XXXIX. Fátyol titka.

Csak két negyedet ütött háromra, midőn már helyet foglalék azon sarokház közelében, hová a kis Móriczot délután három órakor visszahozni igéré azon hölgy, kinek látását oly fontosnak tartám, hogy az öreg Móricz elszalasztását is feledhetőnek vélém, ha itt most tökéletesen tisztába lehetne jőnöm.

Alig állék azonban néhány pillanatig helyemen s már észrevevém, hogy valóságos botránykőül szolgálok. A velem szemközt álló földszinti ház ablakánál csinos asszonyka ült, kezében kötéssel s szemeiben hő elragadtatással; átellenében fiatal férfi ült, kezében könyvet tartva s szünetek közt szemeit a hölgyre emelve, ki meg nem foghatá, hogy mért állok oly meredten helyemen s azért a függönykét behuzá. Lám, gondolám édes megnyugvással, mégis sok hű nő van ám a világon, ime, ez függönyt von elő, hogy szemeim elől magát elvonhassa, egyszersmind értésemre adván, hogy nem szépen viselem magamat.

Azon házból, mely mellett állottam, egy öreg asszony lépett ki és udvariasan szóla, miután kissé körültekintett:

– Nem méltóztatik besétálni?

– Köszönöm.

Az asszony mogorván dünnyögve vonult vissza a házba s én kellemesen meglepetve gondolám: ime, nagy városban is él még a vendégszeretet; engem ezen asszonyság életében most látott először s mégis vendégszeretettel szólított hajlékába, hogy az utczán meg ne unjam magamat s puha székén vagy pamlagán megpihenjek; de köszönöm szépen, én majd csak állok most, legalább kivételképen, mert a magyar különben mindig csak ülve szokott haladni, azaz: mindig gyűlésekben csücsülgél és azt véli, hogy ugyancsak nagyot tett, ha ezen örökös gyűlések és ülések közben néha-néha még beszél is valamicskét.

A szomszéd utczából egy derék férfi közelíte, oly ingadozva, mintha politikai lakomából jőne, csakhogy nála nem az elvek, hanem lábak ingadoztak. Közelebb érvén hozzám, lábait megállítni törekvék, mi nagy nehezen sikerülvén neki, akadozva szóla:

– Rám méltóztatik várakozni?

– Nem.

– De mégis engem méltóztatott keresni?

– Nem.

– De én itt lakom ezen sarokházban.

– Mondom, nem önre vártam.

– Talán mégis, mert én énekesmester vagyok, engem sokan keresnek.

– De én nem.

– Furcsa!

Ezzel nagy nehezen a sarokházba botorkált, miután többször visszatekinte felém s fejét csóválta, mintha nem akarná hinni, hogy csakugyan nem reá várakoztam.

Alig tünt el a kapu mögött s egy bérkocsi közelíte, a kocsis kalapját érinté s kérdőleg tekinte rám, hogy nem akarok-e üres hintajába ülni? Fejemet kedvetlenül rázám és a kocsis tovább hajtott, csodálkozva tekintvén néhányszor vissza, mintha meg nem foghatná, hogy ugyan mért állongálhat jól öltözött ember a város ezen elhagyatott, vagy legalább néptelen részében.

Most házaló zsidó állott meg előttem s nagy alázatossággal köszönte és bizalmasan suttogá, mi alatt gondosan körülnézett:

– Talán károsulni méltóztatott?

– Nem.

– Bocsánatot kérek, csak azért gondoltam, mivel ezen távol utczában méltóztatik állani és körültekinteni.

– Tehát veszedelmes ezen utcza?

– Nem, hanem én ismerős vagyok itt és nyomába szoktam annak jutni, a mi itt vesz el; azért bátorkodtam szólani.

– És ha csakugyan vesztettem volna valamit ezen utczában?

– Úgy fél áron visszaszerzem, ha nem böcsületes ember találta meg.

– Hogyan?

– Igen, mert az ilyen vagy megtartja, vagy hirlapokban jelenti és díj nélkül adja vissza tulajdonosának a talált tárgyat.

– Ah, értem.

– Engedelmet kérek.

A házaló távozott s én ismét új keresetmód megismerésével gazdagodtam.

Egy közel szurtos csapszékből igen csinos külsejű fiatal ember jő ki, hosszú haját félre simítja hevült homlokáról, zsebéből tárczát von elő, valamit jegyez bele és nagyszerű lépésekkel távozik.

Ugyan mikép tévedt ez ily szegényes csapszékbe, melyben fuvarosok és targonczások mulatozásnak engedik át magokat és régi bevett szokás szerint paczalt kapnak, midőn paprikás csirkét rendelnek meg? Ez alkalmasint azon távolról bevándorlott firkászok egyike, kik árcsökkentés útján magasztalják az idegen művészeket, az ittenieknek pedig ebéd- és vacsoráért szolgálnak a művészet érdekében és néha azoknak is juttatnak egy pár sült falatot, kik megvásárlott sületlenségeiket ingyen közrebocsátják. Ha azután ezen művészi források kissé apadni kezd, akkor a zugcsapszékeket járják el és ingyen-ételhez törekszenek jutni, mit mikép néhányszor saját szemeimmel látám és tulajdon füleimmel hallám, ekkép visznek véghez.

Az ily bevándorlott szarka, mások tollával, vagyis fizetetlen ruhákkal fölpiperézve, nagy elbizottan lép csapszékbe, mintha csak tüzet akarna kérni, hogy krajczáros havannai szivarát meggyujthassa és úri hangon szól:

– Tüzet!

A korcsmáros, mivel pinczére nincs, maga ugrik föl s gyufát gyujt az úrfinak, ki isten tudja melyik németországi kávéházban kezdé irodalmi pályáját, mint tekeőrs most orrát fintorgatja a gyufa bűze miatt és nagy leereszkedéssel kérdi a csaplárost:

– Ugyan mikép tud ön e zugolyban megélni, kocsmáros úr?

– Csak úgy lassacskán, – felelé szokott elmés modorával a nyárspolgár.

– Járnak vendégei?

– Meglehetősen, főkép ünnepnapokon és este, munka után.

– Igen, de képzelem, hogy azok bizony nem sokat fogyasztanak.

– Százakat ugyan nem, de egy pár paprikás csirkét mégis fölemésztenek.

– És az is készül itt?

– Oh, igen!

– Ennek örülök, mert ezen ételt igen szeretem s külföldön többször tapasztalám, hogy ily kisebb «vendéglőben» az efféle közönségesb ételeket sokkal jobban készítik, mint a nagy vendégfogadókban.

– És olcsóbban.

– Valóban?

– Csaknem fél áron.

– Szinte kedvet kezdek érezni, ön állításának megkisértésére.

– Méltóztassék.

– Nem kell sokáig várakoznom?

– Tüstént kész lesz.

– Tehát csak szaporán.

– Sietek.

– Mert fél óra mulva X… bárónővel ki kell kocsiznom.

A bakon sem, jó fiú, gondolná a kocsmáros, ha ezen iparlovagot ismerné; így azonban csak a csirkére gondol s hogy úri vendégének minél előbb szolgálhasson, ki az alatt a legújabb dalművekből fütyöl és énekel, mi az asztal alatt szundikáló uszkárt nagy nyugtalanságba hozza, elannyira, hogy néhányszor meg is kisérti hangját a dalba ömleszteni, de gazdája által csakhamar hallgatásra kényszeríttetik.

Végre a csirke elkészült, a firkász asztalhoz ül és finnyásan kezdi a csirkét szagolni és lassanként szájába rakni, mintha azt sem tudná, hogy mikép kell ily közönséges ételhez nyulnia s mintha mindeddig csak ezüstről falatozott volna, pedig minden darabot kétszer nyel el, előbb szemeivel és azután szájával s csak azt sajnálja, hogy egyszerre nem tolhatja torkába a jó falatokat, mikhez vajmi ritkán szokott jutni s ezen vágy csakhamar annyira erőt vesz rajta, hogy egészen megfeledkezik rangjáról és ugyancsak nyeli a jó zamatú darabokat. E közben így beszélget a kocsmárossal:

– Valóban jó!

– Örvendek.

– Még nem ettem ily jó paprikást Pesten.

– Szerencsémnek tartom.

– Ezen étel meggazdagíthatná önt.

– Hehehe!

– Valóban. Még egy meszely sört kérek.

– Méltóztassék.

– Ez is igen jó.

– Tisztán szoktam vele bánni.

– Érzem. Nagy vendégfogadókban többnyire csak hamisított italt kap az ember. E csirke és sör, ismétlem, rövid idő alatt gazdaggá tehetné önt, valóban gazdaggá.

– De ugyan mikép?

– Ha a belvárosiak is tudnák, mily élvezethez juthatnak önnél.

– Oh, messze vagyok a várostól.

– Az nem baj, egy kis séta annál nagyobb étvágyat gerjeszt.

– De mit tegyek tehát?

– Tudatni kellene a közönséggel, hogy mit lelhet önnél.

– De mikép?

– A ...ilapban.

– Sógoromtól hallottam, hogy az efféle hirdetések sok pénzbe kerülnek és nem igen sokat használnak.

– Elhiszem bizony, hogy egyszerű hirdetések nem igen sokat használnak, mert azokra csak azt mondja a közönség, hogy minden czigány a maga lovát dicséri. De más által kell önnek dicsértetnie, még pedig nem a közönséges hirdetések közt, hanem magában a lapban.

– De mikép tehetném azt?

– Lássa, én író vagyok s mulatságból gyakran irok apró czikkelyeket a ...ilapba; én szivesen szólnék benne önről s fogadom, hogy mindennap legalább negyven csirkéje fog elfogyni, kétszer annyi itcze sörrel.

– Lehetséges-e?

– Böcsületemre mondom, mert a ...ilapot az egész város német lakossága olvassa. És én ezennel igérem, hogy meg is fogom azt tenni.

– Hálám –

– Mivel tartozom?

– Oh, kérem alázatosan, legnagyobb szerencsémnek tartom, hogy szolgálhattam. Hálám –

– Micsoda? Ön megsért.

– Kérem alázatosan, ne méltóztassék csekély hálámat megvetni és méltóztassék gyakran megtisztelni becses jelenlétével és mindenkor legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha –

– Ám legyen tehát.

– Köszönöm alázatosan.

– De még egyet.

– Méltóztassék.

– A beiktatásért két forint szokott járni.

– Oh, ezer örömmel. Itt van.

– És önnek azon lapra tüstént előfizetnie kell hogy új vendégei szellemi élvezetet is leljenek. Az igazságos dicsérettel bizonyosan meg lesz ön elégedve.

– Oh, még egyszer alázatosan köszönöm. Tüstént előfizetni szaladok.

– Jól van, ajánlásom gazdaggá fogja önt tenni.

– Hálám –

– Kérem, kötelességünk embertársainkon lehetőségig segíteni. Ajánlom magamat.

– Alázatos szolgája.

A firkász távozik, a dicsérő czikket megírja, az új előfizetőhez jutott lap közli azt s a firkász a két forintot megtartja és még néhányszor jól lakik ingyen, a kocsmáros pedig hiába várja meggazdagodását.

Ezen sajátszerű iparlovagok igen veszélyes emberek, mert nemcsak ily fogáskákra vetemülnek, hogy élhessenek, hanem ha ilyesmik miatt titkos zugaikból elővonatnak s derekasan megdorgáltatnak, a böcsületes dorgálókat, kik tetteikről a rejtő fátyolt ellebbentik s titkaikat napfényre derítik, sárral dobálják, aljas ráfogásokkal illetik s böcsületöket mindenkép gyanusítgatják; részint, mivel nem szenvedhetik másban azt, mi saját kebleikből már rég tökéletesen kihalt; részint, mivel jól tudják, hogy önérzettel biró férfiú velök sem tollal, sem egyéb eszközzel nem szálhat szembe; a közmegvetést pedig, mely úgyis sarkaikhoz van lánczolva, büntetésnek tartani többé nem birják.

Ily csalitlovag ez is, ki e csapszékből kijött s most odább siet sátorfájával.

De ime, ott nyitott bérkocsi közelít, benne fátyolos hölgy ül, ölén kis gyermeket tartva. Ez alkalmasint az, kire én várakozom. Bevárjam őt? Nem, ha előbb szólna az özvegygyel, megtudná, hogy ott valék déltájban s vagy elkészülhetne megjelenésemre, vagy épen egészen kikerülhetné, hogy vele találkozzam.

Ezt gondolám s gyorsan a házba siettem, hol ismét varrásnál lelém az asszonyt. Azonnal így szólék hozzá:

– Itt vagyunk már.

– A nagyságos asszony is?

– Igen, kissé előre jöttem, körültekinteni, hogy nincs-e itt idegen.

– Oh, én mindig egyedül vagyok.

– Helyes.

– Elébe megyek a nagyságos asszonynak.

– Nem szükséges, már itt van.

És úgy volt. A kocsi megállapodott s kevés másodpercz mulva szobába lépett a fátyolos hölgy, gyermekét ölében tartva.

Én az ablak melletti szekrényhez simultam, hogy mindjárt beléptekor nem veheté észre ottlétemet. Fátyolát tehát fölemelé, a kocsiban elszenderült gyermeket gyöngéden megcsókolá, csöndesen ágyára fekteté és – felém fordult.

A fátyol titka tehát föl volt födözve, vonásiban azon asszonyra ismertem, kit koporsóban s Dalmer oldalán kettős alakban láttam. Meglepetését hasznomra akarám fordítani s azért kezét merészen megragadám és nyugodtan kérdém:

– Ön itt, szép – Eszter?

– Uram! – rebegé a hölgy s eszméletlenül az ágy mellett álló szalmaszékre rogyott.