NÉPMESÉK. (continued 2)

Miután ettek, mondák neki:

– No, fiú, minthogy jó csontos gyermek vagy, tüstént felavatunk társaságunk tagjává, egyszersmind tanyaőrzővé; azért jer’ velünk az esküt letenni.

Jancsi, mit volt tenni? engedett; csakhamar a setétben barlang tűnt a szemébe.

Amint beléptek a barlangba, volt Jancsinak mit bámulnia, mert falai fegyverekkel voltak berakva. Ebből a barlangból ajtó nyilt egy másik barlangba, hol néhány véres tőke állott s a fal körül mindenütt karóra húzott emberfejek.

A középső tőkére felállították Jancsit s felfogadtatták vele, hogy soha el nem hagyja őket s ennek a helynek a védője lesz. Jancsi igért mindent.

Ekkor ismét egy rejtélyes ajtót nyitottak fel, mely a harmadik barlangba vezetett; itt látott Jancsi annyi kád aranyat, mennyit álmodni sem tudott.

Míg Jancsi ezeket bámulta, felpattant ismét egy rejtekajtó, amelyen a többiek bárddal kezökben lementek. Hosszú, fekete ruhába voltak öltözve s magokkal feketén leplezett nőt hoztak fel. Amint feljöttek, elkezdtek osztozkodni, hogy ki micsoda részét kapja ennek a szerelmöket megvetett s most megáldozandó nőnek?

Jancsi megborzadt, mikor ezeket hallotta, de arczán semmi változást sem mutatott s mikor kezébe tálat nyujtottak a vér felfogására, mintha egész életét ily borzasztó dolgok közt töltötte volna, hideg arczot vágott.

Azonnal előállott egy, ki elsőnek látszott a szörnyek között, néhány rejtélyes szót mondva egy iszonyú csapással leütötte az áldozandó fejét, mit egy másik, kinek a feje jutott, felkapott s a belőle csorgó vért nagy kiváncsisággal szopogatta. A többiek hasonlóképen, ki egy, ki más tagját vágta le a megáldozottnak. Jancsinak szolgálatáért pár kanál vért adtak, mit neki kénytelen-kelletlen meg kellett innia, a többit pedig magok itták meg.

Néhány évet töltött már Jancsi ily borzasztó látványok között. El nem szökhetett, mert iszonyú kutyák őrzötték a barlangot, köztök a Csontrágó, mely minden áldozatcsontot felemésztett.

Ezek a kutyák egyedül csak a gazdának engedelmeskedtek, felügyelőjük volt a Csontrágó, mely félig ember volt, félig pedig lompos, fekete kutya. Jancsi mint már hű cseléd lakott a barlangban; egyszer, midőn mindnyájan elmentek, elhatározta magában, hogy a rejtekhelyeket megnézi, főképen azt, ahonnan a sóhajtások jönnek fel. Megnyomja a rejtekajtót, a nyomásra tűzzápor borította el képét, de ő nem ijedt vissza; megnyomja máshol, ekkor vér borította el; megnyomta a harmadik helyen, nagy zörejjel nyílt fel. Jancsi lement a lépcsőzeten, mely vérrel volt befestve. Lejjebb megy, ott vasketreczekben számos élő, de elhervadt nőt talált; megáll egy előtt s kérdi, kicsoda és hogy jutott ide?

– Mi mindnyájan elcsábítva kerültünk e helyre. Én különösen, ki a nem messze setétlő hegyen túl levő Tündérország királyának a leánya vagyok, úgy jutottam ide, hogy egyszer, mikor kedves virágaimat szedtem, a szép virágok után felmentem a Tiltotthegyre s ott gyönyörű arczú, bájos hangú emberekkel találkoztam s amint velök beszédbe eredtem, egy kikapta az övemből a varázsvesszőmet s így annak erejét én nem használhattam, megragadtak s idehoztak erre a borzasztó helyre. Azután megesküdtettek, hogy azt a vesszőt, akárhogyan jutnék is hozzá, ellenök nem használom.

– Ne búsulj, szép királylány! – mond Jancsi – csak azt magyarázd meg, hogy varázsvessződhöz hogy juthatok, segítek sorsodon!

– Az a vessző – mond a királylány – három ágú; egy ága vas, másik ezüst, harmadik arany s bármelyik ágnak parancsolsz, akaratodat teljesíteni fogja; de íme, vedd hozzá e bűbájos olajjal telt üveget, mellyel, ha használni akarod, kenyd megsamit kívánsz, tüstént meglesz. Hogy pedig rajtunk segíthess, ha megtalálod a vesszőt, menj tüstént atyámhoz, őt megtalálod a Tiltotthegyen túl levő Tündérországban, melyet három erdő kerít. A legszélső: vas, a középső: ezüst, a belső: arany. A varázsvessző ágainak rokonai mindenütt szívesen fogadnak, de siess, hogy észre ne vegyék távollétedet, mert akkor bizonyosan tudni fogják, hogy a varázsvesszőt használtad. Mindenik erdőből végy egy gallyat, ezek bizonyítják hogy éntőlem mentél oda.

Jancsi megjegyezvén a mondottakat, elkezdte keresni a varázsvesszőt. Végre megtalálta egy pénzes kád fenekén. Tüstént használni kezdte az utasítás szerint.

Jancsi, amint az erdőkhöz ért, mindegyikből egy gallyat tett a tarisznyájába. Mikor kiért az aranyerdőből, nagy várost látott maga előtt feketébe vonva. Amint ezt bámulta, három Tündér jelent meg előtte. Kettő karonfogta s úgy vezette a király elébe.

Itt bezzeg volt Jancsinak mit bámulni. A király egész feketében volt, csak a fején volt csillogó korona. A király arczát öröm futotta el, mikor Jancsi előadta idejövetelének czélját, tüstént rendeletet adott ki az Óriások hadának, hogy induljon. Jancsi a varázsvessző erejével hirtelen honn termett s a varázsvesszőt visszatette helyére. Le akart menni a Tündérnőhöz, de amint a rejtekajtóhoz ért, nagy zajt hallott kivülről. Visszament s látta, hogy gazdái jöttek haza rabolt nőkkel. Amint a rejtekajtót megnyomja a rablók feje, az tüzet okádva panaszolja, hogy rajta erőszakot követtek el. Az emberevők Jancsira gondolva, megfogták, megkötözték, hogy forró szurokban főzik meg elevenen.

Már égett a szurokkal megtöltött üst alatt a tűz s vitték Jancsit is, hogy az üstbe tegyék, mikor egy iszonyú fa tövestől az üstre hullott és szétvágta, kettőt pedig a Jancsit vivők közül agyonütött.

Azonnal feltűnt egy Óriás, kezében egész szálfa buzogánnyal, utána az Óriások hada, mindnyája földből felvont szálfával fegyverkezve. Az emberevők rögtön a varázsvesszőt keresték, de nem találták, mert Jancsi arról előre gondoskodott.

Végök volt; az Óriások csak úgy roppantották őket össze, nekiestek a barlagnak, szétszórták, feltörték a titkos rejteket, a foglyokat kiszabadították.

A Tündérleány előtt leborult az egész Óriáshad, megjelent maga a Tündérkirály is.

Jancsi mindezt úgy nézte, mintha csak álmodná, csak akkor ocsúdott föl, mikor a Tündérlány azt mondta, hogy méltóbban Jancsit jótettéért meg nem jutalmazhatná, mintha annak a szívét és a szerelmét odaadja.

Jancsi az örömtől majd elolvadva, elfogadá a Tündérnő kezét, elment Tündérországba s ott most is él, ha meg nem halt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 521. sz. Kiss Lajos gyüjt. Turkeve.)

15. Tündér Ilona és Argyilus.

Volt egyszer egy király és ennek volt három fia. Ennek a királynak volt egy almafája, amelyen aranyalmák termettek; sőt oly különös volt, hogy éjjel virágzott s meg is ért az alma minden éjjel. Igy a király gazdagsága napról-napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király szokása szerint kiment sétálgatni korán reggel gyönyörűséges kertjébe s nagy meglepetésére az aranyalmáknak a hűlt helyöket lelte csak. Igy történt ez más-, harmad- és negyednapra.

Ekkor a király összehívta az egész udvart, elmondta a történteket s kihirdeté, hogy ha oly ember találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát megkapja.

A leghívebb őröknek sem kellett egyéb, odaállítottak az almafához, azonban hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájok és alig mult el egy negyedóra, mire fölébredtek s íme! az aranyalmák eltüntek.

Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három herczeg és megjelentették, hogy ők meg fogják őrizni az aranyalmát.

Legelőször is a legidősebb ment őrködni. Vele is ugyanaz történt, mi a többivel. A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott reá. Legelőször is tabakkal jól megtömött aranyszelenczét gyugott a zsebébe, azután ment az almafa alá leülni.

A holdvilág kellemesen világított Argyilus szép arczára, most érezni kezdte, hogy az álom össze akarja szemét húzni, azonnal egyet szippantott, szemét jól megdörzsölvén, nagyokat prüsszentett. Másodszor is nagyot szippantott a tabakból, még egyszer megdörzsölvén a szemét, így állt néhány perczig, egyszer halk suttogást hallott, föltekintett, feje fölött tizenkét hollót lát repülni, kik egyenest az almafához tartanak, a tizenharmadik mint vezér, előrerepült. Argyilus megkapja a tizenharmadik hollónak a lábát s így szólt:

– Itt vagy, tolvaj!

Reátekint, látja, hogy karja közt gyönyörű szép leány fekszik, arany fürtei eltakarják alabástromfehér vállát. Egész meg volt lepve.

– Ki vagy te, szép tolvaj? Én többé soha el nem eresztelek, maradj nálam!

– Én Tündérszép Ilona vagyok, ezek pedig – a tizenkét hollóra mutatván – játszótársnőim. Mulatságból minden este iderepülünk és az aranyalmákat leszedjük. Mulatságból nálad maradnom nem lehet, ámbár megvallom, hogy te vagy az, kit soha felejtenem nem lehet, csak téged szeretlek!

– Maradj nálam, Ilonám! – esdekelt Argyilus – én nálad nélkül nem élhetek!

– Nálad maradnom nem lehet, azonban vedd igéretemet, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de almáid el nem viszem; azért légy itt, ha látni akarsz!

Most nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló. Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák megvoltak. A király herczegfija homlokát megcsókolta. Argyilus csak azt kérte atyjától, engedje meg továbbá is őrködni az almafánál, mit atyja meg is engedett.

Minden éjjel kiment Argyilus őrködni s Tündérszép Ilonával mulatott.

Volt a király udvarában egy Vénbanya, ki is Argyilus herczeget nagyon szemmel tartotta. A király kezdett kiváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy Argyilus annyira szeret az almafánál őrködni? Történt egyszer, hogy a király magához szólítá a Vénbanyát s így szólt hozzá:

– Látom, hogy Argyilus herczeget szemmel tartod, főképen akkor vigyázz reá, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Egyszer, mikor Argyilus az almafához ment őrködni, a Vénbanya a bokrok mögé bujt s másnap korán reggel azt mondá a királynak:

– Meglestem Argyilus herczeget, alig birok szememnek hinni, gyönyörűséges aranyhajú leánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú leány.

– Hazudsz, Vénbanya! – kiált fel a király – az nem igaz!

– De úgy van, felséges uram. Ha kell, holnap hozok jelt, hogy megismerje, miszerint igazam van.

Másnap este, mikor Argyilus és Tündérszép Ilona egymással mulattak, maguk sem tudták, hogy történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt Tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett; felédredt Argyilus is.

– Mi bajod, kedves?

– Óh, Argyilus, élj boldogul, én téged soha többé nem látlak, nálad nem maradhatok; a házadat tolvajok lakják, íme, aranyfürteimből egyet elvágtak!

Ezzel megölelte Argyilust, ujjáról egy gyűrőt húzott le és Argyiluséra gyugván:

– Ne! – úgy mond – erről megismer Ilonád akárhol.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott s elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak, ki igen elcsodálkozott és tüstént magához hívatta a fiatal herczeget s így szólott:

– Édesfiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, neked is megjött az időd, hogy megházasítsalak; hatalmas herczegnőt kerestem a számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed!

– Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én magamnak keresek; találtam is: Tündérszép Ilona lesz az én feleségem!

Megdöbbent a király a vakmerő kívánságon s bármint akarta lebeszélni kívánságáról, nem lehetett; mi több, a fiatal herczegnek nem volt nyugta, kardot kötött oldalára, elment Tündérszép Ilonát keresni. Utána az egész udvar gyászba borult.

Már majdnem az egész világot összejárta Argyilus, de Tündér Ilonának még a nyomára sem talált, mikor egy kis házhoz jutott, hol Vénbanyára talált, kit egész bizalommal köszöntött Argyilus. A széken ülő Vénbanya nagy csodálkozással kérdezé:

– Hol jársz erre, mikor ritkaság, ha ide madár repül is!

– Jó asszony, – mondá Argyilus – nem tudná nekem megmondani: Tündérszép Ilona merre lakik?

– Nem biz’ én, édes fiam, de talán, ha hazajön az uram, a Nap, az mindenüvé odasüt, az talán megtudja mondani, de bujj el, mert ha meglát, felfal!

Erre elbujt Argyilus. Hazajött a Nap, belép a szobába, elkezdi:

– Fi, fi, anyók, emberhús, büdös!

Erre kimászik az ágy alól Argyilus, szépen köszöntötte a Napot.

– Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél, máskép fölfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok, de talán a Hold bátyám fog tudni felőle!

Elment Argyilus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Ez a Szélhez utasította őt.

Odajutván, a beköszöntés éppen olyan volt, mint a Napnál, kérdezvén tőle, nem tudna-e Tündérszép Ilona felől?

– Én – úgymond – nem tudok semmit, de nem messze tőlem, abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán fogja tudni!

Ment, mendegélt Argyilus, már egészen beesteledett, úgy hogy majd semmit sem látott, fölmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot? Csakugyan messze távolságban észrevett egy kis világocskát, hát egyenest nekitartott s el is érte a világocskát, mely egy szép kastélyban volt.

Bekopog, kinyílik az ajtó és egy Óriás jön elébe, melynek szeme a homlokán volt.

– Jó estét, felséges király, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani: hol lakhat?

– Szerencséd, hogy így köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok, Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán állataim közül tud valamelyik felőle!

Ezzel egyet füttyentett és az egész palota tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de nem tudott senki semmit; végre előkullogott egy sánta farkas:

– Én – úgymond – tudok Tündérszép Ilona felől, a Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábomat!

– Tehát vezesd ezt a herczegfit oda – mond a király.

A farkas azonnal elősántított, Argyilus ráült, mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer letette a farkas Argyilust.

– Már én tovább nem vihetlek, óda most már magad is el fogsz találni, hiszen nincsen már messzire, csak száz eszetendőt kell menni! – ezzel elbúcsúzott tőle és elsántikált.

Ment, mendegélt Argyilus, egyszer csak egy völgyet lát, mely három heggyel van körülvéve, a völgyben három Ördög veszekedett, odament, kérdezte tőlök, miért verekednek?

– Az atyánk meghalt s maga után ezt a köpönyeget, ostort és ezt a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogy ha magadra veszed, a bocskort a lábodra húzod és ezzel az ostorral egyet csattantasz és azt mondod: Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, ott vagy azonnal. Ezen nem tudunk mi megegyezni!

– No, – mond Argyilus – majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik amarra!

Az Ördögök felmentek, fölvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattantott, mondván:

– Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, tudniillik Tündérszép Ilonánál!

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Kitekintett Tündérszép Ilonának egy játszótársa, megismerte Argyilust, beszaladt Tündérszép Ilonához:

– Nézd, itt megy Argyilus!

Mit Tündérszép Ilona lehetetlenségnek tartott, pofonvágta játszótársát.

Jött a másik játszótársa, az is úgy járt, így jártak mind a tizenegyen.

Argyilus bekopogott az ajtón, egy Vénbanya jött kinyitni; nagy csodálkozással nézett Argyilusra:

– Hát itt vagy, Argyilus, aki meg fogod herczegasszonyunkat szabadítani. Most nem mehetsz hozzá, gonosz Varázslótól most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert az az idő, amelyben szabadon járhat; akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz hatalma rajtad. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél!

– Nem félek én tőle, – mondá Argyilus – megvívok én vele!

De a Vénbanya újra lefestette a Varázslót. Argyilus bemenvén hozzá, selyem ágyat vetett neki, pompás vacsorát készített Argyilus számára, mondván neki:

– Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, azért ne aludj el!

E gonosz boszorkánynak volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordulván, egyet sípolt, ezzel Argyilus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy volt-e a világon valaha! Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátván kedvesét, felkiáltott:

– Ébredj fel, kedvesem! három csók ártatlan szádból megszabadít a kárhozattól!

De hiába, Argyilus fel nem ébredt az alatt az idő alatt. Amint felébredt, mondta a Vénbanya:

– Itt volt Ilona, de te mélyen aludtál.

Ez így történt háromszor egymásután.

Egyszer amint a vén Boszorkány aludt, Argyilus meglátta a nyakán a sípot, leoldotta s kiváncsiságból belefújt és íme, az egész cselédség elaludt. Ekkor jött észre, hogy azért aludt ő olyan mélyen, mikor a Vénbanya sípolt! Most a maga nyakára illesztvén a sípot, a Boszorkány valahányszor fel akart ébredni, mindannyiszor sípolt Argyilus. Igy volt éjfélig. Ekkor jött Tündérszép Ilona. Argyilus háromszor megcsókolá és azonnal az egész vár ki volt világítva, minden ajtó felnyílt, a vén Boszorkány elsülyedt.

Minekelőtte más ízben megcsókolta volna Argyilus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofonvágta:

– Azért van ez, mivel te tizenegy játszótársad pofonvágtad, mikor igazat mondtak!

Ilona ezt rebegte: Megérdemlem.

Ezzel kezére vette Tündérszép Ilonát, köpönyegét s bocskorát felhúzta, ostorával egyet csattantott:

– Hipp, hopp! ott legyek, ahol én akarok, tudniillik az atyám várában! – mi azonnal megtörtént.

Argyilus hatalmas király, Ilona hatalmas Tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 32. sz. Hont v. megye.)

16. Tündér Ilona és a királyúrfi.

(Az előző sz. változata.)

Egy királynak volt három fia, de a legkisebbik legszebb volt. Ennek a királynak volt kertje, melyben egy fa aranykörtéket termett; minden reggel virágzott, délben már gyümölcsök voltak rajta, este pedig – midőn már meg akart érni éjfélkor – a fáról elveszett.

A király nagy jutalmat igért annak, aki meglesi, hogy ki viszi el a körtét, de estefelé mindig szél fujt és az őrök elaludtak, mert a szél álmot hozott az ember szemére. Már mindenki megpróbálta, de senki sem tudta meglesni, csak a király legkisebb fia leste meg.

– Én meg fogom, édesatyám, lesni, – mondja a legkisebb fiú – csak adjon nekem nyilat, kardot, és szép ágyat tegyenek ki a kertbe!

Mikor kiment, sétálni kezdett, azután az ágyra ledűlt. Úgy kilencz óra tájban jött a szellő s ez is elaludt volna, de a hollók közül, kik a fára szálltak, egy hozzájött, fejénél megrázkódott, szép Tündérleány lett belőle, ki azután rálehelt az ifjúra, mire ez előbbeni eszméletét visszakapta és álmát elűzte. A leány melléje feküdt, beszélgettek, megmondta, hogy ő az ifjabb Ilona, Tündérek királynéjának a leánya; és azzal megparancsolta a többi Tündérnek, hogy hagyjanak békét a körtéknek!

A Tündérek elmentek, ezek pedig elaludtak, de mélyen találtak elaludni, mert reggel egy Vénbanya a Tündér aranyhajából jó darabot levágott, ez pedig azt észrevevén, elrikította magát:

– Nem hittem volna, hogy atyád házában ne legyek biztosságban, most nekem el kell mennem, mert míg hajam meg nem nyől, a többi Tündérekhez nem mehetek. Elmegyek, engem, ha akarsz, felkereshetsz a paradicsom kertjében Tündérország mellett, hol a Tündérek nyáron mulatni szoktak.

Azzal megrázta magát, elrepült mint holló. A királyúrfi megharagudott a Vénbanyára, megölte; megnyergeltette paripáját, elment kedvesét keresni.

Amint ment messze földekre, előtalált három Ördögfiat egy malomkövön, pálczán és egy vaspapucson veszekedni. Kérdezte tőlök, min veszekesznek? Ezek pedig megmondták neki:

– Nekünk az atyánk meghalt és testamentomban hagyta ezeket a szereket, melyeknek az a tulajdonságuk van, hogy ha a papucsot felhúzza az ember, a malomkőre feláll és a pálczával megüti, abban a minutában ott van, ahol akár lenni; de egyik a másika nélkül nem lehet el!

– Tudjátok-e mit? fussatok versenyt, addig ezt adjátok nekem! Aki előbb ahhoz a dombhoz ér, azé lesz ez a három eszköz!

Az Ördögfiak ráálltak, mikor pedig már jól messze elfutottak, a királyfi magára vevén az eszközöket, megütvén a követ, mondá:

– Hipp, hopp! szeretőmnél légyek!

És azonnal ott termett, míg az Ördögök sírva néztek utána.

A királyúrfi mikor odaért, a kertben lévő Vénboszorkánynál fogadott magának lakást, kinek szép leánya volt ugyan, de a királyúrfi ki nem állhatta.

A Vénbanya a királyúrfi inasát igéretekkel arra vette, hogy segítsen neki, hogy a királyúrfi az ő leányát megszeresse; adott az inasnak egy fujtatót, hogy ha Tündér Ilona jön, azzal fujtasson a királyúrfira, ki azonnal el fog aludni s így Tündér Ilonát sohasem fogja meglátni, leányát majd csak megszereti.

Az inas több ízben sikerrel altatta el urát, Tündér Ilona akárhogyan szólította, nem kelt fel.

Végre harmadnapra már el kellett volna neki menni, azért hogy mégis beszélhessen vele, mondta az inasnak, hogy mondja meg az urának, hogy a kardját egy szeggel feljebb akassza. Ezzel elment.

Mikor a Boszorkány érintésére a királyfi fölébredt, az inas megmondta urának a Tündér izenetét, mit megtett és a kard azonnal a Boszorkánynak leányostul együtt és inasának a fejét is levágta.

Másnap megint eljött a Tündér és elmondta, hogy mi volt az oka, hogy vele nem beszélhetett és hogy neki most el kell menni, de hogy fölkeresheti Tündérországban; ezzel elment, a királyfi pedig felült a malomkövére és elment Szerecsenországba.

Mikor már elért az üveghegyekhez, melyre neki föl kellett mászni, előtalálta a Tündéreket. A királynéjok, Ilona anyja azt mondta neki:

– Hogy mersz te idejönni? Minthogy leányom haja elnyírésének oka voltál, tudd meg, ha ezt az erdőt, mely hét mérföldnyire terjed, egy nap alatt, azaz holnap le nem vágod, életedet veszted.

És ezzel adott neki egy üvegfejszét, mellyel le kellett volna neki vágni az erdőt. A Tündérek elmentek, ő pedig alig vágott hozzá a fához, máris eltörött a fejszéje. Most lefeküdt és aludt. Másnap korán regvel felkelt és sírt keservesen, hogy hogyan vágja le azt a nagy erdőt? A Tündérkirályné, hogy leánya ne segíthessen neki, elküldte az atyjának ebédet vinni huszonegy mérföldnyire. A leány nagyon sietett és csak nagynehezen mehetett négy órára délután a királyfihoz.

– Ne sírj, – mondá neki – mindjárt le fogom vágatni az erdőt!

S azonnal sípjába belefujt és az Ördögök nagy serege jött, kik egy pillanat alatt levágták. Ilona hazament, a királyfi pedig lefeküdt; éjfélkor eljött a királyné s kérdezte tőle, hogy levágta-e?

– Le!

Most mást parancsolt neki, hogy a húsz mértföldre terjedő fekete folyó vizét igya ki holnap, mert különben elevenen nyúzzák meg.

Elkezdett megint sírni, sírt, Ilona pedig, minthogy anyja 50 mérföldre elküldte ebéddel, csak délután hat órakor jött meg. Most ismét megfujta a sípját és az Ördögök kiitták a vizet.

Harmadszor megint parancsolt neki, hogy az üveghegyeket gyűszűben hordja más helyre; a leányát pedig, hogy ne segíthessen, elküldte hetvenöt mértföldre, ezért csak este hét órakor érkezett oda. Megbékítvén a szomorkodót, elhordatta a hegyet.

Mikor pedig hordanák, a Tündérkirályné eljött és elbujt a lerakott kupaczok mellé, hogy kilesse, miként hordják el az Ördögök a hegyet, de ezek észrevették, az egész hegyet fölemelték egyszerre és a Tündérkirálynéra dobták, ki ott elveszett.

Tündér Ilona pedig királyné lett, a királyfi elvette és boldogul éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 24. sz. Csécsény.)

17. Kampó táltos.

Volt Mátyás királynak egy gyönyörűséges holdas lova, mely éjen amerre ment vele, bármily setétben, az egész tájat megvilágította; hadjáratában kimondhatatlan szolgálatára volt s még boldogult édesapjának is, kitől ő örökségben kapta. De megtörtént, hogy e nagybecsű lovát: Holdast, – ez volt a neve – míg ő az erdőben elszunnyadt, egy török Táltos elrabolta. Roppant nagy jutalmat, kincset és hét vármegyét szabad választás szerint, hírdetett ki Mátyás a megtalálónak. Kampó táltos vállalkozott fölkeresésére.

Ment, ment messze síkon-erdőn, míg egy barlangra talált s abban egy síránkozó asszonyra, ki kérdésére azt válaszolta:

– Ha az én leányomat megmented a Tündérsziget üvegpalotájából, úgy föltalálod a Holdas lovat is. Oda pedig úgy juthatsz el, ha a Tündérvárőrzők után lappangva, – midőn a folyón átmentek reggelenkint vadászatra – hídjokat elszeded s a várnagy tarsolyát és kardját elveszed. A tarsolyban a vár titkos kulcsát nyered, a karddal az őröket győzheted le. Hétélű kard az, minden ügyes vágásra hétfelé hasít. Csak ilyen vitéz bánhat vele, mint te vagy, látom. Hogy pedig köd borítson s meg ne lássanak, íme ezen bűbájos fű, melyet mezítlen testedhez köss a melledre; vigyázz, sehol vissza ne tekints! A vívásodban vágásodat balról jobbra intézd! Lányom: a szép Delibáb, gyermeke az epedő Sivatagnak. Jutalmad gazdag lesz, ha visszahozod őt keblemre!

Erre megvendégelte s erősítő füveket adott étkeibe. Hétszer annyi erőt nyert s ment síkon-erdőn messzire, míg a nagy folyó partján meghált a Tündérek hídja alatt.

Hajnalhasadtakor átvonult a Tündérvár őrsége a hosszú és íves hídon; Kampó láthatatlanul leste és szemelgette köztök a várnagyot. Mindjárt ráismert s nyomban követte őket.

Amint az erdőben szerteszéledtek, a várnagy nyomait követte, míg az letelepedvén, kardját leoldta. De bár láthatatlanul közelgett, meghallá lépéseit a Tündérvárnagy s talpraállt a neszre, kardjához kapott; Kampó buzogányát markolja s láthatatlanul baljáról közelget hozzá, így nem érik csapásai. Míg buzogányával küzd, baljával a bűvös kard markolatához fér, erős küzdéssel kivívja azt s vele a tarsolyt. A zajra az őrség körébe gyűl, de irtózatos vágása elől szerterohannak, ő pedig visszamegy, a hídat lebontja s ott áll a vár előtt, a kulcsot a titkos ajtóba illeszti, végtelenül forgatja; de nem nyílik az ki. Haragos indulattal kerülgette a várat, de élettelen csendesség volt körülötte, nem látott senkit, nem hallott senkit.

Alkonyatfelé szelíd hangok hallatszottak ki a várból: hazatértek a szertekalandozó Tündérek és a szép Delibáb, ki a verőfényes puszták fölött uszkált tündérhajóban; vidám mulatozással lebegték körül arany- és ezüsthajú társnéi. Igy folyt az est is vidám enyelgés közt.

Kampó vitézben növekedett a vágy bejutni. Úgy szívére hatott az a szép ének, amit onnét kihallott; újra meg újra feszegette az erős vaskaput. Már midőn szürkült az ég, akkor tekinte ki a szép Delibáb, kit valami titkos bánat epesztett s meglátta fehér ködbe burkolva tündéri szemével, mit napfényben nem láthatott volna: az emberalakfélét és a kulcs csikorgása hallatára kiszólt hozzá:

– Ki vagy?

– A hűség embere! – volt a felelt.

Delibáb megszánta s egy virágbokrétát dobott le neki, melyben + formába volt kötve tizenkét virágszál, úgy hogy a virág gombjai négyfelé állottak, mindenütt három arany és ezüst fonállal volt a fűzér átkötve, benne egy kis gyémántkő, melynek világossága mellett belátta Kampó a titkos zár lyukát, mely olyan volt, hogy négyfélekép lehetett a kulcsot beletenni. Elértette a virágfűzérből a nyitás módját, hogy mind a négyfélekép beillesztve a kulcsot, háromszor fordítsa s így megnyílt az ajtó; de ott iszonyú oroszlán állott egy roppant rézajtó mellett.

Kampó bízott hétélű kardjába s erős vívás után leküzdte az oroszlánt s mint előbb a vasajtót, úgy a rézajtót is kinyitotta, ugyanúgy forgatván a kulcsot balfelé.

Az ezüstajtó mellett rettenetes nagyságú kígyó sziszegett feléje, azt is legyőzte, nyelvét kivágta, valamint az oroszlányét is és tarsolyába tette.

Bement azonkép az ezüstajtón is, hol az aranyajtó mellett a legijesztőbb hétfejű Sárkánnyal volt a legnagyobb birkozása; de ereje folyton növekedett, ezt is levívta hétélű kardjával s bement az aranyajtón szint’ azonkép; de ott majd megvakult a fényességtől.

A Tündérsereg tánczmulatságot tartott s amint az emberi alakot megérezték közeledni, csodás sikoltással rohantak szét, csak Delibáb tündér maradt ott s így kérdé őt:

– Hűség vitéz embere, mi szándék hordoz téged ezen tilos helyen?

– Csak hűségem és szeretetem.

– Jeles mindkettő s úgy illik össze, hogy egymás nélkül semmit sem ér, de sok bajjal jár s nagy áldozatokba kerül, erő és bátorság kell hozzá!

– Erről híresnek ismer engem az ország s azért vállalkoztam e nagy útra.

– Mi tehát czélja útadnak, ki érdemelte meg vitéz hűségedet?

– Az én jó királyom, kiért élek-halok, mint minden jó vitéze.

– Ily hűség és bátorság sokra képes, de hol nyerted e vár titkos kulcsát?

– Ott, hol e kardot, mellyel azt kivívtam.

– Szerencsétlen, te meggyilkoltad e vár szolgáit s erre anyám adott tanácsot, úgy-e?

– Igen, ha te vagy Delibáb, a szomorú Sivatag leánya, kiért anyja szünetlen epedez s kinek egyetlen vágya, hogy szívéhez öleljen; az is kötelességem, hogy hozzá vigyelek, jutalmam nagy lesz.

– Boldogtalan anya, szerencsétlen bajnok! nem tudjátok, mily veszedelembe ejt kivánságtok? tűnj el innen, tűnj el szaporán, irtózatos bűnhödés követ! Királyom hatalma nagyobb a tiednél, szegény föld fia! aranyhajú Tündérkirály hírét hallottad-e? Ime, megölted szolgáit, szétháborítád tündérleányit, jaj neked! mit cselekedtél? szörnyű lesz büntetésed!

– Tudtam, hogy nagy dologba keveredem, de vitéznek nem szabad ilyest számba venni; egy életem, egy halálom, egy országom, egy királyom!

– S mily szolgálatot kívánsz tenni királyodnak?

– Egyetlen kedves Holdas lovát keresem föl, mit rablók loptak el.

Delibáb szíve megesett a jeles vitéz bátor hűségén.

– Emberek sorsa bajokkal küzdeni, te nagyot merészeltél, de szívem fájna, ha sorsod összezúzna. Ime, e bárd, hét vágás vele fölépíti a lerontott hídat; íme, e síp, hét fúvás vele összegyűjti a várőrséget. Nézz e varázstükörbe, ilyen volt, kit megöltél, siess gyorsan hozzá, vedd föl ruháit s tégy egészen úgy, mint ő s hétheti szolgálat által, ha kiállod minden hiba nélkül, kedvében járva mindenkinek e sok Tündér közül, jóvá teszed hibádat s még szerencséhez is juthatsz; de ez nagy koczka, ellenkező esetben életeddel játszol!

– Hűséget fogadok, kegyes asszonyom, csak segítségedet nyerjem!

Itt e kis gombostű, oda tűzd, ahol legbecsesebb helyét gondolod, mindenre megtanít. Öltsd fel e bocskort s menj mint a gondolat, hipp, hopp! ott teremj a hídnál!

Úgy lett; Kampó nagy örömmel teljesített mindent. Mire a Tündérkirály hazajött, minden rendén volt, Kampó teljesen helyét pótolta az elsikkasztott s gondosan földbe rejtett várnagynak. Delibáb, elseje s legkedvesebbike a Tündéreknek, a királynak főszobaleánya, ki aranyhaját fésülte s ebből midőn elszenderült ölében, nem egyet rejtett el keblébe, urának sok titkát bírta és sok varázsszerekkel bírt, minden bajt elhárított Kampó elől. Általa Kampó csakhamar igen meghitté lett a várban. Mindenkinek kedvére járt, ami erdőn, hegyen, völgyön kedves volt, meghozta nekik, már előre tudta kívánságaikat, virágillatot, gyémántot, mely emberi hűségből; színaranyat, mely emberi boldogságból; tiszta ezüstöt, mely igaz szeretetből; gyöngyöket, mik emberi irgalomból; rubintot, mely háladatosságból forrt ki s ennek igen örültek a szép Tündérek, viszonozták is mindennemű jókkal, adván neki számos becsű ajándékokat. Büvellő Tündérke adott neki írt, mellyel ha magát vagy mást megkent s mondta:

– Bűvös-bájos kenőcse, legyek tarka lepécske!

Mindjárt azzá lett. Gillike Tündér a madarak szavát érttette meg vele. Szemőke Tündér oly tükörrel ajándékozta meg, mellyel hét mérföldre elláthatott, ha belenézett. Füvellő oly füvet, melyet magánál hordott, valamennyi füvek megszólamlottak s megmondták, mi nevök s mire valók. Szüdellő (oly) tulajdonságot (adott), mellyel az emberek szíveit, amint valakit látott, mindjárt kiismerte. Illangó oly varázstüszőt, mellyel egyszerre hét mérföldet ugorhatott. Szolgálathűségét pedig abban tüntette ki leginkább, hogy a Tündérvár mindenkép pontos szolgálattal volt ellátva minden parancsolat nélkül és a Tündérkert, melyben arany almák, ezüst körték, gyémánt és rubint virágok teremtek, híven meg volt őrizve a gonosz Zivatar, Zuzmara és Harkánya Boszorkányok ártalmaitól; sőt midőn egyszer a gonosz Szipirtyóbanya a tizenkét Tündérleánynak, kik egy hattyútóban fürödtek, levetett tollruháikat el akarta lopni, hogy azokkal Rinya leányát fölékesítse, Kampó hét mérföldről meglátta és azonnal ott termett, egy vágással hétfelé szelte a banyát.

Kampó ezeknélfogva annyira meghitt volt a Tündérvárban, hogy láthatta, mit senki más: a Tündérek titkos vigalmait; látta a szép Tündér Ilonát: a Tündérek királynéját; látta esti mulatságaikat, midőn leggyönyörübb madáréneklés mellett tánczoltak, majd orsómódra pörögve, gyorsan mint a forgószél, majd a levegőbe röpködve, hol ilyenkor a Tündérek számtalan serege gyűlt össze, szolgált körükben s értette beszédeiket.

Végre kitelt a szolgálat ideje, a hét hét s megemlékezett fogadásáról. Kérte Delibábot, jönne vele anyjához, de ez igen szabadkozott, mert azt mondá, ha elmegy, a Tündérek nyomon érik s a Tündérkirály elátkozza, hogy neki s anyjának veszni kell, hanem intette, hogy menjen csak és ellátta á tündérszerekkel, keresse fel a Holdas lovat.

Ment tehát Kampó s midőn bűvös tükrével hét mérföldet áttekintett, azt egy ugrásra meg is tette, de amint beesteledett a nagy rónaságon, lenyugodott és oly mély álomba merült, hogy nem is érezte, midőn a bosszús vén Sivatag odalopódzván, minden tündéri szereitől megfosztotta. Ezalatt hirtelen ott termett a rút Szipirtyóbanya is, ki szinte bosszút akart állni rajta s míg elprédált tündéradományai felett koczódtak, azalatt végre fölébredt Kampó s kardjához kap, de már azzal a banyák hadakoztak s Kampó nagy sebet kapott, mely a mellét hasította föl. Összekonczolták volna, ha tizenkét fehér holló képében a tizenkét megvédett Tündér őt körülröpködve, láthatatlan ködbe nem borítja s gyors inalásra nem inti.

Amint így a síkon bolyongott a késsel metszhető sötétben, egyszerre a Fiastyúkot látta maga felé közeledni, csirkéivel leröpülve az égről, szavából kivette, hogy merre menjen s amint ment, igen virágos rétbe jutott, hol a füvek rendre megnevezték magokat s erejöket. Amint a sebgyógyító füvet hallotta, azonnal föltépte és mellére rakta s így meggyógyulva gyorsabban folytatta útját, míg egy nagy folyóhoz ért, ott egy fa alatt ült le s pihent.

Egyszer valami suttogást hall, hát föltekint a fára, ott két szarkamadarat hall beszélgetni:

– Mi újság nálatok, túlfelől, szomszéd? – így szól az egyik.

– Hát az, hogy egy gyönyörűséges szép lovat látni, melynek hold van a homlokán, hogy a legsötétebb éjjel is kivilágítja az útat, amerre megyen.

– És ki ennek a gazdája?

– Annak a gazdája egy bűbájos ember, akit senki se ismer; mert ahányszor látni, annyiféle.

– És hol lakik e furcsa ember?

– Ott, hol ha keresik, se’ találják, ha megtalálják, se’ látják, ha látják, se’ ismernek rá; de néked megmondom: vízen túl, erdőn innen, hegyen alól, völgyön felül, aki a hét számot érti s hét hetet szolgált Tündérországban, olyan ember megismerheti.

Kampó jól fülelt mindezekre, nem is kellett neki több, elértette ő ez utasítást, a szarkák pedig e rövid csevegés után odább repültek, ő meg nekieredt a partnak.

Amint ott bolyongott, talált egy kivájt fát, abba beleült s átevezett a nagy folyón. Amint a tulsó partra jutott, éppen egy halászgunyhóra talált. Bent öreg halász sütött halat, őt is megvendégelte. Kérdésére, hogy mi járatban volna? mondá, hogy szolgálatot keres.

– Héj, atyámfia! nehéz dolog a szolgálat. Vigyázz, hogy rossz helyre ne találj. Sok ilyen jámbor rajtavesztett már az úri szolgálatban. Csak sokra ne vágyj, azt ajánlom s eszeden járj, különben póruljársz!

Többet nem szólt, de Kampó kinézte szívéből, amit gondolt. Jóllakván, köszönetet mondott s tovább ment az úton.

Nemsokára egy vadászforma Embert lát magafelé közeledni. Kérdésére, hogy mi járatban van?

– Szolgálatkeresésben! – mondá.

– És mit kívánsz bérül?

– Keveset, uram. Azt is úgy, ha megérdemlem.

– S mihez értesz?

– Kevéshez, uram; de örömest tanulok és szót fogadni már tudok, amit rám bíznak, úgy végzem.

– Jól van, hát hét nap a próbaidő, hétszer hét a többi, meglátom, szavadat beváltod-e? Fizetésben nem leszek fösvény, a többi a te dolgod, jer velem!

Nemsokára egy barlangba értek s azon messze haladva, egyszer egy völgy felé nyíló udvaron voltak. Köröskörül nagy magas hegyek; valami rettenetes kinézésű Vénanyók ült ott egy fa alatt, ezer meg ezerránczos pofával.

– Itt van anyám egy új cseléd, parancsolj vele.

Kampó már tudta, hányat ütött az óra; tudta, hogy kiféle az ördöngősen vigyorgó vén szatyor.

– Éhes vagy, fiam, úgy-e?

Elébe tett egy darab hamukenyeret s egy korsó vizet. Kampó úgy tette mintha jóízüen falná, azonban ügyesen félrerakta s igen köszönte.

Azután kiszabták kötelességét, hogy lovász lesz, de úgy vigyázzon magára, hogy ha legkisebb hibát követ el, karóra jut! s mutattak neki egynéhány ilykép jutalmazott szolgát. Kampó dolgát végezte s búsan ment nyugalomra a kiadott másnapi parancsolattal. Amint álmatlanul hevert, fecskecsevegést hall:

– Szegény szolga, te is szomorú helyre jutottál, hej, csak annyi eszed volna, hogy minden lónak homloksörényéből három szálat húznál ki, nem vesznének el soha a te lovaid!

Kampó azonnal megtette.

– Fonj abból ostorkát, azzal suhogass nekik, akárhol lesznek, előkerülnek! – mondának a fecskék örvendve, hogy Kampó megérté a szavokat.

Kampó is igen megörült a jó tanácsnak, aztán lefeküdt, de nem alhatott; eszébe jutott megnézni a keblébe rakott hamukenyeret, hát mily öröm! a leggyönyörübb fehér kenyér vált abból. Kampó sokáig csodálkozott ezen s a fecskefészekbe is tett abból egy darabot, a többit jóízün elköltötte. Csak akkor jutott eszébe, hogy a tündérgombostűt odatűzte volt szíve tájához ruhája belsejébe s most is ott volt még, megörült neki nagyon, elővette s megfordította ujjai közt, azonnal megtudta a ház egész állapotát. Éjjelre kését döfte a küszöbbe s a vén Boszorkány nem mehetett be azon, hogy neki árthasson.

Amint reggel kenyerét megkapta, eltette, az adott italt alig kóstolta, mert abba álompor volt vegyítve s künn azt egy forrás vizével erőtlenítette meg. Hamukenyere mindig kaláccsá vált, ha a tündértűvel böködte meg s így jóllakhatott. Hiába vetette a Vénbanya utána a pemetét, midőn kiment a lovakkal legelőre s midőn elaludt, hiába űzte azokat szét a Boszorkány a szerével; mihelyt sörényökből fonyt ostorkájával suhogtatott nekik, azonnal ott termettek.

Igy nem foghatván ki rajta, szörnyen megbosszankodott s mondá fiának, hogy az ezermester lovászon adjon túl. Ez tehát a hét nap mulva mondá:

– Öcsém, derék gyerek vagy, mit kívánsz szolgálatodért, mond ki szándékodat!

Kampó a legrongyosabb nyerget s kötőféket kérte díjul.

– Ficzkó, te ördögfi vagy, hol tanultad meg a hét számot?

Ekkor előhozott egy igen rongyos nyerget s kötőféket.

– Nesze, vigyen el apád, az Ördög, ki erre tanított, vesztedet kéred, de legyen, nesze!

– Hohó, gazda, nem az a legrongyosabb!

Megint másikat hozott, de az sem volt az; ekkor czivakodni kezdtek. Kampó megmondta a rejtekhelyet, ahol a bűvös nyereg van, de gazdája nem akarta kiadni; birkozásra került a dolog, Kampó jó porcziót vett be az erősítő gyökér levéből s úgy vágta a földhöz gazdáját, hogy az hónaljig sülyedt be, aztán lekötözte; a banya pemetjét, gereblyéjét pedig a küszöbhöz szegezte, hogy az nem mehetett ki a házból s fölkereste a bűvös nyerget s kötőféket, ráült a Holdas lóra, oly gyorsan lovagolt mint a szél.

Mikor már a török Táltos kiszabadította magát nagynehezen kötelékéből, szétrágva a kötelet, Kampó száz mérföldre volt, utána nyargalt a táltos legjobb lován, de amint tovább ment, mindig fogyott ereje és ahogy a síkra jött, végtelen tengert látott maga előtt mindenütt. Delibáb Tündér munkája volt ez és ettől visszarettent a török Táltos, mert nyomát sem láthatta sehol a Holdas lovon nyargaló Kampónak, ki azonfelül még egy jeles kardját is elvitte a legyőzött török Táltosnak.

A Vénanyó is dúlt-fúlt bezárt kamrájában, de a varázskulccsal bezárt ajtót nem bírta kinyitni s boszorkányszerei tündérszeggel voltak beszegezve. Amint azonban az ellenséges banyák megérezték Kampónak diadalmas jöttét, ismét útját akarták állni; a rút Szipirtyó igen ékesen földíszített leányát: Rinyát állította az út mellé egy folyó hídjánál megmérgezett almákkal, melyek gyönyörűséges szépek voltak.

– Szomjas vitéz, végy e szép s jó almákból! – így hívogatta Rinya, de Kampó kardját szúrta az almába s vér folyt és sikoltás hallatszott.

– Vessz el átkozott! – mondá Kampó s tovább nyargalt.

Odébb ismét gyönyörű szép kenyérrel kínálta a nyájas alakba öltözött Harkánya; de kardjával döfvén abba is, vér folyt és sikoltás hallatszott s eltünt a gonosz nő.

Végre a forró homokos rónán izzadásra hevültet egy korsó vízzel kínálta Sivatag anyók; de azt is kardja vágásával oszlatta el.

Igy ért végre haza, meghozván dicsőségesen a Holdas lovat. Nagy öröm lett Mátyás vitézei közt s nagy vigasság közt mutatta be a király a jeles vitézt, jutalma választására kérte föl, de Kampó megelégedett a dicsőséggel s nem fogadott el semmit.

Észre sem vették a vigadó vitézek, midőn közülük eltűnt, csak mikor a törökök ellen folyt a háború, akkor ismert rá egyik-másik vitéz ismét, hogy köztük itt-ott megvillant s aprította az ellenséget; de már a diadal után hova lett megint? senki sem tudta, mind elveszettnek hitte, míg más ütközetben ismét feltűnt. Innét a neve, hogy: Táltos Tündérvitéz.

(Ipolyi A. gyüjteményében 317. sz. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)

18. A csodás szőlőtő.

Egyszer volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy király, annak volt három fia. Az öreg királynak a fél szeme mindig nevetett, a fél mindig sírt.

Egyszer a három fiú összebeszélt, hogy megkérdezik atyjoktól, hogy miért nevet az egyik szeme s miért sír a másik? Bement tehát a legnagyobbik s kérdezé:

– Ugyan, felséges Atyám, miért van az, hogy az egyik szeme mindig nevet, a másik mindig sír?

A király felbőszült s reákiabált:

– Ejnye, gazember, hát hogy mered azt kérdezni?

Ezzel felkapott egy nagy kést s hozzá akarta vágni, de már az akkor kiugrott az ajtón s beutasítá a másikat. Ez is hasonlóul kérdezé, erre is kést ragadt atyja, csak kevés híja volt, hogy keresztül nem szúrta atyja kése, mert az ajtóban állott meg; ekkor elhatározá a két nagyobb testvér, hogy küldjék be a kisebbet s úgy is tettek.

Bement a legkisebbik, ez is azt kérdezte; a király hozzávágta a kést s a kés felakadt az ajtóba, de a kis fiú ki nem szaladt, hanem kihúzta a kést az ajtóból s visszaadta atyjának. Atyja ekkor kiengesztelődött iránta s így szólott:

– Te, gazgyermek! te megérdemled, hogy neked megmondjam, halld tehát! A jobb szemem azért nevet mindig, hogy ily szép három fiam van; a bal pedig azért könnyezik, hogy volt nekem itt a kertemben egy szép szőlőtő, amely minden este virágzott s minden reggelre érett gyümölcsöket hozott s ezt tőlem elrabolták.

A kis fiú kiment, megmondá a bátyjainak s mind a hárman elhatározták, hogy a szőlőtőt, akárhol legyen, fölkeresik. Közölték tervöket atyjokkal, hogy nekik pénzt, lovakat és fegyvereket adjon. Az öreg király nem akarta őket elereszteni, de mikor látta, hogy ellenvetései mit sem érnek, útnak bocsájtá fiait.

A három fiú sokáig ment, mendegélt, egyszer egy kis csapszékbe tértek be enni és inni. A két nagyobbik királyfi szerfelett szórta a pénzt, igen sokat ajándékozott a kocsmáros szép leányainak; a kisebbik nem állhatta már a prédaságot, felszólalt ellene, erre azután megindultak.

Csakhamar egy nagy erdőbe értek, hol háromfelé vezetett az út, itt megállottak s elhatározták, hogy mindenikőjök külön-külön úton fog haladni, hogy annál hamarabb feltalálhassák a szőlőtőt s mindenik kését egy vastag fába ütötte, hogy ha valaki közülök visszatér s testvére kését vérezni látja, tüstént induljon utána, mert az veszedelemben van. Elbúcsúztak; a legkisebbik a jobbfelől való úton ment, a két öregebbik a másik két úton indult el; de alig mentek egy darabig, visszatértek a korcsmába.

A legkisebbik ment, mendegélt, míg végre lova elfáradt s neki meg kellett állania egy szép, tágas helyen; a lovát szabadon bocsájtá, maga pedig leheveredett.

Egyszer csak valami neszt hall maga körül, hirtelen fölegyenesedik s egy rókát látott feléje közeledni. Neki sem kellett több, fölkapta a puskát, de a róka megszólalt:

– Ne bánts engem, királyfi, jótéteményért jót várhatsz!

A királyfi leeresztette puskáját s igen megörült, hogy lesz kivel beszélgetnie. Közelebb hívta magához a rókát; a róka mindjárt így szólott hozzá:

– Tudom, királyfi, miért jöttél s ha tanácsomat követed, azt el is fogod hozni a várból, mert az egy ördöngős várban van s én téged oda elvezetlek, csak úgy tégy, amint én mondom, mert különben vége az életednek.

Ekkor a királyfi igen megörvendezett, hogy már neki útitársa és tanácsadója is lesz; mindjárt ami ennivalója volt, megosztá a rókával s azután útnak indultak. A királyfi felvevé a rókát is a lóra, hogy ne fáradjon gyalog, így útaztak.

Este azután szép helyen telepedtek le, a lovat elbocsájtották, de már enniök nem volt mit s a királyfi aggódni kezdett, hanem a róka megvígasztalta:

– Ne búslakodjál semmit, majd én elmegyek s hajtok feléd egy rakás őzet, lőjj közülök!

Csakugyan kis idő mulva egész csordaőzet hajtott a kis róka, a királyfi pedig közélőtt s kettő is elesett, ezután tüzet raktak s az őzet megsütötték, jóllaktak.

Reggel korán felköltötte a kis róka a királyfit s útnak indultak.

Már három nap utaztak, mikor a kis róka azt mondhatta:

– No, édes királyfi, holnap mindenfélekép ott kell lennünk a vár körül, csak arra vigyázz, mit mondok, a szőlőtő a mienk, különben meghalsz!

Másnap útnak indultak s közel a várhoz kis sík mezőn a róka megállapodott s így szólott a királyfihoz:

– Ebben a várban tizenegy órától tizenkettőig alusznak, most éppen tizenegy óra, siess be a várba, ne félj semmit az őröktől, mert azok mind alusznak! A várkapuval szemközt nyílik a kertajtó, csakhamar megfogod ott látni a szőlőtőt, nyolcz strázsa van körülötte, mellette faásó és fakapa, vasásó és vaskapa; de te ne nyulj a vasszerszámhoz, csak a fával ásd, mert ha a vassal csak hozzányulsz is, véged van!

A királyfi elindult és csakhamar bement a várkapun és a kertajtón s kezdte faásóval kifelé vájni. Már csak egy gyökere volt a földben, mikor így gondolkozott:

– Ej, levágom én ezt vaskapával és sietek kifelé!

S fogta a vaskapát, odavágott, mire az egész vár megrendült, az őrök mind felkeltek s iszonyú szidalmak közt beásták a királyfit térdig a földbe, hogy a király ha felkel, hadd üttesse le a fejét, a szőlőtőt pedig ismét visszatakargatták.

Elérkezett a rémítő tizenkét óra, az őrök felvitték a tolvajt királyuknak; a király elkezdé őt dorgálni, hogy merészlett lopni akarni, ezért halállal fog lakolni.

Erre a királyfi így felelt:

– Felséges királyom, szerencsét akartam próbálni, hogy nem sikerült, kész vagyok a halálra, egy keveset sem félek tőle!

Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s így szólott hozzá:

– Hallod-e, te ficzkó, tied lesz a szőlőtő s mellé még három szekér arany, ha a szomszéd királynak elhozod a tátos paripáját; de jól vigyázz, mert az még hétszer ördöngősebb nálamnál; ha el nem hozod, meghalsz!

Szomorúan ment a királyfi lovához s a rókához, de a róka már távolról hozzákiáltott:

– Úgy-e, jól esett térdig földbe ásva lenni, nem fogadtad a szavam, már most egy út helyett kettőt kell tennünk!

A királyfi engedelmet kért a kis rókától, hogy szavát nem fogadta s kötötte az ebet a karóhoz, hogy a jövőben szófogadó lesz. Felültek a lóra, mentek, mendegéltek, míg végre elérték a királyt, ekkor a róka így szólott:

– Itt is tizenegy órától tizenkettőig alusznak, menj be bátran, egyenesen az istállóba, ott csakhamar meg fogod a többi közt ismerni a tátos lovat, a tátos ló mellett van egy csúnya zabla, azt tedd a fejére; lesznek ott czifra kantárok is, de te ne nyulj hozzájok, mert vége lesz az életednek!

A királyfi egész elkeseredetten mondá:

– Ne félj, édes kis rókám, úgy teszek, amint mondottad!

S azzal bement a várba, onnan az istállóba. Csakhamar meglátta a többi közt a tátost is s illesztgette a csúnya kantárt a fejére, de sehogy sem áll jól. Voltak ott aranyos, gyémántos kantárok, azok közül egyet levett s mihelyt reátette a tátosra, mindjárt megrázkódott az egész vár, a tátos paripa elkezdett nyeríteni, a királyfit megfogták s minden kimélet nélkül nyakig beásták a földbe, míg a király felkel, ott legyen.

Mikor ütötte a tizenkét órát, elvitték a királyhoz, ki szerfelett piszkolta, gyalázta, hogy mert olyant még csak eszébe is venni?

A királyfi itt is bátran mondá, hogy kész a halálra, csak megkisértette a tátos lovat ellopni.

Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s bátorságát látva, azt mondá:

– No, hát neked adom a tátos lovat és kilencz szekér aranyat, ha elhozod a szomszéd királynak a lányát, máskülönben pórul jársz!

A királyfi elindult ismét a rókához s a róka már messziről megszólította:

– Áhán, jó volt nyakig a földben ülni, nem fogadtad a szavamat, most már nem tudom, hogy hozod el onnan a fogadat, mert az még hétszerte ördöngősebb ennél!

A királyfi rimánkodott neki:

– Csak még most az egyszer segíts, soha többé át nem hágom a szavadat, bármit mondasz is!

Elérkezett a harmadik várhoz is és ott ismét tanácsot adott a róka a királyfinak, hogy menjen a kapuval szemben nyíló ajtón be, menjen végig a szobákon és csúfos, tágas szobában meglátja feküdni a kisasszonyt, kit tizenkét strázsa őriz, de ezek alszanak. Vegye fel karjára a szép királykisasszonyt és siessen vele ki, de meg ne csókolja, mert akkor bizonyos a halála. Ment, mint a róka mondá s amint néhány ajtón keresztül ment volna, egy tágas, csinos szobában megállapodott. Egészen elbájolta a bájos kisasszony. Felemelte karjára, ekkor magánkívül volt:

– Megcsókolom, ha mindjárt meghalok is!

De csakhamar eszébe jutott, hogy miért küldé atyja s bármily nehezen esett is, erőtvett magán és sebes léptekkel rohant ki a palotából. Mikor a kapuba ért, a kis róka ott volt már a lóval s csakhamar felsegítette a lóra a királykisasszonyt a királlyal, ő pedig a lónak a hasa alá bujt s mentek a széllel verset.

Mikor már felébredtek a várban, a királykisasszonynak híre sem volt, tüstént nagy sereggel utána indult a király s már szinte-szinte utólérte, mikor kiléptek a határszélen s mindkét fél megállapodott. Az Ördöngős király keserű átkokat szórván utánuk, visszatért, ők pedig megpihentek. Ekkor a királyfi azon törte az eszét, hogy tarthatná meg magának a gyönyörű királykisasszonyt is és hogy vihetné el a tátos lovat is? A róka megcsóválta a fejét s azt a tanácsot adta, hogy mihelyt megkapja az aranyat és a lovat, menjen le a királykisasszony szobájába s üsse meg azt egy kis vesszővel, tüstént bábbá változik, ekkor vegyen elő egy kis skatulyát, tegye bele s tegye azt a zsebébe, majd ő belebúvik a királykisasszony ruhájába s ott lesz, míg gondolja, hogy jól tovahalad a királyfi.

Mikor elérkezett a királykisasszony abba a várba, nagy vendégséget csaptak, de a királyfi tüstént előhozatta a tátos lovat és a szekér aranyat s azután úgy tett, mint a róka mondta, felült a lovára, zsebébe vette a skatulyát, sebesen hajtott, amint csak lehetett.

A királykisasszony még mindig aludt, az őrök még csak mozdulni sem látták; végre behívták a királyukat, mert változást vettek rajta észre, tudniillik ábrázata mindig rútabb és rútabb lett. Mikor a király bejött, ekkor nagy hirtelenséggel felugrott s az ablaknál termett s úgy nézett vissza a királyra; a király majd kővé vált csodálkozásában, hogy tökéletes rókafejet látott a szép királykisasszony feje helyett. Ekkor a róka kibujt a ruhából, leugrott az ablakon s elszaladt. Az Ördöngős király rettentő bosszút esküdött az ellen, aki így rászedte, de nem tétovázott, csakhamar utána indult; a róka pedig azalatt elérte a királyfit s a tátos ló hasa alá bujt.

Már közel voltak a határhoz, mikor meglátták, hogy a nyomukban vannak, ekkor kétszerezett erővel igyekeztek és csak nagynehezen tudtak három lépéssel a határon túl jutni, mikor ott voltak az üldözők.

Végre a király nagy átkok közt visszavonult, a királyfi pedig megpihent s azután továbbballagott. Eközben eszébe jutott, hogy a királykisasszonyt fel kellene éleszteni, de a róka ellene mondott.

– Ne éleszd fel, – úgymond – mert akkor elveszik tőled s anélkül maradsz!

Azután a királyfi azon tanácskozott a rókával, hogy miként lehetne azt megtenni, hogy a szőlőtő is és a három szekér arany is az övé legyen, még amellett a tátos lovat is elvihesse?! A róka sokáig gondolkozott, végre így szólott:

– No, hát ha olyan telhetetlen vagy, hát csak az is fog sikerülni; vezesd be a tátos lovat az istállóba, én belebúvok, te pedig válaszd ki a legrosszabb lovat a többi közül, az lesz a tátos ló; de mihelyt tied lesz a szőlőtő s tied lesz a három szekér arany, ugyancsak hajtass ám, mert máskülönben elfognak!

Mikor a várba értek, már akkor nagy vigalom volt ott, tudták, hogy már hozzák a lovat s mihelyt a királyfi a lovát általadta, mindjárt megkapta a szőlőtőt és a három szekér aranyat, azonkívül a király szabad választást adott neki lovai közül.

Ő egy igen rosszat választott s azzal csakhamar útnak indult. A várban az őrök azt tapasztalták, hogy a ló mindig rútabb-rútabb lesz, végre egész csúnyává változott; lehívták a királyt, kivezették a lovat, hát egyszer a király szemeláttára rókává változott s a kertbe átugrott s ott eltűnt.

A király tüstént összeszedte embereit, nagy gyorsasággal utánaeredt a királyfinak, kinek alig volt ideje átlépni a határt, csak egy lépés hiányzott, hogy el nem fogták. Túl a határon azonban nem volt hatalma az Ördögős királynak.

Itt azután kipihenték fáradalmaikat, visszafelé igyekeztek; a királykisasszonyt felélesztették, a királyfi maga mellé vette fel a lóra s úgy útaztak. Mikor elértek az erdőhöz, megállítá a róka a királyfit azon a helyen, amelyen találkoztak s így szólott:

– No, jó királyfi, mindent amit birunk, ketten szereztük, már most az volna az igazság, hogy mindennek a felét nekem adod, tehát a királyleánynak a fele, a tátosnak és a pénznek a fele engem illet!

A királyfi mindenét a rókának ajánlotta, csak a királykisasszony legyen egészen az övé, de a róka éppen ezt nem akarta engedni. Mikor látta a királyfi, hogy a róka nem enged, elbúcsúzott a királyleánytól, de a róka visszaadta neki:

– Nem kell nekem – úgymond – sem egyik, sem másik, csak azt próbáltam, milyen szívű ember vagy? Csak egyre figyelmeztetlek, hogy soha utadban száraz fáról eleven húst le ne végy! Isten veled, élj boldogul!

Ezzel mind a kettő útnak indult, egyik az erdőben, másik az úton.

Mikor a királyfi elérte a fatörzsököt, melyben mindháromuk kése volt, bátyjai kését véresnek találta, elhatározta, hogy amint hazaviszi amije van, tüstént bátyjai után indul. Amint a korcsma mellett ment el, nagy népcsoportot látott két oszlop körül csoportosulni, megismerte bátyjait, kik kötözött kézzel álltak az emberek közt. Csakhamar ott termett s megkérdezte a törvénybíráktól, hogy miért vannak ezek az emberek elítélve? A törvénybíró felolvasá, hogy a kocsmáros lányát elcsábíták és szerfelett sok adósságot csináltak elannyira, hogy nem képesek már ledolgozni, tehát a kocsmáros azt akarja, hogy akasszák fel őket. Ekkor a királyfi megkérdezé: mennyi volna az az adósság? A törvénybíró gúnyosan nézett reá, de mégis kimondá. Ekkor a királyfi elküldött egy szolgát, hogy hozzon a szekérről egy tarisznya aranyat, ezért azután eloldották a királyfiakat, kik piszkosak, rongyosak voltak.

Egy ideig igen köszönték öccsök szívességét, későbben azonban megirígyelték tőle a szép leányt s összeesküdtek ellene és száraz kútba dobták s nagy dicsőséggel indultak hazafelé. A királyfi nagyon megütötte magát, odalent eszmélet nélkül feküdt, csak akkor jött magához, mikor a róka ébresztgette. A kis róka elkezdte gúnyolni, miért nem fogadott szót! Kétségbeesve kérte a királyfi a rókát, hogy segítsen csak mégegyszer rajta. A róka lenyujtotta a farkát a borzasztó mélység fenekére, mikor már egy ölnyire felhúzta, megrázta a farkát, a királyfi visszaesett a kútba. Majd ismét lenyujtá s lekiálta:

– Fogd meg jobban! – s ismét gúnyolta.

Ekkor újra megfogá a róka farkát s nagysokára felért a királyfi, de már akkor a róka oly messze volt, hogy alig látta. Visszakiáltott azután a róka, hogy:

– Ereszd el már a farkam!

Elereszté s a róka visszahúzta a farkát és visszajött a királyfihoz s azt mondá:

– No már most én elmegyek a szabóhoz és szabatok én neked olyan ruhát, amilyen a Garaboncziás király lovászának van, elhozom s abba öltözöl fel és elmegyünk atyádhoz. Én majd kis kopókutyává változom s úgy követlek mindenütt, hogy többé át ne hágd a szavamat!

A királyfi bevárta a ruhát míg elhozta a róka, felöltözött s elmentek az atyja várába, hol bejelentette magát mint lovász. A herczegek kigúnyolták, hogy ily haszontalan gyermek merne a tátos lóhoz közelíteni, mikor még egyetlen egy lélek sem mehetett hozzá élve! De a kislovász váltig erősíté, hogy ő nem fél tőle. A herczegek beleegyeztek, gondolták magukban, hogy fognak mulatni, mikor őt is, mint a többit agyontiporja a tátos. Azonban a kislovász bátran hozzáment a lóhoz s nem rugta őt agyon, ő vakarta s adott enni neki azután; hát még mikor felült reá s nyargalt, hogy bámultak!?

Legjobban csodálkoztak azon, hogy mióta a lovász a várban volt, a királykisasszonynak megjött a kedve, a szőlőtő teremni kezdett, holott azelőtt a királyleány mindig sírt, a szőlőtő mindig fonnyadt. Végre a királykisasszonynak kedve jött lovagolni, kihozatta a lovásszal a tátos lovat s körüllovagolta vele a várat; azután a herczegeknek is kedvök jött lovagolni. Kihozatták a szép paripát, de a tátos úgy elrugta őket, hogy alig voltak képesek fölkelni. Az öreg király is megülte még a lovat, de más senki.

Későbben a királykisasszonyt el akarta venni a nagyobbik herczeg, s minden tartománybeli királyt meghívtak. A vadak előteremtését a két herceg vállalta magára, többedmagukkal kimentek vadászni; a kislovász is elkéredzkedett a királytól vadászni, elindult a kis kutyával és egy kis lóval s utólérte a hercegeket, kik az erdőfelé tartottak s reákiabáltak, hogy hogy mer utánok jönni, elkergették a síkságra.

A kislovász odament, ahova mondták s három szekér vadat lőtt önmaga, bátyjai pedig semmit sem, mit nagyon szégyeneltek. Majd azt kérdezték tőle, hogy mit kér azért a vadakért? De a kislovász nem pénzt kért, csak azt, hogy akasztófát süthessen a lapockájokra. A herczegek összeszidták; hanem mégis úgy gondolták, hogy a lapoczkán az akasztófa nem látszik, beleegyeztek.

Elérkezett a vendégség napja; király fogadott királlyal, hogy országjokat veszítsék el, ha lovászuk meg nem üli a tátost. A tátos mind fejenrugta a lovászt, csak a kislovászt nem, ki meglovagolta. Ezért nagyon becsülték a kislovászt, a vendégek ebéd után behívták, beszélgettek vele, nagyon tetszett a beszédje. Majd azt mondták, hogy mondjon egy mesét!

A kislovász elmondta az életét, úgy amint volt, az egész vendégsereg összenézett, a herczegek kiakarták dobni az ablakon, ha a szavát vissza nem vonja; de a kislovász azt kívánta, hogy mutassák meg a hátukat, mit nem akartak megtenni. Végre az öreg király rájokparancsolt; ekkor azután kisült minden, hogy nem ők lőtték a vadat, nem ők hozták a szőlőtőt, sem a királykisasszonyt.

No, az öreg királynak sem kellett több, a két nagyobbik fiát felakasztatta, a kisebbikkel összeházasította a királykisasszonyt. A királyok, kik elvesztették országukat, haláluk után mind neki ajánlották fel.

Még a róka is királyfinak változott, mert addig volt elátkozva, míg valakivel jót nem tesz.

Akkor hétszerte vígabb lakodalmat tartottak, Honczidától Bonczidáig folyt a sárga lé s boldogul éltek s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 28. sz. Csolosz Pál gyüjt. Máramarossziget.)

19. János.

Volt egykor egy magzat nélkül való király, kihez egy koldus alamizsnát jött kérni. A király egy tál aranyat adott neki, mire ez ekképen szólt:

– Ámbár az ilyen nagy adomány engem nem illet, mindazonáltal felséged kezéből legmélyebb alázattal veszem. Az Isten fizessen meg érte! Nincs felségednek magzatja? – kérdezé a koldus.

– Nincs! – felelé a király.

– Menjen tehát a fölséges királyasszony a vásárba és amit legelőször megpillant, a kimondott áron vegye meg.

A királyné azonnal kiment a vásárba s legelőször vérpiros almákat látott meg s belőlök egyet minden alku nélkül egy garason megvett. Ezt a koldus két egyenlő részre vágta, úgy, hogy a belsejében levő magvak közül egyik sem vala látható. Az egyik félre a királynét ráültette s míg ez az almamag következtében kilencz hónap mulva gyönyörű kis leánykát szült, addig a másik félnek az alma metszése alkalmával az udvarra ugrott magvából oly magas fa eredett, hogy a hegyét emberszem meglátni nem volt képes. Ennek a csúcsán ifjító gyümölcs volt s mint a koldus mondotta, aki abból eszik, legyen bármily öreg, ifjúvá lesz.

Felnyőlt a leány, a király és a királyné megöregedtek, de hogy ifijúvá akartak lenni, az országban szerteszét hírdették, hogy aki a facsúcsról az ifijító gyümölcsöt lehozza, azé lesz a bájos királykisasszony. Ennélfogva vége-hossza nem volt a vendégeknek; jöttek királyfiak, herczegek, Tündérasszonykákból pattant csinos ifjak, de ki nyakát, ki kezét, ki lábát törte ki, mindegyik szerencsétlenül járt ahelyett, hogy az ifjító gyümölcsöt lehozta volna: mivel a fának csupán csak a tetején volt némi lomb s innen egész a talpáig ágatlan volt.

Volt a királynak egy öregkanásza s ennek egy tíz éves János nevű gyermeke, ez bejelentette magát, hogy végrehajtja a nagy tettet; de mielőtt elindult volna, a királlyal három napig mulatott, ezután felvette a ködmönét a vállára, szűrét a hátára, fokosát a kezébe vette, elkezdett mászni. Ha kifáradt, fokosát a fa derekába vágta s pihent rajta. Amint halad, nagyot zuhan valami, mire kirohantak a kastélybeliek, gondolván, hogy lebukott; holott csak szűrét ejtette le. Nemsokára ismét dobbanás történik s a palotabeliek nagy félelemmel kifutnak, bizonyosnak vélvén leesését, pedig csak fokosát vetette le.

Megszabadulván akadályaitól, folytatta pályáját. Mikor már hanyatlott a nap, egy veréblábon forgó várat látott meg a fán, mely csak sok könyörgés után nyitotta ki kapuit, hol elébe némi kisasszonyka ugorván s így szólott:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz, hol bujdosol?

Miután elmondta útja czélját, azt válaszolta a leány, hogy efelől mit sem tud, hanem a húga, ki tőle oly távol lakik, mint a föld ide, talán tud valamit a dologról.

Innen másnap reggel továbbútazott s este szinte egy várhoz ért, mely pipícskelábon forgott; ide is csak sok rimánkodás után mehetett be. Az ittlevő leány is éppen azokkal a szavakkal fogadta, mint a másik:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz, hol bujdosol?

De az ifjító alma felől ő sem tudott semmit és a húgához útasította, ki ide oly messze van, mint a nénje. A leány kérelmére itt töltötte az éjjelt.

Másnap reggel tovább ment s este már elérte a harmadik várat is. Ez csíziklábon forgott, hova mikor bebocsájtatván, így szólt az asszonyka:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz, hol bujdosol?

Elmondta miért jött, de az asszonyka az ifjító gyümölcs hollétét nem tudta, mindazonáltal nagyon hasznos oktatást adott neki, mint viselje magát a Fehérleányok várában: hogy a várban, mely ide annyira van, mint a nénjéé, pontban esteli, vagy hajnali harangszóra érjen, mert a harangozóval, ki egyszersmind pap is, csak ekkor találkozik, ki őt a Fehérleányok szeme elől elrejti, különben a Fehérleányok széttépnék.

Reggel számtalan hálálkodás után elmenvén, fokosa segítségével feljebb haladott. Már a hegyek csúcsán haladott a nap, a várat mégsem látta, mi őt nagy aggodalomba ejtette. Aggodalma még inkább növekedett, mikor messze lévén a vártól, a harangocska hangja a fülébe hatott s a tanács ellenére kint nem akart feküdni, csendesen belépett a várba s az ottlevő kápolna ajtajának a küszöbje mellé heveredett le. Hajnalban a harangozó csak a toronyból lefelé jöttekor pillantotta meg Jancsit:

– Mit heversz itt, jer’ velem szobámba, mert jaj neked, ha a Fehérleányok keze közé kerülsz, hanem először a templomba menjünk.

A pap elmondván a szent misét, azután bementek a szobába s az egész napot vendégségben töltötték el, mialatt a harangozó elmondta, hogy a fa hegye még igen magasan van s hogy van három lova; az egyik réz-, a másik ezüst-, a harmadik aranyszőrű paripa. Ezeket Jancsi azalatt, míg a pap az isteni szolgálatot végezte, megtekintette s kíváncsiságból a rézszőrűre ült, mely a csúcsiglevő távolság felényire vihette csak:

– Én tovább nem mehetek, – monda a ló – hanem ülj fel az ezüstszőrűre, az feljebb visz.

Egyet fordult s leugrásával a várat megrendítette. Jancsi az istállóba eresztette a lovat, maga pedig a szobában fel s alá járkált. Bejött nemsokára a harangozó, a ki pap is volt, kinek kérdésére, hogy miféle robaj volt?

– Mit sem hallottam-mal felelt.

Másnap míg a mise tartott, az ezüstszőrűn kisértette meg a szerencsét, mely miután már jó magasra, de nem egészen a csúcsig emelkedett, javasolta Jancsinak, miszerint az aranyszőrűt vegye hátasul, mert ezzel bizonyára czélt ér s arról a helyrőlvaló leugrásával, hova emelkedett, kétszerte nagyobb zörgést csinált az előbbeninél. A harangozó kérdésére:

– Nem hallottam-mal felelt.

Harmadik nap felugrott az aranyszőrűre, mely midőn a csúcson felül szálltak, azt mondta:

– Szemeld ki a leggyümölcsösebb ágat s mikor e magasságról lerepülök, a legkitelhetőbb gyorsasággal szakaszd le!

Úgy is lett, a ló még egyszer oly magasra szállt, túl a fa hegyén s Jancsi a lefelérepüléskor leszakítván az ágat, elhozta a gyümölcsöt. De mikor az ugrásra megzördült a vár, ott termett a pap, a ki harangozó is volt.

– Mit míveltél, nem félsz, hogy a Fehérleányok bosszújának teszlek ki?

Háromszor kérdezte így a pap, Jancsi háromszor vállat vonított s hallgatott. A pap pedig, miután haragja lecsillapodott, hazabocsájtá Jancsit, a gyümölcsöt neki ajándékozta, valamint a lovat is odakölcsönözte addig, míg a földre ér.

Lejött az udvarra, a paripa kantárját eleresztette s a ló azután felment. A hozott gyümölcstől a király és királyné oly fiatal lett, mintha tizenhétéves volna. Erre a ragyogó szépségű királyleány Jancsié lett, de mivel vele azonnal össze nem kelhetett, mivelhogy csak tizenkétéves gyermek volt, hogy némi méltósága legyen, nagyobb helységben bírónak tették.

Hol megfeledkezvén rangjáról, mint gyermek más kanászokkal tekézett, miközben jól elverték. Megszégyelte magát, hogy elpáholták, elment bujdosni.

Ment, mendegélt, nagy erdőségbe ért, hol egy vak embernek a feleségével találkozott, kitől vacsorát és éjjeli szállást kért. Hazajövén a vak, kiáltozott:

– Idegen van a háznál, add elő!

– Csak álmodol, szeretett férjem – mondá a nő, mialatt tál ételt tett elébe, de Jancsi gyorsan kikanalazta azt.

– Ejnye, mi az? – szólt a vak – máskor elég volt ennyi s most nincs a tálban semmi, mégis éhes vagyok?

Ezután a nő második, utóbb harmadik tállal is hozott be és a vak jóllakván, mondá:

– Te vagy, Miklós fiam?

Az asszony intett Jánosnak, hogy mondja:

– Én.

Erre az öreg vak ekképen szólt:

– Jer’ hát fiam, hadd üsselek arczul.

Mire a nő egy óntányért nyujtott Jánosnak. Az öreg vak az arcz helyett a tányérra oly rettentőt csapott, hogy a tányér összelapult. Másodszor mozsarat tartott oda, melyre oly erőset ütött, hogy széthasadt; harmadszor a máktörő vasra olyant ütött, hogy kétfelé tört. Negyedszer vasgolyót adott a vaknak, ki oly erővel sujtotta a vasgolyót, hogy a ház oldalát keresztültörve, a kertbe ment.

Most János a nő intésére futni kezdett, éppen akkor jött hazafelé a vak ember fia, Miklós s kiáltott:

– A házunkból idegen szaladt ki!

S Jancsit el is fogták volna, hacsak a harangozó aranyszőrű paripáját le nem küldi, melynek farkából a vak, mikor Jancsival repülni kezdett, néhány aranyszőrt ki is szakasztott.

Jancsi ezután felment a várba s az aranyszőrű paripát ajándékul nyervén, királyi udvarra szállt, jegyesét meglátogatni.

De már ennek férje s két gyermeke is volt. A gyermekeket Jancsi semmiképen sem akarta elfogadni, de a nőt sem; a nő szétszakítván gyermekeit, az ablakon kivetette s János keblére dőlt és síránkozott; de János lovára kapott s elbujdosott.

Ment, mendegélt, nagy zöld síkra érkezett, hol lefeküdt. E helyen látta meg a csodaszép ifjút Zsuzsi nevű libapásztor, ki rögtön haza, a közellevő várba futott s a királykisasszonynak megjelentette, hogy kit látott. Kimentek Jancsiért s behívták vendégségbe.

Ebédközben az ifjú a kisasszonynak tudtul adta, hogy hű szeretőt keres, olyant, aki soha meg nem hal.

– Nekem az én kedves anyám – mondá a kisasszony – egy akó tűt hagyott, míg azt a varrásban el nem koptatom, a halálnak nincs rajtam hatalma.

– De azután meghalsz? – kérdezé az ifjú.

– Azután meghalok – felelt a kisasszony.

– Igy tehát nem kellesz! – szólt János és felülvén a lovára, továbbfolytatta útját.

Innen messze ismét pázsitra ért, hol lefeküdt. Itt Kata nevű vén asszony libákat őrzött, ki szinte befutott a közellevő várba s nemsokára Jánoshoz jött, mondván:

– A királykisasszony kéri, tessék ebédre jönni.

Bejövén a várba, a kisasszony jól megvendégelte. A kitűnő szépségű ifjúnak ez is ajánlkozék s mondta, hogy addig meg nem hal, míg két akó tűt el nem koptat, melyet anyja örökségül hagyott reá. De mivel egykor mégis meg kellene halnia, elhagyá őt az ifjú s aranyszőrű paripáján továbbhaladt.

Most elérkezett egy harmadik vár földére. Itt előbbiekkel egyezőleg folyt dolga, csakhogy az öreg libaőr neve Mari volt; a királykisasszony pedig csak három akó tű elfogyasztása után halt volna meg.

Innen erdőkön, hegyeken keresztül nagy tengerhöz jött, melynek egyik szigetében lakott, kit szíve oly régóta keres. Itt megállapodott paripája s a következőket mondotta neki:

– El kell válnunk, mert én tengeren a szigetig menni képes nem vagyok. Most ölj meg, beleimet szedd ki, mosd meg a tenger vizével s oly helyen rejtsd a föld alá, hol akármikor könnyen megtalálhatod. Ha szükséged lesz reám, vedd ki belsőrészeimet a föld alól, tisztítsd meg, azután rázd meg a kantárt és én újra ló leszek. Ha a szigetre akarsz jutni, miután beleimet elástad, bujj el a testembe s mikor a sas kopogtatja a bőrt, fogd meg a lábát.

Ezután megtévén a mondottakat, a hozzáérkezett sas lábába fogódzott, mely csak azzal az igérettel szabadult meg Jánostól, hogy sajkán eljön érte.

A sast asszonya megpirongatta a késedelemért, de miután elmondta az okot, megbocsájtott neki s Jánosért küldte. Mikor János odaért, a kisasszony örvendett s így fogadta:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém! Ime, vígadozzunk, mert soha meg nem halunk!

Ezután sokáig bútalanul éltek.

Későbben Jánosban vágy támadt hazáját meglátogatni s feleségének a beleegyezésével a partra sajkázott. Itt kiásta a beleket, megmosta a tenger vizében, a kantárszárat megrázta s az aranyszőrű paripa előállott s ekkép szólt:

– Amerre te menni akarsz, az mind erdőség és pusztaság, mert kétszáz éve már, hogy ott nem voltál!

János mégis elment s lovának tanácsa következtében három zsákot vitt magával. Mikor mélyen bementek az erdőbe, a ló nagyot botlott s mondta urának:

– Itt lakott valaha a három akó tűvel bíró leány, de már a sírban alszik s palotája helyén magas fák vannak. Szállj le rólam, kedvesem s egy zsákot tölts meg dióval!

Ezt megtevén János, felült s tovább haladtak. Mikor már jó darab utat tettek, ismét nagyot botlott az aranyszőrű paripa s mondja:

– Itt volt egykor a két akó tűt bíró leánynak a kastélya.

János leszállott s a másik zsákot mogyoróval töltötte meg.

Mentek tovább s mikor már messzire haladtak, harmadszor is megbotlott a paripa s mondta:

– Itt van régi helye az egy akó tűt bíró kisasszonynak.

János leszállt paripájáról s a harmadik zsákot suskával szedte tele.

Ezután mentek, mendegéltek, míg egy pusztán át nagy erdőbe értek, hol a ló nagyot botlott s mondta, hogy e helyen volt királyának és elhagyott jegyesének a lakása. János, amint lováról leszökött, nyílást látott maga előtt, hova bement s látta, hogy az egész királyi család tetemei itt nyugosznak, egyik szegletben pedig a Sárgahalál élesíti a fogait. János kérdezte, hogy miért teszi azt?

– Ezeket már idehozván, érted menni készültem, de jó, hogy itt vagy, mindjárt elvégzem.

Ettől megijedvén, lovára kapott s amint lehetett, futtatott, a Halál utána s már éles karmaival feléje nyúlt, mikor János a zsák suskát elszórta. Míg a halál ezen nagy keservesen keresztüljött, ő már távol volt, majd azután a mogyorót s diót szórta a Halál lába alá. E veszedelem közepett a tengerparthoz értek, a ló itt maradt, János pedig sajkájába lépett s a sziget vára felé nagy rémüléssel evedzett, mivel a Halál szüntelen sietett utána. Végre sértetlenül besajkázott a szigetbe s feleségének elpanaszolta viszontagságait. Már az asztalhoz ültek ebédelni, mikor az éles fogú Sárgahalál nagy ájtatosan belépett az ajtón, hogy Jánost magával vigye, azonban a Tündérasszony lehívta a háztetőről a Zöldhalált, mely felkötvén nagy kecskeméti sarkantyúját, megragadta a Sárgát és széttépte; János pedig hű párjával most is él a tenger szigetén.

(Ipolyi A. gyüjteményében 365. sz. Vilcsek Jakab gyüjt. Szeged.)

20. Juhenes.

Élt hajdanában egy igen öreg király hasonkorú feleségével. Boldogtalanságuk abban állt, hogy gyermekük sohasem volt. Mindennap kimentek egy inas kiséretében a szőlőkertbe, hol azután a gyepre heveredve elaludtak. Az inas ilyenkor mindég a lábuknál őrködött.

Egyszer egy igen szép meleg napon a felettök levő nagy fára három holló szállott s az egyik azt mondta, hogy a király udvarában a kapu küszöbje alatt van egy aranyláp, abban egy hal, melynek ha a királynő a máját megeszi, gyermeke lesz. Az inas nem állhatta már tovább, elmondta a királynénak, hogy míg ő aludt, mit beszélt a holló.

A királyné kivétette a hal máját, megette s egy év mulva csakugyan lett gyermeke, kit Juhenesnek neveztek el. Mikor már Juhenes felnövekedett, az apja elküldte vitézséget szerezni. Amint kiért Juhanes a városból, megszólítja egy Öregasszony:

– Hova mégy, királyfiú?

– Vitézséget keresni.

– Jaj, édes fiam, akkor menj vissza a városba, keresd fel azt a lovat, melyen apád hajdan vitézkedett, meg azokat a ruhákat, melyeket apád hajdan viselt, keresd fel a fegyvereket, melyekkel apád hajdan annyi vért ontott s ezekkel indulj el, mert különben nem lesz szerencséd. A lovat azonnal meg fogod ismerni, mert amint belépsz az istállóba, egyszerre nyeríteni fog.

Ezzel a Vénasszony eltávozott, Juhenes pedig visszament a városba s ott a szeméten megtalálta atyja ruháit és fegyvereit; azután az ólba ment, hol egy ló ugyancsak nyerített, hozzáment Juhenes, fel akarta állítani a lovat, de az mozdulni is alig tudott; mit volt mit tenni, megfogta a kötőfék szárát, húzta maga után a lovat.

Mikor kimentek a városból, megrázkódott a rossz ló s pompás paripa lett belőle:

– No, édes gazdám, ülj fel csak rám, mondd, hogy vigyelek, úgy-e mint a szél, vagy pedig mint a gondolat?

– Úgy mint a gondolat.

Ennek sem kellett egyéb, felragadta a felhők fölé. Amint itt mentek, mendegéltek, találtak egy rossz hídat, akkor mondja a paripa:

– No, édes gazdám, bújjál csak ez alá a híd alá, aztán tartsd ki a kardodat, mert mindjárt jön egy hatfejű Sárkány, ezzel meg kell vívnod!

Juhenes bebújt, hát egyszer csakugyan jön ám a hatfejű Sárkány s amint a hídra lépett, megbotlott Juhenes kardjában s nagyot káromkodott:

– Ejnye, ilyen-amolyan, Nagy-Magyarországot körülfutottam annyi idő alatt, míg egy szál kender elég, anélkül, hogy megbotlottam volna s most ez a szeg akadályozna engem?

Ezzel nekirohant Juhenesnek, de Juhenes mind a hat fejét levágta.

Azután felült a paripára, ment, mendegélt tovább, hát egyszer találnak egy ezüsthídat, ekkor ismét megállott a paripa s mondá:

– Édes gazdám, bújjál be az ezüsthíd alá, tartsd ki a kardodat, mert mindjárt jön a kilencfejű Sárkány, ezt meg kell győznöd, mert különben végünk lesz!

Juhenes úgy tett, mint lova mondta s kevés idő mulva jött nagy sziszegéssel a kilenczfejű Sárkány s amint a hídra lépett, megbotlott s még jobban káromkodott, mint a hatfejű Sárkány:

– Körüljártam Nagy-Magyarországot, anélkül, hogy megbotlottam volna annyi idő alatt s most ez a szeg gátolna engem!

Ezzel nekirohant Juhenesnek, de Juhenes mind a kilencz fejét levágta, azután ismét tovább ment.

Amint egy jó darabig haladt, talált egy aranyhídat.

– No, édes gazdám, bújjál be az aranyhíd alá, mert jön a tizenkétfejű Sárkány, ezt is meg kell ölnöd!

Juhenes négy óra mulva ezt is megölte; ekkor visszafordult és hazament az atyjához, kinek mikor elmondta, hogy hogyan vitézkedett, így szólott hozzá:

– Jaj, édesfiam, ez még mind semmi, ezt még én is mind megtettem, hanem van egy ember, kivel én nem bírtam, azt öld meg, ha ezt megteszed, akkor bezzeg, vitéz ember leszesz!

Elindult Juhenes, újra húzta maga után a rossz lovat, mert mikor a városba jött, a ló újra olyan rossz lett, mint előbb volt s a város végén ismét szép paripává vált.

Mentek, mendegéltek, míg el nem érték Zöldmezejesinek a lakóhelyét – így hívták azt a vitéz embert. A paripa eltűnt egy kis időre, Juhenes pedig szétnézett, látta, hogy alszik Zöldmezejesi, mellette meg pompás ételek vannak. Juhenes éhes volt, hozzáfogott enni, jóllakott s azután lefeküdt Zöldmezejesi mellé, elaludt. Későbbre felébredt Zöldmezejesi, csak elbámult, hogy mit keres mellette ez az ember? Először meg akarta ölni, de eszébe jutott, hogy Juhenes őt is megölhette volna, nem illik tehát ily alávalólag bánni vele. Mikor Juhenes felébredt, így szólott hozzá Zöldmezejesi:

– Tudd meg, nyomorult, hogy megölhetnélek, de nem bántlak abban az esetben, ha a sáskákat, melyek ide fognak jönni, mind elkergeted.

Egyszer jöttek ám a sáskák, a nap nem látszott, annyin voltak, olyan setét volt a tájék, mint zivataros őszi éjszakán. Ekkor Zöldmezejesi nagy karikást adott Juhenes kezébe, ki emellett még fringyiáját is felkötötte és elkezdte a sáskákat kergetni. Zöldmezejesi csak a nagy hegyekig tudta a sáskákat kergetni, de Juhenes ezen is túl űzte. Amint a hegyeket már jól elhagyta, talált egy Vénbanyát, ki tilolt s a kenderből tömérdek sáska jött ki minden csapásra; Juhenes ekkor a Vénbanyát felaprózta, a kendert pedig a törővel együtt mind megégette, azután visszament Zöldmezejesihez, ki térdre borult előtte s elismerte, hogy gyengébb, mint ő, megadja magát és szolgája lesz. Zöldmezejesit magához véve, hazament, de atyja még ekkor sem volt megelégedve vele.

– Még egyet véghez kell vinned – úgymond az öreg király – és csak akkor leszel minden tekintetben vitéz. Először meg kell ölnöd Kanbarátot, kinek birodalma túl a nagy hegyeken, messzeterjed. Útnak készült Juhenes tehát ismét, egy gyűrűt tett egy pohárba s azt mondá az atyjának, hogy míg abból kristálytiszta víz buzog föl, addig életben lesz, de ha vér csepeg belőle, akkor már nem lesz az élők között.

Elindult Juhenes, húzta a rossz lovat ismét maga után, mikor a várost elhagyta, megrázkódott a ló és szép paripa lett belőle. Sok menés és fáradozás után végre elérték Kanbarát birodalmát. Kanbarát mikor Juhenest megpillantotta, irtózatos dühbe jött s azt mondá, hogy ha neki Juhenes Tündérszép Ilonát elő nem hozza, halálnak halálával fog meghalni. Mit volt mit tenni, mint azt, hogy neki kellett Juhenesnek indulni Tündérszép Ilonát felkeresni.

Amint mendegélt, előtalált egy igen sovány farkast, az oldalán tarisznya volt, kérdi tőle, hogy miért van tarisznya nála s hogy micsoda helyzetben van?

– Én most juhász- és egyszersmind borjúcsordás is vagyok a Kanbarát jószágai mellett, sovány pedig azért vagyok, mivel ha történetesen megennék egy borjút, vagy egy juhot, Kanbarát azonnal megöletne.

Juhenes ezen egy kissé megütődött, de mivel nagyon éhes volt, azért addig beszélt a farkasnak, míg le nem vágott egy borjút, miből azután ugyancsak vendégeskedtek.

Mikor elváltak, a farkas egy sípot adott át neki, hogy ha szüksége lesz reá, csak a sípot fújja meg, azonnal ott terem.

Amint mendegélt tovább, talált egy sovány rókát, melynek az oldaláról szinte tarisznya fittyegett alá, ettől is megkérdezte, miért van tarisznya nála s hogy micsoda helyzetben van? A róka azt felelte, hogy liba- és tyúkpásztor, soványsága pedig onnan van, mert egy tojás nem sok, de még annyit sem szabad neki megenni.

Juhenes ennek is addig beszélt, még egy pár tyúknak a vérét vették s lakmároztak.

A róka is adott neki elválásukkor egy sípot, hogy csak ezt fújja meg, ha szüksége lesz reá s azonnal ott lesz.

Amint továbbment, folyóvízhez ért, melynek partján megállt, elővette a farkastól kapott sípot, megfújta, a farkas tüstént ott termett, átvitte a vizen s eltünt. Juhenes pedig egy Vénbanyára talált, ki így szólott:

– Tudom, hogy Tündérszép Ilonát keresed, meg is kapod, ha reám hallgatsz, útbaigazítalak. Nézd, ama gyönyörű szép ligeten, a folyó partján, oda szokott járni fürdeni tizenkét hattyú, tizenegy a ruháját mind egy csomóba rakja, a tizenkettedik pedig külön, erre vigyázz nagyon, mert ez a Tündérszép Ilona. Majd mikor a hattyuk mind a vízben lesznek, Tündérszép Ilona ruháját kapd fel és szaladj vele erre az én gulibám felé, de vigyázz, hogy valamiképen vissza ne tekints, mert tüstént ökörré változol.

Juhenes kileste a hattyúkat s Tündérszép Ilona ruhájával elszaladt, de meg nem állhatta, hogy vissza ne nézzen, amint viszzanézett, ökörré változott el.

Ettől kezdve a pohárban a gyűrűből vér csepegett.

Ezen az öreg király és királyné nagyon elszomorodott és felszólították Zöldmezejesit, hogy lássa el magát jó nyíllal, induljon útnak fölkeresni Juhenes hamvait.

Zöldmezejesi néhány nap mulva elért az Öregbanya gunyhójához s elmondta, neki, hogy mi járatban van. Az Öregbanya azt tanácsolta neki, hogy várakozzék déli tizenegy óráig, ekkor a már eddig ökörré vált szerencsétlenek mind eljönnek ide gyepelni s ekkor azt, amelyik a többitől egészen el van különözve, lőjje le. Zöldmezejesi akként cselekedett és Juhenes feltámadt ezerszer szebb alakban.

Juhenes ezután ismét megkísérte a hattyú ruháját elvenni, el is vette, szaladt a Vénbanya gunyhójába, de már ekkor nem nézett hátra, Tündérszép Ilona pedig utána futott. Mikor a gunyhóba beért, a Vénbanya megragadta és egy oszlophoz köté, Tündérszép Ilona ezalatt szinte beért a gunyhóba, megfogta Juhenest s úgy megrázta, hogy ha a Vénbanya az oszlophoz nem köti, talán darabokra hullott volna.

Későbben kibékült Tündérszép Ilona s megszerette Juhenest, egymásé is lettek volna, ha nem rettegtek volna a Kanbaráttól. Hozzámentek tehát és ott Juhenes nyúllá változott át s a kertben levő bokrok közt lappangott; Tündér Ilona pedig annyira megtetszett Kanbarátnak, hogy eleinte a házat sem igen hagyta el, később azonban elment vadászni.

Míg ő odajárt, Juhenes magára vette eredetalakját s tanácskozott Tündérszép Ilonával, miképen tegyék Kanbarátot semmivé? Abban állapodtak meg, hogy legjobb lesz, ha Kanbarát kegyelmébe behízelgi magát Tündérszép Ilona és megtudja, hol van Kanbarát ereje.

Másnap kérdezősködött is Kanbaráttól ilyesmiről, s azt mondta, hogy a seprőben van az ereje.

Tündérszép Ilona a seprőt igen nagy becsben tartá, mit látván Kanbarát, azt mondta, hogy nem a seprőben, hanem a küszöbben van az ő ereje. Végre, mikor őszintének hitte irányában Tündérszép Ilonát, megvallotta, hogy a városhoz nem messzire van egy sziget, itt él egy vaddisznó, ennek a hasában van egy galamb, a galambban tojás, a tojásban méh van, ebben van az ő ereje összepontosulva.

Juhenes amint ezt megtudta, azonnal ment a szigetre, hol ott találta a farkast, mely megtudván czélját, azt mondta, hogy várjanak itt a vaddisznóra, bujjék el a bokor mögé s ha jön a vaddisznó, ő majd előlről támadja meg, Juhenes pedig hátulról s ölje meg. Úgy is történt.

A vaddisznót felbonczolták, megtalálták a galambot, de a galamb azonnal elrepült. Juhenes elővette a rókaadta sípot, megfujta, megparancsolta a rókának, hogy hozza elő a galambot, mit a róka meg is tett. Megölték a galambot, kivették belőle a tojást, a tojásból a méhet, melyet Juhenes megégetett. Ettől az időtől fogva elgyengült, elsenyvedt Kanbarát s meghalt, Juhenes pedig magával vitte Tündérszép Ilonát s hazájában most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 191. sz.)

21. Rózsa János.

Egyszer volt, honnan volt, volt a világon egy király, ki is megházasodott és nősülésével annyira szerencsétlen volt, hogy gyermeke nem született, amin nagy aggodalomba merült.

Harmincz évig három esztendőnként azzal a reménnyel ment el hadakozni, hogy hazajövetelkor felesége magzattal fogja fogadni; de ez nem történt meg. Ekkor egy új hadjáratra határozta el magát a király és ekkor már fejvesztéssel fenyegette a feleségét, ha hazajövetelkor nem lesz gyermeke.

A királyné férje eltávozása után a várost gyászba húzatta, mit meglátott két bordáslegény, kiket útjok a városon keresztül vitt, minek okát a város végén lakó öregasszonytól kérdezték meg. Amint megtudták az okát, azonnal mentek a királynéhoz szerencsét próbálni.

A királyné búsulva járdalt le s föl, mikor odaértek s megkérdezte, mi járatban vannak? Hosszas beszélgetés után elérkezett a vacsorálás, ezután a nyugalomramenés ideje, mikor a királyné ágyat vettetett s nyugodalomra szólította a két bordáslegényt, de ezek megkérték a királynét, hogy menjen ő nyugodni, őket pedig engedje ébren lenni.

Szép holdvilágos éjjel volt, a két bordáslegény kiment a kertbe, hol mindenféle virágot találtak, kivévén egy pünkösdi rózsát, mely éppen akkor bujt ki; ekkor felköltötték a királynét, ki az új virágnak rendkívül megörült, mivel azelőtt még ilyen a kertjében nem volt. Ekkor elkezdte magában érezni az édes terhet. Később nyugalomra ment a királyné, de éjféltájban ismét felköltötték; ekkor már három bimbó volt a rózsafán, minek még inkább örült a királyné s hajnaltájban, mikor mind a három kinyitott, a középsőt a királynéval leszakajtatták. Mikor leszakajtotta a virágot, oly figyermeket szült, melynek párja a birodalomban nem volt.

Megvolt az öröm s a királyné a gyermek keresztelését arra az időre akarta halasztani, mikor a gyermek atyja hazajön, de a két bordáslegény azt mondta, ha addig meg nem kereszteli, akkor a világ legrosszabbika fog lenni a gyermek; megkeresztelték tehát a királyfit Rózsa Jánosnak.

A két bordáslegény azt is meghagyta, hogy a gyermek mellé meghitt öregasszonyt rendeljenek, aki a városban kezdje el a tejet a királyfinak felhordani, még pedig úgy, hogy minden házból, ahol tehén van, egyszer hozza el a tejet, ha mindjárt öt-hat tehén tejét hozza is el és étesse meg a királyfival.

Idő múltával hazajött az atya és fiát az asztalon aranyalmával játszani találta, nagyon megörült neki s a város végén a számára egy gangot csináltatott és ezután idehordta neki az öregasszony a tejet. Utoljára itt a gyermek annyira elcsintalanodott, hogy a leányokat a gang mellé kecsegtette.

Egyszer az öregasszony amint vitte haza a tejet, gödörbe esett, mert a királyfi kecsegtetésén elbámészkodott s a fazekat összetörte, a tej széjjelömlött; ekkor megátkozta Rózsa Jánost, hogy addig meg ne házasodjék, míg a Világszépasszonyát fel nem találja.

Ekkor Rózsa János a gangról hazament s lovat kért atyjától, hogy elmehessen szerencsét próbálni. Atyja le akarta beszélni, de ő rendületlenül ragaszkodott szándékához, míg atyja is beleegyezett s királyi tanácsos kíséretében csakugyan elindult.

Amint mentek, hetedhétország ellen, találtak egy várost, melynek a végén akasztófa volt, melyre egy ember volt kárhoztatva. Odasietett János, de már kissé megkésett, a sapkájával integetett, hogy várakozzanak egy kevéssé. Mikor odaért, kérdezte a kárhoztatott vétkét, mire azt mondták, hogy disznót lopott. Ezután azt kérdezte, mennyiért lehetne megváltani a bűnöst?

– Négy garasért! – volt a felelet.

Ekkor egy átalvető aranyat a jelenlevők közt kiosztott s a bűnöst magához vette, mint szabad embert. Megszabadulása után ezt mondja az ember:

– Jól jártál te, Rózsa János, hogy engem megmentettél, mert nálam nélkül fel nem találtad volna a Világszépasszonyát, így pedig feltalálod!

Ugyanekkor megismertette Rózsa Jánost az ő ördögi mesterségével is s megmondta, hogy ha most őt felakasztották volna, nem ő, hanem a helység bikája függött volna az akasztófán.

Ezekután Rózsa János Barna Péter tanácsára – mert így hívták a megszabadított Bűbájost – visszaküldte a királyi tanácsost s Barna Péterrel lovagolt a közellevő városig, ahol Barna Péternek is lovat vett, még pedig az ő tanácsára, vasderest egy szegény ember istállójából. Azután lovukat elvitték a czigányhoz, megpatkoltatták, mindegyik lábára egy-egy mázsás patkót üttettek, s fontosfejű szegekkel verették fel, egyszersmind reszelőt s kalapácsot kértek, így útnak indultak.

Mentek hetedhétország ellen s mikor már az üveghegyek közepéig értek, már akkor a patkó megkopott s Barna Péter tanácsára megreszelték, megigazították a patkót s úgy hatoltak felfelé; de mikor a hegy tetejére értek, a patkó oly vékony volt, mint egy kés éle s a patkószeg akkora lett, mint egy tengeriszem.

Ezen a hegyen túl lakott Világszépasszonya.

Itt azt a meghagyást tette Barna Péter Rózsa Jánosnak, hogy míg ő Világszépasszonyához megy, addig az üveghegyen levő virágos kertből egy virágot se merjen leszakajtani, bár azok mindnyájan kérni fogják:

– Engem szakajts le, édes gazdám, szagolj meg engemet és szúrj a sapkád mellé!

Ezekre ő semmit se hajtson, hanem menjen be a gyümölcsösbe és lakjék jól; és úgy is tett.

Ezalatt Barna Péter elment a Világszépasszonyához, megcsókolta bal orczáját, amely csók után tüstént el kezdett rothadni.

Azonban Világszépasszonya a csók után a Barna Péter által ajánlott írral megkenyvén, még szebb lett, mint azelőtt volt. Másodszor ismét elment Barna Péter és ekkor a Világszépasszonya jobb orczáját csókolta meg, de ezt is megkenyvén Világszépasszonya az írral, még szebb lett.

Harmadszor is elment, de mielőtt elindult volna, Barna Péter azt hagyta meg Rózsa Jánosnak, hogy készen legyen, mert csak ő szabadíthatja meg, ha Világszépasszonyánál megcsípnék, mivel Világszépasszonya most erős felügyelet alatt van.

Úgy is történt.

Barna Péter mikor Világszépasszonyát átkarolta, az elaludt őrök a sikoltásra felébredtek, Barna Pétert megcsípték s rögtön halálra is ítélték.

Azonban, miután a pap vele az imádságot elmondatta, Világszépasszonya egy kérdést intézett hozzá azzal a kijelentéssel, hogy ha megfelel reá, grácziát kap.

A kérdés az volt:

– Hol van Rózsa János, a kit Világszépasszonya még gyermekkorában a városvégén látott? – ha ezt elő fogja hozni, megkegyelmeznek neki.

Rózsa János ekkor már csak néhány lépésnyire volt s Barna Péter azonnal intett neki, s miután meggyőződtek, hogy valóságosan ő a Rózsa János, nagy lakodalmat tartottak.

A lakodalom után Rózsa Jánost és feleségét az ipa ebédre hívta; azonban Barna Péter, ki bűbájosságánál fogva mindentudó is volt, jól tudta, hogy az ipa Rózsa Jánosnak és feleségének a poharába mérget tölt, javasolta tehát Rózsa Jánosnak, hogy engedje át neki a vő helyét az ebédnél, Rózsa János pedig foglalja el az ő helyét, mi meg is történt. Mikor az ebéd kezdődött, a házigazda szilvórium helyett mérget töltött, Barna Péter felvette a poharát, ruhájára öntött belőle, ruhája lángbaborult, ezután a Világszépasszonyának a poharát is felvette, ebből is öntött ruhájára néhány csöppet, ismét lángbaborult a ruhája Barna Péternek.

Hazamentek mind a hároman, most azon gondolkoztak, hogy lehetne innen megszabadulni?

Világszépasszonya azt javasolta, hogy az apja háza előtt levő targonczát kell megszerezni, ennek a targonczának az a tulajdonsága, hogy egy taszítással az üveghegy derekáig, másikkal a tetejére, innen pedig a Rózsa János apja birodalmába lehet taszítani.

Rózsa János kapott az alkalmon, de ő a targonczát megmozdítani sem bírta, Barna Péter ment tehát el s kis ujjával megbillentvén, Rózsa János háza elébe szaladt a targoncza; itt amijök csak volt, mindent ráraktak, magok is ráültek, meglökte Barna Péter, ki szinte utánok rugaszkodott s egy lökéssel nem az üveghegy derekáig, hanem annak tetejéig taszította; itt ismét megtaszítván, a Rózsa János birodalmába ment, ezentúl – mivel nem üvegút volt – a targonczán tovább nem mehettek, hanem gyalog.

Beljebb gyalogolván a birodalomba, egyszer Világszépasszonya bal orczáját égni érzi s mondja férjének:

– Nézz vissza, mert bizonyosan valami veszedelem közelget felénk!

Ez visszanézvén, egy hollót látott feléjök repülni; Világszépasszonya tüstént megjósolta:

– Ez az én apám, melyet anyám értünk küld; ezt jó lesz nekünk kikerülni azáltal, hogy én köpök egyet, az katedra lesz, te öreg pap leszesz, én pedig vén, régi templommá változok és te könyörögni fogsz én bennem.

Úgy is történt, a holló leszállott a templom elé, megrázkódván, királlyá, a Világszépasszonya atyjává változott; a templomba bemenvén, a papot könyörögni találta. Félbeszakíttatván könyörgését, azt kérdezte tőle, nem látott-e itt egypár fiatal cselédet?

– Akkor láttam, uram, mikor ezt a templomot ide építtettem.

Ekkor kimenvén a templomból, hollóvá változott, visszament a hazájába. Azonban Rózsa János napa megmagyarázta neki, hogy:

– A templom a te lányod volt, a pap a te vejed volt. – A király hajlandó volt ismét visszatérni.

Ekkor keselyű képében ment utánok, csakhogy Világszépasszonya arca pirulásáról ismét észrevette s ekkor Világszépasszonya kölessé, Rózsa János meg rongyos pásztorrá változott s őrizte a kölest. Elérvén a saskeselyű a darab kölest, leszállott, megrázkódván, király lett. Ekkor kérdezte a rongyos kölespásztortól, nem látott-e erre egypár személyt valahol elutazni?

– Akkor láttam, midőn ezt a darab kölest ide vetettem.

Fölöslegesnek találván tovább is tudakozódni, saskeselyűvé változott, visszament; de otthon a Világszépasszonya anyja megmagyarázta neki, hogy a köles az ő lánya volt, a pásztor pedig a veje.

Ezután maga indult el a Világszépasszonya anyja, tüzeskerékké változott. Világszépasszonya szavára visszanézett Rózsa János, látott feléjök egy tüzeskereket hömpölyögni, mit feleségének megmondván, felesége azt mondta, hogy az az ő anyja, köpött egyet, köpése tóvá változott, ők pedig vadrucák lettek a tó közepén s meghagyta neki, hogy anyja hívni fogja s ő hajlandó is lesz kimenni, de ő mint erősebb, rugja vissza mindig.

Úgy is történt.

Elérvén a tüzeskerék a tavat, egyet szikrádzott, királynévá változott át, a tó partján leült, emlőit kitévén, úgy csalogatta ki leányát, mondván: nem ezt érdemli ő a leányától! Mire indult is a jérczerucza kifelé, de a gácsér visszarugta.

Végre a hosszas hivogatásban elaludt a királyné a tó parton; ekkor a jércze is, a gácsér is kihúzott egy szál tollal a szárnyából s a királyné szemét egyszerre kiszúrták; erre megátkozta őket, hogy soha haza ne jussanak.

Ezekután kiszállván a tóból, útnak indultak, velök ment Barna Péter is, ki mint árnyék követé őket eddigelé. Útjokban rengeteg erdő alatt elesteledvén, Barna Péter gyephantokból ágyat vetett nekik, ők pedig lefeküdtek, elaludtak.

Egyszer fejök fölé a fára két hattyú száll s panaszkodnak, hogy ennek a fiatal párnak hogy kell elpusztulni útjokban, mert jön velök szemben egy fehér galamb, amely olyan tóvá változik, hogy ezt az országot elmossa; aki pedig ezt hallja és annak a fiatal párnak megmondja, változzék térdig kőbálvánnyá!

Éjféltájban négy hattyú szállott fejök fölé, panaszkodván, hogy egy hintó fog a fiatal pár elé jönni, amelybe ők beleülvén, a hintó lángja az eget fogja verdesni.

Mikor a hajnal feltetszett, akkor ismét a fejök fölé szállott hat hattyú, ezek is síránkoztak, hogy hogy kell ily szép párnak elveszni hazamenetelökben, mivel hazamenetelkor az országfeje fijának és fija feleségének örömében egypár pohár mérget fog tölteni. Azonban mind utána tette, hogy aki ezt hallja és a fiatal párnak elmondja, változzék kőbálvánnyá.

Az első csapat azt mondta térdig, a másik már kötésig, a harmadik azt mondta, hogy tetőtől talpig változzék kőbálvánnyá.

Mindezt Barna Péter mind nagyon jól hallotta.

Útnak indultak, csakugyan reájok szembe fehér galamb jött; Barna Péter az egypár cselédet egyiket az egyik hóna alá, másikat a másik alá tette és a jövő galambot magán keresztülvetette; a hátok megett tüstént olyan tó lett, hogy az egész környéket elborította.

Mentek tovább, találtak hatlovas hintót, melyet az apja küldött fija elébe; ekkor ismét hóna alá vette a szép párt és a hintót felborította; olyan tűz lett belőle, hogy az eget verdeste.

Hazaérkezvén, a király örömében fijának egy pohár mérget töltött, de Barna Péter még az úton elkérte Rózsa Jánostól az elsőséget, itt tehát fogta a poharat s magára öntvén a mérget, amely tüstént lángra lobbant; hasonlóképen tett azzal is, melyet a király menyének töltött.

Ezután ebédeltek. Későbben vacsoráltak, majd nyugodalomra mentek. Az ágyon egymásközt beszélgetvén, elhatározták, miszerint Barna Pétert tizenhárom évig panasztalan kenyérrel tartják; azonban tizenkét év eltelvén, nagyon rosszul folyt dolga, panaszt tett Rózsa Jánosnak s nem engedvén az egyenetlenkedést csirába indulni, Rózsa Jánost a ház elé hivta, maga pedig az udvar közepére kiállott, hogy megmutassa, kinek nem ad Rózsa János panasztalan kenyeret, annak, aki vele annyi jót tett?

Elkezdte tehát beszédét:

– Tudjátok-e, midőn ama rengeteg erdő mellett háltunk, egypár hattyú szállott fejetek fölé és azt mondta: hogy kell ennek a fiatal párnak hazamentében elveszni, mert őreájok szembe jön egy fehér galamb, mely rémítő tóvá fog változni, amelybe belehalnak; aki azonban ezt hallja és megmondja annak a fiatal párnak, változzék térdig kőbálvánnyá; így a második s harmadik csapat hattyú feleleteit elmondván, kőbálvánnyá változott az udvar közepén.

Próbálta Rózsa János őt ismét feleleveníteni, de nem bírta; végre ágyúztatta, de az ágyúgolyó legkisebbet sem volt képes letörni belőle.

Ekkor többeknek a tanácsára elindult egy híres Doktorhoz, aki rengeteg erdőben lakott; útjában azonban talált először három gulyást, akik egyszerre több marhát vágtak le s még sem bírtak belőle jóllakni, felkérték tehát Jánost, hogy kérdezze meg attól a Doktortól, vajjon mi lehet ennek az oka?

Azután talált útjában egy házat, ahova betért rágyujtani; itt három leányt talált, kik közül az első már igen vén, a második nyomorék, a harmadik néma volt, ezek is reábízták nyomoruságuk oka megtudakolását.

Ezután talált egy nagy vizet, amelyen nem birt átmenni, csak ott dévánkozott, egyszer megszólalt a víz:

– Hová mégy, te Rózsa János?

Kijelentvén szándékát, mondta neki a tó, hogy tudakozza meg, miért nincs ő benne hal? Ekkor tüstént megfagyván a víz, átment rajta.

Elment végre Rózsa János egy rengeteg erdőbe, hol oly házat talált, melyen nem volt sem ablak, sem ajtó; körüljárdalta, utoljára talált egy ajtóformát, amelyet leginkább a vakolatról lehetett megismerni, amelyet megbillentvén, benyílt. Bemenvén, egy Őszember ült az asztalnál, kinyitott könyv volt előtte; belépte után elkezdette Rózsa János idejövetelének az okát elmondani.

Először is a magáét mondotta el s az Őszember azt olvasta reá a könyvből, hogy mióta ezt az útját elkezdette, született két fiúgyermeke; ezeket vegye karjára, vigye a kőbálványhoz s kis ujjokat megszúrván, cseppentsen a kőbálványra hat csepp vért, ismét emberré fog változni.

Azután a három gulyás ügyét adta elő, ezekre azt felelte a Doktor, hogy ezek azért nem laknak jól, mivel mindig a kisebbik nyul először a tálba. Majd a három leány ügyét hozta fel; erre azt mondta:

– Az első azért nem ment férjhez, mert a szemetet mindig napkeletre, nem pedig napnyugotra hordta, a legényt ki nem kisérte, széket alá nem adott; a második azért nyomorék, mert a koldust megcsúfolta, nem hogy alamizsnát adott volna neki; a harmadik pedig azért néma, mivel az ostyát – mert a pap rongyos volt, megútálván – kiköpte, melyet egy béka felvévén, a templom küszöbe alá vitte; ott van még most is a szájában, ha azt attól elveszi s megeszi, tüstént meg fog szólani. A tóban pedig azért nincsenek halak, mivel még nem haltak bele emberek; de ezt meg ne mond, még át nem mégy rajta, hanem a vizen túl, a hegy oldalán van egy nyárfa, annak a tetejébe felmenvén, kiáltsd vissza a tónak, hogy miért nincsenek benne halak.

A jóslatokat mindenütt a leghűségesebben átadta, hazament, két fiát karjára vette, a kőbálványhoz vitte s hat cseppet a kőbálványra cseppentett s midőn a hatodik reácseppent, Barna Péter még szebb s különb alakban állott elő, mint azelőtt volt. Ezután megbecsülte Rózsa János Barna Pétert, panasztalan kenyérrel tartotta s most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 30. sz. P. D. gyüjt. Ököritó, Szatmár vármegye.)

22. A király és a fogadott fiú.

A királyfinak nagyon megtetszett egy vele játszó s hozzá hasonlókorú gyermek s kivitte atyjánál, hogy a gyermeket fiává fogadta és saját fiával neveltette. Fölnevekedvén a gyermek, a királyfi indítványára útnak indultak, hogy a királyfi számára megszerezzék a tengeren túl lakó Csonkakirály leányát.

A Csonkakirály leányát kellett neki elvenni, mert mikor még mint gyermekek játszottak, megláttak az útczán egy asszonyt csuportejet vinni, ennek az asszonynak a kezét a királyfi meglőtte, az asszony a tejet elejtette s megátkozta a királyfit, hogy addig meg ne házasodhassék, míg a Csonkakirály leányát el nem veszi. Ez pedig nagyon nehéz feladat volt, mert akik nagy fáradsággal odajutottak is, többnyire – a leánynak nem tetszvén – a király dühösségének estek áldozatul.

Útközben betértek egy csárdába, míg a királyfi szoba után látott, addig társa a lovakot abrakoltatta meg.

Amint fel akart menni a királyfihoz, három galamb jelent meg előtte, tanácsot adván:

– Ha a Csonkakirály országába el akartok jutni, csináljatok egy falovat, azt vigyétek a tenger szélére, ott találtok egy nagy követ, azt vessétek ki helyéből, ott találtok egy aranyos kantárt s miután egyik közületek a ló hasába ült, a másik tegye a kantárt a ló fejére, ez megelevenül s üljön a hátára; így minden félelem nélkül menjetek a tengernek s a víz tetején el fogtok jutni a Csonkakirály országába!

A galambok elrepültek, a fogadott fiú felment a királyfihoz s elbeszélte a történteket.

A Csonkakirály látván a tenger hátán közeledőket, iszonyú haragra lobbant, hogy micsoda ember lehet az, aki még a tenger hátán is lóval tud járni, mindazáltal haragját lecsillapítván, tetszőleg szívesen fogadta őket.

Itt a kantárt levette a ló fejéről, ez ismét fa-ló lett, a fogadott fiú kiszállt a ló hasából s a falovat a tenger szélén hagyván, bementek a királyi palotába.

A király leányának csakhamar megtetszett a királyfi s elhatározták magukban, hogy megszöknek. De minthogy a leánytól minden órában kérdezte anyja:

– Alszol-e, leányom?

A leány három egymás mellett levő szobában egyet-egyet köpött. Miután a királyfi és a királyleány a ló hasába ültek, a fogadott fiú felkantározván falovát, a tenger hátán hazafelé indultak. Az Asszony háromszori kérdésére a három köpés megfelelte a »nem«-et, de midőn a negyedik és ötödik kérdésre senki sem felelt, az Asszony élesítgetni kezdte kését, hogy a leányt megöli.

Az ágyban a leány helyét megszúrván, elájult, minthogy nem találta ott, a sikoltására befutottaknak megparancsolta, hogy elszökött leányát hozzák vissza; a király is temérdek katonát küldött utánok, de mind a tengerbe veszett.

Elérvén a tenger szélét, a kantárt visszatették a helyére, ők pedig bementek a csárdába.

Itt, mikor a fogadott fiú megabrakoltatta a lovakat, elébe áll egy fehér Ólomfejűbarát, a leány jegyese s mondván:

– Jegyesemet ugyan elraboltátok, de ha az enyém nem lehet, a királyfié sem lesz, mert ha az eléjökbe jövő hintóba felülnek, mind a ketten megégnek, ha pedig ezt neki elbeszéled, térdig kő leszel. Ha ez nem sikerül, mikor az első vőlegénypoharat megissza: meghal, mert méreg lesz benne, ha ezt elbeszéled: hasig leszel kővé. Ha ez szinte meghiusul, mikor a királyfi feleségével az első éjet tölti: Tüzesfejű emberek verik agyon; ha ezt elbeszéled, egészen kővé leszel!

Ezzel eltűnt a fehér Ólomfejűbarát. A fogadott fiú felment a kibérelt szobába s ott volt a királyfival és királyleánnyal.

A királyfiú levelet küldött atyjához, hogy küldjön érettök hintót. A hintó nemsokára jött, de a fogadott fiú beleszúrván kardját, porrá égett. Kérdezték az okát, de nem mondta. Lakodalom alkalmával, mikor a vőlegény az első pobárbort a szájához vitte, a fogadott fiú kiütötte a kezéből, a pohár eltört, a benne levő bor pedig ahova csak cseppent, kiégette a földet. Kérdezték ennek az okát is, de hiába.

Ezekután kérte a fogadott fiú a királyfit, hogy engedné őt az első éjszaka feleségével lenni, mert csak így menekedhetik ki a halál veszedelméből.

A királyfi hitt a fogadott fiúban, mert már kétszer mentette meg a haláltól, azért engedett kérésének.

Éjféltájban Tüzes-fejek kezdtek kibujni a földből, a fogadott fiú elővevén kardját, mind elcsapdosta a Tüzes-fejeket.

Ekképen szabadult ki a királyfi a halál torkából.

Ezután mindig faggatták a fogadott fiút, mondja meg, miképen tudta ki a királyfira következendő veszedelmet. Először vonakodott, de későbben el kezdte beszélni, hogy az Ólomfejűbarát mondása szerint fog vele is történni s csakugyan, amint beszélte egyenkint el a titkokat, aszerint térdig, hasig s végre egészen kővé változott.