve s pisztolyaimat mutattam, mi egészen meggyőzé a zsiványokat, hogy bennem hozzájok egészen méltó társra akadtak.

Ezután tudaták velem a gaz merény óráját s azon helyet, hol össze kelle gyűlnünk; magát a rablás helyét nem mondák meg, azt állítván, hogy magok is csak az utolsó pillanatban fogják azt megtudni annak küldöttjétől, ki őket kibérlé; kinek nevét azonban szinte nem mondák meg, tudakozni pedig nem merém azt, hogy valamikép gyanut ne gerjeszszek magam ellen. Reménylém egyébiránt, hogy mindez majd világosságra fog jőni a meghatározott órában, sőt legroszabb esetben is legalább meggátolhatom a gyalázatos merényt, melynek megakadályozására más úton alig sikerült volna hatályosan föllépnem.

A bitóvirágok bizalmas kézszorítással távoztak s én is csakhamar követém őket, miután a középkorú férfi még egyszer kínálá írásbeli szolgálatát, a fiatal hölgy pedig legalább tizenegyszer kacsintott felém, a nélkül, hogy igéző szembeszédére válaszoltam volna.