Kedves!
Reading edition
Kedves – miről beszéljek neked? Kedves, nem tudom hol vagy és nem tudom ki vagy, de téged szeretlek, mert te nem politizálsz, te csendesen pihensz és mosolyogsz és vársz és jól tudod, hogy semmi rossz nem lehet ebből, ami most történik, e téli boruban – te jól tudod, hogy halkan és illatosan csiráznak a magvak, pár arasznyira a földtől és hogy békében igyekeznek fel, kidugni zöld levelet, finom kis pihét, pillanatra se félve, hogy holmi demarkációs vonalba ütközik odafent. Te már tudod, hogy minden jóra fordul, ha béke és öröm folydogál ereid csendes medrében – te mosolyogsz, ugye, és nem félsz immár, te ugyanazzal az elnéző és derült mosollyal néznél a szemébe a lihegő és durva katonáknak, akik falhoz állitanak és fegyvert szegeznek rád, hogy agyonlőjjenek, mint amilyennel a vágytól és reménytől lángoló szerelmes arcba néznél, mely arcodhoz közeledik. Látod, el akarnak felejteni téged, kedves, el akarják felejteni a csöndet, de zajt vernek és rémülten kiáltoznak és féltik a multat és rettegnek a jövőtől – de te mosolyogsz, kedves, mert jól tudod, hogy téged nem lehet elfelejteni: nem félsz a jövőtől és nem félted az emlékedet. Miért is féltenéd? Most elborult a lelkünk, a szenvedéstől és félelemtől, hideg van és értelmünk vacogva huzza össze magát didergő koponyánkban Gyermekek vagyunk. De te bölcs vagy és tudod már, amit én csak sejteni kezdek. Nem mulhat el semmi nyomtalanul – csak elbujik egy időre, ami történt, elrejtőzik a homályban és csendesen pihen. Mikor négy éves voltam, kicsi gyerek, nem emlékeztem arra ami három éves koromban történt – elfelejtettem, mert még gyenge és homályos volt az értelmem, halvány mécs, csak néhány napra világitott hátrafelé, a multba. De husz éves koromban, mikor találkoztam veled, fellángolt a mécs és előre, hátra, messzi vidéket világitott be egy pillanatban – és most már jól emlékezem a Rákos-patakra, amit két éves koromban átgázoltam: az emlék élessége nyilván nem attól függ, – mintahogy hinné az ember – hogy milyen közel vagyunk hozzá időben, hanem hogy mennyire fejlett ki öntudatunk. Te jól tudod, kedves, hogy mit jelent ez – te, aki az emberrel foglalkozol és az ő emlékével e Földön. Azt jelenti, hogy nem kell tartanunk semmitől, nem veszhetünk el, nem mulhatunk el, nem ölhetnek meg bennünket. Csak muljon már el e tompa, nyomorult század, kavargó sötétségével, butaságával, tévelygéseivel – és muljanak el az emberi fajta sötét, tudatlan századai – gyermekek vagyunk most, nem látjuk a jövőt és nem emlékezünk a multra; de ez a mult nem veszett el azért. Mert évezredek mulva kivilágosodik majd e fajta értelme és megérik, mint a gyümölcs – és tizezer év mulva minden eszébe jut majd az embernek, ami vele történt és apjával és nagyapjával – és eszünkbe jut majd a bölcső, ahonnan származunk és a mult, amit most nem tudunk. A közeli jövő homályos és hideg – a közeljövő elfelejt minket és porral söpri be nyomunkat – de egyre jobban közeledünk ahoz, aki végtelenül távol van s akinek egy napon eszébe jutunk majd – az embernek, ki egy napon ámulva eszmél majd rám, itt görnyedőre és rád, kedves, ó kedves, akit el akarnak felejteni. Fel fogunk támadni az ő lelkében – te jól tudod, csöndesen mosolygó illat, halkan dudoló csönd, szelid fény, édes pihenés, biztató árnyék, elsuhanó hang, emlék.