NÉPMESÉK. (continued 4)

Hát látja éjféltájban, hogy a bazsarózsából kijön egy szép kisasszony, a tükörnél előbb megfésülködik, azután odamegy az asztalhoz s enni kezd. Odasettenkedik a királyfi, megöleli s így többé nem mehetett vissza a rózsába. A királyfi elvette s igen nagy lakodalmat csaptak.

Hét esztendő mulva két aranyhajú gyermeke lett Szép Karolinának, vitte két bába keresztelni, aztán hátég Szép Karolina is elment.

Hát meglátja a templomban, hogy ott ül a lólábú katona; nagyon megijedt Szép Karolina s amint kijöttek a templomból, összetalálkozott vele s mondja a lólábú katona:

– Köszönd, hogy ez a két gyermeked van, mert különben nem kerültél volna ki körmeim közül, hanem most elmehetsz!

Örült Szép Karolina, hogy megmenekülhetett, hazament s annak örömére olyan nagy keresztelőt csaptak, hogy még most is lakják, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 39. sz. Székely Károly gyüjt. Mezőtur.)

42. Halottidézés.

Egy leánynak azt javasolták, hogyha sok mátkára akar szert tenni, menjen a temetőbe s főzzön halálfejet. Ez megszerezvén, estére föltette egy vasfazékba s főzte. Minél jobban közeledett az éjféli tizenkét óra, annál jobban hitt valakit (a halálfej) a vasfazékban, mondván:

– Jere, jere!

Tizenkét óra után egyszerre erős koczogás után felszólalt valaki az ajtónál, mondván:

– Tenyerem, talpam, mátkám, szép lány, nyisd ki az ajtót!

A leány pedig felelt reá:

– Nem nyitom, még nekem egy láda szép ruhát nem hozol!

Ismét egy kis vártatva, miután a láda ruha a kürtőből lezuhant volna, megjelent és az előbb mondottat ismételte.

A leány most egy láda aranypénzt kívánt. Ezt is meghozván, ismét kérte az ajtó felnyitását; de a leány három ágyravaló dunnát kért. Harmadszor is meghozta, amit kért, ezután beeresztette a leány, kivel fejében kerestetett s elaludt. A leány a holt koponyájától megijedvén, a faluba szaladt s egy házba ment, hol mécs világított, itt egy kiterített holtat találván, a kályha megé bújt. Minthogy pedig az ajtót becsukta maga után, a holt nem jöhetett be, azért kívülről kiáltott:

– Holt, holtnak nyisd ki az ajtót!

Mire a kiterített az egyik lábát lebocsájtotta; másodszor is kiabált, ekkor a kiterített a másik lábát bocsájtotta le; mikor harmadszor kiabált, a kiterített fölemelkedvén, bebocsájtotta. Meglátván a leányt, vitte magával a temetőbe s be is viszi a sírba, ha a kakas meg nem szólal; de megszólalt, mert a holtak órájának vége volt. Erre a leány megszabadult, a pénzen házat vett magának s gazdag özvegy maradt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 146. sz. Nyitra.)

43. Hamm! téged is megeszlek.

Volt egy szegény embernek három leánya, egyik fonyt, másik varrt, harmadik ült a kályha mögött és tollat fosztott. Azt mondja az atya legöregebb leányának:

– Eredj, melegíts vizet a lábomnak!

– Biz’ én nem megyek, – mond a leány – addig egy orsót lefonyok.

– Hozzál te! – fordul a középsőhöz.

– Óh, én nem megyek, addig egy inget megvarrok.

– Hát menj te, édesleányom! – szólt a legkisebbhez, ki a kályha háta megett tollat fosztott.

– Én elmegyek – mond a leányka, – de előbb elmegyek a kocsmárosnéhoz tüzet kérni.

Ment és előtalált egy Lovagot, fehér lovon ment, fehérbe volt öltözve és egy fehér kutya szaladt utána, ez volt a Halál, ez azt mondá:

– Beköszönj!

Ment tovább, ismét előtalált egy Lovagot, vörös lovon, vörösbe volt öltözve és egy vörös kutya szaladt utána, ez azt mondá:

– Ne köszönj be!

Ez volt a Vörösláng.

Ment tovább, előtalált egy Lovagot, kék lovon, kékbe volt öltözve, kék kutya szaladt utána, ez azt mondá:

– Beköszönj!

Ez volt a Kékláng.

Ment tovább, jött egy Lovag fekete lovon, fekete kutya szaladt utána, ez azt mondá:

– Ne köszönj be!

Ez volt az Ördög.

Most nem tudta a leány, mit csináljon, beköszönjön-e vagy ne? Utoljára mégis beköszönt, a vén kocsmárosné Boszorkány volt.

– Szerencséd, hogy beköszöntél, másként felfaltalak volna, ne tűz!

Hazament, mindent megtett, behozta a vizet és kezdte apja lábát mosni.

– Óh, apám, de sárga a kend lába!

– Sárga biz’ az, fijam, sok temetőt összejártam már!

– Óh, apám, de sárga a kend keze!

– Sárga biz’ az, fijam, sokat dolgoztam én azzal!

– Óh, apám, de sárga a kend foga!

– Sárga biz’ az, édeslányom, sokat felfaltam én azzal; hamm! téged is felfallak! – s elnyelte a leányt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 44. sz.).

44. A bosszús farkas.

Egy kis leány öreganyjának mindig ételt hordott s egy napon egy farkassal találkozott, ki kért tőle ételt, de a leány nem adott. Másnapon ismét nem adott, harmadikon sem. A farkas kikérdezte a leányt, hol lakik az öreg anyó? s azt kitudván, gyorsan odafutott s az öreg anyót megölte, húsát a kéménybe akasztotta, vérét egy korsóban az ajtó megé tette, maga pedig az ágyba feküdt.

Midőn a kis leány eljött, mondá:

– Kedves leányom, tudom, hogy éhes vagy, azért menj, a kéményben van hús és szalonna, vágj le onnan!

Amint a kis leány a kéménybe ment, hallá a hústól:

– Ne vágj énbelőlem, én vagyok öreganyádnak a húsa!

A kis leány először, másodszor leszaladt, de harmadszor semmit sem gondolt vele s a húsból kenyérrel evett.

Későbben kérdé a farkas:

– Szomjas vagy-e, leányom?

– Az ám! – felelt a kis leány.

– Ott van az ajtó megett a korsó bor.

Odamegy a leány, azt mondja a vér:

– Ne is bánts engemet, én vagyok az öreganyád vére!

De a leány ivott. Öreganyjához akart feküdni, pedig ott a farkas volt, azt mondta:

– Öreganyám, mitől olyan szőrös a kend lába?

– Azért, fijam, mert sokat járok; a kezem pedig azért szőrös, mert sokat dolgozom.

– Öreganyám, miért olyan nagy a szája?

– Azért, fijam, mert én sok embert ettem ám meg s mivel te nekem három napig nem adtál enni, téged is megeszlek!

S mint másokkal, a kis leánnyal is így tett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 399. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged).

45. Egyék, igyék komámasszony.

Volt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony. Szegények voltak, csak a gyermekeknek nem voltak szűkében, mert már ép annyi gyermekök volt, mint ahány lyuk van a rostán, mikor újra egy kis gyermekök született. Már az egész falu keresztkomájok volt s nem akadt a falujokban, aki újra elvállalta volna a komaságot.

Elindult hát a szegény ember a szomszéd faluba komát keresni. Útjában találkozott egy asszonnyal, aki elvállalta a komaságot a szegény ember örömére s visszatért vele a keresztelőre.

Néhány esztendő mulva, mikor a keresztfiú megnövekedett, meglátogatta a szegény embert a komaasszonya s kérte, hogy látogassák meg őt is. Sok kérés után el is indultak, magokkal vitték a legkisebb fiút.

Mikor mentek, az úton nagyon sok csontot találtak, a felesége vissza akart térni:

– Térjünk vissza, lelkem, nézd, ezek itt embercsontok!

– Mit gondolsz? – mondja az ember – hisz’ ezek csak lócsontok!

Tovább mentek, akkor meg sok emberkoponyát találtak, mire az asszony még erősebben fogta, hogy térjenek vissza, de az ura elhitette vele, hogy itt régen temető volt.

Végre elértek a komaasszonyhoz. Mikor a pitarba bementek, a sok kanál a konyhán tánczolt, de amint meglátták az idegeneket, azonnal a kanáltartóba ugráltak vissza; a kemenczében nagy tűz égett. Bementek a szobába, a Komájok nagyon szívesen fogadta őket, de a szegény asszony az ijedségtől alig tudott megállani, mert a komaasszonya éppen akkor csapta fel az öléből a nyakára a fejét.

Komájok kiment a szobából és a kis gyermeket is kihívta, kit az égő kemenczébe vetett. Nemsokára vacsorát hoztak be, emberhúsból és vérből állott. Azonnal hozzáfogott a háziasszony a kínáláshoz; az ember evett is belőle, de az asszony egy harapást sem akart enni.

– Egyék, igyék, komámasszony!

– Nem eszem, nem iszom, komámasszony!

– Miért nem eszik, nem iszik, komámasszony?

– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor jöttünk, az úton sok embercsontot találtunk!

– Lócsontok voltak azok.

Ezzel nyugtatá a gazda vendégét. Újra hozzáfogott a kínálgatáshoz, mikor az asszony a kanalak tánczát és az égő kemenczét hozta fel okul, hogy miért nem eszik. Gazdája ugyan azt mondá, hogy a kanalak számára bált rendezett, azért tánczolnak, a kemenczében kenyeret sütnek; de semmit sem használt, (csak kínálta az asszony):

– Egyék, igyék, komámasszony!

– Nem eszem, nem iszom, komámasszony!

– Miért nem eszik, nem iszik, komámasszony?

– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor benyitottuk az ajtót, komámasszony az ölében tartotta a maga fejét!

– Hamm! téged is bekaplak, mint a fiadat, ha finyáskodsz! – mond a Boszorkány s elnyelte előbb az asszonyt, azután az urát is.

(Ipolyi A. gyüjteményében 21. sz. Szeremley József gyüjt. Gelej, Borsod vármegye).

46. Kató néni és a pap.

Egyszer volt, hol volt, hol nem volt, talán nem is igaz volt, túl az Óperenciás-tengeren volt egy falu, abban lakott egy öreg Boszorkány: Kató néni.

A pap, kihez bejáratos volt, mindig mondta neki:

– Ugyan, Kató néni, tanítson kend engem egy kis öregírásra! Tudom, hogy tud kend, mert az egész faluban azt beszélik, hogy mikor a tehén véres tejet ad s az asszonyok az ingeket fejszefokkal megverik, másnap mindig össze van a kend feje törve, tehát kend Boszorkány.

Kató néni nem állhatta már a sok sürgetést, megigérte s pénteken éjszaka 12 órakor kopogtatott a tiszteletes ablakán.

A pap egy kevéssé gondolkozván, hogy a felesége észre ne vegye, mezítláb egy ingben-gatyában kiment s Kató néni hátára vevén, ráült a piszkafára és e szavakkal: »Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok!« szélszárnyra kelve, repült a levegőn keresztül a fák teteje felett egy nagy sárga rezidencziáig, ott a papot az ajtófél mellé támasztotta, maga bement a mulatságba. A királynő: Zsémbes Panni kérdezte Kató nénitől, hogy ki az az ember az ajtófélen? S Kató néni feleletére, hogy most akarja magát a Boszorkányok közé bevétetni, a királynő felállt és az új vendéget embercsontokból s koporsódeszkából készült mesterséges asztalhoz ültetvén, elébe tette az emberkoponyából készült kalamárist, egy aranypennát s egy fekete könyvet s parancsolta, hogy írja bele a nevét. A pap megijedt s e szavakat írta bele:

– Jaj Istenem!

A Boszorkányok elolvasták az Isten nevét, a papot jól megverték.

A pap imádkozva a megtartásért, azon vette magát észre, hogy a vár eltűnt, ő egy fa tetejében maradt s a kalamáris a kezében aranypohárrá vált.

Nagynehezen azután a fáról leszállván, az Óperenciás-tengert átúszta s miután három vagy négy napi fáradság után éhen-szomjan egy folyó partjára ért, meglátta a kutyafejű tatárok királyát ott sétálni.

A király meglátván ezt a magas kalapú embert, magához hívatta s kérdezte tőle, hogy miféle ember? Tud-e magyarul? A pap azt felelte reá, hogy tudok! Mi a királynak nagyon megtetszett s megfogadta a fiai mellé instruktornak.

A pap, amint meglátta a királynét, mindjárt ráismert, hogy ez az az asszony, aki neki a nagy fekete könyvet adta; a királyné is megismerte őt, de egyik sem mert szólani.

Egyszer a király megalázván magát, bement az instruktor szobájába s ott megismerte az aranypoharat, kérdezte, hogy hol vette? Ez az ő felesége pohara?!

– Felséges uram, engedjen meg most, délben az asztalnál az egész dolgot elbeszélem, s úgy történt.

A király megharagudván, feleségét néggyé vágatta s a vár szegletére akasztatta. A papot megjutalmazván, hogy fijait magyarul megtanította, hazaküldte; de már ekkor családja kihalt s nemsokára neki is vége lett. Kató nénit a király parancsából megégették.

Ha a pohárt a király meg nem ismerte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Ipolyi A. gyüjteményében 10. sz. Katona Endre gyüjt.)

47. A Boszorkány és a vadász.

Volt egyszer egy igen jámbor szívű, de nem nagyon vagyonos uraságnak egy messze terjedő, rengeteg erdő szélén majorja, melyben leginkább jó fejősteheneket és juhokat tartott. Az uraság a majortól nem messzire lakott.

Egyszer elkezdett fogyni a tehenek és juhok teje s így a szegények nem kaptak ingyen tejet, amiért megátkozták a megrontót és az átok fogott is. Aki megrontotta, kitanult Babonás asszony volt, ennek volt egy leánya, aki szinte meg akarta tanulni ezt a mesterséget, kérte anyját, hogy tanítsa meg reá. Anyja hallgatott, de leánya nem szünt meg rimánkodni.

– Ne tanuld te ezt meg, nem boldogság ez, hanem kárhozat! Ha azonban velem együtt el akarsz kárhozni, ám lásd, de még egyszer mondom, ne kívánd e lélekölő dolgot tudni!

A leány ezen megütközött s félt.

Ezután az anyja meghalt anélkül, hogy leányát megtanította volna e mesterségre.

Évek multával egy vadász vetődött az erdőbe, vadászata közben ritka vadra akadt, de sehogy sem ejthette el. Este, amint hazafelé ment a vadászatról, sírást hall, mintha asszony sírna. Gondolkozik a vadász, felkeresse-e a szerencsétlent?

Amint a major felé néz, lát egy asszonyalakot, kezét összekulcsolva sírni.

– Dicsérjük a Jézust, szülém! – mond a vadász – Mi a baja, hogy oly keservesen sír?

– Jó, aki teheti! – mormogá a Vén, beesett szemű, kormos, ráncozképű asszony.

– Mi lélek hozott ide, erre a borzasztó helyre, honnét még a madár is elröpül!

– Vadászni jöttem, hallottam jajgatásodat, azért jöttem erre.

– Távozz e rém helyről!

– Nem megyek!

– Ha oly bátorszívű vagy, állj amoda a vastörzsű fa mellé s nézd, mi történik velem!

Már tizenegyre volt éjfél előtt s mégsem látott semmit, már únni kezdte a várakozást, mikor zörrenést hall s néz jobbra-balra, egyszer megpillantja a zörgést okozó alakokat, feketék voltak azok, mint a korom s egyenesen a Vénasszonynak tartottak. Mikor közelebb jöttek, még inkább meggyőződtek, hogy ezek Ördögök, mert farkuk, szarvuk, lólábuk volt, sőt egyikük kutyafejű és oly szőrös volt, mint a medve.

A magukkal hozott nagy üstöt, bárdokat, tőkefát, szurkot s tűzrevalót lehányták a földre, s míg az egyik tüzet rakott, a másik az üstöt tette reá, a harmadik szurkot vetett bele, kettő pedig megragadta a Vén szülét, tőkére tette, bárdokkal apróra vagdalta s a szurokba vetette, azután háromfertály tizenkettőig főzte. Majd másik kettő felkapta az üstöt s tartalmát a földre öntötte, a darab húsokat felszedve belőlük embert formált, egy harmadik belefujt s ismét a Vénasszony állott elő.

Szürkületkor azután hozzáment a vadász.

– Bátor ember vagy, – mond a Vénszüle – áldjon meg az Isten, rajtam segítettél. Hajdan e helyen major volt, a major gazdája eltartotta a szegényeket, de én megrontottam a jószágait, ezért a szegénység megátkozott s így kilenczvenkilenc évre lett szabva büntetésem; hanem hogy végignézted kínzatásomat, a hátralevő tizenkilencz esztendő szenvedésétől megszabadítottál; az Isten áldjon meg! Mondd el mindenkinek, hogy senki se bántsa a másét.

(Ipolyi A. gyüjteményében 286. sz. gyüjt. Deák János, Kecskemét.)

48. Turánka.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, ki sétálni menvén, egy asszonnyal találkozott, ki leányát verte, kitől kérdezte:

– Miért üti?

Azt felelte, hogy minden kendert fel akar fonyni.

– No, – mond a királyfi – én elveszem! és elvette.

Háborúba menvén, azt hagyta meg nejének, hogy szobavászont egy hét alatt megfonjon! A királyné búsulva ment a templomba, hogy mit tegyen? Kérdé egy vén banyától, kivel megegyezett, hogy a banya megfonja a kendert, amiért a királyné ha a nevét ki nem találja, övé lesz a kender.

A királyné öccse egy hegy előtt menvén, hallotta, mikor énekelték:

– Fonyunk, fonyunk királynénak, majd a mijenk lesz, nevem ki nem találja, pedig csak e név: Turánka.

A fiú elmondá nénjének, ki azután a banya nevét kitalálta; miért is bosszúból a ház tetejét a banya elvitte; de a királyné férje hazajövetelére megkészítette s ezentúl boldogul éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 464. számú gyüjt. Wéber Károly Szeged.)

49. Incsulka.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt három leánya, minduntalan kérték atyjokat, hogy őket sétálni eressze el; végre megengedte: a királykisasszonyok sétálni mentek. Estére – mert eltévedtek – egy Ördöngős-vénasszonyhoz tértek be szállásra.

A gonosz asszony a királyleányok feje felé lapátot, szénvonót és seprőt rakott, hogy saját leányaitól – mert neki is volt három – megkülönböztethesse s hajnalban a jelek után fejöktől megfoszthassa.

De Incsulka, ki a királylányokat sétálás közben mindig szemmel tartotta, felköltvén őket, hazafelé indult, a lapátot, szénvonót, seprőt az Ördöngős-vénasszony leányai fejök fölé tette.

Az Ördöngős-vénasszony a jelek szerint a leányai fejét vagdosta le.

Mikor tévedését észrevette, utána szaladt Incsulkának, utána kiabált:

– Ucczu, ucczu vasgereblye, majd elérjük Incsulkát, majd meggerebenezzük! – s utána vágta a vasgerebent.

Mikor hazaérkeztek, a legöregebbik királyleány felment az atyjához s azt mondta:

– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a kertjében egy aranyvessző, ha akarná Incsulka, elhozhatná.

Incsulkát elküldte a király az aranyvesszőért, el is hozta; de majd a hátába repült a vasgereben.

Ezután felment a második leány.

– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a kertjében egy arany káposztafeje, ha akarná Incsulka, elhozhatná.

Incsulkát elküldte a király az aranykáposztafejért, el is hozta, megint utána repült a vasgereben.

Felment a harmadik leány is.

– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a szobájában egy ékesszavú madara aranykaliczkában, ha akarná Incsulka, elhozhatná. Incsulkát elküldte a király az ékesszavú, aranykaliczkás madárért. Ekkor Incsulka zsákban hájat vitt s mikor a kutya ugatott, adott neki hájat:

– Ne ugassál, kis kutyám! hájat adok.

Míg a kutya a hájat ette, addig az ékesszavú, aranykaliczkás madárral továbbállt; de megint majd póruljárt; mert a vasgereben utána repült.

– Uczcu, ucczu vasgereblye! majd elérjük Incsulkát, majd meggerebenyezzük! – biztatással.

Végre a három leány kérésére Incsulkának megparancsolta a király, hogy az Ördöngős-vénasszony ujján levő aranygyűrűt hozza el.

Incsulka vett egy egész zsák hájat, a kis kutyát jóltartotta hájjal, bement a szobába s a Boszorkány ujjáról húzta le a gyűrűt; de ez felébredt, megkapta Incsulka kezét s mondta:

– Ejh, gonosz Incsulka! megfosztottál három szép leányomtól, aranyvesszőmtől, aranyfej káposztámtól, arany kaliczkámtól, ékes, kis madaramtól, most megfogtalak!

Előhívta szolgálóit, Incsulkát zsákba varrták, a kemenczét »úgy fütötték, mint pokol«, hogy abba bevessék.

Míg a kemencze fült, addig Incsulka a kutyával egyezkedett:

– Rágd ki kis kutya a zsákot, háj van benne!

A kis kutya a zsákot kirágta, Incsulka a kutyát varrta a zsákba, ő pedig az asztalon levő aranygyűrűvel eloldalt.

A kemenczét jól befűtötték, a zsákot belevetették, csak akkor vették észre, hogy Incsulka megfosztotta őket a kutyától és gyűrűtől, mikor a kutya sivalkodását hallották. Az Ördöngős-vénasszony a haját tépve ment Incsulka után:

– Ejh, gonosz Incsulka! Megfosztottál három szépleányomtól, aranyvesszőmtől, aranyfej káposztámtól, arany kaliczkámtól, ékes, kis madaramtól, arany gyűrűmtől, szép kis kutyámtól; ucczu, ucczu vasgereblye! majd elérjük Incsulkát, majd meggerebenezzük! – a hátába vágván a gereblyét, Incsulka elillant.

(Ipolyi A. gyüjteményében 405. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

50. A királyleány és a tizenkét Óriás.

Hol volt, hol nem volt, volt egy hétországi király, kinek meghalt a felesége és úgy gondolkozott, hogy újra meg fog házasodni, mivel a királyoknak sokáig nem szabad özvegyen lenniök. Volt egy hétországi királyné, kinek az ura meghalt, úgy gondolkozott a király, legjobb lesz ezt neki feleségül venni.

A királynak volt egy fia és egy eladó leánya, az özvegy királynénak is volt egy eladó leánya. A király, hogy mentül előbb megházasodhassék, levelet küldött az özvegy királynéhoz megkérésképen. A királyné beleegyezett a házasságba, csakhamar megtörtént a lakodalom.

Sok ideig boldogságban töltötték napjaikat, de a két leány, a királyé és a királynéé haragban voltak egymással, mert a király leánya nagyon szép volt, a királynéé csúnya. Nagyon sok herczeg, gróf, király járt a házhoz és mind a király leányával kívánt beszélgetni, szerelmeteskedni, mivel a király leánya nagyon szép volt.

A királyné leánya látta, hogy őt igen kevéssé becsülik, gyakran panaszkodott az anyjának és úgy gondolkoztak mind a ketten, hogy legjobb lesz, ha elvesztik a király leányát.

Volt a király leányának egy igen kedves étele, úgy okoskodtak tehát, hogy legjobb lesz, ha felállnak az asztaltól; a királyné leánya elkészítteti az ételt s megmérgezi, úgy adja oda a király leányának, hogy haljon meg tőle.

Úgy is lett, elkészíttette az ételt, megmérgezte s megparancsolta a szakácsoknak, hogy a világért se merjék megkóstolni.

A király fia már iskolábajáró volt, egyszersmind táltos, ki tudta testvérének veszedelmét, az iskolából előbb hazajött, mint kellett volna. Mikor hazament, bement az istállóba, hol az ő táltos paripája volt. Amint beért az istállóba, megszólalt a ló:

– Kedves gazdám, tudod-e, mi újság?

– Jól tudom, kedves lovam.

– Nohát vigyázz, hogy meg ne öljék a nénédet!

A királyfi felment atyjához, megcsókolta kezét, a király ránézett fiára s kérdezte tőle:

– Mi bajod, hogy ily korán hazajöttél, még érted sem mentek?

– Rosszul érzem magam, azért jöttem haza.

Innen a királyfi bement testvérnénjéhez, megcsókolta s mondta neki:

– Hallod-e, kedves néném, délben az ebédnél mindenféle ételből ehetsz és mindenféle italból ihatsz, de mikor felállunk az asztaltól, mostohaanyád a te kedves ételedet be fogja hozatni, abból ne egyél, mert ha eszel, meg fogsz tőle halni!

A leány elneveté magát öccse beszédén, de mégis megkérdezé, hogy hogyan tudja ő ezt?

– Próbáld meg, adjál a kis kutyádnak belőle, ha az meg nem fog dögleni, te sem halsz meg; de ha megdöglik, ne egyél belőle!

Jött az ebéd ideje, mindnyájan leültek és ebédeltek, ebéd után a királyné a leányhoz ment s mondta:

– Oh, szerelmes leányom! a te kedves ételedet elkészíttettem a számodra és elfeledtem behozatni, hanem mindjárt behozatom.

Behozták az ételt, a királyné kínálta a leányt, de a leány megfogadta öccse szavát, nem evett, miért a királyné méregbe jött s kiment a szobából.

Ekkor a királykisasszony megétette a kis kutyáját az ételből, a kutya tüstént megdöglött.

Ekkor a királyfi azt mondá a nénjének:

– Szedj össze magadnak annyi kincset, amennyivel holtig megéred és bujdossál el a világba, mert itt elölnek, ha ezer lelked lesz is!

Este azután lementek a kincses pinczébe és annyi kincset szedett magának, amennyit elbírt; összeszedte a maga ruháját is és testvére kíséretében kiment a városból s a városon kívül nagy síránkozások között megváltak egymástól.

A leány ment, mendegélt egy nagy erdőben, a honnan két hétig ki nem tudott menni; mindig erdőben kellett menni s már elfogyott az eledele is és csak gyökerekkel s vad gyümölccsel táplálkozott s már-már halálát is kívánta, mikor egyszer csak egy, nagy kastélyra akadt, ahol tizenkét Óriás lakott. Amint az ajtóhoz ért, az ajtó magától kinyílt, de egy lelket sem talált, mert az Óriások rabolni voltak. Bement a konyhába, itt szörnyű nagy tüzet látott s tizenkét vasfazekat telve hússal körülötte főlni. Ment beljebb, ismét egy ajtó nyílt meg előtte, tizenkét ágy volt a szobában és egy arany oltár. A szoba nagyon szemetes volt, a leány kiseperte. Amerre ment, az ajtók kinyíltak előtte, minden volt, ami csak kellett, hozzáfogott főzni, az ételt megfőzte. Mikor beesteledett, a leány csipkebokor háta mögé húzta magát, hogy ott várja be az Óriásokat.

Amint az Óriások hazamentek, látták, hogy ki van seperve, meg van főzve, mindjárt gondolták, hogy itt valakinek járni kellett, mert ez magától meg nem történhetett; hozzáfogtak keresni. Nem sokáig keresték, az Óriások feje csakhamar reátalált a bokor háta megett; kihívta a leányt a bokrok közül s bevezették a szobába, hol az Óriások feje kardot rántott társaival s hétszer megesküdtek az Istenre és kardjokra az oltár előtt, hogy a leányt holtig nem fogják elhagyni s aki a legkisebb rossz gondolattal lesz is a leány iránt, mindjárt fejét veszik. Hozzáfogtak vacsorálni, vacsora után szép ágyat csináltak a leánynak aranyból és gyémántból.

Másnap ismét kimentek az Óriások rabolni, ezalatt az öregkirály kerestette már leányát; a királyfi mit sem akart testvéréről szólani, a királyné pedig megijedt, összehívatta a Boszorkányokat, kiknek ő volt a feje s kérdezősködött tőlök, hogy kitudódik-e gonoszsága? Egy azt mondta, hogy ő tudja, hol van a leány, de oda nem lehet menni; a királyné sok kincset igért neki, csak menjen oda és ölje meg. Mikor az Óriások rabolni voltak, a vénasszony odament s nagyon kérte, hogy eressze be, de a leány nem eresztette be, így vissza kellett neki menni a királynéhoz jelenteni, hogy oda nem lehet bemenni. A királyné ismét összehívatta a Boszorkányokat, hogy ki tudja módját keríteni, mint lehetne a leányt megölni? A vénasszony azt mondta, ha oly gyűrűt ad neki, amelyik megér egy országot, ő azt a gyűrűt megcsinálja olyannak, hogyha azt a leány az ujjára teszi, mindjárt meghal.

A királyné megcsináltatta a gyűrűt, a vénasszony, mikor az Óriások rabolni voltak, odavitte és az ablakon bedobta a gyűrűt. A leány felvette az ujjára, az ujja megdagadt s a leány meghalt.

Este hazajönnek az Óriások, a leányt halva találják, hozzáfogtak siratni. Azután tizenegy Óriás koporsót csinált neki, a legsűrűjébe az erdőnek eltemették s temetés után mind a tizenketten kardjokba ereszkedtek.

A királyfi jól tudta mindezt, mintha vadászni menne, elment arra a helyre, hol a nénjét eltemették, vele ment a katonája is. Mikor a helyhez közeledtek, nagy tüzet láttak, a világosság mellett meglátták a tizenkét Óriást kardjokba dőlve és a koporsót, amelyben a leány volt; a királyfi felrakatta a tizenkét Óriást és a koporsót s elvitte atyjához.

Hazaérkezvén, atyja kérdezé, miért jött ily hamar haza?

– Van már elég vadunk, nem szükséges több! Szeretnéd-e atyám a leányodat halva látni?

Beviteté a koporsót a tizenkét Óriással együtt, mire a király elájult.

– Szeretnéd-e őt még egyszer életben látni?

– Szeretném! – felelt a király – Erre a királyfi felült táltos lovára s félóra mulva élesztő vizet hozott, megmosta a leányt s az Óriásokat mindjárt feltámadtak.

– Lásd, atyám, ez a tizenkét vitéz felajánlotta életét leányodért, mivel kívánod őket megjutalmazni?

A király leányát jutalmul az Óriások fejének adá, a többi pedig az országából válaszhatott magának feleséget.

Az Óriások a lakodalom után odahagyták kastélyukat és kincseiket a király udvarába szállították, hol most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 7. sz. Tóth Lajos gyüjt. Debreczen.)

51. Mostoha királyfiakat gyilkoltat.

Hol volt, hol nem volt, volt egy király mostoha feleségével s két gyermekével s a mostohának egy gyermekével. A mostoha, mivel saját gyermekét akarta királlyá tenni, mindenkép igyekezett a királyfiakat elveszteni. Mivel tudta, hogy a király őt nagyon szereti, mondá:

– Édes férjem, ha akarod, hogy épséges és egészséges maradjak, hagyd a két fiad máját megennem!

A király végre is felesége rimánkodásaira hallgatván, fiait leölette, tüdejöket és májokat a mostoha megette, többi testöket pedig elásatta az udvarban.

Ezen a helyen két arany almafa nyőlt, mire a király is büszke volt és sok király irígyelte fájait. De a mostoha nem nézhetvén a fákat, mondá férjének, hogy csináltasson belőlök két ágyat. A király, ámbár szomoruan, ezt is megtevé.

Éjjel a király nyugodtan aludt, de a mostoha éppen nem úgy; ébren lévén, hallotta a királytartó ágyat beszélni:

– Édestesvérem, de könnyű terhet hordok én, édesatyámat!

De a másik mondá:

– Annál nehezebb az enyém! mert én gyilkosomat hordom!

Másnap a mostoha az ágyakat összehordá s megégeté.

De egy szikrányi mind a két ágyból lepattant, miből azután aranygyapjas kos lett, ezeket is megégettette a mostoha, de belőlök egy-egy gyapjúszál ugrott ki, a szél a vízre vitte s ott két arany kácsává változtak.

Onnan egy öreg anyó fogta ki őket, ekkor aranyhajú gyermekeké váltak.

Az öreg anyó a palotába vitte őket, hol a gyermekek elbeszélték, mint igyekezett a mostoha elveszteni őket, ekkor a király a mostohát a leányával együtt felnégyeltette s a két aranyhajú fiú atyjával boldogul él.

(Ipolyi A. gyüjteményében 395. sz. Véber Károly gyüjt. Szeged.)

52. A két árva királyfi.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, volt annak a királynak egy felesége meg két fija, az egyiket Miklósnak hívták, a másikat Andrásnak. Meghalt az édesapjuk, árván maradtak.

Hát biz’ az ő édesanyjok, a királyné nem a legjobb anya volt, nem szerette a fijait, a király halála után mindjárt kikergette a szobáiból és a szakács gondviselésére bízta őket, így a fiúk nagyobbrészt a konyhán sürgölődtek s gyakran belekotnyeleskedtek az anyjoknak készített drága ételekbe. A szakács, aki különben becsületes ember volt, nem állhatta ezt tovább, kapta, eljáratta saját pénzén a gyermekeket az iskolába, mintha az övéi lettek volna.

A gyermekek növekedtek, anyjok pedig napról-napra traktálódzott s amint az év betelt, letette a gyászt s másik királyhoz készült férjhez menni s már tartották is előre a nagy czéczót.

Egyszer a lakodalom előtt való nap éjszakáján azt álmodta a királyné, hogyha a fiai madarának a szívét meg a máját megeszi, nagyon szerencsés lesz, mert a májától minden éjszaka egy kendő arany és ezüst terem a feje alatt, a szívétől pedig bizonyosan király lesz, aki megeszi. Kapta másnap reggel mindjárt megparancsolta, hogy neki a királyfiuk sárgarigójának mindenét szépen megsütve adják az asztalra másnap délre; különösen a máját és a szívét el ne felejtsék, mert különben leütteti a szakács fejét.

Egyszer úgy déltájban jön haza az iskolából a két fiú, amint a sárgarigó meglátta őket, lerepült a Miklós vállára, de amint bementek a szobába a királyfiak, a rigó kint maradt, megfogta a szakács, kitekerte a nyakát, megkoppasztotta hamarjában s elkezdte sütni. Azalatt a királyfiuk megtanulták a leczkéjöket, a konyhára jöttek kuktákodni s ott szaglálódva járkáltak ide s tova.

Amint egyszer a szakács lehajol tűzrevalóért, Miklós odaugrik s kikapja a madár máját és szívét, egyenesen befalja s azzal térült-fordult mindegyik egyet s iszkiricz! ki a konyhából!

A szakács megy a sárgarigót nézni, hogy szépen pirul-e már? hát látja, hogy nincs sem szíve, sem mája.

– No, ez így sehogy sem jól van, már ezt megint a két fiú közül tette valamelyik; de már mindegy, nem tehetünk róla, majd segítünk valahogy a bajon!

Kiment a szakács az udvarra, megfogott egy kis jérczét, kivette a szívét és a máját, odatette a rigó mellé. Ebédkor felvitte az asszony elé, ki nagyon megörült neki s megette mindjárt a máját és szívét, azután várta, hogy éjszaka terem-e a feje alatt kendő ezüst és arany; de biz’ ott csak nem termett, amin szerfelett megharagudott, magához rendelte a szakácsot s rátámadt, hogy őt hogy’ merte megcsalni? Mert nem azt a szívet meg májat adta a rigó húsa mellé, amelyiket kellett volna.

A szakács nagyon megijedt, térden állva mondta a királynénak, hogy alkalmasint a királyfiak közül ette meg valamelyik; mert más nem volt a konyhában.

– No, hát reád bízom, ölesd meg mind a kettőt s vedd ki belőlök, mert még épen van bennök.

A szegény szakács hazament, megmondta, hogy mit kell tenni az úrfiakkal. A kukta megfogta a két úrfit, kivitte az erdőre, hogy majd megöli őket; de amint hozzá akar fogni, elkezd András könyörögni s annyira könyörgött, hogy megkegyelmezett nekik; azután leütött egy vadmalaczot, kivette a szivét és máját, hazavitte, a királyné megette, de csak nem termett az ő feje alatt sem arany, sem ezüst; ezért megfogatta a kuktát, megölette és lovasokat küldött mindenfelé, hogy fogják meg a királyfiakat, de hasztalanul, mert azok már kint voltak az ország határából.

Amint mendegéltek, azt mondja egyszer András Miklósnak:

– Hallod-e édesbátyám, váljunk kétfelé, majd talán úgy jobban szolgál kinek-kinek a szerencse S ezen a helyen jöjjünk össze tizenkét év után!

– Nem bánom, legyen meg! Isten áldjon meg!

– Áldjon meg téged is, bátyám!

Még egy darabig búcsúztak, azzal elmentek, egyik jobbra, másik balra.

Miklós alig ment egy darabig, hát egy nagy városhoz ért, melynek mindene feketébe volt vonva, s csak egy kapuja volt nyitva, mert az egész város fallal volt körülvéve s egy lélek sem jött sem ki, sem be azon; kapta Miklós, bement rajta.

Hát amint belépett, elkezdtek odabent kiabálni:

– Éljen a király!

Miklós nem tudta elgondolni, hogy mi ennek az oka; hanem azután megmondták neki: hogy nem régen meghalt az öreg király, nem maradt neki semmi rokona, nem tudtak megegyezni a királyságon, kapták, elhatározták, hogy kinyitják a város kapuját s aki először bejön rajta, az lesz a király s éppen Miklós jött be legelőször rajta, ő lett a király.

Az öccse sokáig vándorolt anélkül, hogy szerencséje akadt volna.

Ment, mendegélt, míg egyszer egy vár előtt volt, kapta magát, bement a várba; abban a várban lakott három szebbnél szebb királykisasszony, de mégis legszebb volt közöttük a legfijatalabbik. Ezek nagyon szívesen fogadták Andrást, marasztalták, András maradt is, hozzáfogott mindenhez és csak se széna, se szalma, az lett biz’ annak a vége, hogy beleszeretett a legkisebb királykisasszonyba s nemsokára egy pár lett biz’ őbelőlük; éltek boldogul.

Egyszer András hallotta, mivel nagyon nagy híre volt, hogy messze innen lakik egy elátkozott kisasszony, a neve Zsófi, ki a férfiakat sorra tüntette el, még pedig úgy, hogy nyomára sem jöttek.

András gondolta, oda el kell menni, mit meg is mondott a feleségének. Hasztalan volt a felesége részéről minden rimánkodás, nekikészülődött. Adott a felesége neki egy ostort, mellyel ha valaki körülkanyarította magát s azt mondta:

– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok! – mindjárt ott volt.

Kapott a feleségétől oly sapkát, mit ha a fejébe tett, nem látta senki. Fejébe tette András a sapkát, körülkanyarította az ostort s elkiáltotta:

– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok, Zsófinál! – s egyszerre a tenger partján termett.

Nem messzire a parttól vár volt, mely lánczokon a csillagokról függött és sebesen forgott, az oldalából beretva és más éles szerszám állott ki. András ott állt egész délig, mikor a vár megállott, – mert minden délben két óráig nem forgott a vár – ekkor keskeny híd emelkedett ki a vízből a várig; kapta magát András, bement a várba.

Zsófinak András nagyon megtetszett, vele is élt egy hónapig, de ekkor már arról gondolkozott Zsófi, hogy’ tegye el láb alól?

Volt Zsófinak olyan könyve, hogy belőle kilenczvenkilencz mérföldre el tudta Andrást olvasni. András egy puszta szigeten találta magát nyoszolyástól együtt reggelre.

András mindjárt tudta, hányadán van a dolog, hogy őt Zsófi elolvasta, keresi az ostort, nincs a feje alatt, Zsófi kilopta, de a sapkát még sem bírta kilopni, mert a kebelében volt az ing alatt. Nem tudta már András, mit csináljon, menne, de nem lehet; egyszer egy hajó kötött ki a szigeten, a török basa fija ment Zsófit megnézni, András bement a hajóba, fejébe tette a sapkáját, nem látta senki.

Valahányszor a basa evett, ő mindig a háta megett állt, ő is evett a basa táljából. A basa szakácsai nagyon csodálkoztak, hogy most mindenből kétannyi kell, mint azelőtt.

Amint mentek, elértek egy szigethez, oda senkinek sem volt szabad menni, mert ott az Óriások laktak, András kiment a szigetre, őt nem látta senki.

Amint ment egy darabig, lát egy gyönyörű szép szőlőt, a tőke tele volt a legszebb fürtökkel rakva, odament s amint egy szem fekete szőlőt megevett, nagy malomkő esett a nyakába, melyből sehogy sem bírt kibujni. Kínjában levert egy szem fehér szőlőt, mely elébe gurult, kínjában beharapta s alig hogy lenyelte, eltűnt a nyakáról a malomkő. Leszakajtott egy fürt kék szőlőt, azzal visszament a basa hajójába.

Nemsokára azután elértek Zsófia várához. András első volt beszaladni a várba, megtalálta Zsófit, ki éppen czifrázta magát a nagy tükörben. András letette a szőlőfürtöt, Zsófi pedig amint visszafordult s meglátta, azonnal evett s rögtön egy, nagy malomkő esett a nyakába.

Ekkor András lekapta a fejéről a sapkát, hogy Zsófi ismerje meg. Zsófi könyörgött neki, hogy csak vegye le a követ, de András nem akarta; odaadta Zsófi neki az ostort is, de András nem vette le. Azután megtudta Zsófitól, hogy a küszöb alatt oly aranypálcza van, mellyel ha háromszor megkerülik a várat s harmadszor rácsapnak, a vár aranyalmává változik.

András úgy is tett, a vár aranyalmává változott, mit a zsebébe tett, kezébe vette az ostort:

– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok, a feleségemnél!

Egyszerre otthon volt s talán még most is élnek együtt boldogul.

(Ipolyi A. gyüjteményében 570. sz. Kalmár Bertalan gyüjt. Félegyháza.)

53. A mostohaleány.

Egy mostohának két leánya volt, tudniillik édes és mostoha.

Mostohaleányát minduntalan szolgálni kergette; végre sütött neki hamuból pogácsát s kihajtotta. Hosszas útjában egy gunyhóra akadt, hova bement s hol egy macskán kívül, ki ennivalót kért tőle, senkit sem talált. A leány egész pogácsáját odaadta a macskának, mire az öregasszonnyá változván, így szólott hozzá:

– Én jószívűségedet tettem próbára, szegény leány, s mivel te nekem egész pogácsádat ideadtad, én sem leszek háládatlan. Tudd meg tehát, nekem emberevő fiaim vannak, kik ha hazajönnek s téged itt találnak, azonnal megesznek; hanem bujj el egy kis időre a kemencze mellé s várd be, míg el nem készítem fijaimat fogadtatásodra.

Nemsokára tizenkét: Szél, Hold, Nap, Argilus és különbféle nevet viselő fija hazajövén, messziről kiáltottak:

– Fi! emberszag van itt, add ide anyánk, hadd együk meg!

De az anya megkérlelvén őket, annyira vitte, hogy gazdasszonyuknak fogadták a leányt.

Egy esztendő három napból állott.

A fiuk meg voltak vele elégedve, de volt ott még egy Vénbanya, ki feltette magában, hogy harmadnapra megöli s megfőzi. Ezt hallván a macska, a leányt útra készítvén, három köpetet parancsolt a konyhába köpni és a vasfazékot telehordani vízzel.

A leány elment, a Vénbanya alig várta a víz forrását s óránkint kérdezte a szobából a leányt:

– Még sem forr a víz?

Mire a köpet felszólalt:

– Nem forr!

Háromszor felelt a három köpet, azután hasztalanul kérdezte a Vénbanya, nem felelt senki; ekkor kijött a szobából, hozzáfogott a leányt keresni, sehol sem találta, mert már egy kastélyba szegődött, hol jól folytak dolgai.

Hogy a mostohaleány dolgai jól folytak, megtudta a mostohaanya, elküldte tehát édesleányát, ki ugyanazon az úton haladt, amelyen a mostoha, de ő a macskát felrugta, mikor enni kért, ezért a macska fijai, a Szél, Hold, Nap és a többi szétszaggatták és megették.

A mostohaanya meg akarván leányát látogatni, hasonló sorsra jutott, szétszaggatták s így a jószívű leány maga maradt az egész családból.

(Ipolyi A. gyüjteményében 144. sz.)

54. A mostoha- és az édesgyermek.

Egy asszonynak két leánya volt, édes és mostoha.

A mostohát világba küldte, sütött neki hamuból pogácsát útra.

Ez egy erdőben egy házikóra talált, a házikóban pedig egy cziczka és kakaska laktak, ezek evegették a pogácsáját. S valahányszor kértek, adott nekik, mindig azt mondták:

– Jó tettedért jót várhatsz!

Éjféltájban zörgettek az ajtón az Ördögök s ilyképen szóltak:

– Tányér talpam, loncsos farkam, szép lány mátkám, nyisd ki az ajtót!

– Jaj, édes cziczkám, kakaskám, mit feleljek?

– Majd felelünk mi érted!

Háromszor szóltak az Ördögök, a cziczka és kakaska ugyanannyiszor azt felelte, hogy addig nem nyitja meg a leány az ajtót, míg vásznat nem szőnnek, drága ruhákat nem hoznak. Az Ördögök mindent hoztak. Mikor már be kellett volna jönni az Ördögöknek, a kakaska elkukoríkolta magát s mivel a kakasszónak ilyen hatalma van, az Ördögök szurokká váltak. A mostohaleány ekként megszabadult, a drágasággal hazament.

Az édesleány megirígylé a sok holmit, az anya még jobban, elküldé tehát őt is, sütött neki zsíros, töpörtős pogácsát s ez szinte odaért.

A cziczka és kakaska szinte kért tőle:

– Jó tettedért jót várj!

De ez eltaszigálta őket.

Az Ördögök is eljöttek:

– Tányér talpam, loncsos farkam, szép lány mátkám, nyisd ki az ajtót!

– Jaj, cziczkám, mit feleljek?

– Eb adjon tanácsot! Nem adtál kalácsot!

Harmadszor is mondták az Ördögök, ekkor berohantak, szétbonczolták, bélét a létrákra terigették, arczát kivicsorítva az ablakba tették, lábát a kemenczébe, mintha tapasztott volna.

Az anyja jött meglátogatni harmadnapra leányát, megörült messziről, mert a beleket fonalaknak nézte s úgy látta, hogy leánya az ablakból kinevet; mikor bement, azt hitte, hogy leánya tapasztással van elfoglalva; de csalódott.

(Ipolyi A. gyüjteményében 18. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)

55. Huba és Tünde.

Volt egyszer egy szegény, de szép fiatal halászlegény. Egyszer este kivetette hálóját, mert ekkor szokott ő mindig halászni. A csónakjába ült és a leggyönyörübb dalokat énekelte, a hold szépen sütött. Kihúzta a hálóját, nincs benne semmi és ismét semmi és ismét semmi.

– Mit csináljak? hogy szerezzek magamnak egy darab kenyeret és becsületes ruházatot?

Nagyot sóhajtott és fejét kezére támasztva, elkezdett oly szépen, oly szomorúan és oly szívrehatóan dalolni, majd elhallgatott s fejét szomorúan rázta, ekkor suttogást hallott:

– Énekelj még, kérlek! szólt egy ezüst csengésű hang. Feltekint a szép halász, kit lát maga előtt? Egy tündérszépségű leánykát.

– Ki vagy te?

Kérdi a meglepett dallos.

– Én – úgymond – Iduna vagyok, a Vízikirályné játszótársa, sokszor hallottam szép dalaidat, a felső világot akarnám látni, vagy nem is azt annyira, mint téged, szép dallos; hogy hívnak? szép halász! Miért vagy oly szomorú?!

– Én – úgymond – Jávor vagyok, szomorúságom oka az, hogy nemsokára koldusbotra jutok, már egy időtől fogva kifogyott a hal, hasztalan vetem ki a hálót, nem foghatok egyet sem, azelőtt míg városba vihettem halat eladni, szívesen tánczoltak velem a leányok; mert mindig csinosan voltam felöltözve, most azonban rám sem néznek, mert semmiből sem kaphatok pénzt. Nekem senkim sincs, rossz világ ez itt fent, angyali leányka!

– Óh, – úgymond – hacsak ez a bajod, ezen könnyen segíthetünk, csak várj néhány percet!

Ezzel a vízben egyet loccsant és eltűnt, de alig mult néhány percz s már a szép leányka fent volt egy aranyvesszőcskével:

– Ereszd a hálót!

Ezzel megcsapta a vizet az aranyvesszőcskével.

– Húzd ki! – mond a leányka s íme, a háló tele volt a leggyönyörübb halakkal. Megörült Jávor:

– Miként háláljam ezt meg néked, szép Tündér?

– Dalolj egy szomorú dalt, kérlek! – esdekelt Iduna.

Jávor elkezdett dalolni, Iduna pedig halászott, így mulattak ők egy ideig.

– Most megyek, – szólt Iduna – királyném bizonyosan felébredt!

Ezzel elváltak egymástól, de megigérték, hogy holnap ismét eljön mind a kettő. Igy mulattak ők napról-napra, mikor holdvilágos, szép esték voltak. Jávor ismét a legszebb legény volt a faluban, szerették a leányok, de neki egy sem kellett, mert ő oly szép leányt szeretett, milyent még a felső világ nem szült soha.

Egyszer nagy örömmel jött Iduna:

– Jávor, – úgymond – én nálad maradok, megkértem királynémat, engedje meg nekem a felső világon lakni.

– Te – úgymond – itt akarsz hagyni, nem akarsz többé Kristályváramban lakni? Iduna, rossz a világ fent! Ha még egyszer visszatérsz, többé fel nem eresztlek!

– Én azt mondám, hogy nálad boldog leszek.

– Eredj, föld leánya! – mond a királyném.

Boldogul éltek néhány évig, volt nekik egy gyönyörű leánykájok, elnevezték Tündének.

Tünde kedves kis angyal volt, midőn édesanyja megpirongatta, sírt és drága gyöngyök hulltak szép szeméből, hazajött atyja, megvígasztalta, hozott neki sok virágot; Tünde nevetett és szép rózsák nyíltak az ajkán.

Egyszer szomorúan kezde Jávor hazajárni, halat nem fogott, a pénz fogyott, majdnem kétségbe volt esve. Gyermekének, sem feleségének sem ruhája, sem kenyere; már a ház sem volt az övék, az utolsó halat vitte be Iduna eladni a városba; kapott néhány garast érte.

– Még egyszer megkísértem, – mond Jávor – s ha most sem sikerül a halászat, kétségbeesem!

Kivetette hálóját, de hasztalan, ismét semmi, ismét semmi!

Jávor beugrott a vízbe, Iduna ijedtében utána rohant:

– Hozzád megyek, királyném! – mondá és a Duna habjai elnyelték.

Sírt Tünde, anyját kiáltozva járkált, édesanyját kereste.

Látván ezt a szomszédasszony, gondolá magában: magamhoz veszem.

– Jer’ hozzám, Tünde! – mond a jó asszony és Tünde követte őt; adott neki kenyeret.

Tündének nem volt játszótársa, a virágot szeretvén, egyszer elment a rétre virágot szedni. Mentül tovább ment a réten, annál szebb virágok tűntek elé. Egyszer csak megáll egy szép virágos kertecskében, hol gyönyörű rózsák nyíltak s elkezd magának virágokat szaggatni.

– Te is szereted a virágokat, – mond egy szép hang – de siess, mert ha mostohám meglát, megharagszik!

Hátratekint Tünde és háta megett szép fiúcska áll.

– Hogy hívnak? – kérdi a fiucska.

– Tünde, – mond a gyermek – eltévedtem.

– Ne, Tünde! – mond a fiú virágot adva – engem Hubának hívnak.

– Majd adok én nektek! – hangzott hátuk megett egy durva hang – te semmirevaló, hogy mertél idejönni és még virágokat szaggatni!

Tünde megijedt s elkezdett sírni s a drága gyöngyök csak úgy peregtek a fűbe. Látván ezt a mostoha, megsímogatá a leánykát:

– Ne sírj, semmi bajod sem lesz, légy Hubának játszótársa! – s lassankint szedegeté a drága gyöngyöket a mostoha.

Tünde ott maradt s együtt nevekedett Hubával. A mostoha egyre kínozta Tündét, hogy csak drága gyöngyöket sírjon s mikor Tünde tizenöt, Huba tizennyolcz éves volt, összebeszéltek, hogy el fognak szökni, nem hagyják magukat kínozni.

– De mit fogunk csinálni? – monda Tünde – mikor semmink sincs!

– Majd elmegyünk este, mikor mostohánk alszik, az öreg remetéhez, ki ott, a hegy megett lakik!

Ezt kihallgatá a mostoha és midőn este a gyermekek felkészültek, utánok ment.

A gyermekek a remetéhez érve, tanácsot kértek tőle, miként szerezzenek magoknak egy kis pénzt?

– Isten hozott, gyermekeim, jól van, hogy hozzám folyamodtatok, eredjetek, nem messze tőlem van egy kis tó, akármit tesztek bele, arannyá változik. Szedjetek magatoknak sok virágot, mártogassátok bele, arannyá változik; de vigyázzatok magatokra, testetek ne érje a vizet, mert arannyá változtok.

Örömmel hallgatta ezt a mostoha, örömében az utolját meg sem hallgatta.

– Ohó! – gondolá magában s nagy örömmel haza lovagolt.

Másnap felnyergelt egy paripát míg a gyermekek aludtak és egy nagy hasábfát vett a hóna alá, ment a tóhoz; a ló pedig egyenest a tóba ment.

Nagy ifjedve vette észre, hogy félig már arannyá változott, kiáltozott segítségért, de hasztalanul.

Ekkor jöttek a gyermekek is, kosár virágot hozva, elszörnyűködtek, mikor a mostohát ott látták; de nem segíthettek rajta, mert csak a feje volt már ki.

Most előjött a vízből Iduna és Jávor:

– Áldás reátok, gyermekeim! – Megölelték Tündét és Hubát s a mostohához fordulva mondák:

– Vessz el, te gonosz asszony, ki gyermekünket így kínoztad!

És ezzel besüppedt a lóval együtt a gonosz mostoha. Jávor és Iduna is eltűntek, Tünde és Huba visszamentek a várba, hol Huba lakott és ott tömérdek sok kincset találtak, ezek közé tartozott két ladikával sírt könnye Tündének.

A remetét gazdagon megajándékozták a jó tanácsért, ők pedig boldogul éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 40. sz.)

56. Krisztus urunk és a mostohatestvérek.

Egyszer, mikor még Krisztus urunk a földön járt, volt egy özvegyember, ennek volt egy fija és egy leánya; volt egy özvegyasszony is, ennek csak egy leánya volt.

Az ember az asszonyt elvette, mivel pedig az asszony az ember gyermekeivel rosszul bánt, a fiú elment szolgálni a királyhoz.

Az ember leányát a mostoha kiküldé kevés sajttal és száraz kenyérrel a kertet őrizni, amint őrizte a kertet, arra ment Krisztus urunk szent Péterrel koldus képében s alamizsnát kértek.

Mivel a leány utolsó falatját odaadta, azt kérdezte szent Péter Krisztus urunktól:

– Mester, mit adjunk e jó leánynak?

Jézus azt felelte:

– Ha lép: sarkáról arany pattogjon, ha sír: szeméből gyöngy hulljon, ha nevet: rózsa nyíljék ajkáról és még hétszerte szebb legyen, mint mostan! – mi teljesült is.

Ekkor az irígy mostoha saját leányát is kiküldé, de mivel nem könyörült a koldus képében megjelent Jézuson és szent Péteren, szent Péter azt kérdezte Krisztus urunktól:

– Mester, mivel büntessük meg e gonosz leányt?

Jézus azt felelte:

– Vasvilla hulljon sarkáról: ha lép, béka hulljon szeméből: ha sír, tűz jöjjön a szádból: ha nevetsz! – Ez is teljesült.

Hogy az ember leánya aranyt hullajtott a sarkáról, gazdagok lettek.

Ekkor a fiú eljött húgáért, kit mostohájával s egy szekrénnyel, melyben a leány ruhája volt, hintón vitt el.

Útközben visszanézett a fiú s húgát figyelmeztette, hogy öltözzön fel:

– Öltözz föl, húgom!

A leány nem hallotta, mit mondott a testvére, mostohájától kérdezé:

– Mit mondott bátyám?

– Azt, – felelte a banya – hogy szúrd ki az egyik szemed! – s kiszúrta a leánynak az egyik szemét.

A fiú megint visszanézett s másodszor is mondá:

– Öltözz föl, húgom!

A leány ismét nem hallá s mostoháját kérdezé:

– Mit mondott bátyám?

– Azt, – felelte a banya – hogy a másik szemed is szúrjam ki!

Kiszúrta a leány másik szemét is s a kocsiból kilökte, leányát pedig, kit a szekrénybe eldugott, kivette.

Elértek a királyhoz, a fiú azonnal megismerte, hogy nem az ő húga, a leányt anyjával hazakergette.

A húga nagy nehezen eltapogatott egy kertésznéhez, kinek sok aranyat adott, hogy szerezze vissza neki a szemét.

A kertészné éppen a mostohával találkozott össze, ki az aranyakért nem csak a két szemét adta oda, hanem kenőcsöt is a gyógyításhoz.

Mikor a leány szeme meggyógyult, elment bátyjához s a királyfi feleségül vette.

Azután boldogul éltek s ha meg nem haltak, most is élnek; aki őket látni kívánja, kérdezze meg a vakot, az az útat megmutatja.

(Ipolyi A. gyüjteményében 726. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

57. Szép Ilonka.

Egy koldus restelte, hogy felesége ismét viselős, kicsalta tehát egy nagy erdőbe s mondta neki, hogy majd a fejében fog keresni. Az asszony fejét a férje ölébe hajtván, elaludt, a férje pedig elment s ott hagyván őt a vadonban.

Az asszony férjét nem találván, elbólyongott s egy házikóra akadt, hol mindent: ételt, italt talált. Egy öreg kolduska jött a házba, ki maga az Úr-Isten volt s többször meglátogatá az asszonyt.

Ez végre lebetegedett s egy leánykát szült, kinek földig érő aranyhaja, homlokán aranycsillag, mellén aranyhold volt; Szép Ilonkának hívták. Szép Ilonkába egy király beleszeretett s megkérte, ezt megirígyelte a Vasorrúbába; mert az ő leányát akarta a királyhoz férjhez adni; de a király Ilonka mellett maradt; a Bábát azonban leányával nyoszolyúasszonynak és leánynak hívta meg.

Midőn hazafelé vitték a menyasszonyt, a Vasorrúbába a híd alá lökte s a maga leányát ültette a kocsiba. A király, ki a bakon ült, többször szólt be a kocsiba menyasszonyához s elcsodálkozott, hogy az más hangon szól, de azt adták neki válaszul, hogy elrekedt. Hazaértek, látja a király, hogy ez nem az ő menyasszonya. Elzáratta magát és búslakodott. Egyszer egy fehér galambocska kopogtatott be az ablakán, bebocsájtá, ez megrázta magát s Ilonka menyasszonya állt előtte és elbeszélte, hogy őt lelökték a hídról.

A király előterjesztette vendégeinek, hogy mit érdemel, aki ezt elkövette?

A Vasorrúbába első volt, ki felelt, hogy vasszegekkel veressenek ki egy hordót, abba tegyék bele aki ezt tette és egy nagy hegyről bocsájtassék le.

Megtörtént a Bábán, amit javasolt, a király pedig boldogul élt Szép Ilonkával.

(Ipolyi A. gyüjteményében 19. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)

58. Rózsás Panni.

(Az előző sz. változata.)

Egy szegény özvegynek rózsásarczú leánykája volt, ki legnagyobb örömét virágaiban lelte és szabad idején a tó aranyhalacskáival mulatott.

Boldogsága azonban odalett, mikor apja megházasodván, gonosz özvegyet vett el. Volt ennek az özvegyasszonynak szinte egy leánya, kinek arczán tüske nyőlt s a falu Tüskés Katinak hívta. Meglett az irígység. Az özvegy asszony elkezdte üldözni mostohaleányát, de minél inkább üldözte a mostoha, annál szebb volt s minél inkább tépte arczáról a rózsákat, annál inkább virítottak rajta és annál tüskésebb volt Katinak az arcza, minél inkább csinosítgatta.

Történt, hogy Panninak a bátyja hazajött látogatóba s nagyon megbosszankodott Panni sanyargatásán, megdorgálta a mostohát, mi még inkább felingerelte a mostohát, ki ezután oly kegyetlenül bánt Pannival, hogy ez távozni készült már a háztól.

Amint bátyja visszatért grófjához, arra a kérdésre:

– Mi újság otthon?

Elbeszélte fájdalmát.

Amint az ifjú gróf meghallotta, hogy mily csodaszép, rózsásképű húga van, azonnal érte küldött. De a mostoha ravaszul saját leányát is felülteté a kocsira s mikor az aranyhalas tó hídján mentek és Panni kedves aranyhalacskáinak kenyérmorzsát hányt le, a mostoha a vízbe taszítá, mire Panni aranykacsává változott.

A mostohaanya a saját leányát vitte el a grófhoz, ki e csalatás miatt Pistát a kéménybe akasztá.

A mostoha úgy menekült meg, hogy azt hazudta, miszerint a Boszorkányok bűvölték el az úton tüskésképűvé a leányt.

Panni két éjjel fájdalmas sírással vergődött a gróf ablakán, míg a harmadik éjjel a gróf lesbe állva, kiszakajtotta egy tollát az aranykacsának s kebelébe rejté. Ezután az aranykacsa álmaiban jelent meg neki éjjente, míg végre megfogta, mire leány alakját vette fel és kivallá a titkot és a hálás aranyhalaktól kapott varázsszerekkel életre támasztotta Pistát.

Ezután meglett a házasság, lakolt a mostoha és Tüskés Kata; Panni pedig érdeme szerint boldog lett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 514. sz. Csaplár Benedek gyüjt.)

59. A griffmadár leánya.

Volt egyszer a világon, de hogy hol volt, túl volt-e a hetedhétországon, azt már senki sem tudja, csakhogy elég az hozzá, hogy volt egyszer egy király, annak volt egy szép fia. Azt mondja egyszer a király a fiúnak:

– Házasodjál meg már, fiam!

– Jól van, királyapám, csak adjon pénzt!

Odaad azután a király négyszáz forintot, de megmondta neki, addig haza ne jöjjön, míg a griffmadár tojásából kelt leányt feleségének nem hozza.

Elment azután a királyfi; az útban meghallotta, hogy menjen a közellevő erdőbe, ott van. Bemegy az erdőbe, talál mindjárt fehér, kis házat, bemegy a pitarba, látja, hogy ott ül egy ember ingben, gatyában. Mondja azután a királyfi, hogy miért jött.

– Van itt – mondja az ember – egy fán öt tojása egy griffnek, de nem jó ahhoz olyannak nyúlni, akit nem ismer, mert a griffmadár mindjárt megöli.

Hanem ő odaadja a királyfinak az ingét, gatyáját, kalapját, úgy azután leveheti, úgyis most ment el a griffmadár a kútra vízért, mert fel akarja már törni a tojásokat.

– Hanem úgy adom oda, ha fizet elébb négyszáz forintot.

– Jól van!

Odaadja a királyfi a négyszáz forintot, azzal ráveszi az inget, gatyát, a kalapot a fejébe teszi, felmász a fára s leveszi mind az öt tojást.

Indul azután nagy örömmel hazafelé; de a parasztember megmondta neki, hogy addig, míg kútat nem talál, fel ne törje. Mégis nem állhatta meg, amint elhaladt már egy jó darabon, feltörte a legnagyobbikat, hát kijön belőle egy gyönyörű szép leány aranyos ruhában s azt mondja:

– Kérek alássan egy kevés vizet!

A királyfi nem adhatott, a szép leány semmivé lett. Igy tört fel négyet.

Hát amint megy, talál egy kútat, feltöri az ötödik tojást, kijön belőle amazoknál százszorta szebb leány, vizet kért; adott neki a királyfi s azzal felültette a kútgém fölébe s hazament, hogy majd aranyos hintón, aranyos szőrű lovakon jönnek érte.

Azalatt, míg odajárt a királyfi, két czigányleány odamegy a kúthoz, belenéz az egyik, mondja a másiknak:

– Nézd, de szép vagyok, te!

A másik is odamegy, belenéz a kútba, magamagát mondta szépnek, ezen összevesztek s az egyik hazament panaszkodni, a másik meg símogatta, illesztgette magát, egyszer csak meg találta rántani a kútgémet, a griffleány beleesett a kútba s aranyhallá változott. Kapja magát a czigány, felült annak a helyébe a kútgémre.

Jöttek azután nagy pompával; a királyfi legelől, aranyszőrű paripán, utána sok úr aranyos hintókon. A királyfi már messziről meglátta, hogy nem az ül a gémen, akit ő oda felültetett, búsult nagyon, de mégis hazavitték a czigányleányt. A királyfi az aranyhalat is kihúzatta a kútból s hazavitte. Lakodalmaztak volna azután, de a királyfinak sehogy sem volt kedve.

Az aranyhalat a királyfi megtisztíttatta egy asszonnyal, kire ráparancsolt, hogy a legkisebb része se vesszen el; de szerencsétlenségből mégis elveszett egy pikkelye, éppen amelyikben a leány volt s abból egy ágáczfa nyőlt.

A királyfi felesége, a czigányleány beteggé tette magát s azt mondta, hogy addig meg nem gyógyul, míg abból az ágáczfából neki nyoszolyát nem csinálnak. Kivágatta a király s csináltatott belőle nyoszolyát, de az asszony, aki a halat tisztította, a kötőjében egy rakás forgácsot hazavitt s a sutba lökte.

Egyszer történt, hogy az asszony, mikor evéshez akart fogni, áthívták a szomszédba, bezárt jól mindent s mikor hazaért, még sem talált az ételből. Kapja magát másnap ismét főz, felteszi az asztalra, elmegy hazulról s mikor visszatért, ismét nem talált ételt.

No, majd kilesem, – gondolta magában, másnap ismét főzött s az ajtót bezárta, de a kulcslyukon leskelődött; egyszer látja, hogy a sutból egy gyönyörű szép leány jön ki tündöklő ruhában s az egész szoba százszorta világosabb lett, mint azelőtt volt és hogy az asztalhoz ült és evett. Az asszony szép csendesen kinyitotta az ajtót, megragadta a leányt s kérte, hogy legyen az ő leánya. Az asszony szegény volt, nem járatta úgy, ahogy kellett volna, de akármilyen ruhát vett reá, az aranyos ruha csak kilátszott.

Igy járt a griff leánya, reggelenkint a tehenet hajtotta ki a csordára, hazajövet vizet hozott. A királyfi arra lakott, amerre a tehenet a csordára kellett hajtani s valahányszor arra ment, a királyfi mindannyiszor kintállt a kapuban, pipázott és csodálkozott, milyen szép leánya van annak a szegény asszonynak s amellett meg milyen szép aranyos ruhája van. Egyszer, mikor a tehenet hajtotta, még setétes volt és az egész útczát bevilágította az aranyos ruhával; ekkor a királyfi magához hívatta a leányt és a szegény asszonyt s ki kellett nekik vallani az egész dolgot, hogy volt.

Igy azután a királyfi feleségül vette a griffleányt, a czigányleánynak pedig az lett a büntetése, hogy egy hordónak az oldalát televerték szeggel, belelökték s a hordót befenekelték, lófarkára kötötték s ahol a leggöröngyösebb volt az út, ott meghurczolták s még most is hurczolják, ha a ló ki nem fáradt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 40. sz. Székely Károly gyüjt. Mezőtúr.)

60. Mádéné rózsái.

(Az előző sz. változata.)

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király feleségével és két fijával; egyszer így szólott fiaihoz:

– Fijaim, mind a ketten nem lehettek királyok, hát az ifijabb legyen kereskedő!

Az ifijabb elment s mindennek megkérdezé az árát, azután hazament s azt mondta atyjának:

– Atyám, elmegyek felkeresni Mádéné asszonyt!

Elment a Napanyához, de annak fija, mivel sok ablakot bezárnak előle, nem is hallott Mádénéról.

A királyfiú azután elment Szélanyához, kinek fija elvitte Mádénéhoz. Mádéné, a királyfiut mikor vitte a Szél, a robajra felébredt s felkiáltott:

– Ki az? Hozzátok ide, hagy emésszem fel!

De a szolgák, akiket a királyfiú lekenyerezett, azt mondták:

– Volt ugyan itt valaki, de tüstént eltűnt!

A királyfiú erre megijedt, a kertbe futott s ott látott három, reá nevető rózsát, melyet húsz aranyért megvett a kertésztől.

Az egyik rózsa egy kút mellett kérte a királyfiút, hogy itassa meg a kútból, mit a királyfiú meg is tett s a rózsa tüstént aranykácsává vált, a másikat sok kérés után ereszté le a kútba, ez aranygalamb lett s mind a kettő visszarepült Mádénéhoz. A harmadikat már otthon itatta meg s ebből aranyhajú kisasszony lett.

Míg azonban bement szüleihez az örömhírt megvinni, jött egy czigányleány s az aranyhajút a kútba lökte, ki aranykácsává vált s a király kertjébe repült. Kijövén a szülők, mondák a fiúnak:

– Ej, fijam, de barna leányt hoztál magaddal, no, de semmi! tán a naptól barnult meg.

A koldusasszonynak, aki hozzájok járatos volt, megparancsolták, hogy tollfosztókat hozzon, ez czellerért ment a kertbe, megfogta az aranykácsát.

Másnap nem találta az aranykácsát, hanem mikor a kamrába ment, aranyhajú kisasszonyt talált, ezt is elvitte fosztóul.

A tollfosztók elkezdtek mesélni, s mikor a mese az aranyhajúra jött, elmondá a történteket, mire a czigányleányt kiűzték a király lakásából s az aranyhajú kisasszony a királyfiúval nagy pompával megesküdött, s ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A gyüjteményében 732 sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

61. Józsika és Mariska.

Volt egyszer egy gazdag özvegyember, ennek volt egy fiacskája: Józsika és egy leánykája: Mariska, a fiucska tíz éves, a leányka pedig tizenkét éves volt.

Lakott a szomszédban egy özvegyasszony, kinek szinte volt egy leánya, mindig magához hívta Józsikát és Mariskát, megfésülte őket, zsíros pogácsát is sütött nekik; a gyermekek ezért nagyon szerették őt. Ez az özvegyasszony tulajdon leányát verte és hamuból sütött neki pogácsát; a szomszéd gyermekeknek meg mindig azt mondotta:

– Ha engem elvenne atyátok, mindig oly szépen megfűsülnélek és mindig zsíros pogácsát sütnék nektek; kérjétek atyátokat, hogy vegyen el!

A gyermekek egyre kérték atyjokat, hogy vegye el a szomszédasszonyt; az atyjok egyre mondogatta:

– Ne kívánjatok rosszat, mostoha anyátok lesz!

De a gyermekek addig sírtak, addig könyörögtek, hogy az ember elvette a szomszédasszonyt.

Egy-két hétig csak úgy volt, mint azelőtt, de azután a mostohaanya kezdte a gyermekeket verni és kínozni; nem sütött nekik pogácsát, nem volt többé jó szomszéd asszony, de gonosz mostohaanya.

Egyszer együtt aludtak Mariska és Józsika, Mariska már aludt, Józsika pedig úgy tetette magát, mintha aludnék, de nem aludt, csak hallgatta, hogy mit beszél mostohaanyja a mostohaleánnyal; ekkor már egészen árvák voltak. Azt mondja a mostohájok:

Ezt a két gyermeket holnap megölöm, mert nagyon gonoszak; majd ha fűsülöm őket, elmetszem a nyakukat!

Meglöki Józsika Mariskát, hogy ébredjen fel:

– Hallod, mit beszél mostohaanyánk? Holnap, ha fésül, megöl bennünket!

Sírt Mariska, hogy mit tegyenek? Elszöktek.

Mentek, mendegéltek, egy kutacskához értek; azt mondja Józsika:

– Én nagyon szomjas vagyok, iszom ebből a vizecskéből!

– Ne igyál, – mondja Mariska – mert mindjárt aranybárányka leszel!

Nem ivott, mentek tovább. Ismét kutacskához értek.

– Ah, Mariska, én nagyon szomjas vagyok!

– Ne igyál, mert aranybárányka leszel!

Jöttek egy harmadik kutacskához, itt már Józsika olyan szomjas volt, hogy lehajolt, ivott; azonnal aranybárányka lett.

Sírt Mariska, ő is bemártotta szép haját, hogy aranyra változzon.

Amint mentek, mendegéltek, egy nagy erdőbe értek, Mariska leült egy bokor megé, kis báránykája pedig ölébe tette fejecskéjét és ott kinyugodtak.

Ment abban az időben vadászni egy király, kutyái nagyon kezdtek ugatni egy bokorban, elküldi a király az inasát, az inas visszajött, elmondta, mit látott; odamegy a királyfi, kinek nagyon megtetszett a szép aranyhajú leányka, hívta, hogy menjen el az ő várába! A leány el is ment oly feltétel alatt, hogy a kis báránykát is magával viszi, mert ez az ő öccse. Felvette mind a kettőt a kocsijába a királyfi, s amint a várba értek, mindenki csodálta Mariskának a szépségét, a király pedig szépen felöltöztette s feleségül vette. Lakott azonban a várban egy vén gazdasszony, neki is volt egy leánya s mindig azt hitte, hogy a király az ő leányát fogja elvenni, nem pedig mást; most látta, hogy számításában csalatkozott, mindenképen leselkedett a szép királyné élete után. Egyszer történt, hogy a király nem volt itthon és a királyné egy kis fiucskát szült; a vén asszony be tudta magát hízelegni a királynénál és mindig mellette volt.

A királyné ablakja alatt folyt a Duna. Egyszer így szólt az öreg gazdasszonya a királynénak:

– Jöjjön, szép királyné, ide az ablakba, majd megfűsülöm szép aranyhaját!

A királyné az ablakhoz ment és leült; a vén banya kezdé fűsülni és mivel a királyné igen gyenge volt, azt mondta a Vénbanya:

– Nézze, szép királyné, minő szép aranyhalacska!

A királyné kitekintett az ablakon, a Vénbanya betaszította a vízbe. De amint a vízbe taszítá, szép fehér kácsa lett és ott úszkált a többi kácsákkal.

A Vénbanya pedig megírta a királynak, hogy a királyné beleugrott a Dunába. Nagy szomorúsággal tért meg a király; a Vénbanya annyira tudott hízelegni a királynak, hogy a király elvette az ő leányát.

A bárányka minden este felvette Mariska kis fiacskáját szarvacskája közé és elment a Dunára s így kiáltott:

– Kacskák, kacskák, kacskák, melyik a kis gyermek anyja?

Akkor előjött egy szép, fehér kácsa, megrázkódott, szép asszonnyá vált, megszoptatta gyermekét és megcsókolá.

Egyszer a király kinéz az ablakon és látja, hogy a bárányka kiviszi a várkapun a kis gyermeket; megparancsolá az inasnak, hogy menjen utána, hogy hova viszi a bárányka a kis gyermeket. Az inas elbeszélte a királynak, hogy mit látott; a király nem akarta hinni.

Másnap este maga ment a bárányka után; amint látta, hogy a kácsából asszony lesz, azonnal megismerte Mariskáját és amint megszoptatta a kis gyermeket, azonnal a király odaugrott s karja közé fogta a királynét és oly erősen tartá, hogy ez sehogysem mozdulhatott.

Felvitte és egy szobába zárta s nagy vendégséget adott s mikor már az asztalnál ültek, kérdezte a király:

– Mit érdemel az olyan személy, aki irígységből egy ártatlan asszonyt a vízbe taszít?

A Vénbanya felkel és azt mondja:

– Nem érdemel mást, minthogy egy hordót ki kell verni szegekkel és a bűnöst elevenen beletenni és nagy hegyről legurítani.

– Amit magadnak ítéltél, az fog történni!

És úgy is történt, ők pedig Mariskával boldogul éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 37. sz. Hont v. megye.)

62. Az aranyhajú.

(Az előző sz. változata.)

Volt egy szegény embernek egy fia és egy leánya, a felesége Boszorkány volt. Egy délután együtt beszélgettek, a Boszorkány így szólott férjéhez:

– Apjuk, leányunk elég kövér már, jó pecsenyénk lesz holnap, én azalatt az ürügy alatt, mintha fésülni akarnám, behívom s megölöm!

Azonban a fiú hallgatódzott az ablaknál, lélekszakadva szaladt testvéréhez s megbeszélte a hallottakat. Abban állapodtak meg, hogy abban a szempillantásban, mihelyt fésülni kezdi az anyjok, a fiú egyszerre szakajtsa ki a kezéből a fésüt és szaladjon, amint csak lehet.

Másnap már minden készület meg volt téve a leány megölésére, a vasfazékban víz forrt, az anyjok fésülködni hívta leányát, mire a fiú kiragadta a fésüt testvére kezéből s elszaladt vele, a leányka pedig utána, szüntelen kiabálván:

– Add ide a fésűmet!

Anyjok, ki szüntelen utánuk szaladt, édes kiáltozásaival vissza akarta csalni a leányt, mondván:

– Jer’ ide, édes leányom, veszek én neked jobbat, szebbet!

De a leányka nem hajlott szavára, hanem bátyja után lihegett. Látván tehát a Vénbanya, hogy kiáltozása haszontalan, visszament haza tilóért s gereblyéért, gondolván, hogy így sokkal hamarabb utóléri.

A gyermekek ezalatt beértek a legközelebb eső faluba, hol keresztülmenvén, egy patakon meglátták keresztanyjokat, ki szinte Boszorkány volt, ruhát mosni, ennek panaszolván bajukat, tanácsot kértek tőle.

Ez adott nekik egy meszelőt, fésűt és tojást, mondván:

– Ha anyátok majd hátatokat fogja verdesni, nagygyorsan vessétek vissza kézből fejeteken keresztül elsőben a meszelőt, azután a fésüt, végre a tojást, azután szaladjatok!

Elbúcsúzván keresztanyjoktól, futás közben hátratekint a fiú, látja anyjukat, mint nyargal a tilón s gereblyén utánuk; hamar átvetették a meszelőt, miből azonnal sűrű erdő keletkezett, melyen míg a Boszorkány keresztülmenvén, sok ideig elmulatott, a gyermekek pedig azalatt jókorát mentek. De mihelyt az erdőből kivaczkolódott, azonnal náluk termett; ezek ismét átvetették a fésűt, melyből szörnyű sűrűségű, tövises erdő támadt.

A Boszorkány vicsorgatta fogát gyermekeire s nem gondolt vele, bátor összeroncsolt testéből a vér patakonkint tódult, mindazáltal nagynehezen kivánszorgott belőle s fenyegetődzve köszörülte vérben fürdött fogát gyermekeire.

Néhány pillanat után ismét elérte őket, azonban ezek hamar áthajították a tojást, miből hét mérföldnyire terjedő tó keletkezett.

Ebbe is bement a Boszorkány, de közepén nagyon iszapos lévén, befult s azonnal kalamásszá változott.

A gyermekek tovább barangoltak, nagyon megszomjazván, egy erdőbe értek s mivel ott sehol közelében forrást nem találtak, kénytelenek valának mocsárból inni; a fiú egy báránylépésből, a leány pedig egy angyallépésből. De mi történt? A leány homlokán aranycsillag ragyogott, haja tisztaarannyá lett, a fiú pedig báránnyá változott. Az erdőben bolyongván, megéheztek, szerencséjükre a király ugyanabban az erdőben vadászott. A vadászkutyák föl s alá szaladgálván az erdőben, ugattak s a szaglás után fölkeresték őket. Feltalálván őket, nemcsak hogy meg nem harapták; hanem még tulajdon konczukat, melyet az ebédnél kaptak, nekik hozták s háromszor-négyszer is visszafordultak egymásután, s mindenkor pecsenyét hozván szájukban. A kutyák e rendenkívüli étvágya figyelmessé tette a cselédséget s a dolog gyanakodásra adott alkalmat.

Vigyáztak tehát a kutyákra, hogy hova hordják a pecsenyét s távolról követvén őket, megtudtak mindent s értesítették a királyt a történtekről. A király azonnal odament s miután kikérdezte volna körülményeiket, mindkettőt a kocsijába ültette, hazavitte.

A király az első pillanattól rabja maradt a leánynak s alig mult egy-két nap bele, már a leány királyné lett. Azonban jó sorsa ismét rosszra változott, mert a király udvarában egy Boszorkány tartózkodott, ki tulajdon leányát régóta a király számára tartogatta. Ez tehát kancsal szemmel nézte a király házasságát s minden módot felhasznált, hogy mennél előbb a királynét lábalól eltakaríthassa.

Történt, hogy a királynak hosszú útra kellett menni, nagy sírások között vált el feleségétől. A király több hónapig elmaradt; azalatt a királyné egy aranycsillagos homlokú herczeget szült. A Vénbanya színleg nyájassággal viseltetett iránta, agyában pedig a legfeketébb terveket főzte.

Szép tavaszi nap volt, a fülmilék bájosan hangicsáltak, mikor egyszerre rávette a vén Boszorkány a királynét, hogy megfésüli. Az ablak előtt, hol a fésülés történt, egy mély folyó folyt; fésülés közben egyszerre megragadta a királynét s az ablakon keresztül a vízbe taszította. S leányát felöltöztetvén a királyné ruhájába, ágyba fektette, hogyha a király hazajön, elhitethesse vele, hogy e változást a gyermekágy okozta rajta.

Azonban az igaz királyné nem fult bele a vízbe, hanem kácsává változott s a víz körül legelő báránybátyjával gyakorta váltott szót; tudniillik megparancsolta neki, hogy kérje ki a Vénbanyától a kis gyermeket s hozza a patakhoz, hol megszoptatván, ismét a báránytól visszaküldötte.

A Vénbanya ezt örömmel teljesítette, mivel a kis gyermek senkitől sem akart szopni, csak tulajdon anyjától. Ilyenkor a bárány szarván vitte a kis gyermeket a folyóhoz és az ott uszkáló kácsától kérdezte:

– Kácsa, kácsa, kácsácska, hol van ezen gyermek anyja?

Mire a kácsák:

– A tizenkettedik seregben.

Odamenvén, megtalálta őt uszkálni, ki mihelyt megpillantotta öccsét, azonnal megrázkódott, szép asszonnyá változott s megszoptatta a gyermeket. Ez napról-napra így volt.

A király hazajövén, meghallotta a Vénbanya cselekedeteit, haragját magába fojtotta s alattomban mindenkitől tudakozódott felesége felől.

Egy ízben kinézett az ablakon, meglátta a gyermeketvivő bárányt s feljegyezte magának az órát, melyben ez történt.

Másnap abban az időtájban arrafelé sétált s egy bokor mellé bujt, míg a bárány ott nem ment el a gyermekkel; ekkor a bokrok között távolról követte s mikor szoptatta a gyermeket, egyszerre a háta megett termett, átkarolta s el sem eresztette, míg csak a déli tizenkét óra el nem mult.

Ezután hazavítte s eléterjesztette a dolgot a tanácsosoknak, kik azt ítélték, hogy a Vénbanyát lófarkon kell hurczoltatni az egész városon keresztül. Amit ítéltek, végre is hajtották rajta. A Vénbanya holta után sok évig boldogul éltek, legnagyobb bámulatukra a bárányból egy szép, fiatal herczeg vált, kivel megosztozván a trónon, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 139. sz.)

63. A tizenkét aranyhajú gyermek.

Hol volt, hol nem volt, volt egy ifjú király, ki mindennap sétálni ment az erdő mellé, hol három szegény leány tilózott.

Beszélgetés közben azt mondja a legnagyobbik:

– Ha engem a király elvenne, egy kosár lisztből egész népének elég eleséget sütnék neki!

A középső így szólt:

– Ha engem a király elvenne, egy marok kenderből oly nagy zsákot szőnnék, hogy egész népének elég eleséget rakhatna bele!

A legifjabb mondá:

– Ha engem a király elvenne, oly tizenkét aranyhajú fiút szülnék neki, milyen még sohasem volt a földön!

A király ezt hallván, mondá:

– Szép mind, ha megtehetitek, de én csak egyet vehetek nőül és így a legkisebbet veszem nőül.

Elvette tehát a legkisebbet feleségéül, s mikor hadba kellett mennie, azt mondá a feleségének, hogy csak az ő nevelőanyjára hallgasson.

Míg a király hadban volt, az új királyné tizenegy aranyhajú fiút szült.

A nevelőnek is volt egy eladó leánya, irígy volt, hogy a király nem az ő leányát vette el, elátkozta a tizenegy aranyhajú gyermeket galambbá a Mátrahegyre, az arany cziprusfára s helyére tizenegy kutyakölköt tett s megírta a királynak, hogy felesége tizenegy ebkölköt szült.

Ez sem volt elég, addig űzte, hajtotta a királynét, míg el nem ment a háztól, végre szegény királyné egy nagy odvas fában lakott az erdőben, itt nevelte kutyáit s itt szülte a tizenkettedik aranyhajú gyermeket.

Míg ezek történtek, a király szomszédnéja tizenegy aranyhajú leányt szült; ezeket is elátkozta a Vénbanya; de nem átkozta el a tizenkettediket; mert ezt későbben szülte, akkor, mikor a királyné az ő tizenkettedik fiját. A királyné ezután elutazott Jégvölgybe.

Útközben a legöregebb kutya, mely táltos volt, azt mondja a királynénak:

– Küldd el kívülem mind ezt a kutyát, mivel ezek nem fijaid neked, mind ily aranyhajú fiad volt, mint ez itt!

Most tehát a királyné egyetlen fijával s táltos kutyájával utazott s érkezett a Jégvölgybe.

Itt minden szépre és jóra megtanítá a táltos kutya az aranyhajút.

Amint vadásztak, egyszer találkoztak a királlyal s nála is ettek.

Míg a király az aranyhajút a kertbe vezette, a táltos kutya kihallgatta a Vénbanyát, hogy mit mondott a leányának, tudnillik: a három gyémántkövet, a három halat és a roppant erejű zölddisznót mint lehet elhozni.

A táltos kutya ezután elvezette az aranyhajú fiut, ki mindent elhozott; ekkor a király nagy vendégséget adott, miközben a vendégek elkezdtek mesélni.

Az aranyhajú fiú elmesélte a történteket a tizenegy aranyhajú fiúról és a tizenegy aranyhajú leányról, akik megesküdtek egymással.

Erre a király a Vénbanyát négy részre hasíttatta, országa négy helyén kifüggesztette, feleségét pedig magához vette.

A tizenkettedik fiú is elvette a tizenkettedik aranyhajú leányt s ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 734. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

64. A tengeri kisasszony.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy gyönyörűséges ifjú király. Ez egyszer kiment sétálgatni egy szép patakocska mellé, amint ott sétált, jött három szép leány és elkezdett mosni, nem tudván, hogy az az ifjú, aki ott sétálgatott, a fiatal uralkodó.

Mind a három egy parasztnak a leánya volt. Sok tréfabeszéd közt elkezdte az egyik:

– Ha engem elvenne a szép fiatal király feleségül, oly pompás étkeket főznék neki, hogy tudom, sohasem evett olyan jókat!

– De bizony, ha engem elvenne, – mond a másik – annyit fonynék, szőnnék neki egy nap, hogy egész regementjét kiruházhatná vele!

– Ha engem elvenne, – mond a harmadik – oly fiucskát szülnék neki, hogy arany lenne a haja, a homlokán csillag, a mellén pedig hold volna.

Hallván ezt a fiatal király, magához hívatá a három parasztleányt, s így szóla az egyikhez:

– Te azt mondád, hogy oly jó étkeket tudsz elkészíteni, aminőket én még sohasem ettem; azért téged férjhez adlak a szakácsomhoz, ott eleget főzhetsz!

– Téged pedig, aki oly sokat bírsz fonyni, a kertészem fog elvenni feleségül.

– Téged pedig, – megölelvén a harmadikat – ki nekem oly fiúcskát fogsz szülni, hogy arany lesz a haja, csillag lesz a homlokán, hold a mellén, feleségül veszlek!

Úgy történt, nagy lakodalmat tartottak. Azonban a két öregebb testvér nagy irígységgel volt az ifjú királyné ellen, annyira, hogy bosszút esküdtek reá.

Egyszer kiütött a nagy háború, a királynak el kellett menni, de meghagyta a parancsolatot, hogy ha felesége szülni fog, tüstént írják meg neki.

Félév mulva szült a királyné egy aranyhajú gyermeket, melynek csillag volt a homlokán, hold a mellén.

A királyné oly beteg volt, hogy nem tudott maga felől semmit, a kertészné és a szakácsné ápolták őt, ezek megfogták a gyermeket és egy kis ládikába tették és azt egy nagy folyóba vetették; a királyné mellé pedig egy kutyakölyköt tettek s a királynak tüstént megírták, hogy a felesége egy kutyakölyköt szült. A király hajaszála felborzadt, mikor ezt hallotta, annyira megharagudott ártatlan feleségére, hogy tüstént kiadta egy levélben azt a parancsolatot, hogy a kutyakölyköt a vízbe vessék; a királynét meg bekőfalazzák úgy, hogy csak annyi lyukacskát hagyjanak, melyen egy tál befér. Azt is kiadta parancsolatban, hogy aki arra megy, köpjön be a lyukacskán, mert aki ezt a parancsolatját áthágja, halálfia lesz.

Úgy is történt, amint a király parancsolta. A ládikát a kis gyermekkel egyenesen a malomhoz vitte a víz, szerencsére ott állt a molnár, aki kihalászta a kis ládikát, felnyitotta s örömében majd hogy le nem esett a lábáról, rögtön a feleségének vitte a szép kis fiucskát, ki nagyon megörült neki, mert éppen azelőtt siratta egyetlen gyermekének a halálát. Ott nevelték a kis herczeget öt évig, ezalatt négy gyermeke lett a molnárnénak; ezután már nem szerették annyira, mint azelőtt.

Visszatérvén a király a háborúból, levert volt, mosolygását sem látták.

Egyszer, amint kikocsizott a király, szép tájékot látván, kedve jött gyalogolni. Leszállt egy malom mellett, sok kis gyermeket látott egy rakáson, de a legidősebbnek – lehetett valami öt esztendős – aranyhaja volt, homlokán csillag, mellén pedig hold volt. Amint a király meglátta a gyönyörűséges kis fiut, nagy fájdalom fogta el a szívét, gondolta magában:

– Ilyen fiamnak kellett volna lenni.

Magához hívta, kérdezett tőle egyet-mást, majd kihívatta a molnárt, mondván neki:

– Add nekem ezt a kis fiút, amit kívánsz érte, magkapod, a fiút pedig úgy fogom nevelni, mint a saját gyermekemet.

– Jól van, felséges uram, mivel látom, hogy gyermekünk szerencsésebb lesz felségednél, odaadom!

A király kezénél fogta a gyermeket, elvitte a kocsijához, maga mellé ültette.

Amint a várba érkeztek, a szakácsné és a kertészné megismerte a fiatal herczeget s majd megette őket a méreg.

Másnap a király összehívta az egész udvart, bemutatta a koronaörököst, a kis molnár fiút; szívesen beleegyezett az egész ország, mert mindenki örült az oly csodaszépségű uralkodónak, csak a szakácsné és a kertészné forraltak bosszút ellene.

A fiatal herczeg tizenhat éves lehetett már, mikor egyszer magához édesgette a kertészné:

– Ó, de szép maga, fiatal herczegecske, de még szebb volna, ha azt a madárkát megkaphatná, amelyik beszélni tud és az arany- és ezüstvizecskéből iszik s úgy tud énekelni, hogy mérföldnyire hallatszik!

Szomorúan ment a fiatal herczeg az istállóba, hol neki tátosa volt, melyet atyján kívül legjobban szeretett, ez éppen egy idős volt vele.

– Mi bajod van, uracskám? – kérdezi a tátos – hiszen neked semmi sem hibázik? Szólj, ha bajod van, talán segíthetek rajta!

– Óh, kedves lovacskám, nekem hiányzik az a madár, mely beszélni tud, aranyvizet iszik és úgy énekel, hogy énekét hét mérföldre hallani.

– Ülj a hátamra, talán majd megkapjuk.

A herczeg felült a lovára, mentek.

Egyszer nagyot prüsszentett a tátos, és megállt egy házacska előtt, azt mondta a fiatal herczegnek, ha bemegy, így köszöntsön be:

– Jó napot, anyámasszony!

Bement a fiatal herczeg s úgy köszöntött be, amint a tátos mondta:

– Szerencséd, – mond egy vasorrú Vénbanya – hogy így köszöntöttél, másként rosszul mentél volna ki innen; mi a kívánságod?

– Én, – úgymond a fiatal herczeg – kérni jöttelek, nem tudósíthatnál-e afelől a madár felől, aki beszélni tud és úgy énekel, hogy hét mérföldre hallani?

– Óh, ebben nagy fát mozdítottál, öcsémuram, sokan rosszul jártak már amellett, de amint látom, nagy a kívánságod, én nem bánom, nesze!

A Vénbanya csészét adott neki és egy darab pamutot.

– A csészével hozzál az arany- és ezüstvízből, a pamuttal gyugd be a füledet!

Megköszönte a szívességet, kiment, felülvén a lovára, mendegélt, míg el nem érte azt a határt, amelyben az a fa volt, amelyen az a madár lakozott.

Már messziről hallotta a madarat énekelni. Begyugta a fülét, egyenest a madárnak tartott. Megfogta a lábát, merített az arany- és ezüstvizecskéből, lovára ült, ment.

A tátos megmondta neki, ne nézzen hátra! Nem is nézett, pedig mindenféle ingerlő dologról beszélt egy hang a háta megett, de hasztalanul.

Végre szerencsésen hazaérkezett a kertésznének és a szakácsnénak nagy mérgére, s aranykalitkát csináltatott szép madárkájának.

Egyszer ismét szomorúan jött a lovacskájához a fiatal herczeg.

– Mid hiányzik, szép herczeg, már madárkád is van? – kérdezé a tátos.

– Még az a tükör hiányzik, amelyből az egész világot megláthatnám!

– Ülj rám! Elmegyünk – szólt a tátos s elnyargaltak a Vénbanyához. A herczeg megint úgy köszöntött be, mint először.

– Mit akarsz megint, nem elég a madár? – kérdezi a Vénbanya.

– Oh, – mond a herczeg – én azt a tükröt szeretném megkapni, amelyben az egész világot meglátom!

– Hallod-e, ezt még ezerszer nehezebb megkapni, mint a madarat; ezt mindig tizenkét Ördög őrzi éjjel-nappal; ez fent áll egy magas hegyen, melyen még ember sohasem volt; hanem, ha mégis oly merész vagy, ne ez a kötél és szeg, menj oda, de csak tizenkét órakor, ekkor mindig 10 perczet alusznak, ha ezalatt az idő alatt a kezedbe kerítheted, a tied lesz!

Megköszönte a fiatal herczeg a szívességet, felült a lovára, ment a tükörért, s amint a Vénbanya mondta, úgy tett és csakugyan az Ördögökkel való nagy küszködések után, megkapta a tűkört.

Hazatért a két gonosz asszony nagy bánatjára. Nagy örömmel sétálgatott egyszer a kertben a fiatal herczeg, meglátja a kertésznét:

– Most már nekem semmi sem hibázik, ugy-e? – kérdezi a herczeg.

– Az igaz, szép herczegecske, van már szép madárkája, megvan az a tükör, melyben az egész világot megláthatja, de most még hibázik egy szép herczegasszony, pedig más nem illenék egy ilyen szép herczeghez, mint a Tengeri-kisasszony, de ezt ám nehéz megkapni!

E szavakra elszomorodott a fiatal herczeg, bement Tátosához tanácsot kérni, miként lehetne a Tengeri-kisasszonyt megkapni?

Elmentek a Vénbanyához.

– Mit akarsz ismét? – kérdi a Vénbanya.

– Óh, ne haragudjál, kérlek! – felelt a fiatal herczeg – kérni jöttem, nem adhatnál tanácsot, miként lehetne megkapni a Tengeri-kisasszonyt?

– No, – mond a Vénbanya – ez mindennél a legnehezebb, még eddig aki érte ment, mind otthagyta a fogát, te is úgy fogsz járni; azonban ne ez a kilencz vessző és ez az aranyvessző, ezzel csapd meg a tengert, ő azonnal kiugrik és békákat, kígyókat fog szájából kihányni s neked jön, veled fog birkozni; de te szedd össze az erődet és jól verd meg ezzel a vesszővel, verd mindaddig, míg csak első bőréből ki nem ugrik; ekkor úgy fog könyörögni, hogy még a kőnek is megesnék a szíve; de te fogd meg a másik vesszőt és verd, míg a másik bőréből ki nem ugrik és így tégy, míg mind a kilencz bőréből ki nem ugrik!

Ezzel elment a fiatal herczeg; amint a tengerhez jut, megcsapja, kiugrik a Tengeri-kisasszony; iszonyatos kígyókat és békákat hányt magától félig hal, félig vízikutya képében.

Tüstént megragadván a fiatal herczeg, kezdé verni úgy, mint a Vénbanya parancsolá és úgy is történt, mint az mondá. Minekelőtte a kilenczedik vesszővel verné, oly szép volt már, milyent még sohasem látott a herczeg és oly szépen kérte, hogy a herczeg már lankadni kezdett; akkor ismét összeszedte erejét és kiverte a kilenczedik bőrből is. Ekkor a gyönyörűséges leány a nyakába borult és hálálkodott:

– Minő jutalmat kérsz tőlem, mondd, mindent adok azért, hogy megszabadítottál! Nézd ezeket a köveket! – egy rakás kőre mutatván – ezek mind herczegek, kik engem akartak, de egy sem verhetett ki mind a kilencz bőrből, azért kővé váltak. Ne ez a vesszőcske, üss mindegyikre, felelevenednek!

A herczeg megütötte a köveket, felelevenedtek s mindegyik a Tengeri-kisasszonyt akarta magának feleségül, csakhogy ettől elkéstek, mert a fiatal herczeg felültette a tátosra, hazavitte.

A királynak nagy öröme volt szép menyében, a lakodalom napja is meg volt határozva.

Nagy örömmel ment a herczeg az ő lovacskájához, de mily nagy volt csodálkozása, mikor az szomorúan lecsüggesztette a fejét.

– Mit szomorkodol, lovacskám? Uradnak semmi sem hiányzik!

– Szomorkodom, úgy-e, nem gondolkoztál még arról, volt-e édesanyád?

– Az én anyám! – szólt a herczeg nem kis csodálkozással.

– Nem halt meg még a te anyád, de ha nem szabadítod, hát meghal nemsokára!

– Hát hol van? – kérdi a herczeg.

– Hozd el a tükrödet, majd megmutatom!

Benéztek a tűkörbe:

– Látod-e azt a kőfalat?

– Látom! – mond a herczeg, ott egy bűnös asszony lakik, mindig odaköpök, ha arra megyek.

– Ne köpj oda többé, az a te édesanyád!

Megszörnyűködött a herczeg s úgy tett, amint a tátos mondta.

Egyszer azt kérdi a király:

– Miért hágod át a parancsomat, miért nem köpsz a bűnös asszony szemébe?

– Én annak az asszonynak a szemébe nem fogok többé köpni, mert az az én édesanyám!

Erre meg a király ijedt meg:

– Ki mondta azt neked? Nem igaz!

Azonnal hívatta a molnárt és minden kivilágosodott; akkor a király mindjárt kiszabadította ártatlan feleségét, térdre esett előtte, bocsánatot kért tőle, mit meg is nyert.

A két gonosztevőt meg akarta öletni, de mivel a királyné könyörgött érettük, csak számkivetette őket az országból.

Ekkor azután megtartotta a herczeg is a lakodalmát, boldogul éltek és élnek ma is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 33. sz. Hont v. megye.)

65. Az aranyhajú gyermekek.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencián egy kakaskukorikolásnyival s egy vén bolhaugrásnyival is túl volt egy fiatal király, kinek igen szép felesége volt.

Egyszer a szomszéd király ellen harczolni kellett mennie, feleségétől s anyjától keservesen elbúcsúzott; feleségét áldott állapotban hagyván otthon, kérte, hogy minden hónapban tudósítsa őt hogyléte felől.

A király anyja igen házsártos vénasszony volt s haragudott menyére, mert fia nem kedve szerint házasodott; most elérkezettnek hitte az időt, melyben menyét eltávolíthatja a háztól. A szülés ideje bekövetkezett és a királyné két, szép gyermeket szült: egy fiút és egy leányt; a fiúnak a homlokán aranycsillag, a kis leánynak pedig a jobbkarján egy szép liliom volt.

Az öregasszony a szülés után néhány perccel kicserélte a gyermekeket, két, kis koppókölyköt tett a gyermek alá, a kis gyermekeket pedig egy kosárba tette, egy kecskebőrt megtöltvén tejjel, két lábát mint emlőket adta a két gyermek szájába s eleresztette a tengeren; fiának pedig tüstént levelet írt, hogy felesége két koppót szült.

A király nagyon felbőszült s tüstént parancsolatot küldött haza, hogy feleségét a két, kis kölyökkel kőfal közé rakják s csak akkora helyt hagyjanak, hogy neki ételt és italt adhassanak be rajta s hogy mindenki, aki csak a kőfal mellett elmegy, köpdösse le; máskülönben fejével számol s ezt a parancsolatot tüstént teljesítették is.

A két kis gyermeket sokáig hajtotta a szél ide s tova a tengeren, míg végre egy sziget felé hajtotta, mely egy más királynak a birtoka volt, ennek a királynak egy gyermeke sem volt s éppen a tengerparton sétált, midőn meglátta a kosarat, melyet a víz kivetett.

Álmélkodva látta, hogy két, kis gyermek síránkozik a kosárban és szemök minden könnye gyémánt és drágakő volt. Mikor meglátták a kis gyermekek a királyt, mosolyogtak s ekkor a legszebb rózsák hullottak. A király nagy örömmel ragadta fel a két kis tengerészt, mondván:

– Ime, ezt az Isten küldötte, neveljük fel őket! A kis királyfiak nevelkedtek s 15 évesek voltak már, midőn gondviselőjük halálos ágyához hivatá őket s érzékenyen búcsúzott el tőlük, azt kötvén a fiú szívére, hogy szeresse a népet s tegyen jót mindenkivel, úgy áldja meg őt az Isten! S ha a felesége meghal, ő lesz a király; ezzel kiadta lelkét.

A királyné szerfelett búsult, síránkozott s bánatában két hónap mulva ő is meghalt. Halálos ágyához hivatá ez is a két gyermeket s meghagyta nekik, miszerint elzárkózva üljenek szobájokban, senkit be ne bocsássanak, csak a házbelieket, kiket már ismernek, de idegent senkit, bárki legyen az s a királyságot átadta a fiúnak, kimult.

Nemsokára ezután a fiúnak kedve jött a vadászatra s kiment az erdőre vadászni, amint ment, hallotta, hogy a koppók hajtanak s egy nyúl egyenesen feléje tartott és ezt ő lelőtte. Csakhamar erre eljött a koppók birtokosa is, a szomszéd király, az ő atyja s kérte tőle a nyulat, mert azt az ő kutyái hajtották; de a fiú szabadkozott, hogy jó lesz az ő kis testvérének ebédre.

A királynak megtetszett a fiú bátorsága, odaengedte a nyulat, otthon pedig elbeszélte anyjának, hogy milyen csillagos homlokú, kis fiút látott és hogy megtetszett neki.

Az öregasszony mindjárt arra gondolt, hogy jó lesz bármi úton-módon elveszteni a két testvért, mert másképen neki kell elveszni; ezért egyszer, mikor a fiú vadászaton volt, a kastélyhoz ment s a kapun zörgetett, de nem nyitották ki. A kis leány kinézett az ablakon s mondta, hogy nem bocsájt be senkit; az öregasszony kérte, rimánkodott, de hasztalan volt, azután fenyegetődzött, azt mondta, ha testvére el nem hozza a szépen szóló madarat az elátkozott várból, akkor mind a kettőjöknek meg kell halni.

A kis leány sírt s mikor testvére hazajött, elmondta neki, hogy s mint járt; de a kis király nem ijedt meg, hanem bátran azt mondá:

– Sebaj! Majd elhozom én!

És csakhamar útra készült.

Hét országon kellett keresztülmennie s mikor már közel volt a várhoz, remetére talált, kinek ekképen köszönt:

– Jónapot, édes öregatyám!

Az öreg elfogadta a köszönést s mindenáron vissza akarta küldeni a kis királyt, de nem lehetett visszatartóztatni.

Ekkor az öreg jó tanácsot adott neki, hogy ha ezt megtartja, elhozhatja a szépen szóló madarat.

Azt mondta neki, hogy ha bemegy a kapun, egyenesen tartson mindenütt s a kert közepén szép kis zöld fán arany kalitkában van a madár, de a kalitkát ágastól kell levenni s úgy hozni ki.

A fa tövében volt egy forrás az élet vizével, ebből kellett neki meríteni egy üveggel; azután ha kifelé jön, sebesen jöjjön, rettenetes állatok fognak háta megett bömbölni, ordítani, végre szülei, testvérei fogják őt síránkozva kérni, de neki nem szabad visszanézni, mert tüstént kővé változik, mint sokan, kik már próbát tettek. Ha egyszer kihozza már a kapun a madarat, szétnézhet ott a szerencsétlenek közt, kik kővé váltak, de ne élessze fel őket, mert akkor neki lesz velök baja!

A kis fiú úgy tett, mint tanácsolva volt, sebesen haladt a kertben s letörte a nagy kalitkát ágastól, merített az élet vizéből s ezzel megfordult s jött kifelé.

Mindjárt hallotta a nagy ágyúdörgéseket, puskalövéseket, irtóztató ordításokat, szüleinek és testvéreinek a síránkozását, de mindezekre mit sem hajtott, hanem sebesen haladt kifelé. Végre kiért a kapun, széttekintett s látott töménytelen sok kőembert.

Megszánta őket, az élet vizéből mindegyikre öntött egy cseppet s azok mind feléledtek s nagyon köszönték, hogy felélesztette őket; együtt haladtak azután a remete lakása felé.

Útközben azonban feltámadt bennök az irígység, felgerjedt bennök, el akarták a gyermektől venni a szépen szóló madarat, de ekkor jött a remete, megszidta őket, hogy így akarnak bánni jóltevőjökkel s megköszönte a kis királynak, hogy felszabadította remetesége alól; mert ő el volt átkozva, hogy mindaddig ott tartozik remetéskedni és az arrajövőknek útbaigazítást adni, míg valaki a szépen szóló madarat onnan el nem hozza; különben ő is király gyermeke s most már ketten indultak hazafelé.

Hosszú utazás után hazaért a kis király s a kastély előtt sokáig tapsolt, kiabált, míg végre kis húga, ki ezalatt mindig sírt és imádkozott, kinézett s örömében nem tudott hova lenni. A mindentudó és szépen szóló madártól azután megtudták, hogy kicsoda az ő atyjok és miképen cselekedett velök az ő nagyanyjok.

Ezután a királyfi megkérdezte a szépen szóló madarat: miképen juthatna el legkönnyebben atyjához?

– Úgy, édes gazdám, ha kimégy még egyszer vadászni s ha összeakadsz atyáddal, hívd meg őt ebédre; a többiről én magam fogok gondoskodni; az ellátásról, ételekről, mindenről!

A kis király örömmel szót fogadott a szépen szóló madárnak, kiment vadászni, ismét hallott a rengeteg erdőben vadászeb csaholását; egyszer csak kibukkant elébe egy gyönyörű szarvas, ő ezt csakhamar elejtette s bevárta, míg előjön a követelő. Ott termett a király is azonnal és követelte szarvasát:

– Add ide, öcsém, – úgymond – már másodszor lövöd el kutyám elől vadamat!

– Dehogy adom, – mond a királyfi – jó lesz a húsa, a jövő héten úgy is szívesen látom felségedet minden háznépestől udvari tisztjeivel együtt szegény lakásomban!

A királynak szerfelett megtetszett a királyfi bátorsága s megígérte neki, hogy el fog hozzá menni. A kis király hazavitte a vadat, elmondta húgának, miszerint atyjok el fog jönni, de ne ismertesse meg vele magát.

Eljött végre a kitűzött idő s mindent a legcsinosabban rendelt el a szépen szóló madár, minden szebb volt legalább is hétszer, mint a szomszéd királyé.

A legízletesebb ételeket hordták fel a szerecsen szobalányok, kiket a madár idézett elő s tizenkét Szellem volt a muzsikus, kik a leggyönyörűbb nótákat húzták ebéd után. Az öreg királynak a szeme fénye majd elveszett a vakító pompa láttára.

Ebéd végeztével meghívta magához, sokkal szegényebb udvarába a kis királyt. A kis király elfogadta a meghívást és érzékenyen elbúcsúztak a viszontlátásig.

Ezután megkérdezte madarától az anyja hollétét; a madár megmondta, hogy az út mellett levő kápolnába van befalazva s hogy ő onnan a Szellemek segítségével kiviteti.

Nehezen számlálták a napokat, órákat, perczeket, végre elérkezett a várva várt idő. Gyönyörű hatlovas hintóba ültek s elindultak, a kápolna mellett megállottak, a szépen szóló madár előparancsolá a Szellemeket, s kihozatta az anyát a kőfal közül; ekkor megismertették vele magokat gyermekei s kérték anyjokat, hogy ne ismertesse még meg magát az öreg királlyal, csak majd azután. Gyönyörű fekete selyemruhát adtak reá s behajtattak az öreg király udvarába, ki már messziről üdvözölte őket és igen szívesen fogadta vendégeit.

Elérkezett az ebéd ideje, egyik egy s másik más mesét mondott; végre rákezdte a kis király is a meséjét: Volt egyszer egy király, volt ennek a királynak egy gyönyörű szép felesége. Egyszer a királynak háborúba kellett menni, feleségét otthon hagyta áldott állapotban; és így tovább mesélte az ő élete történetét. Mikor az öregasszony ármányára került a sor, az öregasszony irult-pirult, végre felkiáltott a kis király:

– Felséges király, mit érdemel az a személy, ki így rászedte fiát?

A király nem vette észre a czélzást, azt mondta, hogy felnégyelést; ekkor a feketelelkű öregasszony elájult s a kis király szaván fogta atyját s az öregasszonyt tüstént felnégyelték, a város négy szegletére felszegezték, magokat pedig megismertették.

Ekkor nagy vendégséget csaptak, még a szépen szóló madár is emberré, királyfivá változott, kinek addig kellett madárbőrben lenni, míg valakivel jót nem tett. Vígadtak, tánczoltak, ettek, ittak, még én is elindultam egy szöszfarkú, viaszkderekú, üvegfejű lovon; aczélpatkója volt lovamnak, sarkantyúm papirosból volt; a lovam megbotlott egy kőben, tüzet adott az aczélpatkó, meggyulladt a lovam farka, elolvadt a dereka, szétrepedt a feje, leégett a sarkantyúm is, s amint láttok, azért járok most az apostolok forspontján.

(Ipolyi A. gyüjteményében 27. sz. Csolosz Pál gyüjt. Máramaros-Sziget.)

66. A tizenkét varjú.

Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt tizenkét fija és egy leánya.

Egyszer főzött mákos metéltet, ekkor hazajött az erdőből az asszony tizenkét fija, mind a tálhoz szaladt s elkezdték kapdosni a metéltet. Erre az anya úgy megharagudott, hogy azt mondá:

– Óh, bárcsak már varjúk lennétek!

Alighogy ezt kimondta, azonnal mind a tizenkét varjú kirepült az ajtón. Sírt-rítt az anya, bánatjában meg is halt; a leányka pedig – kit Nánikának hívtak – árvácska maradt.

Mit tegyen szegény! Anyja gyűrűjét az ujjára húzta s felkészült bátyjait keresni.

Ment, mendegélt, míg egy nagy erdőben ráesteledett, felment Nánika egy fára, félve, hogy ott lent a vadállatok megeszik; de lenéz a fáról s mit lát? Világot, nem messze a fától. Leszállt a fáról s ment annak a háznak, ahol azt a világot látta.

Amint odaért, látta, hogy az egy nagy vár, felment azután sok garádicson, kinyitott egy ajtót s bement egy nagy terembe, melyben egy asztal volt felterítve tizenkettőre. Ment tovább, hát egy konyhába jött, hol minden ki volt készítve főzésre, de még semmi sem volt megfőzve. A leányka megfőzött, még az ágyakat is felágyazta, azután egy szegletbe bujt el.

Egyszer, tizenkét órakor kinyilnak az ablakok és berepül tizenkét varjú; azonnal megismerte Nánika, hogy ezek az ő bátyjai és nagyon megörült; a varjuk pedig csodálkoztak, hogy ki lehetett, aki nekik megfőzött?

Keresték, de nem találták, mert Nánika nem akarta magát megmutatni; elrepültek. Másnap megint elkészített mindent és gyűrűjét a legöregebb varjúnak a tányérjához tette. A varjuk ismét csodálkoztak, de mikor a gyűrüt meglátták, azt mondták:

– Itt a mi testvérünk!

Ekkor Nánika előjött, megölelték.

– Én, – úgymond Nánika – titeket jöttem megszabadítani!

– Nehéz dolog ez, – mondának a varjuk – ha hét esztendeig nem szólsz egy szót se és tizenkét inget és lábravalót varsz csoványból, megszabadíthatsz!

Nánika szedett csoványt és elkezdte az ingeket varrni. Kiült a ház elébe és ott dolgozott.

Egyszer egy király vadászni ment, eltévedt s ahhoz a várhoz ment, ahol Nánika volt. A királynak nagyon megtetszett Nánika szépsége, szólt is hozzá, de Nánika nem felelt, hanem csak integetett; a király feleségül vette.

Egyszer elment a király háborúba, ezalatt a királyné kis fiucskát szült; volt ott a királynál egy Vénbanya, ez felkapta a kis fiut, az ablakon kidobta, de nem esett a földre, mert két varjú megkapta. A Vénbanya kutyakölyköt tett a királyné mellé s a királynak megírta, hogy a királynénak kutyakölyke lett.

Ismét lett a királynénak gyermeke, melyet a Vénbanya szinte kivetett, de ezt is elkapta két varjú, ekkor macskát tett a gyermek helyébe.

A király erre annyira megbosszankodott, hogy megparancsolta, nyakazzák le a királynét. Amint kivitték a vesztőhelyre és a hóhér le akarta nyakazni, előrepült tizenkét varjú, megkapta a királynét és elvitte egy házacskába, hol fija és leánya volt; a fiut Jancsikának, a leányt Nánikának hívták.

A hét esztendő elmult, megvarrta csoványból a tizenkét inget és lábravalót, mind a tizenkét varjú szép fiatal legénnyé változott s mesteremberek váltak belőlök.

Amint a király vadászni járt, egyszer rásetétedett, felment egy fára szétnézni, nem lát-e valahol világot? Hát csakugyan látott egy kis házacskában, bement oda, ahol is egy asszony ült és fonyt, itt szállást kért.

Amint lefeküdtek, Nánika megismerte a királyt. Mikor éjszaka aludt a király, leesett a királynak a félkeze az ágyból, azt mondja Nánika a leányának:

– Eredj, Nánika, emeld fel annak az úrnak a kezét, hiszen úgy is az a te édesatyád!

Megint leesett a királynak a lába:

– Menj csak, Jánoska, emeld fel annak az úrnak a lábát, hiszen az a te édesatyád!

Másnap elbeszélte az inas a királynak, hogy az éjjel mit hallott s a király még egy éjjelre kért szállást, de ekkor nem aludt el, csak mutatta, hogy alszik.

Mikor leeresztette a kezét, Nánika ismét Nánikát küldte felemelni, megint csak azt mondta, hogy az az ő apja. Ekkor felugrott a király, megölelte kedves feleségét, ki neki mindent elbeszélt, mi vele történt; azután elvette a király ismét és boldogul éltek gyermekeikkel és a bátyjai szolgáltak neki.

(Ipolyi A. gyüjteményében 38. sz. Hont v. megye.)

67. A csonkakezű leány.

Volt, hol nem volt, volt a világon egy Öregbanya, ennek volt egy menyecske lyánya, mind a ketten Boszorkányok voltak és ennek a menyecskének egy gyönyörűséges szép lyánya.

Azon voltak mind a ketten, hogy ebből is boszorkányt csináljanak, de a lyány azzá lenni nem akart. Mit csinál tehát a két gonosz? Otthon hagyja a lyányt egyedül, hogy sorsát gondolja el.

Hazajöttek, de a lyány régi szándokában hűen megmaradt s egy Istenért sem lett volna boszorkány. Tehát kapták, fogták, elvágták mind a két kezét karba’, reá egy kis kosarat akasztottak, bele egy kis kenyeret tettek, hogy ha megéhezik, egyék s avval elküldték.

Ment, mendegélt, előtalált egy erdőt, ebben lakott ő hosszú ideig, míg azután a vad gyümölcsre ráúnt; elindult tehát.

Ment, mendegélt, előtalált egy nagy várat, de látja, hogy borzasztó lakatok vannak ajtaján s azért ment tovább s midőn odaért, lecsattantak az ajtóról a lakatok, bemegy és elálmélkodik, hogy itt annyi sok szép gyümölcs van, hogy oly sűrűn vannak benne az arany almákkal gazdagon megrakott fák; alámegy egynek, amelyik az ajtóhoz legközelebb állott.

Amint aláért, megrakódik a fa, hullnak róla az aranyalmák, úgy hogy a kis kosár megtelt egészen, azzal elhagyja a lány a kertet, az ajtó utána becsukódik s rázárulnak a lakatok.

A király, amint reggel sétál a kertben, észreveszi, hogy híjja van az aranyalmáknak. Bemegy szobájába, behívatja az őrt s erősen ráripakodik:

– Te gonosz szolga, te az éjjel nem őrködtél, te az éjjel aludtál, az aranyalmákból sok hiányzik, hová tetted? kinek adtad? ki vitte el?

– Uram, királyom – mond a szolga – nem adtam én sekinek, nem is vitt, nem is vihetett volna belőle senki egyet is, mert senkinek sem lehet az ajtón bejönni, hacsak valaki felülről le nem szakítgatta.

Másnap éjféltájon ismét eljő a lyány, előtte leperegnek a lakatok s kinyílik az ajtó; a fa alá megy; az megrázkódik; a kis kosár megtelik; azzal visszafordul; kimegy; utána az ajtó becsukódik, a lakatok rázárulnak; ő pedig megy tovább dolgára.

Hasonló séta alkalmával a király megint látja, hogy az aranyalmákból sok elveszett, bemegy szobájába, behívta az őrt, rátámad, de ez is, mivel csak azt felelte, mit tegnap a másik, bezáratta egy igen-igen sötét tömlöczbe.

Csakhamar betoppant a király legkisebbik fia.

– Apám, azt hallom, hogy az aranyalma az éjjel is megfogyott, hanem tudom, hogy nem talál benne hiányt holnap reggelre; majd kilesem én, hogy ki hordja éjjenként az aranyalmát?

A király eleinte nem akarta ezt megengedni, hanem hát mégis beleegyezett.

Estére kelt az idő. A fiú kimegy a kertbe, őrt áll, de tizenkét óra felé nagyon megkörnyékezi az álom, mosdik, dörzsöli a szemét, de ez nem sokat ér, végre midőn az éjfél elérkezett, a kapuról a lakatok lepattogtak és rája lanyha álomszellő szállott, már csaknem elaludt; hanem azért erőt vett magán s mintegy álomközben látja, hogy az ajtón egy gyönyörűséges szép lyány lépked befelé, az arany almafa alá áll, az megrázkódik s a kosara tele húll, azzal visszafordul; de amint menne kifelé, a királyfi rákiált: