NÉPMESÉK.

1. Csonkatehén fija.

Volt egyszer egy Csonkatehén nevű asszony s annak egy gyermeke: Csonkatehén fija, kit 7 esztendeig szoptatott anyja s ekkor meg akarván fija erejét próbálni, azt mondta, hogy a házat emelje fel; de nem sikerült. Ezután ismét más 7 esztendeig szoptatta, amikor ismét próbát tett vele. Ekkor már felemelte a ház falát, sőt anyját is rátevén, így szopott még egy jót utoljára Csonkatehén fija. Csonkatehén a sikerült próba után elereszté fiját e szavakkal:

– Elmehetsz már édes fijam a világba. Látom, hogy majd csak elélsz!

Ment, ment Csonkatehén fija hetedhétországon keresztül, míg egy erdőbe ért, hol egy emberre talált, ki az egyenes fákat meggörbítette, a görbéket kiegyenesítette s innen Fagörbítő, vagy Faegyenesítő volt a neve. Kérdezte Csonkatehén fija:

– Mit csinál? – Azt felelte:

– Nem szeretem, ahogy rendezve vannak ezek a fák, azért igazítok rajtok. Hát te, Csonkatehén fija, hol jársz? most meg kell velem birkoznod!

Az ráállott s úgy csapta a Fagörbítőt a földbe, hogy nyakig lement.

– Ejnye, még erős ember vagy te – így szólt a Fagörbítő –; nem fogadnál el útitársnak?

Csonkatehén fija elfogadván, együtt mendegélve egy erdőbe értek, hol Kőmorzsoló a köveket morzsolta. Ez is kihívta birokra Csonkatehén fiját. Ezt már csak derékig ütötte a földbe Csonkatehén fija. Ez is társok lett. Hároman mendegéltek, míg egy más erdőben Vasgyúrót találtak, kivel Csonkatehén fija megbirkozván, csak térdig üthette a földbe. Ez is társok lett.

Most már négyen mentek, mendegéltek hetedhétországon keresztül, míg egyszer egy rengeteg erdőbe értek. Itt házat építettek s míg a többi vadászni járt, egynek otthon kellett maradni házat őrzeni és főzni. Legelőször is a sors a Fagörbítőt érte, ki kását főzött ebédre. Jókor elkészítette, hogy mire társai hazajönnek, feladhassa. Odajön egy bakarasztnyi magas s 7 sing hosszú szakállú emberke, Bakonyszegi.

– Adjál egy kis kását! – mondja Fagörbítőnek.

– Nem adok biz’ én – feleli ez –, ha mindjárt meghalok is!

– Adjál! még egyszer kérek, mert a hasadról eszem meg!

– Ejnye, te csúf ember, mindjárt kihajítlak! – s ölre mentek; de Fagörbítőt földhöz vágja Bakonyszegi s megéve hasáról a kását, elmegy.

Kevés idő mulva hazajönnek a társak, haragusznak, hogy nincs mit enni. Fagörbítő szégyelvén a dolgot megvallani, azt hazudta: míg kint járt, valami megette a kását.

Másnap Kőmorzsoló maradt otthon, de vele is akkép történt s társainak szinte azt hazudta, mit Fagörbítő.

Harmadnap Vasgyúró maradt otthon, ezzel is hasonlóképen történt.

Végre negyednap maga Csonkatehén fija maradt otthon. Főzte a kását. Hozzá is hozzáment a bakarasztos emberke. Kért kását, de nem adott neki. Birokra került a dolog, Csonkatehén fija úgy vágta a földhöz Bakonyszegit, hogy az elnyúlva terült végig a földön s bal karjára tekervén hosszú szakállát, kihúzta a ház végénél álló szép, nagy tölgyfához, melyet kétfelé hasított és szakállát közé csíptette.

Hazajönnek társai, kérdik, hogy van a kása? s már előre nevettek, hogy mit fog hazudni; azonban kivezette őket a ház végébe s mind elcsodálkoztak, mikor szép fájoknak se hírét, se hamvát nem látták: ki volt gyökerestől szakajtva. Nyomozták, mentek utána; de a nyom egy kútforma lyuknál egészen eltűnt.

Ekkor köteleket szedtek elő, összekötötték s legelőször is Fagörbítőt nyujtották le; de ez félig sem ment le, mikor már rángatta a kötelet, hogy húzzák vissza. Azután Kőmorzsolót, majd Vasgyúrót eresztették le, de ez is visszakívánkozott. Végre Csonkatehén fijára került a sor, ki meghagyta, hogy akármilyen sokáig lesz is lent, a kötelet ne húzzák fel; hanem mindig vigyázzák, hogy mikor rántja meg a kötelet, akkor húzzák fel.

Leérkezett, itt egész más világ volt.

Ment, mendegélt, meglátott valamit fényleni távolról, feléje tartott s elérve meglátta, hogy az egy sarkonforgó vasvár. Belép, szép asszonnyal találkozik, a vár asszonyával, kinek férje kétfejű Sárkány volt. Beszédbe eredt a szép asszonnyal, míg egyszer zúgás rázza meg a várat, azután a Sárkány két mérföldről hazahajította a buzogányát, melyet Csonkatehén fija négy mérföldre hajított vissza. Az asszony el akarta bujtatni Csonkatehén fiját; de ő nem egyezett bele. Haraggal jött haza a Sárkány, még messziről kiáltotta:

– Pih, páh! miféle idegen bűzt érzek? Hogy mertél házamba jönni s még visszahajítani buzogányomat? Most meg kell velem birkoznod, – de előbb együnk valamit!

Kőpogácsát hozatott elő; a Sárkány csak lassan rágogatta, míg Csonkatehén fija nyelte egymásután lefelé, mit látva a Sárkány, monda:

– Mégis csak derék ember vagy te!

Azután birokra került a dolog s nyakig vágta Csonkatehén fija a Sárkányt a földbe és elvágta mind a két fejét. Elbúcsúzott a vár asszonyától, de megigérte, hogy még egyszer megkeresi. Mendegélt tovább.

Ment, mendegélt, meglátott egy még fényesebb valamit. Az a rézvár volt. Betér ide is. Ennek asszonya még szebb s ura hatfejű Sárkány volt. Itt is nyájasan beszélgetett, míg végre zúgás zavarta meg őket: hat mérföldről hajította haza buzogányát a Sárkány s ő tizenkettőre hajította vissza. Itt már keményebb kőpogácsákat ettek; azután birkoztak, a vesztes a Sárkány volt.

Ismét mendegélt, még nagyobb fényesség tünt a szemébe. Ez az ezüstvár volt. Asszonya szebb mint amazok, ura pedig volt a tizenkétfejű Sárkány. A beszélgetést itt még nagyobb zúgás szakajtotta félbe. Tizenkét mértföldről zúgott haza a buzogány, ő visszahajította huszonnégy mérföldre. Itt még keményebb kőpogácsákat nyeldestek, végre itt is meggyőzte a Sárkányt.

Továbbmendegélve, legszebb fény tünt szemébe: az volt az aranyvár, bakarasztnyi Bakonyszegi lakása. Asszonya a legeslegszebb asszony volt. Bakarasztnyi Bakonyszegi már huszonnégy mérföldről hajította haza a buzogányt; de ő negyvennyolcz mérföldre vágta vissza. Bakarasztnyi mindjárt tudta, kivel van dolga. Nagy haraggal jött haza.

– Hol jársz itt, kutya, hol még a madár sem jár? Most majd megfizetek, amiért csúffá tettél; de előbb együnk egy kis pogácsát!

Ez a legkeményebb volt a pogácsák közt; de azért Csonkatehén fija csak nyeldeste lefelé. Ekkor Bakarasztnyi előhozott két kardot, hogy vívjanak. Már délfelé volt az idő, s egyik sem volt győztes, melegök volt, vizet kértek.

A vár asszonya Csonkatehén fijának vizet adott, Bakarasztnyinak pedig bort, melytől még melegebbje lett. El kezdett lankadni s Csonkatehén fija darabokra vagdalta.

Ekkor a vár asszonya egy aranypálczát adott Csonkatehén fijának, mellyel az megütvén a várat, aranyalmává változtatta és tarisznyájába tette. Ezután a vár asszonyával az ezüstvárhoz ment, hol ezüstpálczát kapott, mellyel az ezüstvárat csapta meg s mint almát tarisznyájába tette. Innen magával vitte az ezüstvár asszonyát, mi megtörtént a rézvárnál s a vasvárnál is.

Élvén a gyanúperrel, hogy társai erejéért haragszanak reá, először követ kötött a kötélre. Társai csakugyan félig húzták fel s visszaeresztették. Ekkor aztán nagy zuhogással esett le a kő.

Mit tegyen most? Amint széttekintget, látja, hogy iszonyú nagy felleg kerekedik és hogy zivatar közeledik. Egy fa alá húzódott, melyen griffmadarak voltak. Beleült a fészekbe s köpönyegével betakarta a madárfiakat. Kitört a vihar s olyan jegek estek, hogy majd magát is agyonverték. Ekkor még nem volt otthon az anya-griff. Mikor hazajött, köszönte erősen fijai megmentését s kérdezte, hogy mit kíván hálául? Azt felelte, hogy szállítsa fel őt a másvilágba.

– Legnagyobbat kérsz tőlem, – mond a griff – de megteszem, hanem előbb gondoskodjál tizenkét mázsa húsról, tizenkét akó borról, mert az út igen hosszú! Mikor jobbra fordítom fejemet, hajíts bele egy mázsa húst; ha balra, önts egy akó bort bele!

Megszerezte a tizenkét mázsa húst és tizenkét akó bort, hogy ha szükség lesz reá, legyen. Csonkatehén fiját összekötvén a griff, hátára tette s mentek.

Amit és amint kért a griff, azt és úgy adott. Mikor már elfogyott a hús, még felesleges bor volt csak. Már nem messze voltak, mikor a griff húst kért; de mert nem volt, saját czombjából metszett ki egy darabot. Odalökte a griffnek és odaadta az egy akó bort is. Mikor így felértek, elváltak egymástól.

Ezután Csonkatehén fija megbüntette ugyan társait, de utóbb kibékült s adott mindegyiknek egy asszonyt feleségül. Hanem a legszebbet természetesen magának tartotta meg. Megajándékozta őket a várakkal is, magának hagyva az aranyvárat.

Azután boldogságban éltek s élnek most is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 26. sz.)

2. Erős Jancsi.

(Az előző sz. változata.)

Volt egyszer egy asszony, ki hét esztendeig imádkozott fimagzatért. Végre megjelent neki álmában egy Ősz ember, ezüst szakállú, arany hajú, aki azt jövendölte, hogy nemsokára fiúgyermeke lesz; de azt addig szoptassa, míg a szomszéd erdőn átvivő úton a hetedik fát tövestől ki bírja szakasztani.

Meglett nemsokára a fiú, kit Jancsinak neveztek el a keresztségben. Anyja már hét esztendeig szoptatta, akkor elvezeté őt az erdei úton a hetedik fához, de még nem bírta kiszakítani, tehát még hét esztendeig szoptatta; akkor ismét elvezette ahhoz a fához, már akkor ki bírta szakítani. Amint az anyja ezt látta, örömében meghalt. Jancsi pedig elment vándorolni.

Amint ment, útjában sűrű erdőhöz ért, úgy hogy nem mehetett rajta keresztül, nekiesett tehát és útat tépett magának; úgy szaggatta ki a fát, mint a kendert nyövik és amint a végére jött, ott találta a Kőmorzsolót. Azzal barátságot kötött s elhívta magával utazni.

Amint együtt mentek, megint egy sűrű erdőhöz értek. Erős Jancsi azt mondta pajtásának, hogy szaggassa a fát; de a Kőmorzsoló nem bírt útat tépni, akkor megint Erős Jancsi tépett útat. Ekkor elcsodálkozott rajta a Kőmorzsoló s mondta:

– Látom, pajtás, hogy még nálam is erősebb vagy, mikor lettél fanyüvővé?

– Hát mikor útra keltem.

Amint az erdő végére jöttek, egy harmadikra találtak, aki azt mondta, hogy ő Vasgyúró Óriás, ezzel is barátságra léptek s magukkal hívták. Amint mentek, mendegéltek, megint egy igen sűrű erdőhöz értek. Erős Jancsi mondta Vasgyúrónak, hogy tépjen útat, de ez sem bírta azt megtenni, tehát harmadszor is ő tépett útat; azután mentek, mendegéltek, míg végre egy házat láttak.

Abba bementek, ott volt három asztal, három ágy, három szék és egy szuszák, annak három fiókja volt: egyikben volt bab, másikban lencse, harmadikban köles; nekiálltak s akartak főzni.

Először is otthon maradt a Kőmorzsoló és főzött babot, amint főzte, odajött egy Kisember; nagy, hétszínű szakállal s mondja neki:

– Ha nem adsz ennem ételedből, mindjárt földhöz ütlek; van otthon hét ökröm, tizennégy disznóm, de az nekem mind kevés, azért adj ennem!

– Nem adok én, mert pajtásaimnak nem lesz mit enni!

– Nem adsz?!

Akkor megfogta a Kőmorzsolót s úgy a földhöz ütötte, hogy négy óráig feküdt a földön, míg pajtásai haza nem jöttek.

– Jaj, végem van! meghalok! – s elbeszélte, ami vele történt.

– Majd itthon maradok én! – mondja a Vasgyúró. Majd megtanítom én!

– Mit főzöl?

– Kölest.

Pajtásai elmentek az erdőbe fát vágni. Amint főzte a kölest, eljött a Kisember, mondja neki:

– Adj enni!

De ez sem adott s a Kisember ezt is a földhöz ütötte s a kölest megette. Hazajöttek a pajtásai és éppen Erős Jancsi hozta az igen vastag fát, fejszéjét csak rátette s a fa mindjárt kétfelé hasadt. Bementek s látták a Vasgyúrót a földön feküdni. Elbeszélte, mi történt vele, erre Erős Jancsi megbosszankodott s azt mondta:

– Már három napja nem ettem semmit, majd itthon maradok én!

Ekkor Erős Jancsi főzött lencsét és pajtásai elmentek az erdőbe fát vágni. Amint főzött, ismét eljött a Kisember, mondta:

– Nem adsz enni?

– Adok biz’ én, jöjj csak ide!

S amint hozzájött, megfogta és a szakállát a fahasadékba tette, a fejszét kihúzta, az ficzkándozott, de hiába. Hazajövén pajtásai:

– No, megmentetted az ételt?

– Meg bizony, jöjjetek csak, ezt nézzétek-e!

Odamentek a fához, de hogy bámulták, midőn a szakállt látták és a vért. Azután ettek.

– No, – mondja Erős Jancsi – elmegyünk a vér után és felkeressük a Kisembert!

Elmentek és csakhamar egy lyukat találtak, azon leeresztették Erős Jancsit, ki mikor lejött, egészen más világot látott, melyben igen apró házak voltak és ott bölcsőben ringatták a Kisembert. Erős Jancsi odamegy s az a kisasszony, aki ott állt, kérdezte tőle:

– Te nagy vitéz, az én testvéremet fel tudnád keresni?

– Miért nem?

– Jól van, tehát keresd fel; de ő el van ragadva itt közel egy kastélyban a Sárkánytól!

– Jól van, felkeresem; de előbb csináltass nekem egy igen nagy buzogányt.

Összehordatta a kisasszony az egész világról a vasat és csináltatott egy buzogányt, de Erős Jancsi feldobta és mikor leesett, szétporlott; azután másikat csináltatott, azt is feldobta, az már nem porlott szét, ezzel ment azután a Sárkányokra.

Ment egy ólomhídon vaskastélyba s amint odament, meglátta őt a kisasszony s azt kérdezte:

– Hogy mertél ide jönni!

– Hát jól!

– Hisz az én uram ha hazajön, téged agyonüt!

Beszélgetés közt jön a hatfejű Sárkány, két mérföldről dobálja a buzogányokat és fél mérföldről a tüzet okádja. Amint hazaér, feldobja Erős Jancsit a magasba, de ő a mint leesett, ismét hozzá akart kapni és feldobni, ekkor ő előveszi buzogányát és elüti neki hat fejét és vállára akasztja, azután ismét vashídon ezüstkastélyba ment, ott is meglátja őt egy kisasszony, aki mondja neki:

– Hogy jöttél ide? hisz az én férjem a tizenkétfejű Sárkány, az téged ha meglát, agyonüt!

– Nem bánom én!

De amint kiment, ismét hányta a buzogányokat a Sárkány négy mérföldről, a tüzet két mérföldről. Amint hozzá jött, felkapja Erős Jancsit és magasra dobja, amint leesett, ismét fel akarja dobni, de ekkor levágta buzogányával mind a tizenkét fejét; ismét felakasztotta vállára, megint ment egy ezüsthídon aranykastélyba, ott szinte meglátta egy kisasszony és mondja neki:

– Hogy mertél ide jönni? hisz az én férjem a huszonnégyfejű Sárkány, az agyonüt!

– Nem üt az engem agyon!

Kilépett és ott termett a Sárkány, de ő amint a Sárkány jött, buzogányát elébe dobta és a huszonnégy feje leesett, ezt ő ismét a vállára akasztotta, a három kisasszonnyal elment ahhoz a lyukhoz, amelyen lejött. Egyiket feleségül vette, a kettőt pedig elküldte az atyjokhoz; amint hazajöttek, megmondták atyjoknak, mi történt velök.

Vasgyúró és Kőmorzsoló útját állták Erős Jancsinak és el akarták venni a megszabadított kisasszonyokat; de Erős Jancsi úgy elverte őket, hogy alig mozdultak, maga pedig elment felesége kastélyába s úri módon élt vele élte fogytáig.

(Ipolyi A. gyüjteményében 111. sz. Nyitra völgye.)

3. Medve Jankó.

(Az 1. sz. változata.)

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt egy kis sziget, annak a kis szigetnek volt egy lakója, aki pap volt. Ennek a papnak volt egy kis fia, akit – mert igen erős volt – Medve Jankónak hívtak.

Egyszer az apja azt mondta neki, hogy menjen világot látni. El is indult Medve Jankó.

Ment, mendegélt hetedhétország ellen. Mikor egy erdőben ment volna, látott egy embert, ki a fát nyűtte, mint a kendert szokták. Mellette menvén el, szóbaeredt vele, mondván:

– Miért bántja azokat a fákat? Mire azt felelte a Fanyövő:

– Csak azért, mert kedvem tartja, egyébiránt, ha sokáig beszélsz, kis öcsém, mondta a Fanyövő, ha még Medve Jankó volnál is, a földhöz csapnálak!

– Itt vagyok, hát birkozzunk, bátya!

Ekkor birkozáshoz fogtak, Medve Jankót félsingnyire vágta a földbe a Fanyövő; ekkor felkelt Jankó és öt singnyire vágta a Fanyövőt a földbe és már el akarta temetni, mikor így szólott a Fanyövő:

– Ne temess el pajtás! holtig kenyeres pajtásod leszek!

Megkegyelmezett neki Medve Jankó és elindultak ketten.

Alig mentek egy hajtásnyira, ott láttak egy embert, aki a vasat gyúrta, ezt a Vasgyúrót is meggyőzte Medve Jankó.

Mikor már hárman ballagtak az országúton, találtak egy embert, aki a hegyeket görgette, kit azért Hegygörgetőnek hívtak. Ez is kenyerespajtása lett Medve Jankónak.

Egyszer nagysokára elérnek egy városba, hol egy embertől azt kérdik:

– Mi az újság, bátya?

– Jaj, bizony földi, itt most gyászolunk: mert a királynak három lányát elvitte a tizenkétfejű Sárkány. Aki azt visszahozná – így beszélt tovább az ember – annak a király fele királyságát neki adná, ráadásul még a legszebbik leányát is!

Medve Jankónak ez szeget ütött a fejébe és elmentek mind a négyen a királyhoz és igérték, hogy ők visszahozzák a király leányait. A király ezt nagyon szívesen vette és azt mondta, hogy:

– Azt látom, hogy ti hárman derék emberek vagytok; de a negyedik – Medve Jankóra mutatott – nagyon haszontalan ember.

A többiek mondták, hogy még az a legerősebb köztük.

A király elbocsájtotta őket. Kimentek az erdőre keresni a király leányait. Az erdőben sátort csináltak, azután Hegygörgetőt visszahagyták, hogy főzzön kását mikorára ők visszatérnek.

Főzött is Hegygörgető; hanem mikor készen volt, odament egy Kisember, kinek oly nagy volt a szakálla, hogy a földön húzta. Ez a Kisember azt mondta Hegygörgetőnek, hogy:

– Mit főzöl, fiam?

– Kását biz’ én, édes apám!

– Megeszem én azt a hasadról is!

– Nem biz’ azt!

Ekkor a Nagyszakállas-kisember megette a kását s elment. Sietett Hegygörgető a főzéssel; de a három pajtás visszajött akkorára s így nem volt az étel készen, csúfolták, hogy nem tudta megfőzni mikorára visszajöttek; ez pedig hiába mentegetődzött, nem ért semmit.

Vasgyúró maradt otthon, ez is úgy járt, mint Hegygörgető. Harmadik napon Fanyövő maradt otthon; ez is hasonlóképen járt.

Negyedik nap maradt otthon Medve Jankó; lencsét fözött. Ekkor is odament a Nagyszakállú-kisember és kérdte Medve Jankótól, hogy mit főz?

– Lencsét biz’ én, – felelt Medve Jankó.

– Eszem én abból!

– Eszel, – felelt Medve Jankó – de elébb vágjál egy kis fát!

Vágott is, de amint a fát vágta a Nagyszakállú; elvágott a szakállából egy jó darabot s elfutott; mindenütt folyt utána a vére.

Medve Jankó pedig megfőzte a lencsét. Csodálkoztak a többiek, mikor hazajöttek, hogy készen van az étel.

Miután jóllaktak, fontak korpából kötelet és egy csengetyűt kérvén a királytól, elindultak a vér nyomán az erdőbe. Csakugyan találtak egy lyukat.

– No, idejött a Nagyszakállú-ember! – mondta Medve Jankó – hanem itt én is lemegyek a másvilágra! Ti addig itt várjatok. A csengőt minél jobban rázom, annál jobban bocsássatok lefelé a korpakötélen!

Le is ment, nemsokára leért, ahova szándékozott. Meglátott egy szép házat, amely a tizenkétfejű Sárkányé volt és ahol voltak a király leányai.

Csak elcsudálkozott a király kisebbik leánya, mikor Medve Jankót meglátta. Ezután elbujtatták a leányok Medve Jankót a sutba. Mikor hazajött a tizenkétfejű Sárkány, így szólott:

– Idegen szagot érzek a háznál, jöjjön elő akárki az!

Ekkor Medve Jankó előjött és a tizenkétfejű Sárkány három feltételt szabott neki. Először is odaadott neki egy vaspogácsát, hogy egye meg; mert különben meghal! Megette Medve Jankó hamar. Másodszor egy vas buzogányt kellett tizennégy mérföldre elhajítani, ezt is megtette. Harmadszor nem tudom, mit mondott; elég az hozzá, hogy meggyőzte a tizenkétfejű Sárkányt és a király leányait felküldte a korpakötélen a másvilágra azon a lyukon, ahol lejöttek.

Ő is felült a korpakötélre, de mikor már fele útján volt, elvágták a többi társai a kötelet és visszaesett Medve Jankó.

Ekkor ott búsult a rossz gubájában, mikor hirtelen borzasztó jégeső esett. Felnézett ekkor egy fára s látta, hogy négy kis struczfiú ott sivított: mert a jég verte őket, mivel nem volt otthon az anyjuk. Felmászott a fára s betakarta őket.

Mikor hazajött a struczmadár, azt mondta Medve Jankónak, hogy mivel hálálja meg az ő jóságát? Medve Jankó azt kérte, hogy vigye fel a másvilágra! Fel is vitte. Mikorra felért, már akkor lakták a lakodalmat a többiek a király három leányával. Képzeljétek, mint elhültek s csodálkoztak rajta, mikor Medve Jankó köztük termett. Ekkor a király megismérte Medve Jankót és a kisebbik leányát fáradozásaiért neki adta, a többi társát pedig számkivetette.

De vége is lehetne már, hiszen mindnyájan alusztok!

(Ipolyi A. gyüjteményében 328. sz. Varga József gyüjt.)

4. Hüvej-piczi.

Egy szép napon egy asszonynak három leánya a kertben sétálván, közülök a legkisebbet elragadta az ötfejű Sárkány; következő nap a másikat a hétfejű, a harmadik napon pedig a harmadik leányt a tizenkétfejű Sárkány.

Ugyanannak az asszonynak volt még két fija, kik nőtestvéreiket felkeresni menvén, a Sárkányoktól feldaraboltattak és egy kádba lesózattak.

Gyermekei elvesztésén búslakodó anya a szobát söpörvén, ily szókra fakadt:

– Bárcsak volna még nekem egy kis fijam, aki elveszett gyermekeimet visszaszerezné!

E szavakra kiugrott a szoba közepéből Hüvej-piczi és mondá:

– Itt vagyok én, édesanyám, mit akar?

Az anya elpanaszlá a baját, mire ez a kovácshoz menvén, magának tizenkét mázsás buzogányt csináltatott s azzal útnak indult az elveszettek felkeresésére.

Útjában elérte a rézvárat, mely négy réz-gólyalábon forgott:

– Állj meg, vár!

De minthogy ez meg nem állt, buzogányával egyik lábát leütvén, belépett. Itt találta az ötfejű Sárkány által elrabolt, legfiatalabb leányt; tudatta vele útjának czélját, de a leány – minthogy őt igen kicsinynek látta – nem reménylett szabadulást. Beszélgetésök közben a Sárkányhaza vágja hat mértföldről hatmázsás buzogányát; de Hüvej-piczi azt tizenkét mértföldre hajtá vissza, mire a Sárkány megijedt, erősebbet gondolván magánál a házban lenni. Hazamenetkor mondá:

– Asszony, idegen szagot érzek a háznál!

– A kis öcsém van itt – mondá ez.

– Hol van, hadd lássam!

– Ott pipál a sarokban.

– Itt vagyok, sógor! – mondja Hüvej-piczi s azzal az asztalra elébe ugrik.

– Látom, derék ember vagy, sógor! – mondja a Sárkány, mire Hüvej-piczi válaszolja:

– Vagyok olyan, mint te!

– Hozz asszony enni!

Ez előhoz egy kőkenyeret, nádkést és egy akó bort.

– No, Hüvej-piczi, szegd meg ezt a kenyeret!

Ez megszegé és a Sárkány addig csak a pilíst ette meg, míg ez az egészet eltakarítá. Most a Sárkány felveszi az akós hordót inni, de alig tevé ezt, midőn Hüvej-piczi azt lekapván szájáról, a bort mind kiürítette. Ezután kimentek a rézmezőre birkozni, hol Hüvely-piczi a Sárkányt harmadszorra egész nyakig lenyomta és fejeit leszedegette, a leányt pedig itt hagyta, míg mind ki nem szabadította.

Most ment a másik, ezüstvárhoz, mely ezüstgólya-lábon forgott:

– Várj meg, vár!

S minthogy ez nem várta meg, leütvén egyik lábát, belépett. Itt a tizenkét mázsás buzogányt huszonnégy mértföldre vágta vissza. A sarokból hasonlóképen az asztalra pipálva ugrott:

– Itt vagyok, sógor! – szavakkal.

Itt is úgy tett, mint előbb az evésben, ivásban; az ezüstmezőn szinte úgy győzte le a hétfejű Sárkányt, mint előbb.

Most ment az arany-gólyalábon forgó aranyvárhoz s miután ennek is eltörte egyik lábát, bement. De itt már nagyobb dolog volt a tizenkétfejű Sárkánnyal megküzdeni, azért a leány egy kendőt adott neki arra az esetre, hogy ha kifárad, törülje meg vele az arcát és 100 ember-erő fog belemenni; azt is megmondta neki a leány, hogy a Sárkányt, ha ki találna fáradni, ne hagyja az aranypatakból inni, mert akkor bizonyosan legyőzi.

A többi mind úgy végződött, mint előbb, csakhogy most a huszonnégy mázsás buzogányt negyvennyolcz mértföldre vágta vissza, és az aranymezőn birkoztak. Birkozás alkalmával már csaknem legyőzte a Sárkány Hüvej-piczit, de ez a kendővel megtörülközvén, amazt egészen kifárasztá, úgy annyira, hogy a Sárkány már kérte Hüvely-piczit, hogy engedné meg neki az aranytóból inni, de ez ekkor még hevesebben hozzálátott a birkozáshoz és valamennyi fejét levágta. Míg le nem vágta a Sárkány fejeit, megtudta tőle, hogy a gerenda alatt levő aranyvesszővel fel lehet a kádba lesózott testvéreket támasztani. Ezt megtudván Hüvely-piczi, feltámasztá a feldaraboltakat, kik tízszerte szebbek lettek, mint előbb voltak.

Most az öt testvért hazafelé vezette. A két testvér igen szégyenlette, hogy mind a leányok megmentését, mind a magok életét ennek a kis embernek köszönhetik, azért mindenképen iparkodtak tőle megszabadulni és leányszabadítás dícsőségét magoknak tulajdonítani.

Mikor az erdőben mentek, mutattak Hüvej-piczinek egy fát, hogy felbírja-e húzni! Hüvej-piczi egyszerre kirántotta, ezután vastagabbat mutattak, melyet szinte kirántott; utoljára igen vastagot mutattak, melynek, midőn kiránczigálásával bajlódott, kezét a fához kötötték, gondolván, hogy ezt nem bírja kihúzni és az erdőben el fog veszni. De egészen másként ütött ki a dolog, tudniillik, ő a fát felhúzta s ölében hazavitte.

Midőn hazaért, a szomszéd házra fektette s annak tetejét betörte; erre átszaladt a szomszéd s mondja:

– Hüvej-piczi, az Istenre kérlek, vedd el házamről a fát, sohasem vétettem én nektek semmit sem!

– Édesanyám, vétett-e kendnek ez a szomszéd valamikor valamit? – mondá Hüvej-piczi.

– Nem vétett nekem soha semmit! – mondja az anya.

Erre Hüvej-piczi elvette a fát a házról. Most testvéreit büntette meg, mivel oly csúfosan akarták az erdőben elveszteni: fejöket a konyhaajtó küszöbre tevén, fejszével levágta; a leányokat pedig – minthogy a testvérek gonosz tettét ki nem nyilatkoztatták, pinczébe zárta s elébök egy 100 akós kádat tett, hogy mikor azt telesírják, a pinczéből kijöhetnek, ő pedig elment szolgálatot keresni. Minthogy a király tizenkettedik bérese, kinek az erdőbe tizenkét ökörrel kellett fáért járni, meghalt, ő foglalta el a helyét; de azzal a kikötéssel, hogy számára tizenkét bivaly bőréből csináljanak ostort és naponkint hat font húst kapjon.

Midőn először ment az erdőbe fáért, mindenekelőtt kieresztette az ökröket, azután a fákat tövestől felszaggatván, kereste az ökröket, de azokat a medvék megették, tehát ment tovább. A mint mendegélt, meglátott egy vadászt, kérdezé tőle:

– Merre van a medvebarlang?

Mit megtudván, egy fát felszakított s a vadásznak adta, hogy addig tartsa, míg visszajön. Most bement a medvebarlangba s követelé a tizenkét ökröt, mit minthogy nem akarának a medvék visszaadni, előfogá tizenkét bivalybőr ostorát s őket jól megnadrágolván, kihajtott közülök az ökrök helyett tizenkét medvét s azokat a szekérbe fogván, hazafelé hajtott.

Mikor a palota közelében volt, durrantott egyet tizenkét bivalybőr ostorával, mire a király megijedve elejébe küldött, hogy többet ne durrantson.

Mikor pedig látták, hogy ökör helyett medvék vannak befogva, még inkább megijedtek s vesztére törekedtek.

Küldtek tehát általa tizenkét zsák korpát az Ördögök malmához, hogy azt az Ördögök őröljék meg, mit tenni vonakodtak, mire Hüvej-piczi előfogta a tizenkét bivalybőr-ostort s az Ördögöket jól elverte, erre igen finoman megőrölték a korpát.

Hazamenetkor durrant egyet Hüvej-piczi, hogy a király palotája csak úgy rezgett bele, de a király parancsára felhagyott vele.

Most levéllel küldték el a király tábornokához, hogy hozzon tőle levelet. A tábornok elolvasta a levelet, elküldte Hüvej-piczit medvéit addig legeltetni, míg egy új levelet ír vissza a királyhoz. Hüvely-piczi kieresztvén a medvéket legelni, tüzet gyujtott s bográcsos húst főzött. A tábornok katonái körülvették s reá lövöldöztek; de ő fel sem vette; hanem mikor egy ágyúgolyót a bográcsába lőttek, előfogta tizenkét bivalybőr ostorát s a katonákat mind szétverte s medvéit befogván, levél nélkül hazafelé indult.

A palota közelében durrantott egyet, mire a királyt halálsápadság lepte el s embert küldött elébe, hogy durrogásait hagyja el.

Most néhány napig semmi dolgot sem kapott; mert a király összegyüjté tanácsosait, hogy Hüvej-piczi kivégeztetéséről tanakodjanak; végre ily paranccsal küldötték őt a pokolba:

– Hallod-e, Hüvej-piczi! az Ördögök tartoznak néhány esztendei adóval, eredj tehát és kérd meg tőlök a tartozást, de ne csak az elmulasztott tartozást, hanem még előre három esztendeit is s ez mindössze tizenkét zsák aranyból áll. Most menj!

Gondolták a tanácsosok, hogy most bizonyosan el fog veszni Hüvej-piczi; de egészen más volt a dolog kimenetele: tudniillik, miután az Ördögöket tizenkét bivalybőr ostorával jól megnadrágolta, teljesítették kívánságát s ő hazafelé ballagott. Útközben előtalálta a főördögöt. Drúmót, ki midőn Hüvej-piczit a pokolból hozott tizenkét zsák arannyal jönni látta, iszonyú haragra gyúlt s parancsolta Hüvej-piczinek, hogy az aranyat vigye vissza; de ez előfogá tizenkét bivalybőr ostorát s az Ördögöt jól elpáholta, aztán kivette az egyik kereket, s parancsolta Drúmónak, hogy a ten-gelyt tartsa, a keret pótolja. Haragudott ugyan ezért Drúmó, de kénytelen volt engedni a hatalomnak.

A király palotájához érvén, Hüvej-piczi rémítően elkezdett durrogni s a királynak csak a harmadik kérésére hagyott fel vele.

Midőn a király megpillantotta a tizenkét zsák aranyat s a Drúmó-kereket, azt izente Hüvej-piciznek, hogy takarodjék el aranyával s mindenével és soha feléje se jöjjön, mit Hüvej-piczi örömmel teljesített s az aranyzsákokkal hazafelé fordult; de midőn a kovácshoz ért, hol buzogányát hitelben csináltatta, megállította a szekeret s egy zsák aranyat adott a kovácsnak fáradságáért, az Ördögöt haza bocsájtotta, maga pedig anyjához térvén, s vele együtt tizenegy zsák aranyból boldogul élt.

Ezalatt a leányok a pinczében meghaltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 526. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

5. A tátos.

Hol volt, hol nem volt, még a hetedhétországon túl is egy tyúklépésnyire volt egy bedőlt, kidőlt kemence, annak a belsejében volt egy öreg szoknya, ennek a szoknyának hetvenhét ránczából vettem ezen mesémet.

Volt egyszer egy királynak gyönyörű, parányi három fia és három leánya. De mit használt nekik. Valahányszor reájok nézett, annyiszor sírt. A gyermekek eleget kérdezték az okát, de ő mindig csak azt felelte:

– Elég korán fogjátok megtudni, édes gyermekeim!

Egy napon még jobban sírt, mint valaha s a királyi palotát feketete posztóval húzatta be. A gyermekek megijedve futottak édes atyjokhoz, aki zokogással fogadta őket:

– Mondtam, ugy-e, édes gyermekeim, hogy sírásom okát elég korán fogjátok megtudni! Országunkban egy tizenkétfejű Sárkány pusztít s mindennap egy leányt kell neki adni. Most már az ország minden leányát kipusztította. Tegnap nem kapott senkit, mire megfenyögetődzött, hogy minden vizet felisz. Ma reggel már egy csepp víz sem maradt az országban. Az embereknek szomjan kell halni. Reátok jön tehát a sor, édes leányaim!

Mit volt mit tenni, a királyleányokat csak elhordták egymásután három nap alatt; de ezután a baj meg csak a régi volt. A negyedik napon újra fenyegetődzött, hogy felfalja a napot s ha ez nem elég, ráadásul még a holdat és a csillagokat is az égről.

A királyfiak erre megemberültek, összedugták a fejüket és elhatározták, hogy atyjokat rábírják: eresztené el őket a tizenkétfejű Sárkánnyal megküzdeni. A király sokáig ellenkezett, de végre megegyezett benne, hogy először a legöregebb próbálja szerencséjét. Odaatta neki legjobb kardját és kiválasztá a király istállóból a legjobb paripát, úgy ment a Sárkány ellen.

Várták egész nap. Egyszer csak a nap is lenyugodott. A királyfi nem jött vissza, a király sírt, sírt, tudta, hogy hiába várja. Hát másnap csak mind hiába várták a hajnalt is, semmit sem virradott. A nap nem kelt fel, pedig már dél is volt, mert a Sárkány befalta. Most még nagyobb nyomorúság volt: az emberek, mint éjszaka, botorkáltak, mert csak a hold meg csillagok világítottak.

Mit volt, mit tenni, elment a második királyfi is, de ez is haszontalan járt. Másnap már csak azon vették magokat észre, hogy még a hold sem világított. Már most odavolt minden, még csak a legifijabb királyfi volt hátra. Régen örült már, hogy a sor végre reá is jön; az apja most még jobban ellenkezett, de ő csak kardot kötött, maga szaladt az istállóba s kiválasztá az első lovat, amelyet ért, de alig hogy felkantározta, felszólalt a ló:

– Okosan tetted királyfi, hogy engem választottál! Abrakolj csak meg s vakard meg homlokom, azután az itt mellettem álló védlő csikómat s amint kiviszesz az istállóból, úgy fogok világítani, mint nappal a nap, és csikóm, mint éjjel a hold és a csillagok.

A királyfi úgy tett, a mint a tátos ló mondotta, megabrakolta, azután megtisztította egészen; mire a homlokát megvakarta, még az istállóban egyszerre olyan világos lett, hogy majd megvakultak a kocsisok. Amint kihozta, az emberek mind csak dörzsölték szemöket, mint a ki sokáig aludt, mert már három napja nem látták a napvilágot s most egyszerre világos lett.

A király is csodálkozott, mire ablakából látta, hogy fia a napon nyargal; de a királyfi hátra sem nézett, keresztülnyargalt az egész országon s amint a közepére ért, dél volt, mire pedig végét érte, este lett. Most a tátos tanácsára ráült a csikóra s még éjszaka visszanyargalt. Az is, mint a hold és a csillagok, világított. Igy hordozta körül egy ideig a tátos nappal, a csikaja éjjel. De ez sem tarthatott mindég. Világosság volt, de az emberek fáztak és semmi sem nyölt, mert a nap nem sütött melegen. Mégis csak fel kellett a Sárkányt keresni.

– Gyere hát – szólalt meg a tátos – elviszlek én hozzá, megszabadítsuk nénémet, a napot tőle. Ne is félj semmit, csak jó szemet nézz vele: megijed ő, amint meglát engem.

Úgy is volt. A Sárkány, amint messziről látta jönni, kibujt lukából s erősen szórta a tüzet; de a tátos annál erősebben szaladt neki a királyfival, úgy hogy mindég áthajította a Sárkány rajtok a lángot s mint odaért, a Sárkány csodálva nézte, hogy meg nem fult. A királyfi leugrott lováról s egymás után vágta le a Sárkány tizenkét fejét. Mire fejeit leszedte, megkötötte tátosát a fához s le akart ereszkedni a Sárkány lukába megszabadítani testvéreit, kiket a Sárkány elragadott, meg a napot s holdat; de a tátos azt mondta:

– Vigyázz magadra! A Sárkánytól nem féltem, de a feleségének, a Vasorrúbábának felettem van hatalma s bajt okozhat mind a kettőnknek. Azért ha nyerítek, szaladj fel, máskép veszve vagyunk!

Alighogy a királyfi leereszkedett, a tátos fáradtan lefeküdt. Egyszer csak ott termett nála a Vasorrúbába. A tátos egyet nyerített, de már későn volt, a Vasorrúbába kantáránál fogta s elnyargalt vele a levegőben. Mint a királyfi felszaladt, már hült helye sem volt s olyan setét lett, hogy a lukat sem találhatta meg többet. Hazabotorkált tehát s a tátos csikaját hordatá szét az országban, hogy legalább a hold világítson az embereknek, ő maga pedig elment tátos lovát keresni.

Ment, mendegélt, hegyen-völgyön túl, végre a rézerdőbe ért, közepén egy Öreganyóka ült. Szépen köszönté a királyfi.

– Isten hozott édes fiam, mi járatban vagy?

– Jaj, ha tudna útbaigazítani, édes anyám! tátos lovam elragadta a Vasorrúbába.

– Nem tudok biz’ én semmit róla, édes fiam, de menj feljebb, az ezüsterdőbe, talán fog felőle tudni anyám!

A királyfi ment, mendegélt, még eljutott az ezüsterdőbe. Közepén ült a Vénanyóka, köszönté s megmondá, hogy leánya a rézerdőből küldte, de ő sem tudott rajta segíteni, hanem elküldé anyjához az aranyerdőbe.

Ment, mendegélt újra a királyfi, míg végre elért az aranyerdőbe. Legislegközepén ült a Vénanyóka, a királyfi elmondá a köszöntést és baját. Sokáig gondolkozott az Öreganyó, végre azt mondta:

– Tudom fiam, tudom, de rossz helyre mégy oda, rosszabb a Vasorrúbába fiánál: a tizenkétfejű Sárkánynál, kit megöltél, de mivel köszöntést hoztál leányomtól és unokámtól, meg akarlak segíteni. Ne ez a gyűrű! Ha világítani kezd útadban, tudd meg, hogy közel vagy a lukhoz s ha egészen világos lesz, akkor előtted fog állani a luk, melyen a föld alá kell ereszkedned, ott meglátod a Vasorrúbába palotáját. De vigyázz magadra, hogy ő meg ne lásson, mert akkor halálfia vagy. Azért forgasd meg a gyűrűt, akkor ez a gyűrű azonnal láthatatlanná tesz.

A királyfi szépen megköszönte s úgy tett, mint az Anyóka mondta. Alighogy leereszkedett a lukon, gyönyörűséges palota előtt állott, s ablakából még gyönyörűségesebb leány nézett ki. Arcza úgy sugárzott s olyan fényes volt, mint a nap. A királyfi hamar megforgatta gyűrűjét s lassan az ablak alá ment.

A Vasorrúbába éppen ablakról-ablakra kergette szép leányát. A merre a szép leány ment, mindenütt világosság támadt előtte, setétség utána, így a Vasorrúbába setétben járt. A lányt, mikor már kifáradt, a Vasorrúbába egy ablak előtt utolérte s odacsukta; a királyfi is odalopódzott, megforgatta a gyűrűjét, hogy a leány megláthatta. A leány megijedt, hogy hogy került oda a királyfi, majd bátorságot vett magának, intette a királyfit:

– Vigyázz magadra, mert ha a Vasorrúbába meglát, széttép.

– Nem félek én tőle, érted jöttem és tátosomért!

A leány megmondta, hogy várjon éjfélig, akkor majd a Vasorrúbába aludni megy és a setétben a tátost kihozhatja az istállóból. Úgy is történt.

Mikor a tátos kint volt, ráragadta a leányt s ment vele a levegőben.

A Vasorrúbába szemét véletlenül világosság ütötte meg; mindjárt tudta, mit történt, hamar az istállóba ugrott, megnyergelte tátosát s utánuk eredt, de a királyfi tátosa visszanyerített.

– Édes leányom, vesd le a Boszorkányt, hiszen vasdoronggal tart. Ha az én uram istállójába jösz, jobban tartanak.

A tátos megrázta magát, levetette a Boszorkányt s az azonnal nyakát szegte.

A királyfi hazaért tátosával s még alig érte az ország határát, már a nap feljött a bús világban, hol azóta csak a hold- s csillagos tátos körülhordozva világított.

Mire hazaért, azonnal lakzit laktak a szép Napleánnyal; mert az volt, akit a Sárkánytól a királyfi megszabadított.

Azontúl a nap folyvást világított s ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 201. sz.)

6. A fehér medve és a herczegné.

Volt hajdan egy király, ki leányát oly rejtekbe zárta, mely mélyen a föld alatt volt.

Egyszer egy herczeg arra menvén, dícsérni hallá a királyleányt és szerette volna látni. Mit tegyen? Elment az állatsereglőshöz s felkérte, hogy varrja őt fehér medve bőrébe. Az állatsereglős megtette kívánságát s a herczeg elment a király udvarába. Mivel pedig a királyleány nagyon szerette az állatokat, azért apja a fehér medvét bevezeté a rejtekbe, hol az minden útat, ajtót, helyet megjegyzett magának.

A leánynál több napig maradván, nem titkolhatta tovább magát, felkérte a leányt, hogy fejtse ki a bőrt! A leány engedelmeskedett s mikor kifejté, szép ifjú állott előtte, ki elmondá, hogy nemsokára eljönnek érte.

Alig ment el a fehér medve, a leány kijelenté, hogy nem akar tovább a rejtekben maradni; az apja azután kiadta, hogy annak adja a leányát, a ki őt a rejtekből ki bírja magával hozni; de aki nem bírja kihozni, halálfia.

Már sokan életöket vesztették, mikor a herczeg elérkezett; két fáklyát adtak neki s lebocsájták. Mekkora volt a csodálkozásuk, mikor látták, hogy még fél fáklya sem égett el s a királyleányt már is felhozá.

Volt azután lakodalom hetedhétországra szóló s most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 554. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)

7. Hajnalka.

Volt a világon egy asszony, ki mindig kérte az Istent, hogy adjon már neki egyszer egy magzatot.

Isten valahára meghallgatta kérését. Egy este a mint lefekszik, alig alszik el, már is fölébred s nyugtalankodik. Kimegy a konyhába, tüzet éleszt hirtelen, akaratja ellenére is szelet bocsájt s anélkül, hogy észrevenné, mi történt, legnagyobb bámulatára hallja:

– Anyám, adj inget, gatyát és adj ennem! én megyek!

– Ott van a suton egy liba; egyél! – mondja az anya.

Mivel nem volt készen ing, gatya, elszakítá pendelének szélét s odaadta fiának, ki azonnal eltávozott a háztól.

Ez a fia volt az Este, mivel esteli időben született.

Az asszony a legnagyobb sopánkodás között feküdt le és aludt el, mivel alig született gyermeke s már is eltávozott.

Éjfélkor ismét fölébredt, tüzet élesztett, ekkor született másik fia: az Éjfél, kinek pendele másik felét adta oda, ez is eltávozott.

Hajnalkor szinte azon a módon született Hajnalka. Ennek az ingét adta oda az anyja. Ez is eltűnt. Az asszony egész napon szomorkodott azon, hogy egy éjjel három fia született és még sincs egy sem.

Bekövetkezett az este, már az asszony szunnyadófélben volt, mikor zörgést hall az ablakon. Hazajött Este, éjfélkor Éjfél, hajnalban Hajnalka. Reggel kimegy Hajnalka az útczára, látja, hogy a város gyászba van borítva. Bemegy, kérdezi anyját:

– Miért van ez?

Anyja megmondja neki, hogy a Sárkányok a király három leányát elvitték, ezért van a gyász.

– Menjen édesanyám, jelentse meg a királynak, hogy mi kiszabadítjuk a leányokat a Sárkányok körmei közül!

Az anyja elment, elmondta a királynak, ki nagyon megörült az ajánlatnak s magához hívatta a három vitézt. Amint a király megpillantotta őket, felkiáltott:

– De derék gyermekek vagytok, még ilyen három embert nem láttam országomban, ha leányaimat hazahozzátok, nektek adom feleségül s azonfelül fele királyságomat!

– Jól van király – felelt Hajnalka –, mi a királykisasszonyokat hazahozzuk, csak egy kérésünk van: csináltass háromszáz mázsa vasból vasmacskát és háromszázhatvanhat mázsából láncot!

A király megcsináltatta.

Hajnalka azt mondja testvéreinek:

– No, vegyétek föl e vasmacskát és lánczot s hozzátok utánam!

De azok meg sem bírták mozdítani. Hajnalka felszedte a lánczot karjára, a vasmacskába pedig beleakasztotta a mutatóujját, fölvetette a vállára s útnak indultak.

Mentek, mentek, már az óperencziás tengeren is túl értek egy tetűlépéssel, egy bolhaugrással, mikor megálltak.

– No, bátyáim – szólt Hajnalka –, hajítsátok föl e vasmacskát az égbe. De minek is mondom ezt, mikor föl sem bírjátok emelni!?

Hajnalka neki csóválja a vasmacskát, földobta az égbe.

– No most – mondja Hajnalka – menjen föl valamelyiktek!

Az öregebb azonnal útnak indult, de csakhamar visszatért, mert már oly magasan volt, hogy a földön levők csak akkorának látszottak, mint egy szúnyogczomb és még sem ért föl. Útnak indult a másik, de ez is visszatért; mert testvéreit szúnyogköröm nagyságuaknak látta és még sem érte el a vasmacskát.

Ekkor Hajnalka megesküdtette testvéreit, hogy addig ott lesznek, még vissza nem tér. Hajnalka fölment, megrázta a lánczot, vele testvéreit alól majd agyonverte. Ezek is meg akarták rázni, de alig bírták egy keveset megmozgatni.

Hajnalka útnak eredt a másvilágon. Ment, mendegélt, végre megpillantott egy kácsalábon forgó kastélyt.

– Kutya egye meg a véred, állj meg, urad parancsolja!

De ez még hétszer sebesebben forgott.

– Állj meg, ide-oda teremtette, kis Hajnal parancsolja!

A kastély megállott, Hajnalka bement, a legöregebb királyleányt ott találta; ez mindjárt elébe szaladt Hajnalkának s így szólott:

– Mindig mondta az én uram, hogy utoljára is kis Hajnal fog megszabadítani engem!

– Még nem bizonyos, majd akkor tudjuk meg, ha a Sárkányt legyőztem. Miről lehet megismerni urad jöttét?

– Hét mérföldről hazahajít buzogányán egy nyulat, hogy felét süssem, felét főzzem meg számára!

Alig mondta ki e szavakat, az asztalon terem a buzogány a nyúllal. Hajnalka felkapja a buzogányt s még hét mérföldre dobja vissza és félrevonul.

– Ejnye, ki dobta vissza buzogányomat – szól a hétfejű s legöregebb Sárkány. – Az öcsém nem, mert azok ily bolondságot nem tesznek. Bizonyosan kis Hajnal tette ezt.

Mikor hazaért, mindjárt mondja feleségének:

– Ki van itt, bűzt érzek!

– Nincs itt senki, kedves uram. Az egész világot bejárod s magaddal hozod a bűzt!

– Hol vagy, kis Hajnal? – szól a Sárkány – Neked itt kell lenned!

Hajnalka előugrik:

– Mit akarsz, kutya?

– Gyere, együnk! – szól a Sárkány.

– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halni, a másik aztán majd eszik kedve szerint.

Kimentek birkozni. Hajnalka legyőzte a Sárkányt, fejeit levagdalta, mindegyikből kivágta nyelvének a hegyét s leszedte a körmeit is, mind a tarsolyába vetette, azután visszatért a kastélyba. A királyleány majd kibújt a bőréből, mikor Hajnalkát meglátta.

– No gyerünk! – szól a királyleány.

– Várjunk még egy keveset, a többi testvéreid is itt vannak valahol, őket is meg kell mentenem!

Erre a királyleány nagyon megszomorodott, mert őt ragadta el a Sárkány legelőször. Hogy testvérei sincsenek otthon, nem tudta. Megcsókolták egymást, elváltak. Hajnalka tovább ment, a királykisasszony a kastélyban maradt.

Hajnalka ment, mendegélt, még egyszer szemébe ötlött a lúdlábon forgó kastély.

– Kutya egye meg a véred, állj meg, urad parancsolja.

De az még hétszer sebesebben forgott, mint azelőtt.

– Állj meg, ide-oda teremtette, kis Hajnal parancsolja!

A kastély megállt. Hajnalka betekintett, gyönyörű szép leányt látott varrogatni; kopogtatott az ajtón és benyitott. A királykisasszony elébe szaladt. Hajnalka csak azt kérdezte:

– Micsoda a jele az urad jövetelének?

– Tizennégy mérföldről hazahajít buzogányán egy őzet.

Alig mondta ki ezt a királykisasszony, mikor a buzogány az asztal közepén forgott. Megkapta Hajnalka a buzogányt, huszonnyolcz mérföldre dobta vissza. A Sárkány ezen megszeppent s úgy okoskodott:

– A bátyám ezt nem tehette, mert nincs annyi ereje, az öcsém pedig nem tesz ilyen bolondságot!

Alig érkezett haza, mindjárt kérdezte feleségét:

– Ki van itt? Idegen bűzt érzek!

– Nincs itt senki!

– Itt kell lennie Hajnalkának. Mond meg, hol van?

Erre előugrik Hajnalka:

– Itt vagyok kutya, mit akarsz?

– Gyere, együnk – szól a tizennégyfejű Sárkány – s azután vívjunk!

– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halnia, a másik aztán majd eszik!

Hajnalka a tizennégyfejű Sárkányt is legyőzte. Csak úgy bánt vele, mint a hétfejűvel.

Visszatért a kastélyba A királylány amint Hajnalkát meglátta, elébe futott s egész örömmel mondta:

– No, most hát menjünk!

– Ne még, előbb a húgodat is meg kell szabadítanom!

Összeölelkeztek s Hajnalka útnak indult.

Ment, mendegélt, végre megpillantotta a darulábon forgó kastélyt.

– Állj meg, kutya egye meg a véred, urad parancsolja!

De az még tizenhétszer sebesebben forgott.

– Állj meg, kis Hajnal parancsolja!

A kastély megállt. Hajnalka bekukucskált a kulcslukon, gyönyörű teremtést látott varrogatni. Kopogtatott és bement. A királyleány elébe szaladt:

– Mindig mondta az én uram, hogy utoljára is kis Hajnal fog engem kiszabadítani!

– Majd elválik, mi a jele az urad jövetelének?

– Mikor huszonnégy mérföldre van az uram, hazahajít a buzogányán egy szarvast.

Alig mondta ki, mikor a buzogány az asztal közepén termett. Felkapta Hajnalka s negyvennyolcz mérföldre dobta vissza s a Sárkány orrát majd leütötte.

– Ez bizonyosan Hajnalka munkája volt. Testvéreim ilyent nem tehettek, mert nincs annyi erejök.

Alig ért haza, kérdezte feleségét:

– Hol van Hajnalka, add elő!

Előugrik Hajnalka:

– Itt vagyok, mit akarsz?

– Együnk! – szól a Sárkány.

– Majd eszik, a ki megmarad! – mondja Hajnalka.

Sokáig folyt a harcz, egyik sem győzött, végre egy tüzes összecsapás után Hajnalka leterítette a Sárkányt. Nyelveinek hegyét és körmeit tarsolyába tette; azután bement a királyleányhoz:

– No, most már mehetünk – szólt Hajnalka. – Tudom, hogy testvéreid már megúnták a várakozást!

– De ne menjünk még – mondja a királyleány, – hanem előbb nézd körül a helyet, hol vívtatok, ott találsz egy ajtót, azt nyisd föl, ott lelsz egy aranyvesszőt, vedd fel, ha ezzel a vesszővel megcsapod a kastélyt, az aranyalmává változik, ezt tedd a zsebedbe, akkor mehetünk.

Hajnalka úgy tett s útnak indultak.

Mikor a másik várhoz érkeztek, a két testvér összeölelkezett, azt a várat ott talált ezüstvesszővel ezüstalmává változtatta; a harmadik várat rézvesszővel rézalmává változtatta.

Elindultak a láncz felé, hol Hajnalka feljött a másvilágra. Hajnalka megrázta a lánczot, testvérei is megmozgatták. Hívek maradtak esküjökhöz, őrizték a helyet, pedig Hajnalka már hét év óta kódorgott a másvilágon.

Hajnalka ölébe vette a három lányt s velök lefelé ereszkedett, mikor hirtelen megjelent egy Kalefaktor nevű szárnyas ember, a lánczot derekán elvágta s a leányokat az öléből kiragadta. Hajnalkának mit volt mit nem tenni, vissza kellett menni, a merről jött.

Egyszer roppant zúgást hall, hát észreveszi, hogy esik a kénköves eső. Mindent fölégetett mellette, de őneki nem ártott, mert vasköpönyegben volt. Roppant sivítást is hallott valami oduban. Odamegy, látja a grifffiakat kínlódni. A kénköves esőt ki nem állhatták. A mint a grifffiak meglátták Hajnalkát, könyörögtek neki:

– Ments meg minket, ember, majd megszolgáljuk még neked!

Hajnalka betakarta vasköpönyegével a griffmadarakat. Mikor az eső elmult, azt mondták a griffmadarak Hajnalkának, rejtse el magát, mert az anyjok ha meglátja, elnyeli. Ugyanis a kéneső a griffmadár fiait minden esztendőben elölte s ha most meglátja, hogy fiai megmenekültek, akit ott talál, felfalja. Nagy suhogással repült a griffmadár oduja felé s amint a fiait meglátta, kérdezte:

– Ki mentett meg benneteket a kénesőtől?

– Nem volt itt semmi eső – mondták a grifffiak.

– Dehogy nem volt, hisz minden föl van perzselve, csak mondjátok meg amit kérdezek!

– Nem merjük, mert felfalod!

– Nem falom, csak mondjátok!

Erre azután kivallották.

– Gyere elő, ember!

Hajnalka előjött, a griff azonnal bekapta; a fiak egyre könyörögtek, hogy ne bántsa szabadítójukat!

Sok kérés után Hajnalkát kiköpte s kétszerte szebb és derekabb emberré vált, mint volt azelőtt.

– Mit kívánsz, ember – szólt a griff. – Bármit kívánsz, mindent megteszek!

Hajnalka azt kívánta, hogy szállítsa őt le a másvilágra.

A griff megigérte. Huszonegy bivalyt süttetett, huszonegy akó bort rendelt és megparancsolta Hajnalkának, hogy valahányszor jobbra tekint: egy bivalyt, ha balra: egy hordó bort vessen a szájába. Útközben a griff addig-addig tekintgetett jobbra-balra, hogy már csak egy hordó bor volt és a földet még sem érték el. Jobbra tekint a griff, de Hajnalka nem dobott a szájába semmit.

– Vess bele valamit, mert mindjárt eleresztelek – mondja a griff.

Hajnalka levágott egy darabot a maga sonkájából, bevetette a griff szájába, utána a hordó bort s leértek a földre.

A griff kiköpte a czombdarabot és a helyére ragasztotta.

Míg Hajnalka fent járt, Kalefaktor elvitte a királyleányokat a királyhoz s mondta, hogy ő szabadította meg a leányokat, bizonyságul a Sárkány nyelveit is megmutogatta s követelte a legkisebb királyleányt feleségül.

A király odaigérte, de a királyleány vonakodott hozzámenni, mert nem ő szabadította meg.

Az atyja rimánkodott leányának, végre a királyleány megigérte, hogy hozzámegy Kalefaktorhoz, ha az apja oly ruhát csináltat neki, mint amilyen a jegyruhája a másvilágon volt.

A király előhivatta a szabóját, megparancsolta neki, hogy holnap reggel nyolcz órára leányának oly ruhát csináljon, mint amilyen annak a másvilágon volt.

– Adj felséges király mustrát!

A király pofoncsapta a szabót.

– Hát azért tettelek birodalmamban első szabónak, hogy még mustrát kérj; ha holnap reggelre kész nem lesz a ruha, felakasztatlak!

A szabó szomoruan járt le s föl az útczán, egyszer csak egy fiatal ember megszólítja, hogy fogadja föl legényévé.

– Nem kellesz nekem – szól a szabó, – hisz holnap már úgy is az akasztófán függök!

– Hogyan?

A szabó elbeszélte az egészet, a legény megigérte, hogy ki fogja segíteni a bajból, csak fogadja fel! A szabó felfogadta.

Mikor a többiek már lefeküdtek, a szabólegény: Hajnalka, kiment az udvarra, megcsapta aranyvesszejével az aranyalmát s előtte termett a huszonnégyfejű Sárkány kastélya, belement, kihozta a menyasszonyi ruhát, azután ismét megcsapta a kastélyt s az aranyalmává vált. A ruhát bevitte a szobába, fölakasztotta a fogasra, lefeküdt s elaludt.

Éjszaka fölébredt a szabó felesége, meglátta a nagy fényességet, tüzet kiáltott, de a szabó lecsitította.

Másnap Hajnalka elbúcsúzott a szabótól, pedig a szabó tovább is tartotta volna, marasztalta, de nem maradt.

– Nekem mennem kell – szólt Hajnalka, – nálam egy nap egy esztendő!

Most meg azt kívánta a királyleány az apjától, hogy csináltasson neki olyan gyűrűt, mint amilyen volt a jegygyűrűje a másvilágon.

A király magához hivatta az ötvösét, de ez is úgy járt, mint a szabó. Ezen is Hajnalka segített éppen úgy, mint a szabón, s ennek a felesége is tüzet kiáltott, mikor a gyűrűt meglátta.

A királyleány most már láthatta, hogy itt kell lenni Hajnalkának. Azt kérte az atyjától, hogy engedje ki még egyszer kocsikázni. Az atyja megengedte.

Mikor kikocsikázott, az ötvös felé hajtatott; s az ablakon keresztül meglátta Hajnalkát. Mindjárt megállította a hintót, bement az ötvöshöz s Hajnalkát a királyi palotába vitte.

Hajnalka megmondta a királyleánynak, hogy a szoba minden ajtaját s ablakját csukassa be s ő majd elbánik Kalefaktorral. A királyleány úgy rendekezett, de egyet mégis nyitva hagytak véletlenül s mikor Hajnalka belépett a szobába, Kalefaktor a nyílt ablakon kirepült.

Hajnalka ezután felvilágosította a királyt, hogy ő szabadította meg a leányait s így lettek leányai Estéé, Éjfélé és Hajnalé.

Nagy lakodalmat laktak, boldogul éltek; míg egyszer Este és Éjfél irigykedni kezdett Hajnalkára s vesztére törtek. Abban egyeztek meg, hogy egy alkalommal, ha vadászni mennek, elvesztik. Ezért azt végezték, hogy pörgő karikát készíttetnek, olyant, hogy a felső része még a legélesebb borotvánál is hatszázszor élesebb legyen; azt majd a fűbe vetik s egyikök, mintha találta volna, felveszi s átadja Hajnalkának, hogy el tudná-e térdével törni? Cselük sikerült. Hajnalka a karikát térdén ki akarta egyenesíteni, térdét elvágta. Este és Éjfél rárohantak s meg akarták ölni, de nem sikerült; otthon mégis azt hazudták, hogy Hajnalkát a vadállatok tépték szét.

Hajnalka iparkodott hazamenni, de nem bírt, csak csúszkált az erdőben. Egyszer egy félkezű vadász bukkant reá. Csakhamar megbarátkoztak, belekapaszkodott a vadászba, ki őt lakásába vitte. Itt éldegéltek, a vadász nyulakat hordott, Hajnalka pedig elkészítette.

Mikor azután beleúntak a magányos életbe, elhatározták, hogy gazdasszonyt hoznak maguknak és pedig úgy, hogy legközelebb búcsú alkalmával Hajnalka kosárba ül, a vadász a kosarat a nyakába akasztja s bemegy vele a templomba; Hajnalka pedig azt a leány, amelyik megtetszik neki, megragadja s azt mondja:

– Hej, legyünk otthon!

A vadász pedig hazateremti őket. Úgy is történt. Herczegkisasszonyt hoztak magukkal, ki beleegyezett, hogy gazdasszony legyen, mert mind a vadász, mind Hajnalka nagyon szép volt.

Kalefaktorról tudták, hogy a szép asszonyt keresi, elhatározták magukban, hogy a vadász vadászni megy, az asszony pedig, mikor Kalefaktor a fán megjelen, beédesgeti a szobába, Hajnalka azután elbán vele. Úgy is történt. A vadász vadászni ment, Hajnalka elbújt, Kalefaktor a fán megjelent s a gazdasszonyt csábítgatta, hogy hagyja el kedveseit; a gazdasszony azután elmondta, hogy ő is szeretne megszabadulni tőlük, de nem tud s Kalefaktorral elmenne szívesen, hanem jőjjön be, míg felkészül. Kalefaktor nem akart mindjárt bemenni, de azután bement mégis, a herczegkisasszony becsukta az ajtót, Hajnalka előmászott és összevagdalta Kalefaktort, mire a vadász is hazatért s csonka karját belemártotta Kalefaktor karjába s az azonnal kinyőlt.

– Nosza, hamar márts bele engem is! – kiáltott Hajnalka.

A vadász belemártotta s kinyőlt a lába.

A vadász gróf volt, várába vitette ezután a herczegkisasszonyt s boldogul éltek; Hajnalka pedig visszatért a királyi udvarba, testvéreit, mint a kocsisokat, kenyérrel, vízzel tartotta s ipa halála után átvette az ország kormányzását és még most is uralkodik, ha meg nem halt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 700. sz. Debreczeni János gyüjt. Parád.)

8. Leánytevő Sárkány.

Volt hajdan egy szegény ember, ki kenyerét terhes szolgálattal keresé, de ezt a szolgálatát is elvesztette. Elment szolgálatot keresni s összejárta talán az egész világot, de ki sem könyörült rajta.

Útközben végre találkozott egy farkassal egy erdőben. Kérdezi a farkas:

– Mit keres ebben a rengeteg erdőben, hol még a madár sem jár?

Miután elpanaszkodott a szegény ember, mondá neki a farkas:

– Én is épúgy eltévedtem társaimtól, hanem tudod mit? vigy el magaddal, hiszen csak megélünk ketten!

– Jól van, farkas barátom, jer’ velem, majd nekünk is felvirrad még valaha.

Amint ketten mennének, útjokban reábukkantak egy medvére, melyet, miután nyájasan köszöntöttek volna, megkérdeztek, nem volna-e neki kedve velök menni? mit el is fogadott. Most már hároman mentek.

Mikor már sokáig utaztak, találtak egy oroszlánt, mindjárt azzal állt elő: vajjon nem fogadnák-e őt is közéjök? Elfogadták, mert így többen voltak egy társaságban. Most már az egész nemes társaság ment, mendegélt mindaddig, míglen egy városhoz nem ért. Amint ahhoz már közel voltak, elrémültek nagyon, látván, hogy az egész város gyászfekete színű posztóval van beborítva. A város egyik végén volt egy rongyos viskó. Hogy veszedelembe ne kerüljenek, bement az ember. Körültekintvén, mit sem látott benne, mint egy vén asszonyt, kinek homloka jobban meg volt ránczokkal szántva, mint bármely szegény ember fiának a földje. Először egy kicsit megdöbbent, de bátorságot véve magának, megszólítá a vén boszorkányt:

– Jó napot kívánok, nénémasszony!

– Adj Isten neked is, kedves fiam!

Az ember nem akarván sokáig figurázni, megkérdezte:

– Mi volna annak az oka, hogy az egész város gyászposztóval van beborítva?

– Tudd meg, kedves fiam, legelőször, hogy itt az egész városban csak egy kút van, azután hogy abban a kútban van egy szörnyeteg: tizenkétfejű Sárkány, mely addig kinek sem ad vizet, míg neki egy leányt nem adnak eledelül. És ez már oly hosszú idő óta tart, hogy már minden városbeli leányt fölemésztett. Jelenleg a király gyönyörű leányára került a sor. A király mély bánatba merült egyetlen leánya miatt: az egész várost gyászposztóval borítatta be s kihirdette az egész birodalmában, hogy az kapja a királyleányt feleségül és a fél birodalmat, aki a leányát megmenti. Azonban mindeddig nem találkozott, a ki a Sárkány szemébe mert volna nézni.

Búcsútvett a szegény ember az asszonytól s a kút felé tartott, hova sok nép tolult. Mindenki látni akarta, hogy nyeli el a szörnyeteg a királyleányt.

Amint odaért, kérdezte a néptől, hogy hova viszik ezt az ártatlan leánykát?

– A kútban levő Sárkánynak – feleltek neki.

Alighogy odaérkezett a hintó, melybe hat gyászlepellel beborított ló volt befogva, a király szolgái azonnal kiemelték a leánykát a hintóból. Ekkor a szegény ember odament a király leányához, hogy ő társaival megszabadítja. A király és királyné ki sem mentek, csak a vár bástyájáról nézték, hogy nyeli el a szörnyeteg kedves leányukat.

A szörnyeteg nem jött mindjárt ki, a szegény ember már megúnta a várakozást, azért az oroszlán maga nézett be, de amint bekukkant a kútba, emelkedni kezdett a Sárkány. Minthogy a szegény embernek a bal kezére esett a kardja, kirántotta baljával s a Sárkánynak három fejét lecsapta, de csakhamar jobb kezébe vette a kardot és ismét három fejétől fosztotta meg az utálatos szörnyeteget. Most a Sárkány egyszerre kidobta magát a szárazföldre, mire az állatok megrohanták és széttépték.

A leány ezt látva, majd bibújt a bőréből s az ujján levő gyűrűt ketté törve, egyik felét magának tartá meg, a másikat a szegény embernek adta.

A szegény ember pedig a Sárkány tizenkét nyelvéből, füléből, lábából, ujjából, orrából a hegyét levágta, tarsolyába tevé és a fáradság után lenyugodván, elaludt.

Nem messze a kúttól volt egy magas fa, melyen régóta leselkedett egy czigány, mindig fenyve baltáját, mellyel a Sárkányt le akarta vágni; de mivel a szegény ember megelőzte őt, ezért felette bosszankodott reá és hozzája menvén, fejét levágta. Utána elment a királyhoz s fejszéjét villogtatva mondta, hogy ez a fejsze volt, amellyel levágta az utálatos állat fejét s mutatta az állat tagjainak a darabjait is. Erre lakodalomhoz fogtak, ettek, ittak, vigadtak s éltették a czigányt, kivéve a királyleányt, ki szomorkodva nézte mindezt.

Míg ezek vigadoznak, kinyugodván magát a farkas, felkelt s látja, hogy ura vérben fekszik, feje is le van vágva, kétségbeesetten fut a medvéhez és az oroszlánhoz, felzavarja s nézik urokat, hogy lehetne rajta segíteni?

A medve hallott valaha a gyógyító füvekről, az oroszlánt magával vivé, a farkast pedig oda rendelé gazdájokhoz őrzőül. Sok keresés után előtaláltak egy kígyót, mely puttonykát vitt a nyakán, kérdezték tőle:

– Kígyó barátom, mit viszesz hátadon?

– Élesztő vizet a testvéremnek, mert éppen most egy kerék keresztülment a nyakán, őt akarom feléleszteni!

Kértek tőle egy keveset, elmondták, hogy háladatosak lesznek; de a kígyó nem akart adni. Ekkor a medve úgy megcsapta a kígyót a talpával, hogy a kígyó azonnal a földre rogyott; az oroszlán a nyakára vevé a puttonyt s futott gazdájához, a medve utána. Megfogták gazdájuk fejét, odaillesztették a nyakához, ráöntötték a vizet, úgy összeforrt, mintha sohasem volt volna levágva. Az ember felébredvén, oly szép lett, mintha királyvérből származott volna.

Míg ezek így történtek, a királyleány legnagyobb szomorúságban tölté perczeit, mit atyja észrevevén, szolgáját azonnal a jósló vén asszonyhoz küldé, hogy kérdezze meg, vajjon ki ölte meg a Sárkányt? A jósló asszony azt felelé:

– A czigány.

A farkas ezalatt arra kérte gazdáját, eressze el a király udvarába, de előbb tegyen a nyakára egy kosarat. Gazdája nem akarta elereszteni, hanem a farkas nem nyugodott. Amint a farkas odament, a kutyák észrevették s elkezdtek szokatlan hangon ugatni, az emberek kiszaladtak, a czigány alól pedig egy vánkos kiesett. A kutyák majd hogy szét nem tépték a farkast, a lármára még a királykisasszony is kiment, ki azonnal megismerte a farkast s kiáltott az inasoknak, hogy csendesítsék le a kutyákat és senki se merje bántani a farkast. A farkas fel és alá sétált a palotában, ki sem merészkedett hozzányúlni, csak a királyleány, ki levevé a kosarat a nyakáról s a legfinomabb ételekkel és süteményekkel telerakván, ismét nyakára akasztotta és elbocsájtotta. A farkas hazaérkezvén, gazdájának adta oda a kosarat, ki egyenlően felosztotta az ételt.

Ezután a medve kéredzkedett el, ez is hasonló szerencsében részesült, ez alkalommal a czigány alól ismét kiesett egy párna. Végre engedelmet kért az elmenésre az oroszlán, ez is oly szerencsés volt, mint a többi s ekkor a cigány alól az utolsó párna esett ki.

A király mindezt megfigyelte, az oroszlánt pedig kileste, hogy hova viszi az ételt? Látta, hogy egy viskóba s ott egy embernek adja át. Alig ért haza a király, rögtön megparancsolta, hogy kocsisa hatlovas kocsiba fogjon be s hozza be a viskóból az embert és az állatokat. Mikor a király udvarába értek, a czigánynak már ekkor mintha tövisből volt volna a széke, úgy ült; de ott kellett ülnie.

Amint felértek a palotába, a királyleány azt kívánta édesatyjától, hogy az embert vele szembe ültesse. Mikor ez megvolt, azt mondta:

– Ime, jó atyám, szemközt ül velem, akinek az életemet köszönöm!

Ezzel elővette a fél gyűrűjét és a szegény ember is megmutatta a másik felét és hogy a királynál nagyobb hitelre találjon, elővette tarisznyáját és kirakogatta a Sárkányból levágott darabocskákat, mire a czigány is előszedte az ő darabocskáit, csakhogy rövid vizsgálódás után kitűnt, hogy a czigány előtt már valaki vágott belőle és az is kijött, hogy a czigány volt a gyilkos.

Ekkor a czigányt a törvény elébe állították, elítélték, hogy a legszilajabb csikók farkára kössék és így szétszakítsák.

A király hallván az ítéletet, azonnal négy szilaj csikót hozatott a méneséből, a czigányt a csikók farkára kötötték és szétszakították.

A szegény ember pedig elvette feleségül a királyleányt és atyjokkal együtt sokáig boldogul éltek, az állatok pedig a legjobb sorsban részesültek.

(Ipolyi A. gyüjteményében. 25 sz. gyüjt.)

9. A pásztorfiú viaskodásai.

Volt egy szegény ember, oly szegény volt, hogy egyetlen fiát csak egy garassal küldé a világba.

A fiú ment, mendegélt, előtalált egy koldust, kinek csak egy szeme volt és ez volt az Isten; kérdé tőle, hogy hova megy? A koldus alamizsnát kért tőle, a fiú megosztotta vele a garast s megkérdezte tőle: melyik úton keresse ő a boldogságát? A koldus azt mondta:

– A Fekete-tengeren túl lakik egy gyönyörűséges aranyhajú leány. Nagy erdőben van a vára, amelyiknek az egyik kapuja fekete, a másik fehér. A fekete ajtó nagyobb pompát mutat, mint a fehér, de azért te csak a fehéren húzd meg a csöngetyűt és az aranyhajú királyleány fogja azt kinyitni.

Miután ezt háladatosságból megmondotta a pásztorfiúnak az egyszemű koldus, azután ki-ki más úton ment.

Sokáig ment a fiú a Fekete-tengeren, elérte a nagy erdőt és a gyönyörű várat, melyen a fehér és fekete kapu volt.

Sokáig állott a fiú a fekete ajtó előtt; de mégis azután a fehérnek ment és becsengetett, a szép aranyhajú pedig kinyitotta az ajtót.

Kérdi tőle a fiú:

– Nem kell-e neki pásztor? minek a szép aranyhajú leány nagyon megörült s megfogadta.

Örömmel hajtotta a fiú a nagy csordát, ment utánok messzire, míg egy gyönyörűséges kerthez értek, melyben aranyalmák és aranycseresznyék teremtek.

Volt a kertben egy szép vár, melyben hatalmas Óriások laktak.

A pásztorgyermek meg mindig csak azt nézte, hogy miként lophatna az aranyalmákból és cseresznyékből? Felmászott egy fára, honnan meglátta, hogy egy Öregember közeledik felé; megismerte, hogy ez az egyszemű koldus. Mikor közel volt hozzá, vesszőt adott a pásztornak s azt mondá:

– Én meg akarlak jutalmazni nagy vitézséggel! ezzel a vesszővel meg fogod győzni a három hatalmas Óriást!

Ezzel eltűnt az öreg koldus, a gyermek pedig úntig lakott az aranycseresznyével. Azonban a három Óriás odajött a fa alá és felnéztek:

– Nézd, nézd, – azt mondja az egyik közülök – nézd, milyen bogárka mászik itten a fán; tépjük agyon a hitvány férget!

A pásztorfiú pedig háromszor megsujtotta az Óriást, amelyik legközelebb volt s legott lerogyott az Óriás, így a többit is kivégezte. Nagy örömmel ment le a fáról a várba, hol sok rab volt, mind szabadon bocsájtotta.

Nagyon jól élt itt az ifjú, mert szép legény vált belőle, mikor egyszer eszébe jut, hogy házasodni is kellene! Mindjárt a szép aranyhajú leányra gondolt, kinek csordáit híven őrizte; de nem ment megkérni, hanem valami más érdemet akart magának szerezni, mit nem kellett soká keresni, mert kiütött a háború ugyanabban az országban a hétfejű Sárkánnyal, ki nem akart vizet adni mindaddig, míg szép leányt nem adtak neki.

Már az aranyhajú királyleányon volt a sor, ekkor jelentette magát a pásztorfiú az öreg királynál s mondta, hogy ő meg fogja szabadítani a várost és meg is győzte a vitéz a hétfejű Sárkányt; ezután elvette a szép aranyhajú királyleányt s még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 134. sz.)

10. A talált gyermek.

Egy asszonynak volt egy kis fia, de egyszer, mikor munkában volt s gyermekét letette, két pólyásgyermeket talált azon a helyen, hol a magáét hagyta volt. Mivel a kettőt egymástól megkülönböztetni nem tudta, mind a kettőt felnevelte; de mindig fúrta a fejét, mint ösmerhetne a maga édesére?! Javasolták neki, verné meg mind a kettőt jól, amelyik az ő fia, nyakába fog borulni és kérni őt, ne bántaná, a másik pedig félremegy és ott fog sírni.

Úgy történt; de a két fiú nagyon szívére vette, hogy anyjok őket így megveré, eltökéllették, hogy a házat elhagyják, elmennek szerencsét próbálni.

Amint mennek, egy vastag fához érnek, hol az út kétfelé vált. Itt a talált gyermek, ki okosabb volt, azt mondta a másiknak:

– Édes testvérem, az út maga mutatja, hogy egyikünk jobbra, a másik balra menjen. Esztendő mulva, meglehet, találkozunk e fánál s ha nem találkoznánk, aki itt lesz, döfje e vastag fába a bicskáját, s ha abból vér foly, tudhatja, hogy testvérének jól van dolga, ha pedig hitvány nedv fog folyni, tudhatja, hogy testvérének dolga rosszul megy, vagy éppen meghalt.

Kétfelé mentek tehát. A talált gyermek egy nagy városba ért, amely egészen be volt húzva fekete posztóval. Tudakozására: mi ennek az oka? azt felelték, hogy egy hétfejű Sárkány van közel egy szirtbarlangban nagy víz között, amely minden nap egy leányt eszik meg; sorsvetés útján már a király leányára került a sor.

Nem szólt semmit, egyenesen a királyhoz ment és azt mondta, hogy ő meg akar vívni a Sárkánnyal. A király kardot adott neki és megigérte, hogy odaadja neki a leányát, ha meggyőzi a Sárkányt.

Amint a királyleányt hajón nagy gyászban vitték, a Sárkány kidugta egyik fejét, melyet a talált fiú rögtön elvágott s úgy bánt a többi hattal is, minek következtében a király veje lett.

Amint egyszer vadászni ment, egy Öregasszonyt talált az erdőben, ki galyat vitt egy talyigán, mivel már nem bírta, kérte, hogy segítsen neki.

Segített neki s amint tolja, egyszerre elsülyed a talyigával együtt.

Az Öregasszony a Sárkány anyja volt. Ott lent a barlangjában szemrehányás közt vesszővel illette meg, mire a király veje kővé vált, ő pedig csontokat főzött vasfazékban, melyek fia csontjai voltak s avégből főzte, hogy fia felelevenedjék. Ez éppen egy esztendőre történt.

A másik testvér a vastag fához menvén, beledöfte a kését és víz folyt belőle.

Mindjárt tudta, hogy testvére veszedelemben van, elment tehát azon az úton, melyen testvére elindult.

Végre elért ugyanabba a városba, hol nagyon megörültek neki, mert hasonlatosságánál fogva azt gondolták, hogy a királyleány férje. Ő nem fedezte fel magát, hanem ki akarta tudni, hol van testvére?

Amint egyszer vadászni ment, az erdőben az Öregasszonnyal szint’ azonképen járt. A Boszorkány, ki leselkedett reá, megörült neki, de ez kikapta kezéből a vesszőt, s megütötte vele a Boszorkányt, ki azonnal kővé vált, a vessző másik végével pedig kővé vált testvérét illette meg, ki azonnal felelevenedett.

A Sárkánynak már csak kevés ideig kellett volna főlni, hogy felelevenedjék.

A két testvér ezután visszament a városba, hol a király veje feleségével nagy öröm közt új lakzit lakott.

(Ipolyi A. gyüjteményében 21. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)

11. A két testvér.

Egyszer egy szegény ember kiment hitvesével a szántóföldre munkálkodni. Volt nekik egy angyalképű kis fiacskájok, kit magukkal vittek valahányszor valahova mentek; minthogy pedig a nap felettébb sütött, a gyönygyalakú gyermeket terebélyes vadfügefa alá fektették, hogy ott csendesen nyugodjék, ők pedig munkájokat folytathassák.

Mikor már legjavában dolgoznak, egyszer csak nagy sírást hallanak, mindjárt otthagyták dolgukat, odaszaladtak a fa alá s két gyermeket látnak egymás mellett feküdni; de úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy ki nem tudták választani, melyik az övék; végre abban állapodtak meg, hogy hazaviszik mind a kettőt s fölnevelik.

Egyszer, mikor már jól tudtak imádkozni, szüleiktől elkéredzkedtek játszani. Játék közben azt mondja az idegen gyermek:

– Édes testvérem, menjünk ama magas hegyre!

A kis fiú beleegyezett. Mikor már sok üggyel-bajjal fölértek az óriás hegy csúcsára, azt mondja az idegen fiú:

– Kedves vérem, térdepüljünk le s imádkozzuk el azokat az imádságokat, melyeket szüleinktől tanultunk!

Mikor már ezt is elvégezték, azon veszik észre magukat, hogy a hegy kétfelé nyílt előttük s mintegy királyi kincstár áll előttük nyitva, igen sok arany, ezüst s mindenféle drágaság volt előttük. A gyermekek egy darabig bámészkodva álltak ott; hanem az idegen azután megszólalt:

– Tudod-e, mit akarok mondani! ebből a sok kincsből ne vigyünk egyszerre sokat, hogy az emberek észre ne vegyék s bajba ne keveredjünk; hanem majd inkább mindennap kijövünk s annyi kincset hozunk magunkkal, amennyire szükségünk lesz!

Mikor zsebjöket telerakták arannyal és ezüsttel, hazafutottak szülőikhez, kik először megütköztek, hogy a kincset látták s féltek a bajtól, de mikor megmagyarázták nekik a gyermekek, megnyugodtak. Ezután naponta kijártak a gyermekek aranyszedni, addig szedegették, hordogatták, hogy gazdagok lettek.

Elérkezett az idő, hogy a gyermekek betöltötték a tizenhetedik évöket, megszólították atyjokat:

– Atyám, az Isten megáldott bennünket, szerezz nekünk egy kis örömet, tudniillik vegyél nekünk egyforma lovakat, vitézruhát és egyenlő fegyvert!

– Kedves gyermekeim, édesörömest megteszek mindent, ne gondoljátok, hogy csak a szám jár és semmit sem teszek, jertek velem a vásárra, válasszatok magatoknak olyan lovakat, amilyeneket akartok s kivántok!

Egy kis idő mulva el is mentek a vásárra, de kedvökre való lovakat nem találtak s már búsan hazafelé indultak, mikor megpillantottak egy czigányt két rossz gebével. Ezt a két gebét annyira megkedvelték, hogy alkudozásba bocsájtkoztak a cigánnyal és nagy nehezen megvették ráadásul oly kancsó vízzel, melynek hathatós ereje volt. Olyan volt ez a víz, hogy ha a lovak kifáradtak, csak ezzel kellett meghinteni a szőrüket s meggyorsultak. A lovak tátosok voltak.

Ezután kardot mentek vásárolni. Összejárták a boltokat mind, de sehol sem találtak kedvökre valót. Végre ócskavaskereskedőhöz mentek be s ott láttak két rettenetes kardot, rozsdásat. Ez tetszett meg nekik s meg is vették.

Majd elmentek a szabókhoz, de kedvökre való öltözetet nem találtak. Már hazafelé indultak, mikor összetalálkoznak egy kereskedővel, ki vitézruhákat árult. A kereskedőt két kutya követte. Szóba álltak a kereskedővel, vettek tőle két egyforma öltözetet s megvették a két kutyát is. Most már mindennel el voltak látva, elhatározták maguk közt, hogy elmennek szerencsét próbálni.

Sokáig utaztak már, mikor végre eljutottak egy fához, hol az út kétfelé ágazott el. Itt az idegen azt mondá:

– Kedves testvérem, itt az idő, itt a hely, hogy elváljunk egymástól; nálad is van egy kés, nálam is, szúrjuk bele ebbe a fába, hogy, ha azután valamelyikünk ide visszajön és meglátja a másik kését kiesve, tudja, hogy testvére meghalt!

Megcsókolták egymást; egyik az egyik, másik a másik úton indult el.

Az idegen ifjú paripáján csakhamar egy városba ért, hol király lakott, kihez minden tartózkodás nélkül beköszöntött:

– Kérlek, fogadj meg engem szakácsodnak s kutyámnak és lovamnak adj enni!

A királynak szüksége volt az emberekre, megfogadta.

A királynak szokása volt a tenger mellett lovagolni. Egyszer, mikor a tengerparton nyargalt volna, nagy zúgást hall. Végre kiveté magát a tengerből egy rettentő tizenkétfejű Sárkány s megszólítá a királyt:

– Lám, most elnyelhetnélek lovastul együtt, de nem teszem, ha kívánságomat teljesíted! Tudom, hogy több leányod van, azt is tudom, hogy az életed kedvesebb előtted, mint a leányaidé, azért ha megigéred, hogy egy leányodat nekem adsz, szabadon bocsájtlak!

A királynak mit volt, mit nem volt tennie, meg kellett igérnie, hogy a legkisebb leányát odaadja neki. Visszatért a király, nagyon szomorú volt, de szomorúságának az okát aznap senki sem merte megkérdezni.

Másnap reggel a szakácsinas is kilovagolt a tengerpartra. Amint meglátta a Sárkány, odakiáltott:

– Mondd meg az uradnak, hogy tartsa meg a szavát, mert ha nem, a halálfija lesz!

Erre a fiú meghökkent, egyenesen a királyhoz futott s elmondta neki az izentet. A királynak nem volt más mit tennie, mint megmondani a legkisebb leányának, hogy halálos ruhába készüljön s őt kövesse. A leány bármennyire sírt is, atyjának kénytelen volt engedni, készült a halálra.

Ezalatt az idő alatt a szakácsinas lefutott a tátos lovához, kikérdezte, miként kellene megszabadítani a király leányát.

– Kedves, jó gazdám – mondja a ló – vedd föl magadra vitézruhádat, tedd a tarisznyádba a bűvös vizet, kösd föl a kardodat, te szabadítod meg a királyleányt!

Az inas megfogadta a lova szavát, vágtatott a tenger felé. Ekkor már ott volt a király leányával, s népségével, az inasnak sem kellett több, felkért egy embert, hogy ha a viaskodásban lankadni fog, a tarisznyájában levő vízzel hintse meg.

Nem sokat kellett várni a Sárkányra, csakhamar kijött a tengerből, hogy majd magával viszi a királyleányt, de az inasnak sem kellett több, kiugrik a népgyülekezetből, elkezd viaskodni a Sárkánnyal. Már több fejét levágta a Sárkánynak, mikor lankadni kezdett, már-már veszedelemben forgott, mikor megbízottja elkezdte behinteni tagjait a vízzel, mire sokkal erősebb lett, mint azelőtt volt s a Sárkányt legyőzte.

Ezt látva a királyleány, odafut s örömében lehúzván drága gyűrűjét a vitéz hajára kötötte. A vitéz abban a szempillantásban eltűnt, bement az istállóba, lehúzta a ruháját, dolgához látott. A király hazajövén, felette örült leánya megszabadításán, de öröme korai volt, mert másnap, hogy az inas kiment a tengerpartra a rút állatot megnézni, eme szavakat hallotta:

– Mond meg királyodnak, a megöltnek az atyja izeni, hogy középső leányát vigye ki neki a tengerhez!

Hazaérkezvén az inas, megmondja az izenetet; mire a király öröme szomorúsággá vált s könnyes szemmel mondá középső leányának, hogy készüljön a halálra.

A halálra készült leányt atyja vezeté a tengerpartra, hol a Sárkány kijövetelét várták. Csakhamar kijött a Sárkány; de ott termett a vitéz is, ki megbizottja segítségével legyőzte a szörnyeteget.

Ez a királyleány is levette gyűrűjét és a vitéz hajába fűzé; a vitéz ekkor is legott eltűnt.

Igy történt a király harmadik leányával is.

Egyszer, amint a leányok lefeküdni készülve, a konyhán keresztülmentek, a legkisebb királyleány megpillantotta az alvó inas hajában levő három gyűrűt, de nem árulta el testvéreinek, hanem, mintha mit sem látott volna, lefeküdt velök.

Másnap alig hogy felvirradt, a legkisebb királyleány szépen felöltözködve bement atyjához s elkezdett neki könyörögni:

– Atyám, kedves, drága atyám! mindeddig semmit sem kértem tőled, most alkalmatlankodok először kérésemmel, de kérlek mindenre, meg ne vesd kérésemet! Házunknál régóta inaskodik a konyhában egy szép fiúcska, jutalmazd meg őt!

Atyja kihallgatván kérését, azonnal mesterszakácsnak tette az inast. A fiú ezután remeket csinált, szépet s mikor remekét bevitte a király elé, szokás szerint sipkáját nem vette le; de a legkisebb királyleány nem hagyott neki békét, hogy csak vegye le a sipkáját, mit a király parancsára meg is kellett tennie. Ekkor a többi királyleány is reá ismert a gyűrűjére, melyet megszabadulásukkor az inasnak adtak. Legnagyobb öröme volt a királynak, hogy sikerült neki a vitéz szabadítót feltalálni; örültek a leányok is.

A király, hogy megmutassa jószívűségét, legkisebb leányát adta neki feleségül. Tartottak azután oly lakodalmat, hogy hét országra szólott s minthogy már elöregedett az öregkirály, átadta a királyságát neki.

Az új király a szép királynéval a legboldogabban élt. Egyszer azt mondta a feleségének, hogy kimegy a tengerpartra, megnézi a leölt állatok csontjait.

Amint odaért, látott egy Vénasszonyt az állatok csontjait szedegetni. Mikor már a Vénasszony zsákja tele volt, arra kérte a királyt, hogy adja fel a vállára.

A király mi rosszat sem gyanítva, leugrott lováról, feladta a zsákot; de alig fordult meg, vízzel látta magát bekerítve. Akármerre nézett, mindenütt víz volt, csak egy kis keskeny út vezetett egy viskóhoz. Mit volt, mit nem volt tenni, bement a viskóba, hol ama asszonyt pillantá meg, kinek a vállára feladta a zsákot.

A Vénasszony a legszebben fogadta, megköszönte jószívűségét, viszonzásul három aranyhajszálat adott neki, de oly feltétel alatt, ha az egyiket a lova nyakára, a másikat a kutyájáéra, a harmadikat pedig a kardjára köti.

Alig hogy megtette amit az asszony mondott, lova, kutyája, kardja kővé vált, őt pedig az ereje elhagyta, mit az asszony felhasznált, levágta a király fejét.

Testvére ezalatt összejárta már a félvilágot, de állásra szert nem bírt tenni, visszament a fához, hol látta, hogy testvére kése kiesett a fából, miről megtudta, hogy testvére nincsen életben.

Nem vette tréfára a dolgot, azonnal megindult azon az úton, melyen a testvére és csakhamar elérkezett abba a városba, éppen a királynéhoz. A királyné azt gondolta, hogy a férje jött haza; mert valamint ő hasonló volt férjéhez, úgy a lova és kutyája is hasonló volt lovához és kutyájához, azért is a királyné édes szavakkal szólítá meg a belépőt:

– Ugyan kedvesem, hol jársz oly soká, engem itt hagysz magamra hagyatva; azt gondoltam, hogy valami szerencsétlenség történt veled, talán megtetszettek a csontok? és ha máskor elmégy a tengerhez, ne nézd azokat oly soká!

Az ifjú mindjárt gondolta, hogy a testvérének a felesége; azért úgy tetette magát, mintha a férje lett volna.

Ott hálván, másnap reggel mondá a királynénak:

– Kedves nőm, csak egy pár óráig kimegyek sétálni, nemsokára itthon leszek.

Felült tátos lovára, elvitte magával a kutyát is, vágtatott a tengerparthoz. Amint odaérkezett, lát egy asszonyt csontokat szedegetni zsákba, ki minekutána teleszedte volna a zsákot, elkiáltja magát, hogy menne és felemelné neki a zsákot a hátára!

Ki is leugrott lováról és kívánságát teljesítette. Amint ezt megtette, látja magát tenger közepén állani és csak egy keskeny ösvényt egy gunyhó felé vezetni; így tehát nem volt más mit tenni, mint a gunyhó felé menni, hol megpillantott egy Vénasszonyt, kinek jó napot kívánván, belépett a gunyhóba és ott látta a testvérje feltámasztott kutyáját, lovát.

Az asszony mit sem sejdített, így szólt az ifjúhoz:

– Szeretett ifjú, vegye el e három hajszálat és kösse lova, kutyája nyakára és kardjára.

Az ifjú sokkal okosabb volt testvérénél, nem fogadta szavát és kívánságát nem teljesítette; hanem az asszony szemeláttára ellökte, ki ezt látva nagyon megijedt, képe egész sápadt lett.

Akkor mondta az ifjú:

– Nemde, félsz, remegsz; mert bűnösnek érzed magad, nem mersz szembenézni, mi a rossz lelkiismeret tulajdona. Azt gondolod, hogy én nem ismerem ezt a lovat és ezt a kutyát? Csalatkozol; mert nézd meg jól lovamat és kutyámat, azt fogod tapasztalni, hogy hasonlók egymáshoz; azért mondom és parancsolom, hogy szedd össze minden boszorkányerődet és testvéremet, kit te vakmerősködtél életétől megfosztani, azonnal hozd életre; mert különben halállal halsz meg!

Az asszonynak volt egy bűvös szekere, melyre ha valakit tettek, egy darabig fel és lefelé húztak, ha holt is volt, azonnal feltámadt. Látván pedig következő veszedelmét, elővette a kocsit, reátette a levágott nyakú királyt, odaillesztve a fejét a nyakához, egynéhányszor fel- és lehúzta, mire a király felébredt.

– No most vezess ki bennünket a szárazföldre e víz hullámai közül.

Az asszony azonnal engedelmeskedett.

Mikor pedig a szárazföldre értek, akkor a kardjával levágta az asszony fejét: attól tartva, hogy valaha fiait feltámasztja és így rajtok boszút áll, a kis szekeret magukkal elvitték.

Mikor hazafelé indultak, a király elbeszélte vitéz tetteit és gyászos sorsát; az első pedig csupán szerencsétlenségét és kérdezte tőle, mikép jött arra a gondolatra, hogy elmenjen a tengerparthoz megkeresni őt.

Ez pedig elmondta neki, hogy sok barangolás után végre eljutott a fához és ott látta a kését a földön fetrengeni.

– Azért is mindjárt azon az úton mentem, amelyen te elindultál és mihelyest beértem a városba, a király lakására mentem.

Itt elmondta a feleségével való viszonyát.

– Végre az ottani meghálás után idefutottam.

A király hallván, hogy ott hált, felette megbosszankodott és előbbi haragja miatt testvérét megölte, a kutyát pedig és a lovat magával vitte a kastélyba.

Hogy belépett a kastélyba, a királyné felette örvendett, hogy férjét megláthatta, noha szemrehányások sem hiányoztak, hogy ismét nem tartotta meg a szavát. A király azonban megmondta, hogy nem ő volt, aki a mult éjjel itt a kastélyban hált, hanem a testvére.

– Kit is azért, hogy nem mondta magát testvérjének nálad, az úton megöltem.

Azután elbeszélte gyászos történetét, a fájdalmakat, melyeket szenvedni kellett és testvérje általvaló feltámasztását.

A királyné ezeket hallva, nagyon sajnálkozott sorsán; de testvérjét is sajnálta; azért kérdezte, hogy nem tudna-e valami módot, mely által életre lehetne hozni!

– Dehogy nem – felelte a férj – van énnekem oly szekerem, melyre ha a holtat ráfektetik, fel s alá húzzák, azonnal feléled.

A királyné megkéré férjét, hogy tenné meg azt kedvéért. A király teljesíté kívánságát, felült a lóra, elővette a kocsit, elment a testvérjéért, a kocsira tette, fel s alá húzta egy darabig, fölébredt s bevitte a királyi palotájába.

Amint bevezette testvérét, a királyné felette örült, hogy férje haláltól megszabadítóját szemlélhette. Az öreg, volt király középső leányát adta neki nőül, melyre a fiú szüleit is meghívták. Akkor oly mulatságot adott a király, milyent még akkoráig a világ nem látott.

Ekkor megmondta az idegen fiú, ki légyen születésére nézve, tudnillik, hogy annak a hegyalatti királynak a fija volt, ahonnét ama sok kincset kihordták; de az anyja mostohasága miatt annak egy megbízottja által odavitetett a fához és ott hagyták őtet.

Ezek után boldogul éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 55. sz. Furdek F, gyüjt. Debreczen.)

12. A három fiú.

Három szegény fiúnak elhalván szülei, szétosztozkodtak apjok után maradt örökségen. Mindegyik kapott egy oroszlánt, egy medvét, s egy farkast.

Együtt elindulván, egy erdőn keresztül néhány napig mendegéltek, míg végre három útra nem oszlott fel útjok. Itt a legöregebb fölszólította testvéreit, hogy válasszanak magoknak útat, ő szívesen megy azon az úton, amelyik neki marad.

Elhatározták, hogy mindenki szúrja a kését a földbe s ha valamelyiküket szerencsétlenség éri, kése véres lesz ekkor a másik kettő segítségére megy.

Ezután ősi szokás szerint megvagdalták az arcukat s egymás vérét megízlelték, útnak indulának.

A legfiatalabb a jobbra vezető utat választván magának, beért egy városba, hol fekete posztóval beterített királylakásra s templomra talált. Tudakozódás után megtudta, hogy a vár kisasszonyát a következő napon egy tizenkétfejű Sárkány déli tizenkét órakor meg fogja enni, ha csak nem találkozik valaki, aki a Sárkányt legyőzi.

Amint ezt a legfiatalabb testvér meghallotta, azonnal jelentkezett, hogy ő a Sárkánnyal megvív; mire örömriadás tört ki az egész udvarban, mert reményük kecsegtette őket, hogy ha tizenegy ifijút megevett a Sárkány, talán a tizenkettediknek sikerül őt megölni. Mindnyájok áldását megnyerve, elért a lélekválasztó helyre, hol a Sárkányt meggyőzvén, nyelvét és szemét kiszedvén, távozott.

A nép örömriadással követte őt s a királykisasszony alig várta, de ő eltűnt, hogy testvéreitől bizonyos hírt hallhasson.

Alig ért a tetthelyre, látta, hogy a középső kés véres.

Elindult tehát a középső úton állatjaival s egy gunyhóhoz érve, reggel tüzet rakott. A gunyhó a Vasorrúbábáé volt, mikor a Vasorrúbába jött hazafelé, már messziről kiáltott, hogy fázik, engedjen neki helyet melegedni s mert az állatoktól félt, adott neki egy vesszőt, hogy üsse meg vele állatjait, majd megszelídülnek, mit meg is tett s legnagyobb csodálkozására kővé váltak az állatok.

Ekkor a Vénbanya könnyen bánt az ifjúval, megfogta s föld alatt levő tizenkét szobáján keresztül vezetvén, melyben arany, ezüst s embertetem volt nagy kádakban, egy pincébe értek, hol a Vénbanya az ifjút megabroncsolta s tizenkét lakatra kötötte.

A legidősebbik testvér egy királyhoz beszegődvén, sok pénzt szerzett magának, minek segítségével országokat járt be.

Végre egy hegyen állapodott meg, ahol három Ördögfira bukkant, mindhároman atyjoktól maradt örökségen osztozkodának. Az egyik örökség egy ostorból állott, mellyel ha valaki egyet csattant, azonnal 175 föld alatt levő lélek jelent meg.

A másik örökség oly bocskorból állott, melyet ha valaki felhúzott s e bűbájos szavakat mondta melléje:

– Ip, hop, ahol akarok, ott legyek!

Azonnal ott volt, ahol akart lenni.

A harmadik bot volt, mely csupa kígyófejekből állván, mérget szórt a tulajdonos ellenségére s így megölte, barátjait pedig, ha halva voltak is, képes volt feltámasztani.

E három Ördög megválasztván őt békebírónak, elküldte őket a legközelebb eső hegyre, hogy amelyikőjük hamarabb odaér hozzá, azé lesz az örökség.

Míg ezek odajártak, felhúzta a bocskort, elmondta a bűbájos szavakat, hazafelé indult.

Az Ördögök mikor észrevették, hogy megvannak csalva, az egyik forgószéllé, másik menykővé, harmadik viharrá változott s nyomban követték őt, ekkor az ostorral egyet csattantott, az egész föld remegett belé s azonnal megjelent a 175 föld alatt levő lélek, kérdezvén:

– Mit parancsolsz, uram!

– Azt parancsolom, hogy a három Ördögöt azonnal hozzátok ide megkötözve, hogy senkinek se árthasson!

Abban a pillanatban ott állottak a megkötözött Ördögök.

– Most csináljatok nekik szarvakat pörkölt tollú seprőből, farkat medvebőrből s esküdtessétek meg őket, hogy többé soha utánam nem fognak jönni!

A parancsot teljesítették, a szellemek eltűntek.

Az ifjú ezután, hogy egy erdőben sétált, séta közben egy emberfejből kirakott s csak egy emberfej nélkül szűkölködő kastélyra akadt. Ide bemenvén, egy Vénbanyához szegődött lovakká átkozott huszonnégy leánya őrzésére. Az esztendő három napból állott; csakhogy úgy egyeztek meg, hogy ha az ifjú kötelességét nem bírja teljesíteni, a fejét veszti, ellenkező esetben kérhet amit akar, a Vénbanyának meg kell adnia.

Az első nap egy erdőt adott neki kivágni, azt felszántani, bevetni, learatni, kicsépelni, a levágott fából malmot készíteni, egy forrásból reá patakot vezetni, a malmon megőrölni a gabonát s huszonnégy leányának belőle kalácsot sütni.

A fiú egész nap aludt a Vénbanya örömére, csak estefelé csattantotta meg ostorát s parancsolta meg embereinek a nehéz munka végzését, mit ők azonnal véghez is vittek.

Másnap a Vénbanya szerfelett mérgelődött reá s még nehezebb munkát végeztetett. Volt ott közelében egy istálló, melyben ezer esztendőtől fogva tizenkétfejű Sárkány lakott; senki sem volt képes csak az istálló felé is közeledni, mert azonnal széttépte volna. Ezt az istálót parancsolta kitisztítani, a Sárkányt megölni, vérével s ganajával a földet megtrágyázni, nyelvét és máját leányainak pecsenyéül elhozni s az istálló helyére tizenkétemeletes kastélyt építeni.

Hasonlóképen ostora segedelmével tette meg ezt.

Már csak egy nap volt hátra s a Vénbanya féltette huszonnégy lakat alatt zárt tátosát, mert erre fájt a foga az ifjúnak. Előhívta tehát leányait s előre halállal fenyegeté őket, ha agyon nem rugdalják az ifjút; azután kiadta a parancsot:

– Holnap tizenkét órakor megfejed leányaimat s a tejben megfürdöl!

Az ifjú felhúzván bocskorát, fölkereste a Nap, Hold és Szél anyját, megnyerte pártfogásukat, erre a Nap forróságával a huszonnégy leányt annyira fékentartotta, hogy meg sem tudtak mozdulni. A Hold és Szél kihúzták a tej forróságát s a benne megfürdött ifjú ezerszer szebb lett, mint azelőtt volt.

Ezt látván a Vénbanya, kedve kerekedett megfürödni a tejben, de a Nap beleihlette a forróságot, mire a tej kalamásszá változott.

Ekkor a legény fölmentette a huszonnégy leányt az anyai átok alól, kiszabadítván a huszonnégy lakat alatt levő tátost s a leányoknak adván a kastélyokat lakóhelyül, felült a tátosra s egy városba jött, hol bement a vendéglőbe.

Újság felől tudakozódott. Mindjárt tudtára adták, hogy az ott élő királynak a leánya a közellevő üveghegyekre kitetette kisasszonypártáját, gyűrűjét s minden menyasszonyi készületét annak jutalmául, aki azt lóháton le tudja onnan venni. Számtalan herceg törekvése sikertelen volt már eddig, az ifjú azonban tátosával réz hercegruhába öltözött, fölrepült a fellegekbe, majd nekikanyarodván, elvitte s elrepült anélkül, hogy valaki tudta volna kilétét.

A király családja nagyon kiváncsi lett megtudni az ifjú nevét s hogy reájöjjön, szebbnél szebb kisasszonyi ajándékokat rakott oda.

Ekkor ezüst, harmadszor pedig arany ruhába öltözve vitte el az ajándékokat anélkül, hogy valaki megtudta volna kilétét.

Ekkor a királykisasszony nagyon elszomorodott és nagy ajándékot tűzött ki annak jutalmul, aki fölfedezi mátkáját.

Az ifjú visszaemlékezve testvéreire, felkötötte bocskorát s tátosával együtt a földbe beszúrt késeknél termett, hol látván, hogy két kés véres, a középső útat választván előbb, a Vasorrú boszorkányra akadt. Addig kényszerítette a Vasorrút, míg testvérét kővé vált állatjaival fel nem támasztotta, mire az állatok azonnal szétszaggatták a boszorkányt.

Ekkor együtt mentek a harmadik testvér felkeresésére s hosszú útjok után egy földalatt levő barlangra akadtak, hova bemenvén, e föld alatt levő világban különféle rettenetes állatokkal kellett előbb megvívniok, míg végre egy barlang előtt testvérök darabkákra szaggatott testére rá nem akadtak. A legidősebb elővette bűvös pálczáját s feltámasztotta, ki azután elbeszélte testvéreinek a huszonnégyfejű Sárkánnyal való küzdését s reábírta őket, hogy vele mentek megölni a szörnyeteget.

A Sárkányt egy szempillantás alatt tönkretehették volna, mégis viaskodásba bocsájtkoztak, hogy erejöket megpróbálják. Különféle fegyvereket készítettek tehát hamarjában s úgy győzték le a Sárkányt.

A Sárkány barlangjában továbbmenvén, szép rónaföldre értek, hol arany, ezüst és réz vár vala látható. Mindegyik várban háromszáz szoba volt, minden szobában hét ablak, az aranyvárban pedig huszonnégy lakat alatt egy királyleány, kit a Sárkány hozott ide. A pinczében arany, ezüst s embervér vala látható.

Egy pinczében megabroncsolt vastag embert találtak, ki tőlök pohár bort kért. Adtak neki hét pohár bort, mindegyik pohárra egy abroncs pattant szét, mikor pedig kiszabadult, felszedte a sárkánynyelveket, elment a fekete posztóval bevont város királyához, bejelenté magát, hogy ő szabadította meg a királyleányt.

A királykisasszony nem akart hozzá menni feleségül, de szülei reáeröltették.

A testvérek megosztozkodtak. A középső kapta az aranyvárat a benne levő királykisasszonnyal és az ostorral; a legidősebb a tátosát, az ezüstvárat s kígyópálczát; a legifjabb a rézvárat s a bocskort.

Ezután elment mindegyik kedvesét felkeresni.

A legifjabb eljutott a feketeposztós városba, hol először a farkast, azután a medvét küldte el levéllel a királykisasszonyhoz, de ezeket az ajtónállók elzavarták, majd az oroszlánt küldte el, az oroszlán el is hozta a választ s az ifjú megjelent és állatjaival a háládatlan embert szétszaggattatta.

A legidősebb, hogy hazaért, mátkáját halva találta; már három éve, hogy meghalt bánatában, de ő feltámasztotta kígyóktól rezgő botjával.

Ezután ellakták a lakodalmat mind a hárman s most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 143. sz. Nyitra.)

13. A Garabonczás és a Sárkányok.

Volt egykor egy igen dús úrnak szép és nagy kiterjedésű majorja, melyben nagyobbrészt juhokat tartott.

Majorjától nem messze egy erdő végében feküdt egy mély tó; ennek az egyik oldalát erdő, a másikat pedig igen jó legelő környékezte. Mikor ezen legeltek a juhok, bőven adtak tejet; azért a juhász a nyájat többnyire a tó partjára hajtotta; de valahányszor idehajtott, a nyáj mindig fogyott. A számadó kérdőre vonta a juhászt:

– Mi oka, hogy valahányszor az erdőfelé és a tó körül jár, mindig néhány juh hijával jön haza?

A juhász nem tudta okát adni, ezért a számadó szigoruan a lelkére kötötte a juhásznak, hogy éber szemmel legyen, valahányszor az erdőnek és a tónak tart. A juhász figyelt, de eredmény nélkül. Estére hazaérkezvén, megolvasta a juhokat, ismét híjuk volt.

Hogy a számadó meggyőződjék, mi van a dologban, maga is kiment a nyájjal, a juhásznak pedig meghagyta, hogy arra terelje a nyájat, amerre járni szokott, maga meg egy fára ment fel, honnan mind a tavat, mind az erdő szélét jól láthatta. A juhok legelnek, a számadó vigyáz, néz, hogy a szeme majd kidülled s nem vesz észre semmit. Már únni kezdte lesőhelyét, mikor a juhok a tóra mentek inni s a víz kezd mozogni és észrevehetetlen sebességgel két juh a tóba vesz, azután ismét kettő. Ezt látván a számadó, nem tudta magának megmagyarázni, mi lehet az, ami pusztítja a nyájat, végre egy gondolat villant meg agyában, melyre egészen megijedt.

Azután hazamentek, de a juhásznak semmit sem szólott vacsoráig, mikor elmondta, hogy a tóba Sárkánynak kell lenni, mire mindnyájan megijedtek, kiváltképen mikor elbeszélte, hogy ő gyermekkorában hallotta, hogy ha a Sárkány kipusztítja a nyájat: az embernek fordul, mert megeszi az emberhúst is; azért ha itt nem akarunk veszni mindnyájan, izenni kell a nagyságos uram ő kegyelmének, hogy gondoskodjék, ha juhait és cselédjeit látni akarja, annál is inkább, minthogy a Sárkánynak 4–5 juh csak annyi, mint az embernek egy kenyérmorzsa.

E szóra belép egy Félrongyos, ősz szakállú, fonnyadt, kormosképű idegen férfi könyvvel holna alatt; köszön és leül, aludttejet és kenyeret kér, majd körültekint a ház népén és imígy szól:

– Ti féltek, de ne rettegjetek! Közel voltatok ugyan nyájastól együtt a végpusztuláshoz; de megmentelek benneteket! Az okozott kárt is megkapjátok, ha valamelyikteknek elég bátorsága lesz velem jönni.

A juhász azonnal vállalkozott, elmentek. Mikor a tóhoz értek, az Öreg rongyos felöltője alól kihúz három kötőféket s a juhász kezébe adja, meghagyván neki, hogy aszerint cselekedjék, amint ő parancsolja.

Szép holdvilágos idő volt, tizenegyre járt az idő, az öreg előveszi a könyvét és olvasni kezd. Mintegy félóra mulva mozog a tó vize s a Sárkány nagy mérgesen húzódik ki belőle, mire a juhász annyira megijedt, hogy még a kötőféket is kiejtette kezéből. Ezt látván az Öreg, hirtelen felkapja a legerősebb kötőféket s felkantározza a Sárkányt s a kötőfék végét az ujjára tekeri:

– Ez – úgymond – az Anyasárkány, még hét fiatal is van a tó mélyében, azokat is ki kell olvasnom; hanem vigyázz, légy bátor, mert ha félsz, mindketten ittveszünk; el ne mulaszd a felzablázást, nekem ezt tenni félkézzel bajos; mivel a könyvet a kezemben kell tartanom.

Ezután olvas az Öreg, hullámzik a víz, jön az egyik, jön a másik. Az Öreg intésére a juhász felrakja a kötőfékeket s a végét a kezében tartja a kötőféknek. Majd felül az Öreg az Anyasárkányra, mellé a másikat fogja, a harmadikra pedig parancsolja a juhásznak, hogy üljön fel és a kantárt jól tartsa a kezében.

Erre hirtelen támadt koromfekete felhőbe szálltak fel s gondolatsebességgel mentek. A menésközben a szél lekapja a juhász kalapját, a juhász arra kéri az Öreget, állanának meg, majd ő a kalapját felveszi.

– Hohó, – mond az Öreg – hadd a kalapod, messzire van az tőled, már száz mérföldet haladtunk, vissza nem mehetünk.

Útközben majd csendesen, majd ismét rettentő szélvészek között mentek s mikor ennek az okát kérdezte a juhász, azt a választ kapta az Öregtől:

– Most olyan emberek felett vagyunk, kik egykor megsértettek, bűnhődjenek; most szegény, de jószívüek felett megyünk, ezeket kímélnünk kell; ezek meg rengeteg erdők, melyeken keresztül a nap sugára is csak ritkán hat, ritkuljanak hát!

Végre, mikor már oly közel jártak a naphoz, hogy majd elolvadtak, egyszerre oly népfaj közé szálltak le, mely – hogy a nap olvasztó melegét kiállhassa – Sárkányhúst hordoz nyelve vagy holna alatt. A Sárkányhús jéghideg.

A Garabonczás megölvén a Sárkányokat, minden falatocskát aranyért adott el s annyi pénzt kapott, hogy a juhász fel sem bírta emelni.

– Vedd e pénznek kétharmadát, – mond az Öreg – ezzel a félelmed meg az elkövetett kár is meglesz fizetve; én veled nem mehetek vissza, más világtájékra kell sietnem. Ha hazatérsz, emlékezzél meg rólam, ki a szegény, jószívű embereknek sohasem ártok.

Megmondván végre a juhásznak a legrövidebb útat, búcsút vett tőle és eltűnt.

A juhász pedig fél évig való útazása után naptól egészen megbarnítva ígért kincsével együtt haza vánszorgott, kifizette az urának a kárt, mit a Sárkány okozott és mindaddig boldogul élt, míg unokáin a Garabonczás jövendölését beteljesedve nem látta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 257. sz., de 256. sz. alatt idézve Deák János gyüjt. Kecskemét.)

14. Kóbor Jancsi.

Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy város és annak déli részén volt egy roskadozott ház, melynek lakója egy árva fiú volt, ki apja s anyja halála után egészen árván maradt. Neve Kóbor Jancsi volt.

Ez a Jancsi, mivel a roskadozó háznál semmi örömet sem lelt, tarisznyát akasztva nyakába, búcsút vett a kapufélfától, mely nem is volt s így elindult a nagyvilágba, vagyis a szomszéd város felé. Amint odaért, – éppen vásár volt – a vásár külső részén egy csapat koldussal találkozott, kik – minthogy rongyos volt – könnyen magukhoz fogadták s elszegődtették egy öreg vak koldus vezetőjéül.

Ennél az öreg koldusnál hivataloskodott egy teljes álló évig. Ő énekelte siralmas hangokon gazdája keserves énekét, miközben egy alkalommal darab kolbászt kapott az útczán s anélkül, hogy gazdájával tudatta volna, megette; azonban gazdája megérezvén a kolbász szagát, Jancsit hűtlenséggel és csalással vádolva, jól megpirongatta, mit Jancsi rossz néven vett.

Hogy tréfálja meg gazdáját? azon törte az eszét. Kapja magát, az öreget magos kőfalhoz vezeti s elhiteti vele, hogy itt nagy árok van, melyen át kell ugrani. Az öreg elhivén ezt, egész erejéből nekifohászkodik, nagyot ugrik s hanyatt esik; ekkor kifakadván Jancsi ellen, tudtára adta, hogy tovább nem kell, mivel ily gonoszságokat tesz. Jancsinak sem kellett több, még tréfát űzött az öregből, azt mondá, hogy ő csak azt akarta megpróbálni: vajjon a kőfal szagát megérzi-e az öreg? Jancsi már most, minthogy az öreg elcsapta, feltette magában, hogy ezután szabad lesz, nem köti magát senkihez; útját a mezőnek vette.

Amint itt járdalt össze-vissza, egy sereg czigányra akadt, kik elterült társuk s egy puska felett siránkoztak. Jancsi amint odaért, tüstént megkérdezte: mi a bajuk? mire azok feleltek, hogy:

– Ezs a segíny dade, minthogy a hetvenhetedik nagyapja is csimbalmos vólt, ezst a nagy fekete furulyát olyan nagyhangon fújta, hogy utána vért köpött, egyet rugott és meggebedt.

Jancsi vígasztalta őket s nagy szemekkel vizsgálván a puskát, mit eddig ő is csak nevéről ismert, megígérte, hogy ő majd keres itt a rengetegben halálűző füvet, mellyel a dadét fölébreszthetik.

Ekkor a puskát magához vevén, nekiindult a rengetegnek, mely előtte setétlett. Jancsi alig tett fél mérföldet az erdőben, midőn néhány éhes medve körülfogta, alig volt ideje egy fára felmászni, mi azonban mégis sikerült. De a medvék nem tágítottak a fa alól, már egy nap és egy éjjel ült Jancsi a fán és a medvék mégis alatta voltak.

Végre Jancsi arra a gondolatra jött, hogy talán szabad volna azokat agyonlövöldözni. Rálőtt a medvékre s egyet talált is. Ez elkezdett ordítani, mire még több medve jött oda. Végre Jancsi kifogyván a töltésből, látta, hogy neki, ha egyébként nem, éhen kell meghalni. Azonban Jancsit jó csillagzata nem hagyta el, a negyedik nap reggelén, mikor az éhségtől már el volt tökéletesen törve, hirtelen nagy lárma vonta magára figyelmét s egynéhány izmos embert látott a fa alatt a medvékkel küzdeni.

Mikor az emberek a medvéket legyőzték, Jancsit levették a fáról s egy közülök megkinálta a kulacs tartalmából. Míg ivott s ismét magához tért, a körülötte állók haragosan kérdezték tőle, hogy hol vette azt a puskát és tarisznyát, mely kedves fejöké volt? Jancsi elmondta, mint jutott hozzá, de azok nem hitték, hanem Jancsit megragadták, magokkal vitték, hogy vallassák, miképen jutott a fegyverhez?

Jancsinak nem a legjobb helyzete volt, átlátta mindjárt hogy eben kutyát cserélt. Ahelyett, hogy a kiéhezett Jancsit jóltartották volna, félfenekű boros hordót hoztak elő, Jancsit belepakolták, a másik fenekét is becsinálták, hogy itt kiéhezve vallani fog. Igy töltötte el Jancsi az egész napot. Mindig embereket hallott maga körül zajongani. Végre elcsendesedett minden. Ekkor Jancsi teljes erejéből nekiesett a hordó fenekének, hogy majd kirugja, de hiába, nem sikerült, végre bele kellett nyugodnia sorsába.

Nem sok idő mulva valami mozgás vonta magára Jancsi figyelmét. Úgy hallotta, mintha valami a hordóhoz dörzsölődzött volna. Elkezdett tapogatni s a hordó oldalán levő lyukra rátalált, mely durva szőranyaggal volt begyugva. Mindjárt gondolta, hogy az valami állatnak a farka, miben hogy nem csalódott, mutatta a kivülről hallatszó ordítás s vonyítás és hordajának sebes mozgása, melyet a farkánál megfogott állat hegyen-völgyön vont maga után, mígnem végre erősen fához ütődött és széthullott az egész hordó. Ekkor látta Jancsi erős paripáját: egy jól megtermett farkas volt, melyet – minthogy fáradt volt – sikerült Jancsinak a hordó darabjaival agyonverni.

Amint Jancsi ezen túlesett, nem törődve többé semmivel, útját folytatta az erdőnek egy gyalogösvényen, mely nem sok idő mulva nagy tűz közelébe vezette Jancsit, hol hatalmasan fegyverezett emberek voltak.

A tűzön roppant üst volt, benne valamit főztek, melynek szaga messziről csíklandozta Jancsi orrát. Amint közelebb jutott, a bokrok közé leült, azonban csakhamar lompos eb rohant felé rémítő ugatással, mit Jancsi észrevevén, hirtelen egy mellette levő fára tette az irhát; de a kutyák megállottak a fa alatt s folyvást ugattak, mire többen a tűz körül levő emberek közül felugráltak s baltával, puskával közeledtek ahhoz a helyhez, ahol a kutyák ugattak. Megvizsgálván a fát, a setétben mit sem találtak, egy azonban rásütötte fegyverét a fára, mit sikoltás és zuhanás követett s valami emberformát láttak magok előtt elterülni. Odamentek, kérdezték kicsoda? ő azt felelte:

– Kóbor Jancsi.

– Jól van, ilyen-amolyan kóbor vagy, majd megtanítunk mi kóbor nem lenni, úgy is tanyaőrzőre van szükségünk!

Azzal felkapták Jancsit, vitték a tűzhöz, hogy megnézzék: életrevaló-e? Amint odaértek, látták, hogy a bal kezét találta a golyó.

– Sebaj! – mondták – ebcsont összeforr s kitelik az a maga foltjából! jöjj, egyél amit találtál!

Jancsinak semmi sem hangzott édesebben, mint az, hogy enni hívták, mit ő minden szó nélkül elfogadott.