Levél a szedőhöz.
Reading edition
Kedves barátom. Ne csodálkozzék ezen a váratlan és – nem tagadom – szokatlan fordulaton, hogy a lusta és szeszélyes iró megzavarja önt, derék, pontos munkást, munkája teljesitése közben és levelekkel zaklatja. Higyje el, érett megfontolás után irom e sorokat, vigyázva formára és tartalomra, egy rezignált megismerés hajnalán, mely egészen uj világitásban mutatta meg nekem az irodalom egész jelentőségét. Látja, kérem, kedves ismeretlen barátom, ma reggel olvastam a lapokat, háboruról, meteorológiáról, bajokról, és igen elkeseredtem és eltünődtem. Az irás mégis csak általában ilyen levélforma valami, az ember, akinek eszébe jut valami, közli egy másik emberrel, vagy több más emberekkel, hogy mi jutott az eszébe. Évek óta csinálom már magam is ezt a levelezést, néhány elképzelt emberhez intézve, hüségesen beszámolva mindenről, ami közben eszembe jutott. Sokféle formában irtam levelet, hol első személyben, hol képzelt alakokat szólaltatva meg, de hálátlan és reménytelen dolog ez, látja, az „olvasó“, akihez az irodalom évszázadokon át irja szerelmes leveleit, ez a gőgös, rejtélyes hölgy – nem felel. Pedig hányszor szóltam hozzá, sürgetően, figyelmeztetve, lágyan és szigoruan. Látja, kérem, kedves szedő barátom, magának elpanaszolom: már amikor a háborus dolgok kezdődtek, ugy-e, maga emlékszik, maga az egyetlen ember, aki emlékszik rá és akire hivatkozhatom, már akkor megirtam, mi a véleményem nekem ezekről a dolgokról, hogy milyen hibásnak tartom az ilyen oktalan öldöklést, hogy milyen egyszerü volna abbahagyni, és hogy remélem, ezek után belátják, milyen meggondolatlanok voltak. Maga emlékszik a levelemre, maga szedte ki, – na, és mit gondol, feleltek? Fenét. Nemcsak hogy nem feleltek az én okos beszédemre, hanem, mint ma olvasom, megint előlről kezdik a verekedést, mintha egy sort se kaptak volna tőlem.
Látja, kedves barátom, nem érdemes. Az olvasó nem felel az én bölcs, békéltető, elintéző és elsimitó levelemre, az olvasó talán el se olvassa, – mit tudom én? – az olvasó nem hallgat rám, tovább csinál bajokat, háboruba keveredik egymással, összevész a feleségével, beugrik a Dunába, meggyilkolja a felebarátját, handabandázik, rendetlenséget csinál. Hát mi ez, nem kapta meg a levelemet, amiben figyelmeztettem, hogy ne tegyen ilyeneket, mert baj lesz belőle? Vagy megkapta és nem olvasta el? Talán nem is tud olvasni az olvasó.
Kedves szedő ur, látja, rajtunk nem mulik. Én szépen megirtam és maga szépen kiszedte. De hátha az olvasó nem olvasta el! Eltünődtem ezen, és eszembe jutott, milyen bolond dolgokat csináltam én eddig. Irtam, irtam a leveleket egy ismeretlen valakihez, aki talán nincsen is, vagy nem akar tudni rólam. Aztán eszembe jutott, hogy egyetlen ember van, aki egészen bizonyosan elolvassa, el kell hogy olvassa, amit én irok: és ez ön, szedő ur, az egyetlen ember, akiben biztos lehetek. A régi irók igy szóltak: „nyájas olvasó“. Milyen képzelgés! Hátha nincs nyájas olvasó? Ellenben szedő, az biztosan van, az fáradságos, keserves munkával bizonyitja be nekem, hogy első betütől az utolsóig figyelmesen elolvasta az irásomat, nem hagyott ki egy szót se, elfogadta ugy, ahogy van, és kiszedte. Én bizony sohase irom ezentul, hogy „gondold meg, nyájas olvasó“, vagy „hidd el, olvasó“, vagy „mit szólsz ehhez, olvasó“, hanem őszinte és becsületes leszek és szavaimat a szedőhöz intézem, akkor nem történhetik meg velem megint ilyen blamázs, hogy leirom a háborut és mégis kitör.
Hát bizony, kedves szedő ur, igy vagyunk. Magunk között vagyunk, beszélhetünk egészen őszintén. Igy még kényelmesebb is nekem, szabadabb és fesztelenebb lehetek, megirhatom a véleményemet mindenkiről, elpletykálgatunk, ugye, háboruról, időről, meg a többi iróról, szegényekről, akik még mindig irogatják a szerelmes leveleket ismeretlen olvasóhoz, hol lelkesen, hol fenyegetően, hol gunyosan, hol allegórikusan, sorok közé rejtve mondanivalóikat, – sorok közé! Micsoda képzelődés, maga legjobban tudja, szedő ur, hogy a sorok között spácium van, egy kis vasléc, ami az ólomdarabkákat széttartja egymástól, és nem mondanivaló. Istenem, bár ott tartanánk már, hogy a sorokat olvassák, nem hogy a sorok között is találnának valamit.
Na mindegy. Hogy van, szedő ur? Hát mit szól ezekhez a csunya dolgokhoz? Ugy-e, utálatos? Már igazán nem tudom, mi lesz belőle. És mit szól ehhez az időhöz, nyár közepén télikabát. Vigyázzon kedves egészségére, az esték igen hüvösek. És kérem, szedje levelemet figyelmesen, hogy lássam, elolvasta. Isten vele, nyájas szedő.