A rémület.

Kezdetben volt a köd és a káosz a térben és az Ur aludt e ködben. Egyszer pedig felébredt és nyujtózkodva ásitott és hangosan kiáltott „Aoi-á!“, már mint ahogy az ébredő, meg álmos lélek kiált, mikor ásitva, de jókedvüen magához tér.

A köd pedig idegesen összerándult és megijedt ettől a hangtól, és az Úr, mulattatva e gyermekes ijedtség felett, tréfásan elkiáltotta magát: „mu-ú“, mint ahogy a csacsi gyereket ijesztgeti az ember.

A köd pedig rettenetesen megrémült és reszketni kezdett egész testében, mint a tó, melybe kavicsot dobtak. A ködben gyürük és gombócok keletkeztek e reszketéstől, csomókba folyt össze némelyütt, golyók lettek, melyek reszketve a rémülettől, forogtak és keringtek egymás körül.

A forgástól kitüzesedett egy nagy, reszkető golyó, tovább rengett és reszketett, puffogott és bugyborékolt és egy nagy bugyborékolásnál kiköpte magából a Földet.

A Föld pedig, ijedt, dobogó, tüzes sziv, keringeni kezdett a nagy golyó, a Nap körül, keringeni kezdett, s belsejében a forró folyadék, a Föld vére, tovább reszketett és rengett az eredendő, nagy Rémülettől.

Nem is marad sima és szép teke, mint a nyugalmas, önérzetes billiárdgolyók, s a diplomaták kerek és kopasz koponyája, – a belső reszketés tüzeket és izzó folyadékot puffogtatott ki a reszketéstől megrepedt kérgen, rengett és zakatolt a Föld, hegyek és völgyek gyürődtek, gyüremlettek és a lecsapódott viz remegve, hullámokba verődve, szaladgált a völgyek mélyedése közt.

S az egyik folyó, még melegen és bugyborékolva a rengéstől és reszketéstől, egy napon kilökte magából az embert, a reszkető Rémület fiát.

Dobogva és remegve indult meg utjára az ember, sokasodott és szaporodott a Földön, mely lassankint megnyugodott és elpihent és megkeményedett, arcán viselve fiatal éveinek, rémült kicsapongó életének ráncait és redőit: a hegyláncokat.

Az eredendő rémület azonban ott reszketett tovább a Föld fiában, az emberben – házakat és városokat épitett, hogy elrejtse bennük vonagló, ijedt, reszkető szivét a külső világ és embertársa elől.

De még mindig oly nagy volt a rémület az emberben, hogy nem bizott meg a falakban, mellyel körülvette magát, – attól remegett, hogy reszkető rémületében a másik ember lerontja majd ezt a falat és megöli őt, hogy ne kelljen tovább félnie tőle.

Rettenetes fegyvereket talált ki tehát, borzalmas szereket és anyagokat, melyek ha felrobbannak, oly szörnyü rengést és robbanást idéznek elő, mely tulrengi, tulreszketi a másik ember remegését s az nem tudja elpusztitani őt rémületében.

S kitört a háboru, s ijesztő pukkanással robbant fel a lőpor, a Föld teste hosszan rengett és remegett utána. Emberek táncoltak a felvert léghullámokon, aztán visszaestek a Földre.

Ezek közt volt az én Demeter barátom, három év előtt a kávéházban ültünk együtt; – és most itt ülünk megint, itt ül mellettem a rugós pamlagon. Őrmesteri rangja van és vitézségi érme, de már nem katona, kiszuperálták, idegsokk miatt. Egy gránát felvetette és azóta ritmikusan, egyenletesen és szabályosan reng és remeg az egész teste. Itt ül mellettem, beszél hozzám s én a papir fölé hajolok. Az arcát nem látom, de érzem őt, – a ritmikus reszketést átadja teste a pamlagnak, s a pamlag reszketteti és rengeti az én egész testemet; a májam és vesém reszketni kezd – és reszketni kezd a szivem s a szivemtől agyam is reszketni kezd s megrezzen kezemben a toll – megrezzen és futni kezd a papiron.

És tollam, e ritka szeizmográf, most távoli, távoli földrengést jelez az Időben, – a Föld keletkezésén, az Ember születésén, a háborun, a gránát robbanásán, barátom reszketésén keresztül megérzi a rémület reszketését, melyet az Úr tréfás hangja riasztott fel a nyugodt és békés káoszból.