HARMADIK KÖNYV. A VIHAR UTJA. (continued 2)

– Ugy látszik, hogy kártyái nem nagyon tetszenek önnek – mondá Sydney nagy nyugalommal. – Játszik?

– Azt hiszem, uram, – mondá a kém hizelegve, miközben Lorry felé fordult – hogy szabad az ön korában levő és olyan jóakaratu urat, mint ön, arra kérnem, hogy magyarázza meg ennek a fiatalabb urnak azt, vajjon bármilyen körülmények között állásával összeegyeztethetőnek tartja-e annak az ásznak a kijátszását. Beismerem, hogy kém vagyok és hogy ez a foglalkozás megbecstelenitő – ámbár valakinek ezzel is kell foglalkoznia; de ez az ur nem kém, és miért alacsonyitaná ő le magát annyira, hogy önmagát azzá tegye?

– Ászomat játszom, Barsad ur, – mondá Carton, magára véve a válaszolást és az órára nézett – néhány perc mulva, minden lelkifurdalás nélkül.

– Azt remélem, – mondotta a kém még mindig Lorryra tekintve és őt beszédre birva – hogy az uraknak nővérem iránt való tisztelete…

– Nővére iránt való tiszteletemnek nem adhatnám jobb bizonyságát, mint ha véglegesen megszabaditom őt testvérétől – mondá Carton Sydney.

– Azt hiszi, uram?

– Megalkottam erre vonatkozó határozott véleményemet.

A kém sima modora, mely oly különös ellentétben állott tüntetően viselt durva ruhájával és talán szokásos viselkedésével is, annyira levertnek látszott Carton kérlelhetetlensége által, – aki okosabb és becsületesebb emberek előtt is rejtély volt – hogy nyugtalan lett. Mialatt még ingadozott, Carton ujra beszélni kezdett, mintha még mindig kártyáit nézegetné…

– És valóban, ha jobban megfontolom, erős a meggyőződésem, hogy egy másik jó kártyám is van itten, melyet még nem soroltam föl. Az a barátja és báránytársa, aki azt állitotta önmagáról, hogy ő a vidéki börtönökben legelész; ki is volt az?

– Francia. Ön nem ismeri őt – mondá a kém gyorsan.

– Francia? Ah! – ismételte Carton elmélyedve, mintha nem is hallgatna reá, ámbár ismételte az ő szavát. – Igen, lehet.

– Az, biztositom, – mondá a kém – ámbár nem fontos.

– Ámbár nem fontos, – ismételte Carton az előbbi gépies módon – ámbár nem fontos. Nem, nem fontos. Nem. De azért én mégis ismerem azt az arcot.

– Nem hiszem. Biztos vagyok abban, hogy nem. Lehetetlen – mondá a kém.

– Le-he-tetlen – mormogta Carton Sydney elmélyedve, mialatt poharát ismét megtöltötte (szerencsére kicsiny volt). – Lehe-tet-len. Jól beszélt franciául. De mégis idegen kiejtéssel; azt vettem észre.

– Vidéki – mondá a kém.

– Nem. Idegen! – kiáltá Carton, kezével az asztalra ütve, mintha valami hirtelen eszébe jutott volna. – Cly! Álruhában ugyan, de ugyanaz a férfi. Ott volt előttünk az Old Baileyben.

– Ebben elhamarkodott, uram – mondá Barsad mosolyogva és sasorra még külön is egyik oldal felé fordult – ebben az esetben előnyben vagyok. Cly (miután már annyi idő telt el azóta, nyiltan beismerem, hogy társam volt), már több év óta halott. Betegségében én ápoltam őt utoljára. Londonban van eltemetve, a Saint Pancras temetőjében. Az ő akkori, a csőcselékkel való népszerütlensége megakadályozott abban, hogy földi maradványait a temetőbe kisérjem, de én magam segitettem, mikor őt a koporsóba fektették.

Lorry ekkor üléséből különös, kisértetszerü árnyékot látott meg a falon. Keletkezését kutatva, felfedezte, hogy Crunchernek különben is tüskés, merev haja különös módon meredt az égnek.

– Értsük meg egymást, – mondá a kém – és legyünk méltányosak. Hogy bebizonyitsam önnek, hogy mennyire téved és mennyire alaptalan az ön állitása, bemutatom önnek a Cly eltemetését igazoló bizonyitványt, mely véletlenül azóta zsebkönyvemben van – nyugtalan sietéssel elővette és felnyitotta.

– Itt van. Nézze meg, nézze meg! Kezébe veheti; nem hamisitvány!

Lorry ekkor észrevette, hogy a falon levő árnyék meghosszabbodik, hogy Cruncher fölkel és előrelép.

A kém nem vette észre, hogy Cruncher mellette állott és kezét vállára helyezte, mint valami rendőr kisértete.

– Ezt a Cly Rogert, mester. – mondá Cruncher hallgatag és áthatolhatatlan arckifejezéssel – ugy tehát ön fektette koporsójába?

– Igen.

– De ki vette őt ki onnan?

Barsad hátraesett székében és dadogott:

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt gondolom, – szólott Cruncher – hogy ő sohasem volt benne. Nem. Egész bizonyosan nem. Vágják le a fejemet, ha ő benne volt.

A kém ránézett a két urra felváltva; mind a ketten elnémult csodálkozással tekintettek Jerryre.

– Én megmondom, – folytatta Cruncher – köveket és földet temetett el abban a koporsóban. Nekem ne jöjjön ilyen mesével, hogy Clyt temette el. Csalás volt. Én és még két más ember tudjuk.

– Honnan tudja?

– Mi köze hozzá? – dörmögte Cruncher. – Ön az, akivel már régen akarok leszámolni, aljas csalása miatt, melyet tisztességes iparosokon elkövet! Torkon fogom és egy fél guineáért megfojtom.

Carton Sydney, aki Lorryval együtt a bámulattól megnémult ezen a fordulaton, felszólitotta most Crunchert, hogy mérsékelje magát és magyarázza meg az ügyet.

– Más alkalommal, uram, válaszolt ő kitérően – ez az idő nem alkalmas a magyarázásra. Megmaradok amellett, amit ő jól tud, hogy Cly sohasem volt abban a koporsóban. Ha csak egy szóval, egy szótaggal is meri ezt állitani, vagy torkán fogom és megfojtom őt egy fél guineáért, – Cruncher ugy emlitette ezt, mint valami nagylelkü ajánlatot – vagy pedig elmegyek és feljelentem őt.

– Hm! Egy bizonyos, – mondá Carton – hogy még egy jó kártyám van. Lehetetlen, hogy ön itt, a dühöngő Párisban, ahol a levegő tele van gyanuval, tuléljen egy vádat, hogy ön egy más arisztokrata kémmel érintkezik, akinek az előélete olyan, mint az öné, akinél azonkivül még az a gyanus körülmény is megfontolandó, hogy halottnak szinlelte magát és ismét föltámadt! Börtönösszeesküvés, melyet az idegen szőtt a köztársaság ellen. Erős kártya – biztos guillotine-kártya! Játszik-e?

– Nem – válaszolt a kém. – Föladom a játszmát. Bevallom, hogy mi annyira népszerütlenek voltunk a fegyelmezetlen csőcselék szemében, hogy én csupán azzal a kockázattal tudtam Angliából elszabadulni, hogy vizbe fullasztanak, Clyt pedig annyira hajszolták, hogy ezen szégyenletes csalás nélkül ő sem tudott volna elmenekülni. De hogy ez az ember, hogyan tudja azt, hogy csalás volt, ez reám nézve csodák csodája.

– Sohase törje a fejét ezen az emberen, – válaszolt a harcias Cruncher – elég dolga lesz, hogy arra az urra figyeljen. És nézzen ide. Ismét mondom! – Crunchert alig lehetett visszatartani, hogy nagylelkü ajánlatát tüntetően bemutassa. – Torkán fogom és egy fél guineáért megfojtom.

A börtönök báránya Carton Sydney felé fordult és nagyobb határozottsággal mondotta:

– Jussunk megállapodásra. Nemsokára állomásomra kell mennem és nem maradhatok el sokáig. Azt emlitette, hogy ajánlani akar valamit: mi az? Nem használ önnek semmit, ha tulsokat kiván tőlem. Ha olyasvalamit követel hivatalos minőségemben, ami fejemet különösen veszélyezteti, akkor inkább bizom életemet egy tagadó, mint igenlő válaszra. Röviden, én azt választanám. Ne felejtse el, hogy én önt is bevádolhatom, ha jónak találom. Én kőfalakon keresztül is kiesküszöm magamat, ezt mások is megtehetik. Nos, mi az, amit tőlem kiván?

– Nem sok. Ön börtönőr a Conciergerieben?

– Mondom önnek egyszer és mindenkorra, onnan nem lehet elmenekülni – mondá a kém szilárdan.

– Minek mond nekem olyat, amit nem kérdeztem? Ön börtönőr a Conciergerieben?

– Néha.

– Akkor lehet, amikor akarja.

– Be és ki járhatok, amikor akarok.

Carton Sydney egy ujabb pohár brandyt töltött, lassan kiöntötte a tüzhely mellé és nézte, amint széjjelfolyik. Mikor az utolsó csepp is elfolyt, fölkelt és mondá:

– Eddig két tanu előtt beszéltünk, azért, hogy kártyáim erejét ne csupán mi ketten tudjuk. Jöjjön ide, ebbe a sötét szobába, hadd beszéljünk még egy pár szót egyedül.

9. Fejezet. Az elfogadott játszma.

Mialatt Carton Sydney és a börtönök báránya a szomszéd sötét szobában tartózkodtak és oly halkan beszéltek, hogy abból egy hang se volt hallható, Lorry kételkedően és bizalmatlanul nézett Jerryre. A becsületes iparos nem valami bizalmat keltő módon fogadta ezt a pillantást; annyiszor váltogatta pihenő állását, mintha legalább is ötven lába volna és mind kipróbálná; körmeit vizsgálgatta gyanus figyelemmel; valahányszor Lorry pillantásával találkozott, sajátságos, száraz köhögés lepte meg, mely arra késztette, hogy tenyerét szája elé tartsa; ez a mozdulat általában olyan gyöngeség jele, mely ritkán van kapcsolatban a jellem őszinteségével.

– Jerry, – mondá Lorry – jöjjön ide!

Cruncher oldalvást közeledett, egyik vállát előretolta.

– Mi volt a foglalkozása azonkivül, hogy hirvivő volt?

Némi megfontolás után, mely idő alatt figyelmesen nézett jóakarójára, Cruncher arra a fényes ötletre jött, hogy ezt válaszolja:

– Földmivelő személy.

– Rossz a sejtelmem, – mondá Lorry és ujjával fenyegette őt – hogy Tellsonék nagy és tiszteletreméltó házát hamis cégérül használta és a legelvetemültebb tiltott foglalkozásnak élt. Ha ezt tette, ne remélje, hogy egy jó szót is szóljak az érdekében, ha Angliába visszatérünk. Ha ezt tette, ne remélje, hogy titkát megőrzöm. Tellsonékat nem lehet megcsalni.

– Remélem uram, – könyörgött a megszégyenült Cruncher – hogy olyan ur, mint ön, akinek hirvivőszolgálatot teljesitettem, amig megőszültem, kétszer is meggondolja, hogy nekem ártson, még ha ugy volna is, de nem mondom, hogy ugy van, hanem ha ugy volna is. És amellett még megfontolandó, hogy még ha ugy volna is, még akkor is, minden hiba nem csupán az egyik oldalon van. Két oldala van az éremnek. Vannak orvosok, akik ebben az órában guineákat keresnek, mikor egy becsületes iparos egy garast sem keres! – Garast! Nem, még egy felet se! Felet! Nem, még egy negyedet se! – Akiknek olyan betétjük van Tellsonéknál, mint a pinty és akik titkon orvosi szemükkel az iparosra pillantanak, mikor a bankból kijőve kocsijukba szállanak, mint a pinty és még jobban. Nos, ez is Tellsonék megcsalása! Nem lehet mártást adni csupán a lud mellé, a gunár mellé pedig nem. Aztán meg itt van Cruncherné, vagy legalább is ott volt a vén Angliában való tartózkodásunk idején, és holnap reggel, ha alkalom volna rá, térden csuszkálna az üzlet ellen anyira, hogy azt tönkre teszi, teljesen tönkre. Ezeknek az orvosoknak a feleségei nem csuszkálnak a térdükön; és ha csuszkálnak is, csak azért teszik, hogy több pácienst kapjanak; és hogy lehet az egyiket megkapni, a másik nélkül? Aztán ott vannak a temetési vállalkozók, az egyház hivatalnokai, a sirásók, a temetőőrök (mind pénzsóvár és mind benne van), ezek mind gondoskodnak arról, hogy az ember ne keressen mellette, még ha igaz volna is. És azt a keveset, amit az ember keresne, az sohasem válnék javára, Lorry ur. Igen, sohasem volnék javára; szivesen lemondana erről a foglalkozásról, csak tudná, hogy hogyan kerüljön ki belőle. – ha már egyszer belejutott – még ha igaz volna is.

– Fuj! – kiáltott Lorry, ámbár szelidebben nézett reá. – Rémület fog el, ha látom.

– Amit alázattal akartam kérni, uram, – folytatta Cruncher – még ha ugy volna is, de nem mondom, hogy ugy van…

– Ne kerteljen – mondá Lorry.

– Nem, semmiesetre sem, uram, – válaszolt Cruncher, mintha mi sem volna távolabb gondolataitól vagy cselekvésétől – amit alázatosan kérni akartam, uram, az a következő. Ott, azon a széken, ott a Temple Bar mellett, ott ül a fiam, növekszik, férfivá fejlődik; ez a fiu hirt vihet önnek, ellát minden szolgálatot, amit csak kiván. Ha ugy volna is, de én nem mondom, hogy ugy van, (mert nem akarok kertelni, uram), engedje meg, hogy az a fiu elfoglalja atyja helyét, hadd gondoskodjék anyjáról; ne árulja el ennek a fiunak az atyját, ne tegye, uram; hadd legyen az apa tisztességes sirásó és tegye jóvá azt a gonoszat, amit kiásással elkövetett, még ha ugy volna is, hadd ássa el azokat tisztességesen és becsülettel és gazember legyen, ha valaha megengedi, hogy azokat kiássák. Ez az, Lorry ur, – mondá Cruncher és kabátja ujjával megtörülte homlokát, annak jeléül, hogy beszédje végéhez közeledik – ez az, amit tisztelettel kérni akartam, uram. Az ember itten nem tudja elképzelni, hogy milyen rettenetes a fejnélküli állapot. Istenem, hisz annyi van, hogy ugy lenyomják az árat, hogy még a vitel dija sem kerül ki belőle, még az sem. Ezek az én gondolataim, még ha ugy volna is és kérem, ne tessék elfelejteni, hogy azt, amit mondottam, jó szándékkal mondottam, holott hallgathattam volna is.

– Ez legalább igaz – mondá Lorry. – Ne beszéljen erről többet. Lehet, hogy segiteni fogom, ha megérdemli és tettekkel, nem szavakkal mutat megbánást. Több szót nem akarok.

Cruncher homlokához ért, mikor Carton és a kém visszatértek a sötét szobából.

– Isten önnel, Barsad ur, – mondá az előbbi – igy most már megállapodtunk és tőlem nincs mit tartania.

Leült a tüzhely mellett egy székre, Lorryval szemben. Mikor egyedül maradtak, Lorry azt kérdezte tőle, hogy mit végzett vele.

– Nem sokat. Ha a fogoly ügye rosszul állana, biztositottam magamat, hogy egyszer bejuthatok hozzá.

Szomoru csalódás látszott Lorry arcán.

– Ez minden, amit tehettem, – mondá Carton – tulsokat kivánni, ennek az embernek a fejét a bárd alá juttatná, és amint ő maga mondja, rosszabb ugy sem történhetik vele, ha följelentjük is. Ez volt helyzetünk gyönge oldala. Ezen nem lehet segiteni.

– De a hozzá való bejutás, – mondá Lorry – ha rosszul jár a törvényszék előtt, nem menti meg őt.

– Ezt sohasem mondtam.

Lorry szeme a tüzet kereste, Lucie iránt való részvéte és ennek a második elfogatásnak a sulyos csapása fokozatosan gyöngitette a látását; öreg ember volt már, akit az utóbbi időben sok csapás sujtott és könnyek perdültek végig az arcán.

– Ön jó ember és hű barát, – mondá Carton változott hangon – bocsássa meg, hogy észreveszem meghatottságát. Atyámat sem láthatnám sirva, nem volnék képes gondtalanul ott ülni mellette. Ha atyám volna, sem tisztelhetném jobban a bánatát. De ettől a szerencsétlenségtől meg van kimélve.

Ámbár ez utolsó szavakat régi szokott módján mondotta, mégis hangjában is és meghatottságában is, igazi érzelem és tisztelet nyilvánult, ugy hogy Lorry, aki őt jobb minőségében sohasem ismerte, teljesen meglepődött, kezét nyujtotta neki és Carton azt gyöngéden megszoritotta.

– De hogy visszatérjünk szegény Darnayra, – mondá Carton – ne szóljon Lucienek erről a beszélgetésről, vagy megállapodásról. Reánézve nem volna lehetséges, hogy lássa őt. Ő azt hihetné, hogy legrosszabb esetben arra szolgálhat, hogy módot nyujthat neki, hogy az itéletet megelőzze.

Lorry erre nem gondolt és gyorsan Cartonra nézett, hogy lássa, vajjon ilyesmire gondol-e. Ugy látszott; viszonozta pillantását és nyilvánvalóan megértette.

– Lucie ezerfélét gondolhat, – mondá Carton – minden ilyen gondolat csak szaporitaná gyötrelmeit. Ne emlitsen engem előtte. Amint megérkezésemkor emlitettem, jobb, ha nem látom őt. Anélkül is segitségére lehetek egy kissé, ha talán alkalom kinálkozik reá. Remélem, ön odamegy hozzá? Nagyon kétségbeesett lehet ma éjjel.

– Most egyenest odamegyek.

– Ennek örülök. Annyira vonzódik önhöz és annyira bizik önben. Jó szinben van?

– Bánatos és szerencsétlen, de nagyon szép.

– Ah!

Hosszu, bánatos hang volt, mint valami sóhaj – majdnem zokogás.

Lorryt ez a hang arra késztette, hogy Carton arcába nézzen, mely a tüz felé volt fordulva. Valami fény vagy árnyék (az öreg ur nem volt képes megmondani, hogy melyik a kettő közül) tünt el róla oly gyorsan, mint valami viharos szép napon fényváltozás repül végig egy lejtőn; fölemelte a lábát, hogy visszalökje az egyik égő kis fadarabot, mely a tüzhelyből kiesőfélben volt. Akkoriban divatos fehér lovaglókabátot és lovaglócsizmát viselt és ez a világos viselet oly ellentétben volt hosszu, szabadon csüngő, szinte rendezetlen, sötétbarna hajfürtjeivel, hogy arca nagyon sápadtnak látszott. Nem törődött a tüzzel és Lorry óvatosságra intette; csizmája még mindig az égő fadarabon volt, amely lábának sulya alatt összeroppant.

– Egészen megfeledkeztem arról, – mondá.

Lorry ismét reánézett. Mikor a természettől fogva szép arc meghatottságát észrevette, a foglyok arcára emlékezett, akiket most oly gyakran volt alkalma látni.

– És az ön üzleti elfoglaltsága véget ért itten, uram? – mondá Carton, feléje fordulva.

– Igen. Mint tegnap este emlitettem, mikor Lucie olyan váratlanul idejött, megtettem végre mindent, amit tehettem. Azt reméltem, hogy biztosságban lesznek itten és elutazhatom Párisból. Megvan az utlevelem. Utra készen voltam.

Mind a ketten hallgattak.

– Hosszu életre tekinthet vissza, uram – mondá Carton elmélyedve.

– Hetvennyolcadik évemben vagyok.

– Egész életében hasznos volt; kitartóan és állandóan munkálkodott; bizalommal, tisztelettel nézték.

– Üzletember voltam, mióta férfi vagyok. Sőt, mondhatom, hogy már fiukoromban is az voltam.

– És látja, hogy mily helyet foglal el hetvennyolc évvel. Mennyinek fog hiányozni, ha ez a hely egykor üres lesz?

– Magányos agglegény, – válaszolt Lorry fejét rázva – nincs senki, aki értem könnyezzen.

– Hogy mondhat ilyet? Hát Lucie nem siratná önt? És az ő gyermeke?

– Igen, igen, hála Istennek. Nem egészen ugy gondoltam, amint mondottam.

– Ez ok arra, hogy Istennek hálát adjak; vagy nem?

– Bizonyára, bizonyára.

– Ha ma éjjel azt mondaná magányos szivéhez: nem nyertem meg egy emberi teremtménynek sem a szeretetét és vonzalmát, háláját vagy tiszteletét; egy sziv sem gondol reám gyöngéden, senki sem emlékszik reám, hogy segitettem, vagy szolgálatot teljesitettem volna valakinek, akkor az ön hetvennyolc éve hetvennyolc sulyos átok volna; nemde?

– Igaza van, Carton ur, ugy volna.

Sydney ismét a tüz felé forditotta tekintetét és néhány pillanatnyi hallgatás után igy szólt:

– Szeretném kérdezni öntől: vajjon gyermekkora távolnak látszik-e ön előtt? Azok a napok, mikor anyja ölében ült, nagyon távolinak látszanak? Lorry megfelelő gyöngédséggel válaszolt.

– Husz év előtt annak látszott, de mostan nem. Mert mennél inkább jutok a véghez, aközben haladok és közeledem az elejéhez. Ez a távozás barátságos enyhülésének és előkészülésének látszik. Szivemet most sok emlék érinti, mely azelőtt szunnyadt; emlékszem szép fiatal anyámra (és én oly öreg vagyok) és azokra a napokra, mikor az, amit életnek mondunk, nem látszott előttem olyan valónak és hibáim még nem váltak szokássá.

– Értem ezt az érzést! – kiáltott föl Carton és mélyen elpirult. – És attól jobban érzi magát?

– Remélem.

Carton ekkor megszakitotta a beszélgetést, fölkelt és fölsegitette kabátját. – De ön még fiatal – mondá Lorry, visszatérve a tárgyra.

– Igen, – mondá Carton – nem vagyok öreg, de nem olyan módon töltöttem el ifjuságomat, mely öreg korhoz vezetne. Rólam elég.

– Rólam is, bizonyára – mondá Lorry. Elmegy?

– Elkisérem a kapuig. Ismeri kóborló szokásomat és nyughatatlan természetemet. Ha sokáig kóborolnék az utcákon, ne aggódjék; reggel ismét megjelenek. Elmegy holnap a tárgyalásra?

– Sajnos, igen.

– Én is ott leszek, de csupán a tömegben. Kémem majd talál helyet a számomra. Fogadja karomat, uram.

Lorry elfogadta, lementek a lépcsőn, ki az utcára. Néhány perc alatt Lorry rendeltetési helyére jutottak. Carton ott elhagyta őt; de egy kis távolságra megállott, visszatért a kapuhoz, mikor az bezárult és megérintette. Hallotta, hogy Lucie naponta elment a börtönhöz. – Itt jött ki, – mondá ő maga körül tekintve – erre fordult, ezeken a köveken lépdelt. Követem lépéseit.

Esti tiz óra volt, mikor La Force börtönhöz ért, ahol ő százszor is állott. Egy kis favágó, aki műhelyét már becsukta, kapujában pipázott.

– Jó estét, polgár! – mondá Carton Sydney, menetközben megállva, mert az ember kutatóan nézte őt.

– Jó estét, polgár.

– Hogy van a köztársaság?

– Ön a guillotinet gondolja? Nem rosszul. Ma hatvanhárom. Nemsokára százig jutunk. Sámson és emberei néha panaszkodnak, hogy fáradtak. Ha, ha, ha! Mulatságos fickó ez a Sámson. Micsoda borbély!

– Gyakran megy oda, hogy lássa őt?

– Borotválni? Mindig. Minden nap. Micsoda borbély! Látta őt munkában?

– Soha.

– Menjen oda és nézze meg, ha munkában van. Képzelje el, polgár, ma hatvanhármat borotvált kevesebb, mint két pipa ideje alatt! Kevesebb két pipánál. Szavamra mondom!

Mikor a vigyorgó kis szörnyeteg pipáját fölemelte, hogy megmutassa, hogyan ellenőrizte a hóhér idejét, Cartonban olyan heves vágy támadt, hogy leüsse őt, hogy elfordult tőle.

– De ön nem angol, – mondá a favágó – ámbár angol ruhát hord?

– De igen – mondá Carton, szünetelve ismét és vállán keresztül válaszolt.

– Ugy beszél, mint egy francia.

– Itt tanultam.

– Ah, ah, tökéletes francia! Jó éjt, angol!

– Jó éjt, polgár!

– De menjen oda és nézze meg azt a mulatságos kutyát, – kiabált utána a kis ember. – És vigyen pipát magával!

Sydney még nem jutott messzire, mikor az ut közepén egy pislogó lámpa alatt megállott és ceruzával egy szelet papirra irt. Azután olyan ember határozott lépteivel, aki az utat jól ismeri, több sötét, piszkos utcán haladt keresztül, – a szokottnál is piszkosabbak voltak, mert ebben a rémidőben még a legelőkelőbb utcákat sem tisztitották – megállott egy gyógyszerész üzlete előtt, melyet a tulajdonos éppen bezárni készült. Kicsiny, homályos, ferde üzlet volt, egy lejtőn emelkedő, görbe utcában, tulajdonosa is kicsiny, görbe és sötét volt.

Ezt a polgárt is jóestével köszöntötte, amint asztala elé állott, és a szelet papirost eléje helyezte.

– Huj! – fütyörészett a gyógyszerész halkan, amint elolvasta. – Hi, hi, hi.

Carton Sydney nem ügyelt reá és a gyógyszerész kérdé:

– Az ön számára, polgár?

– Igen.

– Legyen óvatos és tartsa ezeket külön, polgár! Ismeri, hogy mi a következménye, ha elkeverődnek?

– Teljesen.

Néhány apró csomagot készitett és átadta neki. Ő egyenkint kabátja belső zsebébe dugta, leszámolta az érte járó pénzt és nyugodtan távozott az üzletből.

– Holnapig nincsen semmi tennivalóm. Aludni nem tudok – mondá ő a holdra tekintve.

Nem a régi, mivel sem törődő módon mondotta hangosan e szavakat a gyorsan vonuló felhők alatt, nem volt az az önmagán kétségbeeső, bizalmatlan mód. Fáradt ember határozott hangja volt, aki hosszas, fárasztó bolyongás után megtalálta a helyes utat és maga előtt látja utazása végét.

Hosszu idővel azelőtt, mikor mint nagy reményekre jogositó ifju hires volt iskolatársai között, atyját sirjához kisérte. Anyja évekkel azelőtt halt meg. Lelkében fölelevenedtek azok az ünnepélyes szavak, melyeket a pap mondott atyja sirján, most, mikor ott járt a sötét utcában az éjszaka sötét árnyaiban, mialatt fölötte a felhők gyorsan vonultak el a hold előtt:

»Én vagyok a Feltámadás és az Élet, mondja az Úr, aki bennem hisz, az örökké él, még ha meghal is: és aki itten él és bennem hisz, az nem hal meg soha«.

Egy városban, melyben a bárd uralkodott, éjszaka egyedül, természetes részvétet érezve a hatvanháromnak sorsával, akiket ma kivégeztek és a holnapi nap áldozataival, akik a börtönökben vártak sorsukra és az azután való holnap és más holnap áldozataival; ez a gondolatmenet elevenitette föl emlékében azokat a szavakat. Nem kutatott utánuk, de elismételte azokat és tovább haladt.

Meghatott érdeklődéssel haladt el a megvilágitott ablakok mellett, ahol az emberek pihenőre tértek, hogy néhány nyugodt órán át elfelejtsék a környező borzalmakat, a templomok tornyai mellett, melyekben már nem mondottak imákat, mert a papoknak sok éven át folytatott csalásai, fosztogatásai és feslett életmódja a hitet már teljesen lerombolta; a távollevő temetők mellett, melyeknek kapuira ezt irták: »örök nyugalomnak szentelve«; a zsufolt börtönök mellett; és az utcákon, amelyeken hatvanankint gördültek az áldozatok a halál felé, amely oly közönséges és mindennapossá vált, hogy a nép között a guillotine véres munkájáról még szomoru kisértetes monda sem támadt soha; meghatottan érdeklődve a város élete és halála iránt, mely őrjöngésében rövid éjjeli szünetre készült, haladt át Carton Sydney a Szajnán, a világosabb utcák felé.

Kevés fogat volt látható, mert aki kocsin járt, könnyen volt gyanuba fogható, az előkelőség fejét vörös hálósapkába rejtette, nehéz cipőt huzott fel és gyalog járt. De a szinházak zsufolásig megteltek és a nép vidáman tódult ki belőlük, mikor elhaladt mellettük és csevegve ment hazafelé. Az egyik szinház kapujában egy kis leányka állott az anyjával, az utca sarán átjárót kerestek. Ő átvitte a gyermeket és mielőtt a félénk kar elszabadult nyakától, csókot kért tőle.

»Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Úr, aki bennem hisz, az örökké él, még ha meghal is; és aki itten él és bennem hisz, az nem hal meg soha.«

Most, mikor az utcák elcsendesedtek és az éjszaka beállott, ezeket a szavakat hangoztatták vissza léptei, tele volt velük a levegő. Menetközben higgadtan és nyugodtan ismételgette magában; de mindig hallotta azokat.

Az éjszaka eltünt és amint ott állott a hidon és a viz csobogását hallgatta, mely Páris szigetének partjait mosta, a házak és templomok festői zavarban ragyogtak a hold fényében, hidegen közeledett a nappal, mint valami halott arca, ugy tekintett ki az égből. Majd elsápadt a hold, az éj, a csillagok is meghaltak és egy pillanatig ugy látszott, mintha a teremtés a halál birodalmába került volna.

De a felkelő nap rásütött e szavakra és ugy látszott, mintha ragyogó, hosszu, meleg sugarai egyenesen szivébe hatoltak volna. És amint alázattal emelte fel tekintetét a mennybolt felé, ugy látszott, mintha fénysugarakból való hid képződött volna a levegőben közötte és a nap között, alatta pedig ragyogott a folyó.

Az erős, gyors, mély és biztos áradat olyan volt a hajnali csendben, mint egy hasonló hangulatban levő jóbarát. Végigment a folyó partján, messzire a házaktól és a meleg napfényben a parton elszunnyadt. Mikor fölébredt és fölkelt, még egy ideig ott állott és egy örvényt nézett, mely céltalanul keringett, forgott, mig a folyó elnyelte és a tenger felé vitte. »Mint engem.«

Majd csónak jött lassan lefelé a folyón, vitorlája lágy, holt levélhez hasonló szinü volt, elhaladt mellette és eltünt a messzeségben; mihelyt a csendes barázda eltünt a vizben, befejezte imáját, hogy vétkei és hibái könyörületesen mérlegeltessenek, e szavakkal: »Én vagyok a Feltámadás és Élet«.

Lorry már nem volt otthon, mikor ő hazaért és könnyen volt gyanitható, hogy a jó öreg ember hová ment. Carton Sydney csupán egy csésze kávét ivott, kevés kenyeret evett hozzá és miután megmosakodott és ruhát váltott, hogy felfrissüljön, a tárgyalás helyére ment.

A tárgyaló terem már eleven és hangos volt, mikor a fekete bárány – aki elől sokan félénken visszavonultak – őt a tömeg között egy sötét sarokba vezette. Lorry ott volt, Manette doktor is ott volt, Lucie is ott volt, atyja mellett ült.

Mikor férjét bevezették, reánézett vigasztalva, bátoritva őt, pillantása tele volt bámulatos szerelemmel és gyöngéd részvéttel és az ő kedvéért bátor volt, ugy hogy a fogolynak arcába tódult a vér, pillantása ragyogott és szivét uj élet töltötte el. Ha valaki látta volna azt a hatást, melyet Lucienek Carton Sydneyre vetett pillantása előidézett, ugyanazt az eredményt látta volna rajta is.

Ennél az igazságtalan törvényszéknél kevés vagy egyáltalán nem volt tárgyalási rend, mely a vádlottnak megfelelő meghallgattatást biztositott volna. De hisz forradalom se lehetett volna ilyen, ha a törvényekkel, formákkal és ceremóniákkal nem éltek volna vissza oly borzalmas módon, hogy a forradalom bosszuja öngyilkos volt, mely mindezzel nem törődött.

Minden szem az esküdtszék felé fordult. Ugyanazok a határozott hazafiak és jó köztársaságiak, mint tegnap és tegnapelőtt, mint holnap és holnapután. Különösen feltünt közöttük egy mohóarcu férfi, kinek ujjai folyton ajkai körül mozogtak, az ő külseje nagyon kielégitette a hallgatóságot. Életre éhes, kannibálkülsejü, vérszomjas esküdt, Jacques Három, Saint Antoineből. Az egész esküdtszék kutyák esküdtszékének látszott, mely az erdő vadjai fölött itélkezik.

Minden szem azután az öt biró és a közvádló felé fordult. Gyöngédségre ott nem lehetett számitani. Kegyetlen, törhetetlen, gyilkos arcok. Azután minden szem egy más szemet keresett a tömegben és helyeslő pillantást váltott azzal; a fejek bólintottak egymásnak, mielőtt feszült figyelemmel előrehajoltak.

Evrémonde, más néven Darnay Károly. Tegnap szabadonbocsátották. Tegnap ujra bevádolták és elfogták. Tegnap éjjel kézbesitették neki a vádat. A köztársaságnak gyanus és bevádolt ellensége, arisztokrata, zsarnok családnak tagja, egyike annak a fajnak, mely proscribáltatott, mert megszüntetett privilégiumait a nép aljas elnyomására használta. Evrémonde, más néven Darnay Károly a proscripció értelmében a törvény szerint föltétlen halott.

Ennyit mondott a közvádló, kevés, vagy talán még ennél is kevesebb szóval.

Az elnök azt kérdezte, hogy a vádlottat nyiltan vagy titkon jelentették-e föl.

– Nyiltan, elnök.

– Ki?

– Három egyén. Defarge Ernő, korcsmáros Saint Antoineban.

– Jó.

– Defarge Teréz, felesége.

– Jó.

– Manette Sándor, orvos.

Nagy lárma támadt a teremben, melynek közepében látták, amint Manette doktor sápadtan és reszketve ugrott föl helyéről.

– Elnök, ezen állitás ellen méltatlansággal óvást emelek, az csalás és hamisitás. Tudja, hogy a vádlott leányom férje. Leányom és hozzátartozói kedvesebbek nekem életemnél. Hol van és ki az a hamis összeesküvő, aki azt mondja, hogy én vádolom gyermekem férjét?

– Manette polgár, legyen nyugodt. Ha megtagadja a törvényszék tekintélye iránt való engedelmességet, önmagát is törvényenkivüli állapotba juttatja. Ami pedig azt illeti, hogy mi kedvesebb önnek, mint az élet, jó polgárnak semmi sem lehet oly kedves, mint a köztársaság.

Hangos helyeslés követte ezt a rendreutasitást. De az elnök csengetett és melegséggel folytatta:

– Ha a köztársaság gyermekét követelné áldozatul, nem volna más kötelessége, mint hogy azt áldozza fel. Figyeljen arra, ami következik. Addig pedig legyen csendben.

Őrjöngő helyeslés támadt ismét. Manette doktor leült és remegő ajakkal nézett körül; leánya közelebb huzódott hozzá. Az esküdtszékben a mohó ember kezét dörzsölte és azután ujjait ismét szája elé helyezte.

Mihelyt a teremben a csend annyira helyreállott, hogy a tárgyalás folytatható volt, Defargeot szólitották föl, aki röviden előadta, hogy már fiukorában a doktor szolgálatában volt, elmondotta az ő elfogatását, megszabadulását, és azt az állapotot, amelyben a doktor volt, mikor megszabadulása után neki átadták. Ezt még rövid kihallgatás követte, mert a törvényszék gyorsan végezte dolgát.

– Polgár, ön jó szolgálatot teljesitett a Bastille bevételénél?

– Azt hiszem.

Ekkor egy izgatott asszony visitott a tömegből:

– A legjobb harcosok egyike volt ott. Miért ne mondjuk? Az nap tüzér volt ott és az elsők között volt, akik az átkozott várba beléptek, mikor azt elfoglalták. Hazafiak, igazat mondok!

A Bosszuangyal volt, aki, a hallgatóság élénk helyeslése közben, beleszólt a tárgyalásba. Az elnök csöngetett, de a Bosszuangyal fölhevülve a helyesléstől, kiabálta: »Mit törődöm azzal a csengővel?« Akkor aztán ismét élénken helyeseltek.

– Mondja el a törvényszéknek, polgár, hogy mit tett azon a napon a Bastillenál?

– Tudtam, – mondotta Defarge – mialatt feleségére nézett, aki a lépcső alján állott és szilárdan reánézett – tudtam, hogy a fogoly, akiről beszélek, Százöt Északi Torony nevü cellába volt bebörtönözve. Őtőle magától hallottam. Nem ismerte önmagát más néven, mint Százöt Északi Torony, mikor felügyeletem alatt cipőket készitett. Mikor ágyum mellett szolgáltam, azt határoztam, hogy ha a vár elesik, azt a cellát megvizsgálom. A vár elesett. Felmászok a cellába, egy polgár, aki az esküdtek között ül, elkisért, a börtönőr vezetett. Alaposan átkutatom. A kémény egy repedésében, ahol egy követ kiemeltek, egy teleirott papirost találok. Ez az a tele irott papir. Manette doktor kezeirásának néhány próbáját megvizsgáltam. Ez Manette doktor kezeirása. Ezt a papirt, Manette doktor kezeirását, az elnök kezébe teszem.

– Felolvasandó.

Halotti csendben és nyugalomban – a vád alatt levő fogoly gyöngéden nézett feleségére, felesége csak akkor forditotta el tekintetét róla, ha aggodalmas részvéttel atyjára nézett, Manette doktor tekintetét az olvasóra függesztette, Defarge pedig sohasem kerülte el feleségének élvezettől kéjelgő tekintetét, mind a többi tekintet a doktort nézte, aki senkit sem látott körülötte – fölolvasták a papirt, amint következik.

10. Fejezet. Az árnyék lényege.

»Én, Manette Sándor, szerencsétlen orvos, születtem Beauvaisban és későbben Párisban telepedtem le, irom ezt a szomoru történetet, a Bastilleban levő gyászos cellámban, az 1767. év utolsó hónapjában. Lopott időközökben, nagy nehézséggel irom. A kémény falában szándékozom elrejteni, ahol lassan és fáradsággal biztos helyet készitettem számára. Valami könyörületes kéz talán rátalál ott, mikor én és az én bánatom már porrá váltak.

Ezeket a szavakat egy rozsdás vasszeggel irom, a kéményből kapart és vérrel kevert korommal, fogságom tizedik évének utolsó hónapjában. Remény már eltünt a szivemből. Borzasztó jelekből tudom, melyeket magamon észleltem, hogy agyam már nem lesz sokáig gyöngitetlen, de ünnepiesen kijelentem, hogy ezidőszerint szellemi erőmnek teljes birtokában vagyok, hogy emlékezőtehetségem pontos és megbizható és hogy az igazságot irom, minthogy ezen szavaimért, akár ember elolvassa vagy sem, az Örökkévaló Biró előtt megfelelek.

Egy borus, holdvilágos éjjelen, december harmadik hetében (azt hiszem, hogy a hó huszonkettedikén) 1757-ik esztendőben, a Szajna-part egy elhagyott részén sétáltam, hogy a hideg levegőben felfrissüljek, egy órai távolságra az orvosi iskola utcájában levő lakásomtól, mikor egy gyorsan robogó kocsi jött utánam. Félreálltam, hogy a kocsi elkerüljön, mivel különben elgázolt volna, egy fej nyult ki a kocsiablakon és egy hang a kocsist megállásra szólitotta.

A kocsi megállott, mihelyt a kocsis a lovakat megfékezte és ugyanaz a hang nevemen szólitott. Válaszoltam. A kocsi ezalatt annyira előre került, hogy két ur kinyithatta az ajtót és kiszállhatott, mielőtt én odaértem. Észrevettem, hogy mind a ketten köpenybe voltak burkolva, hogy fölismerhetők ne legyenek. Mikor egymás mellett a kocsiajtó közelében állottak, azt is észrevettem, hogy mind a kettő körülbelül az én koromban levőnek látszott, vagy talán még fiatalabbnak és hogy nagyon hasonlitottak egymáshoz, alakban, tartásban, hangban és (amennyire láthattam) arcban is.

– Ön Manette doktor? – kérdé az egyik.

– Én vagyok.

– Manette doktor, azelőtt Beauvaisban, – mondá a másik – a fiatal orvos, eredetileg gyakorlott sebész, aki az utolsó néhány év alatt Párisban olyan nagy hirnévre tett szert?

– Uraim, – válaszoltam – én vagyok az a Manette doktor, akiről önök olyan kegyesen beszélnek.

– Lakásán voltunk – mondá az első – és minthogy nem voltunk olyan szerencsések, hogy otthon találtuk volna és hallottuk, hogy talán ebben az irányban sétál, követtem, abban a reményben, hogy utólérjük. Sziveskedjék a kocsiba szállani.

Mindkettőnek a modora parancsoló volt és ezen beszélgetés alatt ugy helyezkedtek el, hogy ők közöttem és a kocsi ajtaja között állottak. Ők fel voltak fegyverkezve. Én nem voltam.

– Uraim, – mondám én – bocsássanak meg, de én rendszerint előbb tudakozódom, hogy ki tisztel meg azzal, hogy segitségemet igénybe veszi és hogy milyen természetü az eset, amelyhez hivnak.

Az erre való választ a második adta meg.

– Doktor, kliensei előkelő osztálybeli emberek. Ami pedig az eset természetét illeti, az ön gyakorlottságában való bizalmunk biztosit bennünket arról, hogy azt ön jobban tudja majd megállapitani, mint mi azt leirni képesek vagyunk. Elég. Sziveskedjék a kocsiba szállani.

Nem tehettem egyebet, mint hogy beletörődtem és hallgatva beszállottam. Mind a ketten beszállottak utánam, az utolsó beugrott, miután a lépcsőt fölhajtotta. A kocsi megfordult és az előbbi sebességgel elhajtott.

Egészen pontosan ismétlem ezt a beszélgetést, ahogyan megtörtént. Nem kételkedem, hogy szóról-szóra ugyanolyan volt. Mindent pontosan leirok ugy, ahogyan történt és arra kényszeritem agyamat, hogy ne térjen el a tárgytól. Ahol ezt a jelet alkalmazom, amely itt következik, ott egy időre félbehagyom és papirosomat rejtekhelyére dugom.

A kocsi gyorsan elhagyta az utcákat, áthaladt az északi sorompón és az országutra került. Körülbelül háromnegyed órányira a sorompótól – akkor nem becsültem meg a távolságot, de egy más alkalommal, mikor arra haladtam – a kocsi letért az országutról és mindjárt azután megállott egy magányos ház előtt. Mind a hárman kiszállottunk és puha, nedves gyaloguton egy kerten haladtunk át, ahol a ház előtt egy elhanyagolt szökőkut állott. A csengő hangjára nem nyitottak azonnal ajtót és vezetőim egyike az ajtót kinyitó embert sulyos lovaglókeztyüjével arculvágta.

Ebben a műveletben nem volt semmi, ami különösen megragadta volna figyelmemet, mert gyakran láttam, hogy a népet ütötték, mint a kutyát. De a kettő közül a másik, aki szintén bosszus volt, hasonló módon, kezével ütötte meg az embert; a testvérek külseje és magatartása annyira hasonlitott egymáshoz, hogy akkor vettem észre először, hogy ikertestvérek voltak.

Attól az időtől kezdve, mikor a külső kapunál kiszállottunk (mely zárva volt és amelyet a testvérek egyike nyitott ki és bocsátott minket be, majd ismét bezárta), egy felső szobából származó kiáltást hallottam. Egyenesen ebbe a szobába vezettek, a kiáltás hangosabbá vált, amint a lépcsőn fölmentünk és egy ágyban fekvő lázas beteget találtam ottan.

A beteg fiatal, nagyon szép nő volt és bizonyára nem volt több husz évesnél. Haja kuszált és zilált volt és karjai zsebkendőkkel és övekkel oldalához voltak kötve. Észrevettem, hogy ezek a kötelékek mind férfiruházat részei voltak. Egyiken, mely diszöltözethez való rojtos vállszalag volt, nemesi cimert és »E« betüt láttam.

Mindezt az első percben vettem észre, mikor a beteget néztem, aki nyugtalan mozgásai közben az ágy szélén arcára feküdt, a vállszalag végét szájába vette és a megfulladás veszélyének volt kitéve. Első műveletem az volt, hogy karomat kinyujtottam és lélegzetvételét megkönnyitettem; mikor a vállszalagot félretoltam, pillantottam meg annak a sarkán levő himzést.

Gyöngéden megforditottam, kezemet mellére helyeztem, hogy megnyugtassam és visszatartsam, és arcába tekintettem. Szeme merev és zavart volt és folytonosan sikoltozva kiabált és ezeket a szavakat ismételte: »Férjem, atyám, testvérem«, azután tizenkettőig számolt és azt mondá »csend!« Egy pillanatig szünetelt csupán, nem tovább, hogy hallgatózzon és azután ujra kezdte a jajgatást és ismételte a szavakat: »Férjem, atyám, testvérem«, tizenkettőig számolt és azt mondá »csend!« Mindig ugyanazon sorrendben és ugyanolyan módon. Félbeszakitás nem volt, a kis szünetet kivéve.

– Mióta tart ez? – kérdeztem.

Megkülönböztetés végett a testvéreket idősebb és fiatalabbnak fogom nevezni; az idősebbnek azt gondoltam, aki nagyobb tekintélyt gyakorolt. Az idősebb válaszolt:

– Körülbelül az elmult éjszaka ugyanez órája óta.

– Van neki férje, atyja és testvére?

– Testvére.

– Nem a testvérével beszélek?

Nagy megvetéssel válaszolt:

– Nem.

– Gondolatai a tizenkettes számmal vannak összefüggésben?

Az ifjabb türelmetlenül vetette közbe:

– Tizenkét óra.

– Nézzék, uraim, – mondtam én – mialatt kezem a mellén pihent – mennyire hasznavehetetlen vagyok itten így, mint ahogyan engem idehoztak. Ha tudtam volna, hogy mit találok itten, elláthattam volna magamat. Igy időt kell vesztenünk. Ezen a magányos helyen nem lehet orvosságot kapni.

Az idősebb testvér a fiatalabbra nézett, aki közönyösen válaszolt:

– Van itt egy gyógyszerszekrény – egy mellékszobából előhozta és az asztalra helyezte.

Néhány palackot kinyitottam, megszagoltam és a dugóval ajkamat érintettem. Ha valami mást akartam volna alkalmazni, mint narkotikus szereket, amelyek már magukban véve is mérgezők, azok közül egyiket sem lett volna szabad használnom.

– Nem bizik ezekben? – kérdé az ifjabb testvér.

– Látja, hogy alkalmazni akarom – válaszoltam és többet nem szólottam.

Nagynehezen és nagy fáradsággal sikerült hogy a beteg a kivánt adagot lenyelte. Minthogy bizonyos idő eltelte után meg akartam azt ismételni és a hatását is meg kellett figyelnem, leültem az ágy mellé. Félénk, nyomott hangulatu nő ápolta (a lépcső alján lévő ember felesége), egy sarokban állott. A ház nedves és roskadozó volt, közepesen butorozott – nyilvánvalóan csak röviddel ezelőtt költöztek belé és csak ideiglenesen lakták. – Az ablakok elé régi, vastag szőnyeget szegeztek, hogy a kiabálás hangját tompitsák. »Férjem, atyám, testvérem«, tizenkettőig számolt, azután »csend!« A roham oly heves volt, hogy a karjait lekötő kötelékeket nem távolitottam el; de gondom volt reá, hogy fájdalmat ne okozzanak. Az egyedüli bátoritó körülmény az volt, hogy a beteg mellén pihenő kezemnek olyan nyugtató hatása volt, hogy a testet néhány percre lecsendesitette. A kiáltásra nem volt hatása, óra ingája nem lehetett rendszeresebb.

Minthogy kezemnek ilyen hatása volt, félórája ültem az ágy mellett, a két testvér nézte, majd az idősebb igy szólott:

– Egy másik beteg is van itt.

Megijedtem és kérdeztem:

– Sürgős az eset?

– Jobb, ha látja – válaszolt közömbösen és egy lámpát fogott.

A másik beteg egy hátulsó szobában feküdt, melyhez külön lépcső vezetett, a szoba tulajdonképpen egy istálló fölötti padlás volt. Egyik részén alacsony gipszmenyezet volt; a többi része nyitva volt a háztető mestergerendájáig és a menyezet helyén egyes gerendák voltak. Abban a részben széna és szalma volt felhalmozva, tüzifacsomók és egy halom alma homokba rakva. Ezen a részen kellett áthaladnom, hogy a másikba jussak. Emlékezőtehetségem pontos és megbizható. Ilyen részletekkel teszem próbára és most, fogságom tizedik esztendejének végén, itt a Bastilleban levő cellámban oly tisztán látok mindent magam előtt, amint azt akkor éjjel láttam.

A földön, egy csomó szénán, párnával a feje alatt, feküdt egy csinos parasztfiu, nem lehetett több, mint tizenhét éves. Hátán feküdt, fogait összeszoritotta, jobbkezét mellére nyomta, villogó szeme a magasba nézett. Nem láthattam, hogy hol volt a sebe, amint melléje térdeltem és föléje hajoltam; de láttam, hogy haldokolt.

– Én orvos vagyok, szegény fiu, – mondám – hadd vizsgáljam meg.

– Nem akarom, hogy megvizsgáljon, – válaszolta – hagyja!

A seb keze alatt volt, annyira megnyugtattam őt, hogy megengedte, hogy kezét eltávolitsam. A seb kardszurás volt, 20–24 órai keletü, de nem volt menthető, még ha késedelem nélkül is kezelték volna. Gyorsan haldoklott. Mikor az idősebb testvérre néztem, láttam, hogy ugy tekint le erre a csinos, haldokló fiura, mintha valami sebesült madár vagy nyul volna; mintha nem is volna embertársa.

– Hogyan történt ez, uram? – kérdeztem.

– Egy közönséges fiatal veszett kutya! Jobbágy! Testvéremet arra kényszeritette, hogy kardot rántson és testvérem kardjától esett el, mint valami ur.

Egy szikrányi részvét, szánalom vagy emberi érzés sem volt e válaszban. Ugy látszott, hogy a beszélőre kellemetlen volt, hogy ez a másfajta teremtmény ilyen módon haldoklott és hogy jobb lett volna, ha ő, féregéletének szokásos sötét folyamán halt volna meg. Teljesen képtelen volt arra, hogy szánalmat vagy részvétet tanusitson a fiu végzete iránt.

A fiu szeme lassan feléje fordult, mialatt beszélt, azután lassan felém nézett.

– Doktor, ezek a nemesek nagyon büszkék; de mi közönséges kutyák is büszkék vagyunk néha. Ők kirabolnak, ütnek, vernek, megölnek minket, de néha mégis marad egy kevés büszkeségünk. Ő… Látta őt, doktor?

A jajgatás és kiabálás idehallatszott, ámbár a távolság tompitotta. Ugy kérdezősködött utána, mintha ott feküdnék előttünk.

– Láttam, – mondám.

– Ő az én testvérem, doktor. Ezek a nemesek sok éven át gyakorolták szégyenletes jogaikat testvéreink szemérmével és erényeivel szemben, de még voltak jó leányok is közöttünk. Tudom, és atyám is beszélt erről. Ő jó leány volt. Derék fiatalembernek volt a jegyese; egyik bérlőjének. Mi mind az ő bérlői voltunk, azé az emberé, aki ott áll. A másik a testvére, egy gonosz fajnak a legrosszabbja.

Csak nagy nehézséggel gyüjtött a fiu elegendő testi erőt, hogy beszéljen; de lelke borzasztó hangsullyal beszélt.

– Az az ember, aki ottan áll, teljesen kirabolt minket, mint ahogyan mindnyájunkkal, közönséges kutyákkal, cselekszenek ők, a felsőbb lények. Könyörület nélkül megadóztatott, kényszeritett arra, hogy fizetés nélkül dolgozzunk neki; kényszeritett, hogy gabonánkat az ő malmán őröljük; kényszeritett, hogy szelid madarainak seregét a mi nyomoruságos termésünkkel etessük és halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy egyetlen madarat tartsunk; annyira kirabolt és kiszipolyozott, hogy ha néha véletlenül akadt egy darabka husunk, zárt ajtóknál, csukott ablakok mellett ettük meg, attól való félelmünkben, hogy emberei meglátják és elveszik tőlünk; mondom, annyira kiszipolyozott, meghajszolt és megkinzott, hogy atyánk azt mondotta: rettenetes dolog gyermeknek életet adni és inkább imádkozzunk, hogy asszonyaink terméketlenek maradjanak és nyomorult fajunk kipusztuljon.

Sohasem láttam azelőtt, hogy az elnyomatás érzéke ilyen lángként törjön ki. Gyanitottam, hogy szunnyad valahol a népben, de sohasem láttam a kitörését, mig ennél a haldokló fiunál nem tapasztaltam.

– Testvérem mégis férjhez ment, doktor. A szegény fickó akkor beteg volt és ő hozzáment kedveséhez, hogy ápolhassa, gondozhassa kunyhónkban, kutyaólunkban, mint ahogy az az ember nevezné. Még csak néhány hete volt férjnél, mikor ennek az embernek a testvére meglátta őt és megtetszett neki és kérte azt az embert, hogy neki kölcsönözze… Minek vannak férjek közöttünk! Ő hajlandó volt erre, de testvérem jó és erényes volt és gyülölte az ő testvérét olyan gyülölettel, mint én. Mit tett most ez a kettő, hogy férjét rábirja arra, hogy feleségével szemben befolyását gyakorolja és őt engedékenységre birja?

A fiu szemei, melyek eddig reám voltak szegezve, lassan a nézők felé fordultak és én a két arcban láttam, hogy mindaz, amit mondott, igaz volt. Még most is itt a Bastilleban látom ezt a két ellentétes büszkeséget; a nemesnél csupa hanyag közönyösség, a parasztnál letiport érzés és szenvedélyes bosszu.

– Ön tudja, doktor, hogy ezen nemesek jogai közé tartozik, hogy minket közönséges kutyákat szekérbe foghatnak és hajthatnak. Befogták és hajtották őt. Ön tudja, hogy jogaik közé tartozik, hogy minket az egész éjjel kertjeikben ébren tarthatnak, hogy a békákat elcsendesitsük, hogy az ő nemes álmuk ne zavartassék. Egész éjjel virrasztania kellett az egészségtelen ködben és nappal ismét befogták őt. De ő nem volt rábirható. Nem! Mikor egy délben kifogták, hogy egyen, – ha ugyan képes volt ételt találni – tizenkétszer zokogott, minden harangütésre egyet és felesége keblén meghalt!

Semmi egyéb nem lett volna képes a fiut még életben tartani, mint az az elhatározás, hogy minden baját elmondja. A halál gyülekező árnyait visszakényszeritette, mint ahogy ökölbe fogott jobbkezét kényszeritette, hogy ökölbe fogva maradjon és sebét befogja.

– Azután annak az embernek az engedelmével és segitségével testvére elvitte őt; annak ellenére, amit ő megmondott testvérének – és hogy az mi volt, az nem lesz sokáig titok ön előtt, doktor – testvére elvitte őt egy kis időre való gyönyörére és szórakozására. Láttam, amint elhaladt mellettem az uton. Mikor a hirt hazavittem, atyám szive meghasadt; sohasem szólott egy szót sem arról, ami szivét eltöltötte. Hugomat (mert még egy van) olyan helyre vittem, ahol ez az ember nem érheti el és ahol ő sohasem lesz a jobbágya. Azután fölkutattam a testvérét itt és az elmult éjjel bemásztam – én, a közönséges kutya, karddal a kezemben. – Hol van a padlásablak? Itt volt valahol?

A szoba elsötétült előtte, a világ szükebb lett körülötte. Körültekintettem és észrevettem, hogy a széna és szalma a padlón le van tiporva, mintha küzdelem folyt volna ottan.

– Testvérem meghallott és berohant. Mondottam neki, hogy ne jöjjön közelembe, mig meg nem ölöm azt. Először néhány pénzdarabot hajitott nekem a cudar, majd ostorral felém sujtott. De én, a közönséges kutya, ugy elvertem őt, hogy kardját kényszerült kihuzni. Hadd törje annyi darabra, amennyire akarja, azt a kardot, melyet az én véremmel festett meg: kirántotta kardját, hogy védekezzék, – minden művészetével védte az életét.

Csak néhány perccel azelőtt pillantottam meg egy széttört kard darabjait a széna alatt. Nemesember kardja volt. Egy más helyen egy más régi kard hevert, mely katona kardjának látszott.

– Emeljen föl most, doktor, emeljen föl. Hol van ő?

– Nincs itt – mondám, abban a hiszemben, hogy a testvéréről beszél, miközben felemeltem.

– Ó! Mily büszkék ezek a nemesek, de mégis fél a tekintetemtől. Hol van az a férfi, aki itt volt? Forditsa arcomat feléje.

Ugy cselekedtem és a fiu fejét térdemre fektettem. De egy pillanatra rendkivüli erővel felruházva, teljesen fölemelkedett és engem is arra kényszeritett, különben nem támaszthattam volna őt.

– Marquis, – mondá a fiu, fölemelve jobbját és tágra nyilt szemmel nézett reá – arra a napra, mikor mindezekért a tettekért meg kell felelni, megidézem önt és gonosz fajzatának minden leszármazóját, hogy feleljen ezekért a tettekért. Ezzel a véres kereszttel jelölöm meg, annak bizonyságául, hogy megidéztem. Arra a napra, amikor mindezekért a tettekért meg kell felelni, megidézem testvérét, gonosz fajának leggonoszabbját, hogy ezekért a tettekért még külön megfeleljen. Ezzel a véres kereszttel jelölöm őt meg idézésem bizonyságául.

Kétszer nyult kezével a mellén levő sebbe és mutatóujjával keresztet rajzolt a levegőbe. Felemelt ujjal állott még egy ideig és mikor a kéz lehanyatlott, ő is vele zuhant és én lefektettem – a halottat.

Mikor visszatértem a fiatal nő betegágyához, azt találtam, hogy ugyanazon sorrendben és ugyanolyan folytonossággal félrebeszél lázában. Tudtam, hogy sok óráig tarthatott még és hogy az valószinüen a halál csendjében ér majd véget.

Megismételtem az orvosságot, melyet azelőtt beadtam neki és ott ültem ágya mellett, mig az éjszaka jó messzire haladt. Visitó kiáltozása nem csökkent, a szavak és azoknak a sorrendje nem változott. Mindig ugyanaz a »Férjem, atyám, testvérem! egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tiz, tizenegy, tizenkettő. Csend!«

Huszonhat óra mult el azóta, hogy láttam őt. Kétszer távoztam el és jöttem vissza és ismét ott ültem mellette, mikor gyöngülni kezdett. Megtettem azt a keveset, ami ilyen körülmények között megtehető, lassankint lethargiába merült és ugy feküdt ott, mint egy halott.

Olyannak látszott, mint mikor hosszadalmas, rettenetes vihar után a szél és eső megszünik. Megszabaditottam karjait, előhivtam az asszonyt, hogy segitsen, hogy megfelelő helyzetbe fektessem és tépett ruháját rendbehozzam. Akkor vettem csupán észre, hogy állapota olyan volt, melyben rövid idővel azelőtt, első izben keletkeztek anyai remények, ekkor aztán még az a kevés reményem is elveszett, amelyet eddig tápláltam.

– Meghalt? – kérdé a márki, akit még mindig az idősebb testvérnek nevezek, és aki lóhátról, csizmában, sarkantyusan jött be a szobába.

– Nem halt meg, de haldoklik, – mondám.

– Micsoda erő van ezekben a közönséges testekben! – mondá és kiváncsian nézett reá.

– Csodálatos erő van a fájdalomban és a kétségbeesésben, – válaszoltam.

Először nevetett szavaimon, majd homlokát ráncolta. Lábával széket tolt az enyém mellé, az asszonynak megparancsolta, hogy menjen ki és halk hangon mondá:

– Testvéremet ebbe a kellemetlenségbe keveredve találtam és azt ajánlottam neki, hogy az ön segitségét vegye igénybe. Önnek nagy a hirneve és mint fiatal ember, aki a jövője előtt áll, valószinüen vigyáz az érdekeire. Amit itt látott, az olyan, hogy azt csupán látni lehet, de nem szabad róla beszélni.

A beteg lehelletét figyeltem és elkerültem a válaszadást.

– Megtisztel a figyelmével, doktor?

– Uram, – mondám – az én hivatásomban a betegek közléseit mindig bizalmasnak vesszük. – Óvatos voltam válaszomban, mert nyugtalanitott, amit láttam és hallottam.

Lélegzetvétele annyira elgyöngült, hogy szivét és ütőerét vizsgáltam. Még volt benne élet. Mikor körültekintettem, láttam, hogy mind a két testvér figyelmesen néz reám.

Az irás nagy nehézséget okoz, olyan nagy a hideg és tele vagyok aggodalommal, hogy rajtaérnek és földalatti sötét cellába visznek, ugy hogy az elbeszélést meg kell röviditenem. Emlékezőtehetségem zavartalan, hű; minden szóra, mit a két testvérrel váltottam, tisztán emlékszem vissza.

Még egy hétig kinlódott, a hét vége felé, mikor odahajoltam ajkaihoz, megértettem néhány szótagot, mit hozzám intézett. Azt kérdezte tőlem, hogy hol van, megmondottam neki, továbbá azt is, hogy ki vagyok. Hiába kérdeztem őt, hogy mi a családi neve. Fejét rázta a párnán és megóvta titkát, mint a fiu.

Nem volt alkalmam, hogy mást kérdezzek tőle, mig a testvéreknek megmondottam, hogy végéhez közeledett és nem éli meg a következő napot. Mindaddig kivülem és az asszonyon kivül senki sem mutatkozott a beteg előtt, ha az öntudatnál volt, de az egyik vagy a másik testvér mindig féltékenyen ott ült az ágy fejénél levő függöny mögött, valahányszor ott voltam. Mikor azonban már ilyen állapotban volt, közömbösnek látszott előttük, hogy mit beszélek vele; mintha – az a gondolat merült föl bennem – én is haldokolnék.

Mindig észrevettem, hogy büszkeségük mélyen meg volt sértve, hogy a fiatalabb testvér (ahogy én nevezem) kardját összemérte egy paraszttal, egy parasztfiuval. Az egyedüli gondolat, mely mind a kettőt bántotta, az volt, hogy ez az eset lealacsonyitja nagy mértékben a családot és hogy nevetségessé teszi. Valahányszor az ifjabb testvér pillantásával találkoztam, kifejezéséből azt vettem észre, nagyon neheztel reám amiatt, hogy ezt a körülményt a fiutól megtudtam. Udvariasabb, előzékenyebb volt velem szemben, mint az idősebb; de ezt mégis észrevettem arckifejezéséből. Az idősebb tekintetében azt is láttam, hogy alkalmatlan vagyok neki.

Betegem két órával éjfél előtt meghalt, órám szerint majdnem ugyanabban a percben, mint amikor először láttam őt. Egyedül voltam mellette, mikor szegény fiatal feje gyöngéden oldalt hanyatlott és minden földi baja és bánata véget ért.

A testvérek a földszinten levő szobában türelmetlenül vártak arra, hogy ellovagolhassanak. Mialatt egyedül voltam a beteg ágyánál, hallottam, amint lovaglóostorukkal csizmájuk szárát verdesték és föl és alá járkáltak.

– Meghalt végre? – kérdé az idősebb, mikor beléptem.

– Meghalt, – mondám.

– Gratulálok, testvér, – mondá, mikor megfordult.

Már előzetesen pénzt ajánlott föl nekem, ennek az elfogadását azonban késleltettem. Most egy tekercs aranyat adott. Elvettem a kezéből és az asztalra tettem. Megfontoltam a dolgot és arra az elhatározásra jutottam, hogy nem fogadok el semmit.

– Kérem, bocsásson meg, – mondám – de ilyen körülmények között nem.

Egymásra pillantottak; ők is meghajoltak, mikor én meghajoltam előttük és elváltunk anélkül, hogy csak egyetlen szót is mondottunk volna.

Fáradt, fáradt, fáradt vagyok, – ennyi bánat lesujtott. Nem tudom elolvasni, amit lesorvadt kezemmel irtam.

Korán reggel egy nevemmel ellátott szekrénykében leadták lakásomon a pénztekercset. Az első pillanattól kezdve aggodalmasan megfontoltam, hogy mit kell tennem. Azon a napon elhatároztam, hogy privátim irok a miniszternek, tudatom vele a két esetet, melynél segitségemet igénybe vették és a helyet, ahová hivtak, szóval minden részletet. Tudtam, hogy milyen hatalmas volt az udvari befolyás és hogy milyen jogai vannak a nemességnek és azt vártam, hogy a dologról soha többé nem lesz szó, de lelkiismeretemet óhajtottam megkönnyebbiteni. Az ügyet szigoruan titokban tartottam, még feleségem előtt is és azt határoztam, hogy ezt is fölemlitem levelemben. Tényleges veszedelemtől nem tartottam, de tudtam, hogy másokra veszedelmes lehet, ha megtudják azt, amiről nekem volt tudomásom.

Azon a napon nagyon el voltam foglalva és este nem fejezhettem be levelemet. Másnap reggel a szokottnál jóval korábban keltem föl, hogy befejezhessem. Az év utolsó napja volt. A levél befejezetten feküdt előttem, amikor jelentették, hogy egy urnő látni óhajt.

A feladat, melyet magam elé tüztem, mindinkább meghaladja erőmet. Oly hideg, oly sötét van, érzékeim oly tompák és a reám nehezedő komor hangulat oly borzasztó.

Az urnő fiatal, kellemes és szép volt, de külseje szerint nem hosszu életü. Nagyon izgatott volt. St. Evrémonde márki feleségének mutatkozott be. Én azt a cimzést, mellyel a parasztfiu az idősebb testvért megszólitotta, a vállszalagon látott kezdőbetüvel hoztam kapcsolatba és könnyen jutottam arra a következtetésre, hogy azt a nemesembert rövid idővel azelőtt láttam.

Emlékezetem még mindig pontos, de nem irhatom le ennek a beszélgetésnek a szavait. Gyanitom, hogy szigorubban megfigyelnek, mint azelőtt és nem tudom, hogy mely időben figyelnek meg. Az urnő részben gyanitotta, részben felfedezte a kegyetlen történet főadatait, tudott arról, hogy férjének része volt abban és hogy az én segitségemet vették igénybe. Nem tudta, hogy az a nő meghalt. Azt remélte, hogy titokban tudathatja vele részvétét, amint nekem nagy aggodalommal mondotta. Remélte, hogy az Ég haragját elforditja a családról, mely hosszu idő óta gyülöletes volt sok szenvedő előtt.

Volt oka azt hinnie, hogy van egy élő nőtestvér, és legforróbb vágya az volt, hogy ezen a testvéren segitsen. Nem mondhattam neki egyebet, mint hogy csakugyan van ilyen testvér; azon kivül semmit sem tudtam. Bizva titoktartásomban, azzal a reménnyel jött hozzám, hogy képes leszek az emlitett leány nevét és tartózkodási helyét neki megmondani. Mind e szomoru óráig egyiket sem tudom.

Papirszeleteim kifogynak. Tegnap fenyegetés közben elvettek tőlem egyet. Följegyzéseimet ma be kell fejeznem.

Kegyes, részvéttel teljes urnő volt, házassága nem volt boldog. Hogy is lehetett volna! A testvér nem bizott benne és gyülölte őt és minden befolyását ellene forditotta; félt tőle és férjétől is. Mikor a kapuhoz kisértem, kocsijában egy gyermek ült, két-három éves szép kis fiu.

– Ő érette, doktor, – mondá és könnyezve reámutatott – szeretnék jóvátenni annyit, amennyi gyönge tehetségemtől kitelik. Máskülönben öröksége sohasem lesz áldás reá. Érzem, hogy ha másképpen nem engesztelik ki ezt a bünt, egy napon az ő vétkéül fogják azt betudni. Amit magaménak mondhatok, – nagyon kevés, csak néhány ékszer – ez legyen életének első kötelessége, hogy azt halott anyjának részvéte és mély bánata kiséretében ennek a megsértett családnak adja, ha a leány fölfedezhető.

Megcsókolta a fiut és dédelgetve mondá:

– A te drága érdekedben történik. Te hüséges leszel, Károlyka.

A gyermek bátran válaszolt:

– Igen.

Kezet csókoltam neki, ő karjába vette, dédelgette a fiut és elhajtott. Sohasem láttam többé.

Minthogy férje nevét abban a hiszemben emlitette, hogy én ismerem, nem emlitettem azt levelemben. A levelet lepecsételtem és minthogy másban nem biztam, aznap magam kézbesitettem.

Ez este, az év utolsó estéjén, kilenc óra tájban, feketébe öltözött ember csengetett kapumon és óhajtott látni engem. Nesztelenül követte szolgámat a lépcsőn, egy fiatal fiut, Defarge Ernőt. Mikor szolgám a szobába lépett, ahol feleségemmel ültem, – ó feleségem, szivem szerelme! Szép fiatal, angol hitvesem! – láttuk, hogy az az ember, akiről ő azt hitte, hogy a kapunál maradt, szótlanul ott áll mögötte.

– Sürgős eset Rue St. Honoréban, – mondá. – Nem tartóztatja sokáig, kocsi vár.

Ide hozott, ide hozott a siromba. Mikor házamból kiléptem, hátulról fekete kendőt dobtak arcomra és szájam fölött szorosan összehuzták, karjaimat megkötözték. A két testvér egy sötét sarokból átkerült az utca másik oldaláról és kézmozdulattal azonositotta személyemet. A másik, zsebéből elővette levelemet, megmutatta nekem és egy lámpás lángjánál elégette, melyet egy szolga odatartott és lábával a hamut széttaposta. Egy szót nem szólottak. Ide hoztak, ide hoztak elevenen a siromba.

Ha Istennek ugy tetszett volna, hogy mind e borzalmas évek alatt, a két testvér közül bármelyik kemény szivének azt sugallta volna, hogy hirt juttasson hozzám szeretett feleségemről, – csak egyetlen szót, hogy él-e vagy meghalt – azt hihettem volna, hogy Ő nem hagyta el őket teljesen. De most hiszem, hogy a véres kereszt jele végzetes reájok és nekik az Ő könyörületében nem lesz részük. Őket és leszármazottjaikat, fajuk utolsó tagjáig én, Manette Sándor, szerencsétlen fogoly, az 1767-ik év utolsó éjszakáján, elviselhetetlen gyötrelmemben vádolom arra az időre, mikor mindezekért a tettekért meg kell felelni. Bevádolom őket Ég és föld előtt.«

Rémületes üvöltés támadt, mikor ennek az okmánynak a fölolvasását befejezték. Éktelen orditás, melyből csak a vér után való mohó szomjuság volt kivehető. Az elbeszélés a kor legbosszuvágyóbb szenvedelmét keltette föl és nem volt olyan fej az országban, amely ezért a halált elkerülhette volna.

Mi szükség e törvényszék és e hallgatóság előtt kiemelni azt, hogy Defargeék ezt a papirost nem hozták nyilvánosságra, mint a Bastilleban felfedezett többi emlékiratot, hanem megtartották, hogy az alkalmas időt kivárják? Minek kiemelni azt, hogy ezt a gyülölt családot Saint Antoine már régen kiátkozta és hogy az bele volt kötve a végzetes lajstromba? Az az ember sohasem élt, akinek erényei és szolgálatai megóvták volna ezen a helyen, ezen a napon és ilyen váddal szemben.

Annál rosszabb volt a vádlottra, hogy a vádló jól ismert polgár, az ő ragaszkodó barátja, feleségének atyja volt. A néptömeg őrjöngő vágyainak egyike volt az ókor kétségbevont erényeinek az utánzása és a nép oltárán való önfeláldozás. Mikor aztán az elnök azt mondotta (különben a saját feje ingott volna a vállán), hogy a köztársaság jó orvosa még nagyobb érdemeket szerez magának a köztársaság körül azáltal, hogy egy gyülölt arisztokrata családot kiirt és kétségtelenül szent élvezetben és gyönyörben lesz része, hogy leányát özveggyé és az ő gyermekét árvává teszi, vad izgalom és hazafias láz fogott el mindenkit, az emberi érzés egy szikrája nélkül.

– Itt nagy a doktor befolyása – mondá Defargené mosolyogva a Bosszuangyalhoz. – Mentse meg őt most, kedves doktor, mentse meg!

Minden esküdt szavazásakor vad üvöltés támadt. Még egy szavazat, még egy. Üvöltés, üvöltés.

Egyhanguan elitélték. Érzelme és származása szerint arisztokrata, a köztársaság ellensége, a népnek hirhedt elnyomója. Vissza a Conciergeriebe és azután a halálba, huszonnégy órán belül.

11. Fejezet. Alkonyat.

A halálraitélt ártatlan ember szerencsétlen felesége összeroskadt az itélet sulya alatt, mintha halálosan sujtották volna. Hang nem jött az ajkára, de lelkének erős volt a szózata és azt hangoztatta feléje, hogy ő az egyedüli a világon, akinek őt fájdalmában fel kell emelnie és akinek nem szabad fájdalmát növelnie, ugy hogy még ettől a csapástól is rögtön magához tért.

Minthogy a biráknak nyilvános utcai ünnepségen kellett résztvenniök, a törvényszék elnapolódott. A lárma és a teremnek a számos kijáráson való megüresedése még nem szünt meg, mikor Lucie karját férje felé kinyujtva állt ott, arcában csupa szerelem és vigasztalás volt látható.

– Ha megérinthetném! Ha megölelhetném csak egyszer! Ó, jó polgárok, habár csak annyi részvétetek volna irányunkban!

Csak a börtönőr maradt ott és kettő a négy ember közül, aki őt az elmult este elfogta és Barsad. A nép mind kitódult az utcára, hogy a látványosságot megnézze. Barsad ajánlotta a többinek:

– Hadd ölelje meg; hisz csak egy pillanat. – Hallgatva beleegyeztek és a padokon át a teremben levő emelvényhez kisérték, ahonnan Károly előrehajolt és karjaiba ölelhette.

– Isten veled, lelkem édes szerelme. Utolsó áldásom kisérjen, szerelmem. Ismét találkozunk ott, ahol a fáradtak pihennek.

Ezek voltak férje szavai, mikor keblére ölelte őt.

– El tudom viselni, édes Károly. Az Ur segit; ne szenvedj miattam. Utolsó áldást gyermekünknek.

– Általad küldöm. Általad csókolom. Isten hozzádot mondok neki általad.

– Férjem. Nem! Még egy pillanatra! – Elszakadt tőle. – Nem leszünk sokáig elválasztva. Érzem, hogy szivem lassan megtörik; de kötelességemet megteszem, amig képes vagyok arra és ha elhagyom őt, Isten jó barátokat támaszt az ő számára is, amint Ő érettem megtette.

Atyja követte őt és mindkettő előtt térdre borult volna, ha Darnay kezénél nem fogja és ezt kiáltja:

– Nem, nem! Mit cselekedett, hogy előttünk térdelni akar? Most tudjuk, hogy milyen küzdelmei voltak azelőtt. Most tudjuk, hogy mit szenvedett, mikor származásomat gyanitotta és mikor azt megtudta. Most tudjuk, hogy milyen természetes ellenszenvvel kellett megküzdenie és azt legyőzni az ő érdekében. Szivünk egész melegével, minden szerelmünkkel mondunk önnek köszönetet. Az Ég áldja meg!

Az atya egyedüli válasza volt, hogy kezével ősz hajába markolt és azt tépte hangos jajveszékelés közben.

– Nem történhetett másképpen – mondá a fogoly, – minden összeműködött, hogy igy végződjék. Az az eredménytelen törekvés, hogy szegény anyám parancsának eleget tegyek, hozott végzetesen az ön közelébe. Gonoszból nem származhatott jó és áldatlan kezdetnek nem lehetett szerencsésebb vége. Vigasztalódjék és bocsásson meg nekem. Az Ég áldja meg!

Mikor elvezették, felesége elbocsátotta őt és imára kulcsolt kezekkel nézett utána, arcán sugárzó kifejezés ült, melyben még vigasztaló mosoly is volt látható. Mikor a foglyok ajtaján eltávozott, megfordult, fejét szeretően atyja keblére hajtotta, szólni akart hozzá és lábaihoz rogyott.

Akkor előkerült Carton Sydney a sötét sarokból, ahonnan nem mozdult eddig és fölemelte őt. Csak atyja és Lorry voltak vele. Karja remegett, mikor fölemelte és fejét megtámasztotta. De arcából nemcsak részvét – büszkeség is sugárzott.

– Kocsiba vigyem őt? Nem érzem a sulyát.

Könnyen vitte a kapuhoz és gyöngéden lefektette a kocsiban. Atyja és öreg barátja beszállottak, ő a kocsis mellé ült.

Mikor a kapuhoz értek, ahol csak néhány órával azelőtt állott a sötétségben, hogy elképzelje, hogy az utca mely durva köveit érintették lábai, ismét kiemelte őt és a lépcsőn fölvitte szobájába. Ott lefektette egy divánra, ahol gyermeke és Miss Pross sirtak fölötte.

– Ne hozza eszméletre – mondá gyöngéden az utóbbinak, jobb neki igy; ne hozza öntudatra, amig csupán eszméletlen.

– Ó, Carton, Carton, édes Carton – kiáltott a kis Lucie és szenvedélyesen átölelte nyakát, bánata kitörésében. – Most, hogy eljött, bizonyára tesz valamit, hogy mamán segitsen és hogy papát megmentse! Ó, nézzen reá, édes Carton! Ön azok közül való, akik szeretik őt, el tudja viselni, hogy igy látja őt?

A gyermek fölé hajolt és viruló arcát arcára fektette. Gyöngéden letette őt és öntudatlan anyját nézte.

– Mielőtt távozom – kérdezte és szünetet tartott – megcsókolhatom-e őt?

Későbben emlékeztek arra, hogy mikor föléje hajolt és ajkaival arcához ért, néhány szót suttogott. A kis Lucie, aki legközelebb állott hozzá, mondotta nekik később és unokáinak is elmondotta, mikor szép öregasszony volt, hogy hallotta, amint ezt mondotta: »egy életet, melyet szeret«.

Mikor kiment a másik szobába, hirtelen Lorryhoz és atyjához fordult, akik követték őt, és az utóbbinak mondá:

– Manette doktor, tegnap még nagy befolyása volt; kisérelje meg, utóljára. A birák és a hatalmon levők mind barátságosak önhöz és hálásak szolgálataiért; nemde?

– Semmi sem maradt előlem titokban, ami Károlyra vonatkozott. Feltétlenül biztositottak, hogy megmentem őt; és meg is mentettem. – Nagyon nyugtalanul és nagyon lassan válaszolt.

– Kisérelje meg ismét. Csak nagyon kevés idő van holnap délutánig, de kisérelje meg.

– Megkisérelem. Nem habozok egy pillanatig sem.

– Ez helyes! Tudom, hogy olyan energia, mint az öné, nagy dolgokat vitt véghez, ámbár – tette hozzá mosolyogva és sóhajjal – ily nagy dolgot soha. De kisérelje meg! Oly keveset ér az élet, ha rosszul használjuk, de mégis ezt a fáradságot megéri. Ha nem ugy volna, nem volna áldozat lemondani róla.

– Elmegyek – mondá Manette doktor – egyenest a közvádlóhoz és az elnökhöz és a többihez is elmegyek, akiket inkább nem nevezek meg. Irok – de várjunk csak! Ünnep van az utcákon, alkonyat előtt senki sem lesz otthon található.

– Az igaz! Kétségbeesett remény, a legjobb esetben is, és nem kétségbeesettebb, ha alkonyatig elhalasztódik. Szeretném tudni, hogy mit végez, ámbár én nem remélek semmit. Mit gondol, Manette doktor, mikorra térhet vissza e félelmetes hatalmaktól?

– Remélem, hogy közvetlenül alkonyat után. Egy-két óra lefolyása alatt.

– Négy óra után már sötétedik. Vegyük a leghosszabb időt. Ha én Lorry urhoz megyek kilenckor, meghallom-e, hogy mit végzett, barátunktól, vagy öntől?

– Meg.

– Szerencsét kivánok.

Lorry követte Sydneyt a kapuhoz és vállát érintette, amint elmenőben volt és megfordulásra késztette.

– Nincs reményem, – mondá Lorry halk és fájdalmas suttogással.

– Nekem sincs.

– Ha ezek közül az emberek közül egy, vagy mind hajlandó is volna arra, hogy életben hagyja őt, – ez óriási föltétel, mert nekik micsoda az ő, vagy bárkinek az élete – kétségbevonom, hogy a törvényszéki teremben lefolyt jelenetek után ezt tenni mernék.

– Én is. A bárd zuhanását hallottam abban az üvöltésben.

Lorry karját az ajtófélfának támasztotta és arcával reáborult.

– Ne essék kétségbe, – mondá Carton nagy gyöngédséggel – ne bánkódjék. Manette doktort bátoritottam ezzel az eszmével, mert éreztem, hogy egy napon Lucienek ez vigasztalás lesz. Különben azt hihetné, hogy életét könnyelmüen pusztulni engedték vagy elvetették és ez bánatot okozhatna neki.

– Igen, igen, igen, – válaszolt Lorry, szemét fölszáritva. – Igaza van. De ő meghal; nincs többé remény.

– Igen. Meghal; nincs többé remény, – ismételte Carton. És szilárd lépéssel haladt le a lépcsőn.

12. Fejezet. Éjszaka.

Carton Sydney megállott az utcán, nem volt egészen határozott, hogy hová menjen.

– Tellson-bankban kilenckor – mondá elmélyedve. – Helyesen cselekszem-e, ha azalatt mutatkozom? Azt hiszem. Legjobb, ha ez a nép tudja, hogy van itt egy olyan férfi, mint én; ajánlatos óvatosság és szükséges előkészület is lehet. De nyugalom, nyugalom, nyugalom. Először meg kell fontolnom.

Lassitotta lépteit, melyek már egy cél irányába vitték őt, egyet-kettőt fordult a már sötétlő utcában és megfontolta a gondolatot, minden lehető következményeivel. Első eszméje megerősödött.

– Legjobb, – mondá véglegesen határozva – ha ez a nép tudja, hogy van itten egy olyan ember, mint én. – És Saint Antoine felé fordult.

Defarge aznap Saint Antoine külvárosbeli korcsmárosnak mondotta magát. Annak, aki ismerte a várost, nem volt nehéz az ő házát kérdezgetés nélkül is megtalálni. Miután megbizonyosodott fekvése felől, Carton kikerült ismét a szük utcákból, megebédelt egy vendéglőben és ebéd után egészséges álomba merült. Évek óta először nem ivott erős italt. Az elmult éjszaka óta nem ivott egyebet, mint egy kevés könnyü bort és a mult éjszaka a brandyt Lorry tüzhelye mellett lassan kiöntötte, mint aki ezzel már végzett.

Hét óra volt, mikor fölfrissülve fölébredt és kiment ismét az utcára. Saint Antoine felé vivő utjában megállott egy kirakat előtt, melyben tükör volt, meglazult nyakkendőjét megigazitotta, kabátja gallérját felhuzta és haját rendbehozta. Mikor ezzel elkészült, Defarge korcsmája felé ment és belépett oda.

Véletlenül nem volt más vendég a korcsmában, mint Jacques Három, a nyugtalan ujju és károgó hangu. Ez az ember, akit az esküdtek között látott, a kis üzleti asztal előtt állott és Defargeékkal beszédbe volt elegyedve, az emberrel és asszonnyal. A Bosszuangyal részt vett a beszélgetésben, mint a cég rendes tagja.

Mikor Carton belépett és leült és (meglehetős rossz francia nyelven) egy kis mérték bort kért, Defargené figyelmetlen pillantást vetett rá, majd figyelmesebbet és még figyelmesebbet, végül odalépett asztalához és kérdezte, hogy mit rendelt.

Carton ismételte, amit már mondott.

– Angol? – kérdezte Defargené és kérdezően huzta fel sötét szemöldökét.

Ránézett, mintha még az egyes szót is nehezen értené meg és az előbbi, erősen idegen hangzásu akcentussal válaszolt:

– Igen, asszonyom, igen. Angol vagyok.

Defargené visszatért asztalához a borért és amikor Carton egy Jakobinus-ujságot kezébe vett és azt szinlelte, hogy nagy fáradsággal megérteni igyekszik, hallotta, amint mondta:

– Esküszöm nektek, olyan, mint Evrémonde.

Defarge odahozta a bort és jó estét kivánt neki.

– Tessék?

– Jó estét.

– Ah! Jó estét, polgár! – mondá poharát megtöltve. – Ah! És jó bor. Éljen a köztársaság!

Defarge visszament az asztalhoz és mondá:

– Bizonyosan hasonlit kissé.

Az asszony határozottan válaszolt:

– Mondom neked, nagyon is hasonlit. – Jacques Három békitően jegyezte meg:

– Ez onnan van, asszonyom, hogy annyit gondol reá.

A kedves Bosszuangyal nevetve füzte hozzá:

– Igaz, szavamra! – És oly gyönyörrel néz elébe annak, hogy holnap még egyszer fogja látni!

Carton mutatóujjával figyelmesen és elmélyedt arckifejezéssel követte az ujság sorait és szavait. Azok mind az üzleti asztalra könyököltek, közel egymáshoz és halkan beszélgettek. Néhány percnyi hallgatás után, mely alatt mindnyájan reánéztek, ő azonban nem zavartatta magát Jakobinus-olvasmányában, azok ismét folytatták beszélgetésüket.

– Teljesen igaz, amit Madame mond – jegyezte meg Jacques Három. – Miért álljunk meg? Nagyon sok az igaz benne. Miért álljunk meg?

– Helyes, helyes, – vetette Defarge közbe – valahol azonban csak meg kell állani. Csupán az a kérdés, hogy hol.

– Kiirtás után, – mondá az asszony.

– Nagyszerü! – károgott Jacques Három. A Bosszuangyal is élénken helyeselt.

– Kiirtás jó elv, feleségem, – mondá Defarge nyugtalanul – általánosságban nem kifogásolom. De ez a doktor sokat szenvedett. Láttad őt ma? Megfigyelted az arcát, mikor az irást fölolvasták?

– Megfigyeltem az arcát, – ismételte az asszony megvetően és bosszusan – igen, megfigyeltem az arcát. Megfigyeltem, hogy az arca nem igazi barátja a köztársaságnak. Vigyázzon az arcára!

– És megfigyelted, feleségem, leánya fájdalmát is – mondá Defarge engesztelő hangon – őneki ez borzasztó fájdalom lehet.

– Megfigyeltem leányát! – ismételte az asszony. – Igen, megfigyeltem leányát, több mint egyszer. Megfigyeltem ma és megfigyeltem más napokon is. Megfigyeltem a tárgyalóteremben és megfigyeltem a börtön előtt az utcán. Csak az ujjamat kell felemelnem…! – Ugy látszott, hogy felemeli (a hallgatózó szeme mindig az ujságon volt) és koppanással ejtette le maga előtt az asztalra, mintha a bárd sujtott volna le.

– A polgárnő isteni! – károgott az esküdt.

– Angyal, – mondá a Bosszuangyal és megölelte őt.

– Ami pedig téged illet, – folytatta az asszony engesztelhetetlenül, férje felé fordulva – ha tőled függne, szerencsére nem függ, még most is megmentenéd ezt az embert.

– Nem! – tiltakozott Defarge. – Nem, még ha ennek a pohárnak a felemelése is elegendő volna ahhoz. De ott aztán megállanék. Azt mondom, álljunk meg itt.

– Látja, Jacques, – mondá Defargené haragosan – látod te is, kis Bosszuangyalom. Hallgassátok csak! Más vétkekért, mint hogy zsarnokok és elnyomók, itéltem ezt a fajt lajstromomban pusztulásra és kiirtásra? Kérdezzétek férjemet, hogy ugy van-e?

– Ugy van, – hagyta Defarge jóvá, kérdezgetés nélkül.

– A nagy napok kezdetén, mikor a Bastille elesett, találta férjem a mai irást és hozta haza magával. Éjszaka közepén, mikor mindenki eltávozott és minden be volt zárva, ezen a helyen elolvastuk, ennek a lámpának a világánál. Kérdezzétek, hogy ugy van-e.

– Ugy van, – hagyta Defarge jóvá.

– Akkor éjjel azt mondottam neki, miután az irást elolvastuk és a lámpa kialudt, a nap besütött a vasrostélyokon az üzletbe, hogy titkot akarok mostan vele közölni. Kérdezzétek meg őt, hogy ugy van-e?

– Ugy van, – hagyta Defarge ismét jóvá.

– Közöltem vele a titkot. Ezzel a két kezemmel ütöttem ezt a mellemet, mint ahogy mostan teszem és mondom neki: »Defarge, engem a tengerparton a halászok között neveltek föl és az a parasztcsalád, melyet a két Evrémonde testvér oly sulyosan megsértett, mint ahogyan azt a Bastilleból való okmány leirja, az az én családom Defarge, a halálosan sebesitett fiunak a testvére, az én testvérem, az a férj az én testvérem férje volt, az a meg nem született gyermek az ő gyermekük volt, az a fitestvér az én fitestvérem volt, az az apa az én apám volt, azok a halottak az én halottaim, és azt az idézést, hogy ezekért a tettekért megfeleljenek, én örököltem!« Kérdezzétek őt, hogy ugy van-e.

– Ugy van – hagyta Defarge még egyszer jóvá.

– Akkor mondd a viharnak és tüzvésznek, hogy álljon meg, de ne nekem – válaszolt Defargené.

Mindkét hallgatójának pokoli élvezetet okozott halálthozó haragja – a hallgatózó érezhette, hogy Defargené milyen sápadt, anélkül hogy látta volna – és mind a kettő élénken helyeselt neki. Defarge, csekély kisebbség, néhány szóval megemlékezett a márki részvéttel teljes feleségéről; de csupán azt érte el, hogy felesége megismételte utolsó válaszát:

– Mondd a viharnak és tüzvésznek, hogy álljon meg, de ne nekem!

Vendégek jöttek és a csoport feloszlott. Az angol vendég is kifizette, amit fogyasztott, megszámolta gondosan, amit pénzéből visszakapott és mint idegen, kérte, hogy utasitsák a Nemzeti Palota irányába. Defargené az ajtóhoz vezette őt, karját az övére helyezte és megmutatta neki az utat. Az angol vendég azt gondolta ezalatt, hogy jócselekedet volna azt a kart megragadni, fölemelni és egy éles kést mélyen aládöfni.

De ő utjára ment és nemsokára eltünt a börtönfal árnyékában. A megállapitott órában előkerült onnan, hogy Lorry lakásán ismét megjelenjen; ahol az öreg urat nyugtalan aggodalomban, föl és alá járkálva találta. Azt mondotta, hogy egészen mostanáig Lucienél volt és csupán egy pár perccel azelőtt hagyta őt el, hogy a megállapodáshoz képest idejében itten legyen. Atyját, körülbelül négy óra óta, mióta a bank épületét elhagyta, nem látták. Lucienek halvány reménye volt, hogy az ő közbenjárása talán megmentheti Károlyt, de ez a reménye nagyon csekély. Már több mint öt órája, hogy távol volt, hol lehet? Lorry tiz óráig várt; minthogy azonban Manette doktor nem tért vissza és ő Luciet nem szivesen hagyta egyedül, ugy állapodtak meg, hogy ismét visszamegy hozzá és éjfélkor ismét visszajön a bank épületébe. Azalatt Carton a tüz mellett egyedül vár a doktorra.

Várt, várt és az óra tizenkettőt ütött, de Manette doktor nem tért vissza. Lorry ismét hazajött, de nem hozott hirt róla. Hol lehet?

Éppen ezt a kérdést tárgyalták és hosszas távolléte folytán hajlandók voltak halvány reményt táplálni, mikor hallották őt a lépcsőn. Abban a pillanatban, amint a szobába lépett, nyilvánvaló lett, hogy minden elveszett.

Hogy valóban volt-e valakinél, avagy pedig az egész idő alatt az utcákon bolyongott, azt sohasem tudták meg. Amint ott állott és reájuk bámult, nem kérdeztek tőle semmit, arca mindent megmondott.

– Nem tudom megtalálni, – mondá ő – de meg kell találnom. Hol van?

Feje és nyaka födetlen volt és amint beszéd közben körültekintett, levetette kabátját és a földre ejtette.

– Hol a padom? Mindenütt kerestem és nem találom. Mit csináltak a munkámmal? Az idő sürget: azokat a cipőket be kell végeznem.

Egymásra néztek és szivük megtört.

– Kérem, kérem! – mondá ő siró hangon. – Hadd lássak munkához. Adják ide a munkámat.

Minthogy nem kapott választ, haját tépte és a padlót verte lábával, mint egy haragos gyermek.

– Ne kinozzanak egy szegény, szerencsétlen nyomorultat, – könyörgött borzalmas kiáltással – adják vissza a munkámat! Mi lesz velünk, ha az a cipő ma éjjel nem készül el?

Elveszett, teljesen elveszett!

Oly teljesen reménytelen volt, hogy őt meggyőzzék, vagy hogy azt megkiséreljék, hogy mindegyikük – mintha megbeszélték volna – egyik kezét a vállára helyezte és azzal az igérettel, hogy munkáját azonnal előkeritik, rábirták őt, hogy a tüz mellé leüljön. Lerogyott a székbe, belekábult a parázsba és sirt. Mintha mindaz, ami a padlásszoba ideje óta történt, csak képzelődés, futó álom lett volna; Lorry látta, hogy ugyanazzá az alakká sorvad, melyet Defarge őrzött.

Ámbár mind a ketten meg voltak hatva és rémülve a hirtelen összeroskadás miatt, nem volt idejük, hogy ezzel az érzelemmel foglalkozzanak. Egyedül maradt leánya, utolsó reményétől és támaszától megfosztva, mindkettőjükhöz fohászkodott. Ismét egymásra tekintettek, mintha összebeszéltek volna, az a gondolat tükröződött vissza arcukon. Carton kezdett el beszélni.

– Az utolsó remény is elveszett, igaz, hogy csekély volt. Igaz; legjobb, ha leányához visszük. De mielőtt elmegy, kérem, hallgasson reám egy pillanatra, nagy figyelemmel. Ne kérdezze a föltételek okát, melyeket most szabni óhajtok, sem az igéretét, melyet kérni akarok; van rá okom – elegendő.

– Nem vonom kétségbe, – válaszolt Lorry – folytassa.

A köztük levő széken ülő alak sóhajtozva hajlongott. Oly hangon beszéltek, mintha éjjel beteg ágya mellett virrasztanának.

Carton lehajolt, hogy fölemelje a kabátot, mely majdnem lábai alá került. Miközben ezt tette, kiesett a zsebből a doktor zsebkönyve, melybe napi teendőit szokta feljegyezni. Carton fölemelte, összehajtott papir volt benne.

– Ezt meg kellene néznünk – mondá.

Lorry jóváhagyóan bólintott. Fölnyitotta és fölkiáltott:

– Hála Istennek!

– Mi az? – kérdé Lorry mohón.

– Egy pillanatra! Mindjárt reátérek. Először – kabátja zsebébe nyult és egy másik papirost vett onnan elő – ez az igazolvány engedelmet ad nekem arra, hogy ezt a várost elhagyjam. Nézze meg! Látja: Carton Sydney, angol polgár.

Lorry nyitva tartotta kezében és az ő komoly arcába nézett.

Őrizze meg részemre holnapig. Én látni fogom őt holnap, amint emlékszik, és jobb, ha nem viszem magammal a börtönbe.

– Miért nem?

– Nem tudom; jobb, ha nem teszem. Most vegye ezt a papirt, mely Manette doktor zsebében volt. Ez hasonló igazolvány, mely felhatalmazza őt, leányát és az ő gyermekét, hogy bármely időben áthaladjon a sorompón és a határon. Látja?

– Igen.

– Talán tegnap szerezte ezt utolsó és legfontosabb óvintézkedés gyanánt, veszedelem esetére. Mikorról van keltezve? De hisz az mindegy; ne nézegesse; tegye óvatosan az enyémhez és az önéhez. Most, kérem, figyeljen. Egy-két óráig ezelőtt való időig nem kételkedtem abban, hogy neki van ilyen igazolványa, vagy kaphat ilyet. Ez érvényes mindaddig, mig be nem vonják. De gyorsan visszavonhatják, és nekem van rá okom, hogy azt higyjem, hogy ez meg fog történni.

– Talán csak nincsenek veszedelemben?

– Nagy veszedelemben vannak. Abban a veszedelemben forognak, hogy Defargené bevádolja őket. Az ő ajkáról hallottam. Ma este hallottam ennek az asszonynak a nyilatkozatát, mely az ő veszedelmüket fenyegetőnek tünteti föl. Nem pocsékoltam el semmi időt és a kémet is láttam azóta. Ez megerősitette félelmemet. Tudja, hogy egy favágó, aki a börtönfal közelében lakik, Defargeék ellenőrzése alatt áll. Defargené kihallgatta ezt a favágót, aki azt mondotta, hogy látta őt, – Lucie nevét sohasem említette – amint jeleket váltott a fogollyal. Könnyen előrelátható, hogy az ok a közönséges lesz: börtönösszeesküvés. Lucie élete veszedelemben van, talán gyermekéé is és talán atyjáé is, mivel mind a kettőt látták vele együtt azon a helyen. Ne rémüljön meg annyira. Ön megmenti őket.

– Az Ég adja, hogy megtehessem, Carton! De hogyan?

– Megmondottam, hogyan. Öntől függ és jobb embertől nem függhet. Ezt az uj feljelentést nem nyujtják be előbb, mint holnapután; talán csak két-három nappal később; még valóbbszinü, hogy csak egy héttel később. Tudja, hogy főbenjáró bün a guillotine áldozatát gyászolni. Őt és atyját feltétlenül vétkesnek tartanák ebben a bünben és ez az asszony (kinek a gyülöletben való kitartását jellemezni képtelen vagyok) várni fog, hogy ezzel a bünnel erősithesse vádját, hogy kétszeresen bizonyos legyen a dolgában. Figyel reám?

– Oly feszülten és annyira bizom abban, amit mond, hogy egy pillanatra még ezt a csapást is elfelejtem, – mondá, a doktor székének támláját érintve.

– Önnek van pénze és gondoskodhatik a leggyorsabb alkalmatosságról, hogy a tengerparthoz jusson. Már néhány nap előtt megtette előkészületeit, hogy visszatérjen Angliába. Lovai holnap korán utra készen legyenek, ugy hogy két órakor délután indulhassanak.

– Megtörténik!

Viselkedése oly lázas és bátoritó volt, hogy a hév Lorryt is elragadta és oly gyors lett, mint egy ifju.

– Ön nemesszivü ember. Nem mondottam, hogy jobb embertől nem függhetnének? Mondja meg Lucienek ma éjjel, hogy milyen veszedelem fenyegeti őt, gyermekét és atyját. Különösen ez utóbbit hangsulyozza, mert ő szivesen fektetné gyönyörü fejét férje mellé.

Hangja remegett egy pillanatra; majd ismét folytatta, mint azelőtt.

– Atyja és gyermeke érdekében kényszeritse őt, hogy Párist elhagyja, velük és önnel együtt abban az órában. Mondja meg neki, hogy férje utolsó intézkedése ez volt. Mondja meg neki, hogy sokkal több függ attól, mintsem hiszi vagy reméli. Gondolja, hogy atyja még ebben a szomoru állapotában is engedelmeskedik majd neki; vagy pedig nem?

– Bizonyos vagyok benne.

– Én is azt gondoltam. Tegye meg mindezeket az előkészületeket itt az udvarban, nyugodtan és teljesen, annyira, hogy ön is a kocsiban üljön. Abban a pillanatban, mikor megérkezem, vegyen fel a kocsiba és hajtson el.

– Minden körülmények között várok önre.

– Igazolványom a kezében van a többi között, mint tudja, és föntart számomra egy helyet. Csak arra várjon, hogy helyem el legyen foglalva és aztán Angliába!

– Akkor tehát – mondá Lorry és megszoritotta az ő mohó, de mégis nyugodt és szilárd kezét – nem függ minden egy öreg embertől, egy ifju és tevékeny ember is ott lesz az oldalamon.

– Isten segitségével ott lesz! Igérje meg nekem ünnepélyesen, hogy semmi által sem fogja magát befolyásoltatni, hogy más módot válasszon, mint amiben mostan megállapodtunk.

– Ugy lesz, Carton.

– Emlékezzék holnap e szavakra: az ut megváltoztatása vagy elhalasztása – bármilyen okból – azt eredményezheti, hogy talán egyetlen életet sem lehet megmenteni és sok életet elkerülhetetlenül föl kell áldozni.

– Emlékezni fogok reájuk. Remélem, hogy a magam részét hüségesen elvégzem.

– Én is remélem, hogy megteszem a magamét. Most pedig Isten önnel!

Ámbár komoly mosollyal mondta ezt, sőt az öreg ember kezét is ajkához emelte, nem vált el tőle akkor. Segitett neki, hogy az elalvó tüz előtt még folyton hajlongó alakot fölkeltse, hogy az köpenyt, kalapot öltsön magára és távozásra birták azzal, hogy padjának és munkájának a keresésére mennek, melyet még mindig jajveszékelve kért. Carton haladt az egyik oldalán és elkisérte annak a háznak az udvaráig, ahol az a lesujtott sziv – mely oly boldog volt akkor, mikor az ő elhagyatott szivét föltárta előtte – virrasztott a borzalmas éjszakában. Belépett az udvarba és néhány pillanatig ott egyedül maradt és feltekintett szobájának megvilágitott ablakára. Mielőtt távozott, áldást és istenhozzádot lehelt feléje.

13. Fejezet. Ötvenkettő.

A Conciergerie fekete börtönében a nap elitéltjei sorsukra várakoztak. Annyian voltak, mint ahány hétje van az évnek. Ötvenkettőnek kellett azon a délután a város életének folyamán a határtalan, örökkévaló tengerbe gördülnie. Mielőtt még elhagyták celláikat, már uj lakók voltak kijelölve; mielőtt vérük még elkeverődött volna az előtte való napon kiontottak vérével, már el volt különitve a vér, mely holnap az övékével fog elvegyülni.

Ötvenkettőt számoltak le. A hetvenéves nagybérlőn kezdve, aki minden gazdagságával sem vásárolhatta meg az életét, a huszéves varrónőig, akit szegénysége és ismeretlensége sem tudott megmenteni. Fizikai betegségek, melyeket emberi vétek és késedelem okoz, minden rendből szedik az áldozataikat; a borzalmas erkölcsi járvány is, melyet kimondhatatlan fájdalom, elviselhetetlen elnyomás és szivtelen közömbösség szült, egyformán, különbség nélkül sujtott.

Darnay Károly, cellájában egyedül, nem vigasztalta magát hizelgő ámitással, amióta a törvényszéktől oda visszatért. Az elbeszélés minden sorából hallotta halálos itéletét. Teljesen megértette, hogy semmilyen személyes befolyás nem mentheti őt meg, hogy tulajdonképpen milliók itélték őt el és egyesek érette semmit sem tehetnek.

Még sem volt könnyü, hogy szeretett felesége friss emlékével, nyugodt lélekkel készüljön arra, amit el kellett szenvednie. Az élethez füző kötelék erős volt és nehéz, nagyon nehéz volt azt meglazitani; ha lassan és nagy fáradozás árán itt meglazult kissé, annál szorosabbra füződött amott; és ha minden erejét az egyik kéz ellen forditotta és az engedett, a másik ismét bezárult. Minden gondolatában lázas sietség volt, szive hevesen és izgatottan dobogott és minden lemondásnak elleneszegült. Ha egy pillanatra érezte is a lemondást, ugy látszott, hogy felesége és gyermeke, akiknek még őutána élniök kellett, óvást emeltek ellene és azt önzőnek mondották.

Mindez azonban csak eleinte volt. Nem tartott sokáig és belátta, hogy sorsa, melynek elébe ment, nem volt szégyen, hogy igazságtalanul elitélve, naponta annyian mentek szilárd léptekkel ugyanarra az utra. Ezt azután az a gondolat követte, hogy szeretteinek jövő lelki nyugalmára nézve nagyfontosságu, hogy ő nyugodt magatartást tanusitson. Hangulata igy fokonkint megnyugodott, ugy hogy lelke fölemelkedhetett a magasba és onnan merithetett vigasztalást.

Még mielőtt besötétedett elitéltetésének estéjén, már ennyire jutott utolsó utjában. Megengedték neki, hogy irószereket és gyertyát vásároljon és nekifogott, hogy addig irjon, mig a börtönben minden világot el kellett oltani.

Hosszu levelet irt Lucienek, melyben elmondotta neki, hogy addig, mig őtőle magától nem hallotta, nem tudott semmit atyja bebörtönzéséről és hogy éppen olyan kevéssé tudta, mint ő, mig azt az irást föl nem olvasták, hogy atyja és nagybátyja voltak okozói az ő atyja szenvedésének. Megmagyarázta már neki, hogy atyja – mostan teljesen érthető okból – eljegyzésükkor egyedüli föltételnek kötötte ki és házasságuk reggelén még külön is megigértette, hogy nevét, melyről lemondott, eltitkolja. Atyja kedvéért kérte őt, hogy sohase kutassa, vajjon atyja megfeledkezett-e annak az irásnak a létezéséről, avagy pedig az a Tower-ról szóló elbeszélés emlékeztette-e arra, azon a régen elfeledett vasárnapon, a kertben, a kedves platán alatt. Ha volt arra vonatkozó határozott emléke, ugy bizonyára meg volt győződve arról, hogy az a Bastilleal együtt elpusztult, minthogy nem emlitették azt a foglyok emlékiratai között, amelyeket az ostromlók ott fölfedeztek és amelyekről a világ összes lapjai irtak. Arra kérte őt, – ámbár hozzáfüzte, hogy nagyon jól tudja, hogy az milyen fölösleges – hogy atyját azzal vigasztalja, hogy minden alkalommal kiméletesen hangsulyozza az igazságot, hogy ő nem tett semmi olyant, amiért ő önmagának indokoltan valamit is szemére vessen, sőt, hogy ő az ő kettejük érdekében mindent elfelejtett. Miután még arra kérte, hogy az ő hálás szerelmére és áldására örökké emlékezve, küzdje le bánatát, hogy szeretett gyermekükről gondoskodhasson és minthogy a mennyben találkoznak, megeskette őt arra, hogy atyját vigasztalni fogja.

Atyjának ugyanolyan módon irt; azonkivül még azt is mondotta neki, hogy feleségét és gyermekét különösen az ő gondjaira bizza. Ezt lelkére kötötte annak a reményében, hogy ezáltal megóvja őt attól, hogy lehangolttá váljék, vagy hogy visszaessék régi, veszedelmes állapotába, melytől nagyon is kellett tartani.

Lorrynak mind a kedveseit szivébe ajánlotta és vagyoni helyzetét elmagyarázta. Miután ezt megtette és hozzáfüzte hálás barátságának és meleg vonzalmának nyilvánulását, mindent elvégzett. Cartonra egyszer sem gondolt. Lelke annyira tele volt az övéivel, hogy egyszer sem gondolt reá.

Elég ideje volt, hogy befejezze ezeket a leveleket, mielőtt kioltották a lámpákat. Mikor szalmazsákjára lefeküdt, azt hitte, hogy ezzel a világgal végzett.

De álmában feléje intett ujra és ragyogó alakokban mutatkozott előtte. Szabadon és boldogan tért vissza ismét Sohoba, a régi házba (ámbár egészen másmilyennek látszott, mint a valóságos ház), megmagyarázhatatlan módon szabadult meg és gondoktól menten együtt volt Lucievel ismét, ő azt mondotta neki, hogy csak álom volt az egész, és hogy ő sohasem távozott. Feledés szünete következett, majd szenvedett és ismét visszajött hozzá, halottan és békeségben és mégsem volt különbség közöttük. Feledés egy ujabb szünete és fölébredt a komor reggelen, anélkül, hogy tudná, hogy hol van, vagy mi történt, mig lelkén végigcikázott:

– Ez halálom napja!

Igy haladt keresztül az órákon addig az ideig, amikor az 52 fő volt lehullandó. Most, mialatt higgadt volt és remélte, hogy nyugodt hősiességgel megy végének elébe, ébredező gondolatai uj munkába fogtak, nehezen voltak megfékezhetők.

Sohasem látta az eszközt, mely életét volt elveendő. Mily magas volt, hány lépcsője volt, hová állitják, hogyan érintik őt, hogy a kezek, melyek megragadják, vörösek lesznek-e a vértől, hogy mely oldalra forditják a fejét, hogy első lesz-e vagy az utolsó; ilyen és ehhez hasonló kérdések számtalanszor, akaratlanul tolultak lelkébe. Nem voltak félelemmel egybekötve: öntudatában nem volt félelem. Inkább attól a különös, mindig ujra feltoluló kivánságtól származtak, hogy tudni óhajtotta volna, hogy mit tegyen, ha az ő ideje elérkezik; oly kivánság, mely óriási aránytalanságban volt azzal a néhány pillanattal szemben, amelyekre vonatkozott; csodálkozás, mely inkább egy benne levő más lélek csodálkozása volt, mint az övé.

Az órák elteltek, amint föl és alá járkált és a harang azokat az órákat verte, melyeket ő többé sohasem fog hallani. Kilenc elmult mindörökre, tiz elmult mindörökre, tizenegy elmult mindörökre, tizenkettő közeledett, hogy elmuljon. Erős akarattal leküzdötte az utolsó hangulatot is, mely annyi gondolatot keltett benne. Föl és alá járt és lassan ismételte neveiket. A legnehezebb küzdelem elmult. Képes volt arra, hogy föl és alá járjon, zavaró gondolatoktól menten, magáért és övéiért imádkozott.

Tizenkettő elmult, mindörökre.

Mondották neki, hogy három lesz az utolsó óra és tudja, hogy valamivel előbb szólitják őt elő, minthogy a szekerek nehezen és lassan dübörögtek végig az utcákon. Azt határozta tehát, hogy a két órára gondol, hogy ez az ő órája és a közbeeső időben ugy megerősödik, hogy azután képes legyen másokat bátoritani.

Amint szabályosan, mellén keresztbefont karokkal járt föl és alá, egészen más ember volt, mint a La Forcebeli fogoly, aki ottan járkált föl és alá és meglepetés nélkül hallotta, amint egyet ütött az óra. Ez az óra olyan lassu volt, mint a többi. Hálát rebegett az Égnek, hogy visszanyerte önuralmát és azt gondolta, még egy óra, és megfordult, hogy tovább járkáljon.

Az ajtó előtt, a kőfolyosón léptek hallatszottak. Megállott.

A kulcsot a zárba dugták, megfordult. Mielőtt az ajtó kinyilott, vagy amikor kinyilott, egy férfi halk hangon angolul mondotta:

– Sohasem látott itt engem; kikerültem utjából. Menjen be egyedül; itt várok. Ne veszitsen időt!

Az ajtó gyorsan kinyilt és becsukódott és előtte állott Carton Sydney, nyugodtan és higgadtan, mosollyal az arcán és ujja figyelmeztetően az ajkaira volt fektetve.

Valami derült, ragyogó és különös volt arcának a kifejezésében, ugy hogy a fogoly az első pillanatban nem tudta, hogy a jelenés nem fantázia-e. De ő szólott és az ő hangja volt; megragadta a fogoly kezét és az igazi kéz nyomása volt.

– A világ összes emberei közül legkevésbbé remélte, hogy engem fog látni – mondá ő.

– Nem tudtam elhinni, hogy ön az. Még most is alig tudom elhinni. Ön nem fogoly? – Ez a félelem ötlött hirtelen az agyába.

– Nem. Véletlenül hatalmam van az őrök egyike fölött és annak a felhasználása által állok itten ön előtt. Tőle jövök, feleségétől, kedves Darnay.

A fogoly megszoritotta a kezét.

– Kérést hozok tőle.

– Mi az?

– Fölötte komoly, sürgős és határozott kivánságot, mely az ön előtt oly drága szónak legmeghatóbb hangján szól önhöz, melyre ön oly jól emlékszik.

A fogoly arcát félig elforditotta.

– Nincsen ideje arra a kérdésre, hogy miért hozom én, hogy mit jelent; nekem nincs időm, hogy elmondjam önnek. Teljesitenie kell; vesse le cipőit és huzza fel az én csizmáimat.

A cella falánál, a fogoly mögött egy szék állott. Carton villámgyorsasággal belenyomta őt és mezitláb állott előtte.

– Huzza föl csizmámat. Huzza kezével, minden erejével. Gyorsan!

– Carton! Erről a helyről nem lehet elmenekülni; nem lehet keresztülvinni! Velem együtt meghal! Őrültség!

– Őrültség volna, ha fölszólitanám, hogy meneküljön; de teszem-e? Ha arra szólitanám föl, hogy menjen ki ezen az ajtón, mondja, hogy őrültség és maradjon itt. Cserélje el nyakkendőjét és kabátját az enyémmel. Mialatt ön azt teszi, hadd vegyem ki ezt a szalagot hajfürteiből, és rázzam szét haját ugy, amilyen az enyém.

Bámulatos gyorsasággal és oly akarat- és cselekvési erővel, mely csodálatosnak látszott, reákényszeritette ezeket a változtatásokat. A fogoly olyan volt kezében, mint egy gyermek.

– Carton, édes Carton! Őrültség! Nem lehet keresztülvinni, nem történhetik meg, megkisérelték, de sohasem sikerült. Könyörgök, hogy halálával ne szaporitsa az enyémnek a keserüségét!

– Kedves Darnay, arra szólitom-e fel, hogy menjen ki ezen az ajtón? Ha arra szólitom fel, utasitsa vissza. Itt van tinta, toll és papiros az asztalon. Elég szilárd a keze ahhoz, hogy irjon?

– Az volt, mikor ön belépett.

– Szilárditsa meg ismét és irja, amit diktálok. Gyorsan, barátom, gyorsan!

Darnay kezét lázas homlokához nyomta és az asztalhoz ült. Carton, jobbkezével keblében, egészen közelében állott.

– Irja pontosan, amit mondok.

– Kinek cimezzem?

– Senkinek. – Cartonnak még mindig keblében volt a keze.

– Keltezzem?

– Nem.

A fogoly minden kérdésnél föltekintett. Carton kezével keblében, mellette állt és reánézett.

– Ha emlékszik, – diktálta Carton – azokra a szavakra, melyeket régen mondottunk egymásnak, akkor könnyen megérti ezt, ha meglátja. Tudom, hogy emlékszik reájuk. Nem az ön természete, hogy elfelejtse azokat.

Kivonta kezét kebléből, de a fogoly éppen mostan föltekintett zavart csodálkozással és a kéz valamit markolva, megállott.

– Leirta: »hogy elfelejtse azokat«? – kérdé Carton.

– Igen. Fegyver van a kezében?

– Nem, nem vagyok felfegyverkezve.

– Mi az a kezében?

– Mindjárt megtudja. Irja, csak néhány szó van még. Ismét diktált: Hálás vagyok, hogy eljött az idő, hogy bebizonyithatom. Hogy igy cselekszem, nem okoz nekem sem fájdalmat, sem bánatot.

Mikor ezeket a szavakat mondotta, szemét az iróra függesztette és kezét lassan és gyöngéden az iró arca elé helyezte.

A toll kiesett Darnay kezéből az asztalra és zavartan nézett körül.

– Micsoda gőz ez? – kérdezte.

– Gőz?

– Valami, ami előttem lebegett.

– Nem tudok semmiről; nem lehet itt semmi. Vegye a tollat és végezze be. Siessen, siessen!

Mintha emlékezete meggyöngült volna, vagy lelke megzavarodott volna, ugy erőlködött a fogoly, hogy figyelmét összeszedje. Amint homályos szemmel és lassuló lélegzettel tekintett Cartonra, keze ismét a keblében volt és szilárdan nézett reája.

– Siessen, siessen!

A fogoly ismét a papiros fölé hajolt.

– Ha másként lett volna, – Carton keze ismét óvatosan és lassan lefelé lopódzott – sohasem használtam volna föl a kinálkozó alkalmat. Ha másként lett volna, – a kéz a fogoly arca előtt volt – annál inkább kellett volna helyt állanom érte. Ha másként lett volna… – Carton a tollat nézte és azt vette észre, hogy már csupa olvashatatlan jeleket irt.

Carton keze nem mozdult többé keble felé. A fogoly szemrehányó tekintettel felugrott, de Carton keze egészen közel volt arcához és balkarjával derekát ölelte át. Néhány pillanatig gyöngén védelmezte magát a férfi ellen, aki azért jött, hogy életét az övé helyett föláldozza; de egy perc eltelte után eszméletlenül terült el a földön.

Carton gyorsan és habozás nélkül öltötte fel a fogoly levetett ruháit, haját hátrafésülte és megkötötte azzal a szalaggal, melyet a fogoly viselt. Azután halkan szólott:

– Lépjen be, jöjjön be! – és a kém megjelent.

– Látja? – mondá Carton, föltekintve, amint ott térdelt féltérdén az eszméletlen alak mellett és a papirost a keblébe dugta – nagy az ön veszedelme?

– Carton ur, – válaszolta a kém félénken csattantva ujjával – az itteni nagy forgalomban ez nem veszedelmes reám, ha ön az ajánlatát hüségesen véghezviszi.

– Tőlem ne féljen. Én hü leszek halálig.

– Az ötvenkét számnak teljesnek kell lenni. Ha ön ebben az öltözetben teljessé teszi, nem félek.

– Ne féljen! én nemsokára nem leszek már utjában és nem árthatok önnek és a többiek, ha Istennek, ugy tetszik, nemsokára messze lesznek innen. Most hivjon segitséget és vigyen engem a kocsiba.

– Önt? – kérdé a kém nyugtalanul.

– Őt, ember, akivel én cseréltem; azon a kapun megy ki, amelyen engem behozott?

– Természetesen.

– Gyönge voltam és szédültem, mikor jöttem és most, hogy távozom, elájultam. A bucsu elszéditett. Ilyesmi itten gyakran, nagyon is gyakran megtörtént. Élete saját kezében van. Gyorsan, hivjon segitséget!

– Esküszik, hogy nem árul el? – kérdé a reszkető kém, mikor még egy pillanatra szünetelt.

– Ember, ember, – válaszolta Carton lábával dobogva – nem esküdtem elégszer ünnepélyesen, hogy ezt keresztülviszem, hogy most e drága pillanatokat vesztegeti? Vigye maga az udvarba, amelyet ismer, helyezze el maga a kocsiban, mutassa meg őt Lorryéknak, és mondja neki, hogy nincs más élesztőszerre szükség, mint a friss levegőre és hogy emlékezzék tegnap esti szavaimra és igéretére és hogy hajtson el azonnal.

A kém eltávozott és Carton az asztalhoz ült és homlokát kezébe támasztotta. A kém azonnal visszatért két emberrel.

– Hogy-hogy? – mondá az egyik a földön heverő alakot látva. – Annyira lesujtotta az a hir, hogy barátja a Saint Guillotine sorsjátékban a főnyereményt nyerte meg?

– Jó hazafi, – mondá a másik – nem lehetne jobban lesujtva, ha az arisztokrata semmit sem nyert volna.

Felemelték az eszméletlen alakot, ráhelyezték egy hordágyra, melyet a kapuból hoztak és lehajoltak, hogy elvigyék.

– Az idő rövid, Evrémonde – mondá a kém figyelmeztető hangon.

– Tudom, – válaszolt Carton – vigyázzon barátomra, könyörgöm és hagyjon magamra.

– Jöjjetek, tehát, fiaim, – mondá Barsad – emeljétek fel és vigyétek el.

Az ajtó bezárult és Carton egyedül maradt. Feszült figyelemmel hallgatózott, minden hangra figyelt, mely gyanut vagy veszedelmet jelezhet. Nem hallott semmit. Kulcsok fordultak, ajtók csapódtak, távoli folyosókról lépések hallatszottak, szokatlan kiabálás vagy sietés nem volt hallható. Kis idő mulva szabadabban lélegzett föl, az asztalhoz ült és ismét hallgatózott, mig az óra kettőt ütött.

Olyan hangok hallatszottak, melyektől nem félt, mert képzelte, hogy mit jelentenek. Egymás után több ajtót nyitottak ki, végül az övét. Egy börtönőr a kezében levő jegyzékbe tekintett és csupán ennyit mondott: »Evrémonde, kövessen!« És ő távolról egy nagy sötét terembe követte őt. Sötét téli nap volt és a teremben uralkodó és a külső sötétség is okozta, hogy alig tudta felismerni a többieket, akiket ide behoztak, hogy karjaikat megkötözzék. Némelyek álltak, mások ültek. Egyesek jajveszékeltek és nyugtalanul jártak föl és alá, de ilyen csak kevés volt. A nagy többség nyugodt és néma volt és mereven a földre nézett.

A fal mellett egy sötét sarokban állott, mialatt az ötvenkettőből még néhányat őutána hoztak be, az egyik megállott, amint elmenőben volt, hogy őt, mint ismerőst, megölelje. Megrettent, hogy fölfedezik, de az ember tovább haladt. Néhány pillanattal később, egy leányos termetü, kedves, sápadt arcu, nagy, türelmes szemü nő kelt föl a padról, ahol ült és odajött hozzá, hogy beszéljen vele.

– Evrémonde polgár, – mondá megérintve őt hideg kezével – szegény kis varrónő vagyok, együtt voltam önnel La Forceban.

Válasz helyett maga elé mormogta:

– Igaz, elfelejtettem, hogy mivel vádolták.

– Összeesküvéssel. Az igazságos ég tudja, hogy ártatlan vagyok. Ugyan ki gondolna arra, hogy összeesküdjék ilyen szegény, gyönge teremtéssel, mint én vagyok?

Szomoru mosollyal mondotta és ez annyira meghatotta őt, hogy könnyek szöktek a szemébe.

– Nem félek a haláltól, Evrémonde polgár, de én nem tettem semmit. Szivesen meghalok, ha a köztársaság, mely annyi jót akar velünk tenni, szegényekkel, nyer valamit a halálommal. De nem értem, hogy ez hogy lehet, Evrémonde polgár. Ily szegény, gyönge kis teremtés!

– Hallottam, hogy szabadonbocsátották, Evrémonde polgár. Reméltem, hogy igaz.

– Igaz volt. De ismét elfogtak és elitéltek.

– Ha a kocsin önnel megyek, Evrémonde polgár, megengedi, hogy kezét fogjam? Nem félek, de kicsi vagyok és gyönge és az több bátorságot ad nekem.

Mikor a türelmes szemek arcába tekintettek, hirtelen kétséget látott bennük, majd csodálkozást. Ő megszoritotta a munkában eldurvult, éhségtől lesoványodott, fiatal kezet és ajkait érintette.

– Érte hal meg? – suttogta ő.

– És felesége és gyermekéért. Csend! Igen.

– Ó, idegen, megengedi, hogy bátor kezét fogjam?

– Csend! Igen, szegény testvérem; az utolsó pillanatig.

Ugyanazok az árnyékok, melyek a börtönt érik, a kora délután ugyanazon órájában beárnyékolják a sorompót és a körülötte levő tömeget, mikor egy Párisból távozó kocsi hajt oda, hogy megvizsgálják.

– Ki megy itt? Ki van benne? Utleveleket!

Az utleveleket kinyujtják és elolvassák.

– Manette Sándor. Orvos. Francia. Melyik az?

Ez az; ez a tehetetlen, tagozatlan hangokat mormogó, tébolyodott öreg ember.

– Ugy látszik, hogy a doktor polgár nincsen észnél. A forradalmi láz nagyon heves volt reá nézve.

– Nagyon is.

– Hah! Sokan szenvednek emiatt. Lucie. Leánya. Francia. Melyik az?

– Ez az.

– Nyilvánvalóan kell, hogy az legyen. Lucie, Evrémonde felesége; ugy-e?

– Igen.

– Hah! Evrémonde máshová van idézve. Lucie, a gyermeke. Angol. Ez az?

Ez és nem más.

– Csókolj meg, Evrémonde gyermeke. Most jó köztársasági embert csókoltál meg; valami uj a családodban; emlékezz reá! Carton Sydney. Ügyvéd. Angol. Melyik az?

– Itt fekszik a kocsi sarkában. Megmutatják őt a kérdezőnek.

– Ugy látszik, hogy az angol ügyvéd elájult.

– Remélhető, hogy a friss levegőben magához tér. Láthatóan nincsen jó egészségben és megrázóan bucsuzott el egy barátjától, aki a köztársaság neheztelését vonta magára.

– Ez az egész? Ez ugyan nem sok! Sokan vonták magukra a köztársaság neheztelését és ki kell tekinteniök a kis ablakon. Lorry Jarvis. Bankár. Angol. Melyik az?

– Én vagyok az. Természetesen, minthogy utolsó vagyok.

Lorry Jarvis válaszolt mind az előző kérdésre. Lorry Jarvis kiszállott és ott áll, kezével fogva a kocsi ajtaját és válaszol a hivatalnokcsoportnak. Lassan körüljárják a kocsit, kényelmesen fölszállnak a tetejére, hogy lássák, micsoda podgyász van ott; a falusi nép körülötte áll, közelebb jön a kocsi ajtajához és kiváncsian belebámul; egy kicsiny gyermeknek anyja, aki hordozta őt, kinyujtotta a karját, hogy megérinthesse a guillotine alatt meghalt arisztokrata feleségét.