HARMADIK KÖNYV. A VIHAR UTJA. (continued 3)

– Fogja utleveleit, Lorry Jarvis, alá vannak irva.

– Lehet elutazni, polgár?

– Lehet. Előre postakocsis! Szerencsés utat!

– Üdvözlöm, polgárok. És az első veszedelem elmult.

Ezek ismét Lorry Jarvis szavai voltak, amint kezeit imára kulcsolja és fölfelé tekint. Rémület keletkezik a kocsiban és sirás, az eszméletlen utas nehezen lélegzik.

– Nem haladunk nagyon lassan? Nem lehetne biztatni őket, hogy gyorsabban hajtsanak? – kérdi Lucie aggodalmasan az öreg embertől.

– Menekülésnek látszanék, édesem. Nem szabad őket nagyon sürgetnünk; gyanut keltene.

– Nézzen hátra, nézzen hátra, nem üldöznek-e?

– Az ut szabad, édesem. Eddig még nem üldöznek.

Házak kettes-hármas csoportokban, magános gazdaságok, rombadőlt épületek, festő- és bőrgyárak, és más ehhez hasonló épületek, majd nyilt vidék, lombtalan fasorok haladnak el mellettünk. Alattunk a kemény, egyenetlen kövezet, oldalt a puha, mély sár. Néha a feneketlen sárba hajtunk, hogy elkerüljük a kövek rázását, néha megakadunk a mély pocsolyában és gödrökben. Ilyenkor olyan nagy a türelmetlenségünk gyötrelme, hogy vad félelmünkben és sietésünkben inkább kiszállanánk és rohannánk vagy elrejtőznénk, bármit tennénk inkább, mint megállani.

A nyilt vidékről ismét düledező épületek, magános gazdaságok, festő- és bőrgyárak és ilyenhez hasonló épületek, majd kettes-hármas házcsoportok, lombtalan fasorok közé kerülünk. Megcsaltak ezek az emberek és más uton visszavittek? Nem ugyanaz a hely ez? Hála Égnek nem! Falu. Nézzen hátra, nézzen hátra, hogy nem üldöznek-e! Csend! A postaház!

Kényelmesen fogják ki négy lovunkat; kényelmesen áll a kocsi a kis utcán, lovaitól megfosztva és nincs remény arra, hogy ismét mozgásba jöjjön; a lovak lassan láthatók lesznek, egyik a másik után, az uj kocsisok kényelmesen követik és uj csomókat kötözgetnek ostoraikra; az előbbi kocsisok kényelmesen számolják pénzüket, rosszul adják össze és hibás eredményre jutnak. Az egész idő alatt szivünk oly gyorsan ver, hogy a leggyorsabb ló leggyorsabb vágtatása sem érné utól.

Végre az uj kocsisok nyergükben ülnek és a régiek mögöttünk maradnak. Áthaladtunk a falun, föl a dombon, le a lejtőn és vizenyős sikságon hajtunk. A kocsisok hirtelen élénk mozdulattal kezdenek beszélni és a lovakat hevesen visszarántják. Üldöznek!

– Ha! Itt benn a kocsiban. Beszéljen!

– Mi az? – kérdi Lorry kitekintve az ablakon.

– Mennyit mondottak?

– Nem értem önt.

– Az utolsó posta. Hány volt ma a guillotine alatt?

– Ötvenkettő.

– Mondtam! Derék szám. Polgártársam itt, csak negyvenkettőt mondott. Tiz fejjel több; ez is valami. A guillotine szépen dolgozik. Imádom őt. Előre, előre!

Az éjszaka sötéten közeledik. Ő mozdul ismét; kezd eszméletre térni és érthetően beszélni; azt hiszi, hogy még mindig együtt vannak; kérdezi őt, nevénél szólitva, hogy mi van a kezében. Ó, kegyelmes Ég, szánj meg minket, segits rajtunk! Nézzen ki, nézzen ki, nem üldöznek-e!

A szél száguld mögöttünk, a felhők repülnek utánunk, a hold fénye ragyog fölöttünk és csupán a vad éjszaka üldöz; de eddig semmi más nem üldöz minket.

14. Fejezet. A kötés befejeződött.

Ugyanabban az időben, mikor az ötvenkettő sorsára várakozott, Defargené sötét, vészthozó tanácsot tartott a Bosszuangyallal és Jacques Hárommal, a forradalmi esküdtszék tagjával. Madame Defarge nem a korcsmában tanácskozott minisztereivel, hanem a favágó félszerében, aki azelőtt utkaparó volt. A favágó nem vett részt a tanácskozásban, hanem tisztes távolságban tartózkodott, mint valami szolga, aki nem beszélhet vagy nyilvánithat véleményt, mig nem kérdezik.

– De a mi Defargeunk kétségtelenül jó köztársasági? – kérdé Jacques Három.

– Nincsen Franciaországban jobb, mint ő – hangoztatta a pergő nyelvü Bosszuangyal visitó hangján.

– Csend, kis Bosszuangyal – mondá Defargené és homlokát ráncolva, kezét segédtisztje ajkára tette; – hadd beszéljek! Az én férjem, polgártárs, jó köztársasági és bátor ember; érdemeket szerzett magának a köztársaság körül és bizalmát is birja. De férjemnek is vannak gyöngeségei és elég gyönge, hogy részvétet érez a doktor iránt.

– Nagy kár, – károgta Jacques Három kétkedően rázva fejét s kegyetlen ujjai éhes szája körül jártak – nem egészen olyan, mint egy jó polgár; sajnálni való dolog.

– Látja, – mondá az asszony – én nem törődöm a doktorral. Fejét hordozhatja vagy elveszitheti, nem érdekel; nekem mindegy. De az Evrémonde-fajt ki kell irtani és feleségnek és gyermeknek követni kell a férjet és atyát.

– Szép feje van erre a célra, – károgta Jacques Három. – Láttam ott kék szemeket és aranyos hajat és gyönyörünek látszott, mikor Sámson felmutatta.

A szörnyeteg ugy beszélt, mint egy epikureus.

Defargené a földre nézett és egy kis ideig gondolkodott.

– A gyermeknek is aranyhaja és kék szeme van, – jegyezte meg Jacques Három és elmélyedve élvezte szavait – és ritkán kapunk gyermeket oda. Szép látvány!

– Egyszóval, – mondá Defargené rövid elmélkedésének véget vetve – ebben az ügyben nem bizom férjemben. Az utolsó éjszaka óta nemcsak hogy érzem, hogy terveim részleteit nem közölhetem vele, hanem azt is érzem, hogy a halasztás azzal a veszedelemmel járhat, hogy figyelmezteti őket és elmenekülhetnek.

– Ennek nem szabad megtörténni, – károgta Jacques Három – senkinek sem szabad elmenekülni. Még félig sem elég ugy, ahogy most megy. Százhusznak kellene lenni naponta.

– Egyszóval, – folytatta Defargené – férjemnek nincsen olyan oka, mint nekem, hogy ezt a családot a köztársaság üldözze és nekem nincs olyan okom, mint neki, hogy a doktor iránt szánalmat érezzek. Tehát egyedül kell cselekednem. Jöjjön ide, kis polgár.

A favágó, aki tisztelettel és a haláltól való rettegés alázatosságával nézett reá, odament, vörös sapkáját kezében tartva.

– Ami azokat a jeleket illeti, kis polgár, – mondá Defargené szigoruan – melyeket a fogollyal váltott, hajlandó-e még ma erre vonatkozóan tanuskodni?

– Igen, igen, miért ne? – kiáltott a favágó. – Minden nap, akármilyen időjárásban kettőtől négyig, mindig jelt adott, gyakran a kicsivel együtt, gyakran nélküle. Tudom, amit tudok. A saját szememmel láttam.

Mialatt beszélt, mindenféle mozdulatot végzett, mintha véletlenül utánozna néhányat a jelek közül, melyeket sohasem látott.

– Nyilvánvaló összeesküvés, – mondá Jacques Három. – Világos, hogy az.

– Meg lehet az esküdtekben bizni? – tudakozódott Defargené és komor mosollyal tekintett reája.

– A hazafias esküdtszékben megbizhatik, kedves polgárnő. Esküdttársaimért jótállok.

– Most lássuk csak még egyszer, – mondá Defargené fontolgatva. – Nélkülözhetem-e ezt a doktort férjem miatt? Nem érzek semmit sem ellene, sem mellette. Nélkülözhetem-e őt?

– Egy fejet számitana, – jegyezte meg Jacques Három halk hangon – valóban nincsen elegendő fejünk; azt hiszem, hogy kár volna.

– Ő is jeleket váltott vele együtt, láttam jól, – mondotta Defargené – nem beszélhetek egyikről a másik nélkül; és nem szabad hallgatnom és az ügyet egészen reábiznom erre a kis polgárra. Merthogy én nem vagyok rossz tanu.

A Bosszuangyal és Jacques Három lázasan versenyeztek egymással és kijelentették, hogy Defargené a legkiválóbb, a legbámulatosabb tanu. A kis polgár, hogy ne maradjon el, mennyei tanunak mondotta őt.

– Kisérelje meg szerencséjét, – mondá Defargené. – Nem, nem nélkülözhetem őt! Három órakor el van foglalva? Odamegy a mai kivégzéshez?

A kérdés a favágóhoz volt intézve, aki sietve igenlően válaszolt és felhasználva az alkalmat, hozzáfüzte, hogy ő a legbuzgóbb köztársasági és valóban a legszerencsétlenebb volna, ha valami megakadályozná abban, hogy délutáni pipáját a fura nemzeti borbély munkájának szemlélése közben szijja el. Annyira hangsulyozta ezt, hogy azzal lehetett volna gyanusitani (és talán Defargené fekete, megvetően reánéző szemei gyanusitották is), hogy a nap minden órájában egyéni aggodalmai vannak személyes biztossága tekintetében.

– Én, – mondá az asszony – hasonlóan vagyok elfoglalva ugyanazon a helyen. Majd ha elmult, – mondjuk: nyolc órakor ma este – jöjjön hozzám Saint Antoineba és az én bizottságomnál benyujtjuk a feljelentést ellenük.

A favágó azt mondotta, büszke és boldog lesz, hogy a polgárnőnek segitségére lehet. A polgárnő reánézett; ő zavart lett, kikerülte pillantását, mint ahogy valami kis kutya cselekedett volna, visszahuzódott fatömbjei közé és zavarát fürésze markolata mögött igyekezett elrejteni.

Defargené intett az esküdtnek és a Bosszuangyalnak, hogy jöjjenek közelebb az ajtóhoz és további terveit a következő szavakkal fejtette ki előttük:

– Az asszony most otthon lesz és férje halála pillanatát várja. Gyászolni és sirni fog. Olyan kedélyállapotban lesz, hogy a köztársaság igazságosságát kétségbe fogja vonni. Tele lesz részvéttel a köztársaság ellenségei iránt. Odamegyek hozzá.

– Micsoda bámulatos nő! Micsoda imádandó nő! – kiáltott fel Jacques Három gyönyörködve.

– Ó, én gyönyörüségem! – kiáltott a Bosszuangyal és megölelte.

– Fogd kötésemet, – mondá Defargené, segédtisztjének kezébe helyezve azt – és tartsd készen számomra szokott helyemen. Tartsd fönn számomra szokott székemet. Menj oda egyenesen, mert ma valószinüleg a szokottnál nagyobb csődület lesz.

– Szivesen engedelmeskedem főnököm parancsának, – mondá a Bosszuangyal élénken és arcát megcsókolta.

– Nem fogsz elkésni?

– Ott leszek a kezdet előtt.

– És mielőtt a szekerek megérkeznek. Bizonyosan ott légy, lelkem, – kiáltotta a Bosszuangyal utána, mivel ő már befordult az utcába – mielőtt a szekerek megérkeznek!

Defargené a kezével intett, annak jeléül, hogy hallotta és megbizhatnak abban, hogy idejében ott lesz, azután végigment a sáron és a börtönfal sarka körül befordult. A Bosszuangyal és az esküdt utánanéztek, amint eltávozott és dicsérték szép alakját és kiváló erkölcsi tulajdonságait.

Volt abban az időben sok nő, kiket a kor borzalmasan elcsufitott, de mind között egy sem volt oly félelmetes, mint ez a könyörtelen asszony, aki most az utcákon haladt. Erős és félelem nélküli jellem, éles és gyors felfogás, nagy határozottság olyanfajta szépséggel párosult, mely nem csupán birtokosát látszott szilárdsággal és lelkesedéssel elárasztani, hanem másokban is e tulajdonságok ösztönszerü beismerését idézte elő; olyan jellem volt, melynek ilyen zord időkben minden körülmények között érvényesülni kellett. Gyermekkora óta az elszenvedett jogtalanság keserü érzelmén töprengett és engesztelhetetlen gyülölettel telt el egy rend iránt; az alkalom tigrissé nevelte őt. Részvétet egyáltalán nem ismert. Ha ez az erény benne volt valaha, teljesen kiveszett belőle.

Őneki semmi sem volt az, hogy egy ártatlan ember elődeinek vétkeiért haljon meg; nem őt, hanem azokat látta. Őneki semmi sem volt az, hogy felesége özveggyé, gyermeke árvává váljék; ez nem volt elegendő bünhődés, mert ezek az ő természetes ellenségei és az ő zsákmánya voltak és mint ilyeneknek, nem volt joguk az élethez. Meglágyitani őt teljesen reménytelen volt, mert még önmagával szemben sem ismert részvétet. Ha elpusztult volna a sok utcai zavargás egyikében, melyben résztvett, nem szánta volna önönmagát; ha holnap bárd alá küldötték volna, nem ment volna enyhébb érzelemmel oda, mint azzal a kegyetlen óhajjal, hogy helyet cseréljen azzal az emberrel, aki őt odaküldte.

Ilyen szivet hordott Defargené durva ruhája alatt, mely, bár gondatlanul viselte, bübájosan állott rajta és sötét haja szépnek látszott vörös sapkája alatt. Keblében töltött pisztoly volt elrejtve. Övébe éles tőr volt dugva. Ilyen öltözetben, ilyen jellem önbizalmával és olyan asszony biztosságával, aki gyermekkorában megszokta, hogy mezitláb, mezitelen térddel járjon a tenger partján, haladt Defargené az utcákon végig. Mikor az elmult éjjel az elutazás tervét kieszelték, és a kocsi éppen e pillanatban arra várt, hogy terhe teljes legyen, Lorrynak nagy gondot okozott az a nehézség, melyet Miss Prossnak a magukkal való vitele okozott. Nemcsak az volt kivánatos, hogy a kocsi ne legyen tulterhelve, hanem kiválóan fontos volt az is, hogy a megvizsgálásra és az utasok kikérdezésére szükséges idő a lehető legrövidebbre szoritkozzék, mert menekülésük néhány percnyi időmegtakaritástól is függhetett. Alapos megfontolás után azt ajánlotta, hogy Miss Pross és Jerry, akik bármely pillanatban elhagyhatták a várost, három órakor a lehető legkönnyebb kocsiban utazzanak el. Minthogy podgyász nem akadályozta őket, a fogatot könnyen elérhetik és azután előrehajtanak és az állomásokon a lovakat megrendelhetik. Ilyen módon képesek voltak, a legbecsesebb éjjeli órák alatt, mikor a késés a legveszedelmesebb volt, az utazást lényegesen gyorsitani. Miss Pross azt remélte, hogy a fenyegető veszedelemben ezzel az intézkedéssel értékes szolgálatot tehet és nagy örömmel fogadta azt. Ő és Jerry látták, amint a kocsi elindult, tudták, hogy Salamon kit hozott, a feszült várakozásban tiz percnyi gyötrelmet szenvedtek és most befejezték előkészületeiket, hogy kövessék a kocsit éppen akkor, mikor Defargené az utcákon haladt és mindinkább közeledett a már elhagyatott lakáshoz, amelyben mostan ők tanácskoztak.

– Nos, mit gondol Cruncher ur, – mondá Miss Pross, aki oly izgatott volt, hogy alig volt képes beszélni, állani, mozogni, vagy élni – mi a véleménye arra nézve, hogy ne induljunk ebből az udvarból? Minthogy innen már távozott ma egy másik kocsi, ez gyanut kelthetne.

– Az én véleményem az, – válaszolt Cruncher – hogy önnek igaza van – és hogy én kitartok ön mellett jóban és rosszban egyaránt.

– A mi drága teremtéseinkért való félelem és remény annyira megzavartak, – mondá Miss Pross heves sirás közben – hogy képtelen vagyok valami tervet kieszelni. Képes ön valami tervet kieszelni, édes jó Cruncher?

– Jövő életmódomra vonatkozóan, Miss, – válaszolt Cruncher – remélem, hogy képes vagyok. Arra, hogy ezt az áldott öreg fejemet mostan használjam, azt hiszem, hogy nem vagyok képes. Megtenné-e nekem azt a szivességet, Miss, hogy két igéretemet és fogadalmamat megjegyzi magának, melyet ebben a válságos időben nyilvánitani óhajtok?

– Ó, az Isten szerelmére, – kiáltott Miss Pross még mindig hevesen sirva – mondja el azonnal, hogy gyorsan végezzünk vele.

– Először is – mondá Cruncher egész testeben remegve, arca fakóhalvány és ünnepélyes volt – ha azok a szegény teremtések szerencsésen kijutnak innen, sohasem teszem többé, soha!

– Szentül meg vagyok győződve, Cruncher ur, – válaszolt Miss Pross – hogy sohasem teszi többé, bármi is az és kérem, ne tartsa szükségesnek megmagyarázni, hogy mi az.

– Nem, Miss – válaszolt Jerry – nem mondom meg önnek. Másodszor: ha azok a szegény teremtések szerencsésen kijutnak innen, sohasem mondok majd semmit Cruncherné csuszkálása ellen, soha többé.

– Bármilyen háztartási ügy is az – mondá Miss Pross, szemét száritgatta és megnyugodni igyekezett – nem kételkedem, hogy legjobb, ha teljesen rábizza Cruncherné tetszésére. Ó, én drágám!

– Sőt annyira megyek, hogy azt mondom – folytatta Cruncher nyugtalanitó hajlandósággal, mintha szószékről prédikálna – és jegyezze meg magának szavaimat és közölje azokat Crunchernéval, annyira megyek, hogy azt mondom, hogy a csuszkálásról megváltozott a véleményem és szivből kivánom, bárcsak Cruncherné mostan csuszkálna.

– Igen, igen, igen. Remélem, hogy azt teszi, drága ember – kiáltott Miss Pross magánkivül – és remélem, hogy ő megfelel minden várakozásának.

– Az Ég óvja meg, – folytatta Cruncher még ünnepélyesebben és lassabban és prédikálásra való erősebb hajlammal – az Ég óvja meg ezeket a szegény teremtéseket attól, hogy érettük való kivánságomba betudják azt, amit valaha tettem és mondottam. Az Ég óvja meg őket (ha nem csuszkálunk is mindannyian), hogy megmeneküljenek ebből a rettenetes veszedelemből. Az Ég óvja meg őket, Miss. Amint mondom, óvja meg! – Ez volt Cruncher befejezése, miután hiába gondolkozott azon, hogy jobbat találjon.

Defargené célját követve, mindinkább közeledett az utcákon.

– Ha valaha visszatérünk hazánkba, – mondá Miss Pross – megbizhatik abban, hogy Crunchernénak mindent elmondok, amire emlékezni fogok és amennyit megértettem abból, amit olyan hangsulyozva mondott; és mindenesetre meg lehet győződve arról, hogy tanuskodom amellett, hogy ön milyen komolyan gondolta azt, ebben a rettenetes időben. De most kérem, gondolkozzunk! Nagyrabecsült Cruncher ur, gondolkozzunk!

Defargené folytatva utját, mindinkább közeledett.

– Nem volna a legjobb, – mondá Miss Pross – ha ön előre menne és megelőzné azt, hogy a kocsi idejöjjön, hanem másvalahol várna reánk?

Cruncher azt gondolta, hogy ez a legjobb.

– Hol várhatna reám? – kérdezte Miss Pross.

Cruncher annyira zavarodott volt, hogy nem tudott más helyre gondolni, mint a Temple Bar-ra. O, jaj! A Temple Bar száz mérföldnyire volt és Defargené már valóban közel volt.

– A nagytemplom kapujánál, – mondá Miss Pross. – Nagyon távol esne az utunktól, ha a nagytemplom két tornya közötti kapunál szállanék be?

– Nem, Miss, – válaszolt Cruncher.

– Tehát akkor legyen olyan jó, – mondá Miss Pross – menjen egyenest a postaházhoz és intézze el ezt a változtatást.

– Mint látja, – mondá Cruncher habozva és fejét rázva – nem szivesen hagyom el. Nem tudjuk, hogy mi történhetik.

– Az Ég tudja, hogy nem tudjuk, – válaszolt Miss Pross – de ne féltsen engem. Várjon reám a nagytemplom kapujánál, vagy olyan közel, amennyire lehet, három órakor, bizonyos vagyok, hogy sokkal jobb, mintha innen indulunk. Szentül meg vagyok győződve. Nos! Isten áldja meg, Cruncher! Ne törődjék velem, hanem azoknak az életével, akik tőlünk függhetnek!

Ez a bevezetés és az a körülmény, hogy Miss Pross imára kulcsolt kezét könyörögve nyujtotta feléje, meggyőzte Crunchert. Egy-két biztató bólintással azonnal távozott, hogy megváltoztassa az intézkedést és otthagyta Miss Prosst egyedül, hogy majd követi őt, ugy, amint ajánlotta.

Miss Prossnak vigasztalás volt, hogy az ajánlott óvatosság már a véghezvitel állapotában volt. Más vigasztalás volt az neki, hogy megnyugodott és külsejét rendbe akarta hozni, nehogy izgatottsága az utcán feltünést keltsen. Az órára nézett, két óra mult husz perccel. Nem volt vesziteni való ideje, azonnal el kellett készülnie.

Izgatottságában félelemmel töltötte el az elhagyatott szobák magánya és képzeletében látni vélte, hogy minden nyitott ajtón arcok tekintenek be. Egy tál hideg vizet hozott és szemét mosta, mely vörös és dagadt volt a sirástól. Lázas félelmének izgatottságában nem tudta elviselni, hogy egy-két pillanatig az arcáról lefolyó viz miatt nem láthatott, folyton szünetet tartott és körülnézegetett, hogy nem figyeli-e valaki. Ilyen szünet közben hirtelen megrettent és fölkiáltott: egy alakot látott a szobában állani.

A mosdótál törötten esett a földre és a viz Defargené lába alá folyt. Azok a lábak emlékezetes, durva utakon jártak és sok ontott vért tapostak, mig ahhoz a vizhez jutottak.

Defargené hidegen tekintett reá és kérdezte:

– Hol van Evrémonde felesége?

Miss Prossnak eszébe jutott, hogy az ajtók tárva-nyitva állottak és hogy ez elárulhatja menekülésüket. Először is betette az ajtókat. Négy volt a szobában, mind becsukta. Azután elhelyezkedett annak a szobának az ajtajában, melyet Lucie lakott.

Defargené sötét szeme követte őt e gyors mozdulata közben és rászegeződött, mikor ezzel elkészült. Miss Pross nem volt szép, az elmuló évek nem enyhitették vad külsejét és nem lágyitották durva megjelenését; de ő is elszánt nő volt a maga módján és végignézett Defargené alakján.

– Külsőd szerint Lucifer felesége lehetnél, – mondá Miss Pross – de azért engem nem gyürsz le. Angol nő vagyok!

Defargené megvetően nézett reá, de ugyanolyan érzelmet sejtett, mint Miss Pross; hogy ők ketten egymás ellen, harcra készen állanak. Szilárd, erős, kérlelhetetlen nőt látott maga előtt, mint ahogyan sok évvel ezelőtt Lorry ebben az alakban egy erős kezü nőt látott. Jól tudta, hogy Miss Pross a családnak hüséges szolgája; Miss Pross jól tudta, hogy Defargené a családnak kérlelhetetlen ellensége.

– Odavivő utamban, – mondá Defargené, kezével a végzetes hely felé mutatva – ahol készen tartják számomra székemet és kötésemet, eljöttem, hogy tisztelegjek nála. Látni óhajtom őt.

– Tudom, hogy szándékaid ördögiek, – mondá Miss Pross – és megbizhatsz abban, hogy én megállom helyemet ezekkel szemben.

Mindegyik a maga anyanyelvén beszélt; egyik sem értette a másik szavát; mind a kettő feszülten figyelt, hogy a tekintetből, a viselkedésből következtesse az érthetetlen szavak értelmét.

– Nem lesz jó neki, ha ebben a pillanatban elrejtőzik előlem, – mondotta Defargené. – Jó hazafiak tudják, hogy az mit jelent. Hadd lássam őt! Mondja meg neki, hogy látni akarom őt. Hallja?

– Még ha a szemed csavarhuzó volna is – válaszolt Miss Pross – és én egy angol mennyezetes ágy volnék, még akkor sem lazitanád meg egy porcikámat sem. Nem, te gonosz idegen nő! Fölveszem a küzdelmet!

Defargené, természetesen, nem értette meg ezeket a megjegyzéseket; de annyit megértett belőlük, hogy dacolni készül vele.

– Ostoba, disznóképü nő! – mondá Defargené homlokát ráncolva. – Nem a te válaszodat akarom. Látnom kell őket! Vagy mondd meg neki, hogy látni akarom őt, vagy pedig távozz az ajtó elől, hadd menjek be! – Ezt jobb karjának fenyegető lengetésével mondotta.

– Nem hittem volna, – mondá Miss Pross – hogy valaha kivánni fogom, hogy ostoba nyelvedet megértsem, de ruhámon kivül, melyet viselek, mindent odaadnék, ha tudnám, hogy sejted-e az igazat, vagy annak részét.

Mind a ketten egy pillanatra sem veszitették el egymást szemük elől. Defargené nem mozdult el arról a helyről, ahol állott, mikor Miss Pross először vette az ő jelenlétét észre; de most egy lépéssel előbbre jött.

– Britt vagyok, – mondá Miss Pross – kétségbeesett vagyok. Két angol pennyt sem törődöm magammal. Tudom, hogy mennél tovább tartóztatlak, annál nagyobb Katicabogaramnak a reménye. Egy maroknyi nem marad fekete hajadból, ha érinteni merészelsz!

Igy beszélt Miss Pross fejét rázva és minden gyors mondat között egyet villámlott a szeme, minden gyors mondata egy lélegzet volt. Igy beszélt Miss Pross, ki életében sohasem ütött meg senkit.

De bátorsága oly izgatott természetü volt, hogy elnyomhatatlan könnyek tolultak szemébe. Defargené ezt a bátorságát annyira nem értette meg, hogy gyöngeségnek tartotta. »Ha, ha! – nevetett. – Te szegény nyomorult! Ugyan mit érsz te? A doktort szólitom most! Azután hangosan kiáltott: – doktor polgár! Evrémonde felesége! Evrémonde gyermeke! Bárki válaszoljon Defarge polgárnőnek, ezt a nyomorult bolondot kivéve!«

Talán a beállott csend, talán Miss Pross arcának valami kifejezése, talán valami hirtelen sejtelem, mely nem függött össze azzal, amit látott, azt suttogta Defargenénak, hogy eltávoztak. Három ajtót gyorsan kinyitott és betekintett.

– Ezek a szobák mind rendetlenségben vannak, ott gyorsan csomagoltak, mindenféle hever a padlón elszórva. Abban a szobában mögötte senki sincs! Hadd nézzem!

– Soha! – mondá Miss Pross, ki a fölszólitást oly teljesen megértette, mint Defargené a választ.

– Ha nincsenek abban a szobában, akkor eltávoztak, de üldözni lehet őket és visszahozni, – mondá Defargené magában.

– Ameddig nem tudod, hogy ebben a szobában vannak-e vagy sem, nem tudod, hogy mit tégy, – mondá Miss Pross magában – és nem fogod megtudni, ha én képes vagyok megakadályozni; és ha tudod, vagy nem tudod, nem távozol innen addig, amig én foghatlak.

– Elejétől kezdve ott voltam az utcákon, semmi sem állitott meg, darabokra téplek, ha nem távozol abból az ajtóból. – mondá Defargené.

– Egyedül vagyunk egy magas háznak legfelső emeletén, magános udvarban, nem valószinü, hogy meghallanak, testi erőért imádkozom, hogy itt foghassalak, mert minden perc, ameddig itt vagy, kedveltemnek százezer guineát ér meg, – mondá Miss Pross.

Defargené az ajtó felé indult. Miss Pross, pillanatnyi ösztön hatása alatt, mindkét karjával dereka körül fogta és szorosan tartotta az asszonyt. Defargené hiába ellenkezett és ütött; Miss Pross, a szeretet élénk kitartásával, mely mindig erősebb, mint a gyülöleté, szorosan fogta és a küzdelemben föl is emelte a földről. Defargené mindkét kezével ütötte és karmolta az arcát; de Miss Pross fejét lehajtva, dereka körül fogta és oly görcsösen tartotta, mint valami vizbefulladó.

Defargené keze gyorsan megszünt ütni és az övét tapogatta.

– Karom alatt van, – mondá Miss Pross fulladó hangon – nem fogod kihuzni. Erősebb vagyok mint te, áldom érte az Eget. Addig foglak, mig egyikünk elszédül vagy meghal!

Defargené keze keblében volt. Miss Pross föltekintett, látta, hogy mi az, feléje ütött, egyet villámlott és durrant és egyedül állott – a füsttől megvakulva.

Mindez egy pillanatig tartott. Rémületes csend állott be, mikor a füst a levegőben elszállt, mint az őrjöngő asszony lelke, akinek teste élettelenül hevert a földön.

Helyzetének első félelmében és aggodalmában Miss Pross annyira távozott a tetemtől, amennyire csak tudott és leszaladt a lépcsőn, hogy eredménytelenül segitségért kiáltson. Szerencsére, még idejében meggondolta cselekedetének lehető következményeit, mást határozott és visszafordult. Borzasztó volt a szobába ismét bemenni, de ő bement, sőt közelébe is ment, hogy kalapját és egyéb holmiját elhozza. A lépcsőházban magára vette, betette és bezárta az ajtót és a kulcsot magával vitte. Azután leült néhány pillanatra a lépcsőre, hogy lélegzetet vegyen és sirjon, majd fölkelt és elsietett.

Szerencsére, fátyol volt a kalapján, különben alig mehetett volna végig az utcán, anélkül, hogy meg ne állitsák. Szerencsére, a megjelenése természettől fogva is oly különös volt, hogy az eltorzitás nem tünt föl rajta annyira, mint más nőn. Mind a két előnyre szüksége volt, mert az arca mélyen össze-vissza volt karmolva, haja borzas volt és (hirtelen és izgatottan rendbehozott) ruhája százfelé volt huzva és rángatva.

Mikor a hidon áthaladt, a kulcsot a folyóba dobta. Néhány perccel előbb ért a nagytemplomhoz, mint kisérője és mialatt várt, azt gondolta, ha a kulcs egy hálóban megakadt, kifogták, felismerték, ha az ajtót kinyitották és a tetemet felfedezték, ha a sorompónál megállitják, börtönbe vetik és gyilkossággal vádolják! Ez izgató gondolatoknak közepette megjelent a kisérője, fölvette a kocsiba és elhajtatott vele.

– Lárma van az utcán? – kérdezte kisérőjét.

– A szokott lárma – válaszolt Cruncher és meglepetten nézett reá, mikor a kérdést hallotta és külsejét meglátta.

– Nem hallom önt – mondá Miss Pross. – Mit mond?

Cruncher hiába ismételte azt, amit mondott; Miss Pross nem volt képes őt meghallani.

– Fejemmel bólintok, – gondolta Cruncher elbámulva – azt mindenesetre meglátja. És ő meglátta.

– Van valami lárma az utcán mostan? – kérdé Miss Pross ismét, rövid idő mulva.

Cruncher ismét fejével bólintott.

– Nem hallom.

– Egy óra alatt megsiketült? – mondá Cruncher elgondolkozva, nyugtalan hangulatban. – Mi történt vele?

– Ugy érzem, – mondá Miss Pross – mintha villámlott és dörgött volna és az a dörgés lett volna az utolsó hang, melyet az életben hallottam volna.

– Átkozott legyek, ha nincsen valami különös állapotban! – mondá Cruncher, mindinkább jobban megzavarodva. – Mit vehetett be, hogy bátorságát megóvja? Hallga! Ime, itt dübörögnek ezek a borzasztó szekerek. Ezt csak hallja, Miss?

– Nem hallok semmit – mondá Miss Pross, látva, hogy ő beszél hozzá. – Ó, jó ember, először nagy dörgés volt és azután nagy csend és ugy látszik, hogy ez a csend maradandó és változhatatlan, sohasem törik meg, ameddig csak élek.

– Ha nem hallja ezeknek a rettenetes szekereknek a gördülését, most, mikor azok utjuk végéhez közel vannak, – mondá Cruncher vállán át arra tekintve – az a véleményem, hogy ebben a világban többet nem fog hallani soha.

És valóban sohasem hallott.

15. Fejezet. A lépések elhalnak örökre.

Tompán és sulyosan dübörögnek a halottas-szekerek Páris utcáin végig. Hat szekér viszi naponta a bort La Guillotine számára. Minden mohó és telhetetlen szörny alakja, melyet emberi képzelet csak kieszelhetett, beleolvadt ebbe az egybe, a guillotineba. És mégis nincsen Franciaországban, klimájának és talajának nagy változatossága mellett is, egy füszál, egy levél, egy gyökér, egy ág, egy borsszem, mely természetesebb körülmények között érett volna meg, mint ez a borzalom. Taposd szét az emberiséget még egyszer hasonló kalapácsütésekkel és az ismét ugyanazt az eltorzult alakot igyekszik fölvenni. Vesd el ismét a sóvár kicsapongás és zsarnokságnak ugyanazt a magvát és bizonyára ismét ugyanazt a gyümölcsöt fogja teremni.

Hat szekér dübörög az utcákon. Idő, hatalmas tündér, változtasd vissza ezeket ismét azzá, amik voltak és ismét korlátlan fejedelmek diszkocsijai, hübérurak fogatai, festett arcu Jezabelek diszruhái, templomok, melyek nem az Ur házai, hanem latrok barlangjai és milliónyi éhező paraszt kunyhóivá változnak ismét! Nem; a hatalmas tündér, aki magasztosan viszi végbe a Teremtő által megállapitott rendet, nem változtatja vissza az alakjukat.

– Ha Isten akarata változtatott erre az alakra, – mondják a bölcs arab mesék jóslói az elvarázsoltnak, – maradj ugy! De ha ezt az alakot csak muló igézet által kaptad, akkor vedd föl ujra előbbi alakodat!

Változatlanul, reménytelenül dübörögnek végig a szekerek.

Mikor ennek a hat szekérnek komor kerekei fordulnak, ugy látszik, mintha hosszu, görbe barázdát vonnának az utcán a nép között. Arcok hantjait veti erre és arra az oldalra és az ekék nyugodtan haladnak előre. A házak rendes lakói annyira megszokták a látványt, hogy némely ablakban nem állanak emberek és másutt a kezek foglalkozása sem szünik meg, mialatt a szekerekben levő arcokat nézik. Néha látogatója van a lakónak, hogy a látványt szemlélje; ilyenkor aztán mint valami gondnok vagy hivatalos magyarázó, ujjával mutat erre, majd arra a szekérre, és ugy látszik, hogy azt mondja el, hogy ki ült benne tegnap vagy tegnapelőtt.

A szekérben ülők közül néhányan ezt és más jelenséget, utolsó utjukban, közönyös, merev szemmel nézik; mások még érdeklődnek az emberek és az élet iránt. Néhányan lehorgasztott fővel ülnek; mások pedig külsejükkel törődnek és ugy tekintenek a tömegre, mint ahogy azt szinházakban vagy képeken látták. Sokan szemüket behunyják és gondolkodnak, vagy kóborló gondolataikat igyekeznek összeszedni. Egy félig őrült külsejü, nyomorult teremtés a halálfélelem és rettegéstől annyira megtörött és megrészegedett, hogy énekel és táncolni akar. Egyetlenegy sem folyamodik a nép részvételéhez sem mozdulattal, sem pillantással.

Néhány lovasból álló őrség veszi körül a szekereket és gyakran fordulnak az arcok feléjük és kérdezősködnek. Ugy látszik, hogy a kérdés mindig ugyanaz; mert a válasz után a nép a harmadik szekér köré tódul. A szekér melletti lovasok kardjukkal gyakran mutatnak egy férfira. Mindenki tudni akarja, hogy melyik az; lehajtott fővel áll a szekér hátuljában és társalog egy leánnyal, aki mellette ül a szekérben és kezét fogja. Nem kiváncsi és nem törődik a körülötte levő jelenettel, csak a leánnyal beszél mindig. A hosszú Saint Honoré-utcában néha kiáltás hallatszik ellene. Ha meg is hatják őt, csupán nyugodt mosolyra késztetik, hajfürteit rázza, hogy kissé lazábban hulljanak arcába. Arcát nem képes érinteni, minthogy karjai meg vannak kötözve.

Egy templom lépcsőjén áll a kém és börtönök báránya, várja a szekereket. Betekint az elsőbe: nincs ott. Betekint a másodikba: nincs ott. Már kérdezi önmagát »föláldozott engem?« Arca kiderül, mikor a harmadikba tekint.

– Melyik Evrémonde? – kérdi egy ember mögötte.

– Az, ott hátul.

– Akinek kezét a leány fogja?

– Igen.

Az ember kiált: »Le Evrémonde-dal! A guillotinehoz mind az arisztokratákat! Le Evrémonde-dal!«

– Csend, csend! – kéri őt a kém félénken.

– És miért nem, polgár?

– Most fizeti meg a betétjét; öt perc mulva befizette. Hadd legyen békében!

– De az ember folytatja a kiabálást:

– Le Evrémondeval!

Evrémonde arca egy pillanatra feléje fordul. Evrémonde akkor meglátja a kémet, figyelmesen néz reá és tovább megy utjában.

Az órák hármat ütnek, és a nép közé vont barázda megfordul, hogy a kivégzés helyére, végéhez jusson. Az erre és arra az oldalra hányt hantok most ismét összehullanak és bezárulnak az utolsó eke mögött, amint az elhaladt, mert mind követik a guillotinehoz. Szemben levő székeken asszonyok ülnek, mint valami nyilvános kertben, szorgalmasan kötnek. A legelől levő székek egyikén áll a Bosszuangyal és barátja után nézelődik.

– Teréz! – kiáltja visitó hangon. – Ki látta őt? Defarge Teréz!

– Még sohasem hiányzott – mondja egy kötögető asszonytestvér.

– Nem. Most sem fog hiányozni! – kiáltja a Bosszuangyal haragosan. – Teréz!

– Hangosabban, – ajánlja neki az asszony.

Igen! Hangosabban, Bosszuangyal, sokkal hangosabban, még akkor is alig hall meg téged. Még hangosabban, Bosszuangyal, szitkozódva, és még az sem hozza őt el. Küldj más asszonyokat minden irányba, hogy keressék őt, hol kóborol; és ámbár küldötteid borzasztó tetteket vittek végbe, kérdéses, vajjon saját akaratukból elég messzire mennek-e, hogy megtalálják őt!

– Mily csapás! – kiáltja a Bosszuangyal, lábával dobbantva székén. – És itt vannak a szekerek! Evrémonde egy pillanat alatt ki lesz végezve és ő nincs itt. Itt a kötése a kezemben és vár reá az üres szék. Sirok haragomban és bosszuságomban.

Mikor a Bosszuangyal leszáll emelvényéről, hogy ezt megtegye, a szekerek kezdik lerakni terhüket. Szent Guillotine papjai fel vannak öltözve és készek. Zuhanás! Egy fejet mutatnak föl és a kötő asszonyok, akik még alig hogy föltekintettek egy pillanat előtt, hogy lássák őt, mikor még gondolkodni és beszélni tudott, egyet számolnak.

A második szekér kiürül és tovább halad, a harmadik közeledik. Zuhanás! – És a kötő asszonyok, akik munkájukban nem zavartatják magukat, és nem szünetelnek, kettőt számolnak.

Az állitólagos Evrémonde leszáll, a varrónőt mindjárt őutána kiemelik. Leszállás közben nem bocsátotta el türelmes kezét, még mindig tartja, amint megigérte. Gyöngéden ugy helyezi el őt, hogy háttal fordul a gépnek, mely folytonosan suhog föl és le. A leány arcába néz és köszöni a gyöngéd figyelmet.

– Nélküled, drága idegen, nem volnék ilyen nyugodt, mert én természettől fogva szegény kis jószág vagyok, remeg a szivem, nem is emelhetném gondolataimat Hozzá, aki a halált szenvedte el, hogy ma itten reményünk és vigaszunk legyen. Azt hiszem, hogy az Ég küldötte nekem.

– Vagy téged nekem – mondja Carton Sydney, – nézz reám, édes gyermekem, és ne gondolj másra.

– Semmire se gondolok, mig kezedet fogom. Semmire se fogok gondolni, ha majd elbocsátom, ha sietnek.

– Sietni fognak. Ne félj!

Ez a kettő az áldozatok mindinkább kisebbedő tömegében áll, de ugy beszélnek, mintha egyedül volnának. Szem a szemben, hang a hangban, kéz a kézben, sziv a szivben, a közös Anyának ez a két gyermeke, egyébként oly távoliak, oly különbözők egymástól, a sötét uton összekerültek, hogy együtt térjenek haza és hogy ott pihenjenek a keblén.

– Bátor és nemeslelkü barátom, megenged nekem egy utolsó kérdést? Tudatlan vagyok és nyugtalanit – egy kissé.

– Mondd meg, mi az?

– Van egy unokatestvérem, egyedüli rokonom, árva mint én, nagyon szeretem őt. Öt évvel fiatalabb, mint én, egy földmives házában él a délvidéken. A szegénység elválasztott minket egymástól és ő nem tud semmit sorsomról – mert nem tudok irni – ha tudnék is, hogyan tudathatnám vele! Jobb ugy, amint van.

– Igen, igen: jobb ugy, amint van.

– Mikor idejöttünk, gondoltam arra és most is arra gondolok, mikor kedves, bátor arcodba nézek, mely engem bátorit; ez az. Ha a köztársaság valóban jót cselekszik a szegényekkel és azoknak majd kevesebbet kell éhezniök és kevesebbet kell szenvedniök, ő akkor sokáig élhet; ő még öreg is lehet.

– És aztán, édes testvérem?

– Mit gondolsz, – a csendesen szenvedő szemek megtelnek könnyekkel, az ajkak kissé fölnyitódnak és megremegnek – mit gondolsz, hosszunak tetszik-e majd nekem, mig reá várok ott a jobb hazában, ahol, remélem, mi ketten részvéttel teljes védelemre találunk?

– Nem lehet hosszu, gyermekem; ott nincs idő és nincs bánat.

– Annyira vigasztalsz engem! Én oly tudatlan vagyok. Csókoljalak meg most? Itt-e a pillanat?

– Itt.

Megcsókolja ajkát; Carton is az övét; ünnepélyesen megáldják egymást. A sovány kéz nem remeg, mikor elbocsátja; a türelmes arcon csupán kedves, derült állhatatosság látszik. Közvetlenül előtte megy – eltávozott; a kötőasszonyok huszonkettőt számolnak.

– Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Ur, aki bennem hisz, még ha meghalt is, örökké fog élni: és aki itten él és bennem hisz, nem hal meg soha.

Sok hang mormol, sok arc arra fordul, sok lépés előrenyomul a csoport széléről, ugy, hogy a tömeg előre tódul, mint egy nagy vizhullám; minden eltünik. Huszonhárom.

Akkor este azt mondották róla a városban, hogy a legbékésebb ember arca volt, melyet ott valaha láttak. Sokan még azt füzték hozzá, hogy prófétainak, magasztosnak látszott.

Ugyanennek a bárdnak egyik legérdekesebb áldozata – egy nő – nem sokkal azelőtt, ugyanannak a vérpadnak a lábánál engedelmet kért arra, hogy leirhassa a gondolatokat, melyek eltöltik. Ha kinyilvánithatta volna gondolatait – és azok prófétai gondolatok voltak – igy hangzottak volna:

– Látom, hogy Barsad és Cly, Defarge, a Bosszuangyal, az esküdt, a biró, az uj zsarnokok hosszu sora, akik a réginek a kiirtásából támadtak, ugyanettől a megtorló eszköztől pusztulnak el, mielőtt még mostani működését beszüntetné! Látom, hogy egy gyönyörü város, egy ragyogó nép kiemelkedik ebből a mélységből és küzdelmeiben valóban szabaddá válik, diadalaiban és vereségeiben hosszu, hosszu éveken át halad, látom, hogy ennek és az előtte való kornak gonoszsága, melynek ez a természetes sarjadéka, fokozatosan önmagát engeszteli ki és eltünik.

– Látom azoknak az életét, akikért a magamét feláldoztam, békésen, hasznosan, szerencsésen és boldogan abban az Angliában, melyet én már nem fogok látni soha. Látom őt, keblén egy gyermekkel, mely az én nevemet viseli. Látom atyját, öreg és meghajlott, de egyébként helyreállott, mindenkinek hüséges orvosa és önmagával is megbékült. Látom a jó öreg embert, oly hosszu ideig jó barátjukat, tiz év mulva minden vagyonát reájukhagyja örökül és nyugodtan távozik megjutalmaztatása felé!

– Látom, hogy én szentség vagyok a szivökben és utódjaik szivében, még emberöltők után is. Látom őt, idős asszony, sir értem ennek a napnak az évfordulóján. Látom őt és férjét, megfutották pályájukat, egymás mellett pihennek utolsó földi pihenőjükben, és tudom, hogy az egyiknek a lelke nem tisztelte és áldotta jobban a másikat, mint mindkettejük lelke engem.

– Látom azt a gyermeket, aki nevemet viselte, mint férfiut, hogy szerencsésen halad azon az életpályán, mely egykor az enyém volt. Látom, hogy oly sikeresen halad előre, hogy az én nevem hiressé válik az övének a fényénél. Látom, hogy eltünnek a foltok, melyeket én szórtam reá. Látom őt, hogy az első az igazságos birók között és nagyrabecsült a férfiak között, hogy egy fiut, aki az én nevemet viseli, akinek a homlokát és aranyos haját ismerem, idevezet erre a helyre – mely akkor barátságos lesz és megszabadul ennek a napnak torzitó foltjaitól – és hallom, amint a gyermeknek lágy és remegő hangon elmondja történetemet.

– Amit most teszek, az sokkal, sokkal jobb, mint amit valaha cselekedtem; az a nyugalom, melynek elébe megyek, sokkal, sokkal üdvözitőbb, mint amilyet valaha ismertem.