Unalom.

Vasárnap délután talákoztunk.

Talán a feketémbe volt elvegyitve a méreg, vagy a cigarettámba. Elszivom a cigarettát és az utcára mék. És akkor érzem, hogy kuszik fel a koponyámba. Ki ismeri közületek?

Valami nagy csodálkozással kezdődik. Eszembe jut, hogy délelőtt hangosan énekeltem, aztán felindultam, sirtam egy levélen, a szeretőmre gondoltam, nagy, mérges pisztollyal főbe akartam lőni magam, de ugy, hogy durrogjon, villámlás, mennydörgés, zuhanás. Nirvána, fekete szárnyak suhogása, csöndes temető, holdfény, bosszu, halál. Keresztbe egy fekete angyal. Miszticizmus, Ding an sich, feltámadás. Végtelenség.

Mi volt ez délelőtt? Egy szót se értek az egészből. Hiszen az egészből egy szó se igaz. Sok ember jár, jönnek-mennek. Vasárnap délután kibujnak a lukakból a munka roszszagu sajt-kukacai és ugy tesznek, mintha nekik is szabadna élni, sőt csakis nekik. Kimennek hintázni a Városligetbe. Hangosan beszélnek, mit is itt vagyunk, mondják sőt csakis mi vagyunk itt. Nem értem, nem értem, nem értem az egészet. Nem értem mit csinálnak. Szeretném megkérdezni valakitől, hogy miért van ez a tolongás. Ez az ember, aki most szembe jön, miért nem megy ellenkező irányba, hát nem mindegy? Nekem egészen mindegy. És miért állnak egymás mellett a házak olyan fontosan: a villamosok is milyen fontoskodva, milyen hangosan csilingelnek. Mindenki olyan biztosan siet, jön-megy – mintha valamire készülnének itt. Mire készülnek itt, kérem szépen? Én nagyon jól tudom, hogy semmire se készülnek, hiszen ezt már évek óta látom igy és semmi nem jött ki belőle. Dehát mi a fontos akkor?

Az embernek fontos a keze meg a lába, meg a feje. Az igaz, már az elemibe tanultam, hogy a kéz kell, hogy az ember dolgozzon vele, a szem is kell, hogy az ember lásson vele, a száj is, hogy egyék vele. Az egyes részeknek tehát van célja. De mi célja van az egész embernek? Az egész embernek semmi célja nincs. De igen, aszongya, mert az egész ember a társadalomért van, igaz, persze. De mi célja van az egész társadalomnak. Hja ugy.

Mégis furcsa, hiszen délelőtt értettem. Igen, igen, már emlékszem. Délelőtt azt mondtam: Végtelenség. Semmi. Tudom, tudom, nagyon messze, annál is messzebb. Jó, hiszen elhiszem és értem, de jelent ez valamit nekem? Délelőtt jelentett, mert izgatott és érdekelt. Ha nem érdekelt volna ez, elaludtam volna. Ezek is elaludnának, ha rájönnének, hogy semmi célja ennek a sürgés-forgásnak. Ők azonban azt felelik: de bizony, azért nem alszunk el, kimegyünk a Városligetbe szórakozni, hintázni, célbalőni, nem unjuk el magunk!

Hm. Hát én mit csinálok olyankor, mikor nem unom magam igy? Homályosan, ködön keresztül emlékszem. Igen, igen, könyvek, eszmék, sirok, nevetek, felindulok, a szeretőmre gondolok, megakarok halni, de dörgő felhők közt zuhanni mélységekbe – és azt mondom: Végtelenség. Ugy, persze. Hát én igy szoktam szórakozni, azért nem untam magam eddig.

Nekem hát ez ugyanaz, mint nekik a hinta, meg a célbalövés. De hát hogy is van csak akkor a világ? Lássuk csak.

Kezdetben volt az unalom. És mondá az Úr: legyen szórakozás, mert igy elalszom. És gondolt magának kis golyókat és lökdöste őket jobbra-balra. Hat napig igy szórakozott az Úr. Hatodik nap délután nagyon ásitott, majdnem elaludt megint. És gyorsan gondolt magának embert.

Az ember nagyon ásitott és majdnem elaludt. Gondolt magának istent és hintázott rajta, célbalőtt vele, hatezer évig a Városligetben. Én is köztük voltam és eluntam magam. Gondoltam magamnak Igazságot, Életet és Halált, csakhogy el ne aludjak. Nem emlékszel? Délelőtt sirtam és fejemet a padlóhoz vertem.

De hát ez mind csak játék volt, mert hiszen nem lehetett komoly dolog, elmult. Az abszolut, az egyetlen igaz állapot az unalom. Borzasztó.

Borzasztó. Ezen se tudok felindulni. Mindez nagyon szép és nagyon előkelő: az egész élet tehát küzdelem az unalom ellen. Jó, jó, nagyon szép. Dehogy magyarázom el ezt nekik? Meglehetni irni egy nagy filozófiai munkába, vagy verset lehet irni róla. Visszafordulok a József-köruton és eszembe jut egy barátomnak egy verse, ahol trombitának nevezi magát.

De hiszen ez nem igaz, az ember nem trombita. És nekem ez a vers tetszett? Persze szórakoztatott, hogy az ember trombita.

Nem, nem, ez elviselhetetlen. Milyen hangosan beszél mindenki. Átmegyek a másik oldalra. Nem érdekel, nem érdekel. Mit tegyek. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy mind szamarak, mert hiszen világos csak olyan agyvelő lehet, amelyikbe semmi sincs beleirva. Akkor hát mit néz engem az az ur odaát? Nini, idejön, ismerős.

Hogy, hogy vagyok. Köszönöm, jól. Tegnap elvesztettem a vagyonomat. Köszönöm, nagyon jól. Jól, jól, jól. Tramtadaram. Parancsolja, hogy még egy párszor elmondjam? Elmondhatom. Hogy egy kicsit ideges vagyok? Dehogy vagyok ideges. Ön azt kérdezte, hogy vagyok, ez tehát nyilván érdekli önt. Nézze kérem azt a házat. Látja, ott a negyedik emeleten egy szenvedélyes természetü úr most harapja le a szeretőm bal fülét, szerelmi elvakultságban. Köszönöm, nagyon jól vagyok, azt hiszem, el fog rohadni a lábam, egy nagy daganat van rajta. Pardon, ön azt kérdezte, hogy vagyok. Hát most hallgassa végig, ha érdekli. Látja, engem nem érdekelt, de Önnek nyilván fontos. Tehát tudja meg, hogy a hasam is fáj, most veszem észre. Óhajt még valamit tudni rólam, vagy már talált valami más szórakozást? Alászolgája.

Elviselhetetlen. Mért mosolygott ez az ember. Hiszen egészen bizonyos, hogy semmi célja nincs az arcának.

A szeretőm levelet irt. Kérem, fontolja meg, azt irta. Mit fontoljak meg? Kérem, nagyon szivesen megfontolom, ha tetszik. Mit tegyek.

Az az ember, az az ember, mit akar az az ember. Az is felém tart és mosolyog. Persze, ismerem. Átmegyek, borzasztó, hiszen ez is megszólit.

Hiába, az ember jön felém. Olyan léptekkel, mint valaki, akinek igen fontos elintézni valói vannak. Rámnéz, köszön, megfordul, mosolyog, megáll. Én is megállok, összenézünk.

Mi tetszik? Hogy mit csinálok? Azért állitott meg kérem? Hát kérem, tessék mondani, mi tetszik? Kérem, ön megállitott engem, hát tessék megmondani, van valami mondanivalója? Mit néz kérem? Ön megállitott, beszéljen, miért állitott meg?

Ráorditok:

– Mi tetszik? Miért állitott meg?

Néz és vigyorog. Csak ugy, mondja. Hát nincs semmi mondanivalója? Csak ugy! Csak ugy megállitott és nem is tudja miért?

Pofonverem, hogy elesik. Rátaposok, kitaposom a belét, széttaposom a flaszteren, mint egy rohadt barackot, csak egy folt marad belőle.

És most mi lesz? Jöhet még ami érdekel? Igen, emlékszem. Ezt ugy szoktam mondani: a Halál – és borzongó érdeklődés fog el olyankor. De hiszen nem is igaz, a Halál se igaz. Ezt is csak kitaláltam az unalom ellen: csörgő játékszer és mindenféle pántlikát akasztottam rá, ilyen felirásokkal: Megsemmisülés, Nyugalom, Végtelenség, Öröklét. Csak ezeket a szavakat nem használtam: Semmi és Unalom. Különben pedig mit jelent az, hogy Magyar Leszámitoló és Pénzváltó Bank? Ez éppen annyit jelent, mint a Végtelenség.

Egy morgue-kocsi jön szembe, fekete mázas, otromba hajó. Kocsis, hé – álljon meg, fáradt vagyok; – játékszerem, az Eszme, kiesett kezemből. Kinyitom hátul az ajtót: – hüs levegő csap meg. Bemászom a felső rekeszbe. Két hullát szétütök, helyet csinálok magamnak, nagyot, hosszut ásitok, behunyom a szemem és akkorát nyujtózkodom, hogy a csontjaim beleropognak. Mehet.