MÁSODIK KÖNYV. AZ ARANY FONAL. (continued 4)

Homályos boltozatokon haladtak végig, ahova a nap sugara soha be nem hatolt, sötét barlangok és ketrecek titokzatos ajtói mellett sirbolthoz hasonló lépcsőkön lefelé, majd ismét meredek kő- és téglalépcsőkön föl, melyek inkább kiszáradt vizeséshez, mint lépcsőkhöz voltak hasonlók, – folytatták nagy sietéssel utjukat Defarge, a börtönőr és Jacques Három, szorosan fogva egymás karját, Itt-ott, különösen eleinte, az áradat egyes hullámai elérték őket és elhömpölyögtek mellettük; de mikor a leszállás véget ért és egy kanyargó lépcsőn a toronyba kapaszkodtak, egyedül maradtak. Itten a vastag falak és boltozatok közé zárva, a várban és a vár körül folyó vihart csak távoli zugásként hallották, mintha a dübörgés, melyet most hagytak el, hallóképességüket megsemmisitette volna.

A börtönőr megállott egy alacsony ajtónál, kulcsot dugott a nyikorgó zárba, lassan kitárta az ajtót és mikor mindannyian meghajolva beléptek, mondá:

– Százöt, Északi Torony!

Magasan fönt a falban volt egy nehéz vasráccsal elzárt ablak, előtte védőfal, ugy hogy az eget csak ugy lehetett látni, ha az ember mélyen lehajolva tekintett fölfelé. Volt ott egynéhány láb mély, nehéz vasráccsal körülvett tüzhely; a tüzhelyen régi, fehéres-szürke fahamu; egy szék, egy asztal és egy szalmazsák; a négy fekete fal egyikében rozsdás vaskarika.

– Világits a fáklyával, lassan a fal mentén, hogy láthassak – mondá Defarge a börtönőrnek.

Az ember engedelmeskedett és Defarge szemével követte a fénysugárt.

– Állj! Nézz ide, Jacques!

– M. S.! – károgta Jacques Három, amint mohón olvasta.

– Manette Sándor – sugta Defarge a fülébe és a betükön puskaportól fekete ujjával végighaladt. – És ide irta »egy szegény orvos«; mindenesetre ő karcolta a kőbe ezt a naptárt. Mi van a kezedben? Feszitővas? Add ide!

Az ő kezében még mindig ott volt ágyujának gyujtóvesszője. Hirtelen elcserélte a két szerszámot és a szuette szék és asztal felé fordulva, azokat néhány csapással darabokra törte.

– Tartsd magasabbra a fáklyát! – kiáltott dühösen a börtönőrre. – Jacques, kutasd át gondosan azokat a darabokat. És ime, itt a késem, – odadobta – vágd széjjel a szalmazsákot és keress a szalmában. Tartsd magasabban a fáklyát!

Fenyegető pillantást vetett a börtönőr felé, felkuszott a tüzhelyre és benézett a kéménybe, falait a feszitővassal verte és az előtte levő vasrácsot meglazitotta. Néhány pillanat mulva vakolat és mész hullott le, fejét elforditotta, nehogy arcába potyogjon; majd kezével óvatosan keresgélt a kéményben, a régi fahamuban és a kémény négy repedésében, melyet vasával felfedezett, vagy pedig repesztett.

– Nincs semmi a fa között, a szalma között, Jacques?

– Semmi.

– Rakjuk össze egy halomba, a börtön közepére. Igy! Gyujtsd meg!

A börtönőr meggyujtotta a kis rakást, mely magasan és forróan lángolt. Égni hagyták; ismét meghajoltak, mikor az alacsony boltozott ajtón kiléptek és visszatértek az udvarba. Lefelé haladtak, mire odajutottak a dühöngő hullámok közepébe, hallásukat visszanyerték.

A tenger tombolt és zugott és Defargeot kivánta. Saint Antoine hangosan hivta kocsmárosát, hogy ő legyen a vezetője annak a csoportnak, mely őrizte a kormányzót, aki a Bastillet védelmezte és a népet lövette. Különben nem vezethették a kormányzót a városházán székelő biróság elé. Különben a kormányzó elmenekülhetett volna és a nép vére (melynek sok éven át nem volt értéke, de most hirtelen becsessé vált) megbosszulatlan maradna.

A szenvedélytől és dühtől tobzódó tömegben, mely a komortekintetü, szürke, pirosfelhajtásos kabátba öltözött, öreg katonatisztet körülfogta, csak egy higgadt alak volt, egy asszony alakja.

– Ime, itt a férjem! – kiáltotta az asszony és reámutatott kezével. – Nézzed, Defarge! – Az asszony mozdulatlanul állott az öreg katonatiszt közelében; és mozdulatlanul ottmaradt mellette, mikor Defarge és a többiek őt az utcákon végighurcolták; mozdulatlanul közelében volt, mikor rendeltetése céljához közeledett és valaki őt hátulról megütötte; mozdulatlanul ott volt a közelében, mikor régóta gyülekező esőként hullott reája az ütés és csapás; oly szorosan közelében volt, mikor ő holtan rogyott össze, hogy hirtelen megélénkülve, lábát nyakára helyezte és kegyetlen késével, – melyet régen készen tartott – fejét lemetszette.

Megérkezett az idő, mikor Saint Antoine megvalósitotta rettenetes eszméjét, hogy embereket huzott fel a lámpások helyére, hogy megmutassa nekik azt, hogy ő mivé vált és mire képes. Saint Antoine vére felforrt, és folyt a vaskezü zsarnokság és uralom vére, – lefolyt a városháza lépcsőiről, ahol a kormányzó teteme hevert – ott folyt Defargené cipője talpa alatt, mikor azt a tetemre helyezte, hogy könnyebben lefejezhesse.

– Eresszétek le a lámpást! – kiáltott Saint Antoine, mikor vérszomjasan körültekintett a halálnak uj módját keresve. – Katonáinak egyikét őrnek itthagyjuk! – Az őr ott lógott az őrhelyén és a dühöngő áradat tovább tódult.

A feketevizü fenyegető tenger egymást romboló ellentétes hullámaival, melynek mélységét még nem tudják, erejét még nem ismerik. A könyörtelen tenger, mely tele van szenvedélytől izzó alakokkal, bosszut szomjazó hangokkal és arcokkal, melyeknek vonásai a szenvedés kemencéjében annyira megkeményedtek, hogy a részvét érzése rajtuk nyomot nem hagy.

Az arcok oceánjában, melyeken minden vad és dühöngő kifejezés élénken kinyomódott, volt két csoport arc, – minden csoportban hét – mely annyira elütött a többitől, hogy tenger ezeknél érdekesebb roncsokat hullámain még nem görgetett. Hét fogolynak az arcát, akiket a vihar kiszabaditott, sirboltjukat föltépte, ott hordozták magasan, fejük fölött; mind megrémülten, zavartan bámult és csodálkozott, mintha elkövetkezett volna az itéletnapja és a körülöttük ujjongók mind elkárhozott lelkek volnának. Más hét arc is volt ottan, ezeket még magasabban vitték körül – hét halott arca – lecsukódó szemhéjuk, félig látható szemük itéletnapjára várakozott. Arcuk érzéketlen, tartózkodó – nem megsemmisült – kifejezés ült rajtuk; mintha rémületes szünetet tartanának, hogy majd ismét felemeljék tekintetüket és vértelen ajkakkal tegyenek tanuságot: »Te tetted ezt!«

Hét kiszabaditott fogoly, hét lándzsára szurt véres fej, nyolc hatalmas tornyu megátkozott vár kulcsai, néhány fölfedezett levél és már elmult idők foglyainak emlékei, kik megtört szivvel régen meghaltak, – ilyet és ehhez hasonlót hangoztatnak vissza messzehallhatóan Saint Antoine léptei Páris utcáin végig, julius közepén, 1789-ben. Az Ég hiusitsa meg Darnay Lucie képzelődését és tartsa távol ezeket a lépteket az ő életétől! Mert ezek eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek; és annyi évvel azután, hogy Defarge kocsmája ajtaja előtt a bor kiömlött, nem moshatók könnyen tisztára, ha egyszer pirosra festődtek.

22. Fejezet. A tenger még folyton árad.

A zabolátlan Saint Antoinenak csak egy hete volt az ujjongásra, hogy szük adag kemény és keserü kenyerét – amennyire csak képes volt – testvéri ölelkezéssel és üdvözléssel megpuhitsa; ennek eltelte után Defargené szokott módon ott ült számolóasztala mögött, vendégeire ügyelve. Defargené nem viselt rózsát a fejdiszében, mert a kémek nagy testvéri egyesülete már ezalatt a rövid hét alatt is oly félénkké vált, hogy nem merte magát a Szent könyörületére bizni. Az utcák fölött lógó lámpák félelmetesen rugalmasak voltak.

Defargené keresztbefont karokkal ült a reggeli nap fényében és a korcsmába és az utcába bámult. Mindkettőben szegényes, piszkos külsejü csoportok álldogáltak, akiknek arcából a hatalom öntudata tekintett le. A legrongyosabb hálósapka, mely ferdén lógott a fakó arc fölött, ékesen beszélt: Én tudom, hogy nekem, aki ezt a sapkát viselem, mily nehéz volt életemet tengetnem; de tudod-e, hogy mily könnyünek találtam én, aki ezt a sapkát viselem, azt, hogy téged életedtől megfosszalak? Minden sovány, mezitelen kar, mely azelőtt munkában volt, minden pillanatban készen volt arra, hogy ilyen munkához fogjon, ha kedve tartotta. A kötő asszonyok ujjai görcsösen vonaglanak azzal a tudattal, hogy tépni is képesek. Saint Antoine arcának képe megváltozott; évszázadokon keresztül kalapáltak rajta és az utolsó befejező ütések hatalmas kifejezést juttattak arcának.

Defargené elfojtott jóváhagyással figyelt, amint azt Saint Antoine asszonyainak vezetőjétől meg is kivánták. A testvériség egyik asszonya kötögetett az oldalán. Egy éhező füszeresnek alacsony termetü, kövér felesége és két gyermek anyja, ez a segédtiszt már a Bosszuangyal névre tett szert.

– Figyelj! – mondá a Bosszuangyal – figyelj csak! Ki jön?

Mint valami gyujtózsinór, melyet Saint Antoine határától a korcsmáig fektettek és hirtelen meggyujtottak, ugy terjedt gyorsan a mormogás.

– Ez Defarge – mondá az asszony. – Csend, hazámfiai!

Defarge jött lélekszakadva, levette a vörös sapkát fejéről és körültekintett.

– Figyeljen mindenki! – mondá az asszony. – Figyeljétek őt!

Defarge lihegve állott ott, kiváncsi szemek és nyitott szájak hátterében, mely az ajtó körül képződött; a korcsma vendégei mind fölugrottak.

– Beszélj, férjem. Mi ujság?

– Hirek a másvilágból!

– Hogyan? – kiáltá az asszony megvetően. – A másvilágból?

– Emlékeztek-e mindannyian az öreg Foulon-ra, aki az éhező népnek azt mondotta, hogy legeljenek – és aki meghalt és a pokolba került?

– Mindenki! – hangzott minden torokból.

– A hir tőle származik. Ő közöttünk van!

– Közöttünk? – hangzott ismét az egyetemes torokból. – És halottan?

– Nem halott! Annyira félt tőlünk, – oka volt reá – hogy halottnak mondatta magát és nagy temetést rendeztetett magának. De megtalálták őt elevenen, a vidéken elrejtőzött és most idehozták. Láttam őt éppen most, mint foglyot, a városháza felé vivő utjában. Azt mondottam, hogy volt oka, hogy féljen tőlünk. Beszéljetek mind! Volt-e oka?

Hetven esztendőnél idősebb, nyomorult, vén bünös, ha eddig még nem tudta volna azt, szive mélyén érezte volna ennek a válasznak a hallatára.

Pillanatnyi mély csend következett. Defarge és felesége szilárdan néztek egymásra. Bosszuangyal lehajolt és egy dob zörgése volt hallható, amint azt az asztal alól elővette.

– Hazámfiai! – kiáltotta szilárd hangon. – Készen vagyunk?

Defargené kése azonnal ott volt az övében; a dob pergett az utcán, mintha a dobos és dob varázslat utján kerültek volna egymáshoz; és a Bosszuangyal rémitő kiáltozással, karjait feje fölött lóbálva, mint 40 furia rohant házról-házra, hogy társnőit előhivja.

A férfiak félelmetesek voltak, amint vérszomjas tekintettel néztek ki az ablakon, és a kezük ügyébe eső fegyvert megragadva, az utcára rohantak; de az asszonyok látása vérfagyasztó volt még a legbátrabb embernek is. Otthagyták házi foglalkozásukat, gyermekeiket, öregeiket és betegeiket a puszta padlón, meztelenül és kiéhezetten kuporogva és kusza hajjal rohantak ki; egymást őrülésig izgatták a legvadabb kiáltozással és mozdulatokkal. Foulont, a gazembert, elfogták, testvérem! Az öreg Foulont elfogták, anyám! Az alávaló Foulont elfogták, leányom! Azután egy másik csoport rohant közéjük, mellét verte, haját tépte és vijjogott: – Foulon él, Foulon, aki az éhezőknek tanácsolta, hogy legeljenek. Foulon aki öreg apámnak mondotta, hogy legeljen, ha nincs kenyerem az ő számára. Foulon, aki csecsemőmnek azt mondotta, hogy füvet szopjon, mikor ezek a mellek kiszáradtak a szükségtől. Ó! Istennek szent anyja! Ez a Foulon! Ó Ég, a mi szenvedésünk! Hallgass reám, halott gyermekem és meghalt apám. Térdeimen, ezeken a köveken esküszöm, hogy értetek bosszut állott Foulonon. Férjek, testvérek, fiaink: adjátok nekünk Foulon vérét; adjátok nekünk Foulon fejét; adjátok nekünk Foulon szivét; adjátok nekünk Foulon testét és lelkét. Tépjétek Foulont darabokra s ássátok a földbe, hogy fü nőjön belőle! – Ilyen kiáltással forogtak az asszonyok csoportokban, vad őrületig izgatva, egymást ütötték, tépték, mig szenvedélytől ájultan össze nem rogytak és csak a hozzájuk tartozó férfiak mentették meg őket az agyontaposástól.

Mindazonáltal egy pillanatot sem veszitettek el; egy pillanatot sem! Foulon a városházán volt és talán szabadon bocsátják. Soha, amig Saint Antoine tudja, hogy minden szenvedést, sérelmet és gyalázatot kellett eltürnie. Felfegyverzett férfiak és asszonyok gyorsan tódultak ki a városnegyedből és magukkal vonták mind a söpredéket is, oly vonzóerővel, hogy negyedórával azután, élő lélek nem volt látható Saint Antoine kebelében, kivévén néhány öreg anyókát és a kiáltozó gyermekeket.

Nem. Zsufolásig megtöltötték a törvényszék termét, ahol ez az öreg, csunya, gonosz ember volt és elárasztották a szomszédos nagy teret és az utcákat. Defarge-ék, férj és feleség, a Bosszuangyal és Jacques Három egészen elöl állottak, nem messze tőle a tárgyalási teremben.

– Nézd! – kiáltott az asszony, késével reámutatva. – Nézd a vén gazembert, kötelekkel van megkötözve. Jó eszme volt egy csomó füvet kötni a hátára. Ha! ha! Ezt jól csinálták. Hadd egye meg most! – Az asszony kését hóna alá dugta és tapsolt, mint valami szinházban.

Defargené mögött álló emberek elmondották megelégedettségének okát a mögöttük állóknak, ezek pedig másoknak, és ismét másoknak, ugy hogy nemsokára a szomszédos utcák a tapsolástól hangzottak. Hasonló módon továbbitották bámulatos gyorsasággal Defargené türelmetlenségének gyakori megnyilatkozását, mikor két-három óráig tartó unalmas törvényszéki tárgyalások alatt vékaszámra öntötték a szót. Ami annál könnyebb volt, mert sokan bámulatos ügyességgel felkusztak az épület külsejére és az ablakokon néztek be a terembe; ezek jól ismerték Defargenét és távirószolgálatot végeztek közte és a kivül levő tömeg között.

A nap végre oly magasra emelkedett, hogy egy barátságos sugara, mint a remény vagy védelem jelképe, az agg fogoly fejét érte. Ez a nagy kegy nem volt elviselhető! A korlát egy pillanat alatt izzé-porrá volt zúzva, – már különben is feltünően sokáig állott ott – széjjelszórták és Saint Antoine megragadta őt!

Azonnal megtudták, még a tömeg legtávolabbi szélein is, Defarge csupán átugrott a korláton és egy asztalon és a nyomorultat halálthozó karjaiba ölelte – Defargené követte férjét és kezére csavarta a kötelek egyikét, melyekkel a fogoly meg volt kötözve – a Bosszuangyal és Jacques Három még nem is voltak mellettük és az ablakokban levő férfiak még nem ugrottak be a terembe, mint a magasan ülő ragadozó madarak, mikor már az egész városon végighangzott:

– Hozzátok ki! Lámpásra vele!

Lelökték és fölemelték, lógó fejjel hurcolták le a lépcsőn, most térden, majd lábán állott, majd ismét hátán fekve cipelték; ütötték, verték és majdnem megfulladt a fü- és szalmacsomóktól, melyeket száz meg száz kéz dobott az arcába; megtépve, összezuzva, véresen, lihegve, de mindig kegyelemért könyörgött és rimánkodott, majd szenvedéllyel védekezett sorsa ellen, azon a kis szabad területen, mely körülötte képződött azáltal, hogy az emberek hátrább huzódtak, hogy jobban láthassák őt; majd mint valami száraz fakölöncöt hurcolták a lábak erdejében a legközelebbi utcasarokig, ahol ilyen végzetes lámpa csüngött; Defargené itten elbocsátotta őt – mint a macska az egeret – nyugodtan és higgadtan nézett reá, mialatt a többiek mindent elkészitettek és ő kegyelemért esdekelt. Az asszonyok az egész idő alatt folyton ott vijjogtak körülötte, a férfiak pedig szenvedelmesen kiáltották, hogy füvet a szájába s ugy akasszák fel. Felhuzták először, de a kötél elszakadt és ők orditozva fogták karjaikba, felhuzták másodszor, a kötél elszakadt és ők orditozva fogták karjaikba; a kötél aztán megkönyörült és kibirta őt és nemsokára dárdára volt tüzve a feje, elegendő fü a szájában, Saint Antoine pedig ott táncolt a látvány körül.

De ezzel még nem végződött a napnak munkája, mert Saint Antoine dühöngő vére az orditozás és táncolástól felhevült és forrott; mikor estefelé meghallotta, hogy a legyilkoltnak veje, a népnek elnyomója és ugyancsak ellensége, 500 lovasból álló őrség felügyelete alatt jön Párisba, Saint Antoine nagy papirosivekre irta az ő büneit, hatalmába keritette s – egy hadsereg közepéből is kitépte volna, hogy Foulon társaságába juttassa! Fejét és szivét lándzsákra tüzte és a napnak három zsákmányát farkasüvöltéssel hordta körül az utcákon.

A sötét éjszaka beállta előtt nem tértek haza a férfiak és asszonyok a siró, kenyér nélkül levő gyermekekhez. Azután hosszu sorokban lepték el a nyomoruságos péküzleteket és türelmesen várakoztak, hogy rossz kenyeret vásároljanak és mialatt korgó gyomorral várakoztak, az időt azzal töltötték el, hogy a nap diadalaitól megittasultan egymást átölelték és gyönyöreit ujra végigélvezték azáltal, hogy ismét elmondották egymásnak. A rongyos emberek csoportjai lassankint kisebbedtek, elszóródtak és magas ablakokban halvány mécsek gyultak ki, kis tüzeket gyujtottak az utcákon, melyeknél a szomszédok közösen főztek és azután a kapuk előtt vacsoráztak.

Nyomoruságos, szük vacsora volt, hus nem tett kárt benne, sem más hozzávaló, a rossz kenyéren kivül. De az egyesülés egy kis táplálóanyagot kevert a kőkemény élelmiszerek közé és néhány szikrányi vidámságot is csalt ki belőlük. Apák és anyák, kiknek teljes részük volt a legkegyetlenebb vérengzésben, kedélyesen játszadoztak vézna gyermekeikkel; a szeretők szeretkeztek és reméltek, ilyen világ környezetében.

Már hajnalodott, mikor az utolsó csoport vendég elhagyta Defarge korcsmáját és Defarge rekedt hangon mondotta feleségének, mikor az ajtót bereteszelte:

– Végre megérkezett, kedvesem.

– Igaz – válaszolta az asszony. – Majdnem!

Saint Antoine aludt; Defarge-ék aludtak; sőt még a Bosszuangyal is aludt éhező füszeresével és a dob is pihent. A dob hangja volt az egyedüli Saint Antoineban, melyet a vérengzés és vihar nem változtatott meg. A Bosszuangyal, a dob őrzője, fölkelthette és ugyanolyan hangokat csalhatott volna ki belőle, mint a Bastille bevétele vagy Foulon halála előtt: de a férfiak és asszonyok rekedt hangja Saint Antoine kebelében teljesen elváltozott.

23. Fejezet. Tüz.

Megváltozott a falu, ahol a kut csobogott és ahonnan az utkaparó naponta kijárt, hogy az országut köveiből néhány morzsa kenyeret verjen ki, mely szegény tudatlan lelkét és nyomorult, vézna testét összetartotta. A szikla tetején levő börtön nem volt már olyan uralkodó, mint azelőtt; volt benne katona őrségül, de nem sok; tisztek is voltak, hogy a katonákra ügyeljenek, de egyik sem tudta, hogy katonái mit tesznek, kivéve azt, hogy valószinüen nem azt tennék, amit parancsolnak.

Közel és távol tönkrement vidék terül el, mely nem volt egyéb, mint pusztaság. Minden zöld levél, minden fü és gabonaszál oly sorvadt és szegényes volt, mint nyomorult népe. Minden elbágyadt, lehangolt, elnyomott és megtörött állapotban volt. Lakások, keritések, férfiak, asszonyok, gyermekek és a föld, mely őket hordozta – mind ki volt szipolyozva.

Monseigneur (mint egyén, gyakran méltányos ur) a nemzetnek áldása volt, mindennek, ami őt környezte, lovagias szinezetet adott, előkelő példája volt a fényűző, ragyogó életmódnak, mégis ő volt az okozója annak, hogy minden ily állapotba jutott. Különös, hogy a természet, mely kizárólag az ő használatára készült, oly gyorsan és alaposan kipréseltette magát. Bizonyára van valami rövidlátás az örökkévaló intézkedéseiben! De mégis ugy volt; mikor aztán a kövekből az utolsó csepp vért is kipréselték és a kinzópad utolsó csavarát annyiszor forgatták, hogy rudja elgörbült és hogy forgott, forgott, anélkül, hogy valamibe kapaszkodott volna, ugy hogy Monseigneur otthagyta ezt a megbizhatatlan, alacsonyrendü jelenséget.

De a falun és sok más hasonló falun, nem ez a változás tünt fel. Monseigneur husz vagy több év óta szipolyozta és préselte azt és nagyritkán tisztelte csak meg jelenlétével, kivévén, hogy a vadászat gyönyöreit élvezze, ilyenkor majd a népet, majd pedig a vadat hajszolta. Ez utóbbinak a kimélésére Monseigneur nagy területeket müveletlen vadonnak hagyott meg. A változás abban nyilvánult, hogy a faluban alacsonyrendü, közönséges arcok jelentek meg, nem pedig abban, hogy Monseigneur előkelő, vésett, boldog és boldogitó arckifejezése eltünt.

Ebben az időben ugyanis az utkaparó, amint magányosan ott dolgozgatott az ut porában és nem nagyon gyötörte magát azzal az eszmével, hogy ő is csak por és porrá kell válnia, főképpen azzal a gondolattal volt elfoglalva, hogy milyen szük a vacsorája és hogy mennyivel többet enne, ha volna mit, ebben az időben, mikor magányos munkájából fölpillantott és a vidéket nézte, egy vad alakot látott, amint gyalogolva közeledik. Az ilyen alak azelőtt ritka, most pedig gyakori eset volt a vidéken. Amint közelebb jött, az utkaparó meglepetés nélkül vette észre, hogy az torzonborz haju, szinte barbár külsejü, magas termetü férfi volt és olyan facipőt viselt, mely még az utkaparónak is otrombának látszott; arca sötét, vad, naptól barnult, az országutak szennyétől és porától piszkos, ruhája nedves a mocsarak párájától és tele az erdő ösvényein rárakodott tüskével, levelekkel és mohával.

Ilyen külsejü ember jött feléje, mint valami kisértet, juliusi nap déltáján, mikor a töltésen levő kőhalom tövében ült, hogy amennyire lehet, védőhelyet találjon a hirtelen keletkezett jégeső ellen.

Az ember ránézett, ránézett a völgyben elterülő falura, a malomra, a sziklán emelkedő börtönre. Mikor mindezt szemügyre vette, olyan dialektussal, mely éppen csak hogy érthető volt, igy szólott hozzá:

– Hogy megy, Jacques?

– Köszönöm, jól, Jacques.

– Kezet ide!

Kezet fogtak és az ember leült a kőhalomra.

– Nincs ebéd?

– Most nincs más, csak vacsora – mondá az utkaparó éhes arccal.

– Ez a divat, – dörmögött a másik – sehol sem találtam ebédet.

Elővette megfeketedett pipáját, megtöltötte, acéllal és kovával meggyujtotta, szitta, mig jól égett, majd hirtelen eltávolitotta magától és valamit beléjeejtett, ami mutató- és hüvelykujja között volt, ez föllángolt és füstfelhőben elpuffant.

– Kezet ide! – Ezuttal az utkaparón volt a sor, hogy ezt mondja, miután ezt a müveletet megfigyelte. Ismét kezet fogtak.

– Ma éjjel? – kérdé az utkaparó.

– Ma éjjel – válaszolt az ember, pipáját szájába dugva.

– Hol?

– Itt.

Ő és az utkaparó a kőhalmon ülve, hallgatva nézték egymást, a jégeső ott zuhogott köröttük, majd az ég a falu fölött ismét kiderült.

– Mutasd meg! – mondá az utas és a domb tetejére ment.

– Nézz oda! – válaszolt az utkaparó kinyujtott karral. – Menj itten lefelé, egyenest végig az utcán és a kut mellett…

– Az ördög vigye el mindezt! – szakitotta félbe a másik, végigtekintve a vidéken. – Én nem megyek az utak és kutak mellett. Nos?

– Tehát! Körülbelül két órányira a falu fölötti domb mögött.

– Jó. Mikor hagyod abba a munkát?

– Napnyugtakor.

– Fölkeltesz-e, mielőtt hazamégy? Két éjjelen át vándoroltam pihenés nélkül. Pipámat szivom el és azután ugy alszom, mint a gyermek. Fölkeltesz?

– Bizonyára!

A vándor elszitta pipáját, zsebébe dugta, levetette nehéz facipőit és háttal feküdt a kőhalomra. Egy pillanattal későbben mélyen aludt.

Mialatt az utkaparó folytatta poros munkáját és az elvonuló jégesőfelhők az ég kékjéből szalagokat láttattak, melyeknek a vidéken ezüstszalagok feleltek meg, ugy látszott, hogy ez a kis ember (aki most piros sapkát viselt a kék helyett) egészen el volt varázsolva a kőhalmon fekvő ember látásától. Szeme annyiszor fordult feléje, hogy szerszámait csak gépiesen használta és nagyon kevés eredménnyel. A naptól barnult arc, a fekete, kuszált haj és szakál, a durva szövetü vörös sapka, az otthon készült szövetből és durva bőrökből való idegenszerü ruha, az eredetileg hatalmas, de éhezéstől lesoványodott alak, az alvás közben mogorván, kétségbeesetten összeszoritott ajkak: irtózattal töltötték el az utkaparót. A vándor sokat járhatott, lába tele volt sebbel, bokája vérzett; füvel és levelekkel teletömött facipője hosszu utját nehezitette, ruhája tele volt lyukkal. Az utkaparó föléje hajolt és igyekezett meglátni, vajjon a keblében vagy másutt elrejtve van-e fegyver nála; de eredménytelenül, mert az karjait mellén szorosan összefonta, mint ahogy a száját csukva tartotta. Védőfalakkal, őrházakkal, kapukkal, árkokkal és felvonóhidakkal megerősitett városok levegőnek látszottak csak ehhez az emberhez képest. Mikor az alakról a horizontra nézett és körültekintett, képzelete hasonló alakokat látott, amint feltartóztatás nélkül haladtak Franciaországon végig, a középpont felé.

Az ember tovább aludt, nem törődve jégesővel, az utána való jó idővel, napfénnyel, mely arcába sütött, mig a nap nyugaton lesülyedt és az ég izzott. Az utkaparó összeszedte szerszámait, hogy hazamenjen a faluba és fölkeltette őt.

– Jó – mondá az alvó és könyökére emelkedett. – Két órányira a domb teteje mögött.

– Körülbelül.

– Körülbelül. Jó!

Az utkaparó hazament, por kisérte előtte vagy mögötte, aszerint, amint a szél fujt, gyorsan odaért a kuthoz, ott elkeveredett a sovány tehenek közé, amelyeket ottan itattak és ugy látszott, hogy ezeknek is suttogott, amint halk hangon beszélt az egész falu népéhez. Mikor a falu népe elköltötte szük vacsoráját, nem kuszott ágyba, mint rendesen szokta; hanem a kapuk elé kijött és ottmaradt. A suttogás csodálatos módon fertőző lett és mikor sötétség beállta után a falu a kut köré gyült, ugyancsak csodálatosan volt fertőzve azzal a szenvedéllyel, hogy várakozóan csakis egy irányba nézett az égre. Gabelle, a helység főhivatalnoka, nyugtalan lett, háza tetejére ment egyedül és ő is abba az irányba nézett; kéménye mögül látta a kut melletti elsötétülő arcokat és a sekrestyéshez üzent, aki a templom kulcsait őrizte, hogy nemsokára talán szükséges lesz a vészharangot megkonditani.

Az éjszaka sötétedett. A kastélyt övező fák, melyek azt a külvilágtól elkülönitették, zugtak a keletkező szélben, mintha a sulyos és sötét kőtömeget fenyegetnék. Az eső vadul zuhogott a terrász két lépcsőjén és a nagy kapuhoz verődött, mint valami gyors hirvivő, aki a bennlevőket felkelti. Hirtelen szélroham száguldott végig a csarnokon a régi dárdák és fegyverek között és sóhajtozva haladt végig a lépcsőkön és megrázta az ágy függönyeit, melyben a márki utoljára aludt. Kelet, nyugat, észak és délről az erdőkön keresztül jött négy nehézlépésü, borzas alak, letiporták a magas füvet és összetörték a száraz faágakat, amint óvatosan az udvar felé tartottak, ahol összetalálkoztak. Hirtelen fénysugár villant fel és különböző irányban eltünt, majd ismét minden elsötétült.

De nem sokáig. Mindjárt azután a kastély különös módon a saját fényétől lett láthatóvá, mintha világitana. A homlokzaton egy vékony fénysugár játszadozott, átlátszó helyeket keresett, majd az ivek, ballusztrádok és ablakok között mutatkozott. Majd magasabbra csapott föl, szélesebb és világosabb lett. Hirtelen egy sor ablakból lángok törtek elő és merev álmukból fölébresztett kőarcok bámultak ki a tüzből.

Néhány ember hangja hallatszott a ház körül, aki még ottmaradt; majd lovat nyergeltek és egy lovas elvágtatott. Őrült sebességgel nyargalt a sötétségben és az izzadtságtól habzó ló csupán a falu kutjánál állott meg Gabelle ajtaja előtt.

– Segitség, Gabelle, segitsen mindenki.

A vészharang türelmetlenül kondult; de más segitség (ha ez ugyan annak mondható) nem volt. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja összefont karral állott a kutnál és a fényoszlopot nézte az égboltozaton.

– Lehet vagy negyven láb magas – mondották kárörömmel, de egyik sem mozdult.

A kastélybeli lovas és a habzó paripa tovább vágtatott a falun végig, a köves lejtőn föl, a sziklán levő börtönhöz. A kapuban egy csoport tiszt állott és nézte a tüzet, oldalt egy csoport katona:

– Segitség, tiszt urak, a kastély ég; értékes tárgyakat még jókori segitséggel meg lehet menteni. Segitség! Segitség!

A tisztek a katonákra néztek, akik a tüzet bámulták, nem adtak parancsot és vállvonogatva és bosszusan harapdálva ajkaikat válaszolták:

– Hadd égjen!

Mikor a lovas az uton végig kivágtatott a faluból, a falut kivilágitották. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja megragadták az eszmét, mint egy ember, házaikba szaladtak és minden homályos kis ablakba gyertyát helyeztek. A minden tekintetben uralkodó inség okozta, hogy parancsoló hangon kértek kölcsön gyertyát Gabelletől; és mikor ez a hivatalnok egy rövid ideig akadékoskodott és habozott, az utkaparó, aki különben nagyon alázatos volt minden feljebbvalóval szemben, azt jegyezte meg, hogy kocsik nagyon alkalmasak örömtüzek gyujtására és a lovakat is meg lehet sütni benne.

A kastély magára maradt és tovább égett. Egy tüzes, a pokoli vidék felől jövő szél belefujt a vad lángtengerbe és ugy látszott, hogy elfujja az épületet. A tüz lángolása és lecsapódása között a kőarcok fájdalomtól vonaglani látszottak. Mikor a nagy tömeg kő és oszlop ledült, a füst elsötétitette a kőarcot az orron levő két gödröcskével; majd ismét kilátszott a füsttömegből, mintha a keményszivü márki arca volna, aki máglyán égett és a lángokkal küzködött.

A kastély égett; a szomszédos fák, melyeket a láng elért, megpörkölődtek és összezsugorodtak; távolabb álló fák, melyeket a négy vad alak meggyujtott, az égő épületet ujabb füstfelhőbe boritották. Megolvadt ólom és vas forrt a szökőkut márványmedencéjében; a viz kiapadt, a gyertyaoltó kupakhoz hasonló tornyok eltüntek, mint a jég a tüzárban, és négy szakadozott lángpatak módjára folytak végig a falakon. Nagy repedések, szakadások támadtak a szilárd falakban, minden irányban; elkábult madarak röpködték körül és hullottak bele a parázsba; négy vad alak vonult tova kelet, nyugat, észak és dél felé a füstbeborult utakon, a láng, melyet ott gyujtottak, vezette őket legközelebbi céljuk felé. A kivilágitott falu hatalmába keritette a vészharangot, elkergette a harangozót és gyönyörében harangozott.

Más is történt; a falu az éhezés, a tüz, a harangozástól föleszmélve, hirtelen arra gondolt, hogy Gabelle volt a bér és adó összegyüjtője, – ámbár az utóbbi időben csak nagyon csekély adórészletet, bért pedig egyáltalán nem kapott – türelmetlenül beszélni óhajtott vele, házát körülvette és személyes tárgyalásra hivta őt. Gabelle erre házát szorosan elreteszelte és visszavonult, hogy önmagával tanácsot tartson. Ennek a tanácskozásnak az volt az eredménye, hogy Gabelle ismét a háztető kéménye mögé vonult és arra határozta el magát, ha ajtaját betörik (ő ugyanis alacsonytermetü, délvidéki és bosszuálló természetü ember volt) leveti magát onnan és az alul levő emberek közül egyet-kettőt igy agyonüt.

Valószinü, hogy Gabellenek hosszunak tünt az éjszaka ott fönn, amint kitekintett a távoli kastély tüzére és a falu gyertyáira, kapujának a döngetése és az örömharangok kongatásának a hangja volt a látvány kisérő muzsikája; nem is emlitve azt, hogy vele szemben a postaépület előtt egy lámpa lógott és a falunak nagy volt a hajlandósága, hogy azt az ő javára onnan eltávolitsa. Szorongó helyzet, egy nyári éjszakán ott állani a sötét, tátongó tenger partján, készen arra, hogy beleugorjék, amire Gabelle elszánta magát. De a barátságos hajnal végre feltünt, a falubeli gyertyák kialudtak és a nép szerencséjére elszéledt. Gabelle is leszállt a háztetőről és egyidőre élete még megmenekült.

Száz mérföldnyi kerületben, más tüzek fényénél, ezen vagy más éjjel más hivatalnokok kevésbbé szerencsések voltak, mert a fölkelő nap, az egykori békés utcákban, ahol születtek és nevelkedtek, felakasztva látta meg őket; és más falu és város lakói pedig szintén kevésbbé voltak szerencsések, mint az utkaparó és barátai, mert a hivatalnokok és katonaság sikeresen ellenük fordult és őket akasztotta fel. De a vad alakok szilárd lépéssel haladtak kelet, nyugat, észak és dél felé, bármi is történt, bárkit is akasztottak, a tüz lángolt. A matematika minden művészetével sem lett volna képes egy hivatalnok sem kiszámitani azt, hogy mily magas, vizzé váló akasztófára volna szükség, hogy ezt a tüzet eloltsa.

24. Fejezet. A mágnessziget vonz.

Tüzlángban, tengeráradásban telt el három viharos év, a szilárd földet megrázta a dühöngő tenger áradása, melynek most sohasem volt apálya, mindig csak áradt mind magasabb és magasabbra, a parton lakók rémülete és bámulatára. A kis Lucie három ujabb születésenapját fonta az aranyfonál életének békés szövetébe.

Sok éjjel és sok nappal hallgatták a békés ház lakói a sarok visszhangját, és szivük elszorult a viharos léptek hallatára. Az ő lelkükbe ugy vésődtek bele ezek a lépések, mint olyan nép léptei, mely vörös zászló alatt kiáltja, hogy hazája veszedelemben forog és rémületesen kitartó varázslattal hosszu időn dühös fenevaddá változott.

Monseigneur rendje otthagyta ezt a jelenséget, minthogy nem méltányolták őt eléggé és oly kevéssé kivánták Franciaországban, hogy annak a veszedelemnek volt kitéve, hogy onnan is, de az életből is kikergetik. Mint a mesebeli paraszt, aki végtelen fáradsággal megidézte az ördögöt és látásától annyira megijedt, hogy az örök ellenségtől mit sem tudott kérdezni, hanem azonnal elszaladt, igy Monseigneur is, miután sok-sok éven át visszájára mondotta el vakmerően a Miatyánkot és sok más hathatós varázslatot alkalmazott, hogy az ördögöt megidézze, alighogy meglátta, félelmében előkelően faképnél hagyta.

Az udvar ragyogó középpontja eltünt, különben a nemzet golyóiból származó orkánnak lett volna a céltáblája. Sohasem látták szivesen, – Lucifer büszkesége, Sardanapal fényüzése és a vakond vaksága egyesült benne – de eltünt és eltávozott. Az udvar, exkluziv legbelső köreitől kezdve egész legkülső rothadt köréig tele intrikákkal, romlottság- és álnoksággal, mindenestől eltünt. A legutolsó hirek szerint a királyság is eltünt, palotájába volt internálva és felfüggesztve.

1792-ik év augusztusa megérkezett és Monseigneur ekkor már messze járt.

Londonban, Monseigneur főhadiszállása és nagy gyülekező helye természetesen Tellsonék bankja volt. A kisértetek állitólag azokon a helyeken járnak leginkább, ahol testük azelőtt leggyakrabban megfordult és Monseigneur is, egy guinea nélkül, azt a helyet kereste föl, ahol az ő guineai azelőtt voltak. Azonkivül ez volt az a hely, ahová a legmegbizhatóbb franciaországi hirek leggyorsabban jutottak el. Aztán meg Tellsonék háza előkelő volt és nagylelkü régi üzletfelei irányában, akik elvesztették előkelő helyzetüket. Továbbá, mert azok a nemesek, akik idejében észrevették a bekövetkező vihart és megelőzték a kiraboltatást és konfiskálást és óvatos előrelátással vagyonukat Tellsonékhoz átutalták, szükségben levő testvéreiket itt mindig meghallgatták. Ehhez járult még az is, hogy minden Franciaországból való uj jövevény hireivel Tellsonéknál jelentkezett és az egészen természetesnek látszott. Mindezen okokból akkoriban Tellsonék háza – francia hirek tekintetében – olyan volt, mint valami magasabb tőzsde; a közönség is jól tudta ezt és ennélfogva oly számos volt a kérdezősködés, hogy Tellsonék gyakran a legujabb hireket néhány sorba foglalva papirra irták és a bank ablakába kifüggesztették, hogy mindenki olvashassa, aki a Temple Bar mellett elrohant.

Egy gőzölgő, ködös délután Lorry ott ült iróasztalánál, Darnay mellette állott és halk hangon beszélgettek. A büntetőkamra, melyben azelőtt a »a céggel« való értekezések folytak, most hirtőzsde volt, zsufolásig tele. Körülbelül fél órával zárás ideje előtt volt.

– De ha ön a legfiatalabb ember volna is, aki valaha élt, – mondá Darnay habozva – még akkor is tiltakoznom kellene…

– Értem, Hogy nagyon is öreg vagyok? – mondá Lorry.

– Rossz idő, hosszu utazás, az utazó alkalmatosságok megbizhatatlansága, fejetlen ország, oly város, mely még önre nézve sem biztos…

– Kedves Károly, – mondá Lorry vidám bizalommal – ön néhány okot emlit odautazásom, de nem ott-tartózkodásom ellen. Elég biztos az reám nézve; senki sem fog ott egy ilyen vén legénnyel törődni, aki közel jár a nyolcvanhoz, mikor annyi ott az ember, akivel sokkal érdemesebb törődni. Ami pedig a város fejetlenségét illeti, ha nem volna fejetlenség a városban, nem volna ok arra, hogy itteni házunkból elküldjünk valakit ottani házunkba; aki régen ismeri a várost és az üzletet és aki Tellsonék bizalmát birja. Ami pedig az utazás bizonytalanságát és hosszadalmas voltát és a téli időt illeti, ki tegye ki magát Tellsonék érdekében néhány kényelmetlenségnek, ha nem én, annyi év után?

– Szeretném, ha én magam mehetnék – mondá Darnay Károly nyugtalanul, mintha hangosan gondolkodnék.

– Valóban! No ön ugyan jó tanácsadó! – kiáltott fel Lorry. – Ön szeretne odamenni? Ön, a francia születésü? Ön bölcs tanácsadó!

– Kedves Lorry ur, éppen mert francia születésü vagyok, jutott gyakran az eszembe ez a gondolat (melyet azonban itten nem akartam hangoztatni). Az ember nem tudja elképzelni, hogy ha némi részvétet érez ezzel a szegény néppel szemben és valami áldozatot is hozott az érdekükben, – ismét előbbi gondolatokba mélyedt módján beszélt – hogy meg ne hallgassák őt és olyan befolyásra ne tegyen szert, mely némely bajnak elejét venné. Tegnap este is, mikor ön már eltávozott és én Lucievel beszélgettem…

– Mikor ön Lucievel beszélgetett – ismételte Lorry, – Igen, csodálom, hogy nem szégyenli Luciet emliteni! Ön ilyen időben Franciaországban szeretne lenni?

– No, hiszen én nem utazom – mondá Darnay Károly mosolyogva. – Inkább csak azért mondom, mert ön emliti, hogy oda akar utazni.

– És én el is megyek, egész komolyan. Az az igazság, kedves Károly. – Lorry a távolabb levő »cégre« pillantott és hangját halkitotta. – Nincsen fogalma arról, hogy üzletünk milyen nehézségekkel küzd, hogy okmányaink és könyveink odaát milyen veszedelemben forognak. A jó Isten tudja csak, hogy hány ember, mily sulyosan volna kompromittálva, ha okmányaink közül néhány idegen kézbe kerülne, vagy elpusztulna; és ez minden pillanatban megtörténhetik, mint ön tudja; ki mondhatja, hogy Párist nem gyujtják-e föl ma, vagy rabolják-e ki holnap? Kivülem alig képes valaki azokat (értékes időveszteség nélkül) óvatosan kiválogatni, elásni, vagy valami más módon biztonságba helyezni. És én nyugodtan üljek, mikor Tellsonék ezt tudják és mondják, Tellsonék, akiknek kenyerét hatvan év óta eszem, – azért, mert tagjaim kissé merevek lettek? Micsoda? Én még fiu vagyok, uram, egy féltucat itteni öreg fickóhoz képest!

– Mennyire csodálom az ön bátorságát és ifju lelkületét, Lorry ur!

– Ah! Ostobaság, uram! És kedves Károly, – mondá Lorry ismét a »cégre« tekintve, – fontolja meg, hogy teljesen lehetetlen mostan Párisból valamit kihozni, teljesen közömbös, hogy mi az. Okmányokat és értékes holmikat még ma is a legkülönösebb hirvivők hoztak ide hozzánk (legnagyobb titokban mondom; még önnek sem volna szabad elmondanom), el sem tudná képzelni és mindegyiknek az élete hajszálon függött csupán, mikor a sorompón keresztülment. Más időkben a mi csomagjaink oly akadálytalanul jönnek és mennek, mint az üzletszerü vén Angliában; de most mindent megállitanak.

– És ön tényleg ma éjjel elutazik?

– Tényleg ma éjjel elutazom, mert az ügy oly sürgős, hogy nem tür késedelmet. Mindenféle embert ajánlottak nekem kiséretül, de nem akarom, hogy bármi dolgom is legyen velük. Jerryt szándékozom magammal vinni, Jerry hosszu idő óta a testőröm vasárnap éjjel, már megszoktam őt. Jerryt senki sem fogja gyanusitani, hogy valami egyéb, mint egy angol buldogg, vagy hogy más szándéka van, mint hogy bárkire rátámadjon, aki gazdáját érinteni meri.

– Ismét azt kell mondanom, hogy szivből csodálom az ön bátorságát és ifjuságát.

– Nekem pedig ismét azt kell mondanom, ostobaság, ostobaság! Ha ezt a kis megbizást véghezvittem, talán elfogadom Tellsonék ajánlatát, hogy visszavonuljak és tetszésem szerint éljek. Akkor aztán elég időm lesz, hogy a vénülésre gondoljak.

Ez a párbeszéd Lorry szokott asztala mellett folyt; néhány lépésnyire tőlük hencegett Monseigneur, – egész tömeg – hogy rövid időn belül milyen módon fog bosszut állni ezen a gazember népségen. Monseigneurre vallott egészen a mód, ahogyan beszélt, annak a védelme alatt, hogy politikai menekült, másrészt meg a született brit orthodoxiát jellemezte az a hang, mellyel erről a rettenetes forradalomról beszéltek; hogy az volt az egyedüli aratás az ég alatt, melyet nem vetettek, mintha sohasem történt volna semmi, vagy nem mulasztottak volna el soha semmit, amely ezt eredményezte, mintha azok, – akik megfigyelték Franciaország nyomorultjainak millióit és a rosszul és helytelenül alkalmazott eszközöket, melyek arra voltak szánva, hogy az országot boldogitsák, – nem látták volna, hogy a forradalom elkerülhetetlenül bekövetkezik, és nem nyilvánitották volna elég érthetően azt, amit eljövendőnek láttak. Ez a hencegés, mely párosul Monseigneur csapongó terveivel, hogy milyen módon igyekszik majd a dolgoknak azt a rendjét visszaállitani, mely önmagát tette tönkre és az ég és föld türelmét kimeritette, – elviselhetetlen volt minden józaneszü emberre, aki ismerte az igazságot, anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. Ez a fülébe tóduló hencegés Darnay Károlyra ugy hatott, mint valami zavart okozó vértolulás, vagy lelkét eltöltő gond és állandó nyugtalanságot okozott lelkében.

A beszélgetők között volt a King’s Bench törvényszékbeli Stryver is, aki már jó messzire haladt abbeli törekvésében, hogy az állam előkelő hivatalba helyezze és ennélfogva különösen hangosan beszélt; kifejtette terveit Monseigneur előtt, hogy a népet röpitsék a levegőbe, pusztitsák el a föld szinéről és éljenek meg nélküle és még sok más hasonló ilyen célu tervet, mely lényegében mind hasonlitott ahhoz, hogy a sasok faját ugy pusztitsák ki, hogy sót hintsenek a farkára. Darnay különös ellenszenvvel hallgatta az ő beszédét és éppen azon töprengett, hogy távozzék-e, hogy ne halljon belőle többet, avagy pedig ottmaradjon és óvást emeljen a mondottak ellen, amikor olyasvalami történt, mely ebben az ingadozásában határozó volt.

A »cég« odalépett Lorryhoz és egy piszkos, zárt levelet tett eléje és azt kérdezte tőle, hogy fölfedezett-e már valami nyomot arról a személyről, akinek a levelet cimezték. A »cég« letette a levelet; Darnay oly közel volt, hogy a cimzést meglátta, annál is gyorsabban, mivel az az ő igazi neve volt. A cimzés igy szólott: »Nagyon sürgős. Az egykori St. Evremonde márki urnak Franciaországból. Kézbesités végett: Tellson és Társa bankár uraknak, Londonban, Anglia.«

A házasság reggelén Manette doktor határozottan arra kérte Darnayt, hogy nevének titka – kivévén, ha ő, a doktor, ez alól feloldja – kettőjük között maradjon. Senki sem tudta, hogy ez volt a neve, még felesége sem gyanitotta; Lorrynak sejtelme sem lehetett róla.

– Nem, – mondá Lorry, válaszolva főnökének – megmutattam az urak közül itten mindenkinek és senki sem tudja, hogy az az ur hol található.

Minthogy az óra mutatója a bank záróraidejéhez közeledett, a távozók folyama Lorry asztala mellett haladt el. Ő kérdezősködve tartotta a levelet kezében, Monseigneur ránézett, – a terveket szövő és méltatlankodó menekült személyében, – ennek is annak is, mindegyiknek volt valami becsmérlő megjegyzése, angol vagy francia nyelven, a fel nem található márkira vonatkozóan.

– Azt hiszem, hogy unokaöccse – mindenesetre elfajult utód – a nagyrabecsült márkinak, akit meggyilkoltak – mondá az egyik. – Boldog vagyok, hogy sohasem ismertem őt.

– Gyáva, aki elhagyta állomását már évekkel ezelőtt, – mondá egy másik Monseigneur – aki fejével lefelé bujt el egy kocsi szénában és félig megfulladva került ki Párisból.

– Az uj doktrinák megfertőzték, – mondá egy harmadik – ellentétbe jutott az utolsó márkival és lemondott az uradalmakról, mikor azok reászállottak örökségül és átengedte azt a gazember népségnek. Remélem, hogy ezek most majd megjutalmazzák ugy, ahogy megérdemli.

– Micsoda? – kiáltotta a nagyhangu Stryver. – Tényleg ugy cselekedett? Olyan fajta fickó? Hadd lássuk az ő alávaló nevét! F… e vigye őt!

Darnay nem volt képes magát tovább tartóztatni, kezét Stryver vállára tette és azt mondotta: Én ismerem ezt a fickót!

– Igazán? – válaszolt Stryver. – Zeusra mondom, hogy sajnálom önt.

– Miért?

– Miért Darnay ur? Hallotta, hogy mit cselekedett? – Ne kérdezze, hogy miért, ilyen időben!

– De én kérdezem, hogy miért?

– Én akkor is azt mondom, Darnay ur, hogy sajnálom önt. Sajnálom, hogy ön ilyen különös kérdéseket intéz. Itt van egy fickó, akit megfertőzött ez a legpestisesebb és legistentagadóbb ördögi doktrina, melyet valaha ismertek; aki átengedi birtokait a föld legaljasabb csőcselékének, amely a gyilkosságot nagyban üzi és ön, aki az ifjuságot tanitja, azt kérdezi, hogy miért sajnálom önt. Jó, tehát válaszolok önnek. Sajnálom önt, mert azt hiszem, hogy ilyen gazember önt is megfertőzheti. Ezért!

Darnay igéretére emlékezve, csak nehezen tudta magát tartóztatni és igy szólott: Talán ön nem érti meg ezt az urat.

– Értek hozzá, hogy Önt sarokba szoritsam, Darnay ur, – mondá Stryver – és meg is teszem. Ha ez a fickó ur, akkor én nem értem őt. Ezt megmondhatja neki, tiszteletem kiséretében. Megmondhatja továbbá azt is neki az én nevemben, hogy miután minden vagyonát és pozicióját ennek a mészárló csőcseléknek engedte át, csodálkozom azon, hogy miért nem áll az élükre. De nem, uraim, – mondá Stryver körültekintve és ujjaival csattintva – én ismerem az emberi természetet és mondom önöknek, hogy sohasem találnak fickót olyat, mint ez, aki ily drága védettek könyörületére bizná magát. Nem uraim, ő elszelel, amily gyorsan csak lehet.

Ezekkel a szavakkal, utolsót csattantva ujjaival, Stryver kitolakodott a Fleet-streetbe, hallgatói általánosan helyeseltek. Az általános távozás után Lorry és Darnay egyedül maradtak az iróasztalnál.

– Átveszi a levelet? – kérdi Lorry. – Ön tudja, hogy hol kell kézbesiteni?

– Igen.

– Magyarázza meg neki, hogy ide cimezték, abban a hiszemben, hogy mi képesek leszünk azt kézbesiteni és hogy már jó ideje itt fekszik.

– Megteszem. Innen utazik Párisba?

– Innen, nyolc órakor.

– Visszajövök, hogy elbucsuzzam.

Darnay nagyon elégületlen volt önmagával, Stryverrel és a többiekkel is, lehető gyorsan a Temple csöndes vidékére sietett, felbontotta a levelet és elolvasta. Igy hangzott:

»Abbaye börtön, Páris, 1792. junius 21.

Uram, egykori Márki ur,

Miután életem a falu kezében hosszu ideig veszedelemben forgott, nagy erőszak és méltatlansággal elfogtak és az egész hosszu uton végig gyalog Párisba hoztak. Az uton sokat szenvedtem; de ez nem minden; házamat lerombolták, – a földdel tették egyenlővé.

A bün, melyért bebörtönöztek, uram, ezelőtt Márki ur, és amely miatt a törvényszék előtt kell megjelennem és életemet is elveszitenem (az Ön nagylelkü segitsége nélkül), amint ők mondják, a nép ő felsége ellen elkövetett árulás, amennyiben ellene, egy emigráns érdekében működtem. Hiába állitottam, hogy én, az Ön utasitásához képest az ő érdekében és nem az ellen cselekedtem. Hiába állitottam, hogy én még az emigránsok vagyonának elkobzása előtt elengedtem az adókat, melyet a nép megszünt fizetni, hogy nem szedtem be a bért és nem pereltem őket. Az egyedüli válasz az, hogy egy emigráns érdekében működtem, és hogy hol van az az emigráns?

Ó, kegyelmes uram, ezelőtti Márki ur, hol van ez az emigráns? Álmomban kiabálom, hol van ő? Az Eget kérdezem, eljön-e, hogy engem megszabaditson? Nincs válasz. Ó, uram, ezelőtti Márki ur, reménytelen kiáltásomat a tengeren át hangoztatom, talán füleihez jut a nagy Tellson-bank utján, mely Párisban is ismerős.

A Mindenható szerelmére, a nagylelküség, az igazság, előkelő nevének becsülete nevében könyörgök Önhöz, uram, ezelőtti Márki ur, jöjjön segitségemre és szabaditson meg.

A borzalom ezen börtönéből, ahol minden óra közelebb visz a halálhoz, biztositom Önt, uram, ezelőtti Márki ur, fájdalommal teljes és szerencsétlen szolgálatkészségemről.

Az Ön lesujtott Gabelleje.«

A Darnay lelkében rejtőző nyugtalanságot ez a levél hatalmasan megelevenitette. Egy régi, hű szolgának a veszedelme, akinek egyedüli büne az ő családja iránt tanusitott hűsége volt, oly szemrehányóan meredt az arcába, hogy, amint ott járt föl és alá a Templeben, megfontolva a teendőt, majdnem eltakarta az arcát a járókelők előtt.

Jól tudta, hogy a cselekedet fölötti borzalmában, hogy nagybátyja ellen való gyanujában, hogy abban az irtózatban, mellyel lelke a roskadozó épületet tekintette és amelynek támogatásával gyanusitották, ő csak félmunkát végzett. Jól tudta, hogy Lucie iránt való szerelme miatt mondott le társadalmi állásáról és hogy ez a tette – ámbár lelke előtt nem látszott ujnak – mégis elhamarkodott és hiányos volt. Jól tudta, hogy rendszeresen és óvatosan kellett volna tervét kidolgozni, és hogy szándékában is volt ennek a megtétele és hogy ez mégsem történt meg.

Magaválasztotta angol otthonának boldogsága, az a szükség, hogy állandóan el volt foglalva, az idő gyors változásai és nyugtalanságai, melyek oly gyorsan követték egymást, hogy e hét eseményei az előbbi hét meg nem ért terveit megsemmisitették és a következő hét eseményei pedig mindent ismét ujjáalakitottak, ő tudta jól, hogy ezen események kényszerének engedett, nem gond nélkül, de mégis állandó és tartós ellenállás nélkül. Ő várt a cselekvés pillanatára, de az események forgatagában az idő elmult, a nemesség minden uton csoportosan hagyta el Franciaországot, vagyonukat elpusztitották és konfiskálták, nevüket eltörülték, ezt ő mind jól tudta, mint bármilyen ujonnan keletkezett hatalom Franciaországban, amely őt emiatt talán vád alá helyezte.

De hiszen ő nem nyomott el senkit, nem börtönzött be senkit; oly távol volt attól, hogy szigoruan követelte volna járandóságait, hogy saját akaratából lemondott mindenről, és uj világba vetette magát, melyben ránézve kedvezmény nem volt, abban kiküzdötte a maga helyzetét és megkereste a kenyerét. Gabelle kezelte a tönkrejutott és eladósodott birtokot irásba foglalt rendelkezések szerint, melyek utasitották őt, hogy a szegény népet kimélje, hogy azt a keveset, ami elajándékozható volt, nekik adja, télen annyi tüzelőfát és nyáron annyi gabonát, amennyit a szorongató hitelezők meghagytak, hogy minden eshetőségre számitva, a saját biztonsága érdekében ezt a körülményt irásba foglalta, ugy hogy ennek most napfényre kellett kerülnie.

Ezek a körülmények érlelték meg Darnay Károlynak azt a kétségbeejtő elhatározását, hogy Párisba utazik.

Igen. Mint a régi monda hajósát, a szél és áradat a mágnes szikla hatáskörébe hajtotta és vonzotta őt, ugy hogy mennie kellett. Minden, ami képzelete előtt felmerült, mind gyorsabban hajszolta őt, mind inkább növekedő erővel a borzalmas vonzóerő karjaiba. Lelkének nyugtalanságát az okozta, hogy boldogtalan hazájában rossz célok elérésére alkalmatlan eszközöket használtak és hogy ő, aki tudta, hogy jobb amazoknál, nem volt ott jelen, hogy megkisérelje, vajjon tehet-e valamit a vérontás beszüntetésére és hogy a könyörület és emberiesség követelményeit érvényre juttassa. Ez a félig elnyomott és félig szemrehányó gond arra késztette őt, hogy párhuzamot vonjon maga és a bátor öreg ur között, akiben olyan nagy volt a kötelességtudás; ezt a reánézve hátrányos összehasonlitást nyomban követték Monseigneur becsmérelő nyilatkozatai, melyek őt annyira megsértették, és Stryveréi, melyek régi okok miatt kétszeresen sértők voltak reánézve. Majd Gabelle levele érkezett meg, egy ártatlan, halálveszedelemben lebegő fogolynak az ő igazságosságához, becsületéhez és jóhirnevéhez való könyörgése.

Elhatározása megszilárdult. Párisba kell mennie.

Igen. A mágnesszikla vonzotta őt, előre kellett eveznie, mig zátonyra kerül. Nem volt szikláról tudomása; veszélyt alig látott. A szándék, amely szerint cselekedett és ahogyan cselekedett, még ha nem volt is teljesen befejezett, az ő eljárását olyan világitásba helyezte, hogy azt Franciaországban hálásan ismerik majd el, különösen ha személyesen jelenik meg annak az igazolására. Azután megjelent szeme előtt az a dicső látomány, hogy képes jót cselekedni, (mely oly gyakran ámitja el a vérmes embereket); ő már látta magát, hogy elegendő befolyással rendelkezik, hogy vezesse ezt az elvadult forradalmat, mely oly borzalmas vadsággal rohant előre.

Amint igy most már eldöntött szándékával járt föl és alá, azt határozta, hogy sem Lucie, sem atyja ne tudjon meg semmit addig, mig ő el nem távozott. Luciet meg kellett kimélnie a bucsuzástól, és atyja, aki mindig idegenkedett attól, hogy a régi idők veszedelmes emlékeivel foglalkozzék csak akkor tudja majd meg ezt a lépését, amikor már megtörtént, mikor már minden kétség eloszlott.

Gondolataival elfoglalva sétált föl és alá, mig elérkezett az idő, hogy Tellsonékhoz menjen és Lorrytól bucsut vegyen. Amint Párisba érkezik, fölkeresi öreg barátját; de most nem mondott neki semmit szándékáról.

Egy postakocsi indulásra készen állott a bank kapujában, Jerry is utrakészen volt.

– Kézbesitettem a levelet – mondá Darnay Károly. – Nem akartam beleegyezni abba, hogy önt irott válasszal terhelje, de talán lesz szives szóbeli választ vinni.

– Nagyon szivesen, – mondá Lorry – ha nem veszedelmes.

– Egyáltalán nem. Ámbár fogolynak szól, az Abbayeban.

– Mi a neve? – mondá Lorry, nyitott jegyzőkönyvével a kezében.

– Gabelle.

– Gabelle. És mi az üzenet a szerencsétlen Gabelle számára a börtönben?

– Egyszerüen az, hogy ő megkapta a levelet és jön.

– Időt nem kell emliteni?

– Holnap este elutazik.

– Személy nem emlitendő?

– Nem.

Segitett Lorrynak, hogy egy csomó köpenybe és kabátba burkolózzék és kikisérte őt a régi bank meleg levegőjéből a Fleet-street ködébe.

– Üdvözletemet Lucienek és a kis Lucienek – mondá Lorry távozáskor – és jól vigyázzon reájuk, mig visszajövök. – Darnay fejét rázta és kétkedően mosolygott, mikor a kocsi elhajtott.

Ezen az éjjelen – augusztus 14-ike volt – sokáig fönn volt és két szeretetteljes levelet irt; az egyik Lucienek szólt, amelyben elmagyarázta neki, hogy milyen elkerülhetetlen kötelesség kényszeriti őt Párisba való utazásra és hosszadalmasan elmondotta, hogy erősen bizik abban, hogy személyét semmi veszély nem fenyegeti; a másik a doktornak szólott, amelyben Luciet és gyermekét az ő gondjaira bizta és szilárd meggyőződéssel ugyanarról a tárgyról beszélt. Mind a kettőnek azt irta, hogy megérkezése után azonnal ir, hogy őket személye biztonságáról megnyugtassa.

Nehéz nap volt, ez volt az első nap, hogy titokkal lelkében járt közöttük. Nehéz volt reánézve, hogy titkolja az ártatlan csalást, melyről ők semmit sem gyanitottak. Egy gyöngéd tekintet, melyet boldog és tevékeny feleségére vetett, megerősitette elhatározásában, hogy nem emlit semmit a bekövetkezendőről (már majdnem megtette, oly különös volt reánézve, hogy bármit is cselekedjék az ő csöndes segitsége nélkül) és a nap gyorsan eltelt. Alkonyatkor megölelte őt és kedves gyermekét, emlitvén, hogy nemsokára visszatér (állitólagos elfoglaltságot adott okul; titkon bőrtáskát készitett elő ruhákkal) és nehéz szivvel lépett ki a ködös utcába.

A láthatatlan erő gyorsan vonzotta őt magához, minden szél, minden áramlat abba az irányba vonult. Leveleit átadta egy megbizható hirvivőnek, hogy félórával éjfél előtt kézbesitse, – nem előbb. Dover felé bérelt kocsit és megkezdette utazását.

– Az Ég szerelme, az igazságosság, a nagylelküség és előkelő nevének becsülete nevében! – ez volt a szegény fogoly kiáltása, ezzel bátoritotta elfogult szivét, mikor mindent otthagyott, ami a földön szivének kedves volt és a mágnesszikla irányába indult.