MÁSODIK KÖNYV. AZ ARANY FONAL.

1. Fejezet. Öt évvel később.

Tellson bankja a Temple Bar mellett ódivatu hely volt már az 1780-ik esztendőben is. Nagyon kicsi, nagyon sötét, nagyon csunya és nagyon kényelmetlen. Ódivatu volt erkölcsi tekintetben is, a cégtársak büszkék voltak kicsinységére, büszkék a sötétségére, büszkék a csunyaságára, büszkék a kényelmetlenségére. Dicsekedtek még ebben a tekintetben való kiválóságával is és szentül meg voltak győződve, hogy ha kevesebb volna rajta a kifogásolni való, kisebb volna a tekintélye. Ez nem passziv hit, hanem aktiv fegyver volt, melyet a legkényelmesebben berendezett üzleti helyiségek ellen használtak. Tellsonéknak – amint ők mondták – nincsen szükségük helyre, sem világosságra, sem szépitésre. Noakes és Társa, vagy Snooks Testvéreknek, azoknak kell; de Tellsonéknak hála Istennek nem.

Bármelyik cégtárs kitagadta volna a fiát, ha a Tellson-helyiség ujjáépitését merészelte volna emliteni. A cég ebben a tekintetben hasonló volt az országhoz, mely gyakran kitagadta fiait, akik olyan törvények és szokások megjavitását ajánlották, melyeket már régen kifogásoltak és éppen azért azokat még inkább megbecsültek.

Igy aztán a Tellsonék helyisége győzedelmes tökéletessége volt a kényelmetlenségnek. Ha az ember egy vékony hangon nyikorgó, hülyén makacs ajtót betört, két lépcsőn keresztül Tellsonék üzlethelyiségébe esett és nyomorult kicsiny, két fizető asztallal felszerelt helyiségben jutott eszméletre, ahol a legidősebb emberek kezében remegett az utalvány, mintha a szél lebegtetné; az aláirást a lehető leghomályosabb ablaknál vizsgálták meg, mely állandóan ki volt téve a Fleet street eső és sárfürdőjének és a beleillesztett nehéz vasrudaktól és a Temple Bar sötét árnyékától még homályosabb volt. Ha valami üzleti ügyben valaki »a céget« kivánta látni, börtön cellájához hasonló helyre vitték a ház hátulsó részébe, ahol elmélkedhetett helytelenül eltelt életről, mig »a cég« zsebredugott kézzel megjelent, a kétes félhomályban még pislogó szemmel is alig lehetett őt látni. A befolyó és kifizetendő pénzt szúette, ócska fafiókokban tartották, melynek apró részecskéi az ember orrába és torkába kerültek, valahányszor azokat kihuzták vagy betolták. A bankjegyeknek dohos volt a szaga, mintha ismét rongyokká rothadnának. A cégre bizott ezüstnemüt a pöcegödrök közelében levő pincékben helyezték el és az ártalmas kigőzölgés annak fényét egy-két nap alatt tönkretette. Az okmányokat konyha- és mosóházakból rögtönzött levéltárban tartották. A családi okmányokkal telt könnyebb szekrények egy emeleti tágas terembe kerültek, amelyben állandóan nagy ebédlőasztal volt, amelyen sohasem ebédeltek; és ahol még 1780-ik évben is régi szerelmednek vagy kis gyermekeidnek első levelei csak röviddel azelőtt szabadultak meg attól a rémülettől, hogy az ablakon keresztül Abessinia vagy Ashantihoz méltó érthetetlen brutalitással a Temple Barra kitüzött fejek kacsintanak reájuk.

Abban a korban a halálraitélés valóban nagyon általánosan elterjedt recipe volt minden iparban és foglalkozásban és Tellsonéknál sem kevésbbé. A halál a természetnek általános gyógyitó szere, miért ne legyen a törvényhozásé is? E szerint a hamisitót kivégezték; a hamis bankó forgalmazóját kivégezték; aki egy levelet törvénytelenül felbontott, kivégezték; aki negyven shilling és hat pennyt tulajdonitott el, kivégezték; egy embert, akinek Tellsonék kapuja előtt egy lovat adtak át, hogy azt fogja és aki a lóval megszökött, kivégeztek; aki hamis shillinget vert, kivégezték; azok közül, akik a gonosz tettek skálájának valamely hangját megütötték háromnegyedrészt kivégeztek. Nem mintha evvel elejét vették volna a gonosz cselekedeteknek – az ellenkezőjét lehetne inkább állitani – de legalább ezen a világon megszabadultak minden egyes esetnek nehézsége és fáradalmától és minden avval összefüggésben levő gondot igy egyszerüen megszüntettek. Igy Tellsonék is abban az időben mint más korukbeli nagyobb üzletek, annyi embert fosztottak meg életétől, hogyha azoknak a fejét, ahelyett, hogy csendben eltemették, a Temple Barra tüzték volna ki, valószinüen lényegesen elfogták volna a földszintnek még azt a csekély meglevő világosságot is.

Szekrényekbe, lehetetlen sarkokba préselt öreg emberek látták el komoly méltósággal az üzletet Tellsonéknál. Ha Tellsonék londoni házába fiatal ember jutott, eldugták valahová, mig megvénült. Valami sötét helyre rejtették, mint valami sajtot, mig Tellson-szagot és -penészt kapott. Csak azután vált láthatóvá, amint nagy pápaszemmel, hatalmas könyvek fölött tépelődött és térdnadrágban és harisnyában növelte a cég általános tekintélyét.

Tellsonék háza előtt – sohase belül, csak ha behivták – volt egy alkalmi munkát végző ember, hirvivő, a cégnek eleven táblája is egyuttal. Sohasem hiányzott az üzleti órák ideje alatt, kivévén, ha valahová elküldötték, ilyenkor fia helyettesitette, utálatos kis tizenkétéves törpe, apja teljes hasonmása. A világ megértette, hogy Tellsonék magas nivójuk ellenére is miért türik meg ezt az embert. A cég mindig megtürt ilyen foglalkozásu egyént; az idők viharja vetette őt itt partra. Családi neve Cruncher, melyhez a houndsditchi templomban való megkeresztelése alkalmával még Jerry nevet füztek.

A cselekmény szinhelye Cruncher lakása. Hanging-Sword-Alley, Whitefriar városrészben, ideje reggeli fél nyolc óra, szeles márciusi napon anno Domini 1780. (Cruncher Urunk esztendejét Anna Dominónak mondotta, nyilván azt hitte, hogy a keresztény időszámitás onnan veszi kezdetét, amikor egy nő felfedezte ezt a kedvelt játékot és saját nevével nevezte meg.)

Cruncher szobái nem valami tiszta környéken voltak, számszerint csak kettő, még akkor is, ha a kis ablakokkal ellátott kamrát is hozzászámitották. De tisztán tartották. Ámbár olyan korai volt még az idő ezen szeles márciusi reggelen, a szoba, ahol ő még ágyban feküdt, már tisztára volt seperve; a nehézkes faasztalra hófehér abrosz volt teritve, melyen a reggelihez való csészék voltak elrendezve.

Cruncher tarkafoltos takaró alatt pihent, mint valami harlekin az otthonában. Még mélyen aludt, majd forgolódni kezdett ágyában és lassan fölemelkedett; tüskés haja oly merev volt, hogy ugy látszott, mintha az ágynemüt rongyokba tépné vele. Ezen mozdulata közben méltatlankodó hangon fölkiáltott:

– Akármivé legyek, ha ismét nem azt teszi!

Az egyik sarokban, rendes és tiszta külsejü asszony hirtelen és remegve kelt fel térdelő helyzetéből, sejtetve, hogy ő az emlitett egyén.

– Micsoda! – mondá Cruncher, miközben egy cipő felé nézett ágyából.

– Már megint az teszed, te?

Mikor a reggelt igy másodszor is üdvözölte, harmadik üdvözletnek cipőt hajitott az asszony felé. A cipő nagyon sáros volt és Cruncher otthoni körülményeinek egy sajátos esetére vallott, ugyanis üzleti órák után nagyon gyakran tiszta cipőben került haza és másnap reggel mégis tele volt sárral.

– Micsoda! – mondá Cruncher megváltoztatva a megszólitást, mivelhogy célt tévesztett. – Pokol fajzatja te, mit csinálsz már megint?

– Reggeli imámat mondottam csak.

– Imádkozol? Gyönyörü egy asszony vagy! Mit akarsz azzal, hogy odaveted magadat és ellenem imádkozol?

– Nem ellened, éretted imádkozom.

– Nem igaz. És ha igaz is, nem akarom, nem tetszik nekem. Ime! nézd csak fiam Jerry, anyád gyönyörü egy asszony, apád szerencséje ellen imádkozik. Kötelességtudó anyád van fiam! Jámbor anyád van fiam! Térden csuszkál és imádkozik, hogy a jó Isten egyetlen gyermeke szájából a vajas kenyeret elvegye!

Az ifju Cruncher – aki még egy ingben volt – ezt nagyon rossz néven vette és anyja felé fordulva hevesen tiltakozott az ellen, hogy az ő teste táplálékából valamit is elimádkozzon.

– És mit gondolsz, te képzelődő nőstény, – mondá Cruncher öntudatlan következetlenséggel – ugyan mit ér a te imádságod? Ugyan mennyire becsülöd a te imádságodat?

– Azok szivemből jönnek, Jerry. Annál többet nem érnek.

– Annál többet nem érnek – ismételte Cruncher. – Akkor bizony nem sokat érnek. De akárhogy is legyen, mondom neked, nem akarom, hogy ellenem imádkozz. Nincs módom hozzá. Nem akarom, hogy szerencsétlen legyek a te nyafogásod folytán. Ha minden áron térdeden csuszkálni akarsz, ugy tedd ezt urad és gyermeked érdekében, de ne ellenök. Ha nem volna ilyen természetellenes feleségem, ha ennek a fiunak nem volna ilyen természetellenes anyja, ugy az elmult héten kerestem volna valamit: ehelyett azonban ez a jámbor komédia csak szerencsétlenséged hozott reám. »Kárhozzam el!« – mondá Cruncher, aki ez alatt az egész idő alatt öltözködött – ha nem ez az imádkozás, meg ez az istentelen személy volt az oka annak a szerencsétlenségnek, amely engem, szegény ördögöt, a becsületes iparost az egész elmult héten üldözött. Jerry fiam, öltözködj, mialatt én cipőmet tisztitom figyeld anyádat és szólits elő, ha ismét ilyesvalamit látsz. Mondom neked – és ismét feleségéhez szólott – nekem ez nem tetszik. Annyira össze-vissza vagyok rázva, mint egy fiakkerkocsi, álmos vagyok, mint a laudanum (ópiumkészitmény) tagjaim annyira tul vannak erőltetve, hogy a bennük levő fájás nélkül azt se tudnám, hogy melyik az enyém és melyik a másé és a zsebem mégis üres; fogadom, hogy kora reggeltől késő estig egyebet se tettél, minthogy megakadályoztad azt, hogy valami a zsebembe jusson és nekem ez nem tetszik tovább, te pokol fajzatja te! Mit mondasz most?

Azután továbbmorgott maga elé. – Ó, igen! Jámbor is vagy. Nem akarsz urad és gyermeked érdeke ellen cselekedni! Valóban nem? – ehhez hasonló gunyos megjegyzések közben Cruncher ismét neki látott cipője tisztitásának és napi munkájához való általános előkészülésnek. Azalatt fia, akinek a fején kisebbek voltak a tüskék, és fiatal szeme éppen olyan közel volt egymáshoz, mint apjáé, a parancs szerint anyját figyelte. Időközönkint megremegtette ezt a szegény asszonyt azzal, hogy hálókamrájából, ahol öltözködött, halkitott hangon kikiáltott:

– Már megint térden akarsz csuszkálni anyám. Halló, apa! – és miután igy ok nélkül zajt ütött, nem gyermekhez való vigyorgással kirohant.

Cruncher hangulata nem javult, mikor reggelijéhez ült. Különös keserüséggel feddette feleségét, hogy titkon asztali áldást rebegett.

– Nos! Pokol fajzatja! Mit csinálsz? Már megint kezded? – Felesége magyarázta, hogy csupán – áldást könyörgött.

– Hagyd abba! – mondá Cruncher körültekintve, mintha inkább azt várta volna, hogy a kenyér eltünik felesége imádkozásának hatása folytán. – Nem akarom, hogy kiimádkozzanak házamból és otthonomból, Nem akarom, hogy azt a darabka kenyeret elimádkozzad asztalomról. Maradj nyugodtan!

Bosszusan, vörös szemmel, mintha az egész éjszakát társaságban töltötte volna, mely nem valami kellemes módon végződött, inkább falta, mint ette reggelijét és morgott hozzá, mint valami állatseregletnek négylábu lakója. Kilenc óra felé borzas külseje kissé elsimult és olyan tekintélyes és üzletszerü külsővel, amilyennel csak befödhette természetes valóját, napi foglalkozása után látott.

Iparnak ugyan alig volt mondható, ámbár ő szivesen nevezte magát »becsületes iparosnak«. Tőkéje egy faszék volt, melynek törött támláját lefürészelte; ezt a széket a fiatal Jerry, apja oldalán haladva, reggelenkint a Temple Bar mellett levő banküzlet ablaka alá vitte; ottan aztán egy csomó szalmát szórtak alája, amit a legelső arra haladó szekérből csentek el, hogy lába hideg és nedvesség ellen védve legyen, igy aztán elkészült a napi táborozó hely. A Fleet street és Temple-ben ugy ismerték ezen a helyen ülő Crunchert, akárcsak magát a kaput, az ő külseje sem volt sokkal külömb annál.

Háromnegyed kilenc órakor már helyén volt, elég jókor, hogy megemelhette háromszögü kalapját az öreg urak előtt, akik Tellson bankjába mentek. Jerry leült helyére ezen a szeles márciusi reggelen, az ifju Jerry mellette állott, ha ugyan nem portyázott a kapu körül és bántalmazott testileg és szellemileg arramenő fiukat, akik elég kicsinyek voltak, hogy szeretetreméltó kedvtelésének megfeleljenek. Apa és fiu rendkivüli módon hasonlitottak egymáshoz; csendesen szemlélték a Fleet street forgalmát, fejüket ugy összedugták, hogy olyan közel voltak egymáshoz, akárcsak a szemük; rosszindulatu majompárhoz voltak hasonlók. Ezt a hasonlóságot nem csökkentette az a körülmény, hogy az idősebb Jerry szalmát rágcsált és azt köpdöste, mialatt az ifju Jerry élénk szeme nyugtalanul figyelte őt és minden egyebet, ami Fleet street-ben történt.

Tellson üzletében alkalmazott szolgák egyike kidugta a fejét kapun és kiszólt:

– Hirvivő kell!

– Hurrá, apa! Korai munka! Kezdetnek elég jó!

Apjának Isten veledet mondva, az ifju Jerry ült bele a székbe, birtokba vette az örökséget, a szalmát, amit apja rágott és elmélkedett:

Mindig rozsdás! Ujjai mindig rozsdásak! – mormolta az ifju Jerry maga elé. Honnan szedi apám azt a sok vasrozsdát? Itten ugyan nem rozsdásodik meg!

2. Fejezet. A látványosság.

– Tudja-e, hogy az Old Bailey merre van – szólott a legidősebb alkalmazottak egyike Jerryhez, a hirvivőhöz.

– I–igen, Uram – válaszolt Jerry vontatott hangon. – Ismerem a Baileyt.

– Helyes. És ismeri Lorry urat is?

– Ismerem Lorry urat, jobban mint az Old Bailey-t. Sokkal jobban – mondá Jerry, mint valami akadékoskodó tanu a kérdezett törvénykezési helyiségben, – mint ahogyan én, a becsületes iparos a Bailey-t ismerni óhajtom.

– Nagyon helyes. Keresse meg azt a kaput, amelyen a tanuk mennek be, és mutassa meg a kapusnak ezt a Lorry urnak szóló levelet. Ő majd aztán beereszti.

– A terembe uram?

– A terembe!

Ugy látszott, hogy Cruncher szemei közelebb kerültek egymáshoz és mintha egymást kérdeznék: – Mi a véleményed erre nézve?

– Várnom kell a teremben uram? – kérdezte ő a tárgyalás eredményeként.

– Megmondom. A kapus átadja a levelet Lorry urnak; ön pedig valami mozdulattal hivja fel Lorry ur figyelmét és mutassa meg neki, hogy hol áll. Azután semmi egyéb teendője nincsen, minthogy ottan vár, mig neki szüksége lesz önre.

– Ez minden, uram?

– Ez minden. Ő azt óhajtja, hogy hirvivő legyen kéznél. Ez a levél értesiti őt, hogy ön ott van.

Miközben az öreg alkalmazott a levelet fontoskodva összehajtotta és megcímezte, Cruncher hallgatva figyelte őt, míg a levél a leszáritás pontjáig eljutott, akkor ezt jegyezte meg:

– Azt hiszem, hogy hamisitást tárgyalnak ma reggel?

– Hazaárulást.

– Ezért fölnégyelés jár, – mondá Jerry. – Barbarizmus!

– Ez a törvény – jegyezte meg az öreg alkalmazott és meglepetve nézett rá pápaszemén keresztül. – Ez a törvény!

– Azt hiszem, hogy kegyetlen a törvényben az, hogy embert így eléktelenitenek. Elég sulyos, ha életétől megfosztják, de tulságosan kegyetlen, hogy eléktelenitik, uram.

– Egyáltalában nem az, – válaszolt az öreg alkalmazott. – Vigyázzon a mellére és a hangjára, barátom és bizza a törvényre, hogy az gondoskodjék önönmagáról. Ezt tanácsolom.

– Uram, a nedvesség fekszik mellemen és hangomon – mondá Jerry. – Ezen is láthatja, hogy mily nedves módon keresem meg mindennapi kenyeremet.

– Jól van, jól van! – mondá az öreg alkalmazott – mindenkinek megvan a maga módja, hogy kenyerét megszerezze. Az egyiké nedves, a másiké száraz. Itt a levél. Menjen!

Jerry elvette a levelet és sokkal kisebb belső alázattal, mint amennyit külsőleg mutatott, ezt mormolta maga elé:

– Vén csont vagy te is – és meghajolt. Utközben értesitette fiát küldetéséről és utjára ment.

Akkoriban Tyburn-ban végezték az akasztást. A Newgate mellett elterülő utcának nem volt olyan borzalmas hire, mint most van. De a börtön irtóztató hely volt, ahol mindenfajta kicsapongás és komiszság megtörtént, ahol veszedelmes járványok tanyáztak, melyek a foglyokkal együtt a terembe jutottak, és gyakran a vádlottak padjáról egyenest a Lord-főbirót támadták meg és őt helyéből kilökték. Gyakran megtörtént, hogy a biró fekete sapkával a fején, a saját biztos itéletét is hirdette ki a fogolyéval együtt és még előbb halt meg, mint amaz. Az Old Bailey olyan volt, mint valami halotti állomás, ahonnan szekereken és kocsikon sápadtarcu utasokat erőszakosan küldöttek másvilági utjukra, két és fél mérföldnyit haladtak utcákon és országutakon végig és alig néhány jóravaló polgárban keltettek irtózatot – olyan nagy a szokás hatalma. – Hires volt az Old Bailey pellengére, régi és bölcs intézmény, ez olyan büntetést szabott, melynek szigorát senki sem volt képes felfogni; hires volt vesszőző helye is, egy másik kedves régi intézmény, nagyon humánus és enyhitő a hatása, érdemes arra, hogy működésben lássák, nagy volt a forgalom a vérbirságban is, az egy másik töredéke őseink bölcsességének, mely pénzért elkövetett legborzalmasabb gonosztetteket eredményezett. Általában az Old Bailey ékes bizonysága volt annak a közmondásnak: »Minden jó ugy, ahogyan van!«; ez a mondás véget vetne mindennek és a lustaságot is fejlesztené, ha nem foglalná magában azt a fáradságot okozó következtetést, hogy semmi sem volt rossz, ami valaha volt.

A hirvivő utat tört magának a piszkos tömegen keresztül, olyan ember gyakorlottságával, aki megszokta, hogy csendben kerüljön előre, megtalálta a keresett kaput és levelét egy csapóajtón benyujtotta. Abban az időben ugyanis belépődijat fizettek, hogy láthassák az Old Baileyben előadott látványosságot, éppen ugy, mint a hogy fizettek azért, hogy láthassák Bedlamban a szindarabokat, csakhogy az előbbi szórakozás sokkal drágább volt. Azért őrizték olyan jól az Old Bailey kapuit, kivévén természetesen azokat a barátságos kapukat, amelyeken a gonosztevők jutottak be, ezek mindig tárva-nyitva állottak.

Némi késedelem és habozás után a kapu kelletlenül kinyilt egy kissé és Cruncher Jerrynek lehetővé tette, hogy magát a tárgyaló terembe préselje.

– Mit tárgyalnak? – kérdé halkan a legközelebbi szomszédjától.

– Még semmit.

– Mi lesz soron?

– A hazaárulási pör.

– A fölnégyelő?

– Igen, – válaszolta az kéjesen; – először is gátra kikötik és félig felakasztják, azután leveszik onnan és szeme láttára felhasitják, beleit kiszedik és elégetik, azután fejét leütik és törzsét felnégyelik. Ez az itélet.

– Természetesen, csak ha vétkesnek találják, – jegyezte meg Jerry.

– Ó, ezek majd vétkesnek találják – mondá a másik. – Attól ugyan ne tarts.

Cruncher figyelmét most az ajtónálló vonta magára, aki, a levéllel a kezében Lorry felé tartott. Lorry egy asztalnál ült parókás urak között, nem messzire egy parókás urtól, a vádlott védőjétől, aki előtt nagy halom papir feküdt és szemben egy másik parókás urral, akinek mind a két keze nadrágja zsebébe volt dugva és akinek teljes figyelmét, ahányszor csak Cruncher ránézett, a tárgyalóterem menyezete kötötte le. Jerry néhányat köhécselt, állát dörzsölte és kezével adott jelt, mig Lorry figyelmét felkeltette, az fölállott, hogy körülnézzen, nyugodtan intett feléje és ismét leült.

– Mi dolga van ennek az üggyel? – kérdezte az ember, akivel azelőtt beszélt.

– Átkozott legyek, ha tudom, – mondá Jerry.

– Hát mi dolgod van neked vele, ha ugyan szabad kérdeznem?

– Azt én magam sem tudom – mondá Jerry.

A biró belépése és az azt követő nagy mozgolódás és a tárgyaló teremben való általános elhelyezkedés végett vetett a párbeszédnek. A következő pillanatban a vádlottak padja lett az érdeklődés középpontja. Két fogházőr, aki ott állott, eltávozott, a foglyot bevezette és birái elé állitotta.

Az összes jelenlevők reábámultak, kivévén azt az egy parókás urat, aki a menyezetet nézte. A helynek minden emberi lélegzete feléje áradt, mint valami tenger, szél vagy tűz. Pillérek mögül, a sarkokból kiváncsi arcok tekintettek feléje, hogy megpillantsák; a hátulsó sorok nézői felállottak, hogy egy haja szála se kerülje el figyelmüket; a terem közepén állók az előttük levők vállára fektették kezöket, hogy megpillanthassák őt, lábuk hegyén, párkányokon, majdnem semmin állottak, hogy minden hüvelyknyit meglássanak belőle. Ez utóbbiak között különösen feltünő volt Jerry, a ki ugy állott ott, mint Newgate vashegyekkel ellátott falának megelevenedett darabja. Utjában sört ivott, ennek gőzét lehelte ki és az más sörnek, ginnek, teának, kávénak és mi egyébnek a párájával egyesülve áradt a vádlott felé és a nagy ablakokon piszkos köd és eső alakjában csapódott le.

Mindezen bámuló és izgatott pillantásnak tárgya egy, körülbelül 25 éves ifju volt, akinek szép termete, kellemes vonásai, napbarnitott arca és sötét szeme volt. Egyszerüen volt öltözve, feketébe vagy nagyon sötét szürkébe, hosszu sötét haja tarkóján szalaggal volt átkötve, inkább hogy utjában ne legyen, mint disznek. Mint a hogy a lélek indulata kifejeződött a testnek minden burkolatán, ugy az ő sápadtsága is, melyet helyzete igazolt, keresztülhatolt arca barna szinén és bizonyitotta, hogy a lélek hatása erősebb a napénál. Egyébként elfogulatlan volt, meghajlott birája előtt és nyugodtan állott.

Az az érdeklődés, a mellyel ezt az embert megbámulták és ráleheltek, nem vált az emberiség dicsőségére. Ha kevésbbé borzalmas itélet veszedelme előtt állott volna, – ha meg lett volna a lehetősége annak, hogy csak egyetlen ilyen borzalmas részlettől is meg lesz kimélve – ugyanannyit veszitett volna vonzóerőben. Az alak vonzó volt, a mely arra várt, hogy elitéljék, hogy oly undoritóan feldarabolják. A halhatatlan lény, mely arra várt, hogy lemészárolják, hogy darabokra tépjék, okozta az izgalmat. Bármilyen mázzal is vonták be a különféle szemlélők érdeklődésüket – amely önámitó képességük foka szerint változott – inditó oka a vérszomjuság volt.

Csönd volt a tárgyalóteremben. Darnay Károly tegnap ártatlannak mondotta magát abban a vádban, mely őt avval vádolta, hogy hamis árulója a mi felséges, magasztos, kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunknak, azáltal, hogy különböző alkalmakkor, különböző módon és eszközökkel, Lajosnak, Franciaország királyának segitséget nyujtott emlitett felséges, magasztos, kitünő, stb. fejedelmünk, urunk és királyunk elleni háboruiban; azáltal ugyanis, hogy a mi említett felséges, magasztos, kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunk és az emlitett franciaországi Lajos birtokai között oda és vissza utazgatott, és rosszakaratu, ravasz, áruló módon (még egy csomó más jelzővel) az említett Franciaországi Lajosnak elárulta, hogy a mi emlitett felséges, magasztos és kitünő stb fejedelmünk, urunk és királyunk milyen haderőt szándékozik felszerelni és küldeni Kanada és Északamerikába. Jerry, akinek haja mindjobban égnek meredt, amint a jogi kifejezések halmozódtak, legnagyobb megelégedésére annyit értett meg belőle, hogy az imént is feljebb annyiszor emlitett Darnay Károly áll előtte és itéletére várt, hogy a jury felesküdött és hogy a főállamügyész beszélni készült.

A vádlottat, aki tudatában volt annak hogy őt gondolatban már minden jelenlévő felakasztotta, lefejezte és fölnégyelte, nem félemlitette meg ez a helyzet, sem szinpadi arcot nem öltött. Nyugodt és figyelmes volt. Komoly érdeklődéssel nézte a bevezető eljárást és kezét oly nyugodtan tartotta az előtte levő padon, hogy a ráhintett füvek közül még egy szálat sem mozditott el helyéről. Az egész terem ugyanis füvekkel volt behintve és ecettel befecskendezve, óvószerül a fogház levegője és lázai ellen.

A vádlott feje fölé tükör volt elhelyezve, hogy a fényt reávesse. Egész sereg bűnös és gonosztevő látta benne a képét és tünt el felületéről és a földről is egyuttal. Micsoda borzalmas kisértetsereg járná ezt a termet, ha a tükör sima lapjainak felületén megjelentek képét visszaadná, mint ahogy a tenger visszaadja halottait. A vádlott elméjében fölvillanhatott az a futó gondolat, hogy mennyi szégyent és gyalázatot tükrözhetett az vissza. Akárhogyan történt is, helyzetének megváltozása észrevétette vele, hogy fénysugár esik arcára, és mikor a magasba tekintett, arca elpirult és jobb keze a füveket félretolta.

Véletlenül történt, hogy e mozdulat folytán arcát a teremnek jobb keze felé eső oldalára forditotta. Szemével egy szinben, a biróság padjának a sarkán két személy ült, akiken szeme azonnal megakadt olyan feltünően és arcának olyan elváltozása közben, hogy az összes őt figyelő szemek feléjük fordultak.

A szemlélők a két alakban megláttak egy ifju hölgyet, aki husz évesnél alig volt több, és egy urat, aki nyilvánvalóan atyja volt. Az urnak rendkivül érdekes volt a külseje, haja hófehér, arcának pedig valami leirhatatlan mélységü kifejezése volt, nem aktiv, hanem tépelődő és önmagával foglalkozó. Ha ez a kifejezés megjelent arcán, öregnek látszott, ha pedig néha eltünt, mint például most, mikor leányával beszélt, javakorbeli férfinak látszott, aki nem haladta tul élete delét.

Leánya ott ült mellette, egyik kezét karjába füzte, a másikat pedig föléje helyezte. Közel huzódott atyjához, a látvány megfélemlitette és a foglyot is sajnálta. Mindent feledő félelem és részvét kifejezése tisztán volt olvasható a homlokán, mely nem látott egyebet, mint a vádlottat fenyegető veszedelmet.

Ez olyan tisztán volt olvasható, olyan természetesen és elevenen fejeződött ki, hogy sok kiváncsi, aki nem volt részvéttel a vádlott iránt, megindult ettől a látványtól és a termen végig susogták:

– Kik ezek?

Jerry, a hirvivő, aki a maga módja szerint végezte megfigyelését és mély gondolkodása közben ujjairól a rozsdát leszopogatta, fejét kinyujtotta, hogy meghallja, hogy kicsodák. A körülötte levő tolongás még sürübbé vált és a kérdést eljuttatta a legközelebbi törvényszéki szolgáig, tőle lassan megjött a válasz, végül Jerryhez is eljutott: Tanuk.

– Melyik részen?

– Ellene.

– Melyik rész ellen?

– A vádlott ellen.

A biró, akinek szeme követte az általános irányt, magához tért ismét, székéhez támaszkodott és tekintetét arra a férfiura függesztette, akinek élete kezében volt, amikor a főállamügyész fölkelt, hogy fonja a kötelet, köszörülje a bárdot és beverje a szöget a vérpadba.

3. Fejezet. A csalódás.

A főállamügyész elmondotta a jurynek, hogy az előttük levő fogoly, fiatal kora ellenére is, nagyon jártas a hazaárulás fondorlataiban, ezért követeli fejét a törvény. A közös ellenséggel való érintkezése nem mai, nem tegnapi keletü, nem is az elmult vagy az azelőtti évből való. Bebizonyult az, hogy a vádlott már régen ide és oda utazgatott Anglia és Franciaország között titkos ügyekben, melyekről őszinte felvilágositást nem adott. Ha a hazaárulás fondorlatai általában célt érnének (szerencsére sohasem értek), ennek az ügynek a gonoszsága és bünössége sem lett volna fölfedezhető. Azonban a Gondviselés, egy félelem és gáncs nélküli egyén szivét megkeményitette, aki kikutatta a vádlott titkos terveit és rémülettől eltelve felfedezte azokat ő felsége főállamtitkára és a nagyon tiszteletreméltó Titkos Tanács előtt. A hazának ez a fia megjelenik majd előttük. Ennek az egyénnek az eljárása és magatartása valóban magasztos. Ő barátja volt a vádlottnak, miután azonban egy szerencsés és gonosz órában fölfedezte alávalóságát, elhatározta, hogy az árulót, akit keblén tovább nem melengethetett, a haza szent oltárán feláldozza. Ha Britanniában szobrokat állitanának az állam jótevőinek, amint azt az ókori Görögországban és Rómában tették, ugy ez a dicső polgár bizonyára kapna egyet. De minthogy ez itt nem szokás, valószinüen őt sem tisztelik meg vele. Az erény, mint a költő mondja (sok helyen, melyet szilárd meggyőződése szerint az esküdtszék szóról-szóra betéve is tud – a jury arcán ekkor a bünösség tudata látszott, hogy ők bizony egy ilyen idézetről sem tudnak –) bizonyos módon fertőző, különösen az a dicső erény, melyet patriotizmusnak, hazaszeretetnek mondanak. A Korona ezen szeplőtelen és feddhetetlen tanujának magasztos példaadása, akiről csak a legnagyobb tisztelet hangján lehet beszélni, nem tévesztette el hatását a vádlott szolgáján és benne azt a szent elhatározást érlelte meg, hogy gazdája asztalát és zsebeit kikutatja és irományait elrejti. Ő (a főállamügyész) el van készülve arra, hogy erről a bámulatraméltó szolgáról feddő és kicsinylő nyilatkozatokat fog talán hallani és ő mindazonáltal többre becsüli őt, mint saját édes testvérét és jobban tiszteli mint saját apját vagy anyját. Bizalommal szólitja fel az esküdtszéket is, hogy ők is ugyanazt tegyék. Ennek a két tanunak a vallomása, az általuk felfedezett és felmutatandó okmányokkal egyesitve, bizonyitja azt, hogy a vádlottnak olyan jegyzékek voltak a birtokában, melyek ő felsége tengeri és szárazföldi haderejét, annak elhelyezését és felszerelését tartalmazzák és ő ezeket minden kétséget kizáróan rendszeresen az ellenséges hatalom birtokába juttatta. Igaz ugyan, hogy nem volt bebizonyitható az, hogy ezek a feljegyzések a vádlott kezeirásai, de ez teljesen közömbös, sőt a vád szempontjából kedvező, mert azt bizonyitja, hogy a vádlott mestere az óvatosságnak. Ezek a bizonyitékok öt év előtti időre nyulnak vissza és igazolják azt, hogy a vádlott bünös terveivel már néhány héttel az angol és amerikai seregek között vivott első ütközet ideje előtt is foglalkozott. Mindezen okoknál fogva az esküdtszék, fejedelmét tisztelő (és ő tudja, hogy olyan) és felelős lévén (ők tudják, hogy azok), kell, hogy a foglyot bünösnek mondja, életének véget vessen, akár tetszik nekik, akár nem. Nem hajthatják fejüket nyugodtan párnájukra; nem viselhetik el azt a gondolatot, hogy feleségeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra; sohasem juthatna eszükbe, hogy gyermekeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra; szóval sem ők, sem hozzátartozóik fejüknek párnákra való fektetésére egyáltalában nem is gondolhatnak addig, mig a vádlott fejét le nem ütik. Ezt a fejet kérte végül a főállamügyész mindannak nevében, ami csak eszébe jutott és annak az ünnepies kinyilatkoztatásával, hogy ő a vádlottat már halottnak is tudja.

Mikor a főállamügyész befejezte beszédét, zümmögés támadt a termen végig, mintha egész felhő dongó röpdösne a vádlott feje körül, sejtve, hogy ő hamarosan mivé válik.

Mikor a zaj elült, a mocsoktalan hazafi jelent meg a tanuk padján.

Elődje ezen bevezetése után a koronaügyész kihallgatta a hazafit: neve Barsad János, foglalkozása: gentleman. Tiszta lelkületének a történetét a főállamügyész már elmondotta, melyben csak egy tévedés lehetett, hogy nagyon is pontos. Mikor nemes keble ettől a tehertől megszabadult, szerényen visszavonult volna, de a parókás ur, aki előtt a nagy halom papir feküdt és nem messzire ült Lorrytól, néhány kérdést óhajtott hozzá intézni. A szemben ülő parókás ur még mindig a terem menyezetét nézte.

Volt-e ő valaha kém? Nem, ezt az aljas rágalmat botránykozással utasitotta vissza. Miből élt? Birtokából. Hol van a birtoka? Ezt nem mondhatja meg olyan pontosan. Mi a birtoka? Senkinek semmi köze hozzá. Örökölte-e? Igen, örökölte. Kitől? Távoli rokontól. Nagyon távolitól? Meglehetősen távolitól. Volt-e valaha börtönben? Bizonyára nem. Sohasem volt az adósok börtönében? Nem látja, hogy ennek mi köze van ehhez. Még egyszer. Sohasem volt az adósok börtönében? Soha? De igen. Hányszor? Kétszer vagy háromszor. Nem öt-, vagy hatszor? Talán. Mi a foglalkozása? Gentleman. Kirugták-e valaha? Megtörténhetett. Gyakran? Nem. Kirugták-e valaha ugy, hogy a lépcsőn lerepült? Határozottan nem; egyszer a lépcső tetején megrugták, ő azonban szándékosan esett le. Azért lökték le akkor, mert hamis kockákkal játszott? Ilyes valamit mondott az a részeges hazug, aki rajta ezt a sérelmet elkövette, de az nem igaz. Megesküszik-e arra, hogy nem igaz? Feltétlenül. Élt-e valaha hamis játékból? Soha. Hát játékból élt-e? Csakugy, mint más urak. Kért-e pénzt kölcsön a fogolytól? Igen. Visszafizette-e? Nem. A fogolylyal való barátsága valójában nagyon felületes volt. Nem erőszakolta-e rá ezt a barátságot postakocsin, korcsmában, postahajón? Nem. Biztos-e abban, hogy a fogolynál látta ezeket a jegyzékeket? Egész határozottan. Tud-e még valamit a jegyzékekről? Nem. Például, nem ő maga szerezte-e be azokat? Nem. Vár-e valamit ezen vallomásáért? Nem. Nincs-e a kormány állandó fizetett alkalmazásában, hogy tőrt vessen? Ó, bizonyára nem. Vagy vele valami egyéb vonatkozásban? Bizonyra nincs. Megesküszik-e erre? Akárhányszor. Nincs-e más inditóoka, mint a tiszta hazaszeretet? Semmi más.

Az erényes szolga, Cly Roger, nagy gyorsasággal esküdött a kihallgatás folyamán. Négy év előtt jóhiszemüen lépett a vádlott szolgálatába. A calaisi postahajó fedélzetén kérdezte a vádlottat, hogy nincs-e szüksége ügyes fiu szolgálatára, a vádlott felfogadta őt. Ő nem könyörgött a vádlotthoz, hogy az ügyes fiut könyörületből fogadja szolgálatába – ilyesmire sohasem gondolt. Nemsokára azután gyanuba fogta a vádlottat és megfigyelte őt. Utazás közben ruhái rendbehozásánál gyakran látott hasonló jegyzékeket a vádlott zsebében. Ezeket a jegyzékeket a vádlott iróasztala fiókjából vette ki. Ő nem tette azokat megelőzőleg oda. Látta, amint a vádlott hasonló jegyzékeket francia uraknak mutatott Calaisban és hasonló jegyzékeket francia uraknak Calaisban és Boulogneban, mindkét helyen. Szerette hazáját, nem türhette ezt tovább és feljelentést tett. Sohasem gyanusitották azzal, hogy ezüst teáskannát lopott. Megrágalmazták egy mustárcsészét illetőleg, de kitünt, hogy az csak ezüstözött volt. Az előbbi tanut hét vagy nyolc éve ismeri; ez tiszta véletlen. Ő nem mondja ezt különösen sajátságos véletlennek: a legtöbb véletlen sajátságos. Azt sem mondotta sajátságos véletlennek, hogy a hü hazaszeretet volt az ő egyedüli inditóoka. Ő hü brit és reméli, hogy van még sok hozzá hasonló.

A dongók ismét zümmögtek és a főállamügyész Lorry Jarvis urat szólitotta elő.

– Lorry Jarvis ur, alkalmazottja-e ön Tellson bankjának?

– Igen.

– Egy novemberi pénteki éjjelen, 1775-ben nem utazott-e ön üzleti ügyben a London és Dover között közlekedő postakocsin?

– Igen.

– Voltak-e más utasok a postakocsiban?

– Kettő.

– Kiszálltak-e utközben az éj folyamán?

– Igen.

– Lorry ur, nézzen a vádlottra. Vajjon ő volt-e egyike az utasoknak?

– Nem merném állitani, hogy ő volt az.

– Hasonlit-e ő ama két utas egyikéhez?

– Mind a kettő ugy be volt burkolva, az éjszaka oly sötét volt és mi mindannyian oly tartózkodók voltunk, hogy nem merném még azt se állitani.

– Lorry ur, nézze meg ismét a vádlottat. Képzelje el, hogy ugy be van burkolva, mint az a két utas volt, külseje, termete lehetetlennek tüntetné föl, hogy ő egyik volt a kettő közül?

– Nem.

– Ön nem esküszik meg arra, Lorry ur, hogy ő nem volt az egyik a kettő közül?

– Nem.

– Tehát mondja legalább azt, hogy ő a kettő közül az egyik lehetett?

– Igen. Kivévén azt, hogy emlékszem arra, hogy mind a kettő – éppen ugy, mint én – félt a rablóktól, a vádlott pedig nem látszott félénknek.

– Látta-e valaha a félelem képét, Lorry ur?

– Láttam, egészen bizonyosan.

– Lorry ur, nézzen még egyszer a vádlottra, biztos tudomása szerint látta-e őt már azelőtt?

– Láttam.

– Mikor?

– Néhány nappal azután, visszatérőben voltam Franciaországból és Calaisban a vádlott annak a postahajónak a fedélzetére jött, amelyen én is visszautaztam és velem együt utazott.

– Mely órában jött ő a fedélzetre?

– Kevéssel éjfél után.

– Az éj sötétjében. Ő volt az egyedüli utas, aki ebben a szokatlan órában jött a fedélzetre?

– Véletlenül ő volt az egyedüli.

– A »véletlenül« itten közömbös, Lorry ur, ő volt-e az egyedüli utas, aki az éj sötétjében a fedélzetre jött?

– Igen.

– Egyedül utazott-e ön, Lorry ur, vagy volt-e kisérője?

– Ketten kisértek. Egy ur és egy hölgy. Itt vannak.

– Itt vannak. Beszélt-e a fogollyal?

– Alig valamit. Az idő viharos, az átkelés hosszas és kellemetlen volt, és én az egyik parttól a másikig majdnem az egész idő alatt divánon feküdtem.

– Miss Manette!

A fiatal hölgy felé fordult az előbb is és most is minden pillantás, aki fölkelt helyéről. Atyja vele együtt fölkelt és leányának karjába füzött kezét ott tartotta karja alatt.

– Miss Manette, nézzen a fogolyra.

A vádlottra ilyen részvéttel, ilyen komoly ifju szépséggel való szembesités sokkal nagyobb megpróbáltatás volt, mintha az egész tömeggel állana szemben. Ugy szólván vele egyedül állott sirja szélén és mind a kiváncsian rábámuló szem összesen sem volt képes arra, hogy neki egy pillanatra is elegendő lelkierőt adjon, hogy elfogulatlan maradjon. Nyugtalan jobbkezével az előtte levő füveket kertbeli képzelt virágágyakká osztotta szét; abbeli törekvésében, hogy lélegzésének szokott módját megtartsa, ajkai megremegtek és a vér belőlük szivére tódult. A dongók zümmögése hangos volt ismét.

– Miss Manette, látta ön a vádlottat azelőtt?

– Igen, uram.

– Hol?

– Az előbb emlitett postahajó födélzetén, uram, ugyanazon alkalommal.

– Ön az előbb emlitett hölgy?

– Ó, szerencsétlenségre, én vagyok!

Részvétének panaszos hangja beleolvadt a biró kevésbbé kellemes hangzásu szavába, amiért durván megjegyezte:

– Feleljen a megadott kérdésekre és ne tegyen reá semmi megjegyzést. Miss Manette, beszélt ön a fogolylyal a csatornán való átkelése alkalmából?

– Igen, uram.

– Ismételje el.

Mialatt mély csönd honolt körülötte, halk hangon elkezdé…

– Mikor az az ur a födélzetre jött…

– A foglyot gondolja? – kérdezte a biró homlokát ráncolva.

– Igen, mylord!

– Akkor mondja: »a vádlott«.

– Mikor a vádlott a födélzetre jött, észrevette, hogy atyám (szeretetteljes pillantást vetett reája, amint ott állott mellette) nagyon fáradt és beteg. Egészsége annyira meg volt támadva, hogy nem mertem őt a szabad levegőről eltávolitani és ágyat vetettem részére a fedélzeten, a kajütlépcsők mellett és a fedélzeten leültem melléje, hogy vigyázzak reá. Az éjjel nem volt más utas, csak mi négyen. A vádlott oly jó volt és engedelmet kért arra, hogy utmutatást adjon, hogyan óvhatom meg atyámat jobban a vihartól, mint ahogyan azt én tettem. Én nem intézkedtem helyesen, mivel nem tudtam, hogy a szél mely irányból fog fujni, ha a kikötőt elhagyjuk. Ő megtette helyettem. Nagy gyöngédséget és részvétet mutatott atyám állapota iránt és biztos vagyok benne, hogy érezte is. Ilyen módon kezdtünk el beszélgetni.

– Engedje meg, hogy egy pillanatra megszakitsam. Egyedül jött ő a fedélzetre?

– Nem.

– Hányan voltak vele?

– Két francia ur.

– Beszélgettek egymással.

– Beszélgettek egymással egész az utolsó pillanatig, mikor a két francia urnak a csónakkal ismét partra kellett szállania.

– Forgattak-e valami papirosokat, hasonlót ezekhez a jegyzékekhez?

– Valami papirosokat forgattak, de nem tudom, hogy milyent.

– Ilyen formáju és alakut?

– Lehet, de valóban nem tudom, ámbár egészen mellettem állottak és halkan beszélgettek; a kajütlépcső tetején állottak, hogy az ott függő lámpa fényét igénybe vehessék; a lámpa nagyon homályosan égett és ott nagyon halk hangon beszélgettek és igy én semmit sem hallottam abból, amit beszéltek és csupán azt láttam, hogy papirosokba nézegettek.

– Térjen most át a fogolylyal való beszélgetésre, Miss Manette.

A fogoly olyan nyilt bizalmat tanusitott velem szemben, – gyámoltalan helyzetemre való tekintettel – mint amilyen szives, kegyes és segitséget nyujtó volt atyámhoz. Remélem, – mondá könnyekre fakadva – hogy nem hálálom meg az ő jóságát azzal, hogy ma ártalmára vagyok.

Dongók zümmögése.

– Miss Manette, ha a fogoly tisztán nem érti meg, hogy Ön vallomását – melyet köteles megtenni, melyet meg kell tennie és melynek megtétele elől nem menekülhet – csak nagy ellenszenvvel teszi le, ugy ebben a teremben ő az egyedüli ebben a tekintetben. Kérem, folytassa.

– Azt mondotta nekem, hogy milyen sulyos és fontos természetü ügyben utazik, hogy az érdekeltek könnyen kellemetlen helyzetbe is kerülhetnek és hogy azért utazik álnéven. Azt mondotta, hogy ez az ügy kénytelenitette őt arra, hogy Franciaországba utazzék és valószinüen hosszu időre kényszeriteni fogja, hogy ismételten ide és oda utazgasson Francia- és Angolország között.

– Mondott-e valamit Amerikáról? Miss Manette, legyen részletező!

– Igyekezett megmagyarázni hogy hogyan keletkezett a viszály és azt mondotta, hogy amennyire ő meg tudja itélni a dolgot, az, Anglia részéről balga és igazságtalan is. Tréfálva megjegyezte, hogy Washington György talán szerez magának olyan hirnevet a történelemben, mint III. György. Ezt azonban teljesen ártatlanul mondotta, csak éppen, hogy az időt eltöltse.

Nagyérdekü jelenetben, melyet minden szem figyelemmel kisér, a főszereplő arcán kidomborodó minden erősebb vonást a szemlélők öntudatlanul utánoznak. Arca kifejezése vallomása közben kinosan gyötrödő és figyelmes volt és a szünet alatt, mikor a biró vallomását irásba foglalta, figyelte a hatást, melyet vallomásával a vád és védelem ügyvédei között előidézett. A teremben a nézők arcán ugyanaz a vonás tükröződött vissza, ugy hogy az arcok nagy többsége a vallomásttevő tükörképének látszott; a biró ekkor föltekintett irásaiból és rettenetes pillantással sujtotta a Washington Györggyel kapcsolatban elhangzott eretnekséget.

A főállamügyész jelezte most, hogy óvatossági és alaki szempontból szükségesnek látszik, a fiatal hölgy atyjának, Manette doktornak a kihallgatása. Ennek folytán előszólitotta őt.

– Manette doktor, nézzen a vádlottra. Látta-e őt valaha azelőtt?

– Egyszer. Mikor Londonban lakásomon meglátogatott. Körülbelül három vagy három és fél év előtt.

– Fölismeri-e benne utitársát a postahajó födélzetén, vagy elmondhat-e valamit a leányával folytatott beszélgetéséből?

– Nem, uram, egyiket sem tehetem.

– Van-e annak valami különös oka, hogy egyikre sem képes?

Halk hangon válaszolt:

– Van.

– Az a szerencsétlenség érte-e, hogy szülőföldjén, hosszu időre bebörtönözték, kihallgatás, sőt vád nélkül, Manette doktor?

Olyan hangon válaszolt, mely minden szivet meghatott:

– Hosszas bebörtönzés.

– A kérdéses alkalommal bocsátották csak szabadon?

– Ugy mondták nekem.

– Emlékszik-e valamire abból az időből?

– Nem. Egy bizonyos időponttól kezdve emlékezőtehetségem teljesen eltünt, – még azt sem mondhatom, hogy mely időtől kezdve – fogságom ideje alatt cipőkészitéssel foglalkoztam egész addig, mig Londonban nem találtam magamat kedves leányom társaságában élve. Vonzódtam már hozzá, mikor a kegyelmes Isten visszaadta szellemi tehetségemet; de még azt sem vagyok képes elmondani, hogy milyen módon lettem hozzá bizalmas. Nem emlékszem annak a folyamatára.

A főállamügyész leült, atya és leánya is helyet foglaltak ismét.

A tárgyalás folyamán sajátságos fordulat állott be. A vádhatóság azt igyekezett bizonyitani, hogy a vádlott, ismeretlen társával, öt évvel ezelőtt azon a novemberi péntek éjjelen a doveri postakocsin utazott és hogy föl ne ismerjék, az éj folyamán kiszállott a postakocsiból egy helyen, ahol nem időzött, hanem néhány tucat mérföldnyire visszautazott egy helyőrségi és kikötővárosba és ottan adatokat gyüjtött. Egy tanu azt vallotta, hogy látta őt a kérdéses időben a helyőrségi és kikötőváros egyik szállójának reggelizőtermében, amint várakozott valakire. A vádlott védőjének keresztkérdései eredménytelenek voltak, kivévén, hogy semmi más alkalommal azelőtt a vádlottat nem látta, mikor a parókás ur, aki az egész idő alatt a terem menyezetét nézte, egy-két szót irt egy szelet papirra, összesodorta és a védő felé dobta. A védő a legközelebbi szünet alatt a papirszeletet kisodorta és nagy figyelemmel és kiváncsisággal nézett a vádlottra.

– Fönntartja azt az állitását, hogy teljesen bizonyos abban, hogy az a személy a vádlott volt?

A tanu teljesen bizonyos volt abban.

– Látott-e valaha valakit, aki nagyon hasonlitott a vádlotthoz?

Annyira hasonlót nem látott, válaszolta a tanu, hogy eltéveszthetné őket.

– Nézze meg jól ezt az urat, tudós barátomat, – mondá és rámutatott arra, aki a papirszeletet odadobta – és azután nézze meg jól a vádlottat ismét. Nagyon hasonlók-e egymáshoz?

Eltekintve attól, hogy tudós barátunk külseje rendetlen, elhanyagolt, sőt kicsapongónak is látszott, a kettő annyira hasonlitott egymáshoz, hogy szembesitésük alkalmával nemcsak a tanu, hanem minden jelenlevő is meglepődött. Mylordot, a birót, arra kérték, hogy tudós barátunknak engedje meg, hogy parókáját letegye, aki nem nagyon szivesen adta meg ezt az engedelmet, a hasonlóság ekkor még feltünőbbé vált. Mylord azt kérdezte Stryvertől (a vádlott védőjétől), vajjon Cartont (tudós barátunk neve) fogja-e vád alá hazaárulásért? De Mr. Stryver tagadólag válaszolt mylordnak és azt óhajtotta a tanutól kérdezni, hogy ami egyszer történt, nem eshetett-e meg kétszer is, vajjon olyan határozottsággal vallott volna-e akkor is, ha elhamarkodottságának ilyen kétségbevonhatatlan bizonyitékát előbb látta volna, vajjon olyan határozott-e még mostan is, mikor már látta őt; és még más egyebet is kérdezett. Az eredmény az volt, hogy a tanu teljesen megsemmisült és a bizonyitásnak ez a része vizbe esett.

Cruncher, mialatt a tanuvallomásokat hallgatta, ujjairól egész reggelire való rozsdát szopott le. Arra kellett most figyelnie, hogy Stryver milyen módon teritette a vádlott ügyét az esküdtszék elé, mint valami öltözet ruhát; bizonyitotta, hogy Barsad, a hazafi, fizetett kém és áruló, gyalázatos lélekkufár és Judás óta a legnagyobb gazemberek egyike a föld kerekségén – és bizonyára hasonlit is hozzá; Cly, az erényes szolga, az ő társa és barátja és méltó is hozzá; hogy ezek a hamisitók és hitszegők hogyan szemelték ki a vádlottat áldozatul, minthogy őt, francia származásu lévén, családi ügyek Franciaországban, gyakran kényszeritették arra, hogy a csatornán átkeljen – és hogy más személyekre való tekintettel, akik szivéhez közel állottak, nem állott módjában, hogy ezeket a családi ügyeket fölfedje, még ha életét is mentheti meg ezáltal. Hogy a fiatal hölgyből kipréselt vallomás, akinek lelki gyötrelmeit mindannyian látták, semmit sem bizonyit, mivelhogy az nem egyéb, mint ártatlan kis előzékenység és udvariasság, amilyen akármikor megtörténik fiatal ur és fiatal hölgy között, akik véletlenül találkoznak, kivévén a Washington György emlitését; ez pedig olyan különködő és lehetetlen, hogy nem is lehet másnak, mint elhamarkodott tréfának tekinteni. A kormányra nézve gyöngeség jele volna ilyen jelentéktelen nemzeti ellentétek és félelmek kizsákmányolásának kisérletével népszerüségre vadászni eredménytelenül és hogy ez a sikertelenség volt az oka annak, hogy a főállamügyész az ügyet annyira felfujta; hogy a vádnak mindannak ellenére semmi más támasza nincsen, mint ezek az alávaló, becstelen vallomások, amelyek ilyenfajta vádat oly gyakran meggyaláznak, erről a körülményről az ország hazaárulási pörei élénken tanuskodnak. Mylord itt félbeszakitotta őt (komoly arckifejezéssel, mintha ez az állitás nem felelne meg az igazságnak) és azt mondotta, hogy nem ülhet a birói székben és hallgathat nyugodtan ilyen célzást.

Stryver azután előszólitotta néhány tanuját; Crunchernek pedig arra kellett figyelnie, hogy a főállamügyész hogyan forgatta össze-vissza azt az öltözet ruhát, melyet Mr. Stryver az esküdtszék elé teritett és hogy hogyan bizonyitgatta, hogy Barsad és Cly még százszorosan jobbak, mint amilyeneknek ő hitte őket és hogy a vádlott százszorosan gonoszabb. Végül mylordra került a sor, aki az öltözet ruhát kivülről befelé, majd belülről kifelé forgatta és egész határozottsággal a vádlott számára való halotti köntöst igyekezett szabni belőle.

Az esküdtszék most visszavonult, hogy tanácskozzék és a dongók ismét zümmögtek.

Carton, aki annyi ideje nézte már a terem mennyezetét, még ebben az izgalomban sem változtatta meg helyét vagy tartását. Mialatt tudós barátja, Stryver, papirosait egy halomba rakta maga előtt, szomszédjával suttogni kezdett és időnkint félénk várakozással tekintett az esküdtszék felé; mialatt a szemlélők ide s tova mozogtak és uj csoportokat alkottak; mialatt mylord is fölemelkedett helyéből és lassan föl és alá járkált emelvényén s a nézőközönségben azt a gyanut keltette, hogy lázas izgalomban van, azalatt ez az ember nyugodtan hátradőlt székében, szakadozott talárja félig lelógott válláról, borzas parókája ferdén ült fején, kezét zsebeibe dugta és egész nap a mennyezetre bámult. A viselkedésében megnyilvánuló különös nemtörődömség nemcsak hogy visszataszitónak tüntette fel külsejét, hanem csökkentette a közte és a vádlott között levő kétségtelen hasonlóságot is, melyet a vádlottnak az összehasonlitás alkalmával való hirtelen zárkózottsága még fokozott, olyannyira, hogy a nézőközönség közül sokan, akik őt mostan megfigyelték, azt mondották egymásnak, hogy alig hitték volna, hogy ez a kettő olyan hasonló egymáshoz. Cruncher emlitette ezt szomszédjának és hozzáfüzte: »Fogadnék egy fél guineaba, hogy ennek nincsen sok pöre. Nem olyannak látszik, mint akire sok peres ügyet biznak. Nemde?«

És Carton mégis sokkal inkább figyelt arra, ami történt, mint ahogyan látszott; ekkor ugyanis Miss Manette feje apja mellére hanyatlott; ő volt az első, aki ezt észrevette és hangosan szólott: »Szolga! Nézzen oda a fiatal hölgyre! Segitsen az urnak, hogy őt kivezesse. Nem látja, hogy mindjárt összerogy?«

Őszintén sajnálták őt, amint kivitték és nagy részvéttel voltak atyja iránt. Valószinüen nagy fájdalmat okozott neki, hogy börtönben eltöltött idejére emlékeztették. A kihallgatás folyamán nagyon izgatottnak látszott és a tépelődő, magábamélyedt arckifejezés, mely annyira vénitette őt, mint fekete köd lebegett homlokán. Miután eltávozott, az esküdtszék, mely háttal volt fordulva és kis szünetet tartott, elnöke utján megszólalt.

Nem tudtak megegyezni és visszavonulni óhajtottak. Mylord (akinek talán még mindig Washington György járt az eszében) meglepődött azon, hogy nem egyeztek meg, de kegyesen beleegyezett abba, hogy megfelelő felügyelet és őrizet mellett visszavonuljanak és ő maga is visszavonult. A tárgyalás az egész napon át tartott és most a lámpákat gyujtották meg a teremben. Hire járt, hogy az esküdtszék sokáig marad el. A nézők eltávoztak, hogy valamit egyenek; a vádlott padján leült.

Lorry követte a fiatal hölgyet és atyját és most ismét megjelent és intett Jerrynek, aki a lazult érdeklődésben könnyebben közelébe juthatott.

– Jerry, ha akar valamit tenni, most megteheti. De legyen közelben. Bizonyára meghallja, mikor az esküdtszék belép. Velük együtt itt benn legyen, azt akarom ugyanis, hogy az itéletet a bankba elvigye. Maga a leggyorsabb hirvivő, akit ismerek és sokkal előbb lesz a Temple Barnál, mint én.

Jerrynek csak éppen olyan széles volt a homloka, hogy kezével odaérhetett, ezzel a mozdulattal köszönte meg az elismerést és az egy shillinget. Carton ebben a pillanatban odalépett és Lorry karját megérintette.

– Hogy van a fiatal hölgy?

– Nagyon aggódik, atyja vigasztalja őt és jobban érzi magát, mióta a termet elhagyta.

– Megmondom a vádlottnak. Olyan tekintélyes bankemberhez, mint ön, nem illenék, hogy nyilvánosan vele beszéljen. Tudja!

Lorry elpirult, mintha tudatára jött volna annak, hogy ő is foglalkozott ezzel az eszmével; Carton a vádlottak padja felé indult. Minthogy a terem kijárata is abban az irányban volt, követte őt, csupa szem és fül volt, tüskéi égnek meredtek.

– Darnay ur!

A vádlott azonnal előrejött.

– Valószinüen szeretné hallani, hogy Miss Manette, a tanu, hogy van. Jobban érzi magát. Izgalma már mulik.

– Őszintén fájlalom, hogy én voltam izgalmainak okozója. Megmondhatja-e ezt neki forró köszönetem kiséretében?

– Igen, megtehetem. Megteszem, ha kivánja.

Carton modora olyan közönyös volt, hogy már szinte sértőnek látszott. Ott állott, félig háttal fordult a vádlott felé és a vádlottak padjának korlátjára könyökölt.

– Kérem, tegye meg. Fogadja érte hálás köszönetemet.

– Mit remél, Darnay ur? – kérdezte Carton, még mindig csak félig feléje fordulva.

– A legrosszabbat.

– A legbölcsebb ezt várni és a legvalószinübb is. De azt hiszem, hogy az ő visszavonulásuk kedvező jel.

Minthogy tilos volt a teremből való távozás közben megállani, Jerry nem hallott többet, otthagyta őket, amint egymás mellett állottak, a fölöttük levő tükör mind a kettőnek alakját mutatta, termetük hasonló, de modoruk nagyon is különbözött egymástól.

Másfél óra lassan telt el a tolvajoktól és gazemberektől hemzsegő folyosón, ámbár pástétomok és sör segitett azon, hogy az idő gyorsabban teljen. A rekedt hirvivő ilyen frissitő elfogyasztása után kényelmetlenül ült egy padon és elszunnyadt, mikor hangos lárma és emberáradat a tárgyalási terembe vezető lépcső felé tódult és őt magával ragadta.

– Jerry, Jerry.

Lorry már az ajtóban állott és őt hivta, mikor ő belépett.

– Itt vagyok, uram! Egész küzdelem visszakerülni. Itt vagyok, uram!

Lorry a tömegen keresztül egy papirost nyujtott feléje. Gyorsan! Megfogta?

– Igen, uram.

Gyors vonásokkal volt a papirosra vetve:

»Fölmentették.«

– Ha azt üzente volna ismét »Életre támasztva«, – morogta Jerry magában elmenőfélben – ezuttal megértettem volna, hogy mit gondol.

Nem volt alkalma rá, hogy egyebet is mondjon vagy gondoljon, mig ki nem jutott az Old Bailey-ből; mert az épület oly vad roham kiséretében ürült ki, hogy a tömeg majd levette őt lábáról; hangos zümmögés hallatszott az utcán, mintha a csalódott dongók elszóródnának, hogy más dögöt keressenek.

4. Fejezet. Az üdvözlés.

A törvénykezési épület homályosan világitott folyosóiról az embertömeg utolsó csoportja is eltávozott, mikor Manette doktor, leánya: Manette Lucie, Lorry, Stryver, a védőügyvéd, az éppen szabadonbocsátott Darnay Károlyt körülvették és a halálától való elmenekülése alkalmából üdvözölték.

Még nagyobb világosság mellett is nehéz lett volna a kellemes arcu, egyenes tartásu Manette doktorban a párisi padlásszoba cipészét fölismerni. Senki nem nézhetett rá kétszer, anélkül, hogy ujra meg ne nézte volna, még akinek nem is volt alkalma arra, hogy tompa, komoly szavának gyászos hangját és merengését megfigyelje, mely minden látható ok nélkül váratlanul boritotta el arcát. Gyakran valami külső ok – mint a tárgyalás alkalmával – hosszas, emésztő gyötrelmére való célzás rendszerint kiváltotta lelke mélységéből azt a hangulatot, olykor ok nélkül, magától is beállott és homályba boritotta valóját. Azok, akik élete történetét nem ismerték, ezt az állapotot megérteni nem tudták, mely olyannak tünt fel, mintha a Bastillenak árnyéka boritotta volna el, ámbár maga a Bastille 300 mérföldnyire volt tőle.

Csak leánya volt képes arra, hogy hangulatából ezt a fekete árnyat elüzze. Ő volt az aranyfonál, mely az ő multját jelenével kötötte össze; szavának csengése, arcának ragyogása, kezének érintése majdnem mindig jótékonyan hatottak reá. De nem mindig; emlékezett egyes alkalmakra, mikor képessége hatástalan volt; de ritka és elszórt volt az ilyen eset és remélhető, hogy nem ismétlődik.

Darnay áhitattal és hálásan csókolta meg kezét, majd Stryverhez fordult és forró köszönettet mondott neki. Stryver csak kevéssel volt több harminc évesnél, de husz évvel idősebbnek látszott, mint amennyi volt; köpcös, hangos, vörös, durva, minden gyöngédség nélküli egyén volt és az a szokása, hogy társaságokba, társalgások közé testileg és szellemileg is befurakodott, azt bizonyitotta, hogy ő az életben is megtalálja a maga utját.

Talárja és parókája még rajta volt; annyira odatolakodott kliense elé, hogy az ártatlan Lorryt egészen kiszoritotta a csoportból és igy szólt hozzá:

– Nagyon örülök, hogy ilyen szépen, tisztességgel huztam ki a csávából, Darnay ur. A vád gyalázatos, aljasan gyalázatos volt, és nagyon könnyen elitélést eredményezhetett volna.

– Egész életemben lekötelezettje leszek önnek – mondá Darnay Károly, miközben kezét megszoritotta.

– Minden tőlem telhetőt megtettem önért, Darnay ur, és azt hiszem, hogy senki sem tehetett volna ennél többet.

Minthogy nyilvánvaló volt, hogy itt azt kellett mondani, hogy »valóban senki«, Lorry mondotta ezt, talán nem egészen érdek nélkül, hanem azzal a szándékkal, hogy a csoportba ismét bekerüljön.

– Azt hiszi? – mondá Stryver. – Hisz ön egész nap jelen volt, kell hogy tudja. Aztán ön kereskedő is.

– És mint ilyen, – mondá Lorry, akit a törvénytudó ügyvéd most ismét a csoportba szoritott, aminthogy az imént onnan kiszoritotta – mint ilyen arra kérem Manette doktort, hogy a tárgyalásnak vessen véget és küldjön minket haza. Miss Lucie sápadt, Darnay urnak rettenetes napja volt, mindannyian fáradtak vagyunk.

– Csak a saját érdekében beszéljen, Lorry ur, – mondá Stryver – nekem még egész éjjel kell dolgoznom. Csak önmagáért beszéljen!

– Én a magam érdekében beszélek – válaszolt Lorry – és Darnay ur és Miss Lucie érdekében, és – Miss Lucie nem gondolja, hogy mindannyiunk érdekében beszélhetek? – Hangsulyozta a kérdést, miközben atyjára pillantott.

Arcán különös kifejzés ült, mikor Darnayra nézett; átható kifejezés, mely idegenkedéssé és bizalmatlansággá mélyedt és amelybe félelem is vegyült. Mialatt ez a különös kifejezés ült arcán, gondolatai messzire elkalandoztak.

– Atyám – mondá Lucie és kezét gyöngéden az övére tette.

Lassan lerázta magáról az árnyékot és feléje fordult.

– Menjünk haza, atyám?

Mély sóhajjal válaszolt:

– Igen.

A felmentett fogoly barátai eltávoztak annak a nézetnek a hatása alatt, – mely a fogolytól származott – hogy nem bocsátják szabadon az éjjel. A folyosón eloltották a lámpákat, a vaskapukat csörömpölve bezárták és a barátságtalan hely elhagyatott maradt a következő nap reggeléig, amikor az akasztófa, pellengér, vesszőzőhely és égetővas iránt érdeklődők ujra benépesitik. Atyja és Darnay között haladva Manette Lucie a szabadba lépett. Bérkocsit szólitottak elő és atya és leánya elhajtattak.

Stryver elvált tőlük a folyosón és az öltözőbe ment. Egy másik személy, aki nem csatlakozott a csoporthoz, és nem vett részt a társalgásban, hanem a falhoz támaszkodott, ahol az árnyék a legsötétebb volt, csöndben követte a többieket és nézte, amint a kocsi elhajtott. Oda lépett most, ahol Lorry és Darnay az utcán megállottak.

– Ah, Lorry ur! Mostan kereskedők is beszélhetnek Darnay urral?

Senkinek sem volt egy elismerő szava Carton részére azért, amit ő végzett a nap folyamán; senki sem tudott róla. Talárját már levetette, de külseje azért nem volt kellemesebb.

– Ha tudná, hogy micsoda küzdelem folyik egy kereskedő lelkében, mikor az üzleti érdek és a jóakarat jön egymással ellentétbe, mulatna rajta, Darnay ur.

Lorry elpirult és bensőséggel mondotta:

– Ön emlitette ezt már az előbb is, uram. Mi kereskedőemberek, akik egy cég szolgálatában állunk, nem vagyunk a magunk urai. Többet kell törődnünk a céggel, mint önmagunkkal.

– Tudom, tudom – szólt közbe Carton közönyösen. – Ne bosszankodjék, Lorry ur. Ön olyan, mint a többi, nem kétlem; sőt mondhatom, hogy jobb.

– Valóban, uram, – folytatta Lorry, anélkül, hogy reáhallgatna – nem tudom, hogy önnek mi köze ehhez az ügyhöz. Engedje meg, hogy igy beszélek, hisz önnél sokkal idősebb vagyok, de tényleg nem tudom, hogy önnek mi a dolga ebben az ügyben.

– Mi dolgom? Uram Istenem, nekem nincsen semmi dolgom egyáltalán – mondá Carton.

– Elég kár, hogy nincsen, uram.

– Én is azt hiszem.

– Ha volna valami dolga, foglalkozása, – folytatta Lorry – bizonyára törődne vele.

– Az Isten áldja meg, de aligha, nem én! – mondá Carton.

– Mondhatom önnek, uram, – mondta Lorry bosszankodva közönyösségén – a foglalkozás jó dolog, tekintélyt adó dolog. És mondhatom önnek, uram, azt is, hogy ha a foglalkozás bizonyos korlátokat szab és némi kényszert is ir elő, ugy Darnay ur, mint előkelő ifju, tudja ezt méltányolni. Jó éjt, Darnay ur! Isten áldja meg önt, uram! Remélem, hogy a mai nap boldog és szerencsés élet számára tartotta meg önt. Gyaloghintót ide!

Lorry bosszankodott kissé önmagán is, az ügyvéden is és hirtelen beült a gyaloghintóba és Tellsonékhoz vitette magát. Carton borszagu volt és nem látszott egészen józannak, nevetve fordult Darnayhoz és mondá:

– Különös véletlen, mely kettőnket igy összehozott. Különös lehet ez az éjszaka önre nézve, hogy itten áll az utcán hasonmásával.

– Nem is tudom egészen felfogni, – válaszolt Darnay Károly – hogy ezen a világon vagyok-e tényleg.

– Nem csodálkozom ezen; röviddel ezelőtt bizony már szépen utban volt a másik felé. Hangja nagyon bágyadt.

– Azt hiszem, hogy bágyadt vagyok.

– Akkor ugyan mi az ördögbe nem ebédel? Én ebédeltem, mialatt azok a tökfejüek azon tanácskoztak, hogy ön mely világra tartozzék: erre-e, vagy egy másikra. Megmutatom önnek a legközelebbi vendéglőt, ahol jól ebédelhet.

Karját az övébe füzve, Ludgate Hillen végigvezette őt Fleet streetbe és ott egy födött uton át egy vendéglőbe. Itt bevezették őket egy kis szobába, ahol Darnay Károly egyszerü ebédtől és jó bortól gyorsan visszanyerte üdeségét, mialatt Carton szemben ült vele az asztalnál, külön palack bor állott előtte és közömbösen nézte őt.

– Érzi-e most, hogy ismét erre a sártekére tartozik, Darnay ur?

– Idő és helyre vonatkozóan rettenetesen zavart vagyok, de már annyira helyreállottam, hogy érzem.

– Nagyon jóleső elégtétel lehet.

Keserüen jegyezte ezt meg és ismét megtöltötte poharát, mely meglehetősen öblös volt.

– Az én leghőbb vágyam elfelejteni, hogy erre a világra tartozom. Részemre nincsen benne semmi jó, kivéve ezt a bort, de nekem sincs az ő részére. Ebben a tekintetben tehát nem hasonlitunk egymáshoz. Tényleg kezdem hinni, hogy mi részletekre nézve egyáltalán nem vagyunk hasonlók. Ön és én.

A nap izgalmaitól még zavartan is modortalan hasonmásának jelenléte folytán mintegy álomba merülve, Darnay Károly nem tudta, hogy mit válaszoljon; nem is válaszolt semmit.

– Most aztán már megebédelt, – folytatta Carton azonnal – áldomást kellene inni, Darnay ur; valakinek az egészségére.

– Micsoda áldomást? Kinek az egészségére?

– Ugyan, hisz a neve ott van a nyelve hegyén, ott kellene lenni, esküszöm, hogy ott is van.

– Miss Manette!

– Jó, Miss Manette egészségére!

Carton mereven nézett társa arcába, mialatt az áldomást itta, azután a poharat vállán keresztül dobva a falhoz vágta, ahol ezer darabra törött; majd csöngetett és más poharat rendelt.

– Szép fiatal hölgy; kellemes lehet őt a sötétben kocsijához kisérni. Ugyan, milyen érzés az? Azt hiszem, hogy érdemes, hogy az ember ilyen életét veszélyeztető pörnek tegye ki magát, hogy olyan szánalom s olyan részvét tárgya legyen. Igaz-e, Darnay ur?

Darnay ismét nem válaszolt egy szót sem.

– Az ön üzenete nagy örömet okozott neki, mikor átadtam. Nem mintha mutatta volna, hogy örül, de föltételezem.

Ez a célzás még idejében emlékeztette Darnayt arra, hogy ez a kellemetlen társ a nap folyamán saját jószántából segitette őt ki zavarában. Arra terelte a beszédet és köszönetet mondott neki fáradságáért.

– Nem kivánom az ön köszönetét, nem is érdemlem meg – volt az ő közönyös válasza. – Először is nem okozott semmi fáradságot, másodszor meg igazán nem is tudom, hogy miért tettem. Darnay ur, megenged egy kérdést?

– Nagyon szivesen, ez csak csekély viszonzása az ön szives szolgálatának.

– Hiszi-e, hogy én valami különösen szeretem önt?

– Valóban Carton ur, ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam – válaszolt a másik zavartan.

– Tehát foglalkozzék mostan ezzel a kérdéssel!

– Ön ugy cselekedett, mintha szeretne; de nem hiszem, hogy igazán szeret.

– Én sem hiszem – mondá Carton. Nagyon jó véleményem kezd lenni az ön felfogásáról.

– Mindazonáltal – jegyezte meg erre Darnay, miközben felkelt és csengetett. Remélem, nem veszi rossz néven, ha a számlát kérem és jóbarátságban megválunk egymástól.

Carton válaszolt:

– Egyáltalában nem. – Darnay csengetett.

– Kifizeti az egész számlát? – kérdezte Carton.

Igenlően válaszolt.

– Akkor hozzon nekem még egy pintet ugyanebből a borból, pincér, és költsön fel tiz órakor.

Miután a számlát kifizette, Darnay Károly fölkelt és jóéjt kivánt neki. Anélkül, hogy a kivánságot viszonozná, Carton is fölkelt és majdnem fenyegető, kihivó módon mondá:

– Még egy szót, Darnay ur; azt hiszi, hogy részeg vagyok?

– Azt hiszem, hogy ivott, Carton ur.

– Hiszi? Ön tudja, hogy ittam.

– Ha ki kell mondanom, hát tudom.

– Akkor tudja is meg, hogy miért. Életunt fickó vagyok, uram. Nem törődöm senkivel a földön, és senki sem törődik velem.

– Mélyen elszomoritó! Képességeit talán jobban használhatta volna.

– Lehet, hogy ugy van Darnay ur, lehet, hogy nem. De ne legyen büszke józan arcára; nem tudja, hogy mi lehet még a sorsa. Jóéjt!

Mikor ez a különös lény magáramaradt, gyertyát vett elő, a falon függő tükörhöz lépett és alaposan megtekintette magát benne.

– Valami különösen szereted azt az embert? mormolta a saját képéhez – Miért szeretnél valami különösen egy embert, aki hasonlit hozzád? Nincs rajtad semmi szeretetreméltó, azt tudod. Vigyen el az ördög! Micsoda változáson mentél keresztül! Elegendő ok arra, hogy vonzódj valakihez, mert megmutatta neked, hogy mennyire sülyedtél és hogy mi válhatott volna belőled! Cserélj helyet vele! Vajjon azok a kék szemek néztek-e volna reád is ugy, amint őt nézték, ez az izgatott arc vajjon téged is szánt-e volna annyira, mint ahogyan őt szánta? Jöjj és mondd ki nyiltan! Te gyülölöd ezt a fickót.

Odaült pint borához, hogy vigaszt keressen, néhány perc alatt kiitta az egészet és karjára hajolva elaludt; kuszált hajfürtjei az asztalra lógtak, a faggyugyertya pedig reá csepegett.

5. Fejezet. A sakál.

Italozás ideje volt, a legtöbb férfi sokat ivott. Ez a szokás azóta annyira megjavult, hogy annak a bor- és puncsmennyiségnek a mérsékelt megállapitása, amennyit egy férfi egy éjszaka folyamán megivott, anélkül, hogy jóhirnevén sérelem eshetett volna, manapság nevetséges tulzásnak látszanék. A jogászok tudós rendje baccháns hajlamában bizonyára nem állott más tudós rend mögött; Stryver is, aki gyorsan haladt előre kiterjedt és hasznothozó praxisának utján, ebben a tekintetben éppen olyan kevéssé maradt el kollégáitól, mint a jogtudomány szárazabb ágaiban.

Stryver, aki kedveltje volt az Old Bailey-nek és az üléseknek is, kezdte már óvatosan levágni a lépcső alsó fokait, amelyen fölfelé igyekezett. Az üléseknek és az Old Bailey-nek hivogatni kellett őt ölelő karjaikba, ha látni akarták; piros arca naponta látható volt a King’s Bench törvényszék lord-főbirájával szemben, amint kivált a parókák tömegéből, mint valami nagy napraforgó, amely gondozatlan kert tarkaszinü virágai közül a nap sugarai felé fordul.

Valamikor azt mondották a törvényszéken, hogy Stryver ugyan jó szónok, kiméletlen, eszes és vakmerő, de nincsen meg benne a képesség, hogy egy adathalmazból a lényeget kivonja, pedig az ügyvédi képzettségnek ez a legjellemzőbb és leglényegesebb kelléke. Ebben a tekintetben azonban bámulatosan megjavult. Mennél inkább szaporodott a dolga, annál jobban növekedett az a képessége, hogy mindennek kiszedje a velejét és magvát; bármily sokáig virrasztott is Carton Sydneyvel poharazva, reggel ujjain tudta elszámlálni ügyének lényegesebb pontjait.

Carton Sydney, a leglustább és legreménytelenebb férfi, volt Stryver szövetségese. Amit ez a kettő Szent Hilárius és Szent Mihály napja közötti időben1) összeivott, elegendő lett volna arra, hogy egy király hajóját elusztassa. Stryver sohasem tárgyalt Carton jelenléte nélkül, aki zsebredugott kézzel a terem menyezetét bámulta; ugyanabban a körben mozogtak, orgiáik belenyultak a késő éjszakába és Cartont néha világos nappal látták, amint bizonytalan léptekkel ballagott hazafelé, mint valami kicsapongó kandur. Az érdekeltek között végül az a nézet terjedt el, hogy Carton Sydneyből oroszlán ugyan sohasem lesz, de kitünő sakál és ebben a szerény minőségben Stryvert hüségesen szolgálja.

– Tiz óra, uram! – mondá a pincér, akit megbizott, hogy keltse fel. – Tiz óra, uram!

– Mi baj?

– Tiz óra, uram.

– Micsoda? Tiz óra éjjel?

– Igen, uram! Nagyságod meghagyta, hogy felkeltsem.

– Ó, emlékszem! Jól van, jól van!

Még néhányszor megkisérelte, hogy ujra elaludjék, de eredménytelenül, a pincér ugyanis ezt a kisérletet ügyesen hiusitotta meg azáltal, hogy öt percig folytonosan piszkálta a tüzet, erre aztán fölkelt, kalapját fejébe lökte és eltávozott. Templebe fordult és felfrissült azáltal, hogy kétszer föl és alá járt a Kings Bench Walk és Paperbuildings kövezetén, azután fölment Stryver hivatalába.

Stryver irnoka, aki sohasem vett részt ezeken a konferenciákon, hazament és a főnök, Stryver nyitott ajtót. Házi cipőben, bő hálókabátban volt és a nagyobb kényelem kedvéért mezitelen volt a nyaka. Zavaros, bágyadt, erőltetett vonás volt a szeme körül; ez a vonás megfigyelhető a dorbézoló és sokat dolgozó egyének arcán. Jeffries festett ilyen arcképeket és az ő korától kezdve minden dorbézoló korszak arcképein különböző müvészi kivitelen látható ez a vonás.

– Kissé későn jössz, Emlékezet barátom – mondá Stryver.

– Szokott időben; talán egy negyed órával később.

Füstös szobába mentek, melynek falai könyvekkel, padlója papirosokkal volt tele, a kemencében lobogó tüz égett. Az állványon katlan gőzölgött, aktacsomók között asztal állott, melyen bőven volt bor, brandy, rum, cukor és citrom.

– Látom, Sydney, hogy már ittál egy palackot.

– Azt hiszem kettőt, ma este.

Mai kliensünkkel ebédeltem; vagy néztem, amint ebédel – hisz az mindegy.

– Az kitünő eszme volt, Sydney, hogy hasonlóságodat felhasználtad. Hogy jöttél rá? Mikor tünt fel neked?

– Azt gondoltam: ő csinos fiu és hogy én is olyan lehettem volna kissé több szerencsével.

Stryver hasát fogta nevettében. – Te és a te szerencséd, Sydney! Eredj munkára! Eredj munkára!

A sakál kissé vontatottan lazitott ruháján, bement a szomszédos szobába és onnan nagy korsó hidegvizet, mosdótálat és egy-két törülközőt hozott ki. A törülközőket vizbe mártotta, kifacsarta és összehajtva valami lehetetlen módon feje köré csavarta, leült az asztalhoz és igy szólt:

– Készen vagyok!

– Nincs sok dolog ma éjjel, Emlékezet – mondotta Stryver vidáman, amint papirjai között nézegetett.

– Mennyi?

– Csak két ügy.

– Add ide előbb a nehezebbet.

– Itt van Sydney, most rajta!

Az oroszlán azután kényelmesen lehevert a divánra, mely az italokkal megrakott asztal egyik oldalán volt, mig a sakál az ő külön, papirosokkal teli asztalához ült a másik oldalra, ugy hogy a palackokat és poharakat kezével elérhette. Az italokkal telt asztallal mindegyik sürün foglalkozott, de mindegyik más módon; az oroszlán elgondolkodva hevert, kezét övébe dugva a tüzbe bámult, vagy néha valami könnyebb okmányt nézegetett; a sakál ráncolt homlokkal, figyelő arccal annyira elmerült munkájába, hogy szeme még kezét sem követte, mikor pohara felé nyult ugy, hogy néha egy-két percig is tapogatózott, mig a pohárra ráakadt.

A kezében lévő ügy kétszer vagy háromszor olyan bonyolultnak látszott, hogy a sakál kénytelen volt felkelni és a törülközőket ujra benedvesitette. A mosdótál és vizes korsóhoz való vándorlásaiból a nedves fejkendő olyan excentrikus változataival került vissza, hogy az szóval le nem irható, és ez még nevetségesebbé vált komoly gondolatokba mélyedt arcától.

Végre a sakálnak tekintélyes lakomája volt készen az oroszlán számára és fölajánlotta azt neki. Az oroszlán gondosan és óvatosan elfogadta, válogatott benne, megjegyzést tett reá, a sakál pedig segitett neki. Miután a lakomát alaposan megbeszélték, az oroszlán kezét ismét övébe dugta és lefeküdt, hogy elgondolkozzék fölötte. A sakál azután torkát egy teli pohárral, fejét ujra megnedvesitett törülközőkkel frissitette föl és a második lakoma elkészitéséhez fogott; ezt ugyanilyen módon ajánlotta föl az oroszlánnak; reggeli hármat vert az óra, mire ezzel is végeztek.

– És most, hogy végeztünk, Sydney, tölts egy pohár puncsot – mondá Stryver.

A sakál levette a törülközőket fejéről, melyek már ismét gőzölögtek, megrázkódott, ásitozott, megborzongott és poharát megtöltötte.

– Nagyon okos voltál ma, Sydney, a koronatanuk ügyében. Minden kérdés vonzott.

– Én mindig okos vagyok; talán nem?

– Ezt nem vonom kétségbe. Miért vagy olyan rossz hangulatban? Öntsd le egy pohár punccsal!

Bocsánatot kérő dörmögés közben ismét megtöltötte poharát.

– A régi Shrewsbury-iskola régi Carton Sydney-je, – mondá Stryver és fejével bólintva elmélázott az ő multján és jelenén – az öreg, változó Sydney, egyik percben fönt, másikban alant, most vidám, majd lehangolt.

– Ó – válaszolt a másik sóhajtva – igen! Ugyanaz a Sydney, ugyanolyan szerencsével. Már akkor is a más fiuk feladatait végeztem, a magamét ritkán.

– És miért nem?

– Az Isten tudja. Az volt a szokásom, azt hiszem.

Leült, kezét zsebredugta és lábait kinyujtva a tüzbe bámult.

– Carton, – mondá barátja és hetvenkedő arckifejezéssel odaállt eléje, mintha a tüzhely a kemence volna, melyben a kitartó szorgalmat kovácsolják, és mintha a legjobb az volna, amit a régi Shrewsbury-iskola öreg Carton Sydney-je érdekében megtehet, hogy őt belélökje – a te szokásod most is és mindig béna volt. Nincs benned energia, nincs akarat. Nézz reám.

– Eh, ostoba beszéd! – válaszolt Sydney, könnyed és jobb hangulatu nevetéssel. – Ugyan ne akarj erkölcsöt prédikálni!

– Hogyan lettem azzá, ami vagyok? – mondá Stryver. – Hogyan teszem azt, amit megtenni akarok?

– Részben, azt hiszem, ugy, hogy fizetsz engem, hogy segitsek neked. De nem érdemes róla beszélni, akár nekem beszélsz, akár a levegőnek, egyre megy; te, amit meg akarsz tenni, azt meg is teszed. Te mindig az első sorban voltál, én meg mindig az utolsóban.

– Nekem az első sorba kellett jutnom; nem születtem ottan, igaz-e?

– Nem voltam jelen az ünnepségnél; de véleményem szerint ott születtél – mondá Carton. Ezen ismét nevetett; mind a ketten nevettek.

Shrewsbury előtt, Shrewsburyban és amióta Shrewsburyből elkerültünk, te mindig eljutottál a magad sorába, és én is a magaméba. Még akkor is, mikor Párisban iskolatársak voltunk és a Ouartier Latinban együtt laktunk és francia nyelvet, francia jogot és más francia morzsákat szedegettünk, melynek ugyan nem sok hasznát vesszük, te mindig valahol voltál, és én mindig – sehol.

– És kinek a hibája volt az?

– Lelkemre mondom, nem tudom, nem volt-e a te hibád. Te mindig tülekedtél, tolakodtál, furakodtál nyugalom nélkül, hogy én nem tehettem egyebet, mint hogy pihenjek és nyugodjam. Különben is ostobaság, hogy az ember multjáról beszéljen, mikor már hajnalodik. Hozz valami más hangulatba, mielőtt távozom.

– Jól van! Igyál velem a szép tanu egészségére. – mondá Stryver és poharát feléje töltötte. – Hát ez jobb hangulatba hoz?

Nem nagyon látszott, mert arca ismét elkomolyodott.

– Szép tanu, – dörmögte maga elé és poharába nézett – elég dolgom volt ma egész nap tanukkal; ki az a szép tanu?

– A festői doktornak a leánya, Miss Manette.

– Az szép?

– Nem az?

– Nem.

– Ember, hisz az egész törvényszék őt bámulta!

– A fene vigye az egész törvényszék bámulását! Ugyan ki avatta fel az Old Bailey-t szépségbiróvá? Az, aranyhaju baba!

– Tudod-e Sydney. – mondá Stryver élesen rátekintve és vörös arcát simogatva – tudod-e, hogy én inkább azt hittem, hogy te vonzódol az aranyhaju babához és nagyon gyorsan észrevetted, hogy mi történt az aranyhaju babával?

– Gyorsan megláttam, hogy mi történt vele? Ha egy leány, baba, vagy nem baba, az ember orra előtt néhány yardnyira elájul, ahhoz ugyan nem kell nagyitó üveg, hogy meglássa. Iszom az egészségére, de tagadom, hogy szép. És most már nem kell több ital; megyek és lefekszem.

A házigazda gyertyával kikisérte őt, hogy a lépcsőn világitson neki, a hajnal hidegen tekintett be a piszkos ablakon keresztül. Mikor kijutott a házból, a levegő hideg volt és csendes, az ég felhős, a folyó sötét, élettelen, az egész környék elhagyatott pusztához volt hasonló. Porfelhők keringtek a reggeli szélben, mintha a puszta homokja kavarodott volna fel a messze távolban és előre küldött első felhője a várost kezdené elönteni.

Benne elpocsékolt erő, körülötte pusztaság; a férfi megállott utjában és egy pillanatra az előtte elterülő vadonban becsületes törekvés, önmegtagadás és kitartó küzdelem délibábjait látta. Ennek a látománynak a szép városában szellős oszlopsorok voltak, ahonnan szerelem és báj tekintett le reája; kertek, melynek fáin az élet gyümölcsei bőségesen csüngtek, patakjában a remény sugara csillogott feléje. Egy pillanat – és eltünt. A háztömeg magas lépcsőjén szobájába vánszorgott, ruhástól bevetette magát gondozatlan ágyába és párnája nedves lett hasztalan ontott könnyeitől.

Szomoruan, szomoruan kelt föl a nap; nem látott szomorubb képet, mint a tehetséges, jóindulatu férfit, aki nem képes arra, hogy helyes irányba kerüljön, nem képes arra, hogy segitsen önmagán és boldogságának alapot vessen, aki el van telve gyöngeségének tudatával és keserü kétségbeesésében megadja magát sorsának.

6. Fejezet. Emberek százai.

Manette doktor csöndes lakása csöndes utca sarkán volt, nem messze Soho-Square-től. Egy szép vasárnap délutánján, mikor már négy hónap hulláma hömpölygött el a hazaárulási per tárgyalása felett és annak emlékét a közönség érdeklődéséből elsodorta a feledés mély tengerébe, Lorry Jarvis a napsütötte utcákon sétált; Clerkenwell-ből, lakásáról a doktorhoz ment ebédre. Miután többször visszasülyedt üzleti életének közönyösségébe, Lorry végül a doktor barátja és a csöndes utcaszöglet az ő életének a napja lett.

Ezen a bizonyos vasárnapon Lorry már kora délután három különböző okból sétált Soho irányába. Először is mert szép vasárnapokon ebéd előtt gyakran sétált a doktorral és Lucievel; másodszor mert megszokta azt, hogy kedvezőtlen vasárnapokon velük töltse el a napot, mint házuk barátja, csevegéssel, olvasással, ablakból való kitekintés és más időtöltéssel; harmadszor, bizonyos tekintetben kételyei voltak és ismervén a doktor háztartásának rendjét, tudta, hogy ez az idő a legalkalmasabb azoknak a megoldására.

Kedélyesebb sarkot, mint ahol a doktor lakott, Londonban nem lehetett találni. Zsákutca volt és a doktor lakásának ablakaiból kellemes kilátás nyilott egy csöndes, elvonult utcába. Az Oxford roadtól északra akkoriban még csak néhány épület emelkedett, erdei fák diszlettek, mezei virágok virultak és galagonya illatozott a most már eltünt mezőkön. Ennek folytán éltető mezei levegő lebegett Soho körül és a környéken sok délnek fordult fal volt látható, amelyen az őszi barack idejében megérett.

A kora reggeli órákban a nyári nap fényesen sütött a sarokba; mikor az utcák forrók lettek, a sarok árnyékba merült, de nem annyira, hogy onnan nem lehetett volna a fényes napsugárba tekinteni. Hüvös hely volt, csöndes, de vidám, bámulatos volt a visszhangja és valódi menekülőhely az utcák vad lármája elől.

Ilyen csendes kikötőbe csendes hajó illett, és ott is volt. A doktor egy nagy csendes ház két emeletét lakta, amelyben, mint mondták, napközben csendes ipart üztek, hallani nem lehetett belőle semmit; éjjel pedig teljes csendbe merült. Egy hátulsó épületben – melyhez udvar vezetett, az udvarban platánfa sárguló levelei zugtak – orgonákat készitettek; ezüstöt vésett, aranyat vert egy titokzatos óriás, aki a fal elején kidugta aranyozott karját, mintha önmagát aranyozta volna be és a látogatókat is hasonló sorssal fenyegetné. Ezt az ipart, vagy azt a magános lakót, aki a harmadik emeletet lakta, vagy a kocsipaszománykészitőt, akinek irodája volt a házban, alig lehetett látni vagy hallani.

Néha egy munkás volt látható, éppen kabátját öltötte fel, amint végighaladt az udvaron, vagy valami idegen nézegetett körül, vagy az arany óriás környékéből tompa ütés hangja hallatszott. Mindez azonban csak kivétel volt, mely megerősitette a szabályt, hogy a hely fölött, vasárnap reggeltől szombat estig, a ház mögötti platánfa verebei és a sarok visszhangjai szabadon rendelkeztek.

Manette doktor fogadta pácienseit, akiket régi hirneve és annak csodálatos élettörténete utján való felélesztése hozzá vezetett. Alapos tudása, tudományos kisérletei által keresetté vált és munkájával annyit szerzett, amennyire szüksége volt.

Ezek a dolgok forogtak Lorry Jarvis elméjében, mikor becsengetett a csöndes sarokház kapuján, azon a szép vasárnap délután.

– Manette doktor otthon van?

– Várjuk.

– Miss Lucie otthon van?

– Várjuk.

– Miss Pross otthon van?

Lehet, hogy otthon van, de a szobaleánynak nincsen módjában, hogy ezt a tényt tudassa vagy eltagadja, minthogy Miss Pross ebbeli szándékát nem ismeri.

– Minthogy magam is itthon vagyok, – mondá Lorry – fölmegyek.

Ámbár a doktor leánya alig tudott valamit szülőhazájáról, mégis örökölni látszott azt a képességet, hogy csekély anyagi eszközzel is sokat tud csinálni; ez a franciák leghasznosabb és legkellemesebb tulajdonsága.

A butorzat egyszerü volt, sok aprósággal diszitve, melynek értéke ugyan nem volt, de izlésről, érzelemről tanuskodott és kellemes benyomást idézett elő. Az egyes tárgyaknak a szobákban való elhelyezése, a szinek elrendezése, a kellemes változatok, a bájos ellentétek, melyet ügyes kezek, hozzáértő szemmel és jó izléssel idéztek elő, mind kellemesen hatottak és oly élénken emlékeztettek a fiatal hölgyre, akinek a munkája volt mindez, hogy Lorrynak ugy tünt föl, mint ha még a székek és az asztalok is kérdeznék, azzal az általa már fölismert kifejezéssel, hogy tetszik-e neki.

Három szoba volt az emeleten és minthogy az ajtók mind nyitva állottak, hogy a levegő szabadon keringjen bennük, Lorry az egyikből a másikba ment és mosolyogva vette észre azt a bájos hasonlóságot, mely az egész környezetet jellemezte. Az első volt a fogadószoba, abban voltak Lucie madarai, virágai, könyvei, iró és munkaasztala és festőszekrénye, a második a doktor konzultálószobája volt, amelyet ebédlőnek is használtak; a harmadik, melyet időközönkint az udvarban lévő platánfa árnyékolt, a doktor hálószobája volt, az egyik sarkában ott volt a most nem használt cipőkészitő pad és szerszámok, olyanféle helyzetben, mint amilyenben volt annak a korcsma mellett levő undoritó háznak ötödik emeletén Páris külvárosában, Saint Antoineban.

– Csodálkozom, – mondá Lorry, szünetelve körültekintésében – hogy szenvedéseinek emlékét magánál tartja.

– És miért csodálkozik ezen? – hangzott a rövid kérdés, mely meglepte őt.

Miss Prosstól származott, a vörösarcu, erőskezü nőtől, akivel a »György király« szállóban ismerkedett meg Doverben és akivel azóta jó barátságban volt.

– Azt hittem… – kezdé Lorry.

– Bah! Azt hitte! – mondá Miss Pross, és Lorry elhallgatott.

– Hogy van? – tudakolta azután a hölgy, élénken ugyan, de olyan hangon, mintha azt akarná kifejezni, hogy nem haragszik reá.

– Köszönöm, elég jól! – válaszolt Lorry szerényen. – És hogy van ön?

– Mérsékelten jól! – mondá Miss Pross.

– Valóban?

– Igen! Valóban! – mondá Miss Pross. – Katicabogár sok gondot okoz.

– Valóban?

– Az Isten áldja meg, mondjon már valami mást is »valóban«-on kivül, vagy halálra kinoz – mondá Miss Pross, akit (alakjától eltekintve) rövidség jellemzett.

– Tényleg! – mondá Lorry a változatosság kedvéért.

– Tényleg is elég rossz! – válaszolt Miss Pross. – De valamivel jobban hangzik. Igen, sokat aggódom.

– Szabad az okát kérdeznem?

– Nem akarom, hogy tucatszámra jöjjenek ide az emberek, akik egyáltalán nem méltók Katicabogaramhoz és őt nézzék – mondá Miss Pross.

– Tucatszámra jönnek ilyen szándékkal?

– Száz számra – mondá Miss Pross.

Jellemezte ezt a hölgyet (mint sok mást előtte és azóta), hogy valahányszor kérdezték eredeti állitását, ő azt mindig tulozta.

– Édes Istenem! – mondá Lorry; ez a legbiztosabb megjegyzésnek látszott, melyet elképzelhetett.

– Együtt laktam a drágával – vagy a drága velem lakott és megfizetett érte, amit bizonyára nem kivántam volna, arra megesküdhetek, ha képes lettem volna arra, hogy őt vagy magamat semmiből eltartsam, – amióta tiz éves lett. Elég szomoru! – mondá Miss Pross.

Lorry nem értette meg teljesen, hogy mi volt elég szomoru és fejét rázta; testének ezt a fontos alkotórészét tündérköpenyként használta, mely mindenre ráillik.

– Mindenfajta, kedveltemhez teljesen méltatlan nép fordul meg itten – mondá Miss Pross. – Mikor ön elkezdte…

– Én kezdtem el, Miss Pross?

– Hát nem ön? Hát ki támasztotta életre az ő atyját?

– Ó! Ha ez az elkezdés… – mondá Lorry.

– Nem volt befejezés, azt hiszem! Azt mondom, hogy mikor ön elkezdte a dolgot, elég szomoru volt: nem mintha Manette doktoron kifogásolnék valamit, kivéve, hogy ő sem méltó ilyen leányhoz; ez nem az ő szégyene, mert senki, semmilyen körülmények között sem méltó hozzá. De valóban még kétszer, sőt háromszor is szomorubb, ha kivüle (akinek ezt meg tudnám bocsátani) egész embertömegek jönnek és Katicabogaram szeretetét elrabolják tőlem.

Lorry tudta, hogy Miss Pross nagyon féltékeny, de tudta azt is, hogy ő, különössége ellenére is, a legönzetlenebb teremtés a világon, – amilyent csak nők között lehet találni – aki csupán szeretetből és bámulatból akaratnélküli rabszolgája a fiatalságnak, mely ránézve elmult, a szépségnek, melylyel sohasem rendelkezett, a biztató reménynek, amely az ő gyászos életét sohasem ragyogta be. Ő ismerte eléggé a világot és tudta, hogy nem létezik értékesebb, mint a sziv hüséges vonzalma, mint ahogy az itten megnyilvánult, szabadon, minden önzés nélkül, ő ezt annyira megbecsülte, hogy mikor gondolatban jutalmakat osztogatott, – mindannyian gyakran foglalkozunk ilyen gondolatokkal – Miss Prosst szivesebben helyezte az alsóbbrendü angyalok sorába, mint sok hölgyet, akiről a természet és müvészet jobban gondoskodott és Tellsonéknál letétje volt.

– Nem volt és nem is lesz soha férfi, aki méltó az én Katicabogaramhoz, – mondá Miss Pross – az én Salamon testvéremet kivéve, ha nem követett volna el hibát az életben.

Ez ismét példája volt az ő hüségének. Lorrynak Miss Pross élete történetére vonatkozó kérdései megállapitották azt a tényt, hogy az ő Salamon testvére szivtelen gazember volt, aki őt egész vagyonától megfosztotta, hogy azzal üzérkedjék és azután szegénységben minden szánalom nélkül elhagyta. Miss Prossnak Salamonba vetett hite (egy csekélységet leszámitva az elkövetett hibáért) Lorry szemében komoly dolognak látszott és hozzájárult ahhoz, hogy róla való jó véleményét még inkább növelje.

– Minthogy véletlenül egy pillanatra egyedül vagyunk és mind a ketten gyakorlati emberek vagyunk, – mondá ő, mikor visszakerültek ismét a fogadószobába és barátságosan ültek egymás mellett – engedje meg a kérdést, nem emliti-e a doktor Lucieval való beszélgetése közben azt az időt, amikor cipőket készitett?

– Soha.

– És mégis ott-tartja magánál azt a padot és azokat a szerszámokat?

– Ah! – válaszolt Miss Pross fejét rázva. – De nem mondom, hogy ő nem foglalkozik gondolataiban ezzel az emlékkel.

– Azt hiszi, hogy sokat gondol erre az időre?

– Azt hiszem, – mondá Miss Pross.

– Elképzeli-e… – kezdé Lorry ismét, mikor Miss Pross hirtelen félbeszakitotta…

– Nem képzelek el semmit. Nincsen képzelőtehetségem egyáltalán.

– Helyes! Föltételezi-e – … néha talán föltételez valamit?

– Néha-néha – mondá Miss Pross.

– Föltételezi-e, – folytatta Lorry derült mosollyal, miközben jóakaróan nézett reá – hogy Manette doktornak van-e valami szomoru sorsára vonatkozó nézete; avagy ismeri-e ellensége nevét?

– Nem tudok erről semmi egyebet, mint amit Katicabogár elmond.

– És ő mit mond?

– Ő azt hiszi, hogy van.

– Ne bosszankodjék azon, hogy mindezt kérdezem; mert én unalmas kereskedőember vagyok; ön pedig praktikus nő.

– Unalmas? – kérdezte Miss Pross nyugodtan.

Lorry kivánta, hogy bár ne emlitette volna azt a szerény jelzőt és ezt válaszolta:

– Nem, nem, nem. Bizonyára nem. De hogy visszatérjünk az ügyhöz: nem érdekes, hogy Manette doktor, aki semmiesetre, sohase követett el semmi rosszat, amiről mi meg vagyunk győződve, sohasem emliti ezt a kérdést? Nem mondom, hogy előttem, ámbár mi már sok évvel ezelőtt is üzleti összeköttetésben állottunk és most bizalmas barátok vagyunk; de hogy leánya előtt sem emliti, aki őt annyira szereti, és akit ő bálványoz? Higyje el, Miss Pross, hogy nem a kiváncsiság, hanem az őszinte részvét az oka kérdésemnek.

– Hát, amennyire én tudom, és ez édes-kevés, amint ön majd mondani fogja, – válaszolt Miss Pross, kiengesztelve Lorry bocsánatot kérő hangjától – fél a tárgytól.

– Fél?

– Azt hiszem, hogy elég egyszerü oka van annak, hogy miért fél. Rettenetes emlék ez. Azonkivül ebből származott az is, hogy öntudatát is elvesztette. Miután nem tudja, hogy ez a körülmény hogyan állott be, sem azt, hogy hogyan gyógyult ki belőle, talán sohasem biztos abban, hogy nem veszti-e el ismét. Azt hiszem, hogy már ez a körülmény sem tenné ezt a tárgyat valami kellemessé.

Ez sokkal mélyebb megfigyelés volt, mint amilyet Lorry elvárt.

– Igaz, – mondá ő, – ez borzasztó emlék. Mégis, engem folyton gyötör a kétség, Miss Pross, hogy előnyös-e Manette doktorra, hogy mindig tépelődik azon. Ez a kétség és nyugtalanság okozta valóban ezt a mai bizalmas beszélgetésünket.

– Ezen nem lehet segiteni, – mondá Miss Pross fejét rázva. – Ha ezt a hurt megérintik, akkor az ő állapota azonnal rosszabbra fordul. Jobb azt nem érinteni. Röviden, nem szabad érinteni, akár tetszik, vagy nem. Néha éj közepén fölkel és halljuk, amint fölöttünk szobájában járkál föl és alá, föl és alá. Katicabogár tudja olyankor, hogy ő gondolatban régi börtönében járkál föl és alá. Fölsiet hozzá és együtt járkálnak föl és alá, föl és alá, mig ismét megnyugszik. Nyugtalanságának okát soha egy szóval sem emliti előtte, ő meg azt hiszi, hogy a legjobb, ha nem érintik ezt a kérdést. Csöndben járkálnak együtt föl és alá, mig az ő szeretete és jelenléte őt ismét eszméletre nem hozza.

Ámbár Miss Pross tagadta azt, hogy képzelőtehetsége van, mégis a »föl és alá« szóknak megismétlése bizonyitotta azt, hogy mennyire el tudja képzelni azt a gyötrelmet, melyet egy szomoru emléktől való üldöztetés okozhat. Ez a körülmény igazolta legélénkebben az ő képzelőtehetségét.

Emlitettük, hogy a saroknak milyen bámulatos visszhangja volt, lépések visszhangja oly tisztán volt hallható, hogy ugy látszott, mintha már a fáradt föl és alá járkálásnak emlitése is elegendő lett volna ahhoz, hogy a visszhangot felkeltse.

– Itt vannak! – mondá Miss Pross, fölkelt és végét vetette a beszélgetésnek. – Most mindjárt az emberek százai lesznek itten!

Olyan sajátságos volt ez a sarok akusztikai tulajdonságaival, hogy Lorry, amint ott állt a nyitott ablaknál és a hazafelé tartó atya és leány elé nézett, akiknek a lépéseit hallotta, azt képzelte, hogy sohasem érnek haza. Nemcsak hogy a visszhang nem állt el, mikor a lépések már megszüntek, hanem olyan lépések visszhangja is hallatszott, amelyek arra nem jártak, majd hirtelen elállott, mintha a lépések már egészen közel jutottak volna. De végre megjelent az atya és leánya és Miss Pross ott állott a kapuban és fogadta őket.

Kellemes látvány volt, amint Miss Pross, kinek külseje egyébként vad, vörös és ijesztő volt, a szobába belépő kedveltjének a fejéről a kalapot levette és arról zsebkendője szélével a port leverte, majd a köpenyét is levette és összehajtotta; dus haját oly büszkeséggel simogatta, mintha az sajátja volna és mintha ő maga az asszonyok között a legszebb és leghiubb volna. Megható volt az is, amint Lucie őt átölelte, fáradságát megköszönte és nem engedte, hogy vele annyit fáradozzék – ez utóbbit csak tréfás hangon volt szabad emlitenie, különben Miss Pross halálosan megsértve szobájába vonult volna, hogy sirjon. Kellemes látvány volt a doktor is, amint őket nézte és Miss Prossnak mondotta, hogy ő Luciet elkényezteti, ezt olyan hangon és olyan pillantások kiséretében mondotta, melyben éppen annyi kényeztető volt, mint a Miss Pross viselkedésében és talán még több is, ha ugyan ez lehetséges volt. Lorry is kellemes látvány volt, amint kis parókájával a fején mindnyájukra jóakaróan tekintett és agglegény élete csillagának köszönetet mondott, hogy öreg napjaiban ilyen otthonba vezérelte. De az emberek százai nem jöttek, hogy tanui legyenek a látványnak és Lorry hiába várta Miss Pross jóslatának a beteljesedését.

Ebéd ideje is megjött, de nem az emberek százai. A kis háztartás vezetésében Miss Pross vette át az alsóbb régiók fölött való felügyeletet és valóságos csodákat művelt. Az ő ebédjei, habár szerények, de félig angol, félig francia módszer szerint kitünően voltak elkészitve, szépen feltálalva, ugy hogy azoknál jobbat kivánni sem lehetett. Miss Pross barátságát kizárólag praktikus alapokra fektette; Sohot és a határos tartományokat felkutatta és elszegényedett franciákat, shillingekkel és félkoronákkal megvesztegetett, ezért ezek aztán konyhai titkokat árultak el neki. Gallia hanyatló fiaitól és leányaitól oly csodálatos művészetet tanult el, hogy az asszony és leány, akik konyhai táborkarát képezték, ugy bámultak reá, mint valami varázslóra vagy Cinderella keresztanyjára; tyukot, nyulat egy-két főzeléket hozatott a kertből és azt készitett belőle, amit akart.

Vasárnap a doktorékkal együtt ebédelt az asztalnál, de más napokon állhatatosan megmaradt szokása mellett, hogy ismeretlen időben vagy az alsóbb régiókban, vagy pedig másodemeleti szobájában étkezett – egy kék szobában, ahová Katicabogarán kivül senkit sem bocsátott be. Ez alkalommal Miss Pross Katicabogár barátságos arca és figyelmességétől teljesen ellágyult, ugy hogy az ebéd nagyon kellemesen telt el.

Tikkasztóan meleg nap volt és ebéd után Lucie azt ajánlotta, hogy a bort a platánfa alá vigyék és ottan üljenek a szabadban. Minthogy minden az ő kivánsága szerint történt, kimentek a platánfa alá és Lorry különös megjutalmazására ő maga vitte le a bort az udvarba. Egy idő óta Lorry pohárnokának szegődött és mialatt a platánfa alatt ülve beszélgettek, gondosan töltögette poharát. A házak titokzatos háta és szöglete bekandikált, amint beszélgettek és fejük fölött a platánfa suttogott.

És a népek százai még mindig nem jelentkeztek. Darnay jelentkezett, mialatt a platán alatt üldögéltek, de ez csak egy.

Manette doktor szivesen fogadta őt, ugyszintén Lucie is. De Miss Pross hirtelen görcsöket érzett fejében és testében és visszavonult a házba. Ez a baj gyakran lepte meg őt, melyet bizalmas beszélgetésben szeszélyének mondott.

A doktor nagyon jó hangulatban volt és különösen fiatalnak látszott. Ilyen alkalmakkor feltünő nagy volt a hasonlatosság közte és Lucie között és amint ott ültek egymás mellett, a leány fejét atyja vállára hajtotta, ő meg karját széke támlájára fektette, kellemes volt ezt a hasonlóságot megfigyelni.

Egész nap beszélgetett, különböző témáról és szokatlan élénkséggel.

– Kérem, Manette doktor, – szólott Darnay amint a platán alatt ültek, beszélgetésük természetes folyamán mondotta ezt, véletlenül éppen London régi épületeiről volt szó – látta-e már a Towert?

– Lucie és én ott voltunk egyszer; de csak futólag, annyit láttam belőle, hogy tudjuk azt, hogy érdekes hely; nem egyéb.

– Én ott voltam, amint tudja – mondta Darnay mosolyogva, ámbár kissé elpirult a bosszuságtól, – más minőségben, amely nem sok alkalmat ad arra, hogy belőle valami sokat lehetne látni. Különös történetet beszéltek el nekem, mialatt ott voltam.

– Mi volt az? – kérdé Lucie.

– Mikor valami átalakitást végeztek, a munkások egy földalatti börtönre bukkantak, mely évek óta be volt falazva és megfeledkeztek róla. A belső falak minden köve tele volt felirásokkal, a foglyok irták tele – évszámok, nevek, panaszok, imádságokkal. Egy szegletben levő sarokkőre, egy fogoly, valószinüen mielőtt a vesztőhelyre vitték, utolsó szónak három betüt vésett reá. A használt eszköz kezdetleges volt és hirtelen, bizonytalan kézzel készült. Eleinte igy betüzték ki: A. S. G.; mikor aztán gondosabban megvizsgálták, kitünt, hogy az utolsó betü S. Nem tudtak olyan fogolyról, akinek ezek lettek volna a kezdőbetüi; sokáig eredménytelenül találgatták, hogy mi lehetett a neve. Végül arra a megállapodásra jutottak, hogy a betük nem kezdőbetüi egy névnek, hanem egy teljes szó, ÁSS. Gondosan megvizsgálták a padlót a felirás alatt és a földben egy kő alatt papiros hamujára akadtak, mely kis bőrtáska vagy zacskó hamujával keveredett el. Hogy mit irt az ismeretlen fogoly, azt sohasem fogják elolvashatni, de irt valamit és elásta, hogy a fogház őrei elől elrejtse.

– Atyám! – kiáltott. – Rosszul van!

Hirtelen fölugrott, kezével fejéhez ért. Arca és tekintete mindannyiukat megrémitette.

– Nem, édesem, nem vagyok rosszul. Nagy cseppekben esik az eső. Ezért ugrottam fel. Jobb, ha bemegyünk.

Csakhamar magához tért. Valóban, nagy cseppekben esett az eső s mutatta a keze fejét, melyen nagy esőcseppek csillogtak. De egy szót sem szólt arra a felfedezésre vonatkozóan, amelyet éppen az imént beszéltek el, és amikor a házba mentek, Lorry gyakorlott szeme felfedezte, vagy azt képzelte, hogy felfedezte arcán, mikor Darnay Károly felé fordult, ugyanazt a különös pillantást, amellyel a törvényszék folyosóján fordult feléje.

Azonban oly gyorsan tért magához, hogy Lorrynak kételyei támadtak szemének megbizhatósága tekintetében. A hallban levő aranyóriás karja nem volt nyugodtabb mint ő, mikor megállt alatta és megjegyezte, hogy még most is ki van téve megijedésnek és hogy az eső ijesztette őt meg.

Uzsonna ideje, Miss Pross készitette el a teát ujabb idegroham kiséretében és az emberek százai még mindig hiányoztak. Carton jött el, vele együtt is csak ketten voltak.

Az est tikkasztó volt, ajtó, ablak tárva nyitva volt ugyan, a hőség mégis elviselhetetlen volt. Mikor a teával végeztek, mind odaültek az egyik ablak mellé, és kitekintettek a homályos alkonyatba. Lucie atyja mellett ült; Darnay ült mellette, Carton az ablakhoz támaszkodott. Az ablak hosszu fehér függönyét a szél lebegtette; egy szélroham belekapaszkodott a sarkába, fölvitte a menyezetig, ahol mint valami kisértetes szárny, ugy hullámzott.

– Az eső még mindig sulyos, nagy cseppekben esik – mondá Manette doktor. – Lassan közeledik.

– De biztosan – mondá Carton.

Halkan beszéltek, mint várakozó, figyelő emberek szoktak, amint sötét szobában villámlásra váró és figyelő emberek mindig szoktak.

Az emberek siettek az utcákon, hogy fedél alá kerüljenek, mielőtt a zivatar kitört; a csodálatos sarok visszhangzott a járó-kelők lépésének hangjától, de egy lélek se jött arra.

– Micsoda embertömeg és mégis mily magány! – mondá Darnay, mikor egy ideig már hallgatóztak.

– Nem kelt-e szorongó érzést Darnay ur? – kérdé Lucie. – Néha itt ülök esténkint mig azt képzelem… – ma este, hogy minden olyan sötét és komor, a képzelődésnek már az árnyéka is megborzongat.

– Hadd borzongjunk mi is. Megtudhatjuk, hogy mi az?

– Nevetségesnek fogja tartani. Azt hiszem, hogy ilyen képzelődés csak arra hat, akitől származik; nem elmondani való. Néha magamban ülök itten esténkint, hallgatózva, mig azt képzelem, hogy ez a visszhang, mindazon lépések visszhangja, melyeknek életünkre befolyása van.

– Ha ez ugy van, – vetette közbe Carton Sydney az ő szokott közönyös hangján – akkor egy napon nagy tömeggel lesz dolgunk.

A lépések nem szüntek meg, sietésük mindinkább gyorsabbá vált, a sarok visszhangzott tőlük; némelyik lépés az ablak alatt hangzott, vagy a szobában; némelyik közeledett, egy másik távolodott vagy megállt, avagy egészen megszünt; mind a távoli utcákból jött, egy se volt látható.

– Ez a sok lépés mindegyikünknek van szánva, Miss Manette, vagy pedig fel kell osztanunk egymás között?

– Nem tudom, Darnay ur, mondtam önnek, hogy ez csupán balga képzelődés, de ön hallani óhajtotta. Mikor erre az eredményre jutottam, magamban voltam és akkor azt képzeltem, hogy ezek azoknak a lépései, akiknek az én és atyám életére befolyása lesz.

– Én magamra veszem – mondá Carton. – Én nem kérdezek semmit, nem szabok feltételeket. Nagy tömeg tart most felénk, Miss Manette, látom őket – a villámlás fényénél. – Az utolsó szót akkor füzte hozzá, mikor egy fényes sugár cikkázott, mely megvilágitotta őt, amint az ablakhoz támaszkodott.

– És hallom is őket – füzte ismét hozzá, heves mennydörgés után. – Itt rohannak, gyorsan, vadul, dühöngve.

A sürü zápor hangos zuhogását személyesitette meg, amely beszédjében is megakasztotta, mert minden hangot tulharsogott. Heves zivatar keletkezett a zápor kiséretében, mennydörgés, villámlás és eső egy pillanatig sem szünetelt, mig éjféltájban a hold felkelt.

Szent Pál templomának nagy harangja egy órát zugott a megtisztult levegőbe, mikor Lorry, Jerry kiséretében, magas csizmában, lámpással felszerelve, Clerkenwellbe, hazafelé indult. Soho és Clerkenwell közötti uton elhagyatott helyek voltak és Lorry ezeknek a megbizhatatlanságára való tekintettel Jerryt kisérőül fogadta; rendes körülmények között ez a szolgálat két órával korábban teljesitődött.

– Micsoda éjszaka volt ez, Jerry! – Majdnem olyan, – szólt Lorry – hogy a halottakat sirjaikból kiássa.

– Én sohasem látom az éjszakát, uram, nem is hiszem, hogy látni fogom, nincs dolgom vele – válaszolt Jerry.

– Jó éjt, Carton ur! – mondá a kereskedő. – Jó éjt Darnay ur. Látunk-e ismét ilyen éjszakát, együtt?

Talán. Talán látják azt a nagy embertömeget is, amint zugva bömbölve feléjük hömpölyög.

7. Fejezet. Monseigneur a városban.

Monseigneur, az udvar nagyhatalmu urainak egyike, kéthetenkint megismétlődő fogadóestélyét tartotta párisi nagy palotájában. Monseigneur belső termeiben tartózkodott, a szentek szentjében, bámulóinak tömegétől távol. Monseigneur csokoládéját készült elfogyasztani. Monseigneur képes volt sok mindenfélét könnyedén elfogyasztani és néhány elégületlen azt állitotta, hogy meglehetős gyorsasággal fogyasztja el Franciaországot; a reggeli csokoládé nem juthatott torkába, a szakácson kivül négy erős férfi segitsége nélkül.

Igen. Négy férfi kellett ahhoz, mind a négy ragyogóan diszes egyenruhában. Főnökük képtelen volt megélni kevesebb, mint két aranyórával a zsebében, Monseigneur előkelő és izléses divatját utánozta; négy férfi kellett ahhoz, hogy a boldog csokoládét Monseigneur ajkaihoz juttassa. Egyik lakáj a csokoládésedényt a szent terembe hozta, a második habossá verte kis szerszámmal, melyet erre a célra magával hordott; a harmadik átnyujtotta a kitüntetett serviettet; a negyedik (az, a két aranyórával) a csokoládét csészébe öntötte. Lehetetlen volt, hogy Monseigneur a csokoládé felszolgálói közül egyet is nélkülözzön és megtartsa előkelő helyzetét a bámuló égboltozat alatt. Sötét foltot vetett volna cimerére, ha csokoládéját póriasan, csak három ember szolgálta volna fel; kettő esetén bizton meghalt volna.

Monseigneur az elmult éjjel kis soupern vett részt, ahol a Comedie és a Grande Opera bájosan volt képviselve. Monseigneur a legtöbb éjjelen kis soupern vett részt igéző társaságban. Monseigneur oly udvarias és fogékony volt, hogy a Comedie és Grande Operának sokkal nagyobb befolyása volt az unalmas állami ügyekben, mint egész Franciaország szükségletének. Franciaországra nézve szerencsés körülmény, és más hasonlóan kitüntetett államokra nézve is mindig az! Angliára nézve is az volt (példa kedvéért) a vidám Stuart szomoru napjaiban, aki eladta.

Monseigneurnek az általános állami ügyekről igazán nemes fogalma volt: hadd menjen minden a maga utján; a különös állami ügyekre vonatkozóan más szintén nemes eszméje volt: hogy minden az ő utjára menjen, gyarapitsa az ő hatalmát és zsebét. Az ő általános és különös gyönyöreire vonatkozóan Monseigneurnek az a másik valóban nemes ideája volt, hogy a világ ezek számára teremtődött. Az ő bibliájának a szövege (mely az eredetitől csak egy szóban különbözött, ez ugyan elég kevés) igy hangzott: »Mert enyém a föld mind az ő bőségével mondja Monseigneur.«

Monseigneur lassan ugyan, de arra a felfedezésre jutott, hogy ugy magán-, mint állami ügyei bonyolódni kezdtek és mindkét rendbeli ügyei részére nagybérlőt fogadott társul maga mellé. Az állami pénzügyek részére, mert Monseigneur már semmit sem végezhetett velük, bérbe kellett tehát adni valakinek, aki végez majd velük; magánpénzügyei részére pedig, mert a nagybérlők gazdagok voltak, Monseigneur pedig elszegényedett, mivel generációk éltek nagy fényüzésben és pazarlásban. Monseigneur tehát testvérét kivette a zárdából, még idejében, hogy elkerülje a halál fátyolát, a legolcsóbb ruhát, amit viselhetett, és egy nagyon gazdag, ősökben szegény nagybérlőhöz férjhez adta. Ez a nagybérlő, felszerelve az előirt pálcával, melynek tetején aranyalma volt, ott volt most az előszobák társaságában, az emberek alázatosan borultak le előtte – a felsőbb rendüeket, Monseigneur véréből valókat kivéve, ezek, feleségét is közéjük számitva, mindig a legnagyobb megvetéssel tekintettek le reá.

A nagybérlő gazdag ember volt. Harminc ló állott istállóiban, halljában huszonnégy lakáj ült, feleségét hat nő szolgálta. Mint olyan egyén, akinek nem volt más hivatása, mint hogy raboljon és zsákmányoljon, ahol csak tud. A nagybérlő – kinek társadalmi tekintélyét házassága is növelte – volt az egyedüli igazság azok között, akik aznap Monseigneur palotájában megjelentek.

A termek, ámbár szép látványt nyujtottak és a kor izlésének és művészetének minden változatával és diszével ékeskedtek, valójában nem voltak egészséges ügynek mondhatók; a más helyeken tartózkodó, rongyokba burkolt madárijesztőkre és hálósapkákra való tekintettel (pedig ezek nem voltak olyan messzire, hogy a Notre Dame őrtornyaiból, melyek mind a két szélsőségtől egyenlő távolságra voltak, mind a kettőt ne lehetett volna megfigyelni) fölötte kényelmetlen ügynek volt mondható, – ha ugyan Monseigneur palotájában ez az ügy valakire tartozott volna. A jelenlevők között voltak katonatisztek haditudás nélkül; tengerészeti tisztek, akik hajót sohasem láttak; hivatalnokok, akiknek hivatalukról fogalmuk sem volt; arcátlan papok, akiknek gondolkodása oly világi volt, mint a legrosszabb világié, akiknek szeme kéjvágyó, nyelve sikamlós, életmódja még sikamlósabb volt; mind teljesen alkalmatlan arra, hogy hivatását betöltse, mind aljasan hazug, mivelhogy azt állitotta, hogy hivatásával foglalkozik, pedig mind közeli vagy távolabbi viszonyban Monseigneur rendjéből való volt; az állami hivatalok, ahonnan még lehetett valami hasznot kipréselni, velük voltak tele; tucatszámra lehetett őket felsorolni. Voltak bőségesen olyanok is jelen, akik sem Monseigneurrel, sem az állammal nem állottak közvetetlen öszeköttetésben, de éppen oly kevéssé más valamivel, ami igazi, valódi; akik életük folyamán sohasem kisérelték meg, hogy igazi földi célt tisztességes uton érjenek el. Orvosok, akik nagy vagyont szereztek sohasem létezett betegségek ellen való titkos szerekkel, Monseigneur előszobáiban mosolyogtak előkelő betegeikre. Tervkovácsok, akik mindenféle gyógyszert fedeztek fel az állam apróbb bajainak orvoslására, kivévén azt az egyet, hogy komoly munkával egyetlenegy bünt kell gyökerestől kiirtani, – Monseigneur fogadása alkalmával zagyva fecsegéseikkel telebeszélték mindenkinek a fülét, akit csak megfoghattak. Istentagadó filozófusok, akik szavakkal akarták a világot ujjáalakitani, kártyából épitettek babiloni tornyot, hogy az eget ostromolják, ebben a Monseigneurnél összegyült gyönyörü társaságban istentagadó vegyészekkel beszélgettek, akik aranycsinálással foglalkoztak. Előkelő urak, akik a legkiválóbb nevelésben részesültek, mely körülmény abban a sajátságos időben is – éppen ugy, mint mostan – gyümölcseiben nyilvánult ugy, hogy teljesen közönyösek voltak minden iránt, ami méltó arra, hogy az emberi sziv részvétét felkeltse, Monsigneur palotájában teljes lelki kimerültség állapotában voltak láthatók. Ezek a különböző notabilitások Páris előkelő világában olyan otthonból kerültek ide, hogy Monseigneur összegyült imádói között a kémeknek – ezek alkották az előkelő társaságnak több mint a felét – nehéz dolguk lett volna, hogy ennek a légkörnek angyalai között egyetlen nőt fedezzenek fel, akinek megjelenése és viselkedése anyára vallott. Általában azon a puszta tényen kivül, hogy a gondot okozó kis teremtménynek életet adtak – ezzel ugyan az anya neve még távolról sincs megérdemelve – ilyesvalami a divatos világban ismeretlen volt. Parasztasszonyok táplálták és nevelték a divatba nem illő kicsinyeket, és hatvanéves bájos nagymamák ugy öltözködtek a souperhoz, mintha huszévesek volnának.

A valótlanság fekélye torzitott el minden emberi teremtményt, mely Monseigneurre várakozott. A legtávolibb teremben volt egy féltucat kivételes ember, akiknek már néhány év óta bizonytalan sejtelmük volt arról, hogy a világ ügyei rosszul állanak. Hogy ezeket az ügyeket ismét helyes utra tereljék, ennek a féltucatnak fele tagja lett egy fantasztikus convulsionista szektának és éppen azok tanácskoztak egymás között: tajtékozzanak, dühöngjenek és tomboljanak-e epileptikusan ott a hely szinén – hogy ilyen módon kiválóan érthető utmutatót állitsanak Monseigneur jövőben való irányitására. Ezeken a derviseken kivül volt ott még három más egyén is, egy másik szektának a tagjai, amely a világot az »Igazság középpontjának« mondott zagyvalékkal akarta megjavitani és azt állitotta, hogy az emberiség kikerült az igazság középpontjából, – ez ugyan nem igényelt sok bizonyitást – de nem a kerületéből és hogy ki ne repüljön a kerületéből és a középpontba visszakerüljön, böjtölésre és szellemidézésre van szükség. Ehhez képest sokat társalogtak a szellemekkel – és sok jót is vittek ezáltal végbe, ami ugyan sohasem került nyilvánosságra.

Vigasztalásul szolgált az, hogy Monseigneur palotájának egész társasága kifogástalanul volt öltözve. Ha tudták volna, hogy az itélet napja csupán disznap, közülök mindegyik örök időkre megállotta volna a vizsgálatot. A hajnak ez a fésülése, beporozása és kenegetése, az arcnak a festése és müvészi kijavitása, a bátor kardoknak a látása, a szaglás érzékének ez a gyöngéd tisztelete bizonyára mindent örök időkre megóvott volna. A legjobb nevelésü előkelő urak apró függő harangocskákat viseltek, melyek álmos mozgásuk közben csörögtek és csengtek; ez a csengés és a selyem, brokát- és finom vászonnak suhogása olyan mozgást idézett elő a levegőben, hogy Saint Antoinet és mardosó éhségét messzire elsöpörte.