ELSŐ KÖNYV. ÉLETRE TÁMASZTVA.

1. Fejezet. A Kor.

Derüs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcseség kora volt, de a Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük – szóval, a kor annyiban hasonlitott a mostanihoz, hogy leglármásabb szavu ismerői Jó és Gonosz tekintetében csakis felsőfokban nyilatkoznak róla.

Anglia trónján nagy állkapcsu király ült és közönséges arcu királynő. Franciaország trónján nagy állkapcsu király ült és széparcu királynő. Mindkét országban az ország urai, s vagyon és hatalom birtokosai szemében kristálynál tisztábbnak látszott, hogy a dolgok rendje örök időkre meg van állapitva.

Az Urnak 1775-ik esztendejében történt. Abban a boldog korszakban tulvilági kinyilatkoztatásokban Angliában épp ugy hittek, mint mostan. Mrs. Southcott akkoriban érte el születésének 25-ik áldott fordulóját. Ennek a magasztos napnak az eljöveteléről a testőrség egyik jövőbelátó közkatonája azt jósolta, hogy London és Westminster megérett arra, hogy elsülyedjen. Még Cock Lane szelleme is egy tucat év óta nyugalomra tért, miután izeneteit közhirré adta ugyanolyan módon, amint azt a megelőző év szellemei tenni szokták (teljesen hiján volt minden eredetiségnek). Amerika brit alattvalóinak gyülekezetéből az angol királyhoz és néphez szokott földi módon, egyszerü hirek jutottak el. Ezek, bár eléggé sajátságos, az emberi nemre fontosabbaknak bizonyultak, mint Cock Lane szellemeitől származó minden üzenetek.

Franciaország, mely szellemek tekintetében kedvezőtlenebb helyzetben volt, mint pajzsos háromágu testvére, biztos lassusággal csuszott a lejtőn lefelé: papirpénzt bocsátott ki és el is költötte. Amellett keresztény lelkészeinek vezetése alatt emberszeretetre valló szórakozásokkal mulatott, igy pl. egy ifjut arra itéltek, hogy kezeit levágják, nyelvét fogóval kitépjék, testét elevenen megégessék azért, hogy nem térdelt le az esőben piszkos szerzetesek körmenete előtt, amely az ő látókörétől 50–60 yardnyi távolságban vonult el. Nagyon valószinü, hogy miközben ezt a szerencsétlen szenvedőt kivégezték, Franciaország és Norvégia erdeiben már nőttek a fák, melyeket a favágó, a Végzet kijelölt arra, hogy levágja és deszkává fürészelje, s belőlük rettenetes emlékü, zsákkal és késsel felszerelt állványt készitsen. Valószinü, hogy ugyanazon a napon a Párist környező föld mivelőinek düledező pajtáiban durva szekerek vesztegeltek az utca sarától befecskendezetten, – disznók szaglászták körül és baromfinak voltak ülőhelyei – melyeket a földmives, a Halál, már kijelölt arra, hogy a Forradalom talyigái legyenek. Azonban az a Favágó és az a Földmives, ámbár megszakitás nélkül dolgozott, csendben végezte munkáját, senki sem hallotta halk lépteiket, annyival is kevésbbé, mert istentagadás és hazaárulás lett volna még annak a gyanuja is, hogy ők munkálkodnak.

Angliában nem volt olyan rend és vagyonbiztonság, hogy nemzeti dicsekvésre adott volna alkalmat. Fegyveres rablóktól elkövetett vakmerő betörések, utonállások minden éjjel történtek, magában a fővárosban; a családokat nyilvánosan figyelmeztették, hogy ne távozzanak a városból anélkül, hogy holmijukat butorosoknál helyezzék biztonságba; az éjszakai rabló nappal a City békés kereskedője volt és ha kartársa, kit »kapitányi« minőségében megállitott, fölismerte és megszólitotta, szó nélkül főbelőtte őt és ellovagolt; a postát hét rabló támadta meg, az őr hármat közülök agyonlőtt, a többi négy azután őt lőtte agyon, »minthogy lőkészlete elfogyott«, a postát pedig békésen kirabolták; London Lord Mayor-ját, ezt a tekintélyes hatalmat, egy rabló Turnham Greennél megállitotta és kisérete szemeláttára kifosztotta; London fogházaiban a foglyok börtönőreikkel ütközeteket vivtak és a törvény ő felsége söréttel és golyóval töltött fegyverekkel lövetett közéjük; tolvajok udvari fogadások alkalmával gyémántkereszteket metszettek le a nemes lordok nyakáról; St. Gilesbe testőrök vonultak ki, hogy csempészett áru után kutassanak, a gyülevész nép a testőrségre lőtt és a testőrök a gyülevész népre, és senki sem tekintette ezeket a dolgokat különöseknek. Mindezen események között a hóhér folytonosan szorgalmas, állandóan keresett volt; most hosszu sor különféle gonosztevőt akasztott fel, most szombaton kötött föl egy betörőt, akit kedden fogtak csak el; vagy Newgateben tucatszámra tüzesvassal bélyegezte meg az emberek kezét, vagy pedig pamfleteket égetett el a Westminster Hall kapuja előtt; ma egy kegyetlen gyilkos életét vette el, holnap egy nyomorultét, aki egy parasztfiutól hat pennyt lopott el.

Mindez és ezer más hasonló dolog történt a jó öreg 1775-ik évben és akörül. Ilyen eseményektől környezve, mialatt a Favágó és a Földmives akadálytalanul végezte munkáját, az a két nagy állkapcsu és az a másik kettő a közönséges és szép arcu, elég lármát csapott és isteni jogaikat fennhéjázóan érvényesitette. Igy vezette az 1775-ik év az ő nagyjait és apró teremtések miriádjait – közöttük ezen történet szereplőit is – az előttük elterülő utakon végig.

2. Fejezet. A postakocsi.

Késői novembernek egyik péntek éjjelén a Doverbe vezető országut az első személy előtt terült el, akivel történetünknek dolga van. A postakocsi előtt terült el ez az országut, amint Shooters Hill-en fölfelé döcögött. Mint a többi utas, ő is a postakocsi oldalán haladt a dombon fölfelé az országut sarában; nem mintha ilyen körülmények között valami különös kedvvel sétálnának, hanem mivel a domb meredek, a sár feneketlen, a szerszám és kocsi nehéz volt, ugy hogy a lovak már háromszor akadtak meg, egyszer pedig az uton keresztbe huzták a kocsit, azzal az ördöngös szándékkal, hogy Blackheathbe visszatérjenek. Gyeplő, ostor, kocsis és vezető mind egyesült és olvasta a hadiparancsot, mely szerint tilos volt minden odairányuló cselekvés, mely alkalmas annak a bizonyitására, hogy némely állat ésszel van fölruházva; a lovak megadták magukat és visszatértek kötelességük teljesitéséhez.

Lehorgasztott fővel, remegő inakkal gázolták a sürü iszapot, közbe-közbe megbotlottak, meginogtak, mintha testük egyes részei széjjel akarnának hullani. Valahányszor a kocsis pihenőt engedett nekik és csendesitő hó! hó! kiáltással megállitotta őket, a nyerges ló hevesen rázta meg fejét, mindenestől, ami rajta volt, mintha szokatlan határozottsággal kétségbe akarná vonni, hogy a kocsi a dombra fölhuzható. Valahányszor a nyerges igy megrázkódott, az utas megrendült és amint ideges emberrel megtörténhetik, lelkét aggodalom szállotta meg.

Gőzölgő köd terült el a mélyedések fölött és elhagyatottan haladt fölfelé a dombon, mint valami gonosz kisértet, mely nyugalmat keres, de nem talál. A nedves és átható hidegség lassan haladt a levegőben fodros foszlányokban, melyek láthatóan követték és boritották el egymást, mint a viharos tenger hullámai. Olyan sürü volt a köd, hogy a kocsi lámpásától néhány lépésnyire megvilágitott országuton kivül minden kilátást elzárt, a dolgozó lovak párája beleolvadt és ugy látszott, mintha a köd abból keletkezett volna.

Az emlitetten kivül még két más utas vánszorgott fáradtan a dombon fölfelé, a postakocsi oldalán. Mind a három fülig volt ruháiba beburkolva és lovaglócsizmát viselt. Abból, amit egymás arcából láttak, a három közül egyik sem lett volna képes megmondani, hogy a másik kettő ugyan kihez hasonló, mindegyik gondosan elzárkózott két utitársának lelki és testi szemei elől is. Abban az időben az utasok óvakodtak attól, hogy rövid ismeretség után bizalmasak legyenek egymáshoz, mert mindenki, akivel az országuton találkoztak, rabló is lehetett, vagy ilyenekkel szövetségben állhatott. Ez utóbbi ugyanis valószinü volt abban az időben, amikor minden postaállomás, minden korcsmában volt valaki, aki a »kapitány« zsoldjában állott, a gazdától kezdve egész az utolsó istállófiuig. Ilyen gondolatokkal volt a postakocsi vezetője eltelve az 1775-ik év november havának egyik péntek éjjelén, amint Shooters Hillen fölfelé döcögve, a kocsi hátulján kijelölt helyén állott, lábát megvetve, szeme és keze töltött fegyveren pihent, hat-nyolc lovaspisztoly és néhány kard tetején.

A doveri postakocsisnak szokott kedélyes volt a hangulata, a vezető nem bizott az utasokban, az utasok egymást és a vezetőt gyanusitották, egyik sem hitt a másiknak, csupán a kocsis bizott lovaiban: ezekre tiszta lelkiismerettel letehette az esküt, akár mind a két testamentumra, hogy nem voltak valók erre az utra.

– Hó! hó! – biztatta őket a kocsis. – Huzakodjatok neki még egyszer és a tetőn vagytok. Aztán akár pusztuljatok el. Elég fáradságomba került, mig eddig eljutottunk!… Joe!

– Halló! – válaszolt a vezető.

– Ugyan hány óra, Joe?

– Jó tiz perccel mult tizenegy.

– Fenét! – kiáltotta a kocsis haragosan. – És még nem vagyunk a Shooter tetején. Rajta! Előre!

Az egyik ló az ostor biztatására nekifeküdt a szerszámnak és a többi három követte. Még egyet döcögött a doveri postakocsi és az utasok lovaglócsizmái mellette gázolták a sarat. Mikor a kocsi megállott, ők is megállottak és szorosan hozzásimultak. Ha a három közül bármelyik vakmerően azt ajánlotta volna a másiknak, hogy a ködös sötétségben kissé előre sétáljanak, annak a valószinü veszélynek tette volna ki magát, hogy mint rablót menten lelövik.

Az utolsó erőfeszités a kocsit a domb tetejére vitte. A lovak megállottak, hogy szusszanjanak, a vezető leszállott, hogy a lejtőn való lemenéshez kereket kössön és a kocsi ajtaját kinyitotta, hogy az utasok beszálljanak.

– Pszt! Joe! – kiáltott a kocsis figyelmeztetően és üléséből lefelé tekintett.

– Mit mondasz, Tom?

Mind a ketten figyeltek.

– Azt mondom, hogy egy lovas vágtatva jön utánunk, Joe.

– Egy vágtató lovas, Tom – válaszolt a vezető, miközben eleresztette a kocsi ajtaját és gyorsan helyére kapaszkodott. – Uraim! A király nevében, mindannyian egyért!

Ezzel a siettető felszólitással felhuzta puskája kakasát és támadásra készen állott.

Az ebben a történetben emlitett utas a kocsi lépcsőjén állott, beszállani készült, a másik kettő mögötte állott, hogy őt kövesse. Megállott a lépcsőn, félig benn volt a kocsiban, félig pedig kivül, amazok az országuton maradtak mögötte. Mindannyian a kocsistól a vezetőre és a vezetőtől a kocsisra néztek és figyeltek. A kocsis is, meg a vezető is visszafelé tekintettek, még a nyerges ló is visszanézett és fülét hegyezte, anélkül, hogy ellent mondana.

A kocsi megállását követő csend az éjszaka hangtalanságával egyesülve, félelmetes némaságot idézett elő. A lovak pihegése megremegtette a kocsit, mintha az is izgatott állapotban volna. Az utasok szive oly hangosan dobogott, hogy hallani lehetett; a csöndes szünet hallhatóan jellemezte azokat, akiknek kifogyott a lélegzetük és azokat is, akik lélegzetüket visszatartották és a várakozásban ütőerük gyorsabban vert.

A dombon fölfelé vágtató ló patájának a hangja mind gyorsabban közeledett.

– Halló! – orditott a vezető, oly hangosan, ahogy csak tudott. – Ki vagy? Állj meg, vagy lövök!

A ló hirtelen megállott és dobogás és pocskolás között férfi hangja hallatszott ki a ködből:

– Ez a doveri posta?

– Ne törődj vele, hogy micsoda! – válaszolt a vezető. – Ki vagy?

– Ez a doveri posta?

– Miért akarod tudni?

– Utast keresek, ha ez az.

– Micsoda utast?

– Lorry Jarvis urat.

A mi ismert utasunk azonnal tudatta, hogy ez az ő neve. A vezető, a kocsis és a másik két utas bizalmatlanul nézett rája.

– Maradj ott, ahol vagy, – kiáltotta a vezető a ködből jövő hang felé – mert ha hibázni találok, az nem tehető jóvá többé életedben. Lorry nevü ur válaszoljon azonnal.

– Mi ujság? – kérdé az utas, kissé remegő hangon. – Ki akar velem beszélni? Jerry?

(– Nekem nem tetszik Jerry hangja, ha ő az – dörmögte a vezető maga elé. – Rekedtebb, mint nekem tetszik, ez a Jerry.)

– Igen! Lorry ur.

– Mi ujság?

– Egy üzenet, melyet onnan tulról küldöttek ön után T. és Társa.

– Ismerem a hirhozót, vezető – mondá Lorry, miközben leszállott az országutra, a másik két utas inkább gyorsan, mint udvariasan lesegitette őt, hirtelen beszállott a kocsiba, becsukta az ajtót és felhuzta az ablakot. – Közelebb jöhet, minden rendben van.

– Remélem, hogy ugy van, de ilyen népet nem lehet eléggé megnyugtatni – mondá a vezető, még mindig dörmögve magában. – Halló! Ember!

– Nos! Itt vagyok! – válaszolt Jerry még rekedtebb hangon, mint azelőtt.

– Jöjj ide lépésben; hallod-e? És ha pisztolytartó van nyergeden, ne lássam, hogy kezed közeledik hozzá. Mert nekem ördögöm a hibázás és ha hibázni találok, az mindjárt ólommá válik. Hadd lássunk most.

Ló és lovas vált ki a gomolygó ködből és a kocsi azon oldalára került, ahol az utas állott. A lovas lehajolt és a vezetőre tekintve, az utasnak keskeny, összehajtott papirt nyujtott át. Lova zihált, ló és lovas is tele volt sárral a ló patájától a lovas kalapjáig.

– Vezető! – szólott az utas nyugodt, üzletszerü hangon.

Az éber vezető jobbkeze a félig fölemelt puska agyán, balja a puska csövén, szeme pedig a lovason pihent, röviden válaszolt:

– Uram.

– Nem kell semmitől sem tartani. Én Tellson bankjához tartozom. Ismeri Tellson bankját Londonban. Párisba utazom üzleti ügyben. Itt egy shilling borravaló. Elolvashatom ezt?

– Ha gyorsan végzi, uram.

A levelet a kocsilámpa fényénél felnyitotta és először magában, azután hangosan olvasta: »Várjon Doverben a kisasszonyra«.

– Vezető, amint látja, nem hosszu. Jerry, mondd, hogy válaszom ez volt: Életre támasztva.

Jerry nyeregbe szállott.

– Ez ugyan elég különös válasz – szólott legrekedtebb hangján.

– Vidd vissza ezt a választ és ők majd tudják, hogy megkaptam az üzenetet, akárcsak irtam volna. Igyekezz vissza. Jó éjt!

E szavakkal az utas felnyitotta a kocsi ajtaját és beszállott. Utitársai nem segitették. Ezek óráikat és tárcáikat gyorsan csizmájukba rejtették és mind alvónak tetette magát, azzal a határozott szándékkal, hogy igy helyzetük megváltoztatását célzó minden cselekvést elkerüljenek.

A kocsi tovább döcögött és a köd még sürübben gomolygott, amint a lejtőn lefelé haladt. A vezető visszatette puskáját a fegyvertartóba s miután annak egyéb tartalmát megvizsgálta és az övében hordott pisztolyokat is megtekintette, ülése alatt lévő kisebb szekrénybe nézett, melyben kalapács, fogó néhány fáklya és tüziszerszám volt. Teljesen fel volt szerelve arra az eshetőségre, hogyha, amint az néha megtörtént, a szél a kocsi lámpáját eloltotta, nem volt egyéb teendője, mint hogy bezárkózott, vigyázott arra, hogy a kova és acél szikrája a szalma közé ne essék és ha jó szerencséje volt, türhető biztonsággal és gyorsasággal öt perc alatt ismét világosságot kapott.

– Tom! – szólott halkan a kocsi teteje felett.

– Halló! Joe!

– Hallottad a választ?

– Hallottam, Joe.

– Megértettél valamit belőle, Tom?

– Nem én, Joe.

– Különös véletlen, – mormogta a vezető maga elé – én is ugy vagyok vele.

Jerry, miután a ködben és sötétségben magára maradt, leszállott a nyeregből, nem csupán fáradt lova kedvéért, hanem hogy a sarat is letörülje arcáról és hogy kalapja karimájából, amelynek vagy egy fél gallon volt az ürtartalma, az esővizet lerázza. A gyeplőt sáros karjára füzve ott állott, amig a kocsi kerekeinek zakatolása már nem volt hallható és az éjszaka ismét elcsendesedett; majd megfordult és a lejtőn lefelé gyalogolt.

– A Temple Bar-tól való gyors vágtatás után, jó öreg, nem akarom lábaidat igénybe venni, mig a sikra nem jutunk, – mondá a rekedt hirvivő, lovára tekintve. – »Életre támasztva.« – Ez nagyon is különös üzenet. Ez nem neked való, Jerry! Igaz-e Jerry? Fene egy helyzetbe kerülnél, Jerry, ha az életretámasztás divatba jönne!

3. Fejezet. Az éj árnyai.

Csodálatos és gondolkozásra érdemes dolog, hogy minden emberi lény ugy alakult, hogy az minden más valakire nézve titok és rejtelem. Különös az a gondolat, ha éjjel jutok egy nagy városba, hogy minden ilyen sötéten meredő háznak megvan a maga titka; hogy mindegyikben, minden szobának meg van a maga rejtelme, hogy az emberek százezreinek keblében dobogó szivek mindegyikének megvan az álomképe, amely titok még a hozzá legközelebb állókra nézve is! A haláltól való irtózat ennek tulajdonitható. Nem lapozhatom többé ennek az imádott könyvnek a lapjait, és hiu volt a remény, hogy idővel végigolvashatom. Nem tekinthetek többé ennek a viznek a mérhetetlen mélységeibe, ahol, mikor a tovatünő sugarak egy pillanatra megvilágitották, elásott kincseket, elmerült dicsőséget pillantottam meg. El volt döntve, hogy a könyv mindörökre bezáruljon előttem, mikor még csak egy lapját olvastam el. El volt döntve, hogy ez a viz örökké tartó jégbe záruljon, mikor a napsugár még ott játszott a felszinén és én mit sem sejtve állottam a partján. Barátom meghalt, szomszédom meghalt, szerelmem, lelkem gyönyörüsége, meghalt; ez a könyörtelen megpecsételése és folytatódása annak a titoknak, mely mindig benne volt abban az egyéniségben és amelyet életem végéig magamban fogok hordani. Van-e ennek a városnak valamely temetőjében, amelyen keresztülhaladok, olyan szunnyadó, aki kifürkészhetetlenebb az ő legbensőbb egyéniségében, mint nekem az ő tevékeny lakói, avagy amint én vagyok nekik?

Ami ezt a természetes és el nem idegenithető örökséget illeti, a lóháton levő hirvivő ugyanannyit birt belőle, mint a király, az állam első minisztere, vagy London leggazdagabb kereskedője. Ugyanez illett a három utasra is, aki a nehézkes, rozoga postakocsi szük belsejébe volt zárva; mindegyik olyan tökéletes rejtelem volt a másikra nézve, mintha mindegyik külön a maga saját hat- vagy hatvanfogatu kocsijában ült volna és egy grófság teljes szélessége választotta volna el őket egymástól.

A hirvivő könnyü lépésben hazafelé lovagolt, meg-megállt egy italra az utmenti kocsmáknál, mindenütt azonban igyekezett arra, hogy dolgát magának tartsa és kalapját szemébe huzza. Szemei alkalmasak voltak erre a törekvésre, feketék voltak, mély szin és árnyalat nélkül, közel egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy külön, távol egymástól, tetten érik őket. Sötét volt a kifejezésük a háromszögletü, viharvert, köpőládához hasonló kalap alatt és a nagy nyakkendő fölött, mely nyaka köré volt tekerve és majdnem térdéig ért. Mikor a lovas egy italra megállott, baljával félretolta ezt a nyakkendőt, de csak annyi időre, amig az italt jobbjával leöntötte; mihelyt ez megtörtént, ismét beburkolózott.

– Nem, Jerry, nem! – mondá a hirvivő, aki még mindig ugyanazzal a gondolattal volt lovaglása közben elfoglalva.

– Ez nem illene hozzád, Jerry. Jerry, te becsületes iparos, ez az üzlet nem illene hozzád! Föltámadni! Akárhová legyek, ha nem hiszem, hogy ivott egyet!

Az üzenet olyan fejtörést okozott neki, hogy többször levette kalapját, hogy füle tövét megvakarja. Kopasz feje bubjától eltekintve, merev, fekete haja volt, mely majdnem egész széles, lapos orráig ért. Haja lakatosmunkához volt hasonló és inkább olyan volt, mint valami vasszegekkel ellátott fal széle, nem mint hajjal benőtt fej, ugy hogy a legügyesebb bakugró is vonakodott volna, hogy rajta keresztülugorjék.

Mialatt hazafelé poroszkált a válasszal, melyet a Temple Bar mellett, a Tellson-bank kapujában álló éjjeli őrnek kellett átadnia, aki azt bent magasabb hatóságnak kézbesitette, ezalatt az éj árnyai az ő képzeletében olyan alakot öltöttek, amilyen a válaszból keletkezhetett, a ló képzeletében pedig olyat, amely nyugtalanságra késztette. Sokféle alaku lehetett, mert az uton minden árnyéktól megijedt.

A postakocsi ezalatt nyikorgott, tovább döcögött unalmas utjában, három kifürkészhetetlen utasával. Az ő képzeletükben is az éjszaka árnyai olyan alakot öltöttek, amilyennek félálomban levő szemük, nyugtalan gondolataik elképzelték.

Tellson bankja fontos szerepet játszott a postakocsiban. A bank utasa egyik karját a bőrszijba füzte, mely arra szolgált, hogy megóvja őt attól, nehogy utitársára essék és azt a sarokba szoritsa, valahányszor a kocsi nagyot zökkent. Ülőhelyén félig csukott szemmel szunyókált; képzeletében a kicsiny kocsiablakok, az ezeken fénytelenül átszürődő kocsilámpa fénye, a szemben ülő, köpenyébe burkolt utas: a bank képét mutatta és nagyszabásu üzleteket bonyolitott le. A szerszám zörgését pénz pengésének képzelte és öt perc lefolyása alatt több váltót honorált, mint Tellson bankja képes lett volna háromszor annyi időben összes kül- és belföldi üzletfeleit összevéve. Azután megnyiltak képzeletében a bank földalatti páncélhelyiségei értékes tartalmukkal és titkaikkal, melyekről az utasnak tudomása volt (és jó csomóról tudott), azután nagy kulcsokkal, halványan égő gyertya fényénél bement és mindent biztosságban, rendben talált, éppen úgy, mint mikor utólszor látta.

De, bár képzeletében a bank mindig vele volt, és a kocsi sohasem vált meg tőle, a benyomásoknak egy más sorozata is elevenedett meg előtte az éjszaka folyamán. Azon volt, hogy valakit sirjából kiásson.

Hogy a sok mutatkozó arc közül melyik volt az eltemetettnek igazi képe, azt az éj árnyai nem mondották; de mindannyi egy 45 éves férfi arcát mutatta és csupán a kiállott szenvedések nyomaiban és kiélt, nyomorult arcuk borzalmasságában különböztek egymástól. Büszkeség, megvetés, kihivás, dac, alázatosság, jajgatás egymást követte; hasonlóképpen beesett, ólmos, fakószinü, fonnyadt arcok és kezek különböző változata. De a sok arc tulajdonképpen csak egy arc volt, mindegyik időnek előtte őszült meg. Félálmában az utas vagy százszor kérdezte a kisértetet:

– Mióta van eltemetve?

A válasz majdnem mindig ugyanaz volt:

– Közel tizennyolc éve.

– Minden reményt feladott, hogy kiássák?

– Már régen.

– Tudja-e, hogy életre van támasztva?

– Ugy mondják.

– Remélem, hogy szivesen lép ujra az életbe!

– Nem tudom.

– Megmutassam őt önnek? Akarja őt látni?

Ezekre a kérdésekre adott válaszok különbözők és ellentmondók voltak. Néha ez volt a törthangu válasz:

– Várjon! Megölne, ha kelleténél előbb látnám őt.

Néha a válasz hulló könnyek árjában igy hangzott:

– Vezessen hozzá. Néha tágra nyilt szemek, tétova pillantás kisérte a választ:

– Nem ismerem őt. Nem értem.

Ilyen álombeli társalgás után az utas képzeletében ásott, ásott, ásott, – majd ásóval, majd nagy kulccsal, majd kezével – hogy ezt a szerencsétlent kiássa. Mikor aztán kiásta, arca, haja tele volt rátapadó földdel, hirtelen porrá hullott szét. Az utas fölriadt álmából, leeresztette az ablakot, hogy a köd és eső valóságát érezze arcán.

Azonban, ámbár szemei nyitva voltak és látták a ködöt, az esőt, a lámpának előrevetett, mozgó fényét, az ut mentén, a kocsi körül csoportosan elmaradó bokrokat, az éjszaka árnyai elvegyültek a kocsi belsejében képzelt árnyakkal. A Temple Bar mellett levő valóságos bankház, az elmult napnak tényleges üzleti forgalma, az igazi páncélszobák, a valóban utánaküldött hirvivő, a ténylegesen adott válasz, mind ott volt előtte. Közöttük felmerült a kisértetes arc és ő ismét megszólitotta.

– Mióta van eltemetve?

– Közel tizennyolc éve.

– Remélem, hogy szivesen lép ujra az életbe!

– Nem tudom.

Ő csak ás, ás, ás, mig az egyik utasnak türelmetlen mozdulata figyelmeztette őt arra, hogy az ablakot felhuzza, hogy karját ismét szorosan a bőrszijba füzze és a két szunyókáló alakon elgondolkozzék. Gondolatai ismét elkalandoznak és észrevétlenül jutnak el a bankba és a sirhalomhoz.

– Mióta van eltemetve?

– Közel tizennyolc éve.

– Minden reményt feladott, hogy kiássák?

– Már régen.

A szavak még fülében csengtek, mintha most hangzottak volna el, – oly tisztán, amint csak valaha életében elhangzott szavak csengését hallotta – ekkor a fáradt utas a napvilág tudatától felriadt és azt találta, hogy az éjszaka árnyai eltüntek.

Leeresztette az ablakot és a nap felkeltét nézte. Előtte lejtős szántóföld terült el, rajta hevert az eke még ugyanazon a helyen, ahol hagyták az elmult este, mikor a lovakat kifogták belőle; mögötte csöndes cserjés, égővörös és sárguló levelekkel, melyek még ott lógtak a bokrokon. A hideg és nedves talaj ellenére is az égboltozat derült volt és tiszta és a nap ragyogóan, nyugodtan és szépségesen kelt föl.

– Tizennyolc éve! – mondá az utas a nap felé tekintve. – Világosság kegyelmes alkotója! Tizennyolc évig élve eltemetve!

4. Fejezet. Az előkészület.

Mikor a postakocsi a délelőtt folyamán szerencsésen eljutott Doverbe, a »György király« szálló főpincére szokása szerint kinyitotta a kocsi ajtaját. Bizonyos ünnepiesség kiséretében tette ezt, mert tél idején Londonból postakocsin való utazás valóságos hőscselekmény volt, amelyért a bátor utasnak gratulálni lehetett.

Azonban csak egy bátor utas maradt meg, hogy gratulálható legyen; mert a másik kettő utközben különböző helyen kiszállt. A kocsi pinceszerü belseje, a nedves és piszkos szalmával, kellemetlen szagával és a benne honoló sötétséggel inkább nagy kutyaólnak látszott. Lorry, az utas, amint kiszállott belőle, tele szalmaszállal, bolyhos takaróban, gyürött kalappal, sáros lábszárakkal, valami nagy kutyához hasonlitott.

– Pincér, megy-e holnap postahajó Calais-ba?

– Igen, uram, ha az időjárás kitart és a szél félig-meddig kedvező. A dagály körülbelül két órakor délután áll be, uram. Ágyat óhajt, uram?

– Nem fekszem le éjszaka előtt; de hálószobát és borbélyt óhajtok.

– És aztán reggelit? Igen, uram. Erre uram, ha ugy tetszik. Vezesd az urat a Concord-szobába! Az ur podgyászát és meleg vizet Concordba! Huzd le az ur csizmáját Concordban! (Jó kőszéntüzet talál ottan, uram.) Borbélyt! Mozogj!

A Concord nevü hálószoba mindig a postakocsival érkező utas számára volt fönntartva és minthogy a postakocsin érkező utasok mindig tetőtől-talpig be voltak burkolva, a »György király« szálló lakóira nézve ez a szoba különösen érdekes volt azért, mert csak egyfajta embert láttak bemenni, mindenféle változatu jött ki belőle. Ezért aztán egy másik pincér, két szolga, néhány szobaleány és a gazdasszony véletlenül ott tartózkodott különböző helyeken, a Concord és a reggelizőterem utja között, mikor egy hatvan évesnek látszó ur, takaros, barnaszinü, kissé viseltes, de jókarban tartott ruhában, melynek ujjain és zsebei fölött nagy fölhajtások voltak, haladt reggelijéhez.

A reggelizőteremben az nap délelőtt nem volt más vendég, mint a barna ruhába öltözött ur. A reggelizőasztal a tüzhely előtt állott és amint reggelijére várva ott ült és a tüz fénye arcát megvilágitotta, oly nyugodtan viselkedett, mintha arcképe számára ülne.

Nagyon rendesnek és rendszeretőnek látszott, amint mindegyik térdén egy kezét pihentetve ült, hosszu mellényében hangosszavu óra egyhangu prédikációt ketyegett, mint hogyha a maga komolyságát és örökkévalóságát ellentétbe helyezné a gyorsan lobogó tüz könnyelmüségével és mulandóságával. Jó formájú lábszárára kissé hiu is volt, finomszövésü, barna harisnyája szorosan megfeszült rajta; cipője és csatjai is egyszerüek, de ékesek voltak. Feltünően kicsiny, tisztán tartott, fürtös, kenderszőke parókát viselt, amely valószinüen természetes hajból készült, de inkább selyem- vagy üvegszálakból szövöttnek látszott. Fehérnemüje, ámbár nem volt olyan finom, hogy harisnyáival egybevágott volna, olyan fehér volt, mint a hullámok habja, mely a közeli parton megtörött, vagy mint a vitorlák, melyek messze kint a tengeren a napfényben ragyogtak. A közönséges kifejezésü, nyugodt arcot különös parókája alatt nedves, még mindig ragyogó szempár világitotta meg, mely birtokosának az elmult időkben elég fáradságot adhatott, hogy azok Tellson bankjához illő nyugodt, tartózkodó kifejezést nyerjenek. Arca, egészséges, pirosszinü arca, ámbár ráncos volt, gondoknak kevés nyomát mutatta. Ugy látszik, hogy Tellson bankjának bizalmas, nőtlen alkalmazottait csak a mások gondja vette igénybe, és valószinü, hogy ilyen másodkézből való gondokat könnyebben lehet levetni és fölvenni, akárcsak a viselt ruhát.

Hogy arcképfestőnek ülő férfiuhoz teljesen hasonló legyen, Lorry elszunnyadt. Reggelije megérkezése fölébresztette és igy szólott a pincérhez, amint székét az asztalhoz közelebb huzta:

– Tartson szobát készen egy fiatal urhölgy részére, aki a nap minden szakában megérkezhetik. Lehet, hogy Lorry Jarvis után, vagy csak Tellson bankjának egy alkalmazottja után kérdezősködik. Kérem, tudassa majd velem.

– Igen, uram. Tellson bankja Londonban?

– Igen.

– Igen, uram. Gyakran van szerencsénk, hogy cégének urait London és Páris között való utazásaikban fogadhatjuk. Tellson és Társa urai sokat utaznak.

– Igen. Mi éppen ugy francia, mint angol cég vagyunk.

– Igen, uram. Azt hiszem, hogy ön uram, nem sokat utazik.

– Az utóbbi időben nem. Tizenöt éve, hogy mi – hogy én utolszor jöttem Franciaországból.

– Valóban, uram? Az az én időm előtt volt. A mi gazdánk ideje előtt, uram. – »György« akkor másnak a birtokában volt, uram.

– Azt hiszem.

– Szép összegbe mernék fogadni, uram, hogy olyan cég, mint Tellson és Társa, nem tizenöt, hanem már ötven év előtt is virágzott.

– Megháromszorozhatja, százötven-et mondhat és nem lesz távol a valóságtól.

– Valóban, uram?

A pincér csodálkozó arccal vonult vissza az asztaltól, a serviettet jobbkarja alól baljába vette, kényelmes állásba helyezkedett, figyelte a vendéget, amint evett és ivott, mint valami obszervatórium- vagy őrtoronyból. Egészen ugy, amint az pincéreknek a szokása végtelen idők óta.

Mikor Lorry a reggelijét bevégezte, sétára indult a tengerpartra. A kis Dover város, szük, görbe utcáival elrejtőzött a tenger partja elől és fejét a mészzátonyok közé dugta, mint valami tengeri strucc. A part hullámok és kövek pusztasága volt, melyek vadul zörögtek egymás fölött, a tenger azt tette, amit kedvelt, a kedvelése pusztitás volt. A város felé mennydörgött, a sziklák irányába zugott és a partot rombolta őrjöngő csapásaival. A házak között a levegőnek olyan erős halszaga volt, hogy azt lehetett hinni, beteg hallal van tele, mint ahogy beteg emberek a tengerbe fürödni mennek. A kikötőben kevés halászattal foglalkoztak, sokat kóboroltak éjjelenkint és figyelték a tengert, különösen akkor, mikor a dagály tetőpontját érte el. Kiskereskedők, akik alig foglalkoztak üzlettel, gyakran, egészen megmagyarázhatatlan módon nagy vagyonhoz jutottak és jellemző volt, hogy a környéken senki sem szivelte a lámpagyujtogatót.

Mikor a nap délutánra hajlott, és a levegő, amely időnkint elég tiszta volt, hogy a francia partot meg lehetett pillantani, ismét köddel és párával telt meg, Lorry gondolatai is felhősödni látszottak. Mikor besötétedett és ő a reggelizőterem tüzénél ült és ebédjére várt, mint ahogy reggelijére várt volt, elméje a pirosló szénben buzgón ásott, ásott, ásott.

Ebéd után egy üveg jó vörösbor nem árt az izzó szénben ásogatónak, kivéve, ha munkáját elfeledteti vele. Lorry hosszú időig tétlen volt, éppen utolsó poharát töltötte meg, olyan elégülten, amint azt korosodó, egészséges arcszinü uriembertől várni lehetett, aki palackjának fenekére jutott, amikor egy kocsi döcögött a keskeny utcán végig és behajtott a szálló udvarába.

Poharát érintetlenül visszatette. Ez a kisasszony! – mondá. Néhány perc mulva belépett a pincér és jelentette, hogy Miss Manette megérkezett Londonból és szivesen látja a Tellson cégtől való urat.

– Oly gyorsan?

Miss Manette utközben evett valamit, most nem óhajtott étkezni és Tellson bankjától való urral azonnal akart beszélni, ha az neki kellemes és őt nem terheli.

A Tellsonéktól való uriember nem tehetett egyebet, mint hogy poharát kétségbeesett arckifejezéssel kiigya, különös kis parókáját fülénél megigazitsa és kövesse a pincért Miss Manette szobájába. Nagy, sötét, fekete lószőrbutorral berendezett szoba volt, sulyos, nagy asztalokkal. Ezeket annyiszor olajozták és ismét olajozták, mig a szoba közepén lévő asztalon álló két karcsu gyertyatartó minden felületen komoran visszatükröződött, mintha fekete mahagónisirba volna temetve és semmi emlitésre méltó világosságot nem lehetett tőlük várni, mig onnan ki nem ássák.

A szoba a félhomályban olyan sötét volt, hogy Lorry, mialatt óvatosan lépkedett a kopott perzsa szőnyegen, azt hitte, hogy Miss Manette e pillanatban a szomszéd szobában tartózkodott, mig a két magas gyertyatartó mellett el nem haladt és meg nem pillantott egy fiatal hölgyet, aki az asztal és a tüzhely között állott. Nem volt több, mint tizenhét éves. Lovaglóköpenybe volt burkolva, utazószalmakalapját szallagjánál fogva még kezében tartotta és készen volt arra, hogy őt fogadja. Mikor megpillantotta a kicsiny, csinos alakot bodros, aranyszinü fürteivel, kék szemepárjával, mely kutatóan kereste az ő tekintetével való találkozást, bámulatos képességre valló homlokával, amelyen olyan kifejezés tükröződött vissza, amely nem éppen zavar vagy csodálkozásra, ijedtségre vagy fölkeltett kiváncsiságra vallott, ámbár mindezt a négy kifejezést mutatta – igen, mikor mindezt megpillantotta, hirtelen egy gyermek képe elevenedett meg előtte, akit egy hideg éjszakán, mikor sürün hullott a jégeső és háborgott a tenger, ugyanezen a csatornán való átkeléskor karjaiban tartott. A kép ismét eltünt, mint a lehellet az oszlopos tükör felszinéről, mely a leány mögött állott. A tükör keretén szerecsen amorettek processziója volt látható, soknak nem volt feje, legtöbbje nyomorék volt, fekete kosarakban a holt tenger terményeit ajánlották föl fekete istennőknek. Lorry üdvözölte Miss Manettet a szokásos meghajlással.

– Kérem, uram, foglaljon helyet – mondá tiszta, kellemesen csengő fiatal hangon, melynek kissé, de csak nagyon kissé idegen hangzása volt.

– Csókolom a kezét, Miss – mondá Lorry, már elmult idők udvariasságával, mialatt ismét szokásosan meghajolt és helyet foglalt.

– Uram, a banktól tegnap levelet kaptam, melyben tudatták velem, hogy valami uj hir… vagy felfedezés…

– A szó nem lényeges, Miss; mindegyik megteszi.

– … szegény atyám csekély vagyonára vonatkozóan, akit sohasem láttam – oly régen halt meg…

Lorry feszengett székén és nyugtalan pillantást vetett a szerecsen amorettek körmenetére. Mintha azok lehetetlen kosaraikkal valakit segithetnének.

– … szükségessé teszi, hogy Párisba utazzam, hogy ott a bank egyik urával érintkezésbe lépjek, aki ebből a célból utban van Páris felé.

– Ez én vagyok.

– El voltam készülve arra, hogy ezt hallom, uram.

Feléje bókolt. (Fiatal hölgyek akkoriban még bókoltak.) Szépen kifejezett óhajtással akarta vele megértetni azt, hogy érzi, mennyivel idősebb és bölcsebb nálánál. Ismét meghajolt előtte.

– Azt válaszoltam a banknak, uram, minthogy azok, akik oly kegyesen vannak tanácsukkal segitségemre, szükségesnek látják, hogy Franciaországba utazzam, én, mint árva, akinek nincsen barátja, aki elkisérhetné, boldognak érezném magamat, ha az utazás alatt e tiszteletreméltó ur védelme alá helyezhetném magamat. Az az ur már elutazott volt Londonból, azt hiszem azonban, hogy hirvivőt küldöttek utána és arra a szivességre kérték, hogy engem itten bevárjon.

– Nekem jutott a szerencse, – mondá Lorry – hogy ezzel megbizzanak. Még boldogabb leszek, ha végrehajthatom.

– Nagyon hálás vagyok önnek, uram. Szivesen köszönöm. Azt mondották nekem a bankban, hogy az az ur az üzlet egyes részleteit meg fogja magyarázni és el kell készülnöm arra, hogy valami nagyon meglepőt hallok. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy erre elkészüljek, és természetesen nagyon kiváncsi vagyok, hogy részletesebbet halljak.

– Természetes – mondá Lorry. – Igen… én…

Szünet után folytatta, miközben füle mögött a kenderszőke parókát igazgatta:

– A kezdet nagyon nehéz.

Nem fogott hozzá; határozatlanságában a leány tekintetével találkozott. A fiatal homlokon ismét az a sajátos kifejezés tünt fel – nemcsak sajátos, hanem szép és jellemző is volt – és a hölgy fölemelte kezét, mintha öntudatlan mozdulattal tovasiető árnyat tartóztatna föl.

– Nem ismertem önt azelőtt, uram?

– Ó, nem, – mondá Lorry – miközben elutasitó mosoly kiséretében kezét kinyujtotta.

A szemöldökök között, éppen a kicsiny, nőies arcocska fölött, melynek oly gyöngédek és finomak voltak a körvonalai, amilyennek csak elképzelni lehetett, a kifejezés mélyebb alakot öltött, amint gondolatoktól terhesen helyet foglalt azon a széken, amely mellett eddig állott. Ő megfigyelte a leányt gondolatai közben és abban a pillanatban, mikor tekintetét fölemelte, igy folytatta:

– Adoptált hazájában, azt hiszem, hogy nem tehetek jobbat, mint hogy angol hölgyet illően, Miss Manettenek szólitom.

– Legyen kegyes, uram!

– Miss Manette, én üzletember vagyok. Üzleti megbizást kell keresztülvinnem. Mialatt ezt hallgatja, kérem, tekintsen engem beszélő gépnek – valóban nem vagyok sokkal több. Engedelmével egyik üzletfelünknek történetét fogom előadni.

– Történet!

Ugy látszott, hogy szándékosan nem akarta a megismételt szót megérteni, mikor gyorsan folytatta:

– Igen, egyik üzletfelünkét; a banküzletben igy nevezzük azokat az embereket, akikkel dolgunk van. Francia ur volt, tudós, nagytudásu férfi – orvos.

– Nem Beauvaisból való?

– Miért? Igen! Beauvaisból. Mint Monsieur Manette, az ön atyja, az az ur is Beauvaisból való volt. Mint Monsieur Manettenek, az ön atyjának, neki is nagy hire és tekintélye volt Párisban. Én abban a tiszteletben részesültem, hogy megismerkedtem vele. Üzleti összeköttetésben voltunk egymással, de bizalmas lábon. Én akkoriban francia cégünknél voltam, ez úgy – husz év előtt lehetett.

– Akkor – szabad kérdeznem, hogy mikor volt az, uram?

– Husz év előtti időről beszélek, Miss. Angol hölgyet vett el feleségül és én voltam a tanuk egyike. Az ő ügyei, mint sok más francia ur és francia család ügyei Tellsonék kezében voltak. Hasonló módon gyám vagy gondnok vagyok vagy voltam egy vagy más formában üzletfeleink egész tömegénél. Ezek tisztán üzleti vonatkozások, Miss; nincsen bennük barátság vagy különös érdek, vagy személyes érzelem. Üzleti életem folyamán az egyikről a másikra tértem, éppen ugy, mint ahogy egy üzleti nap tartama alatt egyik üzletfelünktől a másikhoz megyek; szóval, nincsenek érzelmeim; puszta gép vagyok. De hogy folytassam…

– De hisz ez atyám története, uram; és azt kezdem hinni, – és a különösen gondolkodó homlok figyelmesen feléje fordult – hogy mikor árván maradtam, ámbár anyám csak két évvel élte tul atyámat, ön volt az, aki engem Angliába hozott. Majdnem bizonyos vagyok abban, hogy ön volt az.

Lorry kezébe fogta a leány kicsiny kezét, mely bizalmasan nyult feléje és bizonyos ünnepiességgel ajkához szoritotta. Azután az ifju hölgyet ismét székéhez vezette, baljával a szék támláját fogta, jobbját pedig fölváltva arra használta, hogy állát simogassa, hogy füle mögött parókáját igazgassa, vagy hogy szavait nyomatékosabbá tegye; letekintett a leány arcába, mig az ültében reája fölnézett.

– Miss Manette, én voltam az. És ön majd belátja, hogy mennyire igazat mondtam magamról, mikor emlitettem, hogy nincsenek érzelmeim és hogy mindazok a vonatkozások, melyeket felebarátaimmal fenntartok, tisztán üzletiek, ha elgondolja, hogy azóta sohasem láttam önt. Nem; ön azóta a Tellson-cég gyámoltja volt és én azóta a Tellson-cég más üzleti ügyeivel voltam elfoglalva. Érzelmek! Arra nincsen időm, sem alkalmam. Miss, az én egész életem abban telt el, hogy pénzcsináló óriási hengert forgatok.

Miután Lorry ilyen különös módon jellemezte üzleti életének naponkinti lefolyását, mindkét kezével fejére szoritotta kenderszőke parókáját (ez ugyan teljesen fölösleges volt, mert mi sem lehetett szorosabb és simább, mint parókája) és ismét előbbi állásába helyezkedett.

– Tehát eddig, Miss (amint azt megjegyezte), ez, amit elmondottam, megsiratott atyjának története. Most következik a különbözőség. Ha az ön atyja nem halt volna meg akkor, amikor meghalt… de ne ijedjen meg! Hogyan megrendült!

A leány valóban megremegett és Lorry csuklóját mindkét kezével megragadta.

– Kérem, – mondá Lorry csendesitő hangon, miközben eleresztette a szék támláját és balkezét a leány ujjaira helyezte, melyek remegően fogták az övét – kérem, nyugodjék meg, hiszen csak üzleti ügy. Amint éppen mondottam…

A leány tekintete annyira kihozta sodrából, hogy megállott, habozott, majd ismét folytatta…

– Amit éppen emlitettem, ha Monsieur Manette nem halt volna meg; ha hirtelen és nyomtalanul eltünt volna; ha eltüntették volna; ha nem lett volna nehéz elképzelni, hogy milyen borzalmas helyre, ámbár semilyen művészet sem lett volna képes őt felfedezni; ha valami ellensége volt honfitársai között, akinek olyan előjogai voltak, melyekről az én időmben még a legbátrabb emberek is – akiket ismertem – csak suttogni merészeltek ottan tul a tengeren, például ha joga volt ahhoz, hogy aláirt elfogatási parancsot tetszés szerinti névvel tölthetett ki és az elfogottat tetszése szerinti időtartamra a börtön feledékenységébe zárhatta; ha felesége a királyt, a királynét, az udvart, a papságot, mind hiába kérte volna, hogy róla hirt kapjon: akkor az ön atyjának a története ennek a szerencsétlen urnak, a beauvaisi orvosnak a története.

– Könyörgöm, uram, mondjon többet.

– Megteszem. Folytatom. Elbirja?

– Mindent inkább viselek el, mint azt a bizonytalanságot, amelyben most hagyott.

– Ön nyugodtan beszél és nyugodt is. Ez helyes! (Ámbár viselkedése kevesebb nyugodtságról tanuskodott, mint szavai.) Tisztán üzleti ügy. Tekintse üzletnek, olyan ügynek, melyet el kell intézni. Tehát ha ennek az orvosnak a felesége, ámbár okos és nagyon bátor nő volt, mégis sokat szenvedett e szerencsétlenség folytán kis gyermeke születése előtt…

– A kis gyermek leány volt, uram.

– Leány. Ü… ü… üzleti dolog. Ne legyen nyugtalan. Miss, ha ez a szegény nő annyit szenvedett gyermeke születése előtt, hogy arra határozta el magát, hogy megkiméli a szegény gyermeket azoktól a gyötrelmektől, melyeknek kinjaiban neki oly bő rész jutott és őt abban a hitben nevelte föl, hogy atyja meghalt… Ne, ne térdeljen! Az Istenre kérem, ne térdeljen előttem!

– Az igazságot, drága, jó, könyörületes uram, az igazságot!

– Ü… üzleti ügy. Zavarba hoz, és hogyan tárgyalhatok üzleti ügyet, ha zavarban vagyok? Legyünk hidegvérüek. Ha pl. megmondhatná nekem, hogy mennyi kilencszer kilenc penny, vagy hogy hány shilling van husz guineáben, ez olyan bátoritó volna. Sokkal nyugodtabb volnék az ön lelkiállapotát illetve.

Anélkül, hogy egyenesen válaszolna erre a megszólitásra, a leány oly nyugodtan ült, mikor térdelő helyzetéből gyengéden felemelte és keze, mely még mindig görcsösen kapaszkodott az övébe, sokkal kevésbbé reszketett, mint annak előtte, ugy hogy Lorry Jarvis is nyugodtabbnak érezte magát.

– Ez helyes, ez helyes. Bátorság! Üzlet! Üzleti ügy van előtte; hasznothozó üzlet. Miss Manette, anyja műve volt ez. És mikor meghalt, – hiszem, hogy megtört szivvel – miután sohasem fáradt el abban, hogy atyja után való eredménytelen kutatásait folytassa, itthagyta önt, a kétéves gyermeket, hogy viruló, szép, boldog hajadonná fejlődjék, anélkül a komor aggodalom nélkül, hogy folytonos bizonytalanságban éljen, vajjon atyja gyorsan pusztult-e el a fogságban, avagy pedig hogy hosszu éveken keresztül szomoruan sinylődött.

Miközben ezeket a szavakat mondotta, csodálkozó részvéttel tekintett a leány hullámzó, aranyos hajára, mintha azt képzelné, hogy az már ősz szálakkal lehetne vegyitve.

– Tudja, hogy szülei nem voltak gazdagok, és amijük volt, az anyja és az ön részére volt biztosságban elhelyezve. Pénzt vagy más vagyont nem fedeztek fel ujabban; de…

Érezte, hogy a leány szorosabban fogja csuklóját és megállott. A homlokán megjelenő kifejezés, mely annyira magára vonta figyelmét, és amely mostan mozdulatlan volt, rettegés fájdalmát öltötte magára.

– Azonban meg… megtalálták őt. Él! Nagyon megváltozott, ami valószinü is; talán csak rom; de reméljük a legjobbat. De mégis él. Atyját egy régi szolgájának házába vitték Párisba és mi odamegyünk. Én, hogy azonosságát megállapitsam, ha tudom, ön, hogy őt visszaadja az életnek, a szeretetnek, a kötelességnek, a nyugalomnak és pihenésnek.

Hideg borzongás futott végig a leány testén, mely őt is érte. Halk, értelmes, de borzalomtól tompitott hangon, mintha álmában beszélne, igy szólott:

– Megyek, hogy szellemét lássam! Szelleme lesz csak, nem ő maga!

Lorry nyugodtan simogatta a kezet, mely karjához kapaszkodott.

– Igy, igy, igy! Csak nyugodtan, csak nyugodtan! Most tudja már a legjobbat és a legrosszabbat is. Utban van most a szegény szenvedő felé és kedvező tengeri és szárazföldi utazás után gyorsan ott lesz az ő imádott oldalán.

Suttogássá halkuló hangon ismételgette:

– Szabad és boldog voltam, de az ő szelleme sohasem kisértett!

– Csak még egyet, – mondá Lorry, különös hangsullyal, hogy figyelmét jóakaróan másfelé téritse – más néven találták őt meg; az övét régen elfelejtették vagy eltitkolták. Haszontalan volna tudakozódni ezután; több mint haszontalan volna kutatni azt, vajjon évek óta feledkeztek-e meg róla, vagy mindig szándékosan tartották-e a börtönben. Több mint haszontalan volna most általában kutatgatni, mert veszedelmes lehet. Legjobb egyáltalán nem is emliteni a dolgot és legalább egy időre Franciaországból eltávolitani őt. Még én is, aki mint angol polgár oly biztosságban vagyok, még Tellsonék is, akiknek oly nagy a fontosságuk a francia hitelügyekben, tartózkodnak attól, hogy az ügyet egy szóval is emlitsék. Egy sor irás sincsen nálam, mely erre vonatkoznék. Ez tisztán titkos szolgálat. Hitelleveleim, jegyzeteim, följegyzéseim mind egy sorba vannak összefoglalva: »Életre támasztva«; ez mindent jelenthet. De mi ez? Hisz ön egy szót sem hall, Miss Manette!

Teljesen mozdulatlanul és némán, anélkül, hogy székén hanyattesett volna, érzéstelenül ült a leány, nyitott szeme reá volt szegezve és az az utolsó kifejezés mintegy bele volt metszve vagy égetve homlokába. Oly görcsösen fogta Lorry karját, hogy ez attól való félelmében, talán fájdalmat okozhat a leánynak, nem merte azt kiszabaditani; azért aztán hangosan kiáltott segitségért, anélkül, hogy megmozdult volna.

Vad tekintetü nő, akiről Lorry még izgalmában is észrevette, hogy vörös az arca, vörös a haja is, és hogy valami különös divatu szük ruhába van öltözve és hogy a fején valami csodálatosan különös, jó öblös fadézsához, vagy nagy Stilton-sajthoz hasonló főkötő van, rohant be a szobába, megelőzve a szálló szolgaszemélyzetét és gyorsan megoldotta azt a kérdést, hogy hogyan szabaduljon ki a szegény fiatal hölgy görcsös szoritásától, olyan módon, hogy napbarnitott kezét Lorry mellére téve, őt egy lökéssel a legközelebbi falhoz vágta.

(– Valóban, azt hiszem, hogy ez férfi! – mondá Lorry magában, lélegzet nélkül, miközben a falhoz repült.)

– Mi a csodát bámultok? – kiáltotta ez az alak a szálló cselédségének. – Miért nem hozzátok a szükséges szereket, ahelyett, hogy itt bámultok reám? Nincs rajtam annyi látni való, vagy van? Miért nem szaladtok a szükséges holmiért? Majd adok én nektek, ha nem hoztok azonnal szagoló sót, hideg vizet és ecetet! Gyorsan!

A cselédek azonnal széjjel szaladtak, hogy az élesztő szereket elhozzák, ő meg a beteget gyöngéden a pamlagra fektette és nagy jártassággal és gyöngédséggel ápolta; »drágaságomnak«, »galambomnak« szólitgatta, aranyos haját nagy gonddal és büszkeséggel teritette széjjel a vállán.

– És maga, fakó! – mondá dühösen Lorry felé fordulva. – Nem mondhatta meg neki azt, amit mondani akart, anélkül, hogy halálra ijessze? Nézze ezt a gyönyörü arcot, mily sápadt, ezeket a kezeket, mily hidegek? És maga bankárnak mondja magát?

Lorryt ez a kérdés, melyre olyan nehéz válaszolni, annyira kihozta sodrából, hogy csak távolról, kisebb részvéttel és alázattal tekinthetett oda, ez az erős nő pedig széjjelkergette a szálló személyzetét azzal a titokzatos fenyegetéssel, hogy »majd ad nekik«, ha ott állnak és bámészkodnak; ügyes fáradozásával a leányt lassanként ismét eszméletre hozta és végül dédelgetve, bágyadt fejét vállára fektette.

– Remélem, hogy mostan már jobban lesz – mondá Lorry.

– Nem magának köszönheti, barna, ha föleszmél. Szép gyönyörüségem!

– Remélem, – mondá Lorry ujabb szünet után, kevés részvéttel és alázattal – hogy elkiséri Miss Manettet Franciaországba?

– Nagyon valószinü – válaszolt az erős nő. – Ha valaha az volt elhatározva, hogy átkeljek a sós vizen, azt hiszi, hogy a Sors egy szigeten jelölte volna ki hazámat?

Minthogy ez ismét olyan kérdés volt, melyre nehéz válaszolni, Lorry visszavonult, hogy azt megfontolja.

5. Fejezet. A csapszék.

Nagy hordó bort ejtettek le az utcán, szétpukkadt. A baleset a szekérről való lerakodáskor történt; a hordó gyorsan legurult, abroncsai megpattantak és ott feküdt a kövezeten a csapszék bejárata előtt, mint egy széttört dió héja.

A környék minden népe beszüntette munkáját vagy tétlenségét, hogy odasiessen és a bort feligya. Az utca durva, faragatlan köve minden irányba nyuló csucsaival hihetően arra volt szánva, hogy minden élő lényt bénává tegyen, aki közelébe kerül. A bor kis pocsolyákba oszlott, területéhez képest kisebb-nagyobb csoportok vették körül. Néhány férfi letérdelt, két tenyerét összetéve, meritőnek használta és belőle szörpölt, vagy a válluk fölé hajló asszonyoknak igyekeztek juttatni belőle, mielőtt a bor ujjaik között kifolyt. Egyes férfiak és asszonyok, törött cserépedényeket meritettek a pocsolyába vagy az asszonyok fejéről való kendőt, melyet aztán a csecsemők szájába facsartak; mások sárból kicsiny gátakat csináltak, hogy a bort folyásában föltartóztassák; ismét mások, a magas ablakokból szemlélőktől irányitva, ide s tova futkostak, hogy a kisebb borpatakok utját elvágják, melyek uj irány felé igyekeztek; némelyek a bortól átázott és seprőtől megfestett dongákkal foglalkoztak, azt nyalták, sőt mohó vággyal meg is rágták a bortól legjobban átázott darabokat. Nem volt csatorna, melyen a bor lefolyhatott volna, mégis nemcsak hogy az egészet fölszitták, hanem annyi sarat is hordtak el, hogy utcaseprésnek tetszhetett azoknak, akiknek ilyen művelet nem volt ismeretlen, ha ugyan hihettek ilyen csoda létezésében.

Harsogó nevetés, vidám csevegés – férfiak, asszonyok és gyermekek hangja – visszhangzott az utcában, amig ez a borral való játék tartott. Kevés durvaság és jó hangulat kisérte a játékot. Különös barátságos érintkezés nyilvánult meg benne, mindegyiken észrevehető volt a hajlandóság, hogy a másikhoz csatlakozzék és ez különösen a szerencsésebbek és kedélyesebbek között vidám ölelkezést, egymásra köszöntést, kézfogást, sőt, összefogózkodva, körtáncot is eredményezett. Mikor a bor elfogyott és azokat a helyeket, ahol legbőségesebb volt, ujjaikkal megjelölték, a tüntetés is megszünt oly hirtelen, mint ahogyan keletkezett. Az ember, aki otthagyta fürészét a fában, amelyet fürészelt, ismét munkához látott; az asszony, aki a kapu lépcsőjén hagyta forró hamuval telt kis fazekát, amelyen kiaszott kezének és lábának vagy gyermekeinek ujjait melengetni igyekezett, visszatért oda; mezitelen karu, kuszálthaju, fakószinű férfiak, akik pincelakásaikból bujtak elő a téli nap fényébe, ismét leszállottak oduikba és homály borult az esemény szinhelyére, mely sokkal természetesebben illett oda, mint a nap fénye.

A bor vörös volt, és ott, ahol kiömlött, megfestette Saint Antoine, Páris külvárosa szük utcájának kövezetét. Megfestett sok kezet is és sok arcot, sok mezitelen lábat és sok facipőt. A favágó keze vörös nyomot hagyott a fán, melyet fürészelt; a gyermekét szoptató asszony homlokát megfestette az öreg rongy, melyet ismét fejére tekert. Azoknak, akik mohón rágták a hordó dongáit, tigrishez hasonlóan véres volt a szájuk; és egy karcsu, ilyen módon bekent bohóc, akinek a feje kilátszott, hosszu, piszkos zsákszerü hálósapkájából, sáros boriszapba mártott ujjával egy falra ezt mázolta: Vér.

Eljövendő volt az idő, mikor az a bor is kiömlött az utca kövére és annak foltja sok helyen piroslott.

Most, hogy a köd ismét ráborult St. Antoinera, melyet egy pillanatnyi napfény elüzött az ő szent arcáról, sötétsége sulyos volt – hideg, szenny, nyavalya, tudatlanság és szükség voltak a kamarások, akik ő Szentségét kiszolgálták – mind nagyhatalmu nemesek; de legkivált az utolsó. Egy népnek mintapéldányai, amely nép a malomban rettenetes őrletésen ment annyiszor keresztül és bizonyára nem a mesebeli malomban, mely az öregeket ifjakká őrölte, a hidegtől remegtek minden sarkon, ki- és bejártak minden kapun, kitekintettek minden ablakon, rongydarabokban lebegtek, melyeket a szél megrázott. A malom, mely őket leőrölte, az a malom volt, mely ifjakat vénekké őröl; a gyermekeknek öreg volt az arcuk és komoly a hangjuk; a felnőttek arcába és az életkor minden ráncába mélyen volt bevésve az Éhség. Mindenütt ez uralkodott. Éhség áradt ki a magas házakból a nyomoruságos ruházatban, mely a rudakon és köteleken függött. Éhség volt beléjük foltozva szalmával, rongyokkal, fával és papirral. Éhség, ezt ismételgette a szegényes tüzifának minden porcikája, melyet a favágó fürészelt. Éhség meredt le a füsttelen kéményekről és riadt föl a piszkos utcán, melynek szemetjében nem akadt megehető hulladék. Éhség volt a cégtábla a pék üzletében, beleirva csekély készletének minden hitvány kenyerébe és a hentes üzletében, a döglött kutya husából való készitménybe, mely eladásra kinálkozott. Éhség csörgette száraz csontjait a forgó hengerben pörkölődő gesztenye között. Éhséget szeleteltek atomokba, minden fillér áru tányér levesbe, apró néhány csepp undoritó olajban piritott krumpliszeletkék alakjában.

Lakóhelye alkalmas volt minden tekintetben. Keskeny, kanyargó utcák, tele szeméttel és büzzel, melyekből más keskeny, görbe utcák ágaztak szét, mind rongyokkal és hálósapkákkal népes, és mind rongyoktól és hálósapkáktól büzlött, minden látható tárgy külseje betegséget sejtető. A nép üldözött tekintetében vadállati gondolat volt, annak a lehetősége, hogy üldözője ellen fordul. Ámbár nyomott és alázatos volt a lelkületük, izzó szemekben nem volt hiány, sem összeszorult ajkakban, sem homlokokban, melynek ráncai hasonlók voltak a hóhér köteléhez; erről álmodoztak a szenvedők és boszut lihegők. A cégtáblák (annyi volt, mint ahány az üzlet) mind a Szükség ijesztő képei voltak. A mészáros és hentes csak a legsoványabb csontos husdarabkát festette reá; a pék a legdurvább apró kenyérkéket. A csapszékeken az esetlenül festett képeken iddogáló nép zsörtölődött a vékony sör és bor kurta mértékén és vésztsejtő bizalmassággal sugdolódzott. Semmi sem volt viruló állapotban jelképezve, a szerszámokat és fegyvereket kivéve; ellenben a késmüves kései és baltái élesek voltak és ragyogók, a kovács pörölyei sulyosak és vérszomjas a fegyverkovács készlete. Az utca burkolatának, bénitó köveivel és sok apró sár- és vizpocsolyájával, nem volt gyalogjárója, hanem közvetlenül a kapukig ért. A csatorna az utca közepére folyt, ha ugyan folyt általában, csak heves esők után, akkor aztán szeszélyesen változó rohamokban folyt be a házakba. Az utcán keresztben nagy távolságokra nehézkes lámpák lógtak csigán és kötélen; éjjel, ha a lámpagyujtó leeresztette, meggyujtotta és ismét felhuzta ezeket, egy sor pislogó kanóc inogott szédülést keltő módon a magasban, mintha a tengeren volnának. Valóban a tengeren is voltak és a hajót és legénységét is veszedelmes vihar fenyegette.

Mert eljövendő volt az az idő, mikor ennek a környéknek lesorvadt madárijesztői tétlenségükben és éhségükben addig figyelték a lámpagyujtót, mig arra a gondolatra jutottak, hogy megjavitsák az ő módszerét és embereket huznak föl a kötelekkel és csigákkal, hogy vakitó fényt vessenek az ő állapotuk sötétségére. De még nem jött el az ideje, minden szél, mely Franciaország fölött fujdogált, hiába rázta a madárijesztők rongyait, mert a széphangu és tollazatu madarak nem ügyeltek a figyelmeztetésre.

A csapszék saroküzlet volt és külseje szerint jobbnak látszott, mint a többi; gazdája az ajtó előtt állott sárga mellényben és zöld nadrágban és a borért folyó küzdelmet szemlélte.

– Nem az én hibám – mondá végre vállát vonogatva. – A vásár népei okozták. Hozzanak másik hordót.

Véletlenül megpillantotta a karcsu bohócot, amint tréfáját a falra irta, átkiáltott hozzá az utcán keresztül:

– Mondd csak, Gaspard, mit csinálsz ottan?

A legény nagy fontossággal mutatott tréfájára, mint a hozzá hasonlóak tenni szokták. De eltévesztette célját, nem volt hatása, amint az szintén gyakran megesik az ő fajtájával.

– Mit jelentsen ez? Őrültek házának vagy-e a jelöltje? – mondá a kocsmáros, átment az utca másik oldalára, letörülte a tréfát egy marék sárral, melyért lehajolt és a falra mázolta.

– Mit firkálsz itt a nyilt utcán? Mondd csak, nincs más hely, hogy ilyen szavakat irj?

Kérdezősködés közben másik tisztább kezét (talán véletlenül, talán nem) a bohóc szivére tette. A bohóc kezével ráütött, felugrott a levegőbe és fantasztikus tánchelyzetben jutott ismét a földre, egyik foltos cipőjét lábáról lehuzva, kezében kifelé nyujtva tartotta. Ebben a helyzetben nagyon is praktikus, majdnem kegyetlen jellemü bohócnak látszott.

– Huzd föl, huzd föl, – mondá a másik – kiáltsd bor, bor és vess véget. – Ezzel a tanáccsal piszkos kezét a bohóc ruhájához törölte, az is olyan volt – szándékosan tette, mert kezét őmiatta piszkolta be; azután visszakerült az utca másik oldalára és belépett a kocsmába.

A kocsmáros bikanyaku, harcias tekintetü 30 éves férfi volt, forró lehetett a vére, mert, ámbár hideg volt, a kabát nem volt rajta, hanem vállára vetette. Ingujja is föl volt gyürve és barna karjai könyökig meztelenek voltak. Fején sem volt egyéb, mint rövidre nyirt göndör, fekete haja. Általában fekete volt, jó szemeiben széles, nyilt tekintet. Jókedélyünek, de engesztelhetlennek is látszott; nyilván szilárd elhatározásu, erős akaraterejü egyén volt; olyan ember, akivel nem kivánatos találkozni, ha szük ösvényen előresiet, melynek meredek van minden oldalán; őt aligha lehetne visszatéritésre birni.

Madame Defarge, a felesége, az üzletben a számolóasztal mögött ült, mikor ő belépett. Defargené termetes, férjekorabeli asszony volt, figyelő szeme ritkán látszott valamire tekinteni, nagy keze tele volt gyürüvel, arca nyugodt, vonásai durvák, modora higgadtnak látszott. Külseje szerint Madame Defargeról bátran lehetett állitani, hogy számadásaiban aligha hibázott a saját kárára. Minthogy Madame Defarge érzékeny volt a hideg ellen, prémbe volt burkolva és nagy, tarka kendő volt feje köré tekerve, ugy azonban, hogy nagy fülönfüggői láthatók voltak. Kötése előtte feküdt, de félretette, hogy fogait piszkálja. Ebben az elfoglaltságban jobbkarja balkezére volt támasztva; mikor férje belépett, nem szólott semmit, éppen csak alig hallhatóan köhécselt. Ez a köhécselés és éles fekete szemöldökének egy vonallal való emelkedése tudatta férjével, hogy jól teszi, ha a vendégek között az ujabban érkezettek felé néz az üzletben, akik azalatt jöttek be, mig ő az utcán állott.

A kocsmáros ehhezképest körültekintett; szeme megakadt egy öreges uron és fiatal hölgyön, akik egy sarokban foglaltak helyet. Más társaság is volt ott; kettő kártyázott, ketten dominót játszottak, három a számolóasztalnál állott és egy kevés bort lassan iddogált. Mikor ő a számolóasztal mögé lépett, észrevette, hogy az időses ur tekintetével mintha ezt mondta volna a fiatal hölgynek: »ez a mi emberünk«.

– Mi az ördögöt keresel te itt ezen a gályán? – mondá Monsieur Defarge magában. – Nem ismerlek.

De ugy tett, mintha a két idegent nem venné észre és beszédbe elegyedett a három vendéggel, akik a számolóasztal mellett ittak.

– Hogy megy, Jacques? – szólott egyik a három közül Defargehoz.

– Fölitták a kiömlött bort mind?

– Minden csöppet, Jacques – válaszolt Defarge.

Mikor ez a keresztnéven való kölcsönös megszólitás megtörtént, Madame Defarge, aki még mindig nyugodt higgadtsággal piszkálta fogait, ismét köhécselt és szemöldökét egy vonallal ismét feljebb huzta.

– Nem gyakori, – mondá a második a három közül Defargehoz – hogy ezeknek a nyomoruságos teremtéseknek alkalmuk van valami más egyébnek is megismerni az izét, mint a fekete kenyér és a halálét. Nem igaz, Jacques?

– Ugy van, Jacques – válaszolt Defarge.

Mikor igy másodszor keresztnéven szólitották egymást, Defargené még mindig nyugodt higgadtsággal piszkálva fogait, ismét egyet köhécselt és szemöldökeit egy vonallal ismét feljebb huzta.

A három közül az utolsón volt most a sor, hogy beszéljen, letette üres poharát és ajkával cuppantott.

– Ó, annál rosszabb! Ezeknek a nyomorult teherhordóknak mindig keserü a szájuk ize és keserves életet élnek, Jacques. Igazam van, Jacques?

– Igazad van, Jacques – volt Defarge válasza.

Ez a harmadszori keresztnéven szólitás éppen elhangzott, mikor Defargené letette fogpiszkálóját, szemöldökét felhuzta és székén alig észrevehetően megmozdult.

– Várj csak! Igaz! – morgott a férj.

– Uraim – feleségem!

A három vendég megemelte kalapját Defargené előtt és feléje bókolt. Ő üdvözlésüket feje meghajtásával fogadta és hirtelen rájuk tekintett. Azután mintegy véletlenül körülnézett az üzletben, nagy nyugalommal és higgadtsággal elővette kötését és belemélyedt.

– Jó napot, uraim! – mondta Defarge, feleségét élénk szemeivel figyelve.

– Az a butorozott legényszoba, melyet látni óhajtottak és amely után kérdezősködtek, mikor az ajtón kiléptem, az ötödik emeleten van. A lépcsőföljárat a kis udvarban van, mindjárt itt balra – kezével az irányt mutatta – üzletem ablaka mellett. De most jut eszembe, hogy egyikük már ott volt és ő megmutathatja az uraknak az utat. Uraim, Isten önökkel!

Megfizették borukat és eltávoztak. Defarge felesége kötését figyelte, mikor az időses ur előjött a sarokból és őt néhány szóra kérte.

– Szivesen, uram – mondta Defarge és nyugodtan az ajtóhoz lépett vele. Beszélgetésük rövid, de határozott volt. Már az első szónál Defarge fölriadt és nagyon figyelmessé vált. Egy percig sem tartott, egyet bólintott és kiment. Az ur intett azután a fiatal hölgynek és ők is kimentek. Defargené gyors ujjakkal kötött, szemöldökei nem mozdultak, nem látott semmit.

Mikor Lorry Jarvis és Miss Manette igy elhagyták a kocsmát, Defargehoz csatlakoztak a kapualjban, ahová ő éppen az imént utasitotta a másik társaságot. Ez egy kicsiny, büzös, sötét udvarnak volt a kijárata és nagy háztömeghez vezető közös bejárás, ahol nagyon sokan laktak. A sötét téglázott bejáratban, amely a homályos, téglázott lépcsőházba vezetett, Defarge letérdelt öreg gazdája gyermeke előtt és kezét ajkához emelte. Gyöngéd cselekedet volt, de a kivitel módja nem volt gyengédnek mondható; arca nehány másodperc alatt csodálatos változáson ment keresztül. Nem volt már kedélyes, nyilt a tekintete, titkolódzó, dühös, veszedelmes emberré változott.

– Nagyon magas; kissé nehéz fölmenni. Jobb, ha lassan kezdjük – szólt Defarge kemény hangon Lorryhoz, amint a lépcsőn fölfelé kezdtek menni.

– Magában van? – suttogta az utóbbi.

– Egyedül! Isten segitse őt, ki legyen vele! – válaszolt a másik halkitott hangon.

– Tehát mindig egyedül van?

– Igen.

– Saját kivánságára?

– Saját kényszere folytán. Ugy van még mostan is, ahogyan akkor volt, amikor először láttam őt, mikor engem megtaláltak és megkérdeztek, hogy magamhoz veszem-e őt? Megmondották, hogy biztonságom érdekében tartsam titokban az ő ittlétét.

– Nagyon megváltozott?

– Megváltozott!

A korcsmáros megállott, kezével a falra ütött és iszonyuat káromkodott. Egyenes válasznak nem lett volna ilyen hatása. Lorry kedélye mindinkább nyomottabbá vált, mennél magasabbra jutott két társával.

Ilyen lépcső, az ő járulékaival a régebbi Páris sürün lakott részében mostan elég kellemetlen volna; de akkor undoritó volt arra nézve, aki ehhez nem szokott hozzá és érzékei nem fásultak el. Ebben a nagy piszoktól duzzadó háztömegben minden kicsiny lakás hulladékait a lépcsőn hagyta, kivévén azt, amit az ablakon át kidobtak. Az ezáltal keletkezett rothadás megfertőzte a levegőt, melyhez még hozzájárult a szegénység- és szükségnek megmagyarázhatatlan szennyessége. Ez a két forrás egyesülve, a levegőt türhetetlenné változtatta. Ilyen légkörben, meredek, sötét méreggel és piszokkal telitett aknán vezetett az ut. Lorry a saját, valamint ifju kisérője folyton növekedett izgalmainak hatása alatt kétszer megállt, hogy pihenjen. Minden ilyen pihenőnél egy szük ablakrostély nyilott, amelyen az a kevés, talán még meg nem romlott levegő is elillanni látszott és az undoritó párák beáradtak. A rozsdás lemezek között a vad rendetlenségben össze-vissza halmozott házak tömkelegét lehetett megpillantani; semmi, ami közelebb vagy távolabb volt a szemhatárhoz, nem mutatta egészséges életnek, fejlődő jövőnek nyomát.

Végre elérték az utolsó lépcsőt és harmadszor is megpihentek. Még egy lépcsőn kellett felkapaszkodni, amely még meredekebb és szükebb volt, mielőtt a padlásszobákhoz jutottak. A korcsmáros, aki kissé előrement és mindig Lorry oldalán haladt, mintha attól tartana, hogy a fiatal hölgy kérdést találna hozzá intézni, itt megfordult, kabátja zsebeit tapogatta, melyet vállára vetve viselt és kulcsot vett elő.

– Az ajtó tehát zárva van, barátom, – mondá Lorry meglepődve.

– Igen – volt Defarge válasza.

– Szükségesnek tartja, hogy a szerencsétlen uriember ilyen magányban tartassék?

– Szükségesnek tartom, hogy zár alatt legyen. – Defarge ezt fülébe suttogta, miközben egészen odahajolt hozzá és homlokán komor ráncok jelentkeztek.

– Miért?

– Miért? Mert olyan sokáig élt bezárva, hogy félne, dühöngne, darabokra tépné önmagát, meghalna, vagy nem tudom, hogy micsoda veszedelembe kerülne, ha ajtaja nyitva maradna.

– Lehetséges ez? – kiáltott föl Lorry.

– Lehetséges! – ismételte Defarge keserüen.

– Igen! Szép világot élünk, ha ez lehetséges, és sok más ilyen dolog is lehetséges, nemcsak lehetséges, de meg is történik ez alatt az ég alatt mindennap. Az ördög sokáig él. De menjünk.

Ez a párbeszéd oly halk hangon folyt, hogy egy szó sem érte az ifju hölgy fülét. Azonban ő a heves felindulástól ugy remegett, arcán oly rettenetes gyötrelem, rémület és borzalom fejeződött ki, hogy Lorry szükségesnek látta, hogy egy-két nyugtató szót szóljon hozzá.

– Bátorság, drága Miss! Bátorság! Üzlet! A legrosszabb elmulik egy perc alatt; csak a szoba ajtaján kell áthatolni és a legrosszabb elmult. Akkor aztán kezdődik mindaz a jó, vigasz, szerencse, amit hoz neki. A mi jó barátunk támogatni fogja a másik oldalon. Ez helyes, Defarge barátom! Jöjjön most! Üzlet! Üzlet!

Lassan és óvatosan haladtak fölfelé. A lépcső rövid volt és hamar elérték utolsó fokát. Minthogy ott hirtelen megfordult, egyszerre a három férfi előtt állottak, ezeknek a feje egymáshoz közel hajolt és néhány hasadékon és a falban lévő lyukon keresztül feszült figyelemmel néztek a szobába, amelyhez az ajtó tartozott. Mikor lépéseket hallottak maguk mögött, megfordultak. A három egynevü ember volt, aki a korcsmában iddogált.

– Látogatásán való meglepetésemben megfeledkeztem róluk – magyarázta Defarge. – Menjetek, jó fiuk, dolgunk van itt.

A három ember elsiklott mellettük és csöndben lefelé ment. Más ajtó azon az emeleten nem volt és a korcsmáros éppen e felé az ajtó felé közeledett. Mikor ismét egyedül maradtak, Lorry félig halkan, szemrehányóan kérdezte tőle:

– Ön Manette urat mutogatja?

– Megmutatom őt, ugy, amint látta, néhány kiválasztott egyénnek.

– Helyes ez?

– Azt hiszem, hogy az.

– Ki az a néhány? Hogy válogatja ki őket?

– Valódi férfiakat választok ki, akik az én nevemet viselik, – Jacques a nevem – akikre ez a látvány hasznos lesz. De elég! Ön angol; ez nem tartozik ide; kérem, várjon itten egy pillanatig.

Visszamaradást jelző kézmozdulattal lehajolt és a falon levő repedésen benézett. Majd kiegyenesedett, kétszer-háromszor az ajtóra ütött – nyilván azzal a céllal, hogy zajt üssön. Ugyanazzal a célzattal a kulcsot három- vagy négyszer végighuzta az ajtón, mielőtt ügyetlenül a zárba dugta és a lehető legnagyobb zaj kiséretében felnyitotta.

Az ajtó lassan nyilt befelé. Defarge benézett és valamit mondott. Gyönge hang válaszolt valamit. Nem igen beszélhettek többet egy szótagnál, mindkét részről.

Defarge vállán keresztül visszanézett és intett nekik, hogy lépjenek be. Lorry átkarolta a leány derekát és szorosan fogta őt, mert érezte, hogy összeesik.

– Ü… ü… üzlet, üzlet! – biztatta őt, s nedvesség volt az arcán, mely nem látszott üzletszerünek…

– Jöjjön be, jöjjön be!

– Félek – válaszolta remegve.

– Mitől? Kitől?

– Tőle. Atyámtól.

Lorry szinte kétségbeesetten fonta nyaka köré a vállán remegő kart, fölemelte a leányt és ugy vitte a szobába. Az ajtó mellett letette és tartotta, mialatt a leány beléjekapaszkodott.

Defarge kihuzta a kulcsot, betette az ajtót és belülről bezárta, a kulcsot aztán ismét kihuzta és kezében tartotta. Mindezt rendszeresen végezte, oly zaj kiséretében, amilyet csak ütni képes volt. Végül sulyos lépésekkel a szobán végigment az ablakhoz. Ott megállt és megfordult.

A padláskamra, mely arra a célra épült, hogy tüzifának legyen a lerakóhelye, szük és sötét volt. Ablaka tulajdonképpen ajtó volt, fölötte emelődaru, hogy az utcáról a fát felhuzzák; üveg nem volt rajta, közepén két szárnnyal záródott, mint más francia szerkezetü ajtó. Hogy a hideg levegő ne tóduljon be, az ajtó egyik szárnya be volt téve, a másik kissé nyitva állott. Ilyen módon olyan kevés világosság jutott a kamrába, hogy belépéskor nehezen lehetett valamit is látni és csak hosszas megszokás képesitett arra, hogy ebben a homályban csinosságot igényelő munkát lehessen végezni. És mégis ilyen munkát végeztek a padlásszobában; u. i. háttal az ajtónak és arccal az ablak felé fordulva, ahonnan a korcsmáros nézte őt, őszhaju férfi ült alacsony padon, előrehajolva és szorgalmasan cipőket készitett.

6. Fejezet. A cipész.

– Jó napot! – mondá Defarge – és az ősz fejre letekintett, mely mélyen ráhajolt a cipőkészitésre.

A fej egy pillanatra fölemelkedett és gyönge hang válaszolt a köszöntésre, mintha távolról jönne.

– Jó napot!

– Látom, hogy még mindig keményen dolgozik.

Nagy szünet után a fej ismét felemelkedett egy pillanatra és a hang válaszolta:

– Igen, dolgozom.

Ezuttal zavart szempár tekintett a kérdezőre, majd az arc ismét lehajolt.

A hangnak szintelensége részvétet keltő és rettenetes volt. Nem fizikai gyöngeség okozta, ámbár a hosszas bebörtönözésnek és sovány élelmezésnek is része volt benne. Sajnálni való sajátosságát az egyedüllét és a nem használás eredményezte. Olyan volt, mint gyönge visszhangja a régen elhangzott szónak. Teljesen elvesztette az emberi hang életerejét és hangzóképességét, és az érzékekben olyan benyomást keltett, mint valami egykori szép szin, amely alig látható halvány folttá fakult. Nyomott és tompa volt, hogy földalatti hangnak tünt föl. Oly kifejezően beszélt egy reménytelen, elveszett teremtményről, hogy valami éhező vándor, aki kimerült a pusztában való magános vándorlástól, hazáját és barátait ilyen hangon emlithette, mielőtt lefeküdt, hogy meghaljon.

Néhány perc csendes munkában telt el és a fakó szemek ismét fölpillantottak, nem érdeklődés vagy kiváncsisággal, hanem tompán, gépiesen észlelték, hogy az a hely, amelyen az egyedül észrevett látogató állott, nem volt még üres.

– Szeretnék több világosságot ide bebocsátani. El tud viselni egy kissé többet? – mondá Defarge, aki nem forditotta el tekintetét a cipésztől.

A cipész megállott munkájában, üres tekintettel nézett maga mellett a földre először az egyik, azután a másik oldalra és végül föltekintett a beszélőre.

– Mit mondott?

– El tud viselni kissé több világosságot?

– El kell viselnem, ha beereszti. (A második szót alig észrevehetően hangsulyozta.)

A nyitva levő ajtó szárnyát kissé jobban kinyitották és kapoccsal megerősitették. Széles fénysugár ömlött be a padlásszobába és látni engedte a munkást félig kész cipővel az ölében, szünetelve munkájában. Néhány közönséges szerszám, különböző bőrdarab feküdt lábainál és a padon. Fehér volt a szakálla, rendezetlenül nyirott, de nem hosszu, beesett az arca és különösen fényes a szeme. Beesett, sovány arca szemét nagyobbnak tüntette volna föl még most is fekete szemöldöke és kuszált, fehér haja alatt abban az esetben is, ha nem lett volna nagy, de természeténél fogva olyan volt és mostan természetellenesen nagynak látszott, sárga, rongyos, mellén nyitott inge mutatta kiaszott és lesorvadt testét. Ő maga, ócska vászonkabátja, lógó harisnyája, szegényes, rongyos ruhája, a napvilágtól és levegőtől való hosszas távoltartás következtében egyformán tompa, sárga pergament szinüvé fakult, ugy hogy nehéz volt egyiket a másiktól megkülönböztetni.

Egyik kezét szeme és a napvilág közé tartotta, még csontjai is átlátszóknak tüntek fel, amint ott ült merev, üres tekintettel, szünetelve munkájában. Nem nézett rá az előtte álló alakra, anélkül, hogy előbb ne tekintett volna maga elé a földre, előbb az egyik, majd a másik oldalra, mintha elvesztette volna azt a szokást, hogy helyet és hangot egymással összeköttetésbe hozzon; sohasem beszélt anélkül, hogy előbb ilyen módon ne tétovázott volna.

– Be akarja ma fejezni azt a pár cipőt? – kérdezte Defarge és intett Lorrynak, hogy jöjjön előre.

– Mit mondott?

– Be akarja ma végezni azt a pár cipőt?

– Nem mondhatom, hogy akarom. Azt hiszem. Nem tudom.

De a kérdés munkájára figyelmeztette őt és ujra föléje hajolt.

Lorry csendesen előrejött, a leányt otthagyta az ajtó mellett. Mikor már egy-két perc óta Defarge oldala mellett állott, a cipész föltekintett. Nem csodálkozott azon, hogy egy másik alakot is látott, egyik kezének nyugtalan ujjai ajka fölé tévedtek, mikor rájuk nézett (ajka és körmei egyformán sápadt ólomszinüek voltak), a keze aztán munkájára siklott és ő ismét a cipő fölé hajolt. A nézés és a cselekvés csak egy pillanatot igényelt.

– Vendége van, mint látja – mondá Defarge.

– Mit mondott?

– Vendége van.

A cipész föltekintett, mint az imént, de anélkül, hogy kezét munkájától eltávolitaná.

– Hallja! – mondá Defarge – itt van ez az ur, ki a jól elkészitett cipőt meg tudja birálni. Mutassa meg neki a cipőt, amelyen dolgozik. Fogja, uram!

Lorry kezébe vette.

– Mondja meg az urnak, hogy micsoda fajta ez a cipő, és a készitője nevét is!

A szokottnál hosszabb szünet állott be, mielőtt a cipész válaszolt:

– Elfelejtettem, hogy mit kérdezett. Mit mondott?

– Azt mondottam, hogy képes volna-e ennek az urnak megmondani, hogy miféle az a cipő.

– Női cipő. Sétacipő fiatal hölgy számára. Legujabb divatu. Sohasem láttam a divatot. Egy minta volt a kezemben. – Rátekintett a cipőre, kissé büszke tekintettel.

– Mi a készitő neve? – kérdezte Defarge.

Most, hogy keze nem volt munkával elfoglalva, jobbkezének bütykeit baljának mélyedéseibe illesztette és azután a balkéz bütykeit a jobbkéz mélyedéseibe, majd egyik kezével szakállát simogatta; ezt tette folytonos egymásutánban, pillanatnyi megszakitás nélkül. Az a feladat, hogy őt kiszólitsák abból a gondolatnélküliségből, melybe minden beszélgetés után jutott, körülbelől olyan lehetett, mint mikor gyönge embert aléltságból kell eszméletre hozni; vagy mintha valaki arra igyekeznék, hogy egy haldokló lelkét föltartóztassa, abban a reményben, hogy még valamit megtudhat tőle.

– Nevemet kérdezte?

– Természetesen.

– Százöt, Északi Torony.

– Ez minden?

– Százöt, Északi Torony.

Tompa hanggal, mely sem sóhaj, sem nyögés nem volt, munkája fölé hajolt ismét, mig a csendet ujból meg nem törték.

– Ön nem hivatásos cipész? – kérdezte Lorry, miközben szilárdan rátekintett.

Üres szeme Defarge felé nézett, mintha azt akarná, hogy ő vegye át a kérdezést; minthogy azonban nem kapott segitséget, a kérdező felé fordult ismét, megelőzőleg azonban a földet kereste.

– Hogy hivatásos cipész vagyok-e? Nem, nem voltam hivatásos cipész. Itt – itt tanultam. Magamtól. Engedelmet kértem…

Ismét szórakozott lett néhány percre, kezével játszott az egész idő alatt. Szeme végre lassan visszatért az archoz, ahonnan letévedt; mikor ismét rajta pihent, összerezzent és ujra beszédbe fogott olyan módon, mint mikor az álmából hirtelen felébredő az elmult éjszaka egy tárgyára tér vissza.

– Engedelmet kértem arra, hogy megtanulhassam, és hosszu idő után, nagy fáradsággal megkaptam, azóta folyton cipőt csinálok.

Mikor kezét a cipő felé kinyujtotta, amelyet elvettek tőle, Lorry igy szólt hozzá, miközben mereven nézett az arcába:

– Manette ur, nem emlékszik reám?

A cipő a földre hullott és ő tompán nézett a kérdező arcába.

– Manette ur! – Lorry kezét Defarge karjára tette – emlékszik-e erre az emberre? Nézzen reá! Nézzen reám! Nem dereng-e emlékében egy öreg bankár, egy régi üzlet, egy öreg szolga, egy régi kor képe, Manette ur!

A hosszu ideig fogságban sinylődött merev tekintettel fölváltva Lorryra, majd Defargera nézett, a lelkére boruló sötét ködön keresztül lassankint egy élénken gondolkodó elmének régen elmosódott vonásai tolultak homloka közepére. A homlok elborult ismét, a vonások gyöngültek, eltüntek; de megjelentek. Éppen ugy megismétlődött ez a kifejezés leányának szép fiatal arcán, aki a fal mellett egy helyre kuszott, ahonnan láthatta őt; ott állott most és őt nézte, kezét eleinte rémült szánalommal tartotta maga elé hogy távol tartsa őt magától, hogy megóvja magát a reátekintéstől; de most feléje nyult remegő vággyal, hogy a kisérteties arcot meleg keblére ölelje, hogy szeretetével az életnek, a reménynek visszaadja – oly pontosan ismétlődött meg ez a kifejezés (erősebb vonásokban) ifju szép arcán, hogy mozgó fénynek látszott, mely róla a leány arcára került.

Azonban őreá sötétség borult ismét. Mindinkább csökkenő figyelemmel nézte a két férfit, homályos zavarában szeme a földet kereste és a szokott módon tekintett maga körül. Végül hosszu, mély sóhajjal elővette ujra a cipőt és munkájához látott.

– Fölismerte őt uram? – kérdezte Defarge suttogva.

– Igen, egy pillanatra. Eleinte teljesen reménytelennek hittem, de minden kétséget kizáróan, egyetlen egy pillanatig csupán, láttam azt az arcot, amelyet olyan jól ismertem azelőtt. Ss! Lépjünk hátrább! Ss!

A leány a padlásszoba falától egészen a pad közelébe jött, amelyen ő ült. Valami irtóztató nyilatkozott meg abban, hogy ő nem tudott semmit arról az alakról, mely kezét kinyujthatta, megérinthette volna őt, amint munkája fölé volt hajolva.

Egy szót sem szólottak, egy hang sem hallatszott. A leány szellemként állott mögötte, ő pedig munkája fölé hajolt.

Végül véletlenül ugy történt, hogy neki a kezében levő szerszámot a vágókéssel kellett felcserélni. A kés nem azon az oldalon feküdt, ahol a leány állott. Felvette és éppen munkája fölé akart hajolni, mikor a leány ruháját megpillantotta. Fölnézett és meglátta arcát. A két szemlélő oda akart lépni, de a leány kezével visszatartotta őket. Nem félt attól, hogy a késsel feléje döfhet; amazok attól féltek.

Rettegő tekintettel nézett a leányra, egy idő mulva ajka szavakat képezett, ámbár hang nem hallatszott. Nehéz, gyors lélegzése szüneteiben, lassankint hallani lehetett, amint mondta:

– Mi ez?

A leány, arcán lefolyó könnyek árjában, kezét ajkához szoritotta és csókot intett feléje, majd kezét mellére fektette, mintha az ő gyöngült fejét hajtaná oda.

– Nem a börtönőr leánya?

A leány tagadó mozdulatot tett:

– Nem.

– Ki vagy?

A leány nem bizott még szava hangzásában, melléje ült a padra. Ő visszahuzódott; a leány azonban kezét karjára fektette. Különös borzongás érte őt, mikor a leány ezt tette, és látható volt, amint testén végigfutott; gyengéden letette a kést, amint mereven nézett reá.

A leány aranyos haját, melyet fürtökben hordott, hirtelen visszahajtotta ugy, hogy az válláról omlott le. Ő félénken, habozva nyujtotta ki kezét feléje, néhány fürtöt megfogott és nézte. Ezenközben ujra visszaesett zavarába és ujabb mély sóhajtással cipőjén dolgozni kezdett.

De nem sokáig. A leány eleresztette karját és kezét az ő vállára fektette. Mikor ő kétszer-háromszor kétkedően pillantott oda, mintha meg akarna bizonyosodni afelől, hogy tényleg a vállán van, félretette munkáját, nyakához nyult és levett onnan egy megfeketedett, zsinórral körültekert összehajtott lapot. A kis csomagot térdén óvatosan kibontotta és tartalmát, egy kevés hajat, előszedte, csak egy-két hosszu aranyos hajszál volt, melyet hosszu idővel ezelőtt ujjára tekert.

A leány haját ismét kezébe vette és figyelmesen vizsgálta.

– Ugyanaz. Hogyan lehetséges ez? Mikor volt? Hogyan történt?

Mikor ez a koncentráló kifejezés homlokára visszatért, ugy látszott, hogy tudatára jött annak, hogy ez a kifejezés a leány arcán is ott van. A világosság felé forditotta őt és reánézett.

– Azon az estén, mikor engem kihivtak, ő fejét vállamra hajtotta… busult azon, hogy elmegyek, ámbár én nem busultam; és mikor az Éjszaki Toronyba hoztak, ott találták ezt a kabátom ujján.

– Hagyjátok ezt nekem. Ez nem segitheti elő testem menekülését, csupán a lelkemét. Ezeket a szavakat mondtam akkor. Nagyon jól emlékszem.

Ennek a beszédnek a szavait ajkával sokszor alakitgatta, mielőtt elmondani képes volt. Mikor aztán ugytalálta, hogy azok hangzanak, összefüggően, de lassan beszélt.

– Hogyan történt ez? Te vagy az?

A két szemlélő ismét előre akart rohanni, amint ijesztő hirtelenséggel a leány felé fordult. A leány azonban nyugodtan ült, mialatt ő megragadta őt, és halk hangon mondotta:

– Kérlek, jó uraim, ne jöjjetek közelünkbe, ne beszéljetek, ne mozduljatok.

– Hallga! – kiáltott ő – Kinek a hangja volt ez?

Keze elengedte a leányt, amint ezt kiáltotta és fehér hajába markolt és tépte vad dühvel. A kiáltás elhangzott, elveszett, mint minden elveszett belőle a cipőkészitést kivéve; a kis csomagot ujra összehajtotta és nyakán biztonságba helyezni igyekezett, de még mindig a leányra nézett és zavartan rázta fejét.

– Nem, nem, nem, nagyon is fiatal, nagyon is viruló vagy. Nem lehet. Nézd mi lett a fogolyból. Ez nem az a kéz, ez nem az az arc, melyet ő ismert, ezt a hangot ő nem hallotta. Nem, nem. Ő is és én is – az Éjszaki Torony lassu évei előtt voltunk – századokkal ezelőtt. Mi a neved, bájos angyalom?

Gyengéd hangját és enyhülő viselkedését kedvező jelként üdvözölve, leánya letérdelt előtte és könyörgő kezét mellére fektette.

– Ó uram, más alkalommal megtudod majd nevemet, hogy ki volt anyám, ki volt atyám és hogy hogyan volt az, hogy sohasem ismertem az ő szomoru történetüket. Most nem mondhatom, itt nem tehetem. Amit itt és most mondhatok, csak az, kérlek, tedd kezedet fejemre és áldj meg. Csókolj, ölelj meg! Ó, drágám!

Az ő télies, fehér feje elvegyült a leány aranyos fürteiben, meleg ragyogással övezte, mintha a szabadság napja fénylene rajta.

– Ha hangom, – nem tudom, hogy ugy van-e, de remélem – ha hangom azéra emlékeztet, akinek hangja lágy muzsikaként zengett füledben, sirasd, sirasd! Ha hajam tapintása kedves főre emlékeztet, mely kebledre hajolt, mig fiatal és szabad voltál, sirasd, sirasd! Ha otthonra célzok, mely előttünk áll, melyben hü leszek hozzád, szivem minden szeretetével, minden kötelességével, ha ez otthonra emlékeztet, mely már régen elhagyatott maradt, mialatt szegény szived elepedt érette, sirasd, sirasd!

Nyakát átkarolta és mint gyermeket, keblén ringatta.

– Ha azt mondom, neked, egyetlenem, hogy kínjaid véget értek, hogy azért jöttem, hogy innen elvigyelek és hogy Angliába megyünk, hogy békében és nyugalomban éljünk, ha emlékeztetlek arra, hogy hasznos életedet bünös kézzel tétlenségre kárhoztatták, hogy szülőhazád, Franciaország, volt oly kegyetlen hozzád, sirasd, sirasd! Ha megmondom, hogy mi a nevem, ha még élő atyámról, meghalt anyámról beszélek, ha megtudod, hogy imádott atyám előtt térdelnem kell, hogy bocsásson meg azért, hogy őérette nappal soha nem küzdöttem, éjjel nem virrasztottam, mert szegény anyám szeretete ezt a kínt eltitkolta előttem, sirj, sirasd őt, sirass engem! Adjatok hálát az Istennek, ti jó urak! Szent könnyeit érzem arcomon, zokogása szivemet éri. Nézzétek! Adjatok Istennek hálát érettünk, adjatok hálát.

Manette leánya karjaiba hanyatlott, arcát keblébe rejtette. Ez a látvány megható és mégis rettenetes volt. A két szemlélő elfödte arcát. Arra a kimondhatatlan szenvedésre és jogtalanságra emlékezett, amely ezt a jelenetet megelőzte.

A padlásszoba nyugalma sokáig zavartalan maradt és viharos keble, megrendült alakja végre megnyugodott, hisz minden vihart nyugalom követ – az emberiség szempontjából a nyugalom és csendnek jelképe, melyben végül az életnek mondott vihar is elcsendesül – a két férfi előjött, hogy az atyát és leányát a földről fölemelje. Ő fokonkint a padlóra csuszott és fáradt lethargiában feküdt ott. Leánya melléje ült, feje az ő karján pihent és hosszu fürtjei mint valami függöny a napfénytől megvédték.

– Ha – szólt a leány, kezét nyujtva Lorrynak, aki föléjük hajolt és több izben orrát fujta, – ha ugy lehetne intézni, hogy anélkül, hogy őt zavarnók, Párist azonnal elhagyjuk, ugy hogy őt innen a kapuból egyenest elvigyük…

– De fontolja meg, képes-e ő utazni? – kérdezte Lorry.

– Sokkal jobb ránézve, azt hiszem, minthogy itt maradjon ebben a városban, mely oly borzasztó reá.

– Igaz! – mondá Defarge, aki ott térdelt és figyelve hallgatózott.

– Több mint igaz: különböző okból legjobb, ha Manette ur kivül van Franciaországon. Béreljek kocsit és postalovakat?

– Ez üzlet, – mondá Lorry és azonnal rendszeres modorát öltötte föl – és ha üzleti ügyet kell elintézni, legjobb, ha én végzem.

– Akkor legyen szives, hagyjon magunkra, – sürgette Miss Manette. – Látja, hogy mily nyugodt lett, nem kell félni mostan attól, hogy őt velem egyedül hagyja. De miért is? Ha bezárja az ajtót, hogy ne háborgassanak, nem kétlem, hogy visszatértekor oly nyugodtnak fogja találni, mint amilyen volt, amikor elhagyta. Mindenesetre gondjaimba veszem őt, mig visszatér, és azután azonnal elvisszük innen.

Mindketten, Lorry is és Defarge is, nem nagyon voltak hajlandók, hogy ezt a tanácsot kövessék, és szivesen látták volna, ha közülök egyik ottmarad. De minthogy nemcsak kocsit és lovat, hanem utileveleket is kellett szerezni, és az idő is sürgetett, minthogy a nap már nyugovó félben volt, végre aztán ugy egyeztek meg, hogy az elintézendő dolgokat megosztják és elsiettek, hogy el is végezzék.

Mikor az este beköszöntött, a leány fejét atyjáé mellé hajtotta a kemény padlóra és őt figyelte. A homály mindinkább sötétült, mindketten nyugodtan feküdtek ottan, mig fény nem hatolt be a fal repedésein.

Lorry és Defarge mindent elkészitettek az utazáshoz és utiköpenyeken, takarókon, kenyér és huson kivül borról és forró kávéról is gondoskodtak. Defarge az ételt, italt és a lámpát, melyet magával hozott, a padra helyezte (a padlásszobában nem volt más egyéb, mint egy szalmazsák), és Lorry segitségével a foglyot talpra állitották.

Emberi ész nem lett volna képes arra, hogy arcának tétova, üres tekintetéből lelke titkaiban olvasson. Vajjon tudta-e, hogy mi történt, emlékezett-e arra, amit neki mondottak, tudta-e, hogy szabad, oly kérdések voltak, melyekre még a legélesebb elme sem lett volna képes válaszolni. Megszólitották, de válaszai oly zavartak és lassuak voltak, hogy zavarodottsága aggodalmat keltett bennük és megegyeztek abban, hogy egyelőre tovább nem kisérleteznek vele. Rettegő, néha heves módon fejét keze közé fogta, ezt a szokását előbb nem vették észre; de leánya szavainak a hangja gyönyörködtette és valahányszor beszélt, mindig feléje fordult.

Az olyan ember alázatos módjával, aki hosszu idő óta megszokta, hogy a kényszernek engedjen, megevett és megivott mindent, amit eléje tettek, felvette a köpenyt és takarókat, melyet neki nyujtottak. Szivesen vette, hogy leánya karját az övébe füzte, és kezét mindkét keze közé fogta.

Lassan leszállottak; Defarge elől ment a lámpával, Lorry zárta be a kis menetet. Néhány foknyit mentek csak a hosszu lépcsőn, mikor ő megállott és a tetőt és a környező falakat bámulta.

– Emlékszel a helyre, atyám? Emlékszel arra, hogy ide jöttél?

– Mit mondottál?

De még mielőtt megismételhette volna a kérdést, ő választ mormolt, mintha a leányát ismételte volna.

– Emlékszem-e? Nem, nem emlékszem. Nagyon régen volt.

Nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy börtönéből ebbe a házba hozták. Hallották, amint maga elé mormolta: »Százöt, Északi Torony«, és mikor körültekintett, láthatóan kereste az erős várfalakat, melyek oly hosszu ideig fogva tartották. Mikor az udvarba jutottak, ösztönszerüen megváltoztatta lépését, mintha azt várná, hogy felvonóhidra lépnek; minthogy felvonóhid nem volt és megpillantotta a nyilt utcán várakozó kocsit, elengedte leánya kezét és ismét fejéhez kapott.

A kapu előtt nem volt tolongás; senkit sem lehetett a sok ablakban látni; még véletlenül arra menő sem volt az utcán. Természetellenes csend és elhagyatottság uralkodott; csak egy lélek volt látható, Madame Defarge, aki az ajtófélfának támaszkodott, kötött és semmit sem látott.

A fogoly a kocsiba szállott, leánya követte, Lorry már a lépcsőn állott, mikor szánalmas hangon kérte őt, hogy szerszámait és a befejezetlen cipőket hozza magával. Defargené rögtön odaszólt urához, hogy ő elhozza és kötésén dolgozva ment az udvaron keresztül. Gyorsan lehozott mindent és a kocsiba nyujtotta. – Közvetlenül azután ismét nekitámaszkodott az ajtófélfának, kötött és semmit sem látott.

Defarge a bakra szállott és odaszólott a postakocsishoz:

– A sorompóhoz!

A kocsis ostorával pattantott és elrobogtak a pislogó, fölöttük ingó lámpák alatt.

A lámpák alatt, – melyek a jobb utcákban világosabban, a rosszabbakban homályosabban imbolyogtak – fényesen megvilágitott üzletek és kávéházak, vidám embertömegek, szinházak bejárata mellett a nagy város egyik kapujához. Katonák álltak ottan őrt, lámpával fölszerelve.

– Uti leveleiket, utasok!

– Itt vannak, tiszt ur – mondá Defarge, leszállott és félrevezette őt.

– Ezek az őszfejü urnak az utilevelei. Velem adták a… – hangját halkitotta. A katonák lámpái izgatottan mozogtak, az egyik egyenruhás kar benyult a kocsiba és a karhoz tartozó szem nem mindennapi vagy minden éjjeli pillantással nézte meg az őszhaju urat.

– Rendben van!

– Előre! – hangzott az egyenruhás szava.

– Adieu! – mondá Defarge. Igy haladtak mindig homályosabban égő és imbolygó lámpások alatt ki a csillagos ég alá.

A mozdulatlan és örökös napok boltozata alatt (ezek közül némelyik oly távolságra van ettől a kicsiny földtekétől, hogy a tudósok állitása szerint kétes, vajjon sugarai fölfedezték-e már a világürnek ezt a pontját, ahol cselekvés, vagy szenvedés van folyamatban) az éjszaka árnyai szélesen feketéltek. A virradatig terjedő hideg, nyugalomnélküli hosszu időközben ismét susogták Lorry Jarvis fülébe – aki szemben ült az eltemetett és kiásott emberrel és azon tépelődött, hogy milyen szellemi ereje veszett el mindörökre, és hogy milyen erők lesznek képesek őt ismét helyreállitani – a régi kérdést:

– Remélem, hogy szivesen lép ismét az életbe?

És a régi választ:

– Nem tudom.