NÉPMESÉK. (continued 5)

– Ki vagy? Megállj!

– Én, – mondá a lyány – egy szerencsétlen vagyok, kit, mivel boszorkány lenni nem akartam, anyám magától elcsapott. Uram, – folytatá tovább – én előtted meg nem állhatok, mert szűzanya meztelen vagyok, a sok tövis és szedercserje egészen leszaggatták rólam a ruhát.

De a királyfi mégsem ereszti őt szabadon. Ráveti köpenyét, úgy maradt a testén, ahogy’ ráesett, mert hát csonkakezű volt s meg nem igazíthatta azt magán.

Másnap a király látja, hogy megint híja az aranyalmának, behívatja a fiát s kérdi tőle:

– Nohát, láttál-e valakit? Megfogtad-e a tolvajt?

– Láttam bizony, – mondá vidáman a fiú – de meg is fogtam ám!

– Megfogtad hát, fiam, no jó, vessétek a legsötétebb tömlöczbe, hét múlva pedig éltét fogja veszíteni.

– Jaj, apám – mondá a fiú, – nem érdemes ő arra, mert neki nincs keze, mivel kinyithatta (volna a kaput) és leszedhette volna az arany almát, az magától tárult fel előtte és az alma magától hullott a kosárkájába. Engedelem neki, apám, mert a szerencsétlen lyány ártatlan, mint a ma született gyermek!

A király maga elé hívatja s egy-két pillanatot vetve rá, meggyőződik felőle, hogy ártatlan. Hanem mivel igen-igen szép volt, a királyfinak kimondhatatlanul megtetszett, miért is megkereste az atyját, hogy számára szobája mellett csináltasson egy kis házat. A gyermek kívánsága meglett.

Néhány év mulva a fiúnak eljött a házasulóideje s az apja felszólította, hogy keressen magának feleséget.

– Kerestem már én, apám!

– Kit? – kérdé az apa.

– A csonkakezű lyányt – felelte egész elhatározottsággal.

– Óh, fiam, – mondá az apa – ugyan hogy’ vehetted volna azt, mikor még az égből is nyomorultat várhatni?

– Már nekem az mindegy, én őt szeretem, néki az enyémnek kell lenni, bármikép történjék is az!

– Óh, fiam!…

– Amit mondtam, megmondtam; én senkivel, csak ővele lehetek boldog.

Végre aztán az apa – miután látta, hogy minden beszéd hasztalan – beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, hét város környékéről behítták a királyokat, ettek, ittak, vígan voltak.

Három hónap mulva, a lakodalom után, el kellett menni a királyfinak a háborúba, mert atyja országát rettenetes ellenség támadta meg.

Esztendőre a királyfinak két aranyhajú gyermeke született, mellén egyiknek nap, a másiknak félhold volt.

Ekkor az öreg király behívatja magához az öregudvarost, aki mindig becsületesen el szokott dolgában járni, egy levelet ad át neki és megparancsolja, hogy vigye el fiának a táborba, hogy tudja meg az örvendetes hírt.

Mén, mendegél, egy erdő szélén előtalál egy öreg asszonyt, ez volt a királyné öreganyja, a Vénboszorkány.

– Hova mégy, fiam? – kérdi az udvarostól.

– Megyek a táborba, a királyfinak levelet viszek.

– Este van már, ne menj ma tovább, térj be hozzám pihenni!

Az udvaros az öreg felszólítását elfogadta. Bevezette tehát magához az Öregbanya, mindjárt főzött neki paprikás húst; jól lakott; ágyat vetett neki s elaludt.

Reggel felkelt, mit sem gyanítva, a levelet, melyet az este az Öregbanyának átadott, kezébe veszi, elindul és elérkezik a táborba. Megkeresi a királyfit, átadja neki a levelet, a királyfi olvassa s elkezd könnyezni, ami az öregudvaros előtt igen felötlő volt; elolvasván, leült, reá választ ír, mely meglévén, átadja a szolgának azzal az izenettel, hogy a két királyfiút, míg ő haza ér, meg kell hagyni.

Az udvaros mitsem tudva erről a két kutyafiúról, átveszi a levelet s elindul vele, nemsokára ismét elért az említett erdő végére, itt már rég várakozott reá a Boszorkány, behíjja magához, paprikáshússal jól tartja, puha ágyat vet neki, melyen a szolga, miután táskáját az öregnek átadja, jóízüen elaludt. Azalatt a Banya kivette a táskából a levelet s mivel mind az öreg, mind a fiatal király írását hűen tudta utánozni, ehelyett is másik levelet írt, azzal az izenettel, hogy a királynét és a két fiát világnak kell ereszteni. Reggel fölébredt a szolga, jól lakott és elindult hazafelé.

Hazaérvén, átadja a királynak a levelet, olvassa s nagyon elcsudálkozik rajta, hogy a fia feleségét s a gyönyörű szép két kis gyermekét a szélnek ereszteni parancsolja.

De mit volt mit tenni, a parancsnak engedelmeskedni tartoztak. Sok sírás, jajgatás után kivitték az erdőre az ifjú királynét s két kis fiát, csonka karjára ereszték s ott hagyták magában. Úgy élősködtek ők itten erdei gyümölccsel.

A kis gyermekek csúnyák voltak, mert nem tudta őket megmosni az anyja, végre előjött aztán egy ősz Öregember, egy vödörben vizet hozott és mondta, hogy mossa meg benne a kezét, majd kinyől. Mossa, mossa, hát kinyőlt a keze. Ekkor így szólott az Öreg:

– Eredj, van itten az erdőben egy kis ház, van abban mindenféle élelem, melyből jól, úri módon megélhetsz; van ott a konyhában egy tőke, erre van kötve egy nagy vasláncz; majd mén oda egy fekete agár, kösd arra a lánczra, az lesz a te Öreganyád.

Elindul a királyné, feltalálja a kis házikót, melyben mindenféle élelem található volt, egyszer arra megy a fekete agár, megköti a lánczra, de reggelre a láncczal együtt eltűnt.

Míg ezek történtek, hazajött a király a háborúból, első gondja volt a feleségét kérdezni, de ez már akkor a királyi palotától távol volt. Nagy csapat kísérettel elindult a király keresni szép feleségét. Már lement a nap, mégsem szűntek meg keresni, csakhogy valamikép megtalálhatnák. De egy katona jó távolnyira világosságot pillantott meg, tudatta ezt a királlyal, akivel az egész csapat arra vette útját. Végre elérik a házat, ahol a világosság volt. Szállást kértek, amelyet – mivel az ősz Öreg azt is meghagyta, hogy hajlokába mindenkit befogadjon, – szívesen megadott nékik.

A királyné jó vacsorát készített a királynak és a többieknek, kik jóllakván, mingyárt elszenderedtek, kivéve az őröket.

A király bentaludt a királyné szobájában egy padon, de a királyné és két kis gyermeke egész éjszakán át ébren voltak.

A királynak, amint aludt, kiesett a kezéből a zsebkendő.

Ekkor az ismeretlen királyné azt mondja:

– Eredj, fiam, add fel neki azt a kendőt, úgyis a te atyád volt az!

Nemsokára elejti a király a pipáját is.

– Eredj, fiam, – szólt ismét az ismeretlen királyné – add fel neki azt a pipát, úgyis a te atyád volt az!

Nemsokára fölébred a király és a többiek, jóllaktak és mentek tovább, de mielőtt elindultak volna, figyelmezteti a háziasszonyt a király, hogy estére ismét be fognak hozzá térni.

Mennek, mendegélnek, miközben a király elbeszélte katonáinak az észrevételeit, hogy ez az asszony nagyon hasonlít az ő feleségéhez, mire az őrök is elmondták, hogy ők meg hallották, hogy az asszony egyszer azt mondta az egyik fiának:

– Vedd fel, fiam, azt a kendőt, úgy is a te atyád volt az! Máskor pedig a másik fiának:

– Eredj, fiam, vedd fel neki azt a pipát, úgyis a te apád volt!

Nagyon megörült ennek a király, miért is elhatározta magában, hogy ha estére visszatérnek, teteti magát, mintha aludnék, de valóban nem alszik, hogy megtudja: vajjon igaz-e?

Estére ismét visszatértek.

A király arra a padra ült, amelyiken tegnap; tetette magát, mintha aludnék, leejti először a keszkenőjét. Mire az ismeretlen királyné így szólítja meg kisebbik fiát:

– Eredj, fiam, tedd az ölébe azt a kendőt, úgyis a te apád volt az!

Leejti másodszor a pipáját.

– Eredj, fiam, – mond az anya az öregebbik fiának – vedd fel, tedd a kezébe, úgyis a te atyád volt az!

Erre a király felugrik, megöleli, megcsókolja feleségét, gyermekeit és kimondhatatlan örömmel – a házat más szegénynek ott hagyván – hazafelé indultak.

Útközben elbeszélte a királyné az ő történetét: hogy mikor az erdőre kitették, gyermekeit meg nem moshatta, hanem odajött hozzá egy vödör vízzel az Öreg-Isten ősz ember képiben, hogy az igazította azután őt abba a kis házba, hová mindjárt egy agár szaladt, kit lánczra kötött az ősz Öregember parancsából, mert az öreganyja: a Vénboszorkány volt; de amely reggelre lánczostól együtt eltűnt.

Hazaértek, nagy lakodalmat csaptak, amelyen a környékből a királyok mind jelen voltak, még az Öregboszorkányt is elhítták.

Mikor azután behozták az ételt, az öregkirály így szólott:

– Mit érdemel az olyan teremtése az Istennek, aki oly gonoszságot követett el, mint amilyen a fiam feleségén történt?

Nem akart senki semmit szólni, hanem az Öregbanya fölállott:

– Azt érdemli biz’ az, fölséges király, hogy a szilaj csikó farkára kössék, négy felé vágják és a város négy sarkára fölszúrják.

– Magadnak mondtad ki a büntetést, gaz banya – mond a király, – vigyétek és hajtsátok végre rajta.

A gonosz Boszorkány halála után boldogul éltek s talán még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 488. sz. Herczegh Mihály gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

68. Hamupepejke.

Egyszer volt egy királynak három fija. A két nagyobbik igen világi, úgynevezett gavallér volt, a legkisebbik pedig mindig félrehúzódott s legjobb helyét csak a tűzhelyen találta, amiért elnevezték Hamupepejkének s minthogy ily természetű volt, sem szülei, sem bátyjai előtt nem volt kedves, sőt az utóbbiak gyűlölték is.

Egyszer, amint mindinkább nevekedtek a királyfiak, a két nagyobb elhatározta magában, hogy elmegy világlátni s ezt a Hamupepejke is megértvén, ő is reávette magát. Bejelentették tehát szándékukat szüleiknél, kik bele is egyeztek.

Az anyjok, szokás szerint, ellátta őket útravaló pogácsával, hanem Hamupepejkének nem búzalisztből, mint a többinek, hanem hamuból sütött.

Egyszer, amint mendegéltek hetedhétország ellen, az úton megéhezve, letelepedtek s elővették az útravalójukat s falatoztak. Amint falatoznak, eléjök jön a kis egér s kér a nagyobbiktól eleséget, mondván:

– Adj egy falat pogácsát, jótettedért jót várj!

De ő nemcsak, hogy nem adott neki, de még elűzte magától.

Kis idő mulva odament a másikhoz s attól is kért, mondván:

– Adj egy falat pogácsát, jótettedért jót várj!

De az is, mint a bátyja, elűzte magától, nemhogy adott volna neki.

Kis idő mulva megint előkerült a kis egér s a Hamupepejkétől is kért, mondván:

– Adj egy falat pogácsát, jó tettedért jót várj!

De ő már nem űzte el, hanem adott neki a maga hamupogácsájából, jól tartotta. Ekkor a kis egér egy sípot adott neki, mondván:

– No, amiért velem jót tettél, neked adom ezt a sípot s amikor ezt megfúvod, én azonnal megjelenek és segítségedre leszek!

Egyszer, amint utazásukból hazatértek, történt, hogy a szomszéd király, kinek egy szép leánya volt, csináltatott valami magas helyen állványt s abba egy aranyos széket és kihírdette a körüllevő országokban, hogy aki – midőn az ő leánya ebben az állványban a karosszékben ül – odaugrat háromszor s megcsókolja, annak adja leányát.

Meghallották ezt a királyfiak is, felnyergeltették a legjobb lovukat, legszebb herczegi ruhájukat magukra vévén, megjelentek a kitűzött időben a szomszéd király lakása előtt.

De egyszer a Hamupepejke is gondolkozóba esik, hogy jó volna neki is próbát tenni; megemlékezett a kis egérről és a tőle kapott sípról, belefujván, előtermett a kis egér:

– No, felséges gazdám, – mond a kis egér – mivel szolgálhatok?

A Hamupepejke elmondván kívánságait, a kis egér belefujt egy másik, őnála levő sípba s azonnal termett ott szép ló, gyönyörüen tündöklő sárgaréz szerszámmal, még a patkója is rézből volt s neki magának gyönyörű szép ruha.

Ez meglévén, a kis egér szépen felöltöztette Hamupepejkét s ő eltávozván, Hamupepejke útnak indult.

Amint odaért, már próbálgatták a király- és herczegfiak, de senki sem tudott oda felugratni.

Egyszer, legutoljára ő is sarkantyú közé vette a lovát, hát még sokkal feljebb ugratott az állványnál s meg is csókolta a királykisasszonyt s azzal elnyargalt.

Mire bátyjai hazamentek, ő már le is vetkezett, lovát s öltözetét a kis egér elvitte és ő ismét a hamuba ült.

Hazamennek a királyfiak, beszélgetik, hogy milyen derék ifjú volt az, aki felugratott s haragudtak, hogy ők meg nem tudták tenni.

Egyszer a Hamupepejke is megszólal:

– Bizony, én is láttam a kútágas tetejéből.

Bátyjainak sem kellett több, kivágatták a kútágast irígységből, hogy többet ne nézhesse őket.

Nemsokára újra fel lettek szólítva a próbálkozók, ekkor újra elment a két királyfi.

Hamupepejke ismét megfujta a sípot s a kis egér újra előjött s felöltöztette Hamupepejkét drága, szép ezüstös ruhába, lovát is ezüstös szerszámmal ékesítette fel, még a patkója is ezüstből volt. Elment ismét Hamupepejke s miután a többiek siker nélkül próbálgatták, utoljára megsarkanytyúzta lovát s felugratván, újra megcsókolta a királykisasszonyt s ekkor ismét elnyargalt s mire bátyjai haza mentek, megint a hamuban ült.

Amint a bátyjai hazaérve beszélgetik az egész dolgot, Hamupepejke ismét megszólalt:

– Én is láttam a kémény tetejéből!

Ekkor a bátyjai megharagudván, a kémény tetejét lehúzatták.

Kevés idő mulva eljött a harmadik próba ideje. Akkor ismét elmentek a királyfiak, a Hamupepejke is belefujván a sípba, megjelent a kis egér; ekkor még drágább, aranyos ruhába öltöztette s a lovát is aranyos szerszámmal ékesítette fel, még a patkószege is arany volt.

Amint a többiek ismét siker nélkül próbálgatták, utoljára ő megint felugratott s megcsókolta a királykisasszonyt. Vivát-ot kiáltottak s karon fogva tüstént bevezették a szép aranyos királyfit s tudakozták, ki fia?

Ezután összeadták őket, nagy lakodalmat csaptak s máig is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 1. sz. Simon Mihály gyüjt.)

69. A mostoha testvérek.

Volt egyszer egy Vénbanya, ennek volt egy édes- és egy mostohaleánya; lakott a városban egy szép, fiatal gróf. A Vénbanya mostohaleánya nagyon szép volt, az édesleánya pedig csúnya, tehát ő mindenképen azon törekedett, hogy a mostohaleányát mentül előbb kivégezhesse a világból, ez azonban sehogy sem sikerült neki.

Vasárnap felczifrázta az édesleányát és elment vele a templomba; a mostohának pedig mákot hintett a hamuba, mondván:

– Szedd ki ezt addig, míg a templomból hazajövünk, mert ha nem, hát agyonverlek!

Sírt a szép leány a hamu felett, gondolván magában, hogy szedem én ezt arra ki? Arra berepül egy galambocska az ajtón és diót hoz be szájában és a leánykának az ölébe ereszti azt, mondván:

– Nyisd fel a diót és öltözzél fel, menj a templomba, én dolgodat elvégezem!

Elcsodálkozott a leányka és ment fölnyitni a diót, gyönyörűséges ruha esett ki abból, olyan kék, mint az ég, amellett aranycsillagok is estek ki belőle.

Felvette magára a ruhát és ment a templomba, a galambocska pedig egyet csattantott a szárnyával és a mák ki volt szedve.

Elment a leány a templomba, ott volt a fiatal gróf is, ő pedig mostohaanyjához ült, ez nem ismerte meg, oly szép volt; a gróf pedig beleszeretett.

A mostohaleány hamarabb jött ki, mint a többi, mondván:

– Köd előttem, köd utánam, hogy engemet senki se lásson!

Úgy történt, a gróf eleget nézte, de nem láthatta többé.

Hazajött a mostohaanyja, már ő akkor a szép ruháját eltette és piszkos ruhájába volt öltözve. Hazajövén mostohatestvére, kezdi beszélni:

– Láttam én egy szép leányt a templomban, ruhája kék volt, mint az ég és arany csillagos!

– Én is láttam – mond a szép leány.

– Honnan, te semmirevaló?

– Mikor az emberek a templomból jöttek, felmentem a fűzfára, mely itt az ajtó előtt áll, innen néztem a szép kisasszonyt.

Azonnal kivágatta a mostohaanya a fát:

– Nem fogod többé látni!

Ezzel elment a mostohaanya leányával a templomba, mostohaleányának pedig hamut kevert homokba, hogy mikor a templomból hazajön, ki legyen szedve, mert különben agyonveri.

Sírt a szép leány, egyszer csak berepül a galamb, diót visz szájában és leejti a leány ölébe, mondván:

– Öltözz fel és menj a templomba, én dolgodat elvégzem!

A leány felnyitá a diókat, gyönyörűséges szép ruhát és egy pár szép czipőt húzott ki belőle. Felöltözött a leány és ment a templomba, beült abba a székbe, amelyben a mostohaanyja ült, oly szép volt, hogy a mostoha meg nem ismerte.

Amint kilépett a templomból, lábát nehezen húzhatta ki a küszöbből, czipője ott maradt, ő pedig mondta:

– Köd előttem, köd utánam, senki se lásson!

Nem is látta senki, de a czipője a grófnál volt, ki a templom elé szurkot öntetett, hogy a szép leány nyoma ott maradjon. Másnap pedig kihírdették, hogy amely leánynak az a czipő a lábára megy, azt a gróf feleségül fogja venni. Mindenki felczifrázta tehát leányát, a Vénbanya is felöltöztette szépen az édesleányát, a szépet pedig a teknyő alá tette a komrába. Jöttek a czipőt próbálgatni, az anya a leánya lábából egy darabot el is faragott, hogy csak felmenjen, de még sem ment fel a nagy lábra; ekkor felrepül a kakas az ablakra, elkezdi:

»Szép leány a teknyő alatt komrában,

A csúnya az asztal mögött szobában!«

Hallván ezt a gróf, bement a komrába, megnézte a teknyő alatt a szép leányt, megpróbálta a czipőt, az csakugyan a lábára illett és így megszabadítá őt gonosz anyjától, feleségül vette a szép árva leánykát.

(Ipolyi A. gyüjteményében 36. sz. Hont v. vármegye.)

70. Fekete Saskirály.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt egy király és annak volt egy házasulandó fia.

Egyszer megházasodott s elvette a szomszéd király leányát, nemsokára a leány apja s anyja elhalt, a királyfi az ipa lakóhelyére költözött feleségével.

A királyfié lett minden, mi az ipáé volt, de az udvarban egy szobába sohasem tudott bemenni, mert a kulcsát sehogy sem bírták megtalálni a többi kulcs között. Nagysokára azután talált a királyfi a konyha alá elásva egy kulcsot, megpróbálta vele az ajtót kinyitni s kinyílt. Amint bement, látta, hogy egy ember a falra csinált keresztre volt kiszegezve, kit a leány atyja azért szegeztetett oda, mert a leányát el akarta lopni, fölébe az volt írva: »Fekete Saskirály«, a kereszt háta megett pedig a falon egy nagy luk volt, ahol a Fekete Saskirály az alvilágból feljárt.

A Fekete Saskirály szépen kérte a királyfit:

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

A királyfi adott neki vizet, azután bezárta az ajtót. Másnap ismét meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az ismét kért egy pohár vizet.

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót. Harmadnap mulva újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt, ki ismét egy pohár vizet kért:

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót. Negyedik nap újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az újra kért egy pohár vizet, mondván:

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

Adott neki ismét egy pohár vizet.

Ekkor mind a négy szeg kihullott belőle, kettő a kezébe, kettő a lábába volt szegezve és a Fekete Saskirály eltűnt a lukakon, hanem mikorra a királyfi kinézett, a feleségét ellopta.

Most mitevő legyen a királyfi, elment egy tudákos asszonyhoz tanácsot kérni, hogy mit csináljon most? A tudákos asszony azt tanácsolta neki, hogy készítsen egy lóbőrt s vágóeszközzel lássa el magát, azután bujjék bele a lóbőrbe s varassa bele magát. Akkor ereszkedjék le azon a falba levő lukon, hanem a lóbőrt kötélre köttesse s ennek tartását biztos emberére bízza. Mikor a lukon leér a másvilágra, vágja ki a varrásokat s bujjék ki a lóbőrből. Először amint megy, talál egy rézvárat, azután ezüstvárat, végre aranyvárat, amelybe lakik a Fekete Saskirály.

A királyfi úgy is tett, leeresztette magát. Amint leért, kivágta a lóbőrt s ment, mendegélt hetedhétország ellen.

Egyszer elérte a rézvárat, bement, nem talált mást bent, csak egy síránkozó asszonyt, aki a rézvár gazdájának a felesége volt. Ez az asszony azért síránkozott, mert az ura leánykorában ellopta, azon lukon járt az ő ura is fel, amelyen a Fekete Saskirály.

Beköszönt a királyfi:

– Adj’ Isten jó napot!

– Adjon Isten neked is, te másvilági ember, hol jársz itt?

A királyfi elbeszélte, hogy a Fekete Saskirály ellopta a feleségét, azért jött. Ezalatt az idő alatt hallotta a vár ura buzogányának a suhogását, melyet mindig előre haza szokott hajítani.

– Jaj, – mond az asszony – jön az uram, mit csináljunk, hova bujtassalak, haragszik az idegen emberre, hanem itt ez a kályha, bujj bele abba!

A királyfi belebujt.

Amint hazaért az ember, azt mondja:

– Idegen szagot érzek, ki van itt?

Azt mondja az asszony:

– Itt senki sincsen.

– De bizony van, – mondja az ember – bujj ki a kályhából, kis sógorkám!

Erre kibujt a királyfi.

– Hol jársz, sógorkám?

– Én bizony azért jöttem, hogy a Fekete Saskirály ellopta a feleségemet s azt mondják, hogy ezen a világon lakik, az aranyvár mellett levő kútban, oda akarnék menni, ha vissza tudnám a feleségem hozni; csak azért tértem be ide, hogy elfáradtam!

– Jól van, – mond a rézvár ura – ülj le, együnk!

A rézvár ura is meg az ezüstvár ura is testvére volt a Fekete Saskirálynak, de azért nem haragudtak a királyfira, hogy a feleségéért megy, sőt még tanácsukkal segítették.

Az ebéd alatt azon törték a fejüket, miképen lehetne ellopni a feleségét a Fekete Saskirálytól, de sehogy sem bírták kitalálni, hanem arra határozták el magukat, hogy majd a következő napon átmennek az ezüstvárba s ott gondolkoznak rajta.

Másnap el is mentek az ezüstvárba; elmondták azután az ezüstvár urának, hogy miért jöttek; hozzáfogtak tanácskozni s azt határozták, hogy az ezüstvár ura a maga hatlábú lovát odaadja a királyfinak, azon aztán menjen el s ha lehet, lopja el az asszonyt, mert az szüntelen a kút káváján ül, a Fekete Saskirály pedig a kútban bent van.

Elment tehát a királyfi, de mikor már a kúthoz közel járt, a Fekete Saskirály kígyója nagy sziszegéssel csúszott le a kút kávájáról s megmondta a Fekete Saskirálynak, hogy idegen ember jön. Ekkor a Fekete Saskirály kijött, elkezdett fenyegetődzni, mire a királyfi nem mert tovább menni, hanem visszament az ezüstvárba s elmondta a dolgot, ahogy történt. Ekkor azt határozták el, hogy ismét menjen el s hagyja magát megfogatni. Adtak neki zsákot is és azt mondták, hogy a Fekete Saskirály majd össze fogja darabolni, de azzal ne gondoljon, csak arra kérje, hogy darabjait rakja bele ebbe a zsákba s tegye fel a lóra, majd ez a ló vissza fogja hozni s akkor majd meggyógyítják. A királyfi ráállt erre is, másnap elment a kút felé. A kígyó ismét nagy sziszegéssel hírül vitte, hogy idegen ember jön; a Fekete Saskirály pedig kijött, a királyfit megfogta. A királyfi csak arra kérte, hogyha már összedarabolja, rakja bele a zsákba s tegye fel a lóra, hadd vigye a ló amerre neki tetszik. A Fekete Saskirály összedarabolta, belerakta a zsákba, feltette a lóra, a ló pedig visszavitte. Az ezüstvárban azután a kígyók összehordtak mindenféle forrasztó füvet, fürdőt készítettek, megfürösztötték a királyfit, ki azonnal visszanyerte életét.

Most újra tanácskoztak s azt végezték, hogy már meg ők ketten mennek el bátyjukhoz, a királyfi pedig maradjon az ezüstvárban. Majd ők szép szóval elcsalják a Fekete Saskirály nyolczlábú lovát s majd máskor azon mennek el a királyfi feleségéért. Elmennek tehát másnap a Fekete Saskirályhoz, őket szívesen fogadta, sőt panaszkodott, hogy rossz testvérek, ritkán látogatják meg. Megvendégelte őket s mikor el akartak jönni, elcsalták cserébe az ő hatlábú lovuk helyett a nyolczlábú lovát.

Másnap az ezüstvár ura maga a Fekete Saskirály lován ment el, mivelhogy ösmeretes volt a Fekete Saskirály kígyója előtt, a kígyó nem sziszegett, hírt sem adott a gazdájának, csak akkor, mikor már látta, hogy az asszonyt a kút kávájáról felvette és elszaladt vele. A Fekete Saskirály kergette egy darabig az öccsét, de mivelhogy a hatlábú ló utól nem érhette a nyolczlábut, visszament a várba s feleség nélkül maradt.

Az ezüstvár ura pedig visszaadta a királyfinak a feleségét s felkisérték a lluk szájáig, ott feleségével együtt beleült a lóbőrbe s egy kígyóval felhúzatták a másvilágra. Mikor felérkeztek, a királyfi a lluk száját becsináltatta s nagy vendégséget csapott, hogy feleségét visszanyerte. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 2. sz. Simon Mihály gyüjt.)

71. Donát.

Volt a világon egy király, ennek volt egy leánya, a leány mikor tizennégy éves volt, a király a fal közé rakatta, úgy, hogy csak olyan kis nyílás maradt, amelyen egy madár befért; azért rakatta el, hogy a leány soha férfit ne ismerjen.

Egyszer nagy zivatar támadt és a szél a kis lyukon a leányhoz falevelet vitt be; a leány fölkapta a falevelet, megette s ettől gyermeke lett.

Csakhamar hírül vitték a királynak, hogy a leány szobájából gyermeksírás hallatszik, de a király sehogy sem hihette el, többeket küldött oda, hogy hallgassák meg, vajjon igaz-e? Mind azzal tért vissza, hogy csakugyan úgy van.

A király nem hitte, végre elment maga s mikor meggyőződött, nem tudta, mitevő legyen? Összehívta az okos embereket tanácskozni s azt határozták, hogy a leányt fiával együtt egy nagy hordóba kell tenni és a tengerbe dobni. Úgy is lett; csináltak egy nagy hordót három vasabroncsra s beletettek három kenyeret, három kulacs bort, a leányt fiával és a tengerbe dobták.

A gyermek egyszer felébredt s kért az anyjától enni, adott neki az anyja egy kenyeret és a gyermek egészen megette, azután inni kért s odaadott egy kulacs bort s azt egészen kiitta, azután meghuzakodott s mindjárt lepattant egy abroncs a hordóról.

Megint elaludt a gyermek, az anyja pedig ezalatt mindig sírt. Huszonnégy óra mulva fölébredt, megint enni és inni kért, adott neki az anyja egy kenyeret és egy kulacs bort, ezt is megette. Nyőlt a gyermek, mint a fű, amint jóllakott, meghuzakodott és egy abroncs megint lepattant a hordóról.

Megint aludt huszonnégy óráig s amint fölébredt, megette a kenyeret és megitta a bort, meghuzakodott és lepattant a harmadik abroncs is.

Nagy förgeteg támadt, a hordót a hullám kivetette egy szigetre s amint leesett, azonnal szétszakadt.

Elindultak a szigeten lakást keresni, amint ballagnak, előtalálkoznak Krisztus Urunkkal és Szent Péterrel.

– Péter! – azt mondja Krisztus Urunk – Ez a fiú nincs megkeresztelve, jöjj, kereszteljük meg!

Megkeresztelték s Donátnak nevezték el és ajándékba adtak neki egy szamarat, egy olyan puskát, melyet csak rá kellett a vadra fogni, azonnal meglőtte és egy körtefát, melynek az a tulajdonsága volt, hogy ha Donát a földbe szúrta, mikor el akart menni vadászni, a fa virágzott s mikor már hazafelé jött, ért rajta a gyümölcs.

Egyszer az erdő közepén építettek egy gunyhót, a körtefát az ajtó elé szúrta, azután elment vadászni; mikor hazajött, már érett gyümölcs volt a fán; a vadat pedig nyalábosan hozta haza, mert csak rá kellett a puskáját a vadra fogni, már leesett a vad.

Igy járt el naponként s anyja csak a fát nézte, hogy mikor jön már haza a fia.

Egyszer roppant nagy ordítást, lármát hall az erdőben, megy arra s amint kiért az erdőből, hát egy völgyben három Ördögfiut lát veszekedni, reájok fogja a puskát, de azok kiáltanak:

– Halt, Donát! Tudjuk, hogy jó vitéz vagy, jöjj közénk bírónak! Azon veszekszünk, hogy melyikünk mestersége a legjobb, ítélj közöttünk te!

– Hát, mondjátok, kinek miben áll a mestersége?

Elkezdi azután az egyik:

– Én szabó vagyok s olyan köpönyeget tudok varrni, hogy ha rám veszem, ha az egész világ összejönne, sem látna meg senki, itt van nálam!

– No, szép, hát a tied miben áll?

– Én, – szól a másik – varga vagyok s olyan papucsot varrok, hogy ha lábomra veszem, hát csak azt mondom: Lipit lop, ott legyek, ahol én akarok! s már ott vagyok.

– Ez is szép!

A harmadik pedig azt mondja:

– Én szíjgyártó vagyok s olyan ostort fonok, hogyha az egész világ népe ellenem jönne, én csak feléje csapnék, mind kővé válnék.

– Máskép nem tudom megítélni, melyiteké jobb mesterség, hanem ott van három hegy, menjetek fel s majd ha én szólok, induljatok el és aki hamarabb ideér, az a legjobb mester, hanem a köpönyeget, papucsot s ostort hagyjátok itt!

Fölmennek a hegyre, kiált nekik Donát, futnak mint a szél, hanem Donát fölveszi az ostort, feléjök csap, mindjárt lassabban futnak, még egyszer feléjök csap, még lassabban futnak, végre harmadszor is feléjök csap, mind a három kővé válik.

Fölszedte a holmit Donát, elment haza. A köpönyeget magára vette, beült a gunyhóba; az anyja látta, hogy a körte megért s le is hullik és fia még sem jön, sírt-rítt, hogy valahol elveszett.

Egyszer csak letakarja magáról a köpönyeget, hát akkor látja az anyja. Hol volt olyan sokáig? Kérdezi az anyja, de Donát nem mondta meg, hogy mije van neki. Csak vette a papucsát, már ott volt, ahol akart. Mindig járt-kelt.

Egyszer egy hegyen látott egy várat, fölmegy a várba, hanem ott senkit sem látott, a szobák királyilag föl voltak ékesítve, hanem sehol egy lélek sincs.

Összejárja a szobákat, mindnyájának az ajtajában benne van a kulcs; amint tizenegy szobát így megnézegetett, benyit a tizenkettedikbe, ebben a gerendára tizenkét Óriás volt hajánál fogva fölakasztva, a kulcsokat magához vette, hazament s otthon mondja az anyjának:

– Édesanyám, hagyjuk mink itt a gunyhót. Találtam az erdőben egy szép várat, menjünk oda lakni.

Föltépték a földből a körtefát és elmentek. Donát anyjának adta a tizenegy szoba kulcsát, de a tizenkettediket magánál tartotta. A körtefát leszúrta az ajtó elébe s megint vadászni ment.

Az anyja nagyon szerette volna tudni, mi van abban a szobában, hogy fia nem akarja oda beereszteni, kérte mindig, adja neki a kulcsot, maga szeretne bemenni, hanem Donát azt mondta:

– Nem érdemes odamenni, valami ól volt, teli van szeméttel! Majd ha kitisztítják, odaadja a kulcsot.

Nem hitt neki az anyja. Mikor elment Donát vadászni, az egész házat fölhányta a kulcsért, végre Donát ágyában fellelte, benyitott a szobába s megrettent az iszonyú Óriások láttára; megszólalt egy, hogy adjon neki csak egy csepp vizet, mert mindjárt meghal! Megsajnálta, adott neki s amint a szájához értette, mindjárt leesett a gerendáról s ember lett.

Mindjárt – én a tied, te az enyém! – megszerették egymást s azon gondolkoztak, hogy veszítsék el Donátot?

Az Óriás azt tanácsolta, hogy tegye beteggé magát az anya s ha hazajön a fiú, mondja, hogy szörnyen beteg, hanem az elébb azt álmodta, hogy a tengerszigeteken van egy erdőben egy vaddisznó, hogyha annak a fijából ennék, azonnal meggyógyulna!

Hazajött Donát és az anyja nyögve beszéli, hogy soha meg nem gyógyul; hanem az elébb egy kicsit elszunnyadt és azt álmodta, hogy a tengerszigeteken az erdőben van egy vaddisznó; ha ennek a malaczából ennék, mindjárt jobban lenne.

– Hó, ha csak ennyiből áll, mindjárt hozok én édesanyámnak!

Fölült a szamárkájára és elballagott a Hold anyjához. Beköszönt:

– Adjon Isten jó napot, Hold anyám!

– Fogadj Isten, fiam Donát! hát hol jársz itt, mikor itt még a madárnak sem szabad járni? Már itt ismerték Donátot.

Édesanyám nagyon beteg, csak úgy gyógyul meg, ha a vaddisznó malaczából eszik.

– Ördögöt eszik a te anyád!

– Nem tudna Hold anyám eligazítani oda?

– Én ugyan, fiam, nem tudom merre van, ha a lovam tudja, az elvisz oda.

– Hát édes Csinoskám, elviszel-e engem?

– El én, ha szabad három nap ennem és innom!

– Szabad!

A ló féltáltos volt.

Elindultak, azt mondja a ló Donátnak:

– No, most ember légy, mert ha megkap bennünket a vaddisznó, soha többet vissza nem jövünk! Hanem, hogy észre ne vegyen, tizenkét órakor kell mennünk, mert akkor szoptatja a malaczait és úgy igyekezz’, hogy a mellén szopót kapd el úgy, hogy észre ne vegyen!

Ott termettek egyszerre, éppen szoptatott a disznó, odaugrott Donát, elkapta a malacot, azzal azután futnak, mint a szél. Utánuk rugaszkodik a disznó, de csak a ló fél farkát harapta el.

Azt mondja a Hold anyja:

– Derék vitéz vagy, Donát, még ezt kivüled senki sem tette meg, hanem hálj meg nálunk!

– Nem bánom!

Reggel azután vitte haza a malacot, de nem ám azt, amelyiket akarta, mert éjszaka kicserélték. Odahaza azt gondolták, hogy Donát már bizonyosan elveszett, a körtefát is kivágták; véletlenségből maradt egy kis forgács és ebből kihajtott a fa s ért is rajta a gyümölcs.

Az Óriás, amint meglátta az érett gyümölcsöt, elkiáltá magát:

– Jön Donát! – s futott a szobába.

– No, édesanyám, itt a malacz!

– Jaj, kedves fiam, csakhogy hazajöttél, már azt gondoltam, hogy rég elvesztél s búmban a körtefát is tűzre tettem, hogy ne emlékeztessen szüntelen reád. Már jobban vagyok, nem szükséges a malacz.

Igy nem tudták elföldelni Donátot, az Óriás azt ajánlotta, hogy tegye még egyszer beteggé magát Donát anyja és azt kívánja fiától, hogy a szigeteken az erdőben van egy arany almafa, ha annak a gyümölcséből hoz, azonnal jobban lesz.

Amint hazajött Donát, azonnal panaszkodott az anyja, hogy szörnyen beteg s csak úgy lesz jobban, ha a szigeteken levő erdőből hoz aranyalmát.

– Meglesz, anyám!

Elindult s egyenesen a Hold anyjához ment.

– Jó napot, Holdanyám! Tudja-e, hol van az arany almafa?

– Fogadj Isten, édes fiam! Én ugyan nem tudom, de tudja a Nap anyja.

– Messze van-e az még ide?

– Még vagy három nap kell menned, hogy odajuss.

Beköszönt a Nap anyjához:

– Hol jársz erre, Donát, mikor még itt a madár sem jár?!

– Kedves Napanyám, nagyon beteg édesanyám s csak úgy gyógyul meg, ha az arany almából ehetik.

– Ördög kell annak, nem aranyalma. Én ugyan még hírét sem hallottam olyan embernek, aki oda elment volna, hanem majd elvisz a lovam.

Ennek a lova egész tátos volt.

– Csinoskám, elviszel-e?

– El, csak te ember légy, mert azt a fát tizenkét Tündér őrzi és azok tizenkét órakor alszanak; de az arany almák, ha a fáról egyet leszakítnak, úgy összeverődnek, hogy nagyobb zajt okoznak, mint ugyanannyi nagy harang; erre a zajra a Tündérek felébrednek és ha ottkapnak, jaj nekünk! Most mondd meg, úgy menjek-e mint a szél, vagy mint a gondolat?

– Mint a gondolat.

– De még azt mondom, hogy az arany almák a legtetejében vannak a fának, középett az ezüst, alól pedig a réz; tehát a legfelsőből szakíts!

Ott termettek, egyszerre lekap Donát egyet a fa tetejéből, de mindjárt oly zúgás lett, hogy a Tündérek felébredtek; de ment ám a ló, mint a gondolat s mégis kiszakították a ló egész farkát.

Mikor a Nap anyjához visszaértek, azt mondja neki:

– Derék vitéz vagy, Donát, még ilyent nem láttam, hanem hálj meg nálunk!

– Nem bánom!

Reggel útnak kelt, elérkezett a Hold anyjához, itt is meghált; de reggelre az arany almát kicserélték.

Otthon az anyja a kertben sétálgatott az Óriással és a körtefát már ismét rég kivágta; de valahogy elesett egy forgács, az kihajtott és ért rajta a gyümölcs.

Amint meglátta az érő gyümölcsöt az Óriás, elkiáltja magát:

– Itt van Donát! – és fut a szobába.

Amint belép az ajtón Donát, elébe fut az anyja, nyakába borul:

– Csakhogy hazajöttél, kedves fiam, azt gondoltam már, bizonyosan meghaltál! Már a körtefát is feltüzeltem, hogy ne keserítse szívem. Nem kell már az alma, semmi bajom.

Amint elmegy Donát vadászni, kijön az Óriás és azt tanácsolja, hogy tegye ismét beteggé magát az anyja és mondja neki, hogy csak úgy gyógyul meg, ha vele egy kádban megfürdik és ekkor kösse össze a két hüvelykujját háromszor egymásután és harmadszor az vaskarikává fog válni.

Hazajön a fiú, már akkor az anyja keservesen nyögött az ágyban.

– Mi baja, édesanyám?

– Haj, kedves fiam, már meg kell halnom, hanem az előbb azt álmodtam, hogy ha veled egy kádban megfürdhetném, mindjárt meggyógyulnék.

– Ó, hacsak ennyiből áll az egész, mindjárt meglesz!

Hordott egy kádba vizet és fürdöttek benne az anyjával. Fürdés közben azt mondja az anyja:

– Fiam, ugyan vagy-e te olyan erős, mint apád volt? Ő, mikor fürdöttünk, ha összekötöttem az ujját, elszakította; ugyan el tudnád-e szakítani te is?

– Próbálja meg, édesanyám!

Összekötötte az anyja a két hüvelykujját, de Donát elszakította.

– Jaj, de a te apád kétszer is elszakította!

Ismét összekötötte az ujját, megint elszakította.

– A te apád, ha háromszor összekötöttem is, elszakította.

– No, nem bánom, kösse össze még egyszer, én is elszakítom.

De már ekkor nem bírta elszakítani, mert három karika tartotta össze ujjait. Most kihívta az anyja az Óriást.

– No, kezemben vagy most, úgy-e?

– Oh, tégy velem, amit akarsz.

– Meg kell halnod!

– Csak azt tedd meg, hogyha megölsz, hát tégy be egy zsákba és tedd mellém a puskámat, mert úgy sem használhatja más és köss fel a szamaramra!

Nekiment az Óriás, négyfelé vágta, beletette egy zsákba és fölkötötte a szamárra s kihajtotta a várból.

A szamár egyenesen ment vele a Hold anyjához, mikor a kapuhoz ért, elordította magát, kinyitották neki a kaput. Levették róla a zsákot, látták, hogy Donát négyfelé van vágva, mindjárt levágták a vaddisznó malaczát, annak a csontjaiból pótolták ki Donát összetört csontjait és az arany almát lisztté törték, az összeillesztett testet bekenték vele. Donát nagyot sóhajtva fölébredt.

– Haj, de soká aludtam!

– Soká ám, fiam, mert édesanyád csúful bánt veled.

Donát, hogy megtudta, miként érkezett ide, fogta a puskáját s ment haza; éppen együtt találta az Óriást az anyjával a szobában.

– No, kezemben az életed – mondja Donát.

– Már ott, Donát, hanem tégy te is úgy, mint én, vágj négyfelé s köss fel a szamárra!

Úgy tett vele Donát, csakhogy a szamár kiment vele az erdőbe s megették a farkasok.

Azután szerzett egy negyvenakós kádat, tett mellé egy kis széket, azt mondta az anyjának, hogy térdepeljen oda a kád mellé és addig onnan el ne mozduljon, míg azt tele nem sírja könnyel; ő pedig elhagyta a várat, feltépte a körtefát és elment barangolni.

Ballagott erdőn, völgyön, hegyen keresztül s mikor már a mágneshegyeket is elhagyta, eljutott egy nagy erdőbe. Ráesteledett már, de csak ballagott.

Egyszer csak gurul elébe valami, olyan nagy lehetett, mint egy tízakós hordó, ráfogja Donát a puskát:

– Megállj, ki vagy?

– Ne bánts, kérlek, én az Éjfél vagyok.

Megkötözte Donát egy fához, megy tovább. Megint gurul elébe valami, erre is ráfogja Donát a puskát, ez is kéri, hogy ne bántsa, ő a Hajnal, ezt is megkötözte.

Amint ballag tovább, egyszer csak szemébe tűnik valami világosság és hogy mellette különféle alakok ugrálnak. Odaczéloz Donát, ellövi a tüzet, de ott megint felgyujtották, mert a Boszorkányok járták táncukat s a tűznél sütöttek valamit.

Donát még egyszer ellőtte a tüzet. Azt mondják a Boszorkányok:

– Ez más nem lehet, mint Donát, mert nincs oly jó vitéz több. Ne bánts bennünket, Donát! – kiáltának – tudjuk, hogy jó vitéz vagy.

Odament hozzájok, kérték, hogy eressze el az Éjfélt és a Hajnalt, mert ők máskép nem mehetnek haza.

– Menj a Kékországba, az egész ország népestől, királyostól együtt el van átkozva, ha ezeket megszabadítod, tied lesz a Kék királyleány.

De ezt csak akkor mondták neki, mikor a Hajnalt eleresztette és egyszerre nappal lett.

Mikor eleresztette az Éjfélt is, a Boszorkányok azt mondták még neki, hogy a Kékvár tornyán forog egy kék kakas és ez a király leánya, ha ezt lelövi, az övé lesz az egész ország a leánnyal együtt, de ez oly sebesen forog, hogy még nem találkozott, aki lelőhette volna.

Elindult, nemsokára elért a Kékvárhoz, ott nem volt semmi élő, minden el volt átkozva, csak a kakas forgott sebesen.

Ráczélzott Donát és a kakast egyszerre lelőtte. Ebben a nyomban az egész ország megelevenült, minden úgy lett, mint azelőtt volt.

A megszabadító a leánnyal együtt elnyerte az egész országot. Boldogul élt sokáig, egyszer útnak indult a régi lakása felé megnézni az anyját.

Mikor odaért, a kád egész csordultig volt könnyel és az anyja éppen akkor halt meg; ő pedig visszatért országába s élt boldogul.

(Ipolyi A. gyüjteményében 722. sz.)

72. Az üldözött királyfi.

Az ország előkelői sürgették a királyt, hogy házasodjék meg, mert nem illik, hogy nőtelen ember legyen a király; meghagyták pedig neki, hogy valamely más országbeli királynak a leányát vegye el.

A fiatal király elúnván a sok unszolást, végre útnak eredt egyszerű vadászruhában. Amint egy erdőbe ért, a sok vad láttára kedve kerekedett vadászni.

Vadászás közben találkozik egy kanászleánnyal, ki szépsége és bátor beszéde által annyira megtetszett a királynak, miszerint föltette magában: vagy ez lesz a feleségem, vagy senki; de nem merte kilétét kinyilatkoztatni, hanem miután a leány ajánlatát elfogadta, kikérdezte tőle, hol laknak? Ezt megtudván, jó borral töltött csutorát akasztott a nyakába, beballagott a falu végén lakó kanász szegény hajlékába s mint fáradt utas szállást kért. Jó borával a leány apját s anyját becsudálkoztatta s akkor kérte meg tőlük a leányt, mert tudta, hogy az efféle emberek nem örömest adják leányukat holmi idegen, kivált úrféle embernek. A szülők beleegyeztek, a király sok pénzzel megajándékozta őket s a leányt magával vitte és csak az úton nyilatkoztatta ki neki, mikor már közel voltak lakásához, hogy ő király és megparancsolta neki, hogy magát királyleánynak vallja.

Hazaérkeztük után a legelső embernek a leányát a palotába hozatta, hogy ezt a külső országból való királyleányt tanítsa meg mindarra, amit ő tud.

Minthogy az előkelő embernek leánya is szeretett volna a király felesége lenni, nem csoda, ha nagy zavar támadt, mikor a király felesége valahogy kibakkantotta, hogy ő nem királyleány.

Volt ekkor már a királynénak egy gyönyörű fija, kinek mellén három aranyszál volt és iskolába is járt már, de oldalán mindig kardot hordott. Ez a gyermek igen szerette anyját, élt-halt érette.

Az országnagyok sürgették a királyt, hogy feleségét kergesse el magától s vegyen mást el; de a király állandóan ragaszkodott feleségéhez.

Végre sok sürgetés után a király beleegyezett, hogy mérgezzék meg a feleségét.

Igy azután megparancsolták a szakácsnénak, hogy a királyné előtt oly kedves kácsahúst mérgezetten adja neki fel az asztalra. A szakácsné a parancs szerint elkészíté a kedves kácsapecsenyét s eltette, hogy ebédre feladhassa.

A deák hazajött az iskolából s ennivalót kért, de a szakácsné nem akart adni, hanem a gyermek addig kúpolódott, míg végre ráakadt a pecsenyére. A szakácsné ezt meglátván, hirtelen rákiáltott, hogy ne próbáljon belőle enni, mert mindjárt meghal. Erre a királyfi kirántotta a kardját, hogy keresztüldöfi a szakácsnét, ha meg nem vallja, hogy kinek készítette. A szakácsnénak mit volt tenni? megmondotta.

A fiú most berontott a gyűlésbe, fenyegette apját és a tanácsosokat, hogy visszajön roppant nagy sereggel s mindnyájukat kardrahányatja. Erre anyjával hintóba ült és kiment az országból.

Amint mentek, mendegéltek, egyszer roppant nagy szélvész kerekedett, éppen erdőbe értek ekkor s mind a ketten fa alá húzódtak, háttal a fához támaszkodva várták a vihar végét.

A fiú nyughatatlanságában szüntelen vagdalta kardjával a földet; egyszer csak megcsördül a kard s meglát egy karikát, fel akarja venni, hát látja, hogy ajtó húzódik utána. Ezen nagyon megörültek és siettek a szélvész elől a föld alá menekülni; itt egy Vénasszonyt találtak, ki igen szívesen fogadta őket.

Éjszaka azután hazajött a Vénasszony tizenkét fija, kiknek elbeszélte a vándorlók szerencsétlen sorsát. A rablók megörültek, hogy ilyen jó prédára tettek szert, enni-inni hívták őket:

– Egyenek, – mondának a rablók – hisz úgyis most esznek utoljára mivelünk!

A királyné erre megijedt, de a fiú biztatta anyját, hogy ne féljen, innen elmennek.

– De bizony nem mentek, – riadának fel a rablók – itt maradtok ti örökre, innen többet ki nem mentek!

A fiú erre felugrott s heves harcz kezdődött közöttük, mely a tizenkét zsivány halálával végződött. Erre a Vénasszony megijedt, megmutatta a pénzüket, csak ne bántsa a királyfi, de azért ennek sem volt irgalom. A királyfi a pénzről felismerte, melyiket honnan rabolták el a zsiványok s visszaadta a királyoknak, kik az ifjú fölsegélésére harminczezer embert ígértek, de a királyfi az ajánlatot visszaútasítá s anyjával tovább folytatta útját.

Egy éjjel ismét a szabad ég alá szorultak, szép holdvilágos éjjel volt s ők egy hegy oldalához vonultak.

A királyfi a holdvilágnál az átellenében levő hegy oldalán vasajtót pillantott meg, melyen nagy vaslakat volt, de a királyfi kardcsapása alatt lehullott. Bemenvén az ajtón, igen szép termeket találtak, de akárhány szobán mentek keresztül, egyetlenegy lelket sem láttak. A fiú nyughatatlan lévén, hátrahagyta anyját, sorra kutatta a termeket.

Az anya előtt most egy Óriás bujt ki a földből, az asszony megijedt, de az Óriás bátorította, hogy ne féljen. Míg a fiú odajárt, az asszony az Óriással szerelembe esett s megegyeztek, hogy a fiút elföldelik.

Az Óriás a fiútól félvén, nem mert vele szembeszállani, hanem az asszony az Óriás tanácsa folytán betegnek tetette magát s arra kérte fiját, hogy menjen el az udvaron levő kúthoz, hozzon abból vizet s ő attól meggyógyul.

A fiú a kútnál tizenkét Óriást talált egy gyönyörű szép leánnyal lapdázni.

Az Óriások intették a fiút, hogy ha az életét szereti, ne közeledjék feléjök, de a fiú nem ijedt meg tőlük, sőt mind a tizenkettőt levágta, a leányt megszabadította s anyjának vizet vitt.

A leány a világ szépsége volt, azért a királyfi föltette magában, hogy feleségül veszi; de most még nem lehetett, hazaküldé tehát atyjához, a török császárhoz, de mielőtt a leány eltávozott volna, kettéhasította selyemkendőjét, felét a királyfinak adta, felét magának tartotta.

A királyfit anyja most a közellevő hegyre küldte a forráshoz vízért. Alig ért a fiú a hegy aljához, egyszerre tömérdek sok oroszlán, tigris, vaddisznó és más állatok megrohanták, de ő nem vesztette el bátorságát, a vadakat mind szétkergette.

Fölment a hegyre, ott egy Vénasszonyt talált, ki nagyon megrémült a fiú láttára s könyörgött előtte, hogy ha már a fiait megölte, legalább neki kegyelmezzen!

Amint a Vénasszony megmutatta neki a forrást, a fiú kettéhasította kardjával a Boszorkány fejét.

De minő nagy lett bámulása, mikor látta, hogy a Vénasszony kettévágott fejéből csak rukkol elő a katonaság s csak az ő parancsára vártak. A tigrisek, oroszlánok s egyéb vadállatok voltak a főtisztek, a közlegények pedig az asszony fejében voltak. Az egész elátkozott hadsereg volt.

A királyfi kiadta nekik a parancsolatot, hogy addig ott várjanak, míg ő elő nem jön és föl nem szólítja őket a távozásra. Ezzel otthagyta őket és anyjához sietett a korsó vízzel.

Harmadszor az anyja rábeszélte, hogy fürödjék meg az ottlevő tóban. E tónak az a sajátsága volt, hogy a belépő tüstént elvesztette szeme világát és minden erejét. Igy történt ez a királyfival is, mire az Óriás megrohanta, a három aranyszálat a melléről levágta, őt pedig össze-visszadarabolva egy gödörbe vetette. Jött arra egy vadász, meghallotta a nyöszörgést, elvitte lakásába. Törökországba vitte egy csodadoktorhoz. A császár leánya eljárogatott a betegeket látogatni; most is elment, de hogy elbámult, mikor a betegek közt megmentőjét pillantotta meg. Azonnal szaladt atyjához s hírül adta neki, hogy kedvese itt van. Atyja ellenezte az ifjúval való házasságot, de a leánya nem tágított, összekeltek, mert a fiú fölgyógyult és szeme világán, valamint a három aranyszál szőrön kívül minden erejét visszanyerte. Egyszer, amint a királyfit vezette felesége, látja, hogy vak békát vezet egy másik és a tóba belelöki, majd a vak béka ép szemmel jön ki belőle; hasonlóképen tett a királyfival felesége is és a királyfi is ép szemmel jött ki.

Most már szívesen fogadta vejét a török császár is; veje kívánatára csináltatott egy tizenhatökrös szekeret, melynek feneke csupa borotvából volt, visszament azután az Óriáshoz, az Óriást a szekérre kötöztette, anyját pedig a tizenhat ökör elébe fogatta s megparancsolta az ökörhajtónak, hogy akár cselőre, akár hajszra kell hajtani, anyját is csak úgy üsse, mint az ökröket, még meg nem hal.

Ezután elment katonáihoz, apja országát elfoglalta, még a gyermekeket is kardra hányatta s így egyedül maradt uralkodónak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 480. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)

73. Kisokoska.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony; annak az asszonynak volt egy fia és minthogy ez a fiú igen okos volt, hát az egész világ csak Kisokoskának hívta.

Egy reggel történt, hogy Kisokoska nagyon sokáig elaludt, mikor azután felkelt, mondja az anyjának:

– Jaj, édesanyám, mit álmodtam?

– Hát mit álmodtál, fiam?

– Hej, édesanyám – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig, míg be nem teljesedik.

De az anyja nagyon szerette volna megtudni, hogy mit álmodott a fia s minden módon azon volt, hogy ezt kivehesse belőle és még meg is verte a fiút, de ez azt mondta:

– Nem bánom, édesanyám, akármit csinál, de addig meg nem mondom, míg be nem teljesedik!

Az öreg asszony látta, hogy semmire se boldogul, feladta a dolgot a keresztény királynak.

A király mindjárt elhívatta Kisokoskát s kérdezte tőle, hogy mit álmodott?

– Jaj, király felséged, – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig, míg be nem teljesedik.

A király is megharagudott, hogy ez a fiú csakugyan nem mondja meg, hogy mit álmodott; előhívatta a kőmíveseket, egy nagy kőépületet építtetett s a Kisokoskát abba befalaztatta. De a királykisasszony nagyon beleszeretett Kisokoskába és megparancsolta a kőmíveseknek, hogy a falon egy lyukat hagyjanak és itt azután a királykisasszony mindig hordott ételt Kisokoskának.

Egyszer történt, sok esztendő múlva, mikor már a király el is felejtette ezt a dolgot, hogy a pogány király megharagudott a keresztény királyra s azt izente neki, hogy amikor ő ebédelni akar, ha a keresztény király az első falatot a szájából ki nem lövi, hát az egész tartományát elpusztítja.

A király ezen nagy búsulásba esett. A királykisasszony is látta, hogy milyen szomorú az ő apja, kérdezte tőle, hogy mi a baja, miért búsul olyan nagyon?

A király amint elbeszélte az egész dolgot, a királykisasszony is nagyon szomorú lett, mindig sírt-rítt.

Amint a dél eljött, a királykisasszony szokás szerint bevitte az ételt Kisokoskának. Kisokoska látta, hogy nagyon bús a királykisasszony, kérdezte, hogy mi a baja?

– Jaj, szívem szerelme, – azt mondja a királykisasszony – nagy az én bajom, ez a pogány király azt izente az én apámnak, hogyha ki nem lövi az első falatot a szájából, mikor ebédelni akar, az egész tartományát elpusztítja.

– Hát csak ez a baj? Ezen majd segítünk, hogy nem lesz többet kedve ilyeneket izengetni őkegyelmének!

A királykisasszony azután kérdezte, hogy hát hogyan és mint segíthetnénk rajta?

– Hát azon biz’ csak úgy, hogy te majd lefekszel és úgy teteted magad, mintha aludnál, mikor aztán felkelsz, azt mondod a királynak, hogy hányassa szét azt a nagy épületet, mert te azt álmodtad, hogy széthányatta álmodban a király és Kisokoska élve benne volt és az lőtte ki a pogány király szájából az első falatot.

A királykisasszony bement és lefeküdt, mikor azután felkelt, mondta az apjának:

– Jaj, kedvesatyám, mit álmodtam!

– Mit álmodtál, leányom? – kérdezte a király.

– Hát én bizony azt álmodtam, hogy az éjszaka széthányatta édesapám azt a nagy kőépületet és Kisokoska élve volt benne és azután ő lőtte ki a pogány király szájából a falatot, azért tehát én azt mondom, hogy hányassa szét édesapám azt a kőépületet, hisz úgyis sem kárnak, sem haszonnak nincs az ottan, hátha még megvolna Kisokoska?

– Ej, mit gondolsz leányom, hogy élne már az a Kisokoska, hiszen még ezelőtt tizenhat esztendővel falaztattam be!

De a királykisasszony addig beszélt neki, hogy csakugyan elhatározta magát, hogy széthányatja a kőépületet.

Mindjárt kőmíveseket hívattak elő, és mikor lerontották az épületet, hát Kisokoska előállott.

A király alig ismerte meg, mert hiszen nagyon megnyőlt, azután meg olyan szép volt, mint a ma nyílott rózsa s azt mondta a királynak:

– No, király felséged, mindjárt ebédel a pogány király, én kilövöm a falatot a szájából.

A király beleegyezett s azt mondta, hogyha kilövi, meg fogja jutalmazni.

Kisokoska pedig odaállott a küszöbre, mikor azután vitték be az ételt a pogány királynál, megtöltötte a pisztolyát s a három első falatot úgy kilőtte a szájából, hogy székestől együtt hatot hencseredett.

Ezen a pogány király szörnyű méregbe jött s azt izente a keresztény királynak, hogy az a kutya, aki ő vele ezt a csúfságot tette, mindjárt jelenjék meg előtte.

A keresztény király elbúsult, hogy már Kisokoskát felakasztják, de ő azt mondta, hogy adjon a király ő mellé tizenegy olyan embert, aki éppen olyan legyen mint ő, azonkívül kétszáz fehérruhás lovaskatonát és száz feketeruhás lovaskatonát.

A király mindjárt választott tizenegy éppen olyan embert, mint Kisokoska, kétszáz embert felöltöztetett fehér ruhába és fehér lovat adott nekik, százat pedig fekete ruhába és fekete lovat adott alájok; így indult azután Kisokoska a pogány királyhoz. Amint már nem messzire voltak a pogány király házához, Kisokoska a lovas katonákat megállította s azt mondta nekik:

– Hogyha majd látjátok, hogy én az akasztófa alól intek nektek, jőjjetek sebesen arra; elől a fehér, hátul a feketeruhás katonák!

Ők pedig tizenketten bementek a pogány király udvarába.

Mikor megérkeztek, már este volt s mindjárt vacsoráltak; vacsora után pedig mindnyájan lefeküdtek.

A pogány király egy katonát állított melléjük, hogy majd aki szól, annak a füléből vágjon el egy keveset, igy majd megismeri, hogy ki lőtte ki a szájából a falatot.

Már jóéjszaka volt az idő, egyszer azt mondja Kisokoska:

– Jó kenyeret eszik ez a pogány király, csakhogy asszonytej van benne.

A katona, amint Kisokoska elaludt, mindjárt megjegyezte a fülét, azután mondta a királynak, hogy mit mondott egy közülök.

Reggel nézi őket a király, hát mindegyiknek ki volt vágva egykevés a füléből. A strázsát mindjárt felakasztatta. Azután kérdezte tőlük, hogy hogy tudják azt, hogy az ő kenyerében asszonytej van? Ekkor előállott Kisokoska s azt mondta:

– Hivassa el király felséged azt az asszonyt, aki sütötte, az is meg tudja mondani!

A király mindjárt előhivatta az asszonyt s kérdezte, hogy igaz-e, hogy az ő kenyerében asszonytej van?

Az asszony nagyon megijedt s azt mondta:

– Biz’ igaz az, király felsége, mert mikor ezt dagasztottam, szoptatós voltam, nagyon meggyűlt a tejem s belefolyt a teknőbe.

A király az asszonynak mindjárt a fejét vétette s nagyon bosszús volt, hogy nem tudta a strázsa jól megjegyezni, hogy melyik szólott.

Másik este tehát ismét katonát állított az ágyhoz, hogy amelyik szól, a hunczutkáját vágja el.

Mikor már az egész udvarban csendesség volt, egyszer megszólal Kisokoska:

– Jó bort iszik ez a pogány király, csakhogy embervér van benne!

Azután elaludt. Ekkor a strázsa mindjárt elvágta a bal hunczutkáját, a királynak pedig megmondta, amit hallott.

Reggel felé felébred Kisokoska, látja, hogy a fél hunczutkája le van vágva, kapja, a többiét is levágta.

A király, amint megnézte őket, látta, hogy a hunczutkája mindegyiknek le van vágva, nagyon mérges volt s ezt a strázsát is felakasztatta, azután kérdezte tőlük, hogy melyik lőtte ki az ő szájából a falatot?

Ekkor előállott Kisokoska s azt mondta a királynak:

– Én voltam az, király felsége, aki kilőtte a szájából a falatot s azt is én mondtam, hogy embervér van a borában.

A király azután rárivalkodott:

– Hát akasztófáravaló, honnan tudod te azt, hogy embervér van az én boromban?

Kisokoska meg azt mondta a királynak:

– Hivassa elő felséged azt az embert, aki taposta, az is meg tudja mondani.

A király mindjárt előhivatta azt az embert, aki taposta a bort s megkérdezte, hogy igaz-e a dolog?

A szegény ember is megijedt s megvallotta, hogy mikor taposta, hát a puttonban egy nagy kés is volt, aztán azt is beletették a zsákba, de ő azt nem vette észre, csak akkor, mikor már a lábát elvágta és a sok vér mind kifolyt.

A király ennek is a fejét vétette.

Azután mindjárt beszólította a cselédjeit; szegény Kisokoskát megkötöztette s megparancsolta, hogy egyszerre akasszák föl.

Az akasztófát megkészítették s vitték kifelé Kisokoskát; mikor már az akasztófa alá értek és a hóhér is a nyakára kötötte a kötelet, intett arrafelé, amerre az ő katonái voltak elbújva s a sok katonaság mind előrohant, Kisokoska pedig azt mondta azoknak, akik körülötte állottak:

– Látjátok-e előlről azokat az angyalokat, mind én értem jönnek, azok az ördögök pedig hátulról, mind titeket visznek el!

Ezek is megijedtek, ucczu neki, vesd el magad! úgy elszaladtak, hogy még tán ma is futnak, ha meg nem álltak.

A Kisokoska pedig a pogány király kezéből kikapta a kardot s levágta vele a fejét, azután a lovára felpattant s elnyargalt a maga katonáival együtt a keresztény királyhoz.

Amint bement a szobába, a pogány király fejével ráütött a keresztény király asztalára, úgy, hogy mindjárt négy felé esett. Azután azt mondta a királynak:

– No, felséged, az volt az én álmom, hogy én addig meg nem nyugszom, míg a pogány király fejével a keresztény király asztalát széjjel nem hasítom.

A király pedig a leányát mindjárt neki adta, meg az országának a felét. Nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak, vigadtak, még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 37. sz. Hajnal István gyüjt. Békés.)

74. Tisza tündére.

I.

Egykor, igen sok száz esztendővel ezelőtt, mikor az Óriás emberek – magosak, mint a torony; erősek, mint a tüzes ménkű – éltek és uralkodtak e földön, hej! akkor volt ám még csak furcsa világ: lapáton szórták volna szét, seprővel söpörték volna az ilyen magunkféle embereket azok a mérföldet lépő s tüzet pökdöső, villámló s tányérnyi nagyszemű Óriások.

No tehát, az időben széles ez országon a hatalmas erejű, háborgós haragú, őszfejű, zöldszakállú Tenger uralkodott, körülötte meg a csillagokig nyúló magas hegyekben laktak azok a fene nagy Óriások; mindegyiknek egy egész ily’ magas hegy volt a háza s mégis csak úgy bújt bele hasonmászva.

Egy ideig csak megvolt a szomszédság békében, az öreg Tenger tűrte a garázdákat, bár néha úgy nekihasaltak az öreg Tenger király tavának, hogy majd minden vizét kiitták s majd minden falkáját fölemésztették, amiért néha borzasztó zenebona is támadott köztök, hogy a föld rengett bele. De ez mind hagyján, ha nagyobb baj nem támadott volna. Az őszbeborult, zöldszakállú Tengernek gyönyörű szép hét leánya volt, arany- és ezüsthajú hét tündérleánya: Duna, Tisza, Szamos, Maros, Dráva, Száva, Körös. Boldogság volt őket látni, mikor a habok fölött tündöklő csigahéjjakon csónakáztak, vagy a szép, verőfényes partokon játszadoztak s a játékos szellők, e pajtáskák ragyogó fürtjeiket bodrozgatták s őket pajkosan himbálták.

Megtetszettek ilyenkor a szép szűzek a csúf Óriásoknak is, úgy hogy annyira rájok fájt a májjok, hogy eltökéllették magukban azokat birtokukba keríteni.

Összeesküdtek őkelmök, minthogy szinte éppen heten voltak a gonosz czimborák: Vasrágó, Bérczrepesztő, Földrázó, Sziklavető, Tűzokádó, Robogó, Romboló. Előbb azonban szép szóval kérték az ősz Tenger gyönyörű leányait; de ez haragosan rázta fejét s iszonyú haragra indult, hogy gonosz szomszédai s titkos ellenei ily szemtelen kéréssel háborgatják. Ebből harcz támadott és pedig pusztító.

Az Óriások a szép Tündéreket elrabolták s legmélyebb barlangjaikba zárták; a kétségbeesetten hullámzó s haragjában zúgó Tengert kiűzték országából s pusztává tevék azt.

A messze száműzött Tenger búsan habzott messze-messze kedves szülötteitől; nyugtalan fájdalmát elpanaszlá szerte a hős népnek, mely környezte s bosszúvágyat ébreszte azokban s éleszté azt hullámivóiban, míg roppant erővel útnak indította, elrombolt birodalmát ígérve megbosszulás díjául; mert a nyájas Szellőkék galambpostaként megvivék az elzárt Tündérek bús nyögéseit, miket azok hattyúhangokban hallattak. Kiömlő könnyűikből forráscsermelyek fakadtak a hegyi barlangokból, bolyongva keresők atyjok futása nyomait, kanyarogva völgyön-síkon, míg összetalálkozván együtt folyának bánatos keblére s útat jegyeztek a felzúdított Attila népének, melynek nyomán ez föllelte a száműzött Tenger feldúlt országát. A gyöngéd Szellőkék viharrá zordonultak s merészen hajták Attila sasait.

Pusztúlt az Óriás faj s mély rejtekekbe lopódzott a bosszú elől és szerteoszlott a rengeteg üregeibe, de Attila megsarczolta váraikat, kizsákmányolta gyüjtött kincseiket; a kiszabadult Tündérek hattyúalakban úsztak könnypatakjaikon, majd aranyhalakként úsztak atyjok keblére.

A széternyedt Óriásokból Ördöng-szellemek párologtak szét, titkos ármánykodást űzve, a hódítók közt ellenségeskedést támasztva, míg egymást marnák s vesztöket készítnék. A jó Tündérek újra fölkésztették a balsorsúak unokáit s fölbíztatták sasaikat apai örökségük meghódítására s megannyi rajként itt termett a hős faj a tündérfolyamok partjain.

De az elszórt lelkek, mint Boszorkányok ismét közikbe vegyültek s űzték ártalmas mesterségeiket rontva-vesztegetve. Ez oka, hogy a Boszorkányok a Tiszába vettetének annak megtudása végett, vajjon igazán gonoszlelkű Boszorkányok-e? mert a Tisza Víztündérei olyast nem fogadtak be, ami velök össze nem fér.

II.

Egyszer egy jámbor öreg asszony ellen többen fenekedtek, hogy mint Boszorkányt feladják s elítéltetik. Erre az úgy megrettent, hogy súlyos betegségbe esett. Egyetlen leánya Rózsika majd kétségbeesett bújában s folyton síránkozott anyját ápolgatva, kinek folytonos szomjúsága miatt éjjel is gyakran ment a Tiszára friss vizet hozni anyjának s ott is sírt, hogy könnyei a Tiszába folytak.

Egykor éjfélkor szép holdvilágnál ott sírdogált Rózsika vizet merítve s könnyűit a Tiszába hullatva, midőn a víz tükrén egy fölséges szép hattyút lát felé közeledni oly tekintettel, hogy Rózsika megrémülve futásnak eredt s korsóját a Tiszába ejtette. De egy gyönyörű hang nevénél visszahívogatta:

– Rózsikám, kedvesem, ne félj tőlem! Jóakaród vagyok, jer vissza korsódért!

S a lány meggondolván, hogy a korsóra múlhatatlan szüksége van, nekibátorodék s mint bámult, midőn egy angyali szép lány tartá korsóját s így szóla:

– Légy, kedvesem, vígasztalt! Azon gyöngyöket, miket folyómba ejtettél, dúsan nyered vissza, csak légy ezentúl is oly hű gyermek és jóerkölcsű! Ha baj ér is, ne búsulj! E víz – melyet a javából merítettem – könnyít anyádon, neked pedig segítségedre lesz e tollacska hattyúmellyemről. Jól őrizd és ha baj ér, mártsd vízbe akár folyón, akár kútban, de amely megrontva nincs; ott termek, míg szavamat megtartod s érdemes lész reá!

Rózsika úgy tőn. Örömmel vitte haza vizét, melytől anyja azonnal felüdült. De gonosz irigyei nem nyugodtak, újra agyarkodtak ellene, mert egy némely betegségekben értett a gyógyításhoz. Amint azonban próba végett a Tiszába merítették, azonnal elmerült, úgy, hogy többé sohase látták.

Rózsika nagy bánatában kiment éjjel a Tiszapartra s bemártotta hattyútollát a vízbe, azonnal megjelent neki a Tündér s vígasztalta, ne búsuljon anyja miatt, mert ahhoz többé nem fér a gonoszok agyarkodása.

– Édes leányom, gondoskodjál te csak magadról s tartsd meg szavamat, megsegítlek, bármennyi baj ér! E nép gonoszsága megint megszaporodott, hogy tatár s török pusztítás jöve fejére büntetésül. Hagyd el e tájat, hogy ne lásd az irtózatot! Menj oda, hol e folyó tisztább vizet ad, az ellenségtől sem lesz annyi szenvedésed, mint anyád irigyeitől lenne.

Rózsika úgy tett, reggel korán indult, épen jókor, a rosszlelkű asszonyok őt is bűbájosnak kiáltották ki s eltávozása sokaknak fájt, hogy üldözőbe nem vehették; de fájt az a jó Ihar Pistának is, ki a jámbor Rózsikára titkon esengett s távozta után ő is elbujdosott. De szegény Pista, nem érte nyomon Rózsikát, mert a balsors épen ellenkező irányba űzte. Rózsika arra ment, hol a Tisza tisztább vizét isszák.

Hosszú vándorlás után egy öreg halászhoz vetődött, ki őt megszánván, atyaként fogadta. Ott, távol a világtól s rossz emberektől, boldogul folytak napjai csöndes munkálkodás és nyájas szeretet közt. De boldogsága nem volt hosszú, az öreg halász elhalt, Rózsika odább vándorolt, mostoha kezek közé jutott, szépsége s jámborsága irigységet s ez sok bajt hozott reá. Bolygásait keservessé tették a török-tatár háborúk. Amint így elfogva hurczoltatott a vad tatárok által Ihar Pista, ki már akkor vitézsége által jeles vitézzé vált, véletlen mentette meg s ápolója lett s kölcsönös jótétnél fogva egymáséi lettek. De a harcz folyván, még egyszer ragadtatott el az ellenségtől Rózsika s csak hosszú viszontagságok után találkoztak ismét, sok szenvedésük után végtére egészen boldogok lettek, egy magányban halászat által éldegélve, boldogíták egymást.

Rózsika a Tiszatündér hattyútollát viszontagságai közt elveszté s a jó Tündérrel nem találkozhata, de nem feledé tanácsát. Azonban midőn egykoron Pista beteg volt, családja számára élelmet keresendő, maga ment hálójával a Tiszára s estig mit sem fogott, keservesen sírt, de folytatta munkáját.

Egyszerre egy gyönyörű aranyhalacskát fogott s amint bámulással nézte a holdvilágnál, egyszer csak megszólalt az aranyhal:

– Mit akarsz te, jámbor asszony, tenni foglyoddal?

– Óh, mit tennék én ily kedves, kis jószággal? Meg nem sütlek, meg nem főzlek, meg nem öllek, el nem adlak senkinek, síró gyermekeimnek viszlek, tiszta vízben tartalak, virágokkal víditlak, csak vígasztald síró gyermekeimet!

– Nem fognak azok sírni, jó asszonykám, símogasd le testemről pikkelyeimet s vidd haza nekik!

Rózsika úgy tett, köténye tele lett arannyal s a kis halból rögtön a gyönyörű szép Tündér mosolygott rá.

– Ismersz-e, jó leány?

Rózsika elbámult, szinte megmerevült, de még inkább, midőn egy bögre vizet adott át neki s mondá:

– E friss vízzel itasd beteg férjedet s mi a víz alatt benne van, vedd vissza, mint sajátodat, könnyűid azok, miket folyómba hullattál sok bánatodban. Mind csupa igazgyöngy volt az. Élj boldogul s ne feledd el tanácsomat! Egy pikkelyt mártva a folyóba, ismét megláthatsz, ha érdemes maradsz jóakaratomra!

E véletlen nagy ajándék csakhamar megváltoztatta Iharék állapotát, de nem szívöket. A kis ház kétszeres boldogság tanyája lett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 320. sz. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)

75. Malmeduczi József.

Volt egyszer egy molnár s az igen nagy erdőt bírt; amint az erdőben vadászott, sírást hallott; arra ment, honnan a sírást hallotta s nagy fa üregében pólyába takart kis gyermeket talált.

A molnár nagy örömmel hazavitte a feleségének, felnevelték, iskolába adták s a fiúnak hogy nagyon jó esze volt, mikor otthon kijárta az iskolákat, elment más, nagy városba tanulni. Mivel itt nem tudta a szokást, hogy még szállásra is kellene menni, bement egy vendégfogadóba, ott az istállóban a szénába húzta magát, hol a kocsisok reggel megtalálták, s agyba-főbe verték, míg végre a vendégfogadós a lármára odament s a gyermeket kérdőre vette, hogy honnan jött és mit akar? A gyermek elbeszélte neki, hogy mi járatban van; a vendégfogadósnak a gyermek nagyon megtetszett és tovább járatta iskolába, úgy, hogy végre mindenkit felülmúlt tudományával.

Végtére a király fülébe is elhatott, hogy milyen tudós ember lett belőle, úgy, hogy végre a király felkívánta, hogy valami nagy hivatalt adjon neki.

Egyszer a király elment egy szép városba mulatni valami félesztendőre; a királynak pedig nagyon szép leánya volt. Malmeduczi József nagyon jól viselvén magát, nagyon sok irigye támadt az udvarban s addig leskelődtek utána, hogy végre a király után levelet küldtek, hogy Malmeduczi József a leányát szereti.

A király ezt meghallván, nagyon megharagudott, úgy, hogy Malmeduczi Józsefnek a király előtt meg kellett jelenni.

Megjelent s a király neki egy levelet adott, hogy azzal tüstént felesége előtt jelenjék meg.

Malmeduczi József most elindulván, mikor beesteledett, egy nagy erdőre talált, itt addig járkált alá s fel, míg egy elavult zarándokbarlangra talált. Itt ő azon gondolkozott, hogy mi van itt? Végre meglátott egy öreg zarándokot, ki azt kérdezte tőle, mi járatban van? Malmeduczi József elmondta, hogy mi járatban van, a zarándok megvendégelte őt s ágyat mutatott neki, hogy nyugodja ki magát. A zarándok most azon törte a fejét, hogy mi van nála? Kikereste a zsebeit, talált nála egy pecsétes levelet, melyet hamar felbontott és elolvasta. A levélben ez volt írva:

– Kedves feleségem, most küldöm Malmeduczi Józsefet hozzád, de mihelyt megérkezik, add meg neki a halált!

A zarándok nagyon megsajnálván vendégét, gondolkozott, vajjon hogyan segíthetne rajta? Mindjárt elővette a tintát és pennát s kikorrigálta; a halált leánynak igazította, lepecsételte és visszatette a zsebébe.

Mikor felébredt, elment vele a zarándok és megmutatta neki az útat, így Malmeduczi József csakhamar a király udvarába ért, a levelet pedig átadta a királynénak, ki nagy örömmel vette el s mikor ezeket a sorokat olvasta:

– Kedves feleségem, most küldöm Malmeduczi Józsefet hozzád, de mihelyt megérkezik, add meg neki a leányt! – Csodálkozott rajta; de ura parancsolatját teljesíteni kellett; azonnal összehíván a rendeket, csakhamar megesküdtek.

A király megúnván a mulatást, hazafelé igyekezett. Mindenfelé nagy világítással várták és azt kiabálták:

– Éljen az új király!

Az öreg király ezen nagyon meghökkent és csodálkozott rajta, hogy talán mind megbolondultak. Csakhamar elérkezett a maga rezidencziájába, hol megtudta, hogy nem tréfa a dolog. Most megkérdezte feleségétől és leányától, hogy micsoda ez?

Ezek előmutatván, hogy a levél tulajdon kezeírása, amin a király nagyon megbosszankodott, hogy írhatott a halál helyébe leányt és megparancsolta Józsefnek, hogy addig szeme elé ne merjen kerülni, míg a szerencsés és a szerencsétlen órát fel nem találja.

Malmeduczi József elindulván, ment, mendegélt, elért végre egy királyhoz, aki őt nagyszívvel fogadta. Azt kérdezte a királytól:

– Nem hallott-e valamit a szerencsés és szerencsétlen óra felől?

A király azt mondta, hogy ő mitsem hallott, hanem egyszer, amint a kis leányát a dajka a kertbe vitte, hirtelen eltűnt, ha visszahozná, gazdagon megjutalmazná.

Ezzel továbbment, más királyhoz érkezett, ez is szívesen fogadta, ennek is elbeszélte, mi járatban van. A király panaszolkodott, hogy neki egy kútja van s már hét esztendeje mióta vizet nem ad, ha erről valaki valami bizonyosat mondana, gazdagon megjutalmazná.

Ment tovább. Újra elért egy városba és ott egy rettentő nagy kaput látott és oly nagy Óriás strázsált ott, mint egy torony. Amint odament, mindjárt azt kérdezte tőle, mit akar itt? Malmeduczi József pedig azt mondta, hogy ő a szerencsés és a szerencsétlen órát keresi. Az Óriás azt felelte:

– Azt feltalálod, de egy feltételt szabok eléd.

Malmeduczi József azt felelte, ha csak lehet, teljesíti.

– Kérdezd meg, hogy meddig fogok én itt strázsálni?!

Ekkor Malmeduczi József bement és ott rettentő nagy oroszlányokat látott és nagyon megijedt. Közelebb ment, látta, hogy csak csinált oroszlányok.

Most már nem félt, beljebb ment, gyönyörű, szép királynéra talált.

– Hol jársz itt, hol még a madár sem jár?

Malmeduczi József pedig elbeszélte, hogy mi járatban van. A királyné ekkor azt mondta:

– Bújj el, majd eligazítom a dolgot! Mert ha a férjem hazajön, megérzi a szagodat!

Azzal József elbújt. Hazajött az Ördög, azt mondja:

– Micsoda szag van itt?

A felesége azt mondja:

– Talán az Óriás szaga érzik, mivel az ablakot kinyitotta.

A királyné elaludt, egyszer hirtelen felébred és azt mondja:

– Jaj, kedves férjem, azt álmodtam, hogy egy királynak a leánya, mely csak ötéves, elveszett a kertjéből.

– Jaj, kedves feleségem, mikor a dajka a kertbe vitte, megharagudván reá, azt mondta, hogy: Az Ördög vigyen el! én pedig hirtelen elragadtam, az pedig te vagy!

Egy kis idő múlva ismét hirtelen felkiált az asszony:

– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy egy király kútjának a lyuka begyugult, hogy lehetne azon a vizet újra ereszteni?!

A férje azt felelé:

– Egy dajka a gyermekét lökte bele, ha azt kiveszik, azonnal foly a víz.

A felesége ismét elaludt és hirtelen ismét felugrott, azt mondta:

– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy az Óriás azt kérdezte: mikor szabadul meg már onnan?

Az Ördög azt felelé:

– Jaj, édes feleségem, akkor szabadul meg, mikor azt kiáltja: Obléz!

Ezeket mind megértette Malmeduczi József és a strázsa is meghallván, mit mondott az Ördög, elkiáltotta magát:

– Obléz!

Ekkor az Ördög kiment, az Óriást felváltotta örökre, Malmeduczi József pedig a királynéval elment anélkűl, hogy a strázsa megszólította volna. Ezután Malmeduczi József a királynak visszavitte a leányát, a kútnak is megmondta, mi a baja, a királytól katonákat kért és elment a felesége atyjához, legyőzte, feleségével újra megesküdött s még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 59. sz. Tornemíz Antal gyüjt.)

76. Az aranyeke.

Volt a világon egy gazdag és hatalmas király, csináltatott magának egy aranyekét, azután behívatta az ország nagyjait, hogy találják ki: mit ér? Gondolkoztak, törték a fejöket, egyik többet, a másik kevesebbet mondott, mint amennyibe került, elég az hozzá, hogy nem bírták kitalálni. Ekkor magához szólítja a legöregebb jobbágyát, szinte azért, hogy találja ki, mit ér az aranyeke? Sokat gondolkozott ez is rajta, de nem találhatta ki, miért is a király meghagyta neki, hogyha három nap alatt ki nem találja, feje vesztesége.

Ezzel az öreg hazament. Búsul, búsul egész nap, sem nem eszik, sem nem iszik, nem kell neki semmi; végre észreveszi ezt gyönyörű termetű tizennégyéves leánya s megszólítja:

– Apám, miért búsulsz?

– Hogyne búsulnék, édesleányom, – felel az apa – mikor a király fejem vesztesége alatt meghagyta, hogy találjam ki, mit ér az aranyekéje, melyet a minap csináltatott!

– Mit ér, mit ér? még azon is kellene gondolkozni, eredj s mondd meg neki, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi eső is többet ér.

– Jól megfontoltad-e, leány? mert jólét és fejveszteség forog kérdésben.

– Igen, apám, te csak eredj és ezt mondd!

Elmegy tehát a királyhoz s elmondja, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi eső is többet ér.

– Honnan tudod, vagy ki mondta ezt neked? – kérdé a király.

– Van egy tizennégyéves leányom, az mondta – felelé az öreg.

– Jól van, – mondá a király – igen jól van, hanem már most adok egy marék lent s mondd meg a leányodnak, hogy fonjon belőle annyi fonalat s a fonálból szőjjön annyi vásznat, hogy katonájim mind megférjenek alatta, mert különben feje vesztesége.

Ezzel hazamegy az öreg s előadja a leányának, mit mondott a király.

– Mit? hát talán még ezen is kék törni a fejét! Itt van egy kis darab fa, vidd el a királyhoz s mondd meg neki, hogy csináljon belőle orsót, rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve lesz!

Elment az öreg s megmondta a királynak, hogy mit izent a leánya, hogy abból a kis darab fából csináljon orsót, rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve lesz.

A király megilletődött ezen az okosságon.

– Hozd el – úgymond – leányodat, látni akarom!

Elhozta a leányát, a király megszerette és feleségül vette az alatt a föltétel alatt, hogy senkinek tanácsot ne adjon, mert különben elkergeti.

– Igérd meg, kérlek, – mond a leány – hogyha elkergetsz, magammal vihetem, amit legjobban szeretek!

A király megígérte.

Történt a többek közt, hogy az udvarhoz panaszosok jöttek s a király nem lévén otthon, ezeknek a királyné adott tanácsot.

Nemsokára hazajön ám a király, s megtudva feleségének e tettét, annyira megharagudott reá, hogy megparancsolta neki, miszerint holnap virradóra házától eltakarodjék.

Estére kelvén az idő, álomport hozatott a királyné s italban beadta a királynak, a király, hogy az álomporos borát megitta, ültőhelyében elaludt; ekkor a királyné ölébe vette és szolgájával föltette a kocsira, elvitte apja házához. Reggel felé fölébred a király, ki akar menni, a szemöldökfába vágván fejét, felkiált:

– Ejnye, hol vagyok én?

– Itt vagy, kedvesem! – mondta a királyné.

– De hát ki, vagy mi hozott engem ide?

– Én, – mondá a királyné – mert azt igérted, hogy amit legjobban szeretek, elhozhatom magamnak, téged szerettelek és szeretlek legjobban, téged hoztalak el.

Ekkor megölelvén a királyt, megcsókolá.

– Igy hát, édes feleségem, én is téged szeretlek legjobban, hanem most már gyerünk haza, vigyük el apádat is s a gunyhót hagyjuk itt a szegényeknek.

Mikor hazaértek, újra lakodalmat csaptak, volt mulatság olyan, hogy még a kutya is fánkot evett.

Azután megvoltak ők otthon; nemsokára fijok született, kit Barugónak híttak; fijokat nevelték, oktatták, tanították, boldogul éltek s élnek most is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 485. sz. Herczegh Mihály gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

77. A bíró leánya.

Volt, hol nem volt, még az Operencziális-tengeren is túl volt egyszer egy király, a kinek sem gazdagságra, sem szépségre, sem okosságra párja nem volt az egész világon.

Ez a király egyszer azt az izenetet küldte egyik városába az előljárókhoz, hogyha jóindulatját továbbra is meg akarják tartani, a városukban levő malomköveket nyúzzák meg! Lett nagy fejtörés, lett sok beszéd, miként teljesíthetnék a király akaratját? De bármilyen tapasztalt, okos emberek voltak is, egy sem akadt közöttük, aki megtalálta volna a kulcsát a rejtvényes parancsnak. Különösen meg volt akadva a város jólelkű bírója, ki hazamenvén, otthon se nem evett, se nem ivott, hanem egész éjjel tépelődött rajta: mitevő legyen? Volt ennek a bírónak egy igen-igen szép lánya, aki látva atyja nyugtalanságát, szelíden tudakozódott bánata okáról. A bíró elmondta a dolgot leányának.

– Arról könnyű tenni – szólt a leány. – Válaszolják a királynak ezt: parancsolatját készszívvel teljesítjük, megnyúzzuk a malomköveket, ha előbb felséged vérét veszi!

Megörült a bíró a jó feltalálásnak, még éjszaka összehívta a város bíráit s beleegyezésökkel megküldte a feleletet. A királynak tetszett a válasz, megdícsérte feltalálóját látatlanban.

Azután ezt a másik parancsot indította útnak: egy feneketlen kantát úgy foltozzanak be, hogy a foltnak helye se lássék!

Lett újra gondolkozás. Haszontalan törte a fejét most is a nemes tanács. A bíró leányának a kérésére elmondta az újabb parancsot is s a leány kevés gondolkozás után ezt a tanácsot ajánlotta az apjának elküldeni.

– Mielőtt valamit foltozunk, ki szoktuk azt fordítani; megfoltozzuk a kantát, ha felséged azt előbb kifordítja.

A király most még jobban elbámult a talpraesett feleleten s megizente, hogy az az ember, aki a feleletet adta, rögtön menjen hozzá, de se nem szekéren, se nem gyalog, se nem lóháton, se nem szamáron, ruhában, de mégis ruha nélkül, ajándékkal, de mégis ajándék nélkül.

A bíró leánya felült egy öszvérre, magára ruha helyett felvett egy hálót s két tányér közé egy madarat zárt, melyet, mint ajándékot adott át; természetesen a madár elrepült azonnal, mihelyt a tányért felnyitották és így a királynak nem lehetett legkisebb szava sem a megfejtés ellen.

Mentül tovább nézte a király a leányt, annál jobban megtetszett az neki; utoljára feleségül vette.

Esküvő alkalmával a király kikötötte, hogy felesége sem titokban, sem nyilvánosan dolgaiba ne avatkozzék, tanácsot senkinek se adjon, mit meg is ígért, fel is fogadott.

Történt, hogy a király elment messze földre háborúskodni, magára hagyta az új menyecskét, aki sírva vált el tőle, mert nagyon szerette s alig várta hazajövetelét. Ezalatt az országban fejetlenség harapódzott el, nem volt, aki rendet csináljon a nép közt. A királynét eskü kötelezte bele nem avatkozni az ország ügyeibe, nem is ment ő hozzá azután senki, a bírák tetszésök szerint ítéltek, nem lehetett senkitől sem tartaniok. Nagy zavart csinált különösen két ember összeperelése, kik közt nem tudtak törvényt tenni.

Ez a két ember pedig úgy veszett össze, hogy az egyik hasas tehenének helyet kért a másik óljában, hol különben is csak egy ökör volt; de a borjú, amint a világra jött, az ökör alá ment s ezt, mivel mind a két ember aludt, egyik sem látta. Az ökör gazdája ébredt fel először s ökre alatt látván a borjút, nagyon megörült neki s felköltötte a tehén gazdáját is, hírül adva neki, hogy az ő ökrének borja van. Beszélhetett a másik amennyi csak a torkán kifért, hogy az lehetetlen, a borjút nem engedte az ólból kivinni. Össze is verekedtek rajta, de ezzel egyik sem érte be, mentek a bíróhoz s az elé terjesztették a dolgot; de mind hasztalan volt, az ökör gazdája nem akart hinni senkinek, ment a királyhoz, egyenesen, hogy pedig az otthon nem volt, a feleségéhez s azzal akarta az ügyet elintéztetni.

A királyné hasztalanságnak tartotta az egészet s a borjút a tehén birtokosáénak mondotta. Erre az ember azt mondta, asszonykirály szavára nem hajt, hol van a király?

– Kölest őriz a tengerparton, mert a halak mindig rájárnak s leeszik.

Erre az ember azt mondja:

– Csak nem tart bolondnak, hogy ezt el akarja velem hitetni?

– Ha bolond nem volna kend, – szólt a királyné – akkor azt sem hinné kend, hogy az ökör megellett.

Megszégyenkedve lemondott az ember a borjúról.

A királyné azonnal megbánta ezt; de a király hazajövén, megbocsájtott neki s meg is dicsérte.

Megesküdött vele újonnan, most már az igazgatásból sem zárta ki, meggyőződvén felőle, hogy felesége okossága hasznára válhatik. Mivel győzedelmesen tért meg a király, kettős ünnepet ültek. Örült boldog, boldogtalan, folyt a bor, mint a víz, de ha ilyen nagy mulatság nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Ipolyi A. gyüjteményében 561. sz. Bihari Péter gyüjt. Békés.)

78. A három csomó.

Most, a napokban, Debreczenben a nagytemplomban egy mécs háromszor gyulladt meg magától, hiába oltották el, ismét meggyulladt. Katonaságot rendeltek oda strázsálni, de a katonák nem tudták, hogy miért rendelték őket oda. Egy közülük kíváncsi volt megtudni, hogy miért állanak a nagytemplom körül, bement a templomba.

Amint bement, látta, hogy a szószékben egy ősz, nagy szakállas ember ült, egy könyvből valamit olvasgatott, előtte pedig a szószék párkányzatán három csomó valami volt. Amint a katona bemegy, kérdi tőle az öreg:

– Mért jöttél ide, fiam?

– Szeretném tudni, hogy miért van itt előtted ez a három csomó valami s mi van abban?

Azt mondja az öreg neki:

– Húzd ki fiam a kardodat s vágd ketté ezt az első csomót, meg fogsz tudni mindent.

A katona kihúzta a kardját, kettévágta a csomót. Amint kettévágta, nagy csomó vér ömölt ki belőle.

Erre az öreg azt mondá:

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy ebben az esztendőben nagy vérontás lesz, úgy fog a vér ömleni, hogy még a föld is alig győzi nyelni. Vágd ketté most a másodikat!

A katona azt is kettévágta s tiszta búza ömölt ki belőle.

Erre azt mondja az öreg:

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy annyi búza lesz az idén, hogy le sem győzitek aratni. Vágd ketté már most a harmadikat is s meg fogod tudni az egészet!

A katona a harmadikat is kettévágta és egy csomó bankó hullott ki belőle.

Erre meg azt mondta az öreg:

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy bankón, sok bankón váltják meg azt a sok vért, amelyik ebben az esztendőben úgy fog ömleni, hogy még a föld is alig győzi nyelni.

(Ipolyi A. gyüjteményében 11. sz. Szabó János gyüjt. Füzes-Gyarmat.)

79. Krisztus urunk és a szegény ember.

Volt egyszer egy szegény ember, annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, sőt még eggyel több.

Nem tudván kellőleg gondoskodni gyermekei eltartásáról, elindult élelmet keresni. Útközben megtalálja Krisztus Urunkat Szent Péterrel; Krisztus Urunk megkérdezi tőle: hova megy?

– Megyek, igen sok gyermekem lévén, élelmet keresni valamerre. Kérlek, légy szíves valamiben segíteni!

Ekkor felszólítja Krisztus Urunk Szent Pétert:

– Adjál neki valamit!

Adott Péter egy asztalt, melynek ha azt mondta:

– Kedves kis asztalom, terülj meg! mindjárt megterült ahány emberre kellett mindenfélével: étellel, itallal ellátva.

A szegény ember gyanakodott s annyival is inkább, mivel felette éhes volt, megpróbálta a kis asztalt s az megterülvén, jóllakott s vitte nagy örömmel hazafelé, hogy éhező gyermekeit majd jól tartja.

Eközben azonban betért egy korcsmába s elmondta, hogy mit kapott és hogy igazolja állítását, megteríttette a kis asztalt, jól tartotta mindnyájokat. A korcsmáros, bár volt az asztalon elég bor, egyre hordatta a bort, hogy a szegény embert leitathassa, mit el is ért s a kis asztalt hasonlóval kicserélte. Reggel hazavitte a szegény ember az asztalt, biztatta gyermekeit s feleségét, hogy majd jól tartja most őket a sok éhezés után; azonban hasztalanul mondta a jelszót, az asztal semmiképen sem terült, haragjában fejszét vett elő és szétvágta. Felesége pedig piszkolta, hogy rá hagyta magát szedni. Bosszúsan hagyta el a házát a szegény ember, útnak indult.

Ismét előtalálta Krisztus Urunkat, előadta, hogy az asztallal nem ment semmire. Krisztus Urunk szólott ismét Péternek s adott egy darálót, melynek ha azt mondta:

– Daráló darálj! – addig darálta a legszebb lisztet, míg csak nem parancsolta megállni.

Útközben ezt is megpróbálta; ismét betért a korcsmába s előadta, hogy mit kapott most, hogy most már nem csalódik, mint az asztallal és meg is próbálta. A korcsmáros leitatta ismét s éjjel felcserélte a darálót, melyet hazavivén, hiába parancsolta a szegény ember a darálást, meg sem mozdult. Haragjában ezt is széjjelverte.

Felesége ismét sértegette, ismét elment hazulról s újra előtalálkozott Krisztus Urunkkal, kinek előadta, hogy’, mint járt a darálóval is. Péter ekkor egy szamarat adott, mely e szóra:

– Rezi édes csacsim! – annyi aranyat hullajtott, amennyit a gazdája akart.

Ezzel is betért a korcsmába s éjjel ezt is elcserélték. Hazahajtott nagy örömmel, de hasztalanul mondta az ösztönző szót, nem lett semmi eredménye; furkót kapott s agyonütötte.

Ekkor még bosszúsabban távozott el hazulról, elhatározta, hogy sohasem tér vissza s ezúttal másfelé vette útját; de mégis előtalálkozott Krisztus Urunkkal, kinek előadta csalódását. Most Péter botot adott neki, mely e szóra:

– Üss ide, botom! – addig páholta az embert, ameddig a gazdája akarta.

Betért ismét a korcsmába, előadta botja tulajdonságát s az ott levőket jól, a korcsmárost és feleségét pedig addig verette, míg csak ki nem vallották, hogy ők cserélték el a holmiját. Odaadták neki az asztalt is, darálót is, csak ne bántsa őket; azután hazaballagott.

Először is családját jól tartotta, azután a kapott tárgyakat megpróbálta. Nagyon gazdag lett a szegény ember, előhivatta azért az építőmestert, hogy építsen neki palotát; épített is olyant, hogy a királyéval vetekedett.

A városban súgtak-búgtak az emberek, hogy miként építhet oly szegény ember annyi gyermekkel oly nagy palotát, talán lopja, vagy csinálja a pénzt! Végre a király is küldözgetett hozzá követeket, hogy miből építette ezt a szép lakást! A szegény ember azonban mindig furkósbottal felelt.

Végre a király megharagudván, tizenkét katonát küldött, hogy a szegény embert hozzák fel hozzá; ha meg nem mondja, hol vette a pénzt. A szegény ember először kétségbeesett, de azután szólt a botjának, mind leverette és szekérre hányva, haza küldötte őket. Ekkor a király egy ezredet küldött a szegény ember ellen, ki botjával az egészet jól eldöngettette.

Végre a király egész seregét odaparancsolta, hogy a palotát rontsák le. A szegény ember kidugván fejét az ablakon, meglátta a temérdek katonát, kiszólt, hogy ne pocsékoltassák azt a sok embert, mert mind agyonveri, ha mégannyi lesz is, egyszersmind elküldött a királyhoz, hogy egy hét mulva, vasárnap szívesen látja házánál egész királyi udvarával, ha meg nem veti; ekkor megmutatja, honnan veszi a pénzt; sőt még az egész várost is meghívta akkorra ebédre.

Eljövén a vasárnap, a király egész udvarával még jókor, tíz órakor lement, hogy meglássa, hogy mint készül a szegény ember annyi vendég elfogadására. Azonban már tizenegy óra s még tűz sincs a konyhán; el nem képzelhették, mit akar a szegény ember. Az egész nagy teremben csak egy kis asztalka volt, azon kívül semmi. Sürgették a szegény embert, hogy sehol semmi, pedig itt van már az ebéd ideje. A szegény ember azt mondta:

– Ne gondoljanak azzal, az az ő gondja.

Eljött az ebéd ideje, a szegény ember szólott a kis asztalnak s az elkezdett nyújtózni: háromszor-négyszer is körülnyúlt a teremben s rajta a legjobb ételek s italok termettek, amilyen még a király asztalán sincs.

Elvégezvén az ebédet, a király felszólítá, mutatná meg neki, honnan veszi a pénzét? Ekkor a darálót kihozatja a szegény ember s az emelet tornáczába tétetvén, annyi liszt lett, hogy még az udvara is elkezdett vele megtelni. A sok lisztet a szegény ember a városi szegény embereknek adta.

Ezután a szamarat is megpróbálta, mind elbámult a temérdek arany látásán.

Végre a botot vette elő s hogy az ebédnek némileg árát vegye, az egész vendégséget megütögettette.

Ezután csendesen, békességben élt a szegény ember feleségével s gyermekeivel és most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 25. sz. Niklovicz Bálint gyüjt. Ér-Szent-Király.)

80. Tentás Lajos.

Volt a világon, de hogy hol? azt magam sem tudom, egy kovács, annak egy Lajos nevű fia, ki igen szeretett iskolába járni, de atyja szegény volt. ezért mesterségre akarta adni.

Lajos, mikor utolszor akart iskolába menni, arra ment Jézus és Szent Péter, kiket atyja, a kovács elkergetett háza elől s Lajost nekik adta.

Jézus és Péter kivitte, hogy Lajos telt erszényt talált s elkezdett tintát készíteni s addig készítette, míg meg nem gazdagodott.

Egyszer Lajos a fővárosba ment s itt fogadott a királlyal, hogy ő készíti a legjobb tintát. Tentás Lajos az életét, a király a leányát tette fel a fogadásra, azonfelül fél királyságát. Tentás Lajos a fogadást megnyerte s a királyleány a fél királysággal az övé lett.; szüleit felkereste, kikkel még most is boldogul él, ha meg nem halt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 398. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

81. Az öreg koldus és a jószívű fiú.

Egy szegény embernek három fia nem tudván másképen kiélni, egy folyón hídat készítettek s minden átmenőtől egy aranyat követeltek.

Első nap a legöregebbik ment vigyázni s egy a hídon keresztülmenni akaró öreg koldus nem lévén képes megfizetni, kérte, hogy bocsájtsa át három tudomány megtanításáért; de ez nem tágított, hanem megvette rajta az egy aranyat. A másik szinte aszerint cselekedett.

A legfiatalabb, kit legbutábbnak tartottak, elfogadta a három tudományt, hazamenvén, bátyjai halálra keresték; azonban használván tudományát, megrázkódott, arany galamb képében kirepült az ablakon.

Később tehenesnek szegődött be a királyhoz.

Egyszer történt, hogy a királynak futárra volt szüksége, ki idegen országban özvegyen élő leányához, a királynéhoz menve, adja neki tudtára a különben el nem kerülhető veszedelmet.

Mindenütt embert keresett, de nem talált, míg a tehenes magát be nem jelentette.

Most lóválasztásra került a sor, ő a legocsmányabb lovat választotta s kivitte az erdőbe a legnagyobb fűre; azután maga pedig átváltozott nyúlnak, galambnak, majd szarvasnak; ha az egyik állat képében elfáradt, a másikra változott.

Végre elérkezett a királynéhoz, ki beleszeretett a tehenesbe, emlékül egy félig törött gyűrűt adott neki ajándékul, a tehenes meg háromszor megrázkódván, arany nyúlszőrt, arany galambtollat s halpikkelyt adott neki.

Ezzel elbúcsúztak, a tehenes fölkereste lovát, mellé feküdt s elaludt.

Arra ment egy öreg katona, átolvasta a levelet, a tehenest megölte, felült a lóra s meghozta a királynak az izenetet; öregségét azzal mentette ki, hogy az út fáradalmai megtörték.

A királynak ezután háborúba kellett menni, elment az öreg katona is és jól vitézkedett a csatában, amiért a király özvegy leányát neki akarta adni feleségül, de az özvegy királyné felismerte, hogy nem ő az, akibe beleszeretett, nem vállalta férjül.

Épen, mikor a házasságnak meg kellett volna történni, az Öreg Atyaisten megparancsolta szolgájának, hogy szedje össze a megölt csontjait s elrohadt testét agyaggal pótolja ki, leheljen bele párát, támassza fel halottaiból. Ez feltámasztván őt, utasítást adott neki, hogy miképen járjon el dolgában.

Koldusruhába öltözött, egy hű szobaleánytól azt izente a királykisasszonynak, hogy beszélni akar vele, mivel tudta, hogy a királykisasszony vőlegényétől nem mozdulhat, a kapott fél gyűrűt is beküldte, mire ez ráismervén mátkájára, kivitte, hogy hozzáment feleségül.

(Ipolyi A. gyüjteményében 141. sz. 323. l. szerint gyüjt. Varsányi. Nyitra.)

82. Rózsa királyné.

Bakony erdejének valamely tájékában lakott több mint száz év előtt egy szegény asszony, kinek legnagyobb öröme fiatal leányában: Ilkában volt.

Ez a szegény asszony egyszer megbetegedvén, Ilka csak jó anyjának az ápolására fordítá minden tehető erejét.

Igy ment egykor az erdőbe epret szedni, hogy anyjának némi hűsítő eledelt nyújthasson. Ekkor hozzájött egy öreg Koldus, ki tőle alamizsnát kért s ő odaadta utolsó darabka kenyerét.

– Te majd egykor a legnagyobb szerencsében részesülsz! – mondta a Koldus.

Ilka hazajövén, bámulatára anyját nem találta a szobájában; keresé az egész házban, de siker nélkül; mire az öreg Koldus hozzájött és tudtára adá neki, hogy anyját ne itt, hanem az erdőben keresse. Majd kivezeté őt oda, hol az erdő szélén magas kősziklák emelkednek, melyek alatt Ilka anyjának holt tetemeit pillantá meg; szegénynek majd megrepedt a szíve e látványon! Térdre rogyott és szemét az éghez fordítá, Istenhez fohászkodott; a Koldus pedig azt mondá:

– Majd ha engem harmadszor meglátsz, érteni fogod az esetet és akkor a legnagyobb szerencsében fogsz részesülni.

Ezután bizodalommal Istenében, elindult szolgálatot keresni.

Ment, ment, mendegélt, mát esteledett s ő a sűrű erdőben volt mindig, nem bírta megtalálni az útat, mely kivisz. Elsötétedett s Ilka még mindig magánosan, menedékhely nélkül volt; egyszer a távolból világot vett észre, arra tartott s mikor már egészen közel volt hozzá, látta, hogy nagy ház előtt áll. Abban a véleményben volt, hogy itt bizonyára földesúr lakik, bekoczogott és belülről egy durva hang kérdé:

– Ki az? – és az ajtót kinyitotta előtte valaki; ez egy izmos alakú férfiú volt. Ilka megijedve rebegé, miként ő szolgálatot keres; a férfi egy terembe vezeté, hol hozzá hasonlók ültek egy nagy asztal körül, kiket Ilka rablóknak ismert meg. Ezek most kényszeríteni akarták arra, hogy nálok maradjon, mit ő semmikép sem akart megtenni, miért is szegény Ilkát tömlöczbe zárták.

Egyszerre az egész tömlöczöt nagy fényesség tölté be, a vasrostély kettétört és szép fehér lóról egy gyönyörű fiatal ember szállott le, Ilka elé borult s megvallá: hogy ő volt az öreg Koldus, ő a Rózsa herceg, ki Ilkát már rég Rózsa királynénak választá, csak meg akará próbálni, hogy valóban oly jó-e, mint látszott és azért hagyta kínok közt jutni a szerencse és Tündérek országába, hol anyját is föltalálja.

(Ipolyi A. gyüjteményében 129. sz.)

83. Jámbor János, a kecskepásztor.

Egy helységben volt egyszer egy János nevű kecskepásztor, ki istenfélő és jámbor ember volt; de mindamellett fösvény, veszekedő, rossz felesége volt, kit Szibillának hívtak, kitől Örzsi nevezetű leánykája született.

Volt a felett a helység felett egy elátkozott hegy, melyről azt beszélték a lakosok, hogy régen ott vár volt, benne vitézek laktak, de rossz életet élve elátkozódtak s a vár a hegybe besülyedt s azóta ott még ma is kísértet jár nemcsak éjjel, hanem nappal is s ezért a hegyet mindenki kerülte; s noha a legszebb fű nyőlt az oldalán, még a pásztorok sem keresték fel, kivéve Jámbor Jánost: a kecskepásztort, kit a lakosok többször figyelmeztettek, hogy ne menjen az elátkozott hegyre nyáját legeltetni, mert előbb-utóbb rosszul jár; de neki ez mit sem ért, mert istenfélő s jó ember volt, mit sem tartott a kísértetektől.

Mikor János oda járt legeltetni, azt tapasztalta, hogy a nyájából rendesen hiányzik a legelés alatt kecskéje; de a rendes időre jóllakva a többi közé elegyedett, s mikor hazahajtott, mind megvolt.

Történt azonban egyszer, hogy a helység kecskéi hazajöttek, de nem tért vissza velök János.

Igy múlt az idő, míg Szibilla pásztorné urát előbb a szomszédoknál, utóbb a korcsmában tudakozta, de hasztalanul, mert a pásztort senki sem látta. Elment azután öregje, fiatalja, kicsije, nagyja keresni, mert jó ember volt, felmentek az elátkozott hegyre is, de nem találták.

A helység más pásztort fogadott, hogy Jánost nem találták, az asszony pedig férjhez ment Tamáshoz, a helység őréhez. Tamás szinte jó ember volt, becsülték is a lakosok, csak feleségével volt baja, mindamellett is Örzsikét nagyon szerette, fel is nevelte.

Szép, jó és dolgos lány vált Örzsikéből s hogy eladó lett, a helység korcsmárosának, Borosnak a fia: József vette el. Beleegyeztek ebbe a házasságba mindnyájan, csak a korcsmáros nem, ki gazdag és fukar volt.

Telt az idő, de azért a fiatalok szerették egymást. Egyszer az éjjeliőr, Tamás, elmondta a fiataloknak, hogy ő a korcsmárost rá akarja szedni, megrészegíti és reábeszéli a házasságra; amiért is már hét korsó bort vett tőle s a helység előljáróit is meghívta már estére borozni. A fiú egyre mondogatta, hogy a hét korsó bor magának az apjának is kevés; de hasztalan, az őr nem tágított, a vendégek összejöttek. Szibilla mogorván fogadta a vendégeket, panaszkodni kezdett, hogy az ura bizonyosan a ládájából lopta a borra való pénzt. A vendégek nem sokat törődtek az asszony zsörtölődésével, iddogáltak javában; ivott az éjjeliőr is, kit felesége addig faggatott, hogy hol vette a pénzt, míg azt nem mondta, hogy az éjjel ajándékba kapta.

Erre a vendégek is érdeklődtek s kérdezték, kitől kapta a pénzt, Tamás azután elmondá, hogy az éjjel amint a tizenkét órát elkiáltotta, kocsizörgést hallott s nemsokára lármát, mert a kocsi a lóúsztató mellett felfordult; ő segítségére ment s a kocsinak összetörött kerekét a nála levő kötéllel összekötözte, ekkor egy öreg úr vitézköntösben hét darab pénzt adott neki s meghagyta, ha ez a borravaló nem volna elég, küldje a korcsmárosnéhoz, az majd többet is ad.

– De hova küldjek? – kérdeztem.

– Az elátkozott hegy tövéhez.

Hogy hazajöttem, eszembe jutott Józsi és Örzsi, eltökéllettem magamban, kegyelmeteket megvendégelni s Boros uramat felszólítani, hogy engedje meg fijának Örzsikét elvenni.

A korcsmáros azt felelte:

– De biz’ abból nem lesz semmi! – s nevetve kérdezősködött, hogy miféle kulcsárné küldhetne neki bort? de a többi vendégek egyre állítgatták, hogy az elsülyedt várban pincze is volt és abban sok bor.

Majd Örzsike mesélte el az elátkozott hegy történetét.

– Hatalmas úr lakott az elátkozott hegy várában, kinek oly rossz, istentelen leánya volt, mint a vár ura. A leány egyszer a vár fokára lépve, alant egy öreg, vén szakállas koldust pillantott meg, ki alamizsnáért esedezett; a leány lehajolt, követ s rongyot vett fel, a követ a rongyba takarva lehajította. A koldus hálálkodva nyúlt a rongy után, mire a leány kinevette, ezért a koldus apjával s ennek népével elátkozta:

– Míg csak benneteket jámbor viseletű leány meg nem ment s nem imádkozik értetek, legyetek elsülyedve a hegy alatt!

Úgy is történt, azóta a vár népével együtt el van sülyedve.

A vendégek figyelmesen hallgatva iddogáltak, a bor elfogyott s mivel a korcsmáros nem akart a házasságba beleegyezni, Tamás borért küldte Örzsikét, ki tele aggodalommal felelte, hogy már nincs és most látta az őr, hogy mind a hét korsóval elfogyott. Ekkor leányát az elátkozott hegy kulcsárnéjához küldötte borért és megrakta edényekkel, amennyire csak lehetett. A vendégek, kivált a korcsmáros, nevetni kezdték s mondták:

– De hisz’ úgy sem iszunk ma többet!

A leány útnak indult, vele ment József is, ki az ablakon hallgatódzott, mikor a hegy tövéhez értek, megállott József, mondván:

– Hiába jössz te ide a kulcsárnéhoz, nincs itt semmi és senki, hanem ha szeretsz, most jó alkalom van, jer, szökjünk el s légy feleségem!

A leány elleneszegült a fiú kívánságának, e helyett felszólította a kulcsárnét, hogy adjon neki bort. A kulcsárné megjelent, de az ifjú nem látta, elvitte az edényeket s a legjobb borral telve hozta vissza, mondván:

– Ne, édes leányom, de el ne áruld ezt a bort, máskor is adok, csak gyere s imádkozzál érettünk; mert hétezer hordóval van még most mehetsz, mert jó vagy, ígérem, atyádat is hazaküldöm!

Mindebből az ifjú semmit sem hallott és csodálkozva kérdezősködött, hogy kivel beszél Örzsike? A leány elvette a bort s mert Józsi nem hitte, megkóstoltatta vele. Mikor hazaértek, iddogálni kezdték, nem győzték a bort dícsérni, kiváltképen a korcsmáros, ki hazaszaladt s rögtön üres hordó után nézett s kezdte felgurítgatni a hegyre, de onnan csakhamar Örzsikéjékhez futott lélekszakadva s elmesélte, hogy majd pórul járt; mert egy öreg szakállas embert látott, ki mindig utána jött s alig beszélte el, a szakállas ember a vendégek között termett s körülnézve magát, mondá:

– Ez az én lakásom volt, de hol a feleségem és kis leányom? Tamás jó barátom, nagyon megöregedtél, úgy látom, Szibilla, te is megvénültél, Örzsike leányom pedig felnyőlt; most ismerem meg kendteket is valamennyit; hisz én vagyok, János: a kecskepásztor, ki az elátkozott hegyen furcsán jártam, elaludtam s csak most ébredtem fel, de kecskéimet sehol sem találom.

A vendégek bámultak Jánosra, kit, mert nagy szakálla volt, nagynehezen ismertek meg. Elmondták azután neki, hogy felesége azóta férjhez ment; mindezt hallva Örzsike, hozzászaladt:

– Most tudom már, miért mondta az elátkozott hegy kulcsárnéja, hogy atyámat még ma elküldi!

János ezután elbeszélte, hogy egy eltévedt kecske után ment s az elátkozott hegy üregeiben addig csúszkált, míg egyszer egy vár udvarára esett, hol vitézek tekéztek, a szolga odahívta s borral itatta, melytől elaludt.

Mikor a vitézek felhagytak a tekézéssel, a szolga felkölté, hazaküldé s ajándékul tekét adott neki.

– Én tehát hazajöttem, de itthon minden meg van változva és a kecskéim nincsenek meg.

A vendégek fejöket csóválták, Örzsike pedig kivette a tekét a tarisznyájából, melyet mindenki aranynak talált. Legjobban megörült ennek József, a leány szeretője, mert most már atyja kérte meg neki a leányt, ki térdre esve imádkozott, minek következtében reggel az elátkozott hegy tetejében egy szép vár volt látható, benne sok vitézzel és egy gyönyörű szép leánnyal, ki egynapon ment férjhez Örzsikével, lakodalmukat a vár ura egyszerre tartotta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 519. sz.)

84. A szerencse vára.

Egyszer két vándorló legény kinyugodta a napon át tett fáradságát, mindkettőnek az az álma volt, hogy egy szép asszony hozzájok jött s azt mondá:

– Keljetek fel és jőjjetek az én váramba, de siessetek; mert aki tizenkét óra előtt nem jut a váramba, elkésik és rosszul jár; ellenben aki az időt nem kési el, minden jót fog találni.

Erre felébredt a két vándorló, elbeszélte egymásnak, ki mit álmodott és az egyik mindjárt útra kelt, míg a másik így szólott:

– Hiszen elég idő van még odamenni, tizenkét óra még messze van, minek kelnék már is útra?

– Messze van a vár is! – szólt a másik s gyors léptekkel tovább ment; alig ment egy kevés ideig, megpillantá a várat.