Cenzura.

Felszabaduló gondolat, repülj… Senki nem figyeli szavad, nincsenek magasabb érdekek, mint amit gondoltál és közölni akarsz. A cenzor nem néz mereven szemedbe, mikor kinyitod a szádat, nem fagy ajkadra a szó jeges tekintetétől – beszélj!

Halljátok hát, kimondom nyiltan, ahogy megfogant bennem a megismerés… Kimondom, hogy mi a véleményem azokról, akik…

Azazhogy, inkább valami mást. Ezt, amit most mondani akartam, ezt nem lehet mégse és most se – sőt, ejnye csak, ugy veszem észre, most még kevésbbé lehet talán. Hogy is mondja csak a cenzor? Az idők nem alkalmasak. Aztán különben is – nagyon könnyen félre lehetne érteni, ami ugye… Igazán nem azért mondom, mintha attól tartanék, hogy… De semmiképpen nem lehet célom, hogy az a bizonyos ur, aki most eszembe jutott, magára vegye ezt a kijelentésemet és ugy magyarázza, mintha én ezt azért mondtam volna, hogy izé, a miniszter, aki már régen, egészen alaptalanul gyanusit engem valamivel, amiről pedig szó sincsen… hiszen ismernek az urak, jól tudják, mennyire szivemen viseltem mindig az illető intézmény érdekeit… és ha most mégsem ugy hat, mintha… ennek igazán nem az az oka, hogy gyáva volnék… de hát oktalanul áldozni fel valamit, amit kellő időben méltóan és eredménnyel áldozhatok fel… Egyszóval, ezt hagyjuk egyelőre.

De azt viszont boldogan és ujjongva kiáltom világgá, azt a régi meggyőződésemet, amit sok esztendőn át torkombafojtott a cenzura, hogy minden tisztességes ember, akinek…

Hm, várjunk csak. Ezzel fölöslegesen megharagitanám a hogyhijják-pártnak azokat az elemeit, akikről igazán nem állithatom, hogy tisztességtelen emberek csak azért, mert… És nekik módjukban van visszavágni éppen az én elméletemmel, amely szerint… s én ugyan mit válaszolhatnék erre, hiszen…

Hagyd abba, boldogtalan, hová leszel igazságoddal, mig remegő szivvel félted magadban a néma igazságot, azt, hogy élsz s még élni akarsz mindennek ellenére, ami történt? S hogy kivül és belül remegsz mindentől, ami fenyeget: félsz, hogy félreértenek és elbúsitanak – s te félsz a bánattól, mert a halált juttatja eszedbe, félsz az emléktől, mert attól is a halálra gondolsz, félsz, hogy félnek majd tőled s félelmükben megtámadnak téged, mintahogy, megtámadták és legyilkolták egymást ők, akik nincsenek már, vacogó fogakkal, félreforditott arccal, hogy a másik ne lássa a hideg borzadályt. Mihaszna törted el vörös ceruzád, amivel vérbefojtottad a kimondott szót: a cenzura odabent lakik. Halálfélelem az ő neve s nincs menekvés előle, csak az ő karjaiba futsz, ha menekülsz.

Arra születtünk, hogy szeressük és megértsük egymást s mindent elpanaszoljunk egymásnak, ami a szivünkön fekszik. De mostohaanyánk, a gonosz természet egy rettenetes örökséget hagyott ránk: annak lehetőségét, hogy megölhetjük egymást. Csak a lehetőséget, mert vágyunk nincs erre s örömünk nem telik benne – de ez a lehetőség megmérgezi minden gondolatunk s gyilkossá tesz, amikor védekezünk ellene. Találjatok ki valamit, ti, akik delejes fényt és repülő embert találtatok ki – találjatok ki valamit, hogy ember ne halhasson meg ember kezétől, hanem csak a végzet akaratából – mártsatok be a csodakutba, melyben Achilles fürdött s akkor majd kiállok és megmondom nektek az igazat. Az igazságot, amit vértanuknak kellett meggyalázni inkább, mint megpecsételni – az igazságot, mely nem halálmegvető bátorságból, hanem az élet szerelméből fakad.

Mártsatok be ebbe a csodakutba, találjatok ki ruhát nekem, amit golyó át nem üt, kard át nem szur, gonosz és gyanakvó tekintet meg nem sebez – tegyétek, hogy ne kelljen félnem tőletek s ne kelljen fegyverkeznem ellenetek – s akkor én, az egyetlen ember, akit nem lehet megölni, egyik embertől a másikhoz futok majd s mindakettőnek megsugom a nagy titkot: ne félj tőle, pajtás, ne védekezz, ő nem akar bántani téged – s azért fenyeget csak, mert attól tart, hogy bántani akarod.