MÁSODIK KÖNYV. AZ ARANY FONAL. (continued 2)

A ruha volt a csalhatatlan talizmán és varázs, mely mindent a maga helyén megtartott. Mindenki álarcos bálhoz volt öltözve, mely sohasem ért véget. Ez az álarcos bál a Tuileriák palotájától kezdve végig Monseigneuron, az egész udvaron, a kamarákon, a törvényszékeken és az egész társaságon, (a madárijesztők kivételével) egész a hóhérig terjedt, aki fésülve, puderezve, aranypaszományos kabátban, félcipőben és fehér selyemharisnyában végezte munkáját. Az akasztófáknál és kerekeknél – a bárd ritkaság volt – Monsieur Paris ilyen csinos ruhában végezte a dolgát. És ugyan ki kételkedett volna Monseigneur fogadónapjainak társaságában az Urnak 1780-ik esztendejében azon, hogy ez a rendszer, melynek gyökere a fésült, puderezett hóhér aranypaszomántos ruhában, félcipőben és selyemharisnyában: nem éli tul a csillagokat!

Miután Monseigneur négy emberét terhétől megszabaditotta és csokoládéját elfogyasztotta, kinyittatta a szentek szentélyének ajtaját és kilépett. És aztán milyen volt az az alázatosság, a hajlott gerinc, a mosolygó arc, az alacsony megalázkodás! A testi és lelki megalázkodásból az Ég számára nem jutott semmi – ez volt egyik ok a sok közül, hogy Monseigneur imádói nem alkalmatlankodtak ottan.

Monseigneur nyájasan vonult termein végig egész az igazság kerületéig; itt igért valamit, amarra mosolygott, egy boldog rabszolgának egy szót suttogott, egy másik felé kezével intett. Majd megfordult és ugyanazon az uton visszafelé ment; bizonyos idő eltelte után a csokoládészellemekkel ismét szentélyébe zárkózott, ezután nem látták többé.

A szinjáték befejeződvén, a levegő mozgása szinte viharrá vált és a kis harangocskák a lépcsőkön hangzottak. Az egész tömegből nemsokára csak egy személy maradt ottan, hóna alá fogta kalapját és burnótszelencéjével lassan haladt a tükrök mellett kifelé.

– Az ördögnek szentellek – mondá ez a személy, miközben az utolsó ajtónál megállt és arcával a szentély felé fordult.

Lerázta a dohányt ujja hegyéről, mintha lábairól rázná le a port és nyugodtan haladt a lépcsőn lefelé.

Körülbelül 60 éves, diszesen öltözött, előkelő modoru férfi volt; szép maszkhoz hasonló arca szinte átlátszóan sápadt volt, minden vonása élesen kidomborodott, kifejezésében szilárd elhatározás ült. Orrának, melynek formája különben kifogástalan volt, minden cimpája fölött kicsiny mélyedés volt. Minden kis változás, amelyen ez az arc keresztülment, ebben a két mélyedésben mutatkozott. Néha szinük megváltozott, vagy összehuzódtak és kitágultak valami gyönge érverés folytán; ilyenkor az arc hamisnak és kegyetlennek látszott. Figyelmesebb vizsgálattal föl lehetett fedezni, hogy ezt a kifejezést a száj vonásai és a szemgolyóknak tulságosan vizszintes és vékony határolása még növelte. Az arc kellemes hatást tett és határozottan szép és érdekes volt.

Az arc tulajdonosa a lépcsőn lement az udvarba, beszállott kocsijába és elhajtatott. A fogadás alkalmával csak kevesen beszéltek vele; kicsiny szabad tér volt körülötte és Monseigneur barátságosabb is lehetett volna hozzá.

E körülmények között szinte jól esett neki, amint látta, hogy a közönséges nép hogyan széled el lovai elől és gyakran alig kerülte el az elgázolást. Kocsisa ugy hajtott, mintha ellenséget üldözne és az őrült hajtást arcának egy vonása sem gáncsolta, ajkai nem feddették. Még ebben a süket városban és ebben a néma korszakban is felhangzott néha a panasz, hogy a szük, gyalogjáró nélküli utcákon a patriciusoknak az a kiméletlen szokása, hogy gyorsan hajtanak, a köznépet veszélyezteti és barbár módon megnyomoritja. De kevesen törődtek ezzel annyira, hogy másodszor is gondoljanak erre és ebben a tekintetben is ugy, mint minden egyébben, a nyomorult tömegre bizták, hogy segitsen a baján ugy, ahogy tud.

Manapság alig érthető kiméletlenséggel, vad robogás és zakatolással vágtatott a kocsi az utcákon végig és a sarkok körül, asszonyok jajgatva széledtek el előle, férfiak pedig egymást és a gyermekeket karjuknál fogva rántották el az utjából. Végre egy utcasarkon való beforduláskor, egy kut mellett, valami az egyik kerék utjába akadt, hangos kiáltás hallatszott, a lovak ágaskodtak és kirugtak.

Ez utóbbi akadály miatt a kocsi aligha állott volna meg; nagyon gyakran megtörtént, hogy kocsik tovább hajtattak és a sebesülteket otthagyták és miért nem? De a megrémült szolga hirtelen leszállott a bakról és husz kéz ragadta meg a lovak gyeplőjét.

– Mi baj? – kérdi Monsieur le Marquis és nyugodtan kinézett.

Magastermetü, hálósapkás ember a lovak lába alól egy tömeget rántott elő és a kut aljába fektette, letérdelt az utca sarába és nedvességébe és orditozott fölötte, mint valami vadállat.

– Pardon, Monsieur le Marquis! – mondá egy rongyos, alázatos férfi. – Egy gyermek.

– Miért lármáz ily utálatosan? Az ő gyermeke az?

– Bocsánat, Monsieur le Marquis, szomoru, de igen, az övé.

A kut kissé távolabbra volt, környékén az utca 10–12 yardnyira kiszélesedett. Ekkor a magas férfi hirtelen fölugrott a földről és a kocsi felé rohant. Monsieur le Marquis egy pillanatra kezét kardjára fektette.

– Megölték! – kiáltotta a férfi vad kétségbeeséssel, mindkét karját égnek emelte és merev tekintettel nézett az előkelő férfiura. – Meghalt!

A tömeg a kocsi köré csoportosult és Monsieur le Marquisra nézett. A sok reátekintő szemben csak kiváncsiság és mohóság látszott; fenyegetés vagy harag nem volt látható. A nép nem is szólott semmit; az első kiabálás után csendes lett és az is maradt. Az alázatos férfi hangja, aki beszélt, tulzott alázatosságában szintelenül és tompán hangzott. Monsieur le Marquis szemével végigfutott rajtuk, mintha patkányok lettek volna, melyek most bujtak elő lyukaikból.

Elővette erszényét.

– Különös az, – mondotta – hogy ti emberek nem tudtok vigyázni magatokra és gyermekeitekre. Egyik vagy a másik közületek mindig utban van. Hogyan tudhatom, hogy lovaim nem sérültek-e meg? Ime, add ezt neki!

Aranyat dobott ki, hogy a szolga felemelje; mind kinyujtotta a nyakát, hogy lássa, hová esett. A magas ember ismét oly hangon orditott, mely nem látszott olyannak, mintha ember torkából jönne:

– Meghalt!

Egy másik férfi hirtelen odajövetele, akinek a többiek utat engedtek, félbeszakitotta. Mikor a nyomorult teremtés meglátta e férfit, jajgatva és sirva borult a vállára és a kut felé mutatott, ahol néhány asszony állta körül a mozdulatlan tömeget és félénken mozgott körülötte. De ők is oly csendesek voltak, mint a férfiak.

– Tudok mindent, tudok mindent – mondá az utóbb érkezett. – Légy férfi, Gaspard! Jobb a szegény kicsikének, hogy meghal igy, mintha él. Egy pillanat alatt halt meg, fájdalom nélkül. Élhetett-e volna egy óráig is ily boldogan?

– Te bölcs vagy, hallod-e – mondá Monsieur le Marquis mosolyogva. – Hogy hivnak?

– Defargenak hivnak.

– Mi a foglalkozásod?

– Kocsmáros, Monsieur le Marquis.

– Nesze, bölcs és kocsmáros – mondá Monsieur le Marquis és egy másik aranyat dobott neki. – Költsd el, ahogy tetszik. A lovak rendben vannak?

Anélkül, hogy az összegyült tömeget még egy második pillantásra méltatná, Monsieur le Marquis hátradült kocsijában és éppen tovább akart hajtatni oly előkelő ur arckifejezésével, aki véletlenül összetört valami közönséges tárgyat és megfizetett érte, mert módjában volt, hogy megfizesse, mikor nyugalmát megzavarta az a körülmény, hogy pénzdarab repült a kocsijába és csengett a kocsi fenekén.

– Állj meg! – mondá Monsieur le Marquis. – Állj meg, ki hajitotta ezt?

Arra a helyre tekintett, ahol egy pillanattal ezelőtt Defarge, a kocsmáros állott; a nyomorult apa borult ott arcára a kövezeten és az alak, aki mögötte állott, sötéthaju, termetes asszony volt, aki kötött.

– Ti kutyák! – mondá a márki, arca nyugodt és változatlan volt, kivévén az orra fölött levő mélyedéseket. – Szivesen hajtanék el bármelyiktek fölött és elpusztitanálak a föld szinéről, ha tudnám, hogy melyik gazember hajitott a kocsi felé, ha az az utonálló közelemben volna, kocsim kerekeivel szétmorzsolnám.

Ezek annyira le voltak hangolva és oly gyakori és szomoru tapasztalatuk volt, hogy ilyen egyén mit tehetett velük a törvény határain belül és kivül, hogy egy száj, egy kéz, egy szem sem mozdult. A férfiak között egy sem. De a kötögető asszony fölemelte tekintetét és merően nézett a márki arcába. Méltóságán alulinak tartotta, hogy ezt észrevegye; megvető szemmel nézett el fölötte és a többi patkány fölött; ülésébe támaszkodott ismét és megadta a parancsot:

– Hajts!

Elhajtott; más fogatok is sebesen hajtottak arra gyors egymásutánban; a miniszterek, az állami tervkovács, a nagybérlő, az orvos, az ügyvéd, a pap, a Grande Opera, a Comedie, az egész álarcosbál tarka vágtató menetben hajtott el mellettük. A patkányok előbujtak lyukaikból és a látványt szemlélték, órákhosszat maradtak ott nézelődve; katonák és a rendőrség gyakran haladt el közöttük és a látványosság között és láncot alkotott, mögéje bujtak és onnan kandikáltak. Az apa már régen fölemelte kis tetemét és elrejtőzött vele, az asszonyok pedig, akik körülállták a kis tetemet, mialatt az ott feküdt a kut aljában, még mindig ott ültek és nézték a viz folyását és az álarcosbál elvonulását – az az egyik asszony, aki olyan feltünően állott ott kötögetve, még mindig kötött a Végzet nyugodt állhatatosságával. A kut vize folydogált, a gyors patak folydogált, a nappal belefolyt az éjszakába, a városban sok élet folyt bele a halálba az örök törvény szerint, – idő és halál nem vár senkire. A patkányok sürün egymás mellé szorulva aludtak ismét sötét lyukaikban, az álarcos bál fényesen megvilágitott soupernél ült, és minden a maga utján haladt.

8. Fejezet. Monseigneur falun.

Gyönyörü vidék, aranykalászos, de nem bőséges mezők. Szegényes rozzsal benőtt foltok, ahol buzának kellene teremni, szegényes bab- és borsófoltok és más szegényes, buzát pótló- főzelékfoltok. Az életnélküli természeten, valamint a férfiak és az asszonyok arcán, akik azt megmüvelték, akaratuk ellen való tengődés kifejezése ült – elcsüggedt hangulat: lemondás és enyészet.

Monsieur le Marquis utazókocsija (könnyebb is lehetett volna), melyet négy ló huzott és két kocsis hajtott, lassan haladt egy meredek dombon fölfelé. Monsieur le Marquis arcán levő vörös fény nem volt előkelőségének ártalmára, külső, akaratán kivül álló ok idézte elő – a lenyugvó nap.

Mikor a kocsi a domb tetejére jutott, a napnyugta olyan ragyogóan sütött belé, hogy a benne ülő arcát biborpirosra festette.

– Gyorsan elmulik – mondá Monsieur le Marquis kezére tekintve.

A nap valóban olyan alacsonyan állott már, hogy a következő pillanatban elmerült. Miután a sulyos féket ráerősitették a kerékre, a kocsi a porfelhőben égett szag kiséretében siklott a dombon lefelé, a vörös fény gyorsan eltünt; minthogy a nap és a márki együtt haladtak lefelé, semmi sem látszott az izzó fényből, mikor a féket leszedték.

Még egy hullámos vidék volt hátra, nyilt és festői, a domb alján kicsi falu, mögötte lejtő és dombhát, templom tornya, szélmalom, erdő a vadászatra, sziklavárral a tetején, melyet börtönnek használtak. Mindezekre, az éjszaka közeledtével a sötétség homályába boruló tárgyakra a márki ugy tekintett, mint aki otthonához közeledik.

A falunak egy nyomoruságos utcája volt, benne szegényes sörfőző, cserzőmühely, kis kocsma, nyomorult istálló a póstalovak számára, szegényes kut és a szegénységnek egyéb szokott tartozékai. Népe is szegény volt. Lakói mind szegények voltak, sokan házuk kapuja előtt ültek, egy-két hagymát és más ilyenfélét szeldeltek vacsorának; mások a kutnál voltak, leveleket, füveket mosogattak és a földnek más hasonló terményeit, ami megehető. Nem hiányoztak kifejező jelei annak, hogy mi szegényitette el őket: az állami adó, az egyházi adó, a földesurnak járó adó, a községi és az általános adó itt vagy amott fizetendő, a faluban levő ünnepies felirás szerint – azon lehetett csodálkozni, hogy a kis falu teljesen el nem pusztult.

Kevés gyermek volt látható. Kutya egyáltalában nem. A férfiak és asszonyoknak nem volt nagy választékuk itten a földön – ott élhettek a faluban a malom alatt, a legnyomorultabb viszonyok között, melyek mellett életüket tengethették, vagy pedig fogság és halál várakozott rájuk a szikláról meredő börtönben.

Az előrenyargaló futár, a kocsis ostorának pattogása, mely kigyóként mozgott fejük felett az esti szürkületben, mintha a furiák kisérnék utjában, jelezték megérkezését. Monsieur le Marquis a pósta kapuja elé hajtatott, ott volt a kut mellett; a parasztok beszüntették a munkájukat, hogy őt nézzék. Ő is rájuk nézett és anélkül, hogy tudott volna róla, látta, hogy a szükség és gond lassu biztossággal sorvasztja arcukat és termetüket. (A franciáknak ez a soványsága babonává vált Angliában, mely az igazságot száz évvel tulélte.)

Monsieur le Marquis kitekintett az alázatos arcokra, melyek meghajoltak előtte, mint ahogyan ő hajlongott az udvar Monseigneurje előtt – azzal a különbséggel, hogy ezek csupán azért hajoltak meg, hogy szenvedjenek és nem azért, hogy mosolyogjanak, – mikor egy őszülő utkaparó lépett a csoportba.

– Hozd ide azt a fickót! – mondá a márki futárjához.

Odahozták őt, sapkáját kezében tartotta, a többiek körülvették, hogy hallgatózzanak, mint ahogy a párisi kutmelletti nép tette.

– Az uton elhaladtam melletted?

– Igen, Monseigneur. Abban a kitüntetésben részesültem, hogy mellettem kegyeskedett elhaladni.

– Amint a dombon fölfelé jöttem, és a domb tetején is, mindkét helyen?

– Igen, Monseigneur.

– Mire néztél olyan merően?

– Az emberre néztem, Monseigneur.

Kissé lehajolt és rongyos kék sapkájával a kocsi alá mutatott. A többiek is mind lehajoltak és a kocsi alá néztek.

– Micsoda emberre, te disznó! És miért néztél oda?

– Bocsánat, Monseigneur, a fék láncán lógott.

– Ki? – kérdé az utas.

– Az ember, Monseigneur.

– Az ördög vigye el ezeket a hülyéket! Hogy hivják azt az embert? Te ismered mind az embereket ezen a környéken. Ki volt az?

– Bocsánat, Monseigneur! Nem erről a vidékről való volt. Nem láttam őt egész életemben.

– A láncon lógott? Hogy megfulladjon a portól?

– Kegyes engedelmével, Monseigneur, az volt éppen a bámulatos. Feje lecsüngött – igy!

Félig megfordult és hátra hajolt, ugy hogy arca ég felé fordult és feje lefelé lógott, azután ismét kiegyenesedett, sapkáját forgatta és meghajolt.

– Micsoda ember volt?

– Monseigneur, fehérebb volt, mint a molnár. A por egészen belepte, fehér, mint egy kisértet, magas, mint egy kisértet!

A leirás a kis csoportban óriási feltünést keltett; és mind a szem, anélkül, hogy a többi szemmel ezt megbeszélte volna, Monsieur le Marquisra nézett. Talán azért, hogy lássák, vajjon az ő lelkiismeretét terheli-e valami kisértet.

– Valóban, okosan cselekedtél, – mondá a márki boldog öntudattal, hogy ilyen féreg nem bosszanthatja őt – láttad, hogy egy tolvaj kiséri kocsimat és nem nyitottad ki nagy szádat. Bah! Hadd menjen. Gabelle ur!

Gabelle ur volt a postamester és egyuttal adószedő is; nagy szolgálatkészséggel jött oda, hogy tanuja legyen a kihallgatásnak és szigoru, hivatalos arckifejezéssel rongyos kabátja ujjánál fogta a kikérdezettet.

– Bah! Menj utadra! – mondá Gabelle.

– Fogja el ezt az idegent, ha szállást kérne ma éjjel a faluban és győződjék meg róla, hogy tisztességesek-e a szándékai, Gabelle.

– Monseigneur, rendkivül meg vagyok tisztelve, hogy parancsait teljesithetem.

– Elszaladt az a fickó? Hol van az az átkozott?

Az átkozott már a kocsi alatt volt egy féltucat jó barátjával és kék sapkájával mutatta a láncot. Egy másik féltucat jó barátja gyorsan előráncigálta őt és lihegve a márki elé állitotta.

– Te tökfej, elszaladt-e az az ember, mikor fékezésre megállottunk?

– Monseigneur, lerohant a lejtőn, fejjel előre, mint mikor valaki a folyóba veti magát.

– Nézzen utánna, Gabelle. Hajts!

A féltucat, mely a láncot nézte, még a kerekek között volt, mint a juhok; a kerekek oly hirtelenül indultak meg, hogy szerencsések voltak, hogy csontjaikat megmenthették; egyebük ugy sem volt, amit megmenthettek volna, azért voltak szerencsések.

A kocsi gyorsan kihajtott a faluból, a mögötte elterülő lejtőre, a domb meredeksége futását meglassitotta. Fokonkint lassitotta sebességét és inogva, döcögve haladt fölfelé a nyári éjszaka illatos levegőjében. A kocsisok, akiknek feje körül a furiák helyett ezernyi apró rovar röpködött, ostoraik pattogó végét kötözgették; a lakáj a lovak mellett haladt; a futár hallható volt, amint a sötétségben előrelovagolt.

A domb legmeredekebb pontján volt egy kis temető, benne egy kereszt a Megváltó nagy, uj alakjával; fából való szegényes alak volt, melyet valami ügyetlen falusi faragó készitett, de az alakot az életből vette, – talán a saját életéből – mert rettenetesen sovány és vézna volt.

Egy asszony térdelt a nagy szenvedésnek ezen szomoru jelképe előtt, mely azóta csak rosszabbodott, de még nem érte el tetőpontját. Fejével arra fordult és mikor a kocsi odajutott, gyorsan fölkelt és a kocsijához lépett.

– Monseigneur, Monseigneur, egy kérvény!

Monseigneur türelmetlenül felkiáltott, arca azonban változatlan maradt.

– Nos, mi az? Mindig csak kérvények!

– Monseigneur, a nagy Isten szerelméért! Férjem, az erdész!

– Mi van férjeddel, az erdészszel? Mindig a régi történet veletek. Nem tud megfizetni valamit?

– Monseigneur, mindenért megfizetett. Meghalt.

– Nos? Most nyugszik. Feltámaszthatom őt neked?

– Ó, nem, Monseigneur! De ott nyugszik egy kis halom szegényes fü alatt.

– Nos?

– Monseigneur, itt annyi szegényes kis fühalom van…

– No, és aztán?

Öreg asszonynak látszott, pedig fiatal volt. Megható fájdalom nyilatkozott meg viselkedésében; kezét vad szenvedéllyel csapta össze, majd a kocsi ajtajára fektette gyöngéden és cirógatva, mintha emberi kebel volna és azt várná, hogy megérzi a könyörgő érintést.

– Monseigneur, hallgasson meg! Monseigneur, hallgassa meg kérésemet! Férjem inség miatt halt meg; olyan sokan halnak meg inségük miatt; oly sokan fognak még meghalni inségük miatt.

– Nos aztán? Táplálhatom-e őket?

– Monseigneur, azt a jó Isten tudja; de én nem azt kérem. Az a kérésem, hogy egy darab fát vagy követ tegyenek sirjára férjem nevével, hogy megjelölje, hol fekszik. Különben gyorsan elfelejtik a helyét, nem találják meg, ha én is elpusztulok ugyanattól a betegségtől és engem egy másik szegény fühalom alá tesznek Monseigneur, oly sokan vannak, oly gyorsan szaporodnak, oly nagy itt a nyomor! Monseigneur! Monseigneur!

A lakáj eltávolitotta őt az ajtótól, a kocsi gyorsan elhajtott, a kocsisok nógatták a lovakat, az asszony messze elmaradt és a márki, ismét a furiáktól kisérve, gyorsan csökkentette a közte és a kastélya között levő távolságot.

A nyári éjszaka édes illata vette körül, és amint az eső esik részrehajlás nélkül, a porlepte, rongyos, munkától fáradt csoportot is körülvette a kutnál, az utkaparó kék sapkájával – enélkül ő semmi sem volt – még mindig a kisértetszerü emberről beszélt, ameddig csak hallgatták. Lassankint megelégelték, egymásután elszéledtek és az apró ablakokban világosság pislogott; mikor az ablakok elsötétedtek és több csillag volt látható, ugy látszott, mintha ezeknek a fénye az égboltozatra szállott volna, ahelyett hogy kioltották.

Nagy, magastetejü házak, és a fölébe nyuló fák árnyékot vetettek Monsieur le marquisra; mikor a kocsi megállott, az árnyék helyébe fáklya fénye lépett és kastélyának nagy kapuja kinyilott előtte.

– Megérkezett Monsieur Charles Angliából?

– Még nem, Monseigneur.

9. Fejezet. A Gorgo feje.

Monsieur le Marquis kastélya hatalmas, nagy épület volt, előtte kövezett udvar, melyből két, a kövezett terraszon egyesülő kőlépcső vezetett a főkapu elé. Csupa kő az egész, kőkerités, kőből való urnák, kőből való virágok, kőből való emberarcok, kőből való oroszlánfejek, kő mindenütt. Mintha a Gorgo feje nézett volna reá két század előtt, amikor elkészült.

Monsieur le Marquis kocsijából fölment a széles, alacsony fokokból álló lépcsőn, fáklya világitott előtte, mely a sötétséget eloszlatta; egy bagoly a fák közötti nagy istálló tetején hangosan tiltakozott ez ellen. Egyébként minden nyugodt volt olyannyira, hogy a fáklya, mellyel a lépcsőt világitották meg és a másik, amelyet a nagy kapunál helyeztek el, oly nyugodtan égett, mintha nagy teremben és nem a nyári éjszaka szabad ege alatt égne. A bagoly kiáltásán kivül más hang nem hallatszott, kivévén egy szökőkutnak medencéjében való csobogását; sötét éjszaka volt, mely óraszámra tartja vissza lélegzetét, azután nagyot sóhajt és lélegzetét ismét visszatartja.

A nagy kapu hangosan csapódott be, Monsieur le Marquis nagy csarnokon haladt keresztül, mely régi fegyverekkel és vadászati eszközökkel volt diszitve; sulyos lovaglóvesszők és ostorok is voltak ottan, sok paraszt, aki azóta jótevőjéhez, a Halálhoz tért meg, érezte ezeknek a sulyát, ha földesura rossz kedvében volt.

Monsieur le Marquis elkerülte a nagyobb termeket, melyek nem voltak megvilágitva és éjjelre már be voltak zárva, a fáklyavivő világitott előtte a lépcsőn, a folyosón levő egyik ajtóig. Ez fölnyilt előtte és ő három teremből álló belső lakosztályába lépett; az egyik hálószobája, a kettő pedig más célra való. Magas, boltozott, szőnyegnélküli termek nagy, fával füthető tüzhelyekkel és minden kényelemmel ellátva, ami hozzátartozott egy márki fényüzéséhez, fényüző korban és országban.

Az utolsó előtti Lajosnak divatja – XIV. Lajos – abból a családból, mely sohasem hal ki, volt a termek gazdag fölszerelésében az uralkodó, de olyan tárgyak is voltak találhatók, melyek Franciaország történetének régebbi lapjaira emlékeztettek.

A harmadik teremben két személyre volt teritve; kerek, kicsiny és magas szoba volt, a kastély négy gyertyaoltó-kupakhoz hasonló tornyainak egyikében; egyik ablaka nyitva állott, a fából való ablakredőnyök le voltak eresztve, ugy hogy az éjszaka sötétsége csak keskeny fekete vonal alakjában látszott, mely a redőnyök kőszinü sávjaival váltakozott.

– Hallom, hogy unokaöcsém még nem érkezett meg – mondá a márki a vacsora előkészületeire pillantva.

– Még nem érkezett meg, de Monseigneurrel együtt várták.

– Ah! Nem valószinü, hogy ma éjjel megérkezik; de az asztal maradjon ugy, amint van. Negyed óra alatt elkészülök.

Monseigneur egy negyedóra alatt készen volt és egyedül ült le bő és válogatott vacsorájához. Széke az ablakkal volt szemben, levesét elfogyasztotta és pohár bordeauxit emelt éppen ajkához, majd ismét letette.

– Mi ez? – kérdezte nyugodtan, figyelmesen nézett a fekete és kőszinü vizszintes vonalakra.

– Monseigneur? Mi?

– A redőnyön kivül. Huzd fel a redőnyöket!

Megtörtént.

– Nos?

– Monseigneur, semmi. A fák és az éjszaka, semmi egyéb nem látható.

A szolga, aki felelt, felhuzta a redőnyöket, kinézett az üres sötétségbe és ott állott ujabb parancsot várva.

– Jól van, – mondá Monseigneur – zárd be ujra!

Ez is megtörtént és a márki folytatta vacsoráját. Félig elkészült vele, mikor kocsi zörgését hallotta. Gyorsan közeledett és a kastély homlokzata felé jött.

– Kérdezd meg, hogy ki érkezett.

Monseigneur unokaöccse volt. Kora délután csak kevéssel volt Monseigneur kocsija mögött. Gyorsan csökkentette a távolságot, de nem annyira, hogy Monseigneurt elérhette volna az uton. A póstaállomásokon hallotta, hogy Monseigneur előtte van.

– Mondják meg neki, – mondá Monseigneur – hogy a vacsora itten vár reá és kérjék, hogy vegyen részt. – Kis idő mulva bejött. Angliában Darnay Károly néven ismerték.

Monseigneur udvariasan fogadta, de nem szoritottak kezet.

– Tegnap utazott el Párisból, uram? – mondá Monseigneurnek, amint az asztalhoz ült.

– Tegnap. És ön?

– Egyenest jövök.

– Londonból?

– Igen!

– Sokáig volt uton? – mondá a márki mosolyogva.

– Ellenkezően; egyenest jövök.

– Bocsánat! Nem ugy értem, hogy utazása sokáig tartott, hanem hogy sokáig tartott, mig az utazásra elszánta magát.

– Visszatartottak – az unokaöcs habozott egy pillanatig a válasszal – különböző ügyek.

– Kétségtelen – mondá az udvarias nagybátya.

Mindaddig, mig a szolga jelen volt, alig beszéltek egyebet. Mikor a kávét felszolgálták és egyedül maradtak, az unokaöcs beszélni kezdett, miközben nagybátyjára nézett, arcának pillantásával találkozott, mely szép maszkhoz volt hasonló.

– Visszatértem utamból, uram, melyet, mint tudja, bizonyos cél érdekében tettem meg. Nagy és váratlan veszedelembe sodort, de a cél szent és ha halálba is vitt volna, hiszem, hogy bátran szenvedtem volna el azt is.

– Nem a halálba, – mondá a bátya – nem szükséges azt mondani, hogy a halálba.

– Nagyon kétlem, uram, – válaszolt az unokaöcs – hogy ha ez az ügy engem a sir szélére vitt volna, hogy ön egy ujját is felemelte volna, hogy engem megmentsen.

Ennek a hallatára az orr gödröcskéinek mélyedése és a kegyetlen arc finom, egyenes vonásainak a hosszabbodása vésztjóslónak mutatkozott; a nagybátya kegyes mozdulattal tiltakozott ugyan ellene, tisztán látszott azonban, hogy nem volt egyéb udvariasságnál és igy nem is volt megnyugtató.

– Valóban, uram, – folytatta az unokaöcs, – abból következtetve, amit mostan már tudok, ugylátszik, mintha határozottan arra igyekezett volna, hogy még gyanusabb látszatot adjon azoknak a gyanus körülményeknek, melyek engem környeztek;

– Nem, nem, nem! – mondá a nagybátya barátságosan.

– Azonban bárhogyan is legyen a dolog, – folytatta az unokaöcs bizalmatlanul tekintve reá – azt az egyet tudom, hogy az ön diplomáciája minden módon megakadályozna és a módok tekintetében sem válogatna.

– Barátom, azt megmondottam önnek, – mondá a nagybátya s orrcimpái remegtek – legyen oly kegyes és emlékezzék arra, hogy ezt megmondottam önnek már jó régen.

– Emlékszem.

– Köszönöm! – mondá a márki barátságos mosollyal. Hangja remegett, mint valami hangszeré.

– Valóban, azt hiszem, uram, – folytatta az unokaöcs – hogy az ön szerencsétlensége az én szerencsém is egyuttal és ez óvott meg engem a börtöntől itt Franciaországban.

– Nem értem teljesen, – válaszolt a nagybátya kávéját szörpölve – szabad bővebb magyarázatot kérnem?

– Azt hiszem, hogy ha ön nem volna kegyvesztett az udvarnál és ez a felhő nem árnyékolná be már régen, akkor egy lettre de cachet bizonytalan időre valamelyik várba küldött volna engem.

– Lehet – mondá a nagybátya nagy nyugalommal. – Sőt a család becsületére való tekintettel el is határozhatnám magamat arra, hogy önnek ezt a kellemetlenséget okozzam. Kérem, bocsássa meg.

– Szerencsémre hallom, hogy a tegnapelőtti audiencia szokásosan hideg volt – jegyezte meg az unokaöcs.

– Nem mondanám, hogy az ön szerencséjére, barátom, – válaszolt a nagybátya nagy udvariassággal – nem vagyok egészen bizonyos benne. Elmélkedésre való jó alkalom a magány előnyeivel egybekötve sokkal előnyösebben befolyásolná sorsát, amint azt ön befolyásolja. Ezt a kérdést azonban nem érdemes tárgyalni. Amint ön állitja, én vagyok hátrányban. Ezeket a kicsiny javitóeszközöket a családok hatalmának és tekintélyének e gyöngéd előmozditóit, ezeket a csekély kedvezményeket, melyek önre olyan kellemetlenekké válhatnak, mostan csupán közbenjárással és alkalmatlankodással lehet megszerezni. Igen sokan keresik és (aránylag) csak igen kevésnek engedélyezik. Azelőtt másképpen volt, azonban ebben a tekintetben Franciaországban a viszonyok rosszabbodtak. Még nem olyan régen őseink a környék csőcselékének élete és halála fölött rendelkeztek. Sok ilyen ebet ebből a szobából vittek el az akasztófa alá, a szomszéd szobában (hálószobámban), tudomásunk szerint, ott helyben leszurtak egy fickót, mert leányát illetően szemtelen aggodalmai voltak – saját leányát illetően! Sok privilégiumot veszitettünk el; uj filozófia lett divatos; és helyzetünk érvényesitése manapság igazi kellemetlenséget okozhatna (nem megyek oly messzire, hogy azt mondanám, hogy okozna, de okozhatna). Szomoru, nagyon szomoru!

A márki egy kevés burnótot szippantott szelencéjéből és fejét rázta hozzáillő bájos kétségbeeséssel, kétségbeesve az országon, mely őt, az ujjászületés nagy közegét, még magában foglalta.

– Mi annyira érvényesitettük helyzetünket a régebbi és a mai modern korban is, – mondá az unokaöcs komoran – hogy alig hiszem, hogy Franciaországban gyülöltebb név van a mienknél.

– Reméljük is, – mondá a nagybátya – az előkelők gyülölete a nép önkénytelen hódolása.

– Ebben az egész országban köröskörül, – folytatta az unokaöcs előbbi hangján – nincsen egyetlen arc, mely ne a rettegés és szolgaság sötét érzetének hódolatával tekintene reám.

– Ez a család nagyságának az elismerése, – mondá a márki – melyet kiérdemelt azzal, hogy milyen módon óvta meg ezt a nagyságot. Hah! – Ismét szippantott és lábait keresztbefektette.

Mikor azonban az unokaöcs karjával az asztalra könyökölt és lehangoltan gondolataiba elmerülve szemét kezével befödte, a szép maszk a kiváncsiság, bizalmatlanság és ellenszenv erősebb kifejezésével nézett reá, mint ahogy az viselőjének megszokott közömbösségéhez illett.

– Elnyomás az egyedüli tartós filozófia. A rettegés és szolgaság érzetének sötét hódolata az, kedves barátom, – jegyezte meg a márki – ami ezeket a kutyákat az ostor iránt való engedelmességre készteti, amig csak ez a tető – fölfelé tekintett reá – az eget kizárja.

Ami talán nem tartott olyan sokáig, mint azt a márki képzelte. Ha láthatta volna azon éjjel a kastélynak képét, hogy az, és még ötven más, egynéhány esztendővel azután milyen állapotba jutott, aligha ismert volna a kisérteties, füsttől fekete, kirabolt romokban a sajátjára. A tetőre vonatkozó dicsekvését illetően pedig azt találhatta volna, hogy az az eget egészen uj módon zárta ki – örökre a tetemek szeméből, melyekbe százezer puska csöve tüzelte az ólmot.

– Azalatt – mondá a márki – én óvom meg a család tekintélyét és nyugalmát, ha ön nem akarja. De ön fáradt lehet. Fejezzük be konferenciánkat ma éjjelre?

– Csak még egy pillanatig.

– Egy óráig is, ha ugy tetszik.

– Uram, – mondá az unokaöcs – mi gonoszat cselekedtünk és most aratjuk gyümölcseit.

– Mi cselekedtünk gonoszat? – ismételte a márki, kérdő mosollyal, és először unokaöccsére, majd önmagára mutatott.

– A mi családunk, a mi tekintélyes családunk, melynek tekintélyét mind a ketten szivünkön viseljük, de teljesen különböző módon. Még atyáink idejében is végtelen sok jogtalanságot követtünk el és minden emberi teremtményt megsértettünk, amely közénk és élvezetünk közé lépett! De kell-e atyám idejéről beszélnem, hisz az azonos az önével? Elválaszthatom-e tőle ikertestvérét és örökösét?

– Azt a halál elvégezte – mondá a márki.

– És itthagyott engem – válaszolt az unokaöcs – egy rendszerhez bilincselve, mely reám nézve rettenetes; melyért felelős, de amelyben tehetetlen is vagyok; állandóan fáradozom, hogy szeretett anyám utolsó szavát teljesitsem, hogy utolsó pillantásának engedelmeskedjem, mely arra kért, hogy könyörüljek és segitsek; és állandóan gyötör a kin, hogy segitséget és erre való hatalmat hiába keresek.

– Ha nálam keresi kedves unokaöcsém, – mondá a márki és mutatóujjával melléhez ért – akkor hiába keresi, arról biztositom.

Tiszta fehér arcának minden vonása kegyetlenséget, ravaszságot mutatott, amint szelencéjével kezében, nyugodtan nézett unokaöccsére. Még egyszer érintette mellét, mintha ujja finom kard hegye volna, mellyel ügyes gyakorlottsággal szivét szurná keresztül és igy szólt:

– Kedves barátom, én meghalok, és a rendszert, melyben éltem, az utókorra juttatom.

Miután ezt mondotta, még egy utolsót szippantott és a szelencét zsebébe dugta.

– Legyen esze, – folytatta azután, miközben az asztalon levő kis csengőt megrázta – és törődjék bele természetes sorsába, különben elveszett, Monsieur Charles.

– Ez a vagyon és Franciaország reám nézve elveszett, – mondá az unokaöcs komoran – lemondok róluk.

– Mind a kettő az öné; hogy lemondhat róluk? Franciaországról talán, de erről a vagyonról még nem? Emliteni sem érdemes, de lemondhat-e róla már most?

– Nem volt szándékomban, hogy szavaimnak ilyen értelmet adjak. Azonban ha reámszállana, holnap…

– Amilyen hiu vagyok, remélem, hogy ez nem valószinü.

– Vagy husz év mulva…

– Nagyon is megtisztel, – mondá a márki – de mégis inkább adok előnyt ennek a föltevésnek.

– Lemondanék róla, és másutt, más módon élnék. Keveset hagynék itten, hisz az egész nem egyéb nyomoruság és romhalmaznál.

– Ah! – kiáltott a márki körülhordva tekintetét a fényüzéssel tele szobában.

– A szemnek itten elég kellemes, de a maga valóságában, a szabad ég alatt és napvilágnál látva, ez, pazarlás vad halmaza, rossz gazdálkodás, kizsarolás, adósság, teher, elnyomás, éhség, meztelenség és szenvedés.

– Ah! – mondá a márki ismét elégült pillantással.

– Ha valaha az enyém lesz, akkor jobban értő kezekre bizom, hogy lassan (ha ugyan egyáltalán lehetséges) szabaditsák meg a reánehezedő tehertől, mely lenyomja; hogy a szegény nép, mely hozzá van bilincselve és a türés határáig jutott el, egy másik generációban kevesebbet szenvedjen. Átok van rajta és ezen az egész országon.

– És ön? – kérdezte a nagybátya – Bocsássa meg kiváncsiságomat, uj filozófiájából szándékozik megélni?

– Azt kell tennem, hogy megéljek, amire honfitársaim is nemsokára kényszeritve lesznek, nemességük ellenére – dolgozom.

– Például Angliában?

– Igen. Abban az országban, uram, a család tekintélye a részemről biztosságban van. A család tekintélye más országban nem szenved miattam, mert nevemet másutt nem viselem.

A csengetyü szavára a szomszéd szobában világot gyujtottak. A nyitva levő ajtón át a világosság behatolt. A márki abba az irányba nézett és komornyikjának távolodó lépteire hallgatózott.

– Anglia nagyon vonzza önt, ámbár, ugy látszik, nem valami nagyon sikerült ott boldogulnia – jegyezte meg azután és mosolyogva, nyugodt arccal fordult unokaöccse felé.

– Mondottam már, érzem, hogy ottan való boldogulásomat önnek köszönhetem, uram. Egyébként Anglia menedékhelyem.

– Mondják, ezek a hencegő angolok mondják, hogy sok embernek a menedékhelye. Ismer ottan egy honfitársat, aki menedékre talált ottan? Orvos?

– Igen.

– Leánya van.

– Igen.

– Igen – mondá a márki. – Ön fáradt. Jó éjt!

Mikor kiváló udvariassággal meghajtotta fejét, titok ült mosolygó arcán és szavainak oly titokzatos kifejezést adott, hogy unokaöccse megrettent tőle. Keskeny, egyenes szemöldöke, szája és orrcimpája fölött a gödröcskék elhuzódtak és ördögi szép arcán éles guny kifejezése ült.

– Igen – ismétlé a márki. – Igen. Egy orvos és a leánya. Igen. Igy kezdődik az uj filozófia! Ön fáradt. Jó éjt!

Éppen olyan hiábavaló lett volna a kastélyon levő kőarcok egyikét, mint az ő arcát megkérdezni. Az unokaöcs hiába nézett reá, amint mellette elhaladt az ajtó felé.

– Jó éjt! – mondá a nagybátya. – Örömmel nézek elébe, hogy holnap reggel viszontlátom. Kellemes nyugalmat! Világits Monsieurnek szobájába!… És égesd el Monsieurt, unokaöcsémet ágyában, ha úgy tetszik – tette hozzá önönmagában, mialatt ismét megrázta a kis csengőt, hogy komornyikját szobájába hivja.

A komornyik eltávozott, majd visszajött; a márki föl és alá járkált kényelmes hálóköpenyében, hogy a tikkasztó, csendes éjszakában lassan alváshoz készüljön. Amint puha papucsban nesztelenül járkált föl és alá a szobában, finomodott tigrishez hasonlitott; a mesebeli, bünbánatnélküli, gonosz elvarázsolt márkinak látszott, akinek időközönkint tigrissé való változása éppen mostan volt folyamatban vagy megszünőben.

Fényüzéssel berendezett hálószobájának egyik sarkától a másikig járkált, elgondolva a mai utazás eseményeit, amint azok önkéntelenül tolultak agyába; a dombon fölfelé való lassu haladás alkonyatkor; a napnyugta, a dombról való lemenetel, a malom, a sziklán levő börtön, a völgyben elterülő kis falu, a kut melletti parasztok, az utkaparó, amint kék sapkájával a kocsi alján levő láncot mutatta. Ez a kut emlékeztette a párisi kutra, a kis tetemre, mely ott feküdt az alján, a föléje hajló asszonyra és a magas emberre, aki karját ég felé nyujtva, kiáltotta: »Meghalt!«

– Eléggé lehültem már, – mondá Monsieur le Marquis – és lefekhetem.

Csak egy gyertyát hagyott égve a nagy kemencén, majd a vékony fátyolszövetből való függönyt ágya körül leeresztette és amikor alváshoz elhelyezkedett, hallotta, amint az éjszaka hosszu sóhajjal törte meg csendjét.

Három óra hosszat bámultak a külső falon levő kőből való arcok vakon az éjszakába; három hosszu órahosszat csörgették a lovak az istállóban zaboláikat, ugattak a kutyák és a bagoly visitott, hangja nagyon kevéssé hasonlitott ahhoz, melyet a költők tulajdonitanak neki. De megátalkodott szokása az ilyen teremtményeknek, hogy alig mondják valaha azt, amit nekik előirnak.

Három hosszu óra hosszat bámultak a kastély kőből való arcai – oroszlán- és emberi arcok – vakon az éjszakába. Halotti sötétség terült el a vidéken; a halotti sötétség mindent beboritott. A temető kicsiny, szegényes fühalmai alig voltak egymástól megkülönböztethetők; a kereszt alakja akár leszállhatott volna, oly kevés látszott belőle. A faluban az adószedő is, az adózottak is mélyen aludtak. Talán lakomákról álmodtak, mint ahogy az éhezők szoktak, vagy kényelemről és pihenésről, mint az agyonhajszolt rabszolga, vagy az igába fogott ökör álmodhatik. A vézna lakók nyugodtan aludtak, azt érezték, hogy szabadok, hogy jóllaktak.

Három sötét óra hosszat folydogált a falu kutja látatlan, hallatlan és a kastély kutja látatlan és zavartalan, – mind a kettő elfolyt, mint ahogy a percek folynak el az idő forrásából. Mind a kettőnek szürke vize kisértetessé vált a reggeli szürkületben és a kastély kőarcainak a szeme kinyilt.

Mindinkább világosodott, mig a nap megaranyozta a mozdulatlan fák koronáját és sugaraival a dombot elárasztotta. A hajnal pirjában a kastély kutjának a vize vérnek látszott és a kőarcok elpirultak. A madarak danája hangos volt és csengő és a márki hálószobájának viharvert ablakpárkányán kis madár tele tüdővel dalolta legédesebb dalát. A legközelebbi kőarc ezen annyira elbámult, hogy kidülledt szemmel, tátott szájjal és lelógó állkapoccsal ijesztően nézett oda.

A nap most már teljes pompájában ragyogott és a falu mozogni kezdett. A kicsiny ablakok kinyiltak, rozoga kapuk recsegtek, a kunyhókból előkerült a nép, didergett a reggeli friss levegőtől. Azután ismét elülről kezdődött a falu népének ritkán enyhitett napi munkája. Némelyek a kutra mentek, mások a mezőre; férfiak és asszonyok mentek oda ásni és kapálni; férfiak és asszonyok mentek oda, hogy a félig éhenhalt jószág után lássanak és a zörgő csontu teheneket az utak szélén tengődő silány legelőre hajtsák. A templomban és a keresztnél egy-két alak térdelt; és mig az egyik imáját végezte, a kötélen vezetett tehén a kereszt tövében levő néhány növény között reggeli után kutatott.

A kastély későbben ébredt, mint ahogy az állásához illett, de fokonkint és biztosan ébredt föl. Először a lándzsák és vadászkések pirultak és élesen ragyogtak a reggeli nap fényében; majd az ablakok, ajtók nyiltak ki; a lovak az istállókban a napfény és friss levegő felé fordultak, amely az ajtókon beáradt, levelek ragyogtak és susogtak az ablakok vasrácsain, a kutyák láncaikat csörgették és türelmetlenül várták szabadonbocsátásukat.

Mindezek a közönséges események az élet forgásához, a reggel visszatéréséhez tartoztak. De nem oda tartozott a kastély nagy csengőjének a harangozása, sem a lépcsőkön fel és alá futkosás, sem a terraszon szaladgáló alakok, sem a sulyos lépések, melyek itten, amottan, mindenütt felhangzottak, sem a lovak gyors nyergelése és elvágtatása.

Milyen szél adta tudtára ezt a sietést a porral fedett utkaparónak, aki már munkájában volt a falu mögötti domb tetején, ebédje (nem volt nehéz elvinni) ott feküdt mellette egy kőhalmon, még a varju sem tartotta érdemesnek, hogy csipkedje. Talán a madarak hullatták alá, amelyek elvitték a hir egy pár szemét a távolba, mint ahogy véletlenül gabonaszemet elszórnak? Bárhogyan történt is, az utkaparó a hüvös reggelen lefelé rohant a dombtető térdig érő porában, mintha élete megmentéséért rohanna, és meg sem állt, mig a kuthoz nem ért.

A falu minden lakója a kutnál volt, lehangoltan állották körül és sugdolóztak, nem látszott rajtuk más izgalom, mint kiváncsiság és meglepetés. A legelőre vitt teheneket nagy hirtelenül ismét hazahozták és odakötözték ahhoz, ami éppen utjukba esett; a tehenek tompa közönnyel bámultak maguk elé, vagy lehevertek és azon a néhány füszálon kérőztek, amit ide-oda utjukban fölszedhettek. A kastély, a posta és az adóhivatal néhány embere többé-kevésbé felfegyverkezett és tanácstalanul csoportokba verődött az ut másik oldalán. Az utkaparó ötven jóbarátja csoportjának már a közepébe került és kék sapkájával mellét verte. Mit jelentett mindez, vagy minek volt tulajdonitható az, hogy Gabelle hirtelen egy szolga mögé ül a nyeregbe és a kétszeresen terhelt ló gyors vágtatásban rohant el, mint valami uj változata a Leonoráról szóló német balladának?

Azt jelentette, hogy odafönn a kastélyban egy kőarccal több volt.

A Gorgo ismét ránézett az éjjel az épületre és a még hiányzó kőarcot hozzátette; azt a kőarcot, melyre már vagy kétszáz esztendeje várakozott.

Monsieur le Marquis párnáján feküdt. Olyan volt, mint egy szép maszk, mely hirtelen fölriadt, majd bosszus lett és kővé meredt. A kőalak szivébe kést döftek. Markolata köré papirszelet volt tekerve, melyre ez volt firkálva:

»Vigyétek gyorsan sirboltjába. Ez Jacquestól való.«

10. Fejezet. Két igéret.

Több hónap, számszerint tizenkettő telt el; Darnay Károly Angliában telepedett le, mint a francia nyelv képzett tanitója, aki a francia irodalomban is járatos volt. Manapság tanár volna, akkoriban tanitó volt. Fiatal embereket tanitott, akiknek idejük és módjuk volt, hogy olyan élő nyelv tanulmányozásával foglalkozzanak, melyet az egész világon beszéltek; arra igyekezett, hogy izlésüket a tudás és képzelet e tárháza felé irányitsa. Irogatott is erről jó angol stilusban és angol nyelvre is forditott. Ilyen tanitókat akkoriban nem lehetett könnyen találni; egykori hercegek és jövendőbeli királyok még nem foglalkoztak nyelvtanitással és a Tellson főkönyveitől tönkrejutott nemesség nem tünt még el, hogy szakács- vagy ácsmesterséget folytasson. Olyan tanitó volt, akinek a tudása és képzettsége a tanitásban szokatlanul kellemes és hasznos módon érvényesült; forditásai is előkelők voltak, mert munkájában a szókincs ismeretén kivül egyebet is kifejezett, ugy hogy az ifju Darnay csakhamar ismert és keresetté vált. Jól ismerte hazája viszonyait is és az ezek iránt való érdeklődés mindinkább fokozódott. Igy aztán kitartó szorgalmával és fáradhatatlan tevékenységével boldogult is.

Nem remélte, hogy Londonban aranyat lel az utca kövezetén, sem azt, hogy rózsák között fog pihenni. Ilyen vérmes reményekkel aligha boldogult volna. Munkát remélt, meg is találta és legjobb tudása szerint el is végezte. Ez volt boldogulásának a módja.

Idejének egy részét Cambridgeben töltötte, ahol egyetemi hallgatókat tanitott, mint valami türt csempész, aki latin és görög helyett európai nyelveket csempészett a vámházba. Idejének többi részét Londonban töltötte.

Attól az időtől kezdve, hogy a paradicsomban örökös volt a nyár, egész napjainkig, mikor az elüzöttek vidékén majdnem állandó a tél, a férfivilág változatlanul egy uton haladt, – Darnay Károly utján – a szerelem utján.

Veszedelme órája óta szerette Manette Luciet. Sohasem hallott oly bájos, oly kellemes hangot, mint az ő szánakozása hangját. Sohasem látott arcot, melynek szépsége oly gyöngéd volt, mint az övé, mikor megásott sirja szélén vele szembesitették. De ezt az érzelmet egy szóval sem emlitette előtte. Egy év telt már el az elhagyatott kastélyban elkövetett gyilkosság óta. Mily messze volt tőle, hosszu, poros utaival, messze tul a tengeren – a szilárd kőkastély álom ködének tünt fel előtte – és ő még egy szóval sem árulta el neki szivének állapotát.

Meg volt ennek az oka, ezt ő jól tudta. Nyári nap volt ismét, kevéssel azelőtt érkezett Londonba egyetemi elfoglaltságából, mikor Soho csöndes sarka felé tartott, hogy Manette doktor előtt érzelmeit kitárja. Nyári este volt, tudta, hogy Lucie Miss Pross-szal kisétált.

A doktor ablakmelletti karosszékében ülve olvasott. Fokonkint visszanyerte energiáját, mely hosszas szenvedésében megóvta őt, és azt még érezhetőbbé is tette. Most valóban energikus férfi volt, céltudatos, nagy akaraterejü és élénken tevékeny. Visszanyert energiájában néha kissé szeszélyes és hirtelen természetü volt, ilyennek mutatkozott többi visszanyert képességében is; de ez a hangulata nem volt gyakran észrevehető és mindinkább csökkent.

Sokat tanulmányozott, keveset aludt, nagy erőltetést könnyen türt el és egyformán vidám volt a hangulata. Darnay Károly lépett most be hozzá; mikor meglátta őt, könyvét félretette és kezét feléje nyujtotta.

– Darnay Károly, örülök, hogy láthatom. Már három-négy nap óta várjuk visszaérkezését. Stryver és Carton Sydney mind a ketten itt voltak tegnap, és azt mondották, hogy ön már régen esedékes.

– Érdeklődésük nagyon lekötelez, – válaszolt azokra vonatkozóan kissé hüvösen, de a doktorral szemben meleg érzelemmel – Miss Manette?

– Jól van, – mondá a doktor, mikor ő megállott – és visszatérése öröm mindannyiunkra. Háztartási ügyekben jár el, de hamar itthon lesz.

– Manette doktor, tudtam, hogy ő nincsen otthon. Felhasználtam az ő távollétének alkalmát, hogy önnel beszélhessek.

Zavart hallgatás állott be.

– Igen? – mondá a doktor látható kényszerrel. – Hozza közelebb székét és beszéljen.

A széket illetően engedelmeskedett, de ugy látszott, hogy a beszélést kevésbbé könnyünek találta.

– Abban a szerencsében részesültem, Manette doktor, – kezdé el végre – hogy bizalmas vagyok itten, már körülbelül másfél éve és remélem, hogy a tárgy, melyet érinteni óhajtok, nem fogja…

A doktor kezét kinyujtva, félbeszakitotta őt, hogy megállásra birja. Egy ideig kezét kinyujtva tartotta, majd visszavonva igy szólott:

– Lucieről van szó?

– Igen.

– Minden időben nehezemre esik, hogy róla beszéljek. Különösen nehéz, mikor hallom a hangot, amelyen róla beszél, Darnay Károly,

– Ez a hang az őszinte bámulat, igaz hódolat és mély szerelem hangja, Manette doktor! – mondá tiszteletteljesen.

Ismét zavart szünet állott be, mielőtt az apa válaszolt.

– Elhiszem, méltányolom, elhiszem.

Kényszere oly nyilvánvaló volt és annyira látható volt az is, hogy az az említett kérdésnek szőnyegre való hozatalától származik, hogy Darnay Károly habozott.

– Folytassam, uram?

Ujabb szünet.

– Igen, folytassa.

– Sejti, hogy mit akartam mondani, ámbár nem tudhatja, hogy milyen komolyan gondolom, mily komolyan érzem azt, anélkül, hogy ismerné szivem belsejét, a reményt, a félelmet és a kétséget, mely már olyan régen eltölt. Kedves Manette doktor, szeretem leányát, vonzalommal, bensőséggel, önzetlenül, imádattal. Ha volt valaha szerelem a világon, ugy én szeretem őt. Ön is szeretett, régi szerelme beszéljen érdekemben!

A doktor elfordult arccal ült ottan, szemét a földre szegezte. Az utolsó szavak hallatára ismét hirtelen kinyujtotta karját és kiáltott…

– Csak ezt ne, uram! Ne emlitse! Könyörgök, ne emlékeztessen reá!

Kiáltása valódi fájdalomról tanuskodott, ugy hogy még sokáig ott csengett Darnay Károly fülében, miután már régen elhangzott. Kinyujtott kezével feléje intett, mintha Darnayt arra kérné, hogy szünetet tartson. Ő annak magyarázta és hallgatott.

– Bocsásson meg – mondá a doktor halk hangon, néhány pillanat mulva. – Nem kételkedem, hogy szereti Luciet; ez irányban nyugodt lehet.

Székében feléje fordult, de nem nézett reá, tekintetét sem forditotta feléje. Állát kezére támasztotta és fehér haja beárnyékolta arcát…

– Beszélt Lucievel?

– Nem.

– Nem is irt neki?

– Soha.

– Szükkeblüség volna, ha nem akarnám látni, hogy ez az önmegtagadás az atya iránt való kiméletből származik. Az atya köszönetet mond önnek.

Kezét nyujtotta; de szeme nem követte kezét.

– Tudom, – mondá Darnay tiszteletteljesen – tudnom kell, Manette doktor, hiszen együtt láttam önöket nap-nap után, hogy ön és Miss Manette között olyan szokatlan, megható vonzalom van, oly bensően összefügg a körülményekkel, amelyekből származott, hogy kevés a hozzáfogható, még az atya és gyermeke közötti gyöngédségben is. Tudom, Manette doktor, – kell, hogy tudjam – hogy az ő vonzalma egyesült a leány kötelességtudásával, aki hajadonná serdült, hogy szivét teljesen eltölti a gyermek szeretete és bizalma. Tudom, hogy neki gyermekkorában nem voltak szülei és hogy ő mostani korának és jellemének egész állhatatosságával és bensőségével csügg önön és hogy ő egyesiti ezzel az előbbi idők vonzalmát és bizalmát, melyben ön reánézve még elveszett volt. Nagyon jól tudom, hogy ha ön a tulvilági életről került volna vissza hozzá, az ő szemében ön még akkor sem volna szentebb vonzalommal körülvehető, mint amilyent mostan állandóan tanusit ön iránt. Tudom, hogy ha ő önt megöleli, a csecsemő, a gyermek, a hajadon karja öleli egyszerre. Tudom, hogy ő ön iránt való szeretetében anyját látja és szereti, mikor az az ő korában volt, látja és szereti önt, mikor ön az én koromban volt, szereti megtört szivü anyját, szereti önt végtelen szenvedésében és áldott felépülésében. Tudtam ezt éjjel-nappal, mióta ismerem önt otthonában.

Az atya szótlanul ült, arca a föld felé fordult. Lehellete meggyorsult, de az izgalomnak minden egyéb jelét elnyomta.

– Kedves Manette doktor, minthogy ezt mindig tudtam és őt és önt ettől a szent fénytől övezetten láttam mindig, hallgattam, hallgattam addig, amig a férfi szive képes erre. Éreztem és érzem most is, hogy ha szerelmemet – még az én szerelmemet is – kettőjük közé helyezem, hogy akkor én, az ön élete történetébe nem teljesen odaillő elemet vegyitek. De szeretem őt. Isten a tanum, hogy szeretem őt.

– Elhiszem – válaszolt az atya gyászos hangon. – Már régen gondoltam. Elhiszem.

– De ne higyje, – mondá Darnay, kit a panaszos hang szemrehányóan érintett – hogy ha életkörülményeim olyanok volnának, hogy kettejüknek meg kellene válni, abban az esetben, ha valaha oly szerencsés lehetnék, hogy őt feleségemnek mondhatnám, hogy egyetlen egy szóval is emlitettem volna ezt, amit most elmondottam. Tudom, hogy reménytelen lett volna és azonkivül tudom azt is, hogy nemtelen volna. Ha ennek csak a lehetősége is – még a távoli évekre is – felülkerülhetett volna agyamban, vagy elrejtőzhetett volna szivemben, akkor én mostan ezt a tiszteletreméltó kezet nem érinthetném.

E szavaknál kezét az atyáéra tette.

– Nem, kedves Manette doktor. Éppen ugy, mint ön, Franciaországnak önkéntes számüzöttje vagyok; mint önt, engem is elüzött a haza ziláltsága, elnyomatása és nyomora; mint ön, én is igyekszem, hogy tőle távol, munkámból megéljek és boldogabb jövőben bizzam; csak azt remélem, hogy önnel sorsát, életét, otthonát megoszthatom és haláláig hüséges társa lehetek. Nem hogy megosszam Lucievel az ő privilégiumát, mint az ön gyermeke, társa és barátja, hanem hogy segitségére legyek és őt szorosabban füzzem önhöz, ha ez ugyan lehetséges.

Keze még mindig az atyáén pihent, ő viszonozta az érintését, de nem hidegen, és kezét a szék támláján pihentetve először tekintett föl a beszélgetés kezdete óta. Arcán látszott a küzdelem nyoma, küzdött azzal az alkalmilag jelentkező kifejezéssel az arcán, melyben megvolt a hajlandóság arra, hogy gyanakvó kétséggé és félelemmé változzék.

– Ön olyan érzelemmel, oly férfiasan beszél, Darnay, hogy szivem egész melegével köszönetet mondok önnek és föltárom érzelmemet – amennyire lehet. Van-e oka arra, mely megerősiti abban a hitében, hogy Lucie is szereti önt?

– Nincs. Még eddig nincs.

– Az volt-e ennek a bizalmas beszélgetésnek a közvetlen célja, hogy erről tudomásommal meggyőződést szerezzen?

– Még az sem. Hetekkel ezelőtt talán nem lett volna bizalmam, hogy ezt megtegyem; lehet, hogy meglesz a bizalmam (talán tévedek, talán nem) holnap.

– Tanácsot kér tőlem?

– Nem, uram. Valószinünek tartom azonban, hogy ha módjában van és helyesnek tartja, tanácsol valamit.

– Igéretet vár tőlem?

– Azt.

– Milyet?

– Nagyon jól tudom, hogy ön nélkül reményem sem lehetne. Nagyon jól tudom, hogy még ha Miss Manette e pillanatban szivébe zárt volna is, – ne gondoljon annyira elbizakodottnak, hogy ennyit föltételezek – ezt a helyet atyja iránt való szeretetének rovására nem tarthatom meg.

– Ha ez a helyzet, belátja-e, hogy ez másrészt milyen következménnyel jár?

– Teljesen megértem, hogy bármely kérő érdekében atyjának egy szava mindennél fontosabb a világon. Ez okból, Manette doktor, – mondá Darnay szerényen, de határozottan – ezt a szót kérem öntől, még életem árán is.

– Erre nézve biztos vagyok. Darnay, titkok éppen ugy keletkeznek szenvedelmes szerelemből, mint hosszas távollétből. Az előbbi esetben ez a titok mély, bonyolult és nehezen felderithető. Lucie leányom ebben az egy tekintetben, ilyen titok reám nézve. Szive állapotáról fogalmam sincsen.

– Szabad-e kérdeznem, uram, hiszi-e, hogy… minthogy ő habozott, az atya folytatta a mondatot.

– Más valaki szándékozik-e őt feleségül kérni?

– Ezt akartam mondani.

Az apa megfontolta előbb kissé a választ.

– Ön látta itten Carton urat. Stryver ur is itt van alkalmakkor. Ha valakiről lehet egyáltalán szó, ugy csak e kettő közül az egyik lehet.

– Vagy mind a kettő – felelte Darnay.

– Nem gondoltam mind a kettőre. Sőt egyiket sem tartom valószinünek. Igéretet kiván tőlem. Mi legyen az?

– Csupán azt kivánom, hogy ha Miss Manette a maga részéről ilyen bizalmas dolgot hozna tudomására, mint amilyent én voltam bátor most előadni, akkor legyen meggyőződve annak igaz voltáról, amit most mondtam, és adjon hitelt is annak. Remélem, hogy van olyan jó véleménye rólam, hogy személyem ellen nincsen kifogása. Nem emlitem többé, hogy mily nagy becsben tartom ezt a véleményét, ez az egyedüli, amit kérek. A föltételnek, melyet ennek az igéretnek a megadásához szab, és melynek teljesitését kétségtelenül követelheti, azonnal megfelelek.

– Megigérem – felelte a doktor – minden feltétel nélkül. Elhiszem, hogy szándéka tiszta és megbizható, olyan, amilyennek mondotta. Elhiszem, hogy az a törekvése, hogy a köztem és a másik kedvesebb énem között levő köteléket szorosabbra füzze és ne lazitsa. Ha ő bármikor is mondja majd nekem, hogy az ő teljes boldogságához ön hozzátartozik, akkor önnek adom őt. Ha, Darnay Károly, ha…

Az ifju hálásan szoritotta meg kezét, és kezeik még egymáson pihentek, mikor az atya folytatta:

– Képzelődés, ok, félelem vagy bármi egyéb, régibb vagy ujabb keletü, ha a férfi ellen szólna is, akit ő igazán szeret, – melyért a közvetlen felelősség nem őt terheli – leányom érdekében minden el lesz felejtve. Ő az én mindenem; több ő nekem, mint minden szenvedésem, több, mint a jogtalanság, több mint… De hisz ez üres beszéd!

Különös módon szüntette meg beszédjét, és oly különös, merev volt tekintete, mikor beszédében megakadt, hogy Darnay érezte, amint a saját keze hideggé válik az övében, amely lassan eleresztette az ő kezét és lehanyatlott.

– Valamit mondott, – szólt Manette doktor, miközben mosoly jelent meg az arcán, – mit is mondott?

Nem tudta, hogy mit válaszoljon, mig eszébe nem jutott, hogy egy föltételt emlitett. Mikor aztán visszaemlékezett erre, válaszolt.

– Hozzám való bizalmát hasonló bizalommal kell viszonoznom. A név, melyet most viselek, nem igazi nevem; csekély változtatással az anyám neve. Megnevezem azt is, és elmondom annak az okát is, hogy miért vagyok Angliában.

– Álljon meg! – mondá a beauvaisi doktor.

– Azért óhajtom ezt megtenni, hogy annál inkább megérdemeljem bizalmát, nincsen titkom ön előtt.

– Álljon meg!

Egy pillanat alatt a doktor mindkét kezével befogta füleit, a másik pillanatban már mindkét kezét Darnay ajkaira tette.

– Mondja majd meg, ha kérdezem, ne most. Ha kérése kedvező lesz, ha Lucie szereti önt, megmondja házassága reggelén.

– Megigéri?

– Szivesen.

– Adja kezét. Mindjárt itthon lesz és jobb, ha ma este nem lát mi kettőnket együtt. Menjen! Isten áldja meg!

Sötét volt már, mikor Darnay eltávozott egy órával később és még sötétebb volt, mikor Lucie hazaérkezett, egyedül sietett a szobába – Miss Pross egyenest fölment a lépcsőn – és meglepődött, hogy olvasószéke üres volt.

– Atyám! – kiáltá. – Kedves atyám!

Nem kapott választ, de hálószobájából tompa kalapálást hallott. Könnyü lépéssel haladt át a közbeeső szobán, betekintett az ajtón és megrémülve sietett vissza, siránkozva magában:

– Mit tegyek? Mit tegyek?

Habozása csak egy pillanatig tartott, visszasietett, a hálószoba ajtaján kopogtatott és gyöngéd hangon hivta őt. A zaj megszünt Lucie hangjára és Manette azonnal kijött hozzá s hosszu ideig járkáltak együtt föl és alá.

Lucie éjjel fölkelt ágyából és lejött, hogy atyja álmát megfigyelje. Mélyen aludt. Szerszámai és befejezetlen munkája a szokott helyen voltak.

11. Fejezet. A kép párja.

– Sydney, – szólott Stryver ugyanazon éjjel vagy reggel sakáljához – keverj még egy puncsot; valamit akarok neked mondani.

Sydney az éjjel kétszerannyit dolgozott, az előtte való éjjel is, sőt az az előtt való éjjel is, egymásután sok éjjelen át; a hosszu törvényszünet kezdete előtt Stryver aktái között alapos tisztogatást rendezett. A tisztogatással végre elkészült; Stryver hátraléka mind fel volt dolgozva; minden el volt intézve, mig november hava megérkezik légköri és jogi ködével együtt és ujabb magot hoz a malomba.

Sydney ily nagy megerőltetés ellenére nem lett sem vidámabb, sem józanabb. Jó csomó külön nedves törülközőre volt szüksége, hogy az éjszakán keresztülcipelődjék; megfelelő külön bormennyiség előzte meg a törülközőket; nagyon fáradtnak látszott, mikor letépte turbánját és a mosdótálba dobta, amelybe azt a megelőző hat órán át időközönkint bemeritette.

– Megcsinálod-e azt a puncsot? – kérdé Stryver, aki kényelmesen, kezét övébe dugva, hevert a divánon és onnan nézett körül.

– Meg.

– Nos, hallgass ide! Valamit mondok neked, ami alkalmasint meglep és arra késztet, hogy ne higyj engem olyan állatnak, amilyennek rendszerint hiszel. Házasodni szándékozom.

– Igazán?

– Igen. És nem pénzért. Mit mondasz ehhez?

– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy sokat mondjak. Ki az?

– Találd el!

– Ismerem őt?

– Találd el!

– Én ugyan nem szándékozom találgatni reggel öt órakor, mikor az agyvelő fő és forr a fejemben. Ha azt akarod, hogy találgassak, hivj meg ebédre.

– Jó, tehát megmondom – mondá Stryver, miközben lassan ülőhelyzetbe emelkedett. – Sydney, szinte kétségbeesem azon, vajjon megértesz-e majd engem, minthogy te érzéstelen kutya vagy.

– És te – válaszolt Sydney szorgalmasan keverve a puncsot – érzékeny, poétikus lélek vagy.

– Eredj! – válaszolt Stryver dicsekvően nevetve. – Ámbár nem tartok igényt arra, hogy egy románcnak legyek a tárgya (mert remélem, hogy azt én jobban tudom), mégis én gyöngédebb érzelmü fiu vagyok, mint te.

– Szerencsésebb vagy, talán ezt akarod mondani.

– Nem azt akarom mondani. Azt gondolom, hogy én olyan ember vagyok, akihez több… több…

– Mondd, udvariasság, minthogy éppen akörül vagy – segitette őt Carton.

– Jó! Mondjuk, udvariasság. Az én véleményem az, – mondá Stryver pöffeszkedve barátja előtt, amint az a puncsot elkészitette – hogy én olyan ember vagyok, aki többet törődik azzal, hogy kellemes legyen, aki többet fárad, hogy kellemes legyen, aki jobban érti, hogy mi módon legyen kellemes hölgytársaságban, mint te.

– Folytasd – mondá Carton Sydney.

– Nem. De mielőtt folytatom, – mondá Stryver, fejét rázva az ő hetvenkedő modorában – ezt kell megmondanom. Te annyiszor voltál Manette doktor házában, mint én, talán még többször is. Valóban, szégyeltem magam ottan a te mogorvaságod miatt. Olyan hallgatag, olyan buskomor hangulatban voltál, hogy, lelkemre mondom, szégyeltem magam miattad, Sydney.

– Olyan emberre, mint te, akinek olyan nagy a törvényszéki praxisa, nagyon jótékony hatásu lehet, ha valami miatt szégyenkezik, – válaszolta Sydney – lekötelezettnek kellene érezni magadat velem szemben.

– Ilyen módon nem szabadulsz meg tőlem, – válaszolt Stryver – nem, Sydney, kötelességem, hogy ezt megmondjam neked és arcodba mondom, hogy javadra váljék, hogy te ilyen társaságban ördöngösen rossz hangulatban vagy. Te kellemetlen fickó vagy!

Sydney tele pohárral ivott a puncsból, melyet elkészitett, és nevetett.

– Nézz meg engem, – mondá Stryver kiegyenesedve – nekem kevesebb szükségem van arra, hogy kellemessé tegyem magamat, mint neked, mivelhogy én függetlenebb viszonyok között vagyok. És miért teszem mégis?

– Még eddig sohasem láttam, hogy ezt teszed – dörmögte Carton.

– Azért teszem, mert ez a politikám, ez az elvem. És nézz reám! Előbbre jutok.

– De nem jutsz előbbre házassági terveidnek a magyarázásával – válaszolt Carton közönyös arccal. – Szeretném, ha amellett megmaradnál. Ami pedig engemet illet, hát sohasem fogod megérteni, hogy én javithatatlan vagyok?

Ezt a kérdést keserüség látszatával intézte hozzá.

– Nem hivatásod, hogy javithatatlan légy – volt barátja válasza, mely nem hangzott nagyon békitő módon.

– Nekem nem hivatásom egyáltalán, hogy létezzem – mondá Carton. Ki az a hölgy?

– A név emlitése ne érintsen kellemetlenül, Sydney, – mondá Stryver, hencegő barátsággal készitvén őt elő arra, amit elmondandó volt – mivel tudom, hogy te felét sem gondolod annak, amit mondasz; és ha gondoltad is mind, annak sincsen fontossága. Azért csinálom ezt a bevezetést, mivel te egyszer fitymáló hangon emlitetted ezt a fiatal hölgyet előttem.

– Én?

– Bizonyosan; ebben a szobában.

Carton Sydney puncsára, majd önelégült barátjára tekintett; megitta puncsát és ismét önelégült barátjára tekintett.

– Te a fiatal hölgyet aranyhaju babának mondottad. A fiatal hölgy Miss Manette. Ha te olyan ember volnál, akiben van ilyenfajta érzés vagy gyöngédség, Sydney, akkor neheztelnem kellett volna ezért a kifejezésért; de te nem vagy ilyen. Nálad teljesen hiányzik ez az érzés; azért nem bosszant már, ha arra a nyilatkozatodra gondolok; mint ahogy olyan embernek festményemről mondott itélete nem bosszantana, akinek a festészethez nincsen szeme; vagy zenedarabomról, akinek nincsen hallása.

Carton Sydney nagy hévvel itta a puncsot, tele poharakkal itta és barátjára nézett.

– Most tudsz mindent, Syd – mondá Stryver. – Vagyonnal nem törődöm; ő bájos teremtés; és én föltettem magamban, hogy kedvem szerint cselekszem; általában azt hiszem, hogy én megengedhetem magamnak azt, hogy kedvem szerint cselekedjem. Bennem olyan férjet kap, aki már meglehetősen jó módban van, aki gyorsan emelkedik és aki kissé kiválik; szerencse őreá nézve, de ő megérdemli. Csodálkozol-e?

Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:

– Miért csodálkoznám?

– Helyesled?

Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:

– Miért ne helyeselném?

– Helyes! – mondá barátja, Stryver. – Sokkal könnyebben veszed, mint elképzeltem és önzetlenebb vagy irányomban, mint reméltem; ámbár jól tudod, hogy a te régi iskolatársad erős akaratu férfi. Igen, Sydney, megelégeltem ezt az életet, nincsen benne változatosság; érzem, hogy kellemes dolog egy férfira nézve, ha otthona van, ahol időzhet, ha kedve tartja (ha nincsen, kimaradhat) és érzem, hogy Miss Manette minden helyzetben jól fest és nekem csak becsülést hozhat. Erre határoztam el magamat. És most, Sydney, öreg fiu, veled is akarok egy szót beszélni jövődről. Rossz uton vagy, tudod. Nem ismered a pénznek értékét, nagyon könnyelmüen élsz és egy szép napon ott fekszel majd betegen és szegényen; valóban ápolóról kell gondoskodnod.

Ezt olyan jóakaró pártfogással mondotta, hogy kétszer kövérebbnek és négyszeresen sértőbbnek látszott, mint amilyen volt.

– Mondom neked, – folytatta Stryver – nézz utána. Én utánanéztem a magam más módja szerint; nézz utána te is, a magad más módja szerint. Házasodj meg. Szerezz valakit, aki gondoskodik rólad. Ne törődj azzal, hogy nem gyönyörködtet az asszonyok társasága, hogy nem értesz hozzá és nincsen hozzávaló érzéked. Keress valakit, keress valami tisztességes asszonyt, akinek kis vagyona van – valami gazdasszonyt vagy lakásbérbeadót – és vedd el feleségül; borus napok jöhetnek. Ez való neked. Nos, fontold meg, Sydney.

– Majd megfontolom – mondá Sydney.

12. Fejezet. A tapintatos férfiu.

Stryver megállapodott abban, hogy nagylelkü cselekedettel kezét nyujtja a doktor leányának és elhatározta azt is, hogy ezt a leányra váró boldogságot tudomására adja, mielőtt a hosszu törvényszünet idejére a városból távozik. Miután az ügyet elméjében megvitatta, arra a következtetésre jutott, hogy legjobb minden előzményt is egyuttal elintézni és azután majd tetszésük szerint elrendezhetik, hogy egy-két héttel Szent Mihály napja előtt, vagy pedig Szent Hilárius napja és karácsony közötti rövid szünetben keljenek-e egybe.

Ügyének sikerére vonatkozóan nem volt kételye, a verdiktet tisztán látta. Az esküdtszék előtt kifejtette a lényeges vagyoni okokat, – csakis ezek érdemesek arra, hogy figyelembe vétessenek – egyszerü ügy volt, egy pontja sem volt gyönge. Ő volt a vádló, bizonyitékait nem lehetett megdönteni, a vádlott ügyvédje ügyéről lemondott és az esküdtszék még azt sem tartotta szükségesnek, hogy a verdikten tanácskozzék. Miután Stryver, a biró, az esetet letárgyalta, teljesen meg volt győződve, hogy egyszerübb ügy nem létezik.

Ehhez képest Stryver a nagy törvényszünetet azzal kezdette meg, hogy Miss Manettet a legnagyobb előzékenységgel Vauxhall Gardens-ba meghivta. Minthogy ez a hely nem tetszett, Ranelagh-t hozta javaslatba és minthogy megmagyarázhatatlan módon ez sem talált kedvező fogadtatásra, kegyesen elhatározta, hogy Sohoban személyesen jelentkezik és nemes szándékát ottan adja elő.

A Templeből – melyen még rajta volt a törvényszünet csecsemőkorának a virága – Soho felé irányitotta lépteit. Aki csak látta őt, amint Soho felé vezető utjában előretolta magát, jóllehet csak Saint Dunstan mellett, a Temple Barnál volt, és megszokott módján rohant előre a kövezeten a gyöngébb járókelők tömegében, láthatta, hogy milyen erős és megbizható férfiu ő.

Tellsonék mellett haladt el és minthogy ottan letétje is volt és tudta, hogy Lorry Manették bizalmas barátja, az jutott eszébe, hogy bemegy a bankba és elárulja Lorrynak, hogy micsoda ragyogás van Soho horizonján felkelőben. Belökte tehát az ajtót, melynek sarkában gyönge hörgés volt hallható, lebukott a két lépcsőn, elhaladt a két ókori pénztáros mellett, és belépett a homályos hátulsó szobába, ahol Lorry számok részére vonalozott nagy könyvek előtt ült függőleges vasrudakkal ellátott ablaknál, ez is, mintha számok részére volna megvonalazva és minden, ami a felhők alatt van, olyannak tünt fel, mintha nem volna egyéb, mint szám.

– Halló! – mondá Stryver. – Hogy van? Remélem, jól?

Stryver sajátossága volt, hogy termete tulságos nagynak tünt föl minden hely számára. Tellsonék üzlethelyisége számára annyira tulságos nagy volt a termete, hogy távoli sarkokban ülő öreg hivatalnokok könyörögve tekintettek reá, mintha a falhoz préselné őket. Maga a cég is, aki távoli perspektivában nagy nyugalommal ujságot olvasott, nem tetszően huzta össze szemöldökét, mintha Stryver feje felelősségteljes mellényébe nyomult volna.

A diszkrét Lorry mintaszerü hangon mondá, mintha ennek a hangnak a használatát ajánlotta volna.

– Hogy van, Stryver ur? Hogy van, uram? – és kezet fogott vele. Különös módon fogott kezet; ezt Tellsonék minden alkalmazottján meg lehetett figyelni, ha a cég jelenlétében valamely üzletfelükkel kezet fogtak. Valami önmegtagadó módon fogott kezet, mintha azt a Tellson és Társa cég nevében tenné.

– Mivel lehetek szolgálatára, Stryver ur – kérdé Lorry üzletszerü módon.

– Nem, köszönöm; ez a látogatásom magántermészetü, önnek szól Lorry ur; bizalmasan óhajtanék önnel beszélni.

– Ó, valóban! – mondá Lorry, miközben fülével feléje hajolt és ugyanakkor a távol ülő cég felé pillantott.

– Éppen abban a járatban vagyok, – mondá Stryver, bizalmasan rákönyökölve az iróasztalra, amely ámbár nagy kettős asztal volt, félig sem volt elegendő az ő számára – Lorry ur, hogy kedves kis barátjának, Miss Manettenek házassági ajánlatot tegyek.

– Ó, én drágám! – kiáltott fel Lorry állát vakarva és kétkedően nézett látogatójára.

– Ó, én drágám, uram? – ismételte Stryver és hátralépett. – Ó, ön drágája, uram? Mit ért ez alatt Lorry ur?

– Hogy én mit értek? – válaszolt a kereskedő. – Természetesen, csak barátságosat és elismerőt, hogy önre nagy megtiszteltetés, és… hogy egyszóval mindazt gondolom, amit csak kiván. De valóban… Ön tudja, Stryver ur… – Lorry szünetet tartott és a legkülönbözőbb módon rázta fejét, mintha akarata ellen füzné hozzá elméjében:

– Ön tudja valóban, hogy ön sok, nagyon is sok!

– Nos, – mondá Stryver, miközben harcias kezével az asztalra ütött, szemét kidüllesztette és nagyot lélegzett – ha jól értem önt, Lorry ur, engem fölakasztanak.

Lorry megigazitotta kicsiny parókáját mindkét füle mögött, mintha ilyen módon könnyebben jutna célhoz és irótolla szárnyát harapdálta.

– Az ördögbe is, uram, – mondá Stryver reábámulva – talán nem vagyok elfogadható?

– Ó, Istenem, igen. Igen. Ön elfogadható. – mondá Lorry – ha ön azt mondja, hogy elfogadható, akkor elfogadható is.

– Nem vagyok vagyonos? – kérdé Stryver.

– Ó, ha ön vagyonról beszél, ön vagyonos, – mondá Lorry.

– És nem haladok-e előre?

– Ha ön haladni akar, ön tudja, hogy abban senki sem kételkedhetik, – mondá Lorry, örülve, hogy még valamit helyeselhet.

– Mi a csodát gondol tehát, Lorry ur? – kérdezte Stryver láthatóan elcsüggedve.

– Nos! Én… Mostan szándékozik odamenni? – kérdezte Lorry.

– Egyenesen! – mondá Stryver és öklével az asztalra ütött.

– Akkor én azt hiszem, hogy az ön helyében nem mennék.

– Miért? – kérdezte Stryver. – Most sarokba szoritom – és ujjával megfenyegette, mintha az esküdtszék előtt állana. – Ön kereskedő és kell, hogy oka legyen. Adja az okát. Miért nem menne?

– Mert – mondá Lorry – ilyen szándékkal nem mennék oda anélkül, hogy előbb meggyőződtem volna arról, hogy sikerrel járok.

– Ördögbe is! – kiáltott Stryver. – Ez már mégis sok!

Lorry a távoli cégre, majd pedig a dühös Stryverre tekintett.

– Itt van egy kereskedő, egy idős ember, egy tapasztalt ember, egy bankban – mondá Stryver – és miután három főokot fölsoroltam, mely biztos sikerhez vezet, azt mondja, hogy erre nincs okom. És ezt mondja és feje a nyakán van. – Stryver megjegyzése szinte ugy hangzott, mintha kevésbbé különösnek találta volna, ha ezt levágott fejjel mondta volna.

– Ha sikerről beszélek, akkor a fiatal hölgynél való sikert gondolom. És ha azokról az indokokról beszélek, melyek a sikert valószinüvé teszik, akkor olyan okokat és indokokat gondolok, melyek a fiatal hölgyre hatással vannak. A fiatal hölgy, jó uram, – mondá Lorry Stryver karját gyöngéden simogatva – a fiatal hölgy. A fiatal hölgy az első.

– Ön tehát azt akarja mondani, Lorry ur, – mondá Stryver ismét az asztalra könyökölve – hogy a szóban forgó fiatal hölgy, az ön jól megfontolt véleménye szerint, negédes bolond?

– Ezt éppen nem. Csak azt akarom önnek mondani, Stryver ur, – mondá Lorry elpirulva – hogy senkitől sem türök becsmérlő szót, erre a fiatal hölgyre vonatkozóan, és hogy ha ismernék egy férfit, – amit nem remélek – akinek izlése olyan durva, akinek a viselkedése oly aljas és fenhéjázó, hogy nem tud tartózkodni attól, hogy tiszteletlenül beszéljen arról a fiatal hölgyről, itten ennél az asztalnál, még Tellsonék sem volnának képesek megakadályozni abban, hogy neki véleményemet alaposan megmondjam.

Az a körülmény, hogy bosszuságát elfojtani kényszerült, Stryver véredényeit veszedelmes állapotba hozta, mikor rákerült a sor, hogy dühös legyen; Lorry véredényei, bármilyen rendszeresen folyt is bennük a vér, sem voltak jobb állapotban most, hogy őreá került a sor.

– Ez az, amit mondani akartam, uram – mondá Lorry. – Kérem, nehogy tévedés legyen közöttünk.

Stryver egy ideig egy vonalzó végét szopogatta és azután egy dallamot vert vele a fogain, amitől bizonyára fogfájást kapott. Végre megtörte a zavart csendet e szavakkal:

– Ez valami teljesen uj dolog reám nézve, Lorry ur. Ön határozottan azt tanácsolja nekem, hogy ne menjek Sohóba és ajánljam föl kezemet, magamat, a King Bench Bar Stryverét?

– Tanácsomat kéri, Stryver ur?

– Mindenesetre.

– Nagyon helyes. Megadom; ön megismételte szóról-szóra.

– Erre nem válaszolhatok egyebet, – nevetett erre Stryver kényszeredetten – hogy ha! ha! ilyen még nem történt a multban, a jelenben s nem fog történni a jövőben sem.

– Értsen meg, – folytatta Lorry – mint kereskedőnek egyáltalában nincsen jogom, hogy erről az ügyről beszéljek, mert mint kereskedő semmit sem tudok erről. De ugy beszéltem, mint öreg ember, aki Miss Manettet karjain hordozta, aki Miss Manettenek és atyjának a bizalmas barátja és mindkettőt nagyon szereti. Ne felejtse el, hogy nem én kértem a bizalmat. Hiszi-e most, hogy nincsen igazam?

– Nem én – mondá Stryver fütyörészve. – Nem vállalhatom magamra, hogy harmadik személy számára józan észt találjak, csak a magam részére kereshetem. Én józan észt föltételezek bizonyos embereknél; ön szentimentális hülyeséget tételez föl. Ez uj dolog rám nézve. De önnek talán igaza van.

– Amit én föltételezek, Stryver ur, azt én magam akarom értelmezni. És értsen meg, uram, – mondá Lorry hirtelen ismét elpirulva – nem türöm, még itt Tellsonéknál sem, hogy azt helyettem bárki is értelmezze.

– Na! Bocsánatát kérem – mondá Stryver.

– Megadom. Köszönöm. Tehát, Stryver ur, amit mondani akartam önnek: fájdalmas lehetne önre nézve, hogy tévedését belássa, fájdalmat okozhatna Manette doktornak, ha arra kényszerülne, hogy az ügyet önnek megmagyarázza, nagyon fájdalmas lehetne Miss Manettere nézve, hogy az ügyet önnek megmagyarázza. Ön tudja, hogy abban a szerencsében és kitüntetésben részesülök, hogy a családdal bizalmas barátságban vagyok. Ha kivánja, szivesen megkisérelem, anélkül, hogy ön bármilyen módon kötve volna ezáltal, anélkül, hogy önt képviselném, hogy azt a megfigyelést, melyen tanácsom alapult, néhány uj, különösen ezt a célt szolgáló ujabb megfigyeléssel kijavitsam. Ha aztán akkor sincsen megelégedve, akkor már csak az marad hátra, hogy személyesen győződjék meg mindenről; mig ha megelégszik azzal és tanácsom az lesz, ami mostan volt, akkor az érdekeltek mind meg vannak kimélve. Mit mond ehhez?

– Mennyi ideig tartóztatna engem még a városban?

– Ó! Ez csak néhány óra kérdése. Még ma este elmehetnék Sohóba és azután hivatalába jöhetnék.

– Helyes, legyen ugy – mondá Stryver. – Nem megyek most oda, nem olyan sietős a dolog; beleegyezem és elvárom önt ma este. Jó reggelt!

Stryver azután megfordult és kirohant a bankból, miközben annyira megrázta a levegőt kimenetele közben, hogy a számlálóasztal mögött levő két ókori alkalmazott minden meglevő erejét igénybe vette, hogy meghajlás közben annak a levegőnyomásnak is ellene tudjon állni. Ezeket a tiszteletreméltó, erőtlen személyeket a közönség mindig hajlongni látta és általános volt a hit, hogy mikor üzletfelük előtt meghajoltak távozásakor, az üres hivatalban is még tovább hajlongtak addig, mig egy uj üzletfelet ilyen módon be nem vontak.

Az ügyvédnek elég éles volt az esze, hogy eltalálja, hogy a bankár nem nyilatkozott volna olyan határozottsággal, ha kevésbbé alapos oka lett volna erre, mint a morális bizonyosság. Bármennyire is készületlen volt arra, hogy ilyen nagy pilulát lenyeljen, de lenyelte.

– És most – mondá Stryver, törvényszéki mozdulattal megfenyegetve a Templet, mikor a pilula már lenn volt – ebből ugy kerülök ki, hogy itten mindenki visszás helyzetbe kerül.

Az Old Bailey hadvezető művészetének egy darabja volt ez, melyben ő vigasztalást talált.

– Engem nem visz visszás helyzetbe fiatal hölgy – mondá Stryver. – Én majd elvégzem ezt az ön érdekében.

Mikor tehát Lorry este tiz órakor Stryvernél beállitott, egy csomó könyv és irás között ült, melyet erre a célra halmozott föl és ugy látszott, hogy semmire sem gondolt olyan keveset, mint a reggeli beszélgetésre. Sőt meglepettnek látszott, mikor Lorryt meglátta, szórakozott volt és gondolatai egészen más dologgal voltak elfoglalva.

– Ott voltam Sohóban – mondá a jólelkü követ, miután egy félóra hosszat azon fáradozott, hogy őt arra birja, hogy a beszélgetést a kérdéses ügyre terelje. – Sohóban voltam.

– Sohóban? – ismételte Stryver hidegen. – Ah, igaz! Mire is gondolok!

– Nincsen kétségem, hogy ma reggel teljesen igazam volt – mondá Lorry. – Ebbeli véleményem megerősödött és igy megismételem tanácsomat.

– Biztositom, – mondá Stryver a legbarátságosabb hangon – hogy sajnálom önt és sajnálom a szegény apát is. Tudom, hogy ez mindig fájó seb lesz a családban; de ne beszéljünk róla többet.

– Nem értem önt – mondá Lorry.

– Elhiszem, – válaszolt Stryver fejével bólintva, csillapitotta őt, mintha az ügynek véget óhajtana vetni – nem baj, nem baj!

– De igenis baj – vetette Lorry közbe.

– Nem, semmi; biztositom, hogy semmi. Minthogy józan észt tételeztem fel ott, ahol józan ész nincsen és dicséretreméltó törekvést ott, ahol dicséretreméltó törekvés nincsen, én beláttam tévedésemet és semmi baj sem történt. Fiatal leányok gyakran követtek el hasonló balgaságot és gyakran megbánták azt szegénységben és elhagyatottságban. Önzetlen szempontból sajnálom, hogy az ügyből semmi sem lett, mert másokra nézve anyagi tekintetben szerencse lett volna; önző szempontból örülök, hogy nem lett semmi belőle, mert anyagi tekintetben reám nézve hátrányos lett volna. Alig szükséges megemlitenem, hogy nekem előnyöm nem lett volna belőle. Baj nem történt. Én nem kértem meg a fiatal hölgy kezét, és köztünk szólva, egyáltalában nem tudom, vajjon alaposabb megfontolás után elmentem volna-e olyan messzire. Lorry ur, üresfejü leányok balga szeszélyei és meggondolatlansága nem ellenőrizhető, ne is remélje azt, különben mindig csalódik. Most pedig ne beszéljünk többet erről. Mondhatom, hogy sajnálom ezt, mások miatt, de meg vagyok elégedve magam miatt. És valóban nagyon le vagyok önnek kötelezve, hogy megengedte azt, hogy önnél ez irányban tapogatózzam és hogy ön tanácsot adott nekem; ön jobban ismeri a fiatal hölgyet, mint én. Önnek igaza volt, nem hozzám való.

Lorry annyira elképedt, hogy szinte bután bámult Stryverre, amint ez őt az ajtó felé szoritotta olyan arckifejezéssel, amelyből fitogtató nagylelküség, kimélet és jóakarat áradt az ő gyarló fejére.

– Vigasztalódjék, kedves uram, – mondá Stryver – ne beszéljen többet róla; ismétlem, köszönöm az engedelmet, hogy önnél tapogatózhattam. Jó éjt!

Lorry künn volt az éjszakában, mielőtt tudta volna, hogy hol van. Stryver divánján hevert és a szoba mennyezetére bámult.

13. Fejezet. A tapintatlan férfiu.

Ha Carton Sydney ugyan valaha ragyogott valahol, bizonyára soha Manette doktor házában. Sokszor volt ott egy év lefolyása alatt, de mindig ugyanaz a búskomor, mogorva volt a hangulata. Ha akart beszélni, okosan beszélt. De a mivel sem törődés felhőjén, mely végzetes sötétséggel árnyékolta őt be, csak ritkán hatolt át világosság.

Valamennyire mégis törődött az utcákkal, melyek azt a házat környékezték, az érzéstelen kövekkel, melyek kövezetét alkották. Sok éjszakán át kóborolt ottan céltalanul, boldogtalanul, habár még ideiglenesen sem vidult fel; sok reggeli szürkület mutatta magános alakját és időzött ott még mindig, mikor a nap első sugarai a templomtornyon és magas épületek egyébként ritkán látható architektónikus szépségeit erős domborulatban tüntette föl, mint ahogy talán a nyugodt idő lelkében fölidézte a jobb, de elfelejtett és elérhetetlen dolgok iránt való érzelmet. Az utóbbi időben gondozatlan ágya Temple Courtban még ritkábban látta őt, mint azelőtt és gyakran, mikor csak néhány pillanat telt el, hogy rádobta magát, ismét felugrott és azon a környéken kisértett.

Egy augusztusi napon, mikor Stryver értesitvén sakálját, hogy »azt a házassági ügyet jobban megfontolta«, tapintatosságát Devonshirebe vitte, mikor a City utcáin a virágok látása és illata sejttette a gonosszal is a jót, a beteggel is az egészséget, az öreggel is az ifjuságot, Sydney még mindig ott kóborolt a kövezeten. Léptei eleinte határozatlanok és céltalanok voltak, majd valami szándéktól hirtelen megelevenedtek és annak a keresztülvitele a doktor kapuja elé vitte őt.

A lépcsőn fölvezették; Luciet egyedül találta munkájánál. Lucie sohasem volt elfogulatlan vele szemben és némi zavarral fogadta őt, mikor asztalához közel leült. Néhány közömbös szólás után arcába tekintve, változást vett benne észre.

– Félek, hogy ön nem jól érzi magát, Carton ur!

– Az az életmód, melyet folytatok, nem nagyon kedvez az egészségnek. De mit is lehet várni ily könnyelmü embertől?

– Nem, bocsásson meg, megkezdettem már egy kérdést, kár jobb életmódot nem folytatnia!

– Isten tudja, hogy szégyen!

– Miért nem változtat rajta?

Mikor gyöngéden ismét rátekintett, meglepődött és elszomorodott, hogy könnyeket látott szemében. Hangját is könnyek fojtották el, mikor válaszolt.

– Már késő! Sohasem leszek jobb, mint amilyen vagyok. Mélyebben sülyedek és rosszabbá válok.

Asztalára könyökölt és kezével szemét elfödte. Az asztal remegett az ezt követő szünetben.

Lucie sohasem látta őt ellágyulva és szánta őt. Ő tudta ezt, anélkül, hogy ránézne és igy szólott:

– Kérem, Miss Manette, bocsásson meg, összerogyok, ha rágondolok arra, amit mondani akarok. Meghallgat-e?

– Ha javára válik, Carton ur, ha boldoggá teszi önt, nagyon örülnék neki!

– Isten áldja meg kedves részvétéért!

Egy kis idő mulva eltávolitotta kezét arcáról és nyugodtan beszélt.

– Ne féljen attól, amit hallani fog. Ne utasitson vissza semmit, amit mondok. Olyan vagyok, mint aki fiatalon halt meg. Egész életem ilyen lehetett.

– Nem, Carton ur. Biztos vagyok benne, hogy a java még eljöhet; biztos vagyok benne, hogy ön sokkal, sokkal méltóbb lehetne önönmagához.

– Mondja, hogy önhöz, Miss Manette, és ámbár én azt jobban tudom és ámbár én azt nyomorult szivem titkában jobban tudom, sohasem fogom elfelejteni!

Remegett és elsápadt. Önmaga iránt való kétségbeesésével hozzájött segitségért, ez a körülmény a beszélgetésnek különös jelleget adott.

– Ha lehetséges lett volna, Miss Manette, hogy ön viszonozhatta volna egy férfi szerelmét, akit most maga előtt lát, ezt az elpusztult, elzüllött teremtményt, mely lemondott önmagáról és önmagát lökte el: ő ezen a napon és ebben az órában boldogsága ellenére is tudatában volna annak, hogy önt nyomorba és szükségbe, bánat és szenvedésbe vinné és magával együtt lerántaná szennybe és szégyenbe. Tudom jól, hogy nem érez szerelmet irántam; nem is kérem; és hálát adok Istennek, hogy nem igényelhetem.

– Nem menthetem meg önt enélkül, Carton ur? Nem vagyok-e képes – bocsásson meg ismét – jobb életbe visszavezetni? Nem viszonozhatom bizalmát? Tudom, hogy ez bizalmas beszélgetés, – mondá szerényen némi habozás után és könyekkel szemében – tudom, hogy ön ezt nem mondaná senki másnak. Nem fordithatom ezt semmi módon az ön javára, Carton ur?

Fejét rázta.

– Semmi módon! Nem, Miss Manette, semmi módon! Ha még kissé tovább meghallgat, akkor minden megtörtént, amit érdekemben tehet. Kivánom, hogy tudja meg, hogy ön volt lelkem utolsó álma. Sülyedésemben nem sülyedtem annyira, hogy az ön, az atyja és ennek az otthonnak a látása, amilyenné ezt ön alakitotta, föl ne ébresztette volna bennem azokat a régi árnyakat, melyeket régen halottaknak gondoltam. Mióta önt ismerem, bánat gyötört, melyről azt hittem, hogy örökre elfelejtettem, régi hangok figyelmeztettek, hogy emelkedjem, melyekről régen azt hittem, hogy elnémultak. Befejezetlen eszméim támadtak uj igyekezetről, uj kezdetről, hogy a lustaságot és érzékiséget lerázom és ismét belevetem magamat a lemondott küzdelembe. Álom, csak álom, mely semmiben sem végződik és ott hagyja az alvót, ahol fekszik; de az a kivánságom, hogy tudomása legyen arról, hogy ön idézte azokat elő.

– Nem marad meg semmi sem belőle? Ó, Carton ur, gondolkozzék! Kisérelje meg ismét!

– Nem, Miss Manette, az egész idő alatt tudtam, hogy ilyen sorsot nem érdemlek. És mégis megvolt bennem a gyöngeség és bennem van most is, hogy az ön tudomására kivánom hozni, hogy valami hirtelen befolyással ön bennem, a kiégett hamuhalmazban, tüzet gyujtott, de olyan tüzet, mely természetében elválaszthatatlan tőlem, semmit sem siettet, semmit nem világít, szolgálatot nem teljesit, haszontalanul ellobog.

– Minthogy oly szerencsétlen vagyok, Carton ur, hogy önt még szerencsétlenebbé tettem, mint volt, mielőtt engem ismert…

– Ne mondja ezt, Miss Manette, mert ön megmentett volna engem, ha valaki képes lett volna erre. Ön nem lehet az oka annak, hogy állapotom rosszabodik.

– Minthogy az az állapot, melyről ön beszél, mindenesetre az én befolyásom folytán állott elő, – ezt gondolom, ha jól megértettem – tehetek-e valamit, hogy önnek segitségére legyek? Nincs hatalmam arra, hogy az ön javára forditsam?

– Az egyedüli jó, amire most még képes vagyok, Miss Manette, az, hogy idejöttem. Hadd legyen elhibázott életem hátralevő részére az az emlékem, hogy ön előtt, a földön az utolsó ember előtt, kitártam szivemet és abban még volt valami, amit ön képes volt megsiratni és megszánni.

– Amely, hiszen kértem önt, szivem egész melegével, hogy higyje el, jobb dolgokra képes volt, Carton ur!

– Ne kérjen tovább arra, hogy elhigyjem, Miss Manette. Én megvizsgáltam magamat és azt jobban tudom. Fájdalmat okozok önnek, de gyorsan végzek. Megengedi-e, hogy elhigyjem, ha erre a napra visszagondolok, hogy életem utolsó bizalmát az ön tiszta, ártatlan szivébe helyeztem, hogy ottan békében pihen és senkisem osztozik benne?

– Ha ez vigasz önre nézve, megigérem.

– Hogy még azzal sem, aki valaha a legdrágább lesz ön előtt?

– Carton ur, – válaszolt ő izgalmas szünet után – ez az ön titka és nem az enyém. Megigérem, hogy tiszteletben fogom tartani.

– Köszönöm. És még egyszer, áldja meg az Isten!

Kezét ajkához emelte és az ajtó felé indult.

– Ne tartson attól, Miss Manette, hogy ezt a beszélgetést valaha is, csak egy szóval emliteni fogom. Sohasem térek reá vissza. Ha halott volnék, sem lehetne bizonyosabb felőle. Halálom órájában ezt az egy emléket szentnek fogom tartani, áldani fogom érte, és köszönöm, hogy utolsó vallomásomat ön előtt tehettem és hogy ön az én nevemet, hibáimat, gyötrelmeimet gyöngéden szivébe zárta. Legyen az élete egyébként könnyü és boldog!

Carton egészen más volt, mint amilyennek különben mutatkozott; szomoru volt elgondolni, hogy mennyit lökött el magától, hogy mennyi képessége maradt naponkint ugaron és használódott hamis célok elérésére. Manette Lucie szomoruan sirt érte, mikor ő visszafordulva reánézett.

– Vigasztalódjék, – mondá ő – nem vagyok méltó ilyen érzelemre, Miss Manette. Egy-két óra mulva, aljas barátaim körében és szokásaink által, melyeket gyülölök, de ragaszkodom hozzájuk, olyan állapotba kerülök, hogy kevésbbé leszek méltó azokra a könnyekre, mint a nyomorult, aki az utcákon vánszorog. Vigasztalódjék! Szivemben önnel szemben mindig olyan leszek, amilyennek mostan lát, ámbár külsőleg nem fogok másmilyennek látszani. Az utolsóelőtti kérés, amit önhöz intézek, az, hogy nekem ezt elhiggyje.

– Megteszem, Carton ur.

– Utolsó kérésem a következő és ezzel megszabaditom olyan látogatótól, akivel, mint jól tudom, közössége nincsen, közötte és ön között áthidalhatatlan mélység marad. Tudom, hogy fölösleges emlitenem, de lelkemből tör elő. Önért és bárkiért, aki kedves ön előtt, mindent megtennék. Ha életpályám jobb volna, hogy módom vagy alkalmam kinálkoznék áldozatra, minden áldozatot meghoznék önért és azokért, akik szivének kedvesek. Nyugodt időben kisérelje meg és emlékezzék arra, hogy ebben a tekintetben őszinte vagyok és rendelkezésére állok. Eljön az idő, nemsokára eljön az ideje annak, mikor önt uj kötelékek füzik, – melyek bensőbben és szorosabban füzik majd otthonához, melynek ön az ékessége – a legdrágább kötelékek, melyek disziteni és boldogitani fogják. Ó, Miss Manette, ha majd egy boldog apa arca tekint az önébe, ha majd látja, hogy az ön ragyogó szépsége uj bimbót fakaszt, gondoljon néha arra, hogy van egy férfi, aki bármikor szivesen áldozza fel életét azért, hogy megmentsen egy életet, melyet ön szeret!

– Isten önnel! – Még egy utolsó »Isten áldja meg!«, és eltávozott.

14. Fejezet. A becsületes iparos.

Cruncher Jeremiás szeme előtt naponta nagyszámu és változatos dolog történt, amint ott ült székén a Fleet-streeten, utálatos törpéje oldalán. Ugyan ki lett volna képes arra, hogy a Fleet-streeten üljön a nap munkás óráiban, anélkül, hogy elkábult vagy megsiketült volna az arra vonuló két óriási processzió zajától, melyek közül az egyik nyugat felé haladt a nappal együtt, a másik kelet felé, távolodott a naptól, mindakettő pedig a vörös és aranyos felhők mögötti sikság felé törekedett, ahol a nap lenyugszik.

Cruncher szalmaszállal a szájában szemlélte a két folyamot, mint a mesebeli pogány, akinek századokon keresztül egy folyamra kellett ügyelnie, kivévén, hogy Jerry nem remélte, hogy azok kiszáradnak medrükben. Ez a várakozás azonkivül nem lett volna valami kecsegtető, minthogy az ő jövedelmének csekély része onnan eredt, hogy félénk asszonyokat (leginkább termetes és az élet java korán tul levőket) Tellsonék oldaláról a másik partra kalauzolt. Ámbár minden egyes esetben Cruncher kisérete csak rövid ideig tartott, ő mégis érdeklődést tanusitott a hölgy iránt és sohasem mulasztotta el, hogy annak a hő vágyának adjon kifejezést, hogy az illető hölgy iránt való tisztelete jeléül az ő egészségére óhajt poharat üriteni. És azokkal az adományokkal, melyeket jóakaró vágyának kielégithetésére kapott, rendezte pénzügyeit, amint az emlitve volt.

Volt egy idő, amikor egy költő ült az utcán egy széken és az emberek láttára társalgott a Muzsákkal. Cruncher is az utcán ült egy széken, de minthogy nem volt költő, a lehető legkevesebbet társalgott a Muzsákkal, hanem maga körül tekintgetett.

Éppen olyan időszak volt, mikor a torlódás megritkult, kalauzolásra szoruló asszony is ritkán akadt és Cruncher viszonyai általában olyan kedvezőtlenül fejlődtek, hogy azt az erős gyanut keltették keblében, hogy felesége valami különösen hathatós módon »csuszkálhatott a térdén«, mikor szokatlanul nagy tömeg tódult a Fleet-streeten nyugat felé és a figyelmét felkeltette. Cruncher abba az irányba tekintve, megtudta, hogy valami temetés halad végig az utcán, melyet a nép megakadályozott; ebből aztán torlódás támadt.

– Ifju Jerry, – mondá Cruncher magzatja felé fordulva – egy temetés.

– Hurrá, apa! – kiabált az ifju Jerry.

A fiatal ur ujjongó kiáltásának valami titokzatos jelentősége volt. Az idősebb ur ezt a kiáltást oly zokon vette, hogy csupán az alkalomra várt, hogy az ifju urat fülénél foghassa.

– Mit jelentsen ez? Mit hurrázol? Mit akarsz ezzel mondani saját édesapádnak, te ifju csirkefogó? Kezdem sokallani ezt a fiut! – mondá Cruncher reátekintve. – Őt és az ő hurrá-kiáltásait! Ne halljak többet ilyet, vagy majd megérzed. Hallod-e?

– Nem tettem semmi rosszat – tiltakozott az ifju Jerry és arcát dörzsölte.

– Hagyd abba tehát, – mondá Cruncher – nem akarok tudni a te »semmi rosszat sem tevésedről«. Állj fel erre a székre és nézd a tömeget.

Fia engedelmeskedett és a tömeg közeledett; pisszegve és orditozva vettek körül egy halottaskocsit és egy fakult, fekete gyászkocsit, amely utóbbiban csupán egy gyászoló ült, aki sokat használt és kifakult fátyolba és gyászköpenybe volt burkolva, mely az ilyen helyzet méltóságához föltétlenül hozzátartozott. A gyászolónak azonban sehogysem tetszett a szerepe, mert folyton növekvő csőcselék vette a kocsit körül, gunyolta őt, arcát fintorgatta feléje, orditozott és folyton ezt kiabálták: Fssz! Kémek! Fssz! Kémek! És még más udvariasságot is hangoztatott, mely sokkal számosabb és erőteljesebb volt, semhogy ismételhető volna.

A temetések Crunchert mindig különösen vonzották. Mindig izgatott lett, ha Tellsonék mellett temetés haladt el. Természetesen, ez a temetés, melynek ilyen szokatlan volt a kisérete, rendkivülien fölizgatta őt és a legelső embert, aki mellette elrohant, megkérdezte:

– Mi az, testvér? Ki az?

– Nem tudom – válaszolt az ember. – Kémek! Ahaha! Fssz! Kémek!

Egy másikat kérdezett: – Ki az?

– Nem tudom, – válaszolt az is, de azért kezével beszélőcsövet formált a szája előtt és azon keresztül bömbölte nagy hévvel: – Kémek! Haha, Ts, tst, ké-é-mek!

Végre az esetről többet tudó ember rohant feléje és ettől megtudta, hogy ez a gyászmenet Cly Roger temetése.

– Kém volt? – kérdezte Cruncher.

– Old Bailey kéme! – válaszolt a felvilágositást adó. – Haha, Tst! Haha! Old Bailey ké-ém!

– Ah, már tudom! – kiáltott Jerry és visszaemlékezett a törvényszéki tárgyalásra, melyen jelen volt.

– Láttam őt! Meghalt?

– Akár a dög! válaszolt a másik – És nem halhatott meg eléggé. Szedjétek ki! Kémek! Huzzátok ki! Kémek!

Ez az eszme, minden gondolat hiányában, olyan elfogadható volt, hogy a tömeg élénk helyesléssel fogadta és a tanácsot hangosan ismételgette, – Huzzák ki! – és annyira körülvették a kocsikat, hogy azok nem voltak képesek tovább haladni. Mikor aztán sokan egyszerre rohanták meg a kocsik ajtaját, az az egy gyászoló hirtelen kiugrott és egy pillanatra a tömeg kezei között volt; de ő oly ügyes volt és oly sikeresen használta föl a kinálkozó alkalmat, hogy a következő pillanatban egy mellékutcába szaladt, a gyászköpenyt, kalapot, a hosszu fátyolt, a fehér zsebkendőt és a többi szimbolikus könnyeket eldobálta.

A nép ezeket nagy ujjongás közben darabokra tépte és szerte-széjjel szórta, mialatt az iparosok sietve bezárták boltjaikat, mert abban az időben ilyen tömeg semmitől sem tartózkodott és rettegett szörnyeteg volt. Már a koporsót készültek kihuzni, mikor egy különösen találékony géniusz azt ajánlotta, hogy inkább kisérjék őt általános ujjongás között rendeltetési helyére. Minthogy praktikus tanácsokban hiány volt, ezt az ajánlatot is élénk helyesléssel fogadták és a kocsi gyorsan megtelt; nyolc ember volt a belsejében és vagy egy tucat a tetején, a halottaskocsira pedig annyian kapaszkodtak föl, amennyi csak reáfért. Az elsők között volt Cruncher Jerry, aki szerényen rejtette el tüskés fejét a gyászkocsi legsötétebb sarkában, nehogy Tellsonék észrevegyék őt.

A temetést rendező vállalkozók ugyan óvást emeltek a ceremóniák megváltoztatása ellen; de minthogy a folyó veszedelmes közelségben volt és sok hang hidegfürdő időszerüségét emlegette arra a célra, hogy az ellenkezőket észretéritse, az óvás gyengült, majd megszünt. Az átalakult gyászmenet megindult; egy kéményseprő hajtotta a halottaskocsit, a rendes kocsis utasitása szerint, aki szigoru felügyelet mellett erre a célra mögötte ülve maradt; egy pástétomárusitó hajtotta a gyászkocsit, akit szintén minisztere kisért. Egy medvetáncoltatót – akkoriban népszerü utcai alakot – szedtek föl ujabb disznek, mielőtt a menet a Strandra érkezett; fekete és kopottszőrü medvéje a processzió ama részének, ahol lépdelt, a helyzetnek teljesen megfelelő szinezetet adott.

Igy haladt a vad tömeg, sörözve, pipázva, bőgve és a gyászt töméntelen változattal gunyolva; utjában minden lépésnél növekedett, mialatt közeledtére a boltok gyorsan bezárultak. Szent Pongrác régi temploma felé tartottak, messze kinn a mezőkön. Jó idő elteltével a menet odaérkezett, a temetőbe való bemenetelt kierőszakolták és keresztülvitték, hogy Cly Rogert a saját módjuk és tetszésük szerint temessék el.

A temetéssel végeztek és a tömeg más szórakozás után kezdett vágyat érezni. Egy másik ragyogó géniusz (vagy talán ugyanaz) arra az ötletre jutott, hogy a véletlenül arra haladókat Old Bailey kémeknek nyilvánitsák és bosszut álljanak rajtuk. Ennek a humorisztikus eszmének a megvalósitásában néhány tucat ártatlan emberre vadásztak, akik egész életükben soha még az Old Bailey közelében sem jártak, ezeket durván meghurcolták és bántalmazták. Az ablakbetörés sportjához való átmenet, majd a korcsmák kirablása, könnyü és természetes folytatás volt. Néhány óra eltelte után, mikor már több nyárilakást leromboltak és a házak vaskeritését kitépték, a harciasabb kedélyek felfegyverzésére, elterjedt a hir, hogy a testőrség kivonult. Erre a hirre a tömeg fokozatosan eloszlott; a gárda talán kivonult, talán nem; a csődüléseknek ez volt a szokásos lefolyása.

Cruncher nem vett részt a befejező sportokban, hanem ottmaradt a temetőben, hogy a temetésrendezőkkel beszélgessen. A helynek nyugtató hatása volt idegzetére. A szomszédos korcsmából pipát szerzett és azt szivta, mialatt a keritéseken betekintgetett és alaposan körülnézett a helyen.

– Jerry, – mondá Cruncher szokott módján önmagát megszólitva – te láttad ma ezt a Cly-t, láttad a saját szemeddel, hogy ő fiatal és jó szál ember volt.

Miután pipáját elszivta és egy kevés ideig még elmélkedett, hazafelé indult, hogy zárás előtt ott legyen Tellsonék előtti állomásán. A halandóság fölött való elmélkedése támadta-e meg máját, vagy pedig általános egészségi állapota nem volt rendben, avagy pedig egy kiváló emberrel szemben akart-e figyelmes lenni, nem annyira fontos, mint az, hogy hazafelé utjában orvosához – nagyhirü sebészhez – beszólott.

Az ifju Jerry kötelességtudó érdeklődéssel helyettesitette atyját és jelentést tett neki arról, hogy távollétében nem volt munka. A bank bezárult, az ókori alkalmazottak kijöttek, a szokásos őr megjelent és Cruncher fiával hazament teára.

– Most pedig megmondom neked, hogy hányadán áll a dolog – mondá Cruncher feleségéhez, amint belépett. – Ha nekem, a becsütetes iparosnak, ma éjjel vállalkozásom nem sikerül, majd bizonyságot szerzek magamnak az irányban, hogy ellenem imádkoztál-e ismét és akkor ugy megdolgozlak érte, mintha láttam volna, hogy azt teszed.

A lehangolt Cruncherné fejét rázta.

– Micsoda, szemem láttára akarod azt tenni? – mondá Cruncher a haragnak minden jelével.

– Semmit sem mondtam.

– Jó, de ne is elmélkedj semmit. Akár a térdeden csuszkálsz, akár elmélkedel. Az egyik éppen ugy ellenem van, mint a másik. Hagyd abba egészen.

– Igen, Jerry.

– Igen, Jerry – ismételte Cruncher teájához leülve. – Ah! Ez az! igen, Jerry. Jól van. Mondhatod, igen, Jerry.

Cruncher e dörmögő ismétléseinek nem volt semmi különös jelentősége, ezekkel csupán, amint azt más emberek is gyakran teszik, általános elégületlenségét akarta gunyosan kifejezni.

– Te és a te igen-Jerry-d – mondá Cruncher nagyot harapva vajaskenyerébe és ugy látszott, mintha ezt egy nagy láthatatlan osztrigával nyelné le. – Ah! Elhiszem. Hiszek neked!

– Kimégy ma éjjel? – kérdezte szerény felesége, mikor az ismét egy nagyot harapott.

– Igen, kimegyek.

– Veled mehetek, apa? – kérdé fia gyorsan.

– Nem, nem jöhetsz. Elmegyek halászni, – mint anyád tudja. Igen, odamegyek. Halászni megyek.

– Horgod meglehetősen rozsdás; ugy-e, apa?

– Ne törődj vele.

– Hozol-e halat haza, apa?

– Ha nem hozok, bőjtölni fogsz holnap, – válaszolt fejét rázva – elég volt a kérdezgetésből; nem megyek előbb el, mig te régen ágyban nem vagy.

Az est hátralevő részét azzal töltötte, hogy feleségét éberen megfigyelte és állandóan beszélgetett vele, megakadályozandó abban, hogy imádságokat mondjon az ő hátrányára. Ez okból fiát is biztatta, hogy beszélgessen vele; a szegény asszonynak minden ellene felhozott panaszra válaszolnia kellett, hogy egy pillanatig se legyen képes saját gondolataival foglalkozni. A legjámborabb ember sem adhatta volna alaposabb bizonyságát az őszinte imádság hatékonyságának, mint ahogyan ő cselekedett felesége iránt való éber bizalmatlanságával. Olyannak tünt föl, mintha a szellemekben nem hivő, kisértetes történettől megijedne.

– És el ne felejtsd, – mondá Cruncher – semmi komédia ne legyen holnap! Ha nekem, a becsületes iparosnak sikerül, hogy egy-két falat hust szerzek, ne jöjj nekem azzal, hogy nem érinted és csak kenyeret eszel. Ha nekem, a becsületes iparosnak sikerül, hogy egy kevés sörről gondoskodjam, ne jöjj nekem azzal, hogy csak vizet iszol. Ha Rómába mégy, tégy ugy, ahogy Rómában cselekesznek. Róma kellemetlen emlékü lesz reád nézve, ha nem úgy cselekszel. Reád nézve én vagyok Róma, tudod-e?

Majd ujra dörmögni kezdett:

– Ezzel a saját ételed és italod ellen való gazdálkodással! Nem tudom, hányszor volnál képes ételt és italt szerezni a te csuszkálásoddal és érzéstelen viselkedéseddel. Nézz a fiadra: a te gyermeked, igaz-e? Olyan vékony, mint egy léc. Te anyának mondod magadat és nem tudod hogy az anya első kötelessége, hogy gyermekét táplálja?

Ez utóbbi az ifju Jerryt érzékeny helyen érintette, megeskette anyját, hogy teljesitse legszentebb kötelességét és ha bármit mulaszt is el, elsősorban különös gondot forditson arra, hogy az apja által oly meginditó és gyöngéd módon körvonalazott kötelességnek tegyen eleget.

Igy telt el az este a Cruncher-családban, mig az ifju Jerryt ágyba nem küldték és az anya, aki ugyanilyen parancsot kapott, szintén engedelmeskedett. Cruncher az ébrenlét első óráit magános pipázással töltötte el és nem indult kirándulására éjjeli egy óra előtt. A kisértetek órája körül fölkelt székéből, zsebéből kulcsot vett elő, felnyitott egy faliszekrényt, és kivett belőle egy zsákot, jókora nagyságu feszitővasat, kötelet, láncot és más ehhez hasonló halászszerszámot. Miután ezeket a tárgyakat gyakorlott módon testén elhelyezte, távozásul még feleségére szitkozódott, kioltotta a lámpát és elment.

Az ifju Jerry, a ki csak szinlelte a levetkőzést, mikor az ágyba feküdt, nemsokára követte atyját. A sötétség leple alatt követte őt, mikor a szobából kiment, követte a lépcsőn az udvarba és onnan az utcára. Nem okozott neki gondot, hogy ismét a házba tudjon kerülni, mert a ház tele volt lakóval és a kapu egész éjjel nyitva állott.

Az a dicséretes törekvés ösztönözte, hogy apja becsületes mesterségének művészetét és titkát megismerje és a házak, kapuk és bejáratok mellé lapult, oly szorosan, mint amilyen közel voltak szemei egymáshoz és tiszteletreméltó szülőjét folyton szemmeltartotta. A tiszteletreméltó apa északi irányba fordult és még nem jutott messzire, mikor Walton Izsák egy másik tanitványa csatlakozott hozzá és ketten együtt haladtak tovább.

Félórával elindulásuk után a pislogó lámpákat és a még jobban pislogó éjjeli őröket elhagyták és egy elhagyatott országutra jutottak. Itt egy másik halászt szedtek föl, oly csöndben, hogy ha a fiatal Jerry babonás lett volna, azt hihette volna, hogy a nemes szórakozás második követője hirtelen ketté vált.

A három ember tovább haladt; a fiatal Jerry követte őket, mig meg nem állottak egy helyen, ahol töltés vonult el az ut felett. A töltés tetején alacsony téglafal volt, fölötte vasrácsozat. A fal és a töltés árnyékában mind a három letért az országutról, egy mellékutra fordultak be, ennek egyik oldalán volt a fal, amely itten nyolc-tiz lábnyira emelkedett. A fiatal Jerry egy sarokba lekuporodott és onnan látta tiszteletreméltó atyját, amint egy vaskapun hirtelen felkuszott és a másik oldalán leereszkedett. A második és harmadik követte. Óvatosan ereszkedtek le a földre és egy darabig fekve maradtak, talán hogy hallgatózzanak. Azután kézen és térden kuszva tovább haladtak.

A fiatal Jerryre került most a sor, hogy a kapuhoz közeledjék, visszatartott lélegzettel ő is ugyanazt cselekedte. Ismét lekuporodott egy sarokba és látta, amint a három halász a magas fü között mászik; a temető minden sirköve, – mert egy nagy temetőben voltak – mint fehérbe öltözött kisértetek tekintettek oda, a templom tornya is lefelé nézett, mint valami rettenetes nagy óriás szelleme. Nem másztak messzire, mikor megállottak és fölegyenesedtek. Ekkor aztán elkezdtek halászni.

Először is ásóval halásztak. Nemsokára azután a tiszteltreméltó szülő valami óriási dugóhuzóhoz hasonló szerszámot használt. Akármilyen szerszámmal dolgoztak is, keményen dolgoztak, mikor a torony harangjának tompa zugása a fiatal Jerryt annyira megrémitette, hogy elszaladt olyan égnek meredő hajjal, mint amilyen az apjáé.

De régi vágya, hogy többet tudjon meg ebből a dologból, nemcsak hogy megállitotta őt futásában, hanem visszatérésre is birta. Ezek még mindig kitartóan halásztak, mikor ő másodszor benézett a kapun; de ugy látszott, hogy mostan halra akadtak. Dübörgő, nyikorgó hang hallatszott a föld alól, meghajlott alakjuk erőlködött, mintha nehéz sulyt emelnének. Lassan és fokozatosan a földből a fölszinre kiemelték. A fiatal Jerry jól tudta, hogy az mi volt; de mikor megpillantotta azt és látta, hogy tiszteletreméltó apja föltörni készül, a reá nézve még uj látvány oly rémitő félelemmel töltötte el, hogy ujra elfutott és nem állott meg, mig egy mérföldnyit nem szaladt.

Még akkor sem állott volna meg, ha nem kellett volna lélegzetet vennie, ugy szaladt, mintha kisértet elől menekülne és nagyon vágyódott, hogy elkerüljön előle. Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy a koporsó, melyet látott, utána szalad és azt képzelte, hogy keskenyebb végén állva szökdös utána és állandóan közelebb jut, eléri és oldala mellett ugrál, talán a karját is megfogja. Ez a sátán állandóan és mindenütt vele volt, az egész éjszakán át rémülettel töltötte el; Jerry átszaladt az országutra, hogy távol legyen a sötét mellékutaktól, ahonnan a kisértetes koporsó szökdösve előkerülhetett volna, mint valami szárnyak és fark nélküli sárkány. A koporsó a kapubejáratok alá is elbujt, ahol rettenetes vállát a kapuhoz dörzsölte és füléig felhuzta, mint hogyha nevetne. Az ut sötétebb helyein lesbe állott és ravaszul a földre feküdt, hogy a futó benne megbotoljék. Az egész időn keresztül folytonosan mögötte szökdösött és mindinkább közeledett, ugy hogy a fiu félig halott volt, mikor házuk kapujához érkezett. De még itt sem hagyta el, követte őt a lépcsőkön minden fokon, tompán hangzó ütéssel, vele ment ágyába és halottan és sulyosan mellére borult, mikor elaludt.

Hajnalhasadta után, napfelkelte előtt az ifju Jerry nehéz álomból ébredt fel kamrájában, apja a családi szobában volt. Valami nem sikerülhetett neki; a fiatal Jerry azt abból a körülményből következtette, hogy apja Cruncherné fülét fogta és fejét az ágy falához verte.

– Előre megmondtam – mondá Cruncher – és most megtörténik.

– Jerry, Jerry, Jerry – könyörgött felesége.

– Te elrabolod keresetünk hasznát, – mondá Jerry – én és társaim szenvedünk miatta. Tisztelned és engedelmeskedned kell, mi az ördögbe nem teszed?

– Megkisérlem, hogy jó feleséged leszek – könyörögte a szegény asszony könnyek között.

– Jó feleség az, aki ura keresetét elrontja? Ugy tiszteled az uradat, hogy szégyent hozol keresetére? Ugy engedelmeskedel az uradnak, hogy nem engedelmeskedel neki keresete legfontosabb dolgaiban?

– Akkor még nem fogtál bele ebbe a rettenetes keresetbe, Jerry!

– Elégedj meg azzal, hogy tisztességes iparos felesége vagy, – válaszolta Cruncher – és ne törd a te buta fejedet azon, hogy mikor kezdette el foglalkozását. Tisztelő és engedelmes feleség nem is törődik ura foglalkozásával. Te jámbor asszony vagy? Ha te jámbor vagy, akkor én istentelent akarok; nincsen benned több természetes kötelességtudás, mint amennyi a Thames medrében levő cölöpben van, amelyet hasonlóképpen beléd kell verni.

Ez a szóváltás halk hangon folyt és a vége az volt, hogy a becsületes iparos lábáról lelökte agyagtól piszkos csizmáját és hosszában végigfeküdt a padlón. Fia félénken pillantott rá, amint piszkos kezét párnául használva, hátára feküdt, egyet nyujtózott és ujra elaludt.

Reggelire nem volt hal, de más egyéb se bőven. Cruncher rossz hangulatban volt és egy vasból való fazékfödő feküdt mellette, hogy lövedéknek használja felesége megfenyitésére arra az esetre, ha észrevenné, hogy áldást akar mondani. A szokott órában lekefélte ruháját, megmosakodott és fiával elment, hogy napi foglalkozásának szentelje magát.