A fejetlen ember.

Villámlott s utána hosszan dörgött az ég; villám és dörgés között jutottál eszembe, az utcán, barátom, mig szaladó emberek között egy kapu felé igyekeztem. Eszembe jutottál, s egy csodálatos és váratlan kérdés döbbentett meg, – hogy van az, hogy még soha nem jutott eszembe?

Hogy még nem jutott eszembe soha megkérdezni tőled, barátom: hol van a fejed?

Nagyon sok barátom van, ismeretlenek és ismerősök, szobákban és tereken láttam őket, s róluk elképzeltem az emberarcot, s most már tudom, milyen egy ember.

De mi lett volna, ha csak téged ismerlek, barátom?

Huszonhat éven át láttam lábaidat, amint sulyosan huzódnak a földön s nyomot hagynak utánuk; és láttam kezeid lebegni lazán, szorongatni idegen kezeket, simogatni szép kelmék szövetét, és látom most is, rákulcsolódva a tollra, végighuzódni, papiron. És láttam karjaid meztelenül és szövetekben, láttam mellényed csücskét s két-három gombját, s kabátod kihajló gallérját is látom, s még egy leomló darabka nyakkendőt is, s még vállaidból is látok egy darabot, ha elforditom a nyakam jobbra és balra, – a többi nincs, nem látok semmit, a nyakkendőn s a vállak felém gömbölyödő vonalán tul ködbe vész alakod, eltünik előlem. Felállok s elálmélkodva nézek végig rajtad, s hihetetlennek rémlik, hogy ma először vettem észre, hogy ime legjobb barátom, egyetlen bizalmasom és hivőm, akit, ugy hittem, mindenkinél jobban ismerek: egy rémes csonk. Fejetlen törzs, élő kisértet, amilyent gyerekkori lázálmok mázolnak falra, függönyre, a rémmesék borzongató alakja, Fejetlen Richárd, sötét lovag, kivel a rengeteg mélyén találkozik, éjfélben, a megkinzott lelkiismeret.

Fejetlen lovag, nem csurog vér a nyakadról? Hol a fejed, barátom? Nem furcsa, hogy felnőttem veled s figyeltelek és gondoltam rád, hogy te voltál nekem a legkézzelfoghatóbb, az egyetlen valóság és egyetlen biztos tény, amit a szkepsis elfogad, hogy fájt nekem, ha megütöttek, s jó volt nekem, ha megsimogattak, hogy mérhetetlenül közelebb tudtalak magamhoz, mint bárki mást s bárki más bizonytalan álom, ismeretlen valószinüség volt csak hozzád képest, – s ime ma ötlik fel, hogy soha nem láttam az arcodat a valóságban. Távolról hoztak csak hirt az arcodról, másoktól hallottam csak, hogy milyen, ha beszéltek róla, vagy néha szürke kép fölé hajoltam mohón és kiváncsian, hogy milyen lehetsz? Mert csak képekről ismerlek, ó idegen, idegen barátom, mindenkinél idegenebb, képekről és a tó tükréről, vagy a tükör taváról. Láttam a képedet, de nem hittem e képnek soha, s nem hihettem a tükörnek se, mert mihez hasonlitottam volna a képedet? Hiszen sohasem láttalak. És néha, mint a vak, dadogó ujjaimmal értem az arcodhoz s láthatatlan homlokodon végighuztam, kitapogattam szájadat és szemeidet. Egyszer majd lerajzollak, egyik kezemben ceruza lesz s a másikkal kitapogatlak: egy ujjamat körülhuzom arcod körvonalán s a ceruzával odalent a papiron követem majd azt a vonalat, amit az ujjam határolt.

Milyen lehet az arcod? Mész az utcán és lopva figyellek: kezeid lóbálod és oly nyugodtan, biztosan jársz. Nézem a lábaidat, nem lépsz félre és kikerülöd a tócsát. Pedig nincs fejed. Rettenetes: nincs fejed. És ezek elmennek melletted, közönyösen, mintha nem történt volna semmi. Hát nem látják, hogy egy fejetlen ember jár közöttük? Nézzetek rá: a nyakkendőjén tul semmi sincsen. Nézzetek végig magatokon, nem rémültök meg? Csodálatos.

Milyen lehet az arcod? Lesütöm a szemem s alsó ajkam erővel kinyujtom. A semmiből vörös, szegletes husdarab nyulik ki egy pillanatra. Behunyom az egyik szemem s a másikkal oldalt, befelé pislogok: elfolyó, fakó fehérség villan fel, otromba, formátlan valami, nyomorék vonalak, visszataszitó dudorodások, nyilt pórusok.

Kezdek félni tőled.