Elikszir.
Reading edition
És mégis, és ujra – nem tudok másról beszélni nektek, csak amire gondolok. Egy hang vagyok csak, egy ember, kéz és láb – nem tudok milliók nevében kiáltani, mint a többiek (mert mindenki milliók nevében beszél most hozzátok). És mégis és ujra: azt mondom, hallgassatok az emberre, akit ugy neveznek: én.
Isten és természet átka e gyalázatos századon, mely meggyalázta az embert és csufot üzött belőle – törvényt ült fölötte és elutasitotta keresetével. Azt mondtátok: tudomány ez, magasabb belátás, kollektiv eszme. És gyárakban és mühelyekben főztétek a gyülöletet és halált – most hát egyétek meg, amit főztetek. Nagyon tudósok voltatok, nagyon büszkék gépeitekre és mindenre ami célszerü. Meghatároztátok, hogy a részek mire valók az emberen – rájöttetek, hogy mire való a szem és a száj: csak arra nem gondoltatok, hogy az egész ember mire való.
Ez a század lenézte és megvetette az elmult századokat, elmult századok tudományát. Én pedig azt mondom: ha van még remény, felejtsétek el, ami száz év óta történt és folytassátok ott, ahol már tartottunk egyszer. Láttunk azóta hadvezért, aki meghóditotta a világot, láttunk tudóst, aki kiszámitotta a bolygók távolságát és a fény tőrését, láttunk lángészt, aki megtalálta az ember nyomát évmilliós kövekben, láttunk mérnököt, ki áthidalta a tengert és láttunk repülőgépet a fellegek közt és láttuk a halhatatlan fényt, mely hust és velőt átvilágit. De most elég volt ebből, halasszuk el ezt, mert valakiről megfeledkeztünk: az alkimistáról, ki mühelye mélyén az életelikszirt kereste.
Iskolakönyvek bohóca, torzképek céltáblája, bohó szakállas, ki zöld lángok közt kotyvasztottál ismeretlen nedveket, szegény, tudatlan, ki a mosolygó ifjuság csodaszerét kerested és puskaport találtál fel helyette – térj vissza mühelyedbe és folytasd a munkát. Te voltál az egyetlen, aki azzal foglalkozott, ami mindennél előbbre való, aminek elintézése előtt semmi másra gondolnunk nem szabadna, boldogtalan emberek. Te a valóságot, a lényeget, az igazságot szereted – hogyan felejthettünk el téged? Tátott szájjal hallgattuk a bódult rajongót, ki a messzi csillagokra rámutatott és utakat jelölt ki nekünk a tébolyult – tapsoltunk a költőnek, ki hasonlatot talált fájdalmainkra, ünnepeltük a szónokot, ki magasztos szavakkal temette el a szegény, bünös halottat: – erre pazaroltuk erőnket, időnket. Az igazság pedig ez: az ember minden öröm és szépség és jóság forrása, nyomorultan, rutul és gonoszul elpusztul, nincs annyi ereje a létben, mint a buta kőnek és a hideg levegőnek. Agyunk, idegeink, szivünk a végtelen örömnek és öntudatnak legdrágább, legkülönb müszere e Földön, minden anyagnál finomabb, nemesebb, tökéletesebb drágaság: lehetetlen prédája piszkos kis állatoknak, nyirkos csiráknak – addig se tart, mint a durva csontedény, amibe elbujt, hogy védekezzék. Az igazság ez: gyalázat, hogy az ember legkülönb lehetősége e Földön az örömnek és szépségnek, néhány év alatt elpusztul, tönkremegy, örökre eltemetve egy világot, mely szebb és különb, mint az a világ, amit egy ismeretlen isten teremtett, s amire szemünk ablakán át kitekintünk.
Nem tudtok egy hajszálat meggörbiteni: nem tudtok meghosszabbitani két nappal egy életet – hogy merészeltek itélni, halált osztogatni, hogy merészeltek terveket kovácsolni, számitgatni a jövendőt, keresni a fény és delejesség törvényeit? Hogy merészeltek felrepülni a felhők közé, leszállani a tenger fenekére, kimenni az utcára hogy merészeltek, mielőtt ezt el nem intéztétek előbb, minden erőtök, minden figyelmetek, minden tehetségetek megfeszitésével?
Itt van az egyetlen dolog, ami bizonyosság: az emberi test, mely élni akar és tud, jobban és szebben, mint minden más élő az élők között, itt van a legkülönb edénye minden tartalomnak – hagyjátok a lelket s az ő halhatatlanságát! Emberek, élők, a gonosz és ostoba halál vissza akar rántani bennünket a semmibe – hagyjatok abba mindent, el a mühelyekbe, törjétek össze a csillagvizsgálókat és az ágyukat – ezekre ráérünk még. Retortákat elő, górcsövet, elő a tudomány és megismerés minden készletével: keressétek meg a szerves élet titkát és ragadjátok ki a természet kezéből, mely nem tud bánni vele. Legyünk mind orvosok és tudósok, kisérletezzünk, dolgozzunk ezen az egyetlen, mindennél előbbre való feladaton – ha villámot tudtunk teremteni, ha kondenzátorokban együtt tudjuk tartani a szervetlen erőket, kell, hogy rájöjjünk a módjára annak is, hogy lehetne amaz erőt, amit életnek nevezünk, odakötni egyetlen méltó anyagához, amiben legtökéletesebben nyilatkozik meg: az emberhez és az ő testéhez.
Mert ha ez meglesz: megtudjátok majd, hogy mire való – amit most a szerelmes sejt csak az ő mámorában, mikor egy pillanatra ámulva érti meg, hogy a lábat nem járásra, a karokat nem védekezésre, a szájat nem evésre és ivásra teremtette egy boldog erő – hanem valamire, ami végtelenebb minden végtelennél.