← Table of contents
Két város

HARMADIK KÖNYV. A VIHAR UTJA.

Mihály Bálint translation

1. Fejezet. Titkos börtönben.

Az utas, aki az 1792-ik év őszén Angliából Páris felé utazott, lassan haladt előre utazásában. Kelleténél rosszabb utak, rossz kocsik és rossz lovak is eléggé késleltették, még ha Franciaország szerencsétlen és trónjavesztett királya minden dicsőségével is trónjában ült volna; de az idők változása ezenkivül is más körülményeket teremtett. Minden város kapujában, minden falu adóhivatalában volt egy csoport polgár, nemzeti muskétáikkal lövésre készen, ezek minden jövőt vagy menőt megállitottak, össze-vissza kikérdezték, utleveleit megvizsgálták, nevét saját jegyzékükben keresték, visszaküldötték vagy tovább menni hagyták, vagy pedig megállitották és fogságba vetették, aszerint, amint az szeszélyes itéletük vagy képzelődésük szerint legüdvösebbnek látszott az Egységes és Oszthatatlan Köztársaság, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség, vagy a Halálra nézve.

Darnay Károly csak néhány mérföldnyit haladt franciaországi utjában, mikor már kezdette észrevenni, hogy ebben az országban nincs kilátása a visszatérésre, csupán ha Párisban jó polgárnak minősitik. Bármi történjék is, utazása végére kell jutnia. Nem zárult mögötte egy szegény falu, nem sülyedt mögötte egy közönséges sorompó az országuton, melyről nem tudta volna, hogy az mind csupa vaskapu abban a sorozatban, mely közötte és Anglia között bezárult. Az általános éberség annyira körülvette őt, hogy ha hálóban lett volna, vagy ha ketrecben vitték volna rendeltetési helyére, akkor sem érezte volna jobban szabadsága elvesztését.

Ez az általános éberség nemcsak hogy huszszor tartóztatta fel őt az országut minden állomásán, hanem napjában huszszor késleltette előhaladásában azáltal, hogy utánalovagoltak és visszahozták, előtte lovagoltak és gondoskodtak arról, hogy föltartóztassák, vagy pedig vele lovagoltak és őrizték őt. Már néhány napja utazott Franciaországban, mikor az országut egy kis városában, Páristól még jó messzire, fáradtan aludni tért.

Más módon nem juthatott volna még ennyire sem, ha nem mutatta volna föl a lesujtott Gabellenek az Abbaye börtönből irt levelét. Ennek a kis helységnek a kapuőrsége annyi nehézséget okozott neki, hogy érezte, hogy utazása most válságos ponthoz jutott. Aránylag tehát nagyon kissé volt meglepve, mikor a kis korcsmában, ahová reggelig való tartózkodásra utasitották, éjszaka közepén fölkeltették.

Félénk helybeli hivatalnok és három fegyveres hazafi, vörös sapkával a fejükön, pipával a szájukban, fölkeltette őt és ágyára ült.

– Emigráns, – mondá a hivatalnok – fedezet alatt küldöm Párisba.

– Polgártárs, nem óhajtok mást, mint hogy Párisba jussak, ámbár a fedezetet nélkülözhetem.

– Csend! – morgott egy vörössapkás és puskája agyával az ágytakaróra ütött. – Hallgass, arisztokrata!

– Ugy van, amint ez a jó hazafi mondja – jegyezte meg a félénk hivatalnok. – Ön arisztokrata, fedezetre van szüksége és fizetnie kell érte.

– Nincs választásom – mondja Darnay Károly.

– Választása! Hallgasd csak! – kiáltotta ugyanaz a fenyegető vörössapkás. – Mintha nem volna kedvezmény, hogy meg van védve a lámpavastól.

– Ugy van mindig, mint a jó hazafi mondja – jegyezte meg a hivatalnok. – Keljen föl és öltözködjék, emigráns.

Darnay engedelmeskedett; visszavitték a kapuőrséghez, ahol más vörössapkás hazafiak pipáztak, ittak és aludtak az őrtüz mellett. Itt nagy összeget fizetett a fedezetért és reggel három órakor elindult velük a nedves országuton.

A fedezet két vörössapkás és háromszinü kokárdával diszitett lovas hazafiból állott, akik a nemzet puskáival és kardjaival fölfegyverezve mindkét oldalán lovagoltak. Darnay külön lovon lovagolt, de a kantárhoz kötél volt erősitve, melynek végét az egyik hazafi karja köré tekerte. Ilyen helyzetben folytatták utjukat, a hideg eső arcukat verte és lassu lépésben lovagoltak a város rossz kövezetén ki az iszapos országutra. Utjukban nem állott be változás, kivévén, hogy lovakat váltottak és sebességet változtattak, végig a sáros országuton, egész a fővárosig.

Éjjel utaztak; egy-két órával napfölkelte után megállottak és alkonyatig pihentek. A fedezet oly nyomoruságosan volt öltözve, hogy puszta lábukszára köré szalmát tekertek és rongyos vállukra is szalmát tettek, hogy a nedvesség ellen védekezzenek. Eltekintve attól a személyes kellemetlenségtől, hogy ilyen módon kisérték és a jelenlegi veszedelemtől, melyet az a körülmény okozott, hogy a hazafiak egyike krónikusan részeg volt és nagyon könnyelmüen bánt fegyverével, Darnay Károly nem engedte, hogy a vele szemben alkalmazott kényszer ellenére is komoly aggodalom támadjon lelkében; meggyőzte önmagát arról, hogy ennek a helyzetnek semmi köze egy személyes ügy igazságosságához, amelyben még nem itélkeztek, vagy olyan nyilatkozathoz, mely még nem volt megtéve és amelyet az Abbaye foglya megerősitendő volt.

De mikor Beauvais városához jutottak, – estefelé volt, mikor az utcák tele voltak néppel – nem titkolhatta el, hogy a dolgok látszata nagyon nyugtalanitó. Veszedelmet hirdető arcok vették körül, hogy lássák őt, mikor a postaháznál leszállott és sok hang hangosan kiáltotta a tömegben: »Le az emigránssal!«

Éppen leszállóban volt a nyeregből, de ismét visszaült, minthogy azt tartotta a legbiztosabb helynek és azt mondá:

– Igen, emigráns; barátaim! De nem látjátok-e, hogy saját akaratomból vagyok itten Franciaországban?

– Átkozott emigráns vagy! – kiáltotta egy kovács és kalapáccsal a kezében, dühösen előretolakodott. – És átkozott arisztokrata is vagy!

A postamester, a kovács és a lovas kantárja közé állott (az ugyanis a kantárt akarta megragadni) és csendesitően mondotta: »Hagyd őt, hagyd őt! Párisban majd itélkeznek fölötte!«

– Itélkeznek – ismételte a kovács és meglenditette a kalapácsot. – Igen és elitélik, mint árulót.

A tömeg erre helyeslően orditott.

Darnay visszatartotta a postamestert, aki a lovat az udvarba akarta vezetni (a részeg hazafi nyugodtan ült nyergében és odanézett, a kötél vége karjára volt tekerve) és mihelyt szava hallhatóvá vált, igy szólott:

– Csalódtok, barátaim, vagy meg vagytok csalva. Én nem vagyok áruló.

– Hazudik – kiáltá a kovács. – A határozat óta ő hazaáruló. – Élete a népé. Átkozott élete már nem az övé.

Abban a pillanatban, amint Darnay a tömeg szemében látta, hogy az reá akar rohanni, a postamester a lovat az udvarba vezette, a fedezet szorosan hozzácsatlakozott és a postamester bezárta és bereteszelte a rozoga kaput. A kovács kalapácsával döngette, a tömeg orditott, de egyéb nem történt.

– Mi az a határozat, amelyről a kovács beszélt? – kérdé Darnay a postamestertől, mikor köszönetet mondott neki és mellette állott.

– Egy határozat, mely az emigránsok vagyonának eladását rendeli el.

– Mikor kelt?

– Tizennegyedikén.

– Angliából való elutazásom napján.

– Mindenki azt mondja, hogy ez csak egy a sok közül és még több más követi – ha ugyan már nincs itten, mely minden emigránst számüz és a hazatérőket halálra itéli. Ez az, amit gondolok, mikor azt mondotta, hogy élete nem az öné.

– De még nincsenek ilyen határozatok?

Mit tudom én – mondá a postamester vállát vonogatva – talán itt van, talán itt lesz. Mindegy. Mit kiván?

Szalmán pihentek egy félszerben éjfélig és ismét tovább lovagoltak mikor a város aludt. A sok vad változás között, mely közönséges dolgokon volt észrevehető és amely ezt a vad lovaglást olyan különösnek tüntette föl, nem volt a legutolsó, hogy ugy látszott, hogy senki sem alszik. Miután sokáig puszta, és elhagyatott vidékeken lovagoltak végig, egy csomó nyomoruságos kunyhóhoz jutottak, mely nem merült sötétségbe, hanem világitástól ragyogott; lakói a csendes éj közepén kisértetszerüen táncoltak egy kiszáradt szabadságfa körül, vagy fölállottak és szabadságdalt énekeltek. Szerencsére, az éjjel Beauvaisban oly mélyen aludtak, hogy biztosságban jutottak ki a kapukon és nemsokára ismét a magános országuton voltak. A korai hidegben és nedvességben lovagoltak tovább, kizsarolt földek mentén, melyek ebben az évben nem termettek, és füsttől fekete, elégett házak romjai mellett; magános lovaglásuk hirtelen változáshoz jutott azáltal, hogy hazafiak körjárata közeledett feléjük, akik minden országut fölött őrködtek.

Hajnalhasadtakor végre Páris falai alá érkeztek. A sorompó el volt zárva és erős őrizet alatt volt, mikor odalovagoltak.

– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – kérdezte egy határozottnak látszó előljáró, akit az őrség előhivott.

A kellemetlen szó, természetesen, föltünt Darnay Károlynak és azt jegyezte meg az előljárónak, hogy ő francia polgár és szabad elhatározásból utazik, fedezet alatt, melyet az ország fejetlen állapotában reákényszeritettek és amelyért ő fizetett.

– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – ismételte ugyanaz a személy, anélkül, hogy ügyet vetett volna rá.

A részeg hazafi sapkájában voltak és az előmutatta azokat. Ugyanaz a hatósági személy, mikor reápillantott Gabelle levelére, zavartnak és meglepettnek látszott és nagy figyelemmel nézett Darnayra.

Azonban szó nélkül hagyta ott a fedezetet és a fedezettet és bement az őrszobába; azalatt ők a kapu előtt nyeregben maradtak. A szünet alatt Darnay Károly körülnézett és azt vette észre, hogy a kaput vegyes katonákból és polgárokból álló őrség őrizte, az utóbbiak azonban számra sokkal többen voltak; az is föltünt neki, hogy élelmiszerekkel terhelt és hasonló célu kocsik könnyen jutottak be, de a kijutás még a legártatlanabb embereknek is nagyon nehéz volt. Férfiak és asszonyok tarka tömege, az állatokat és különféle fajta kocsikat nem is emlitve, várakozott a kapu kinyitására; a személyazonosság megállapitása azonban olyan szigoru volt, hogy csak egyenkint és nagyon lassan juthattak ki. Nehányan tudták, hogy még sokáig tart, mig a vizsgálatban reájuk kerül a sor és lepihentek a földön, aludtak és pipáztak, mig mások beszélgettek és ácsorogtak. A vörös sapka és háromszinü kokárda, férfiak és asszonyok között is, általános volt.

Mikor Darnay körülbelül félórája ült már nyergében és figyelt mindenre, ugyanaz a hivatalos személy ismét kijött és meghagyta az őrségnek, hogy a kaput nyissa ki. Azután a fedezetnek – a józannak és a részegnek – elismervényt adott a fedezett átvételéről és felszólitotta őt, hogy szálljon le. Darnay leszállott, és a két hazafi, az ő fáradt lovát vezetve, megfordult, anélkül, hogy a városba lépett volna.

Vezetőjét az őrszobába kisérte, mely rossz bortól és dohánytól büzlött, és ahol egy csomó katona és hazafi feküdt vagy álldogált, alva vagy ébren, józanon vagy részegen, vagy pedig változatos neutrális állapotban volt az alvás és ébrenlét, a józanság és részegség között. Az őrszoba világitása is megfelelően határozatlan állapotban volt, amennyiben részben az elalvó olajlámpából, részben pedig a borus naptól származott. Néhány jegyzőkönyv feküdt nyitva egy asztalon és egy közönséges, sötét tekintetü tiszt ült előtte.

– Defarge polgár, – szólt ez Darnay vezetőjéhez, miközben egy papirszeletet vett elő, hogy arra irjon, – ez Evrémonde, az emigráns?

– Ez az.

– Kora, Evrémonde?

– Harminchét.

– Nős, Evrémonde?

– Igen.

– Hol nősült?

– Angliában.

– Helyes. Hol a felesége, Evrémonde?

– Angliában.

– Helyes. La Force börtönbe kerül, Evrémonde.

– Igazságos Ég! – kiáltott Darnay – milyen törvény szerint és milyen vétek miatt?

A tiszt egy pillanatra föltekintett irásából.

– Uj törvényeink vannak, Evrémonde, és uj vétkek, mióta ön itt volt – mondá a tiszt gunyosan mosolyogva és folytatta irását.

– Kérem, vegye figyelembe, hogy én önként jöttem ide, földimnek a kérvénye birt rá, mely ott fekszik ön előtt. Nem kivánok egyebet, adjanak nekem alkalmat arra, hogy késedelem nélkül segitségére lehessek. Erre talán van jogom?

– Emigránsoknak nincsenek jogai, Evrémonde, – volt a közömbös válasz. A tiszt irt, mig elkészült, elolvasta még egyszer, amit irt, beporozta és Defargenak nyujtotta át e szavakkal: »Titkos börtönbe«.

Defarge intett a fogolynak a papirossal, hogy kövesse őt. A fogoly engedelmeskedett és két hazafiból álló őrség kisérte őket.

– Ön az, – kérdezte Defarge halk hangon, mikor az őrház lépcsőjén lejöttek és Páris felé fordultak – aki Manette doktor leányát vette el feleségül, aki egykor, a most már nem létező Bastille foglya volt?

– Igen – mondá Darnay és meglepetve nézett reája.

– Az én nevem Defarge, Saint Antoineban korcsmám van. Valószinüleg hallott rólam.

– Feleségem az ön házába ment atyjáért? Igen?

A »feleség« szó komor emléket látszott Defargeban kelteni és hirtelen türelmetlenséggel mondá:

– Annak az ujonszületett nőnek a nevében, akit La Guillotine-nak hivnak, kérdem, minek jött ön Franciaországba?

– Egy perccel ezelőtt hallotta, hogy miért. Azt hiszi talán, hogy nem igaz?

– Szomoru igazság önre nézve – mondá Defarge és homlokát ráncolva nézett maga elé.

– Valóban elvesztem. Itten minden annyira megváltozott, minden oly hirtelen, oly méltánytalan, hogy teljesen elvesztem. Akar-e egy kissé segiteni?

– Nem – mondá Defarge, mindig maga elé tekintve.

– Akar-e egyetlen kérdésre válaszolni?

– Talán. A kérdés természetétől függ. Kérdezzen.

– Közlekedhetem-e a külvilággal abból a börtönből, ahová olyan igazságtalanul vetnek?

– Majd meglátja.

– Talán csak nem temetnek oda, itélet nélkül, anélkül, hogy alkalmat adnának a védelemre?

– Majd meglátja. És aztán? Azelőtt más emberek, hasonló módon, rosszabb börtönökbe jutottak.

– De nem általam, Defarge polgártárs.

Válasz helyett Defarge komoran nézett reá és konok hallgatásba merülve, haladt mellette. Mennél mélyebbé vált az ő hallgatása, annál halványabb volt a remény, – azt hitte Darnay – hogy őt meglágyitja. Ezért gyorsan folytatta.

– Óriási fontosságu reám nézve (ön jól tudja, polgártárs, talán jobban mint én, hogy mennyire fontos), hogy tudathassam Lorry urral Tellson bankjában, egy angol urral, aki most Párisban van, az egyszerü tényt, minden magyarázat nélkül, hogy a La Force börtönébe vetettek. Megteszi ezt nekem?

– Semmit sem teszek önért – válaszolta Defarge dacosan. – Kötelességem hazámé és polgártársaimé. Mindkettőnek felesküdt szolgája vagyok, ön ellen. Nem teszek semmit sem önért.

Darnay érezte, hogy mennyire reménytelen ennek az embernek a kérlelése és azonkivül büszkesége is sértve volt. Amint hallgatagon egymás mellett haladtak, észrevette, hogy a nép mennyire hozzászokott ahhoz a látványhoz, hogy foglyokat kisérnek az utcákon. Még a gyermekek sem hederitettek reá. Néhány arramenő megfordult, néhányan kezükkel fenyegették őt, az arisztokratát; egyébként nem találták különösebbnek, hogy jól öltözött embert börtönbe kisérnek, mintha munkás a zubbonyában munkájába sietett. Egy szük, sötét, piszkos utcában, melyen áthaladtak, egy izgatott szónok széken állva beszélt izgatott hallgatóságnak a király és a királyi családnak a nép ellen elkövetett vétkeiről. Egy pár szóból, mit arramenőben felkapott, tudta meg Darnay Károly, hogy a király börtönben van és hogy az idegen nagykövetek mind eltávoztak Párisból. Az uton (Beauvaist kivéve) semmit sem hallott. A fedezet és az általános éberség teljesen elszigetelte őt.

Hogy a veszedelem sokkal nagyobb arányokat öltött, mióta Angliát elhagyta, azt jól tudta. Hogy a veszedelem növekedett körülötte mind gyorsabban és gyorsabban, azt is jól tudta most. Belátta, hogy nem tette volna meg ezt az utazást, ha néhány nap eseményeit előre láthatta volna. Gonosz sejtelmei mégsem voltak olyan komorak, mint amilyennek látszottak volna a későbbi idők világitásánál tekintve. Bármilyen komor volt is a jövő, mégis ismeretlen volt és komorsága némi bizonytalanság reményét engedte fölmerülni. A rettenetes, napokon és éjjeken át folyó öldöklésről, mely nagy, véres jellel volt ellátandó az aratás áldott idejét, mielőtt még néhány kört is irt le az óra mutatója, éppen olyan keveset tudott, mintha csak százezer esztendő mulva következnék el. Az »éles ujszülött nő, kinek La Guillotine volt a neve«, alig volt ismerős előtte és a nép tömege előtt. Azok a rémtettek, melyeket nemsokára elkövettek, talán még azoknak az agyában sem születtek meg, akik azokat véghezvitték. Hogyan találhattak volna helyet egy gyöngéd lélek homályos sejtelmeiben?

Hogy hosszu fogságban, durva bánásmódban és hogy felesége és gyermekétől való kegyetlen elválasztásban lesz része, azt valószinünek, majdnem bizonyosnak sejtette; de ezen kivül semmi mástól határozottan nem tartott. Ily gondokkal lelkében, melyek elegendő sulyosak, ha valakit egy iszonyatos börtön udvarába kisérnek, érkezett meg La Force börtönhöz.

Duzzadt arcu ember nyitotta ki a sulyos ajtót, ennek Defarge bemutatta »Evrémonde, az emigránst.«

– Mi az ördög! Mennyi lesz még! – kiáltotta a duzzadt arcu ember.

Defarge átvette tőle az elismervényt, anélkül, hogy törődnék a felkiáltással és eltávozott a két hazafival.

– Az ördögbe, mondom ismét! – kiáltotta a börtönőr, aki egyedül maradt feleségével. – Mennyi lesz még!

A börtönőr felesége nem tudta, hogy mit mondjon erre a kérdésre, csupán ezt válaszolta:

– Türelmesnek kell lenni, édesem! – Három őr belépett a csengő hangjára, ezek ismételték az asszony tanácsát és az egyik hozzáfüzte: a szabadság szeretete kedvéért – ezen a helyen ez a megjegyzés nem hallatszott éppen alkalomszerünek.

La Force iszonyu börtön volt, sötét, piszkos és az egészségtelen álom rettenetes szagától büzlött. Sajátságos, hogy milyen hamar észrevehető ilyen gondozatlan helyeken a bebörtönözött álom undoritó párája!

– Titkos börtönbe is! – dörmögte a börtönőr, az irott papirra tekintve. – Mintha máris nem volna minden pukkadásig tele.

Rosszkedvüen füzte a papirost egy türe, ahol már jó csomó volt; Darnay Károly fél óra hosszat várt további gyönyöreire, néha föl és alá járt az erősen boltozott szobában, néha egy kőpadon ült; szándékosan tartották ott, hogy a főbörtönőr és alárendeltjei arckifejezését emlékükbe véssék.

– Jöjjön, – mondá a főbörtönőr végre, fölemelve kulcsait – jöjjön velem, emigráns!

A fogoly a börtön komor félhomályában követte őt folyosókon és lépcsőkön végig, sok ajtó csörömpölve záródott be utána, mig egy nagy, alacsony, boltozatos terembe jutottak, mely mindkét nembeli fogollyal volt zsufolva. Az asszonyok hosszu asztalnál ültek és irtak, olvastak, kötöttek, varrtak és himeztek; a férfiak a székeik mögött állottak, vagy a teremben föl és alá jártak.

A foglyok ösztönszerü gondolatmenetével, szégyenletes bün és vétekre gondolva, az uj jövevény irtózott a társaságtól. Hosszu, valótlannak látszó lovaglását elképzelhetetlenségben messze felülmulta az a látvány, mikor mind egyszerre fölemelkedtek és az akkori idők minden finomságával és az előkelőség minden megnyerő bájával és udvariasságával köszöntötték őt.

Ez a látvány oly elszomoritó volt a fegyház komorságában, oly kisértetiesnek látszott a környező szenny és kiáltó nyomorral szemben, hogy Darnay Károlynak ugy tünt fel, mintha halottak társaságában állana. Mind kisértet! A szépség kisértete, az előkelőség kisértete, az elegáncia kisértete, a büszkeség kisértete, a frivolság kisértete, a humor kisértete, az ifjuság kisértete, az öregség kisértete; mind arra vártak, hogy eltávolitsák őket erről az elhagyatott partról; mind rátekintett oly szemmel, melyet a halál megváltoztatott. Mind el voltak jegyezve a halálnak, mikor ide beléptek.

Megdermedt a látványtól. A mellette álló és a többi ott járkáló börtönőr, akiknek a külseje foglalkozásuk rendes gyakorlásában eléggé türhető lett volna, oly rettenetesen közönségesnek látszott az itt jelenlevő gyászoló anyák, viruló leányok – a kokett, ifju szépség és az érett, előkelő nevelésü urnővel szemben, hogy ez az álomvilágból való kép, mely minden tapasztalat és valószinüség megforditottját mutatta, elszéditette a szemlélőt. Bizonyos, hogy mind kisértet! Bizonyos, hogy a hosszu, álomszerü lovaglás betegség volt, amely őt ide, a komor árnyak közé hozta.

– A szerencsétlenség összegyült bajtársai nevében – mondá egy udvari megjelenésü és modoru ur előlépve – tisztelettel üdvözlöm La Forceban és őszintén fájlalom azt a csapást, mely közénk hozta. Legyen gyors és boldog vége! Másutt udvariatlanság volna nevét és állását kérdezni, de itt nem!

Darnay Károly föleszmélt, megadta a kivánt felvilágositást megfelelő szavakkal.

– De remélem, – mondá az ur a főbörtönőrre tekintve, aki a termen végighaladt – hogy nincs titkos börtönben?

– Nem tudom, hogy ez a kifejezés mit jelent, de hallottam, hogy azt mondották.

– Ó, mily kár! Mennyire sajnáljuk! De bátorság! Társaságunk több tagja titkos börtönben volt eleinte, de ez csak rövid ideig tartott.

Azután emeltebb hangon szólott:

– Őszinte fájdalommal tudatom a társasággal, hogy titkos börtön.

Részvét mormogása hallatszott, mikor Darnay Károly a termen keresztül egy rácsos ajtóhoz ment, ahol a börtönőr várakozott reája és sok hang – melyből a lágy részvéttel tele női hangok kihallatszottak – szerencsét és bátorságot kivánt neki. A rácsos ajtónál megfordult, hogy hálásan köszönetet mondjon, az ajtó bezárult és a jelenség eltünt szeme elől örökre.

Az ajtó egy fölfelé vezető főlépcsőre nyilott. Mikor már negyven fokot haladtak (a félóra óta fogoly már számolta azokat) a börtönőr felnyitott egy alacsony fekete ajtót és beléptek egy magános cellába. A levegő hideg és nedves volt, de a cella nem volt sötét.

– Az öné – mondá a börtönőr.

– Miért zárnak be engem egyedül?

– Hogyan tudjam én?

– Vehetek-e tintát, tollat és papirt?

– Erre nincs utasitásom. Majd meglátogatják önt és akkor megkérdezheti. Egyelőre ételét vásárolhatja és semmi egyebet.

A cellában volt egy szék, egy asztal és egy szalmazsák. Mikor a börtönőr távozása előtt vizsgáló tekintetet vetett ezekre a tárgyakra és a négy falra, a falhoz támaszkodó fogoly zavart fantáziájában azt képzelte, hogy a börtönőrnek arca és teste oly természetellenesen puffadt, mintha vizbefult volna és tele volna vizzel. Mikor a börtönőr eltávozott, ugyanolyan zavart fantáziával azt gondolta: »Most oly egyedül vagyok, mintha meghaltam volna«. Majd megállott, hogy a szalmazsákot megnézze, undorral fordult el és azt gondolta: »És itt a mászkáló férgek között van a test halál utáni első állapotában«.

– Öt lépés hosszu, négy és fél széles, öt lépés hosszu, négy és fél széles, öt lépés hosszu, négy és fél széles. – A fogoly föl és alá járt cellájában és fölmérte; a város zugása ugy hangzott, mint tompitott dobolás, melybe néha vad kiáltás vegyült. – Cipőket készitett, cipőket készitett, cipőket készitett. – A fogoly ismét számolta a méretet és gyorsabban lépdelt, hogy gondolatait az utolsó ismétléstől elterelje. – A kisértetek, melyek eltüntek, mikor az ajtó becsukódott. Volt közöttük egy alak, egy feketébe öltözött hölgy, ablakmélyedéshez támaszkodott, napsugár esett aranyos hajára és ő hasonlitott… Kegyelmes Isten, hadd lovagoljunk ismét a megvilágitott falun keresztül, ahol a nép mind ébren van!… cipőket készitett, cipőket készitett, cipőket készitett… Öt lépés hosszú, négy és fél széles! – Mialatt ily töredékek szálltak föl lelke mélyéből és fejében kavarogtak, a fogoly mind gyorsabban lépkedett és konokul számlált és számlált; a város zugása megváltozott, még mindig ugy hangzott, mint tompa dobolás, de a zugásból panaszos hangok hallatszottak ki, melyeket ismert.

2. Fejezet. A köszörükő.

Tellsonék bankja Páris Saint Germain városrészében egy nagy ház egyik szárnyában volt, ahová az utcáról, magas fallal és erős kapuval elzárt udvaron keresztül lehetett bejutni. A ház előkelő ur tulajdona volt, aki benne lakott addig, mig a zavargások elől saját szakácsa ruhájában el nem menekült és átjutott a határon. Vadászok elől menekülő hajszolt vad létére metempsychosisában is ugyanaz a Monseigneur volt, akinek, mielőtt csokoládéját ajkaihoz emelte, három erős férfi segitségére volt szüksége, a kérdéses szakácsot nem számitva.

Mikor Monseigneur eltávozott, a három erős férfi feloldozta önmagát az alól a bün alól, hogy tőle nagy fizetést kapott, azáltal, hogy nagyon szivesen vállalkozott arra, hogy az ő torkát a hajnalodó Egységes és Oszthatatlan Köztársaság és a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy a Halál oltárán elvágja; Monseigneur házát először zár alá vették, majd konfiskálták. Minden oly sebesen mozgott és egyik határozatot a másik oly vad gyorsasággal követte, hogy most, szeptember őszi hónapjának harmadik estéjén, a törvény hazafias kiküldöttei birtokba vették Monseigneur házát, a háromszinü zászlóval megjelölték és fogadótermeiben pálinkát ittak.

Olyan üzlethelyiség Londonban, mint amilyen Tellsonéké Párisban volt, a céget gyorsan kiforgatta volna valójából a Hivatalos Közlönybe. Ugyan mit mondott volna megállapodott brit felelősségtudás és tekintélyesség ahhoz, hogy egy bank udvarában narancsfák állanak és a számolóasztal fölött Cupido alakja látható? És mégis ugy volt. Tellsonék átfestették ugyan Cupidót, de az még mindig fölismerhető volt a menyezeten, ahol szükös fehérnemüben, nyilával reggeltől estig az aranyra célzott (amint azt egyébként is gyakran teszi). Ez a fiatal pogány Londonban, a Lombard-streeten feltétlenül csődbe került volna és ugyanezt a szomoru hatást idézte volna elő a halhatatlan fiu mögötti lefüggönyözött alkóv, a falba illesztett tükör és az öregnek nem mondható alkalmazottak, akik a legcsekélyebb felszólitásra nyilvánosan táncoltak. De a francia Tellsonék mindezek ellenére is kitünően megállhattak és addig, amig a viszonyok elviselhetők voltak, senki sem botránkozott meg ezen és nem vette ki a pénzét a bankból.

Hogy mennyi pénzt fognak Tellsonék bankjából kivenni és mennyi marad ottan elveszetten és elfelejtve, hogy mennyi ezüst és ékszer vesziti el fényét Tellsonék rejtekhelyein, mialatt elhelyezői a börtönben sinylődnek, vagy nemsokára erőszakos halállal meghaltak, hogy Tellsonéknál hány számlát sohasem lehetett ezen a világon lezárni és átvitelezni kellett a másvilágra, azt ezen az estén senki sem volt képes megmondani, még Lorry Jarvis sem, ámbár ő ezeket a kérdéseket alaposan megfontolta. Frissen gyujtott fa tüzénél ült (a gonosz terméketlen esztendő időnek előtte hideg volt) és becsületes, bátor arcán sötétebb árnyék ült, mint amilyet a függőlámpa, vagy bármilyen más a szobában levő tárgy vethetett volna – a borzalom árnyéka.

A bank szobáiban lakott, oly hüséges volt a cég iránt, hogy annak részévé vált, mint valami erős borostyángyökér. A főépületnek hazafias birtokbavétele folytán a bankot valami biztonság vette körül, de a hüséges öreg ur sohasem gondolt erre. Ilyen körülmények közömbösek voltak reá nézve, ha kötelességének meg tudott felelni. Az udvar végében, egy kolonád alatt, volt egy kocsifélszer, ahol Monseigneurnek még tényleg ott állott néhány kocsija. Két oszlopra két hatalmas, magasan lángoló fáklya volt kötve és azoknak fényében a szabad ég alatt látszott egy nagy köszörükő: durván készült szerszám, melyet hirtelen hoztak ide valami szomszéd kovács- vagy más műhelyből. Lorry fölkelt, az ablakon át kinézett erre az ártatlan szerszámra és hideg borzongás futott rajta végig, visszaült a tüz melletti székére. Nem csupán az ablakot, hanem az előtte levő jalousiet is kinyitotta, majd ismét bezárta; hideg rázta egész testét.

A falon és kapun tul levő utcákból a város szokásos éjjeli zugása hallatszott, melybe olykor-olykor valami leirhatatlan földöntuli hang keverődött, mintha hajmeresztően szokatlan hangok tódulnának az Ég felé.

– Hála Istennek, – mondá Lorry imára kulcsolt kézzel – hogy senki sincs ma éjjel ebben a borzalmas városban, aki szivemhez közel áll. Könyörüljön Ő mindazokon, akik veszedelemben vannak.

Nemsokára azután hangzott a nagy kapu csengője és ő azt gondolta »Visszajöttek!« és hallgatózott. De nem hallott hangos lármát az udvarban, amint remélte, a kapu ujra becsukódott és minden csendben volt.

A nyugtalanság és idegesség, mely valóját eltöltötte, okozta a bankért való meghatározhatatlan aggodalmát. Pedig jól őrizték. Éppen fölkelt, hogy a megbizható emberek közé menjen, akik őrt állottak ott, mikor ajtaja hirtelen kinyilt és két alak rohant be, akiknek láttára a bámulattól hátraesett.

Lucie és atyja! Lucie karját nyujtotta feléje, arcán a régi mély komolyság kifejezése ült, annyira megerősödve, hogy ugy látszott, mintha azért fejeződött volna ki, hogy élete e nehéz órájában arcának erőt adjon.

– Mit jelent ez? – kiáltotta Lorry zavartan, lélegzetét vesztve.

– Mi ujság? Lucie! Manette! Mi történt? Miért jöttek ide? Mit jelent ez?

Mereven reábámuló szemekkel, sápadt, zavart arccal, könyörögve sóhajtott karjai között:

– Ó, barátom! A férjem!

– A férje, Lucie?

– Károly.

– Mi van Károllyal?

– Itt van.

– Itt, Párisban?

– Néhány nap óta itt van, – három vagy négy napja – nem tudom, hogy hány napja, nem tudom gondolataimat összeszedni. Egy nemes vállalkozás birta utjára, tudtomon kivül; a kapunál föltartóztatták és börtönbe vetették.

Az öreg ember akarata ellen felkiáltott. Majdnem ugyanabban a pillanatban a nagy kapu csengője ujra megszólalt és nagy tömeg kiabálva és üvöltve tódult az udvarba.

– Milyen lárma ez? – kérdé a doktor az ablakhoz fordulva.

– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry. – Ne nézzen ki! Manette, ha élete kedves, ne érintse a függönyt!

A doktor megfordult, keze az ablak kilincsén volt és nyugodt, bátor mosollyal mondá:

– Kedves barátom, ebben a városban az én életemnek varázshatalma van. Én a Bastille foglya voltam. Nincs olyan hazafi Párisban – egész Párisban – Franciaországban – aki, ha tudja, hogy én a Bastille foglya voltam, érintene engem, kivéve, hogy ölelésekkel agyonszoritsanak, vagy diadalban körülhordjanak. Az én régi bánatom hatalmat adott nekem, mely keresztülvitt minket a sorompón és ott Károlyról hireket szerzett és minket idehozott. Tudtam, hogy ugy lesz; tudtam, hogy Károlyt kimenthetem minden veszedelemből; megmondottam Lucienek. Mi ez a lárma? – Keze ismét ott volt az ablak kilincsén.

– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry teljesen kétségbeesve. – Ne, édes Luciem, ön se! – Karját köréje fonva tartotta vissza. – Ne ijedjen meg annyira, édesem. Ünnepiesen esküszöm önnek, nem tudok arról, hogy Károlyt baj érte volna, hogy nem is sejtettem, hogy végzetes helyre jött. Melyik börtönben van?

– La Forceban!

– La Forceban! Lucie, gyermekem, ha ön valaha bátor és tetterős volt életében – és ön az volt mindig, nyugodjék meg most és tegye azt, amit mondok; mert attól sokkal több függ, mint elképzelheti, vagy amint azt én önnek mondhatom. Saját erejével ma éjjel Károly érdekében semmit sem tehet; teljesen lehetetlen, hogy kimenjen. Azért mondom ezt, mert az, amit Károly érdekében kérnem kell, a legnehezebb minden tekintetben. Ettől a pillanattól kezdve engedelmesnek, némának és nyugodtnak kell lennie. Meg kell engednie, hogy itt egy hátulsó szobában elhelyezzem. Két percre egyedül kell hagynia engem atyjával és nem szabad késlekednie.

– Engedelmeskedem önnek. Látom az arcán, hogy ön tudja azt, hogy mást nem tehetek. Tudom, hogy ön mily ragaszkodó.

Az öreg ember megcsókolta őt, hirtelen szobájába vezette és az ajtót bezárta; majd sietve visszajött a doktorhoz, kinyitotta az ablakot, félrehuzta kissé a függönyt, kezét a doktor karjára tette és vele együtt kinézett az udvarra.

Egy csomó embert láttak, férfit és nőt, – nem voltak annyian, hogy az udvart megtöltötték volna – negyvenen vagy ötvenen lehettek mindössze. Azok, akik a házat birtokba vették, beeresztették őket a kapun, ők betódultak, hogy dolgozzanak a köszörükövön, melyet itt valószinüen az ő rendelkezésükre állitottak föl, minthogy ez a hely alkalmas és a tolongástól távol volt.

De micsoda borzasztó munkások és mily borzasztó munka!

A köszörükőnek kettős forgatója volt, melyet két férfi őrült sebességgel forgatott, arcuk forgatás közben láthatóvá lett, mikor hajuk hátrahullott; borzalmasabb és kegyetlenebb kifejezés ült rajtuk, mint a legvadabb kannibálokén. Hamis szemöldököt és álbajuszt viseltek és undoritó arcuk izzadtsággal és vérrel volt fedve és az őrült üvöltésből görcsösen eltorzult szemük az álmatlanság és állati izgalom folytán kimeredt és vésztjóslóan bámult. Miközben ezek a dühöngők forgatták a követ és undoritó hajfürteik majd arcukat boritották el, majd pedig vállukra hullottak vissza, néhány asszony bort nyujtott ajkukhoz, hogy igyanak; a csepegő vértől, a csepegő bortól, a köszörükő forgatásakor fölszálló szikraesőtől gonosz lehelletük tüzesnek és véresnek látszott. Egyetlenegy alakot nem lehetett közöttük felfedezni, mely ne lett volna vérrel mocskolt. Egymást lökdösve, hogy a köszörükőhöz jussanak, állottak ottan a férfiak, övig meztelenül, karjaik és mellük vérrel volt bemázolva; rongyokba, vértől mocskos rongyokba burkolt férfiak, ördögi módon csipkékkel, selyemmel és női ruhákról való szalagokkal diszitett férfiak, minden rongy vérrel itatva és szennyezve. Fejszék, kések, bajonettek, kardok, melyeket köszörülésre hoztak oda, mind piroslott a vértől. Néhányan csorba kardjaikat vászonrongyokkal és női ruhákból való foszlányokkal csuklóikhoz kötözték, ezek a szalagok is bár különböző szinüek, mind egyformán véresek voltak. Mikor a fegyvereknek őrült veszettséggel eltelt birtokosai ezeket kirántották a szikraesőből és az utcákba rohantak, ugyanaz a piros szin ragyogott dühödt szemükben; olyanok voltak ezek a szemek, hogy minden szemlélő, akiben még volt emberi érzelem, husz évet adott volna életéből, ha jól irányzott lövéssel fényüket kiolthatta volna.

Mindezt egy pillanat alatt látták, mint valami vizbefulónak, vagy más halálos veszedelemben lebegő emberi teremtménynek a vizióját. Visszaléptek az ablaktól és a doktor kérdezően tekintett barátja halálsápadt arcára.

– Ezek a foglyokat gyilkolják, – suttogta Lorry és félénken tekintett az elzárt ajtó felé. – Ha bizonyos abban, amit mond, ha tényleg olyan hatalma van, amint hiszi, – én hiszem, hogy van – ismertesse meg magát e sátánok előtt és vitesse magát La Forceba. Talán már késő; nem tudom; de egy pillanatig se várjon tovább.

Manette doktor megszoritotta Lorry kezét, hajadonfővel kisietett a szobából és az udvarban volt már, mikor Lorry ismét az ablakhoz lépett.

Hosszu, fehér fürtjei, sajátságos arca, fellépésének feltétlen biztossága, mellyel a fegyvereket félretolta, egy pillanat alatt a tömeg közepébe vitte őt, ahol a köszörükő állott. Néhány percre szünet állott be, tolongás, zugás támadt körülötte és hangja érthetetlenül hallatszott; Lorry látta azután, hogy mind körülveszik őt, vállukra emelik és elrohannak ezzel a kiáltással: »Éljen a Bastille foglya! Segitsük a Bastille-fogoly rokonát La Forceban. Helyet a Bastille foglyának ott elől! Mentsük meg Evrémonde foglyot La Forceban!« – Ezernyi hang ismételte a kiáltozást.

Aggódó szivvel leeresztette a függönyt, ismét bezárta az ablakot, Luciehez sietett és elmondotta neki, hogy a nép segiti atyját és hogy férjét kutatják. Gyermeke és Miss Pross nála volt, de eszébe sem jutott, hogy látásukon meglepődjék, csak jó idővel később, amint figyelve nézte őket oly nyugalommal, amilyenre ezen az éjjelen képes volt.

Ezalatt Lucie tompa kábultsággal terült el a földön és görcsösen szoritotta Lorry kezét. Miss Pross a gyermeket Lorry ágyára fektette és feje nemsokára kicsiny védettje mellé a párnára hanyatlott. Ó, a hosszu, hosszu éjszaka, a szegény feleség nyögése! És a hosszu, hosszu éjszaka, anélkül, hogy atyja hirekkel visszajönne!

A sötétségben még kétszer hangzott a nagy kapu csengője, a tömeg megfordult és forgatta a szikrát szóró köszörükövet.

– Mi ez? – kiáltotta Lucie megrémülve.

– Csend! A katonák köszörülik kardjaikat, – mondá Lorry. – A ház most nemzeti vagyon és fegyverkovácsműhelynek használják, édesem.

Csak kétszer; de az utolsó alkalommal a munka már gyöngén, szakadozottan haladt. Nemsokára virradni kezdett és Lorry gyöngéden kiszabaditotta kezét a görcsös ölelésből és óvatosan ujra kinézett. Egy ember, aki annyira tele volt vérrel, hogy sulyosan sebesült katonának tünhetett fel, aki a harcmező halottai közül ismét öntudatra jutott, a köszörükő melletti kövezetről fölkelt és zavart tekintettel körülnézett. Nemsokára azután az elfáradt gyilkos, a hajnal bizonytalan homályában meglátta Monseigneur egyik kocsiját, a diszhintó felé támolygott, beszállott, ajtaját betette maga után és a pompás párnákon pihent.

A nagy köszörükő, a Föld, megfordult, mikor Lorry ismét kitekintett az ablakon és a nap pirosan sütött az udvarba. A kisebb köszörükő egyedül állott a nyugodt reggeli levegőben. Piros volt. Szinét nem a naptól kapta és az nem is vehette el.

3. Fejezet. Az árnyék.

Mikor az üzleti órák ideje elérkezett, Lorry üzleti szellemében az volt az első gondolat, hogy neki nem volt joga ahhoz, hogy Tellsonék üzletét veszedelemnek tegye ki azzal, hogy egy börtönben levő emigráns feleségét a bank épületében elhelyezte. Saját vagyonát, biztonságát, életét, pillanatnyi habozás nélkül kockára tette volna Lucieért és gyermekéért; de az a vagyon, melyért felelős volt, nem volt az övé és ő üzleti ügyekben szigoru üzleti ember volt.

Először Defargera gondolt, hogy fölkeresi őt korcsmájában és tanácsát kéri arra nézvést, hogy a város rendezetlen viszonyai között melyik a legbiztosabb tartózkodási hely. De ugyanaz a gondolat, mely őt eszébe juttatta, elejtendőnek találta; Defarge ugyanis a legvadabb városrészben lakott, ott kétségtelenül befolyásos is volt; de mélyen elmerült annak veszedelmes műveiben.

Minthogy dél is elmult és a doktor még nem jött vissza és minden percnyi késedelem Tellsonékat még jobban veszélyeztette, Lorry Lucievel tanácskozott. Lucie azt mondotta, hogy atyja ebben a városrészben, a bank közelében, rövid időre lakást akar bérelni. Minthogy ez üzleti szempontból kifogásolható nem volt és Lorry előrelátta, hogy még abban az esetben is, ha Károly ügye kedvezőre fordul és őt szabadon bocsátják, sem remélheti, hogy a várost elhagyhatja, eltávozott, hogy ilyen lakást keressen. Talált is alkalmasat, messze egy félreeső mellékutcában, ahol egy háztömeg lezárt és lefüggönyözött ablakai melankólikusan jelezték, hogy a ház üres.

Ebbe a lakásba vitte azonnal Luciet, gyermekét és Miss Prosst; ottan kényelmesen elrendezett mindent, ugy hogy az még az övénél is kellemesebb volt. Otthagyta Jerryt kapusnak, majd visszatért a bankházba, hogy folytassa félbehagyott munkáját, de a nyugtalanság és a sulyos gondok elvonták figyelmét a munkától és lassan telt el a nap.

A nap véget ért és Lorry munkaképessége is, mikor a bank bezárult. Ismét egyedül volt a szobájában, mint az előtte való este, meghányva-vetve, hogy mi a legközelebbi teendő, mikor hallotta, hogy valaki jön a lépcsőn. Néhány pillanat mulva egy ember állott előtte, aki, élesen reátekintve, nevén szólitotta őt.

– Szolgálatjára – mondá Lorry. – Ismer engem?

Sötétfürtü, hatalmas termetü ember volt, negyvenöt-ötven éves lehetett. Válasz helyett megismételte a kérdést, anélkül, hogy hangsulyozná:

– Ismer engem?

– Láttam valahol.

– Talán korcsmámban?

Lorry feszülten és izgatottan kérdezte:

– Manette doktortól jön?

– Igen. Manette doktortól jövök.

– És mit mond? Mit küld?

Defarge egy nyitott papirszeletet nyujtott át. A doktor kezeirása volt:

– Károly biztosságban van, de én nem hagyhatom még el nyugodtan e helyet. Megadták nekem a kedvezményt, hogy e sorok átadója Károlytól néhány sort vigyen feleségének. Hadd lássa az üzenetvivő Luciet.

La Forceból volt keltezve, egy órával azelőtt.

– Elkisér engem felesége lakásához? – kérdezte Lorry megkönnyebbült szivvel, miután a papirszeletet hangosan elolvasta.

– Igen, – válaszolt Defarge.

Lorrynak alig tünt fel, hogy Defarge milyen különösen tartózkodó, gépies hangon beszélt. Kalapját vette és lement vele az udvarba. Itt két asszony várakozott; az egyik kötött.

– Defargené asszony, ugy-e? – mondá Lorry, aki őt majdnem ugyanabban a helyzetben hagyta el körülbelül tizenkét év előtt.

– Ő az, – jegyezte meg férje.

– Madame velünk jön? – kérdezte Lorry, mikor látta, hogy ő is utnak indult.

– Igen. Hogy képes legyen fölismerni az arcokat és megismerje a személyeket. Az ő biztosságuk érdekében történik.

Defarge hangja megdöbbentette Lorryt és kétkedően nézve reá, előreindult. Mind a két asszony követte; a másik asszony a Bosszuangyal volt.

Gyorsan áthaladtak a közbeeső utcákon, fölmentek az uj lakás lépcsőjén, Jerry beeresztette őket és Luciet egyedül találta, sirva. Majdnem elájult arra a hirre, melyet Lorry hozott neki férjéről és megragadta a kezet, mely a papirszeletet átadta.

– Kedvesem, légy bátor. Jól vagyok és atyádnak van befolyása körülöttem. Nem válaszolhatsz. Csókold meg gyermekünket helyettem.

Ennyi volt az irás. Ő neki ez oly sok volt, hogy Defargetól felesége felé fordult és egyik kötő kezét megcsókolta. Szenvedélyes, hálás, szerető, nőies cselekedet volt, de a kéz nem válaszolt, – hanem hidegen, sulyosan lehanyatlott és ismét kötéséhez fogott.

Volt valami az érintésében, ami Lucienek feltünt. A papirost éppen keblébe akarta rejteni, de megállott és megrémülve tekintett Defargenéra. Defargené a pillantást ráncolt homlokkal és hideg, közömbös tekintettel viszonozta.

– Kedvesem, – szólt közbe Lorry magyarázóan – az utcákon gyakran vannak zavargások; és ámbár nem valószinü, hogy önnek nyugtalanságot okozzanak, Defargené látni óhajtja, hogy ismerje azokat, akiket ilyen esetekben befolyásával megvédelmezhet, hogy személyük azonosságát megállapithassa. Azt hiszem, – mondá Lorry, aki nyugtató szavaiban megakadt, mikor mindinkább feltünt neki annak a három alaknak kőkemény, hideg közömbössége – ez a tény, Defarge polgártárs?

Defarge komoran tekintett feleségére és nem adott más választ, csak helyeslően dörmögött.

– Jó volna talán, kedves Lucie, – mondá Lorry oly hangon, hogy mindenkit megnyugtasson – ha a drága gyermek is bejönne és a jó Pross is. A mi jó Prossunk, Defarge, angol nő és nem tud franciául.

A kérdéses hölgy, aki szentül meg volt győződve, hogy bármilyen idegennel is fölveszi a küzdelmet és akit szükség vagy veszedelem sem félemlithetett meg, keresztbefont karral lépett be és angolul igy szólott a Bosszuangyalhoz, akit először pillantott meg:

– Nos! Én biztosságban vagyok, szemtelen pofa! Remélem, hogy jól vagy?

Defargenéról is megemlékezett ilyenfajta angol köhögés kiséretében, de mind a kettő alig törődött vele.

– Ez az ő gyermeke? – kérdé Defargené és először állott meg munkájában, kötőtüjével mutatván a kis Luciere, mintha az a Végzet ujja volna.

– Igen, asszonyom, – válaszolt Lorry – ez a mi szegény foglyunk kedves leánya és egyetlen gyermeke.

Defargené és kisérőinek árnyéka oly komoran és fenyegetően látszott a gyermeket érni, hogy anyja ösztönszerüen letérdelt mellé a földre és keblére ölelte. Defargené és kiséretének árnyéka ekkor mind a kettőt, anyát és gyermekét is fenyegetően és komoran látszott érni.

– Elég, férjem, – mondá Defargené. – Láttam őket. Mehetünk.

Tartózkodó viselkedésében fenyegetés volt, – nem volt látható vagy kifejezésre juttatott, inkább türtőztetett és sejthető; – ez Luciet arra birta, hogy könyörgő kezével Defargené ruháját megfogja.

– Kegyes lesz szegény férjem irányában? Nem fog neki ártani? Segiteni fog, hogy meglássam őt, ha lehet?

– Férjével itt semmi dolgom, – válaszolt Defargené, teljes nyugodtsággal nézve le reája. – Itt csak az ön atyja leányával van dolgom.

– Hát énértem, legyen könyörületes férjem iránt! Gyermekemért! Kicsiny kezét összekulcsolja és ő is könyörög önnek, hogy legyen könyörületes. Sokkal jobban félünk öntől, mint a többiektől.

Defargené ezt bóknak vette és férjére nézett. Defarge zavartan harapdálta hüvelykujja körmét és feleségére nézve, szigorubb kifejezést erőltetett arcára.

– Mit mond férje abban a kis levélben? – kérdé Defargené fenyegető mosollyal. – Befolyásról mond valamit?

– Hogy atyámnak – mondá Lucie sietve, kivéve a papirost kebléből, de aggódó tekintete a kérdezőt, nem a papirost nézte – nagy a befolyása körülötte.

– Az bizonyára kiszabaditja őt – mondá Defargené. – Bizonyosan.

– Mint feleség és anya, – kiáltott Lucie meghatottan – könyörgök, szánakozzék rajtam és hatalmát ne érvényesitse ártatlan férjem ellen, hanem őérette. Ó, feleség… testvérem, gondoljon reám. Mint anya, mint feleség.

Defargené szokott hidegséggel nézett a könyörgőre és barátjához, a Bosszuangyalhoz fordulva mondá:

– Azokra az anyákra és feleségekre, akiket mi láttunk, mióta oly kicsinyek voltunk, mint ez a gyermek és még kisebbek, nem nagyon voltak figyelemmel! Elég gyakran láttuk, hogy férjeiket és atyáikat börtönbe vetették és ott tartották. Egész életünkön át láttuk, hogy asszonytestvéreink és gyermekeik nyomort, meztelenséget, éhséget, szomjuságot, betegséget, elnyomatást és minden más elhanyagoltatást szenvedtek!

– Nem láttunk mást – válaszolt a Bosszuangyal.

– Sokáig türtük ezt – mondá Defargené, ismét Luciere tekintve. – Itéljen önmaga! Valószinü-e, hogy egy anyának és feleségnek a bánata meghasson minket mostan?

Ismét kötéséhez fogott és kiment; a Bosszuangyal követte őt. Defarge utolsónak ment ki és betette az ajtót.

– Bátorság, édes Luciem – mondja Lorry, mikor fölemelte őt. – Bátorság, bátorság! Eddig minden jól megy, sokkal, sokkal jobban, mint az utolsó időben sok szegény teremtésnek ment. Legyen bátor és adjon hálát.

– Nem vagyok hálátlan, remélem, de ez a borzalmas asszony, ugy látszik, árnyékot vetett reám és minden reményeimre.

– Csitt, csitt, – mondá Lorry – mit jelent a kétségbeesés ebben a bátor szivecskében? Valóban csak árnyék, nincs benne tartalom, Lucie!

De az árnyék, melyet Defargeék viselkedése terjesztett, őt is elboritotta és szive mélyén nagyon elszomoritotta.

4. Fejezet. Szélcsend.

Manette doktor távolléte negyedik napjának reggelén tért vissza. Amennyit csak el lehetett titkolni abból, ami abban a borzalmas időben történt, ismeretlen maradt Lucie előtt, csak sokkal később, mikor ő és Franciaország messze távol voltak egymástól, tudta meg, hogy ezeregyszáz, mind a két nemhez tartozó, minden koru, védtelen foglyot gyilkolt le a lakosság; hogy négy nap és négy éjszaka elsötétült a borzalom e művétől; hogy a környező levegő sóhajokkal volt tele. Ő csupán annyit tudott, hogy a börtönöket megtámadták, hogy mind a politikai foglyok veszedelemben forogtak és hogy a csőcselék néhányat kihurcolt és meggyilkolt.

Lorryval tudatta a doktor, szigoru titoktartás mellett, – melyet nem kellett nagyon hangsulyoznia – hogy a tömeg őt a gyilkoló csőcseléken keresztül La Force börtönhöz vitte. Ott a börtönben egy önkényesen kinevezett törvényszék ülésezett; a foglyokat egyenkint hozták eléje és ez a törvényszék gyors egymásutánban osztogatta a parancsot eltávolitásukra, hogy lemészárolják vagy szabadon bocsássák őket, vagy pedig (ritka esetben), hogy visszavigyék celláikba. Vezetői e törvényszék elé vitték őt, ott tudomásukra adta nevét, foglalkozását és hogy 18 évig titokban, kihallgatás nélkül, a Bastilleban fogva tartották; a biráskodók egyike felállott és a tényeket és személyazonosságát igazolta. Ez az ember Defarge volt.

Ő azután az asztalon levő jegyzőkönyvekből megbizonyosodott afelől, hogy veje az élő foglyok között volt és könyörgött a törvényszéknek, melynek tagjai közül egyesek aludtak, mások ébren voltak, némelyek gyilkolástól véresek, mások tiszták voltak, némelyikük pedig józan, másik részeg volt – az ő élete és szabadságáért. A vad demonstrációban melylyel őt, mint a megdöntött rendszer kiváló áldozatát üdvözölték, megigérték neki, hogy Darnayt e törvénytelen törvényszék elé vezetik és kihallgatják. Már azon a ponton volt, hogy szabadonbocsátják, mikor ebben a kedvező hangulatban hirtelen (a doktor előtt érthetetlen) változás állott be, melynek rövid, titkos tanácskozás volt az eredménye. Az elnök tudatta a doktorral, hogy a fogolynak börtönben kell maradnia, de az ő kedvéért sérthetetlennek nyilvánitják. Erre azután egy jelre a foglyot ismét a börtön belsejébe vitték vissza; a doktor azután arra kért engedelmet, hogy ottmaradhasson és megbizonyosodhassék az irányban, hogy vejét sem rosszakaratból, sem gonosz véletlenségből nem szolgáltatják ki a gyilkos csőcseléknek, melynek a kapuk előtt való üvöltése gyakran a tárgyalást is tulharsogta. Ezt az engedelmet megkapta és addig maradt a vértörvényszék közelében, mig minden veszedelem elmult.

Amit ott látott, – az alvás és étkezés rövid időközeit kivéve – az maradjon elmondatlan. A megmenekült foglyok őrjöngő öröme kevésbé ejtette őt csodálkozásba, mint az az őrjöngő vadság, mellyel a többieket darabokra vagdalták. Egy fogolyról elmondotta, hogy a törvényszék szabadonbocsátotta, egy dühöngő azonban kimenetelekor tévedésből dárdájával megsebezte. Őt arra kérték, hogy segitségére siessen és sebét kötözze be. Ő akkor ugyanazon a kapun kisietett és a sebesültet a Szamaritánus társaság karjaiban találta, akik áldozataik tetemein ültek. Oly következetlenséggel, mely éppen olyan szörnyü volt, mint minden egyéb ebben a rémületes álomban, az orvosnak segitségére jöttek, a sebesültet gyöngéd kézzel ápolták – hordóágyat készitettek és gondosan elvitték őt – és azután ismét megragadták fegyvereiket és ismét oly rettenetes öldöklést vittek végbe, hogy a doktor kezével elfödte a szemét és közöttük elájult.

Mikor Lorry mindezt meghallotta és barátja arcát figyelte, aki most már hatvankét éves volt, aggodalom támadt lelkében, hogy ilyen rémületet keltő élmények nem elevenithetik-e föl a régi veszedelmet. De sohasem látta barátját mostani megjelenésében, sohasem ismerte őt mostani jellemében. Ez volt az első eset, mikor a doktor érezte, hogy szenvedése erőt és hatalmat adott neki. Ez volt az első eset, hogy ő abban a lángoló tüzben lassan kovácsolta a vasat, mellyel leánya férjének börtönajtaját föltörheti és őt kiszabadithatja.

– Minden jó véghez vezetett, barátom, nem volt az csupa veszteség énreám. Amint szeretett gyermekem segitett nekem, hogy ismét önmagamra találjak, segiteni fogok most abban, hogy visszaadjam neki, ami neki legkedvesebb. Isten segitségével véghez viszem. – Igy beszélt Manette. Mikor Lorry Jarvis látta a ragyogó szemeket, a határozott arcot, és ennek a férfiunak a nyugodt, öntudatos magatartását, akinek élete olyannak tünt fel előtte, mint egy óra, mely hosszu ideig állott és azután ismét energiával megindult, akkor: hitt.

Nagyobb dolgokat is keresztülvitt volna kitartásával, mint amivel akkor kellett megküzdenie. Mialatt ő, mint orvos, rendeltetése helyén volt, akinek mindenféle fajta emberrel, fogollyal és szabaddal, gazdaggal és szegénnyel, jóval és gonosszal volt dolga, személyes befolyását oly bölcsen használta föl, hogy hamarosan három börtönnek, köztük La Forcenak is, felügyelő-orvosa lett. Luciet most megnyugtathatta, hogy férje már nem volt egyedül, hanem a foglyok közös társaságában; férjét hetenkint látta és közvetlenül az ő szájából kapott gyöngéd üzeneteket; néha levelet küldött neki (ámbár sohasem a doktor közvetitésével), de nem volt szabad válaszolnia, mert a börtön-összeesküvésektől való sok aggodalom leginkább az emigránsok felé irányult, akikről tudták, hogy sok a barátjuk és állandó összeköttetésük van a külföldön.

A doktornak ez az uj életmódja mindenesetre aggodalommal teljes volt; de az éleslátásu Lorry észrevette, hogy azzal uj, erőt nyujtó büszkeség volt kapcsolatban. Nem volt ebben a büszkeségben semmi hozzá nem illő; természetes és méltó volt de ő különösnek találta. A doktor tudta, hogy ezideig leányának és barátjának a gondolatmenete nem tudta az ő bebörtönöztetését elkülöniteni személyes szenvedésétől, lehangoltságától és gyöngeségétől. Most ez megváltozott, ő tudta, hogy régi megpróbáltatása oly erővel ruházta föl, melyet mind a ketten Károly biztosságának és megszabadulásának tekintettek. Ez a változás annyira fölemelte, hogy ő vette át tőlük, a gyöngéktől, a vezetést és irányitást és azt kivánta, hogy benne, az erősben, megbizzanak. Az a helyzet, mely azelőtt közte és Lucie között volt, most megváltozott, de csak ugy, ahogy azt a legforróbb hála és szeretet változtathatta meg, mert nem volt más büszkesége, mint hogy szolgálatot teljesitsen neki, aki oly önfeláldozó volt ő iránta. – Különös látvány, – gondolta magában Lorry barátságos ravaszsággal – de természetes és helyes; vegye át a vezetést, kedves barátom, és tartsa kezében; jobb kézben nem lehet!

Ámbár a doktor fáradtságot nem kimélt és sohasem szünt megkisérelni, hogy Darnay Károly szabadságát visszaszerezze, vagy legalább azt eszközölje ki, hogy ügye tárgyaltassék, az idők folyása gyorsan és állandóan ellene dolgozott. Uj korszak vette kezdetét; a király felett törvényt láttak, elitélték és lefejezték; a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál Köztársasasága kijelentette, hogy győz vagy meghal a világ fegyvereivel szemben, a Notre Dame tornyain éjjel-nappal lobogott a fekete zászló; háromszázezer ember emelkedett fel hivására a föld zsarnokai ellen Franciaország legkülönbözőbb vidékeiről; mintha tele kézzel vetették volna el a sárkány fogait és az mindenütt, völgyben és hegyeken, sziklán, homokban és iszapban, a dél mosolygó ege alatt és az észak felhői alatt, erdőn és mezőn, szőlőkben és olajfaligetekben, a széles folyók terméketlen partjainak elnyomorodott füvében és kóróin és a tengerpart homokjában is, gyümölcsöt termett volna. Micsoda magángond állhatott meg a szabadság első évének vízözönében, mely alulról emelkedett a magasba és nem felülről esett és az éj ablakai elzárultak, nem kinyiltak előle!

Nem volt szünet, könyörület, béke, szelidülő pihenés, sem időmérés. Ámbár nappal és éjszaka szabályosan követték egymást körfutásokban, mint akkor, mikor az idő még fiatal volt és az este és a reggel volt az első nap, más időszámitás nem létezett. Az eziránt való érzék elpusztult egy nemzet dühöngő lázában, mint ahogy ez a beteg lázában megtörténik. Megtört most az egész város természetellenes hallgatása és a hóhér a király fejét mutatta a népnek, majd szinte ugyanabban a pillanatban szép felesége fejét, akinek a haja nyolc hosszu hónap bebörtönzésétől és a nyomoruságtól megőszült.

És mégis, az ellenmondás különös törvénye szerint, mely ilyen esetekben mindig mutatkozik, az idő lassan telt el, pedig gyorsan haladt. Forradalmi törvényszék a fővárosban és negyven- vagy ötvenezer forradalmi bizottság végig az egész országban; gyanusitó törvény, mely a szabadság és az élet minden biztonságát elsodorta és minden jó és ártatlan egyént a gonoszok és bünösök kezébe juttatott; a börtönök zsufolva voltak olyanokkal, akik vétséget nem követtek el és nem tudták kieszközölni, hogy meghallgattassanak; mindez rendszeres, magától értetődő, régi szokásnak látszott, mikor még csak néhány hét óta volt érvényben. Mindezen kivül egy rémületes látvány oly megszokottá vált, mintha a világ teremtése óta naponta látták volna: az éles nő, La Guillotine látványa.

Tréfálódzás kedvelt tárgya lett; legjobb orvosság volt a fejfájás ellen, csalhatatlanul elejét vette a haj megőszülésének, az arcszinnek különös gyöngédséget adott, ez volt a nemzet borotvája, mely nagyon simán borotvált; aki megcsókolta La Guillotinet, kis ablakon nézett keresztül és zsákba tüsszentett. Az emberi nem ujjászületésének volt a jele. A kereszt helyébe lépett. Kicsinyitett alakját az emberek keblükön viselték, meghajoltak előtte és hittek benne és a keresztet megtagadták.

Annyi főt sujtott le, hogy állványa és helye vértől átázott. Széjjelszedték, mint valami ifju sátán részére való játékszert és ismét összerakták, ahol szükség volt reá. Elhallgattatta az ékesen szólót, lesujtotta a hatalmast, elpusztitotta a szépet és a jót. A közélet huszonkét előkelőségének, huszonegy élő és egy halottnak a fejét egy reggelen, ugyanannyi perc alatt vágta le. A főhivatalnok, aki működésbe helyezte, az ószövetség erős emberének nevét örökölte; de ilyen fegyverrel ő hatalmasabb volt, mint névrokona, és vakabb, Isten tulajdon templomának a kapuit naponta széjjelzuzta.

Ilyen borzalom és az abból élő fajzat között a doktor nyugodt fővel járkált, bizott hatalmában, óvatosan törekedett célja felé és sohasem kételkedett abban, hogy végül kiszabaditja Lucie férjét. De az idők folyása oly sebesen és mélyen rohant el mellette és oly vadul ragadta magával az időt, hogy Károly már egy év és három hónap óta sinylődött a börtönben, mikor a doktor még mindig nyugodt volt és bizott. A forradalom ebben a decemberi hónapban oly gonosz és dühöngővé vált, hogy a délvidéken a folyók medre megtelt az éjszakánkint erőszakosan beléfullasztottak tetemeivel és a délies téli nap fényénél a foglyokat sorokban és négyszögekben lőtték agyon. És a doktor a borzalmak között még mindig nyugodt fővel járkált. Abban az időben férfit nem ismertek jobban, mint őt; senki sem volt különösebb helyzetben. Hallgatag, emberszerető, nélkülözhetetlen volt kórházban és börtönben, gyilkost és áldozatot egyformán részesitett tudásában és önmagának élt. Művészetének gyakorlása, megjelenése és a Bastileban való bebörtönzésének története különbbé tette őt minden más embernél. Nem gyanusitották, nem kételkedtek benne, mintha valóban föltámadt volna tizennyolc évvel ezelőtt, vagy pedig mintha szellemként járt volna a halandók között.

5. Fejezet. A favágó.

Egy év és három hónap. Ez alatt az egész idő alatt Lucie a nap egy órájában sem volt biztos, hogy a következő napon a guillontine nem sujtja-e le férje fejét. Naponta nehézkesen gördült az utca kövezetén az elitéltekkel zsufolt szekér. Szépséges hajadonok, barna, fekete és őszfürtü, gyönyörü asszonyok; ifjak, erőteljes férfiak és aggastyánok; nemesek és parasztok: mind vörös bor La Guillotine számára, naponta hozták őket napvilágra a borzalmas börtönök sötét pincéiből és vitték hozzá az utcákon végig, hogy pusztitó szomjuságát eloltsa. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál – ez utóbbi legkönnyebben szerezhető meg tőled, ó Guillotine!

Ha szerencsétlenségének hirtelensége és az idő kerekének rohamos forgása a doktor leányát ugy elkábitotta volna, hogy tétlen kétségbeesésben várta volna a végét, ő is ugy járt volna, mint sok más. De ő attól az órától kezdve, mikor Saint Antoine padlásszobájában viruló keblére ölelte az ősz fejet, hü maradt kötelességeihez. A megpróbáltatás idejében volt a leghivebb, amint az rendesen ugy történik csendesen lojális és jó emberekkel.

Mihelyt uj lakásukban berendezkedtek és atyja ismét hivatásának szentelte magát, kis háztartását teljesen ugy vezette, mintha férje velük volna. Mindennek meg volt a maga meghatározott helye és ideje. A kis Luciet oly rendszeresen tanitotta, mintha mindannyian együtt volnának angol otthonukban. Azok a kis ravaszságok, melyekkel önmagát ámitotta annak a látszatával, hogy nemsokára ismét egyesülnek, – a korai visszatérésére vonatkozó apró előkészületek, székének odaállitása, könyveinek az elhelyezése, – ezek és az esténkint a börtön nyomorultjai és a halál árnyai között, különösen egy szeretett fogolyért elrebegett forró fohászok, volt sulyos bánatának egyedüli vigasza.

Külseje alig változott. Az egyszerü sötét ruhák, majdnem gyászruhákhoz hasonlók, melyeket ő és leánya viseltek, oly csinosak és oly gondozottak voltak, mint boldogabb napok fényes öltözékei. Arcszine elveszett és a régi, feszülten figyelő kifejezés állandóan, nem csupán alkalmilag ott ült az arcán, egyébként oly csinos és bájos volt, mint azelőtt. Néha, mikor este atyját megcsókolta, előtört a nap folyamán elfojtott bánata és azt mondotta neki, hogy ő az egyedüli vigasza az ég alatt. Ő mindig határozottan válaszolt:

– Tudtom nélkül semmi sem történhetik vele és én tudom, hogy megmenthetem őt, Lucie.

Még nem sok hét telt el azóta, hogy uj életmódjukat megkezdették, mikor atyja egy este hazajövetelekor igy szólt hozzá:

– Kedvesem, a börtönnek van egy magas ablaka, amelyhez Károly néha délután három órakor hozzájuthat. Ha ő odajuthat, – ez sok bizonytalanságtól és véletlentől függ – lehet, hogy megláthat téged az utcán, ha te egy bizonyos ponton állasz, melyet én megmutathatok neked. De te, szegény gyermekem, nem láthatod őt, még ha lehetséges volna is, veszedelmes volna reád nézve magadat megismertetni.

– Ó, mutasd meg nekem ezt a helyet, atyám és én naponta odamegyek.

Ettől az időtől kezdve minden időjárásban, két óra hosszat várt ottan. Mikor az óra kettőt ütött, már ott volt és négy órakor lehangoltan távozott. Ha nem volt nagyon hideg vagy nedves, gyermekét is magával vitte, együtt mentek; máskülönben egyedül volt; de sohasem mulasztott el egyetlenegy napot sem.

Ez a hely egy sötét, piszkos, görbe utca sarkán volt. Egy favágó kunyhója volt az egyedüli ház ezen a sarkon; minden egyéb fal volt. Odajövetelének harmadik napján a favágó észrevette őt.

– Jónapot, polgárnő!

– Jónapot, polgár!

A megszólitásnak ez a módja volt most határozattal előirva. A tökéletesebb hazafiak között már régebben szokásban volt; de most törvényesen kötelező volt mindenkire nézve.

– Ismét itt sétál, polgárnő?

– Amint látja, polgár!

A favágó, aki élénk mozdulatu ember volt (valamikor utkaparó volt), a börtönre pillantott, ujjával reámutatott, tiz ujját arca elé tartotta, hogy a vasrostélyokat jelképezze és nevetve nézett rajtuk keresztül.

– De ez nem az én dolgom, – mondá és tovább fürészelt.

A következő napon már várt reá és megszólitotta azonnal, mihelyt odajött.

– Micsoda! Már ismét itt sétál, polgárnő?

– Igen, polgár!

– Ah! és gyermekkel. Anyád, ugy-e, kis polgárnő?

– Mondjam, hogy igen, mama? – suttogta a kis Lucie hozzásimulva.

– Igen, drágám!

– Igen, polgár!

– Ah! De hisz ez nem az én dolgom! Munkám az én dolgom. Nézze fürészemet. Kis Guillotineomnak nevezem. La, la, la, la, la. És a feje le van vágva.

A fatörzs a földre esett, mialatt beszélt és kosárba dobta.

– A favágó guillotine Sámsonjának nevezem magamat. Nézzen ide, ismét! Lu, lu, lu, lu, lu, lu. És lent van a feje. Most egy gyermek. Tikl, tikl, pikl, pikl. És lent van a feje. Az egész család!

Lucie megborzadt, mikor még két fatörzset dobott a kosárba, de lehetetlen volt ott lenni a favágó munkája közben, anélkül, hogy az ő látását el lehetett volna kerülni. Ezért aztán ettől kezdve ő szólott hozzá előbb és hogy jóindulatát megnyerje, gyakran borravalót adott neki, amit ez szivesen elfogadott.

Kiváncsi fickó volt és néha, ha megfeledkezett róla, mikor a börtön teteje és rostélyai felé nézett és szivével férjéhez emelkedett, hirtelen fölfedezte, hogy az padjára térdelve, fürészét pihenteti és őt nézi.

– De nem az én dolgom, – mondá ilyen alkalmakkor és ismét fürészeléshez látott.

Minden időjárásban, a tél hidegében és havazásában, a tavasz metsző szeleiben, a nyári nap hevében, az őszi esőben és ismét a tél hidegében és havazásában Lucie két órát töltött el ottan naponta; és naponta elmenetelekor megcsókolta a börtön falát. Férje látta őt (mint atyjától megtudta) talán öt vagy hat alkalommal, néha kétszer, háromszor egymásután; néha egy vagy két hétig sem. Elég volt az a tudat, hogy láthatta és látta is őt, ha alkalma volt reá és erre az eshetőségre várt volna ott az egész napon át, hetenkint hét napig.

Ilyen elfoglaltsággal telt el az idő december hónapig, melynek borzalmai között atyja nyugodt fővel járkált. Egy délután csöndesen havazott, mikor odaérkezett a szokott sarokra. Valami vad öröm napja és ünnep volt. Jövetelekor látta, hogy a házak kicsiny dárdákkal vannak földiszitve, melyekre apró vörös sapkák voltak tüzve; továbbá háromszinü szalagokkal és az állandó fölirással (háromszinü betük voltak a legkedvesebbek): Egységes és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, vagy Halál!

A favágó nyomorult kunyhója oly kicsiny volt, hogy felületén ennek a fölirásnak alig volt helye. Valakivel leiratta magának és a »Halál« szót csak nagy nehézséggel tudta belészoritani. A háztetőn ott diszlett a lándzsa és a sapka, mint ahogy az jó polgárhoz illett, egyik ablakban ott volt a fürész, ezzel a fölirással: »Kis Szent Guillotine«, a nagy éles nőt akkor ugyanis a nép szentté avatta. A kunyhó zárva volt. Ugy látszik, a favágó elment hazulról. Nagy megkönnyebbülés volt Lucie szivének, hogy egyedül lehetett.

Nem távozott messzire, mikor hirtelen egy közeledő embertömeg lármáját és üvöltését hallotta, mely aggodalommal töltötte el. Egy pillanattal később vad tömeg tódult a börtönfal sarka felé, közepében ott volt a favágó, aki a Bosszuangyalt fogta kézen. Vagy öt-hatszázan lehettek, de ugy táncoltak, mint ötezer démon. Nem volt más zene, csak saját énekük. A kedvelt forradalmi dal dallamára táncoltak, olyan vad taktussal, melynek összehangzása fogcsikorgáshoz volt hasonló. Férfiak táncoltak asszonyokkal, asszonyok egymással, férfiak egymással, amint a véletlen összehozta őket. Eleinte csak vörös sapkák és durva gyapjurongyok tömegének látszott, de mihelyt az utca megtelt, táncra megállottak Lucie közelében; dühössé vált körtáncnak borzalmas torzszelleme lett láthatóvá. Egyesek előreléptek, majd hátráltak, egymás kezét verték, egymás fejét megragadták, körben forogtak, egymást megragadták és páronkint forogtak, mig legtöbbje kimerülten terült el a földön. Mialatt ezek fekve maradtak, a többiek egymás kezét fogták és mind körben táncoltak; azután feloszlott a kör és kettesével, négyenkint tovább forogtak; majd egyszerre mind megállottak, ujra hozzákezdtek, kezükkel tapsoltak, egymást megragadták és ellenkező irányban tovább forogtak. Hirtelen ismét megállottak és uj taktussal kezdették, az utcán végig sorokat alkottak és mélyen lehajtott fejjel és magasan kinyujtott karral, vad üvöltéssel elrohantak. Semilyen küzdelem, még megközelitően sem lehetett volna olyan borzalmas mint ez a tánc. Teljesen elfajult tánc volt, azelőtt ártatlan dolog, mely most a sátán hatalmába került, az azelőtt egészséges szórakozás, a vért lángbaboritó, az érzékeket megzavaró, a szivet megkeményitő eszközzé vált. A benne mutatkozó kecsesség még undoritóbbnak tüntette fel, mert azt mutatta, hogy a természetüknél fogva jó dolgok mennyire elfajulhatnak és megromolhatnak. A táncban meztelenné vált a leánykebel, a szép, majdnem gyermeki korra valló fej, mely izzott az őrülettől, a gyöngéd láb, mely ebben a vérből és szennyből való pocsolyában táncolt, a kificamodott kornak voltak tipusai.

Ez a Carmagnola volt. Mikor elrohant mellette, Lucie rémülten és megdöbbenve állott a favágó házának kapujában, de a hópelyhek oly csendesen szálldogáltak és oly puhán, fehéren terültek el a földön, mintha ez a látvány sohasem létezett volna.

– Ó, atyám! – mert ő állott előtte, mikor tekintetét ismét fölemelte, melyet egy pillanatra kezével elfödött. – Micsoda kegyetlen, gonosz látvány.

– Tudom, édesem, tudom. Én gyakran láttam. Ne félj! Egyik sem bántana közülök.

– Nem magam miatt félek, atyám, de ha férjemre gondolok és ennek a népnek a könyörületére.

– Nemsokára nem lesz neki szüksége ezeknek a könyörületére. Elhagytam őt, mikor az ablakra kapaszkodott és azért jöttem, hogy neked ezt megmondjam. Senki sem láthat itten. Csókot vethetsz, oda, a legmagasabb ferde tető felé.

– Megteszem, atyám és lelkemet is vele küldöm!

– Te nem láthatod őt, szegény gyermekem.

– Nem, atyám – mondá Lucie forró könnyek között, csókot hányva. – Nem.

Lépés a hóban. Defargené.

– Üdvözlöm, polgárnő. Üdvözlöm, polgár. – Csak ennyit mondott, mikor elhaladt mellettük. Defargené eltünt, mint egy árnyék a fehér uton.

– Nyujtsd karodat, édesem. Az ő kedvéért távozz innen vidám, bátor arccal. Ezt jól csináltad. – Elhagyták a helyet. – Nem hiába történt, Károly holnapra van megidézve.

– Holnapra?

– Nincs veszteni való idő. Jól elkészültem, de oly óvatosságot kell alkalmazni, mely nem volt alkalmazható, mielőtt tényleg nem idézik a törvényszék elé. Ő még nem kapta meg a hirt, de én tudom, hogy tüstént megkapja a holnapra szóló idézést és a Conciergeriebe szállitják át; én jó előre értesülök. Nem félsz?

Alig tudott válaszolni:

– Benned bizom.

– Megteheted, föltétlenül. Bizonytalanságod már végéhez közeledik, drágám; néhány óra mulva a tied lesz ő ismét; minden elképzelhető védelemmel körülvettem őt. Lorryval kell beszélnem.

Megállott. Kocsik tompa dübörgését lehetett a közelben hallani. Mindketten nagyon jól tudták, hogy mit jelentett. Egy. Kettő. Három. Három kocsi haladt arra a puha havon, halálnak szentelt rakományával.

– Lorryval kell beszélnem – ismételte a doktor és más irányba fordult vele.

A derék öreg ur még mindig ott volt bizalmi helyén; sohasem hagyta el. Őt és könyveit gyakran megkérdezték a konfiskált és nemzeti vagyonná vált birtokokat illetőleg. Amit lehetett, azt megmentette a tulajdonosok számára. Nem volt élő ember, akire jobban rá lehetett volna bizni, vagy aki jobban titokban tartotta volna azt, amit Tellsonéknál letétbe helyeztek.

Homályos, vörös és sárga égboltozat és a Szajna fölött emelkedő köd hirdette az alkonyat közeledtét. Már majdnem sötét volt, mikor a bankhoz értek. Monseigneur hatalmas palotája magányos és elhagyatott volt. Az udvarban egy halom hamu és por fölött olvasható volt a fölirás: Nemzeti Vagyon. Egy és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál.

Ki lehetett Lorrynál, – a széken levő lovaglókabát tulajdonosa – akit nem szabad látni? Milyen uj jövevénytől jött ő ki, izgatottan és meglepetten, hogy kedveltjét karjaiba ölelje? Kinek ismételte az ő akadozó szavait, mikor emelt hangon fejét az ajtó felé forditotta, ahonnan most jött ki és mondta:

– A Conciergeriebe szállitották és holnapra megidézték?

6. Fejezet. Diadal.

A rettegett öttagu törvényszék, a közvádló és az elszánt esküdtszék naponta ülésezett. Minden este elküldötték jegyzéküket, melyet a különböző börtönök őrei foglyaik előtt felolvastak. A börtönőrök állandó tréfája ez volt: Ti, idebenn, jöjjetek ki és hallgassátok meg az esti lapot!

– Evrémonde Károly, másként Darnay.

Igy kezdődött, végre, La-Forceban az esti ujság.

Ha egy nevet szólitottak, tulajdonosa elkülönült a többitől és arra a helyre lépett, mely az ilyen végzetes módon kihirdetettek részére volt fenntartva. Evrémonde Károly, másként Darnaynak volt oka, hogy ismerje ezt a szokást; százakat látott igy eltünni.

A duzzadtarcu börtönőr, aki szemüveget viselt olvasáskor, fölötte tekintett el, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy ő megfelelő helyre lépett-e, végigolvasta a jegyzéket és minden névnél hasonló kis szünetet tartott. Huszonhárom név volt rajta, de csak huszan jelentkeztek; a megidézett foglyok közül egyik meghalt a börtönben és elfelejtették, kettőt pedig már guillotineoztak és szintén elfelejtették. A jegyzéket abban a boltozatos teremben olvasták föl, ahol Darnay megérkezése éjjelén az összegyült foglyokat látta. Ezek már mind elpusztultak az öldöklésben; minden emberi teremtmény, akivel törődött azóta és akit távozni látott, a vérpadon halt meg.

Néhány szóval Istenhozzádot mondottak és a bucsuzásnak gyorsan vége volt. Mindennapos esemény volt. A La Forcebeli társaság azzal volt elfoglalva, hogy estére zálogosdit és koncertet előkészitsen. A rácshoz tolakodtak és ottan hullatták könyeiket; de a tervezett esti mulatság husz szerepét ujra kellett betölteni és a záróóráig az idő nagyon rövid volt. Ekkor a közös termeket és folyosókat nagy kutyákra bizták, ezek őrködtek ott az éjszakán keresztül. A foglyok nem voltak érzéktelenek vagy szivtelenek; az ő viselkedésük az akkori idők viszonyaiból származott. Hasonlóan, ámbár finom különbséggel, valami fajta lelkesedés vagy részegség néhány embert arra csábitott, mint az ismeretes, hogy szükségtelenül izgassa a guillotinet, hogy általa halált szenvedjen. Ez nem volt csupán hencegés, hanem a hevesen megrázott közvéleménytől származó fertőzés. Járványos időben némely ember titokban vonzódik a betegséghez és rettenetes a vágya, hogy általa meghaljon. Mindannyiunk kebelében vannak ilyen csodák elrejtve, melyek csak alkalmas körülményre várnak, hogy fölébredjenek.

A Conciergeriehez vezető ut rövid és sötét volt; férgektől hemzsegő celláiban az éjszaka hosszu és hideg volt. Következő reggelen tizenöt fogoly lépett a sorompó elé, mielőtt Darnay Károlyt szólitották. Mind a tizenötöt halálra itélték, perük tárgyalása nem vett másfél órát igénybe.

Evrémonde Károly, másnéven Darnayt végre előszólitották.

Birái tollas kalapban ültek az emelvényen; de egyébként a durva vörös sapka és a háromszinü kokárda volt az uralkodó fejdisz. Mikor az esküdtekre és a lármás hallgatóságra nézett, azt hihette volna, hogy a dolgok szokott rendje megváltozott és a gazemberek itélkeznek a becsületes emberek fölött. Egy városnak legaljasabb, legkegyetlenebb és leggonoszabb lakossága, melyből aljas, kegyetlen és gonosz elem sohasem hiányzik, irányitotta a tárgyalást, lármásan beleszólt, helyeselt és feddett, siettette és előzően befolyásolta az itéletet, megakadályoztatás nélkül. A férfiak legnagyobb része különböző módon volt felfegyverkezve, az asszonyok közül némelyek kést, mások tőröket hordottak, mások ismét ettek és ittak, mialatt odanéztek, sokan kötöttek. Ez utóbbiak között volt egy asszony, aki egy darab kötést tartott hóna alatt, mialatt dolgozott. Az első sorban ült férje mellett, akit a sorompóhoz való megérkezése óta nem látott; Defarge volt; azonnal fölismerte őt. Észrevette, hogy felesége egyszer vagy kétszer suttogott a fülébe; de a mi leginkább föltünt neki a két alakon, az volt, hogy ámbár közvetlenül az ő szomszédságában ültek, sohasem néztek őreá. Ugy látszott, hogy dacos elszántsággal várnak valamire és csupán az esküdtszékre néztek, semmi másra. Az elnök alatt ült Manette doktor, közönséges, egyszerü ruhájában. Amennyire a fogoly láthatta, ő és Lorry voltak az egyedüli férfiak, a törvényszékhez tartozó személyeken kivül, akik közönséges ruhájukat viselték és nem voltak a Carmagnola jelmezébe öltözve.

Evrémonde Károly, másnéven Darnayt a közvádló vád alá helyezte, mint emigránst, akinek életével a köztársaság rendelkezett azon határozat értelmében, mely minden emigránst halálbüntetés terhe alatt számüzött. Közömbös volt, hogy a határozat Franciaországba való visszatérése után kelt. Ő itt volt és ott feküdt a határozat; Franciaországban elfogták és fejét követelték.

– Üssétek le a fejét! – kiáltotta a hallgatóság. – Ő a köztársaság ellensége.

Az elnök csengetett, hogy a kiáltozást csendesitse és azt kérdezte a fogolytól, hogy nem volt-e igaz, hogy ő sok évig Angliában élt?

Kétségtelenül igaz volt.

– Nem volt-e tehát akkor emigráns? Minek mondotta magát?

– A törvény szelleme értelmében nem az volt, remélte ő.

– Miért nem? – óhajtotta az elnök tudni.

– Mert ő önként mondott le egy cimről, mely neki ellenszenves volt, egy állásról, mely neki gyülöletes volt és elhagyta hazáját – akkor, mikor az »emigráns« szó a törvény által mostan értelmezett módon még nem volt használatban, – jegyezte meg tisztelettel – hogy inkább saját munkájából éljen meg Angliában, mint a tulterhelt nép veritékéből Franciaországban.

– Micsoda bizonyitékai vannak erre?

Két tanu nevét nevezte meg: Gabelle Theophil és Manette Sándor.

– De Angliában megnősült? – figyelmeztette őt az elnök.

– Igaz; de nem angol nőt vett el feleségül.

– Francia polgárnőt?

– Igen. Születésénél fogva az.

– Neve és családja?

– Manette Lucie, egyedüli leánya Manette doktornak, annak a jó orvosnak, aki ott ül.

Ennek a válasznak kedvező volt a hatása a hallgatóságra. A jól ismert orvost éltető kiáltások rengtek a tárgyalási teremben. A nép oly szeszélyes hangulatban volt, hogy könnyek peregtek azonnal sok kegyetlen szemből, akik még egy pillanat előtt oly dühvel néztek reá, mintha égnének a türelmetlenség vágyától, hogy őt az utcára hurcolják és agyonverjék.

Veszedelmes utjának ezen néhány lépését Darnay Károly Manette doktor ismételt utasitása szerint tette meg. Ugyanez az óvatos tanácsadó irányitotta minden lépését, melyet még meg kellett tennie és előkészitette utjának minden hüvelyknyi távolságát.

Az elnök kérdezte, hogy miért tért vissza Franciaországba éppen akkor és nem előbb.

Azt válaszolta, hogy azért nem tért vissza Franciaországba elébb, mert nem volt, hogy miből éljen meg Franciaországban, kivéve azt a vagyont, amelyről lemondott; mig ellenben Angliában a francia nyelv és irodalom tanitásából élt meg. Egy francia polgár sürgős irásbeli kérésére tért vissza Franciaországba, aki tudatta vele, hogy távolléte folytán az ő élete veszedelemben forog. Visszatért, hogy egy polgár életét megmentse, hogy minden személyes veszedelemre való tekintet nélkül az igazság mellett tanuskodjék. Vétek ez a köztársaság szemében?

A csőcselék lelkesedve kiáltotta: Nem! Az elnök csengetett, hogy lecsendesitse őket; de ez nem sikerült neki, mert az folytatta kiáltozását: Nem! Mig saját akaratából nem hallgatott el.

Az elnök ennek a polgárnak a nevét kérdezte. A vádlott kijelentette, hogy ez az ő első tanuja. Bizalommal hivatkozott azonkivül annak a polgárnak a levelére, melyet a sorompónál elvettek tőle és amely kétségtelenül ott fekszik az elnök előtt levő papirosok között.

A doktor gondoskodott arról, hogy ott legyen és megbizonyosodott afelől, hogy ott van; a tárgyalás ebben a stádiumában felmutatták és felolvasták. Gabelle polgárt előszólitották, hogy a levelet azonositsa és ő ezt megtette. Gabelle polgár rendkivüli gyöngédséggel és udvariassággal rámutatott arra a körülményre, hogy az az óriási elfoglaltság, mely a törvényszéket igénybe veszi, hogy a köztársaság oly nagyszámu ellensége fölött itélkezzék, okozta, hogy róla az Abbaye börtönben kissé megfeledkeztek – tényleg inkább kiesett a törvényszék hazafias emlékezéséből – egész három nappal ezelőtt való időig, mikor megidézték és szabadságát visszaadták; az esküdtszék kijelentette, hogy az ellene felhozott vádat elejti, mivelhogy Evrémonde, más néven Darnay polgár, önként jelentkezett az ő állitásának igazolására.

Azután Manette doktort hallgatták ki. Rendkivüli közkedveltsége és válaszainak határozottsága nagy benyomást keltett; mikor előadását folytatta és előadta, hogy hosszas bebörtönözéséből való kiszabadulása után a vádlott volt az ő első barátja, hogy a vádlott Angliában maradt és leányát és őt is számüzetésük ideje alatt önfeláldozó szeretettel támogatta, hogy ő távol volt attól, hogy az ország arisztokratikus kormánya jóakaró szemmel nézze és őt mint Anglia ellenségét és az Egyesült-Államok barátját, életét veszélyeztető perbe keverte, – mikor mindezeket a körülményeket finom érzéssel és az őszinteség és igazság meggyőző erejével előadta, az esküdtszék és a nép egy véleményen volt. Végre, mikor névszerint hivatkozott Lorry urra, egy Angliából való itten jelenlevő urra, aki vele együtt tanuja volt annak az angol törvényszéki tárgyalásnak, aki az ő erre vonatkozó vallomását megerősitheti, az esküdtszék kijelentette, hogy eleget hallott és kész arra, hogy szavazatát leadja, ha az elnök az ő szavazatukat elfogadni hajlandó.

Minden szavazatot (az esküdtek hangosan és egyenkint szavaztak) a nép élénken helyeslő kiáltozással fogadott. Minden szavazat a vádlottra nézve kedvező volt és az elnök őt szabadnak nyilvánitotta.

Ezután olyan rendkivüli jelenet következett, melyben a csőcselék néha szeszélyét a nagylelküség és könyörület iránt való jobb hajlamát elégitette ki, vagy pedig melyet mint valami ellenszámlát tekintett véres kegyetlenségéből előállott nagy tartozásával szemben. Senki sem képes eldönteni mostan, hogy ilyen rendkivüli jelenetek milyen inditóokoknak tulajdonitandók; valószinü, hogy mind a háromnak a keveréke, melyben a második volt az uralkodó. Alig hogy a szabaddá nyilvánitó itéletet kihirdették, oly bőségesen folyt a könny, mint más alkalmakkor a vér és a fogolynak annyi mindkét nembeli személytől származó testvéri ölelést kellett elszenvednie, ahányan csak hozzájuthattak; ugy hogy hosszu és ártalmas bebörtönzése után abba a veszedelembe került, hogy a kimerüléstől elájul; ő mindazonáltal jól tudta, hogy ugyanaz a nép, más áramlat befolyása alatt, ugyanolyan dühhel rohanta volna őt meg, hogy darabokra tépje és ezeket az utcán szétszórja.

Mikor eltávolitották, hogy más vádlottaknak adjon helyet, csak akkor szabadult meg egy pillanatra a szeretet ezen megnyilvánulásától. Utána öten jelentek meg egyszerre a törvényszék előtt, mint a köztársaság ellenségei, mivelhogy azt szóval és tettel nem segitették. A Törvényszék annyira sietett, hogy magát és a nemzetet az elveszett alkalomért kárpótolja, hogy ez az öt odaért hozzá, mielőtt ő a helyet elhagyta, mind huszonnégy órán belül végrehajtandó halálbüntetésre volt itélve, az első közülök tudatta ezt vele a börtönben szokásos halál jelével – fölemelt ujj – és a többiek szóval füzték hozzá: »Éljen a Köztársaság!«

Ennél az ötnél – az igaz – nem volt hallgatóság, mely a tárgyalást hosszabbitotta; mikor ő és Manette doktor a kapuból kiléptek, nagy tömeg gyült ott össze, ugy látszott, hogy minden arc ott volt, mely a tárgyalásnak tanuja volt, kettőt kivéve, ezek után hiába nézett körül. Mikor kilépett, a tömeg ismét reárohant, sirt, átölelte őt és ujjongott, mind, egymás után és mind egyszerre, még a folyam is, melynek partján játszódott le ez az őrült jelenet, őrültnek látszott, mint a partján levő nép.

Nagy karosszékbe ültették, melyet vagy magából a törvényszék terméből, vagy egyik szobából, vagy pedig a folyosóról hoztak. A székre vörös zászlót teritettek és támlájához lándzsát kötöttek, melynek vörös sapka volt a tetején. Még a doktor kérése sem tudta megakadályozni, hogy ebben a diadalszékben a tömeg vállán haza ne vigye; mialatt egy vörös sapkákból való háborgó tenger vette őt körül és viharos hullámaiból néha olyan arcok kerültek elő, hogy több izben kérdezte önmagától, hogy eszméletnél van-e és nem viszik-e a kocsin a guillotine felé.

Vad, álomszerü menetben vitték őt és mindenkit megöleltek, akivel utjukban találkoztak és ujjongva mutattak reá. A havas utcák piroslottak a köztársaság uralkodó szinétől, amint végigvonultak rajtuk, éppen ugy, mint bepirositották azokat a hó alatt sötétebb festékkel; igy vitték őt a háznak udvarába, ahol lakott. Atyja előresietett, hogy előkészitse leányát és mikor férje eléje lépett, ájultan rogyott karjaiba.

Mikor szivéhez szoritotta őt és szép arcát a lármás tömegtől elforditotta, hogy könnyeik és ajkaik látatlanul egyesüljenek, néhányan a nép közül táncolni kezdettek. Egy pillanat alatt a többiek is csatlakoztak hozzájuk és az udvarban keringett a Carmagnola. Azután a tömegből egy fiatal leányt ültettek az üres székbe és a Szabadság Istennőjeként vitték őt el; mikor aztán a tömeg a szomszédos utcákba a folyam partján végig és a hidon áttódult, a Carmagnola mindenkit magával ragadt és őrült keringéssel forgatott.

Miután megszoritotta a doktor kezét, aki győzedelmesen és büszkén állott előtte, miután megszoritotta Lorry kezét, aki a Carmagnola őrült áradata ellen való küzdelemből lélegzet nélkül lépett be, miután a kis Luciet megcsókolta, akit hozzá fölemeltek, hogy kis karjait nyaka köré fonja, miután a mindig buzgó és hüséges Prosst megölelte, aki a gyermeket emelte föl hozzá, karjaiba ölelte feleségét és szobájába vitte.

– Lucie! Én egyetlenem! Biztonságban vagyok!

– Ó, drága Károlyom! Hadd adjak térdeimen hálát Istennek, mint ahogy könyörögtem hozzá.

Áhitattal hajoltak meg az Ur előtt. Mikor ismét karjaiban volt, igy szólt hozzá: És most beszélj atyáddal, drágám, Franciaországban egyetlen ember sem lett volna képes arra, hogy azt tegye érettem, amit ő tett.

Atyja keblére hajtotta fejét, mint hosszu-hosszu idővel azelőtt, az ő szegény feje nyugodott az ő keblén. Boldog volt, hogy hálás lehetett irányában, kárpótolva volt szenvedéseiért, büszke volt az erejére. »Ne légy gyönge, szerelmem, – bólintott feléje – ne remegj. Megmentettem őt.«

7. Fejezet. Zörgetnek az ajtón.

»Megmentettem őt« – ez nem volt olyan álmodozás, amilyenbe gyakran elmerült, ő valóban ott volt közöttük. Felesége mégis remegett és szivét megnevezhetetlen, aggasztó félelem töltötte el.

A környező levegő oly tikkasztó volt és sötét, a nép oly szeszélyes volt és olyan szenvedelmesen szomjazta a bosszut, ártatlanok határozatlan gyanu és gonosz rosszakarat miatt olyan folytonosan szenvedtek halált, olyan nehéz volt elfelejteni, hogy mások, akik éppen olyan büntelenek voltak, mint az ő férje és éppen olyan kedvesek voltak az övéiknek, mint az neki, naponta áldozatai lettek a végzetnek, melyet ő kikerült, hogy szive nem tudott annyira megkönnyebbülni a tehertől, ahogyan kellett volna. A téli délután alkonyata már beállott és a borzalmas szekerek még mindig dübörögtek az utcákon. Gondolatban követte azokat és az elitéltek között kereste őt; szorosabban ölelte karjaiba és még jobban remegett érte.

Atyja vigasztalta őt és részvéttel teljes fölényt tanusitott leányának csodálni való gyöngeségével szemben. Nem volt többé padlásszoba, cipőkészités, Százöt, Északi Torony. Véghezvitte a föladatot, melyet önmaga elé tüzött, igéretét beváltotta, megmentette Károlyt. Mind támaszkodhattak reá.

Háztartásuk nagyon szerény volt, nemcsak azért, mert ez volt a legbiztosabb életmód és keltette föl legkevésbé a nép gyanuját, de azért is, mert nem voltak gazdagok és Károlynak, bebörtönzése egész ideje alatt, sokat kellett fizetnie étkezésért, őriztetéséért és hozzá kellett járulnia a szegényebb foglyok eltartásához. Részben ezért, részben pedig, hogy kém ne legyen a házban, nem tartottak cselédet; a polgár és polgárnő, akik a főkapunál kapus szolgálatát végezték, alkalmilag segitettek nekik és Jerry (akit Lorry majdnem teljesen nekik engedett át) ugyszólván hozzátartozott a háztartáshoz és minden éjjel ott aludt.

Az Egységes és Oszthatatlan, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy Halál Köztársaságának egyik rendelete szerint minden ház kapujára vagy kapufélfájára, meghatározott nagyságu betükkel és meghatározott magasságnyira a földtől, olvashatóan ki kellett irni a ház minden lakójának nevét. Igy tehát Cruncher Jerry neve is diszitette alul a kapufélfát és mikor már alkonyodott, a név tulajdonosa is megjelent és a mázolót nézte, amint az, Manette doktor utasitása szerint, Evrémonde, másnéven Darnay Károly nevét hozzáfüzte a lakók jegyzékéhez.

Az akkor uralkodó általános félelemben és bizalmatlanságban minden legártatlanabbnak látszó dologban is óvatosságra volt szükség. A doktor kicsiny háztartásában is éppen ugy, mint sok másban, a következő nap szükségleteit esténkint, kis részletekben és különböző kis üzletekben vásárolták. Az volt az általános óhaj, hogy ne vonják magukra a figyelmet, ne adjanak alkalmat irigységre és arra, hogy beszéljenek róluk.

Néhány hónap óta Miss Pross és Cruncher közösen látták el a bevásárlásokat, az előbbinél volt a pénz és az utóbbi vitte a kosarat. Minden délután, akkortájban, mikor az utcai lámpákat meggyujtották, mentek erre az utjukra és a szükséges bevásárlást elintézték. Miss Pross már oly hosszu idő óta élt együtt egy francia családdal, hogy nyelvüket ugy érthette volna, mint az anyanyelvét, ha kedve lett volna hozzá, de nem törődött ezzel; ennélfogva nem értett többet ebből »az ostobaságból« (mint ahogy ő nevezni szerette), mint Cruncher. Ha valamit vásárolni akart, az volt a szokása, hogy a boltosnak valami főnevet vágott a fejéhez, tekintet nélkül a kivánt árunak grammatikai nemére és ha véletlenül ugy történt, hogy az nem a kivánt árunak volt a neve, körülnézett az üzletben, hatalmába keritette és kezében tartotta az árut mindaddig, mig az alkudozást befejezték. Alkudozás közben egy ujjal mindig kevesebbet mutatott, mint amennyivel a kereskedő az árat jelezte, bármilyen volt is a szám.

– Nos, Cruncher ur, – mondá Miss Pross, szemei vörösek voltak a boldogságtól – készen van, én már elkészültem.

Jerry rekedt hangon tudatta, hogy Miss Prossnak rendelkezésére áll. A rozsda már régen lekopott kezéről, de tüskés haját semmi sem volt képes lesimitani.

– Ma mindenfélére van szükségünk – mondá Miss Pross – és sok lesz a dolgunk. Egyebek között borra is lesz szükségünk. Ezek a vörösfejüek mindenütt áldomást isznak, akárhol vásároljuk is.

– Azt hiszem, hogy önnek teljesen mindegy, – válaszolt Jerry – vajjon az ön, vagy az öreg egészségére isznak-e.

– Ki az? – kérdezte Miss Pross.

Cruncher némi félénkséggel magyarázta, hogy az ördögöt gondolta.

– Ha! – mondá Miss Pross. – Nincs szükség tolmácsra, hogy megmagyarázható legyen, hogy ezek a teremtmények mire gondolnak. Csak egy gondolatuk van: éjféli gyilkosság és gonosztett.

– Csend, édes! Kérem, kérem, legyen óvatos! – kiáltotta Lucie.

– Igen, igen, igen, óvatos leszek, – mondá Miss Pross – de magunk között csak mondhatom, hogy remélhetőleg nem fojtanak meg az utcákon az ő hagyma- és dohányszagu öleléseikkel. És most, édes Katicabogaram, ne mozduljon el a tüz mellől, mig vissza nem jövök. Vigyázzon kedves férjére, akit visszakapott és ne mozditsa el szép fejecskéjét az ő válláról, mig ismét nem lát engem. Szabad valamit kérdeznem, Manette doktor, mielőtt távozom?

– Azt hiszem, hogy szabadságot vehet magának – válaszolt a doktor mosolyogva.

– Az Isten szerelmére, csak szabadságról ne beszéljen, éppen elegünk van belőle – mondá Miss Pross.

– Csönd, édes! Már ismét? – kérte Lucie.

– Nem, édesem! – mondá Miss Pross nyomatékosan bólintva. – De a veleje a dolognak az, hogy én legkegyelmesebb ő felsége III. György király alattvalója vagyok, – a név emlitésénél Miss Pross bókolt – és mint ilyen, a jelszavam: Zavard meg cselszövéseiket, hiusitsd meg álnok terveiket. Benne van a mi reményünk, Isten óvja meg királyunkat!

Cruncher lojalitástól elragadtatva, mély hangon ismételte Miss Pross szavait, mintha templomban volna.

– Örülök, hogy oly angol érzelmü, ámbár kivánom, hogy bár ne hütötte volna meg annyira a hangját, – mondá Miss Pross helyeslően – de ami a kérdést illeti, Manette doktor, van-e kilátás arra, – a jó teremtésnek az volt a szokása, hogy azt, ami mindnyájuknak nagy gondot okozott, csak ugy alkalmilag kérdezte – van-e kilátás arra, hogy elkerülünk erről a helyről?

– Félek, hogy még nincs. Még veszedelmes volna Károlyra nézve.

– Hm, hm, hm, – mondá Miss Pross és vidám arccal fojtott el egy sóhajt, mikor kedveltjének tüztől megvilágitott aranyos hajára tekintett – akkor hát türelmesen várunk, ez minden. Magasan kell fejünket hordanunk és mélyen kell küzdenünk, mint Salamon testvérem szokta mondani. Nos, Cruncher ur! Ne mozduljon, Katicabogaram!

Eltávoztak és Luciet, férjét, atyját és gyermekét otthagyták a lobogó tüznél. Lorryt várták, hogy hamarosan előkerül a bankházból. Miss Pross meggyujtotta a lámpát, de egy sarokba félreállitotta, hogy zavartalanul élvezhessék a tüz világát. Kis Lucie nagyatyja mellett ült és karját átölelte és ő suttogó hangon kezdett neki mesélni egy nagy, hatalmas tündérről, aki egy börtön falát megnyitotta és egy foglyot szabadonbocsátott, aki egykor a tündérnek szolgálatot teljesitett. Minden csendes és nyugalmas volt és Lucie nyugodtabbnak érezte magát, mint azelőtt.

– Mi az? – kiáltott fel hirtelen.

– Édesem! – mondá atyja, szünetet tartva meséjében és kezét az övére helyezte. – Uralkodj magadon. Milyen izgatott vagy! A legcsekélyebb dolog, semmi is megijeszt, téged, atyád leányát?

– Azt hittem, atyám, hogy idegen lépéseket hallottam a lépcsőn – mondá Lucie bocsánatkérően, sápadt arccal és remegő hangon.

– Édes gyermekem, a lépcső oly csendes, mint a halál.

Mikor ezt mondotta, hevesen megzörgették az ajtót.

– Ó atyám, atyám! Mi lehet ez? Rejtsd el Károlyt! Mentsd meg őt!

– Édes gyermekem, – mondá a doktor fölemelkedve és kezét vállára fektetve – megmentettem őt. Mily gyöngeség ez, édesem! Hadd menjek az ajtóhoz.

A lámpát kezébe vette, áthaladt a két közbeeső szobán és kinyitotta az ajtót. Lábdobogás volt hallható és négy vörössapkás, karddal és pisztollyal fegyverzett durvakülsejü ember lépett be a szobába.

– Evrémonde polgár, más néven Darnay – mondá az első.

– Ki keresi őt? – válaszolt Darnay.

– Én keresem őt. Mi keressük őt. Ismerem önt, Evrémonde; láttam önt ma a törvényszék előtt. Ön ismét a köztársaság foglya.

A négy ember körülfogta őt, amint ott állott, felesége és gyermeke ölelve csüngött rajta.

– Mondja meg, miért vagyok ujra fogoly?

– Egyenest vissza kell térnie a Conciergeriebe és holnap majd megtudja. Holnapra van megidézve.

Manette doktor szinte kővé meredt ettől a látogatástól, annyira, hogy a lámpával ugy állott ott, mint valami erre a célra való szobor; ezen szavak elhangzása után ismét megelevenedett, letette a lámpát, odalépett a beszélőhöz és megragadva őt nyitott vörös inge elején, igy szólott hozzá:

– Ismered őt, azt mondtad. Ismersz-e engem?

– Igen, ismerem, doktor polgár.

– Mind ismerjük, doktor polgár – mondá a többi három.

Szórakozottan nézett reájuk, egymásután és szünet után halkabb hangon mondá:

– Válaszoltok-e nekem az ő kérdésére? Hogyan történik ez?

– Doktor polgár, – mondá az első habozva – a Saint Antoine-bizottság vádolja őt. Ez a polgár Saint Antoineből való és a második belépőre mutatott.

A megjelölt polgár bólintott és ismételte:

– Saint Antoine vádolja őt.

– Mivel? – kérdezte a doktor.

– Doktor polgár, – mondá az első habozva, mint annakelőtte – ne kérdezzen többet. Ha a köztársaság áldozatot kiván öntől, mint jó hazafi kétségen kivül boldog lesz, ha azt megteheti. A köztársaság az első, a nép akarata parancs. Evrémonde, siessünk.

– Csak egy szót – kérte őt a doktor. – Mondja meg, hogy ki vádolja őt?

– Szabályellenes, – válaszolt az első – de megkérdezheti ezt a Saint Antoineból valót.

A doktor reánézett. Ez nyugtalanul mozgott, szakállát dörzsölte és végre igy szólt:

– Igaz! Valóban szabályellenes. De sulyosan vádolja őt Defarge polgár és polgárnő és még valaki.

– Ki az a valaki?

– Ön kérdezi, doktor polgár?

– Igen.

– Akkor – mondá a Saint Antoinebeli különös tekintettel – majd holnap megtudja. Most néma vagyok.

8. Fejezet. Kártyázás.

Miss Pross, szerencsésen mit sem sejtve az otthoni uj csapásról, haladt a keskeny utcákon, a Pont Neufön áthaladt a folyón és gondolatban elszámolgatta mindazt, amit vásárolnia kellett. Cruncher a kosárral mellette lépdelt. Jobbra és balra tekintgettek az üzletekre, melyek mellett elhaladtak, óvatos szemmel megfigyeltek minden csődületet és minden izgatottan beszélő csoportot elkerültek. Borongós este volt és a folyó felől emelkedő köd miatt alig lehetett a hajókat megismerni, melyeken lobogó lámpafény lengett és ahonnan hangos kalapálás hallatszott; ezek voltak a köztársaság számára fegyvereket készitő kovácsok műhelyei. Jaj annak, aki ezt a hadsereget kijátszani merészelte, vagy abban érdemetlenül előbbre jutott! Jobb, ha szakálla sohasem nőtt meg, mert a nemzet borotvája simára borotválta.

Miután néhány füszerárut és lámpába való olajat vásároltak, Miss Pross a szükséges borra gondolt. Több kocsmába bepillantottak, »A derék köztársasági Brutus«-hoz cimzettnél megállottak, mely nem volt messzire a Nemzeti Palotától, az egykori (majd ismét) Tuileriák palotájától, mivelhogy ennek a külseje tetszett neki leginkább. Ez a kocsma csendesebbnek látszott, mint a többi, amely mellett elhaladtak, ámbár ez is eléggé piroslott a hazafiak sapkáitól, de mégsem volt olyan piros, mint a többi. Cruncher tanácsát is kérte és minthogy ő is azon a véleményen volt, gavallérja kiséretében belépett »A derék köztársasági Brutus«-ba.

Kutatva nézett a füstölgő lámpákra, a pipázó emberekre, akik zsiros kártyával és sárga dominókövekkel játszottak, egy koromtól piszkos, meztelenkeblü és meztelenkaru munkásra, aki ujságot olvasott elő, mialatt a többiek hallgatták, a fegyverekre, melyeket övükben hordoztak, vagy egyelőre félretettek, a két-három, az asztalon alvó vendégre, akik ebben a helyzetben az akkor szokásos magasvállu, rövid, bolyhos kabátban alvó medvékhez vagy kutyákhoz hasonlitottak; a két idegen vendég a bolti asztalhoz közeledve mutatta, hogy mit kiván.

Mikor a bort kimérték, egy ember az egyik sarokban bucsut vett egy másiktól és fölkelt, hogy távozzék. Miss Pross mellett kellett elhaladnia. Alighogy ő megpillantotta az arcát, fölkiáltott és kezét összecsapta.

Egy pillanat alatt az egész társaság fölugrott. Legvalószinübbnek tartották, hogy egy embert meggyilkoltak, mert nem volt egy véleményen. Mindenki arra várt, hogy valaki a földön elterüljön és csupán azt látták, hogy egy férfi és egy nő bámulnak egymásra; a férfi külseje szerint francia és jóérzésü köztársasági, a nő nyilvánvalóan angol.

Hogy a »Derék köztársasági Brutus« csalódott tanitványai mit mondottak, azt Miss Pross és kisérője éppen ugy nem értették, mintha héberül vagy káldéi nyelven beszéltek volna, ámbár csupa fül voltak. Meglepetésükben semmit sem hallottak. Megemlitendő ugyanis az, hogy nem csupán Miss Pross volt magánkivül a bámulat és izgatottság miatt, de Cruncher sem tudott hová lenni a csodálkozástól, ő azonban egészen külön, a saját számlájára látszott annak.

– Mi ujság? – kérdé az ember, aki Miss Pross kiáltozását előidézte, bosszus, rideg (ámbár halk) hangon és angolul.

– Ó, Salamon, édes Salamon! – kiáltott Miss Pross, kezét ismét összecsapva. – Miután annyi év óta nem láttalak és semmit sem hallottam rólad, most itt akadok reád!

– Ne hivj Salamonnak. Halálomat akarod okozni? – kérdezte az ember titokban és megrettenve.

– Testvérem, testvérem! – kiáltotta Miss Pross, könnyekre fakadva. – Voltam-e valaha keményszivü irántad, hogy ilyen kegyetlen kérdést intézel hozzám?

– Akkor fogd be fecsegő szádat, – mondá Salamon – és jöjj ki, ha velem beszélni akarsz. Fizess a borodért és jöjj ki. Ki ez az ember?

Miss Pross szerető és aggódó fejét rázta testvérének semmiesetre ragaszkodónak nem nevezhető eljárásán és könnyek között mondá:

– Cruncher ur.

– Hadd jöjjön ki ő is, – mondá Salamon. – Kisértetnek hisz engem?

Cruncher minden látszat szerint azt hitte, külsejéből azt lehetett következtetni. Egy szót sem szólott Miss Pross könnyein keresztül nagynehezen kutatta ki reticulejének mélységeit és fizetett a borért. Mialatt ezt tette, Salamon »A derék köztársasági Brutus« követői felé fordult és néhány szóval magyarázatot adott, ezek aztán ismét leültek és előbbi foglalkozásukhoz láttak.

– Nos, mit kivánsz tőlem? – mondá Salamon és a sötét utca sarkán megállott.

– Mily szivtelen eljárás ez egy testvér részéről, akitől az én szeretetem sohasem fordult el, – kiáltott Miss Pross – hogy igy fogadsz engem és egy csepp ragaszkodást sem mutatsz.

– Nesze! Fene vigye! Nesze! – mondá Salamon és ajkával Miss Pross ajkai felé döfött. – Megvagy most elégedve?

Miss Pross csak fejét rázta és csöndesen sirt.

– Ha azt várod, hogy én meglepődjem, – mondá Salamon testvére – hát én nem vagyok meglepetve; tudtam, hogy itt vagy; a legtöbb emberről tudok, aki itt van. Ha életemet valóban nem akarod veszélyeztetni, és hiszem, hogy azt teszed, menj az utadra oly gyorsan, amint csak lehet és hadd menjek én a magamén. Sok a dolgom. Hivatalnok vagyok.

– Az én angol Salamon testvérem, – mondá Miss Pross és könyes szemmel, gyászolóan tekintett az ég felé – akiben megvolt a tehetség, hogy hazája legjobb és legnagyobb férfia legyen, hivatalnok külföldiek között és ilyen külföldiek között. Majdnem szivesebben láttam volna a kedves fiut…

– Nem mondtam? – kiáltotta testvére, félbeszakitva őt. – Tudtam. Halálomat akarod okozni. Saját testvérem tesz gyanussá. Éppen most, mikor sorsom kezd javulni.

– A kegyelmes és könyörületes Ég óvjon meg attól, – kiáltotta Miss Pross. – Inkább sohasem akarlak látni, édes Salamon, ámbár mindig szivből szerettelek és szeretni foglak. Mondj csak egy barátságos szót és mondd, hogy nincs közöttünk semmi, ami elidegenitene, és nem tartóztatlak tovább!

Jó Miss Pross! Mintha a köztük beállott elidegenülésnek ő lett volna az okozója, mintha Lorry már évekkel ezelőtt nem tudta volna a tényt Soho csöndes sarkában, hogy az ő drágalátos testvére elverte az ő pénzét és azután otthagyta őt.

Salamon mégis kimondotta a barátságos szót, oly dacos leereszkedéssel és jóakaró pártfogással, mint amilyet az esetben nyilvánithatott volna, ha a tényleges viszony megforditva van közöttük (különben ez igy van mindenütt a világon). Cruncher ekkor vállára tette a kezét és rekedt hangon, váratlanul a következő kérdést intézte hozzá:

– Hallga csak! Szabad kérnem? Mi az ön neve, János Salamon, vagy Salamon János?

A hivatalnok hirtelen bizalmatlansággal fordult feléje. Azelőtt ez nem szólt egy szót sem.

– Nos! – mondá Cruncher. – Beszéljen, hisz tudja. János Salamon, vagy Salamon János? Ő Salamonnak hivja és neki tudnia kell, hisz a testvére. Én meg tudom, hogy ön János, van tudomása erről? Melyik jön előbb a kettő közül? És a »Pross« névre vonatkozóan szintén. Nem ez volt a neve tul a vizen.

– Mit ért ezalatt?

– Nem tudom, hogy mit értek, mert nem emlékszem arra, hogy mi volt a neve tul a vizen.

– Nem?

– Nem. De megesküszöm arra, hogy kéttagu név volt.

– Valóban?

– Igen. A másiknak a neve egytagu volt. Ismerem önt. Ön mint kém tanuskodott az Old Baileyben. A hazugságok atyja nevében, hisz ez az ön atyja, mi is volt akkor a neve?

– Barsad, – mondá egy másik hang közbeszólva.

– Ez az a név; ezer fontra mondom, – kiáltott Jerry.

A beszélő, aki közbeszólt, Carton Sydney volt. Kezét lovaglókabátja hátulsó zsebébe dugta és oly hanyagul állott Cruncher oldala mellett, mint ahogyan az Old Baileyben szokott mutatkozni.

– Ne ijedjen meg, édes Miss Pross. Tegnap este Lorry urat megleptem megérkezésemmel, megegyeztünk abban, hogy addig nem mutatkozom másutt, mig minden teljesen rendben nincsen, vagy pedig amig hasznos nem lehetek; itt azért mutatkozom, hogy testvérét néhány szóra kérjem. Bárcsak jobb foglalkozása volna testvérének, mint amilyen Barsad urnak van. Az ön érdekében óhajtanám, ha nem volna a börtönök báránya.

»Börtönök báránya« volt akkoriban a kémeknek a börtönőrök között használt gunyneve. A sápadt kém még sápadtabb lett és azt kérdezte tőle, hogy hogyan merészeli…

– Megmagyarázom, – mondá Sydney – véletlenül láttam meg, Barsad ur, amint a Conciergerie-börtönből kijött és én egy vagy két órával ezelőtt annak a falait nézegettem. Önnek feltünő arca van és nekem jó az emlékezőtehetségem. Az a körülmény, hogy önt ottan láttam, fölkeltette kiváncsiságomat és minthogy okom van arra (ez nem ismeretlen ön előtt), hogy önt egy nagyon szerencsétlen barátunk szerencsétlenségével összeköttetésbe hozzam, követtem önt. Mindjárt ön után beléptem ide ebbe a kocsmába és a közelében ültem. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy mivel foglalkozik, az ön kiméletlen beszélgetéséből és abból, ami az ön bámulói között szájról-szájra járt. És lassan az, amit csak találomra csináltam, bizonyos céllá alakult ki, Barsad ur.

– Micsoda céllá? – kérdezte a kém.

– Fáradságos és veszedelmes volna azt itt az utcán megmagyarázni. Megtisztelhetne-e egy bizalmas beszélgetéssel, például Tellson bankjában?

– Fenyeget?

– Ó, azt tettem?

– Minek menjek akkor oda?

– Valóban, Barsad ur, azt nem vagyok képes megmondani, ha nem teheti.

– Azt gondolja, hogy nem akarja megmondani, uram? – kérdezte a kém határozatlanul.

– Nagyon jól megértett, Barsad ur. Nem akarom.

Carton hanyag, de mégis határozott viselkedése, gyorsaságának és ügyességének hatalmasan segitségére jött abban az ügyben, melyet titkon eszében forgatott és olyan emberrel szemben, mint amilyennel dolga volt. Gyakorlott szeme észrevette ezt, és a lehető legjobban kihasználta.

– Nos, mondtam neked, – mondá a kém szemrehányóan pillantva testvérére – ha ebből valami baj származik, te vagy az oka.

– Jöjjön, jöjjön, Barsad ur! – kiáltott fel Sydney. – Ne legyen hálátlan! Nővére iránt való tiszteletem nélkül talán nem ilyen barátságos módon inditványoztam volna azt, amit kölcsönös megelégedésünkre mondandó leszek. Velem jön a bankba?

– Meghallgatom, hogy mit akar mondani. Igen, önnel megyek.

– Először is azt ajánlom, hogy testvérét kisérjük el utcájának sarkáig. Nyujtsa karját, Miss Pross. Nem ajánlatos, hogy ebben a városban, ebben az időben, védelem nélkül járjon; és minthogy kisérője ismeri Barsad urat, magammal viszem őt is Lorry urhoz. Készen vagyunk? Menjünk tehát!

Nemsokára azután Miss Pross visszaemlékezett arra és élete végéig sem felejtette el, hogy mikor ő karját Sydney karjába füzte és kérően nézett reá, hogy Salamonnak bajt ne okozzon, Sydney karjában határozott akarat, szemében pedig valami lelkesedés látszott, ez nem csupán ellentétben volt az ő gondtalan viselkedésével, hanem a férfit is megváltoztatta és felemelte. Akkor testvére iránt való aggodalma, aki oly kevéssé érdemelte meg az ő szeretetét és Sydney megnyugtató kijelentése annyira elfoglalta, hogy nem volt képes eléggé értékelni azt, amit látott.

Az utca sarkán elhagyták őt és Carton Lorry lakása felé fordult, amely csak néhány percnyire volt onnan. Barsad János, vagy Pross Salamon mellette haladt.

Lorry éppen befejezte ebédjét és barátságos tüz mellett ült. A lobogó lángban talán annak a fiatalabb Tellson bankjából való öreg urnak a képét látta, aki sok évvel ezelőtt Doverben, a »György király« szállóban az izzó parázsba bámult. Megfordult, mikor ők beléptek és meglepődött, mikor az idegent meglátta.

– Miss Pross testvére, uram, Barsad ur – mondá Sydney.

– Barsad? – ismételte az öreg ur. – Barsad? Emlékszem a névre és az arcra.

– Mondtam önnek, hogy az arcát nem lehet elfelejteni – jegyezte meg Carton hidegen. – Kérem, üljön le!

Mikor ő is székett vett elő, Lorry emlékezetének segitségére sietett és ráncolt homlokkal mondá:

– Tanu volt annál a tárgyalásnál. – Lorry most azonnal visszaemlékezett reá és leplezetlen borzalommal nézett uj vendégére.

– Miss Pross fölismerte Barsad urat, a gyöngéd testvért, akiről ön már hallott, – mondá Sydney – ő elismerte a rokonságot. Rosszabb hireim is vannak. Darnayt ismét elfogták.

Rémülettől megdermedve kiáltott föl az öreg ur:

– Mit mondott? Két órával ezelőtt hagytam őt el biztonságban és szabadon és éppen azon vagyok, hogy visszatérjek hozzá!

– Mégis el van fogva. Mikor történt, Barsad ur?

– Éppen most, ha ugyan megtörtént.

– Barsad ur a képzelhető legnagyobb tekintély, uram, – mondá Sydney – hallottam, amint Barsad ur mondotta barátjának egy másik kémnek, egy üveg bor mellett, hogy az elfogatás megtörtént. Ő a kapunál hagyta el a törvényszék kiküldöttjét és látta, amint a kapus bebocsátotta őket. Kételkedni sem lehet abban, hogy ujra elfogták.

Lorry üzleti szeme a beszélő arcából olvasta, hogy tiszta időveszteség, ha erről tovább beszélnek. Zavart volt ugyan, de érezte, hogy lélekjelenléte fontos lehet, erőt vett magán és figyelmesen hallgatott.

– Remélem, – mondá neki Sydney – hogy Manette doktor neve és befolyása segitségére lesz holnap. – Ön mondotta, hogy holnap lesz ismét a törvényszék előtt, Barsad ur?

– Igen, azt hiszem.

– Annyira segitségére lesz holnap, mint ma volt. De lehetséges, hogy nem ugy lesz. Megvallom önnek, Lorry ur, hogy megingott az ebben való bizalmam azért, mert Manette doktornak nem volt hatalmában, hogy megakadályozza az elfogatását!

– Talán nem volt előzetesen tudomása erről, – mondá Lorry.

– Éppen ez a nyugtalanitó körülmény, ha elgondoljuk, hogy mennyire azonositotta magát vejével.

– Ez igaz, – ismerte be Lorry, mialatt kezét nyugtalanul állához emelte és bánatos tekintetét Cartonra függesztette.

– Röviden, – mondá Carton – ez kétségbeejtő idő, mikor kétségbeejtő játszmát, kétségbeejtő tétekért játszanak. A doktor hadd játsszék a nyerés eshetőségére; én a vesztés eshetőségére játszom. Egy ember életét sem érdemes itt megvenni. Akit ma a nép diadalban visz haza, holnap el lehet itélve. A Conciergerieben levő barátunk a tét, akiért a legrosszabb eshetőség esetére játszani akarok. És Barsad ur az a barát, akit én megnyerni óhajtok.

– Akkor jó kártyája legyen, uram, – mondá a kém.

– Beléjük nézek; hadd lássam, mi van a kezemben. Lorry ur, tudja, hogy milyen állat vagyok. Kérem, adjon egy kis brandyt.

Eléje tette s Carton megivott egy pohárral, megivott még egy pohárral, és gondolatokkal eltelve, félretolta a palackot.

– Barsad ur, – mondá olyan ember hangján, aki valóban végignézte a kezében levő kártyákat – börtönök báránya, köztársasági bizottságok kiküldöttje, majd börtönőr, majd fogoly, mindig kém és titkos feljelentő, itt annál értékesebb mint angol, mert ilyen minőségben kevésbé van kitéve a megvesztegetés gyanujának, mint egy francia, kenyéradójánál hamis néven jelentkezik. Ez jó kártya. Barsad ur, aki most a francia köztársasági kormány szolgálatában van, azelőtt az angol arisztokratikus kormány szolgálatában volt, mely ellensége Franciaországnak és a szabadságnak. Ez kitünő kártya. A bizalmatlanság ez országában a napnál is világosabb, hogy Barsad ur még mindig az angol arisztokratikus kormány zsoldjában van, Pittnek a kéme, a köztársaság keblén melegszik és annak árulója és ellensége, angol áruló és mindannak a gonoszságnak az okozója, akiről annyit beszélnek és akit olyan nehéz megtalálni. Ez olyan kártya, melyet nem lehet leverni. Ismeri most a kártyámat, Barsad ur?

– Nem tudom, hogyan fog játszani, – válaszolt a kém kissé nyugtalanul.

– Én ászomat játszom, Barsad ur. Bevádolom a legközelebbi bizottságnál. Nézze meg a saját kártyáit, Barsad ur, hogy mi van a kezében. Ne siessen!

A palackot közelébe huzta, öntött egy ujabb pohár brandyt és kiitta. Jól látta, a kém attól tart, hogy addig iszik, mig olyan izgatottságba kerül, hogy azonnal feljelenti őt. Amint ezt észrevette, ujra töltött magának és a telt poharat kihajtotta.

– Gondosan nézze meg kártyáit, Barsad ur, vegyen időt magának hozzá!

Kártyája rosszabb volt, mint Carton gondolta. Barsad olyan rossz kártyákat is látott közöttük, melyekről Carton Sydney nem tudott. Angliában tiszteletreméltó állásából kidobták, mert nagyon gyakran, eredmény nélkül, hamisan esküdött, – nem pedig azért, mintha ott reája már nem volna szükség – átjött a csatornán és Franciaországban vállalt szolgálatot, először mint kisértő és hallgatozó ottan élő honfitársai között, lassankint pedig, mint kisértő és hallgatózó a bennszülöttek között. Tudta, hogy ő a megdöntött uralomnak Saint Antoine és Defarge korcsmájába kiküldött kéme volt, hogy az éber rendőrségtől részletes információt kapott Manette doktor bebörtönzésére, kiszabaditására és történetére vonatkozóan, mely elegendőnek látszott arra, hogy Defargeékkal bizalmas beszélgetést kezdjen; hogy ezt Defargenénál megkisérelte, de terve fényesen megbukott. Mindig félelemmel és borzalommal gondolt erre a rettenetes asszonyra, aki kötött, mialatt ő beszélt és veszedelmet sejtetően nézett reá, mialatt ujjai mozogtak. Látta őt azóta a Saint Antoine-bizottságban, amint állandóan magával hordta kötött lajstromát és bevádolt embereket, akiknek az életét azután a – guillotine nyelte el. Tudta, hogy senki sincs biztonságban, akinek a foglalkozása olyan, mint az övé; hogy menekülés lehetetlen; hogy szorosan oda van kötve a bárd árnyékához; hogy aljas szolgálatkészsége és a rémuralomnak teljesitett árulkodásai ellenére is egy szó elegendő arra, hogy a bárd lesujtson. Ha egyszer bevádolják, olyan sulyos okok miatt, mint amilyenek mostan eszébe jutottak, sejtette, hogy ez a rettenetes asszony, aki könyörtelen jellemének annyi bizonyságát adta, felfogja mutatni az ő végzetes lajstromát és életbenmaradásának utolsó reményét is széjjelzuzza. Eltekintve attól, hogy mindazok, akik titokzatos életmódot folytatnak, könnyen megrémithetők, elegendő rossz kártyája is volt, hogy sápadtnak lássék, miközben azokon végignézett.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings