NÉPMESÉK. (continued 6)

A vár nem volt messzire, csakhogy sűrű erdőn kellett neki keresztül jutni; de ő tizenegy óra előtt oda jutott és a szép asszony nagy szívességgel fogadta. Útitársa még jóideig aludt, amint felkelt, szép lovat látott nem messzire állni, hozzáment, felült rá s lassan tovább haladt. Nemsokára ő is megpillantotta a várat és a sűrű erdőt; de már ekkor az óra tizenegyet ütött és a ló szamárrá váltodzott; ahelyett, hogy hamar továbbment volna, megállt és a szamárra ült; hanem a szamár oly lassan ment, hogy tizenkettőt ütött az óra, mikor az erdő szélén volt és borzadva vette ekkor észre, hogy rák van alatta s miután ütni kezdte, a rák őt darabokra nyirdalta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 130. sz.)

85. Véres oltárok.

Volt egyszer egy Jankó nevű egyházfi, ki negyven évig szolgálván, meghalt. A következő egyházfit szinte Jankónak hívták; de nagy volt a pap és a nép csodálkozása, midőn másnap temetése után az oltárokat vérrel bemázolva látták, mi azontúl minden nap megtörtént. Végre a pap megbízta az egyházfit, hogy bor és sonka mellett maradjon fent és lesse meg, hogy ki cselekszi ezt? Az egyházfi úgy tett, mint a pap meghagyta neki.

Midőn a kriptályból egyszerre a meghalt egyházfi felemelkedett és az oltárnak sietett, a lesben álló csakhamar koporsójához szaladt és szemfedelét elragadta, mire a halott vissza akart a koporsójába menni, de a szemfedelet nem találta.

Végre a sekrestyében levő egyházfihoz jött, megvallván neki, hogy ezt azért teszi, mert elmulasztották a lelke nyugodalmáért misézni.

(Ipolyi A. gyüjteményében 538. sz. Marczi Angela gyüjt. Csallóköz, Kis-Udvarnok.)

86. Az obsitos.

Egyszer egy obsitos hazamentében éjjel egy fa alá menekült az eső miatt; a fán egy szűrös ember volt, ki őt megkínálta a szűrével, de a katona félt elfogadni, odább ment s egyszer csak úgy borult rá a szűr, mintha az égből dobták volna; azt sem tudta, hogyan, benne találta magát a szűrben; körültekintett, de senkit sem látott.

Ekkor egy temetőbe vitte az út, itt egy sírba esett be, hol három asszony rágta saját csecsemője ujját s vele is azt tetették. Azután a három asszony varangybékává válva, őt marta; a három csecsemő pedig rögtön óriásokká nyőlt s kardjukkal őt összevagdalták; hanem egy kígyó, kivel azelőtt jót tett, megszánta, útifűvel s más orvosi füvekkel ismét összeforrasztotta s álomba merítvén, hazaszállította, hogy egyszerre csak a falu határában találta magát.

(Ipolyi A. gyüjteményében 3. számú. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)

87. Az Ördögnek ígért gyermek.

Egy szegény embert kiküldé neje fáért az erdőbe; de szekere mély sárba sülyedt, végre egy ember – ki az Ördög volt – megsegíté az alatt a feltétel alatt, hogy amiről otthon nem tud, az övé legyen.

Mikor a szegény ember hazajött, nagy szomorúságára megtudta, hogy neje fiat szült, miről ő nem nem tudott, ez hát az Ördögé.

Mikor a hetedik évet elérte a fiú, az Ördögnek kellett volna vinni; szülei mindig sírtak fölötte; de ő az okát soha meg nem tudhatván, a szomszédnéhoz ment tudakozni.

A szomszédné cselre tanította, tudniillik: hogy véres hólyagot tegyen a mellére, bele kést szúrva, meghalást színleljen szüleinek fölötte való búslakodásokért.

Mikor a fiú szülei síránkozásából megérté, hogy az Ördögnek van ígérve, azonnal felkelt, hogy ő az Ördöghöz megy, szolgálatát kiállani.

A pokolba ment, hol kötelessége a vaskatlanok alatt való fűtés volt, melyek födele kinyitásával sokszor szabadítgatott, mire őt is be akarák vetni.

Szolgálatja éveit kiállva, bérül minden ajánlaton felül egy muzsikát választott, mely mellett mindenkit megtánczoltatott: a papot, a rongyást. Végre a bíró megfogatta és fel akarta akasztatni, de utolsó kegyelmül muzsikálhatván, mindnyáját megtánczoltatta, erre megkegyelmeztek neki.

(Ipolyi A. gyüjteményében 532. sz. Marczi Angela Csallóköz, Kis-Udvarnok.)

88. Mádaj.

Volt egyszer egy szegény, nagyon szegény ember, volt neki felesége is; minden szegénysége mellett legfőbb kívánsága volt, ha felesége egy gyermeket szülne.

Egyszer kiment a szőlőhegyre dolgozni, mert a szőlő volt egyetlen vagyona, de nagy szerencsétlenség érte, mert aznap éjjel a jég mind elverte a gyümölcsét, tehát szomorúan ült le egy fal alá. Ekkor hozzájött az Ördög kis ember képében s kérdi tőle, mit szomorkodik?

– Eh, – mond a szegény ember – oly szegény vagyok, hogy nincs mit ennem!

– Ha csak ez a bajod, én segítek rajtad, de csak úgy, ha azt megígéred, nekem, ami felől nem tudsz, hogy otthon van, ha azt nekem adod, segítek rajtad!

A szegény ember gondolta, nagyon kicsinység lehet az s odaígérte, hozzá még tulajdon vérével írta alá az Ördögnek a szerződést; az Ördög azután adott neki annyi pénzt, amennyi kellett. Nagy örömmel ment haza a szegény ember, de íme, a felesége szép fiúgyermeket hoz elébe. Majd leesett a lábáról ijedtében, erre nem is számított; eldobta a pénzt és síránkozva mondta el a feleségének, hogy mi történt vele. Mentül nagyobb és okosabb lett a gyermek, annál jobban fájt a szüleinek, hogy az Ördög elviszi; sírtak-ríttak.

Egyszer kérdezé a gyermek, hogy mit sírnak? Eleinte nem akarták megmondani, de azután elbeszélték; azt mondja a fiú:

– Ne féljenek, kedves szüleim, majd elkérem én a pokolból az aláírást!

És midőn a tizenkét esztendőt elérte, elment szüleitől.

Ment, mendegélt, bement egy nagy erdőbe, ahonnan sehogyan sem tudott kijönni; látott ott egy házikót, mely csupa halálfőből volt. Isten neki! bárki lakik itt – gondolá magában és bement. Ott ült egy öreg asszony és ijedten tekintett a fiúra:

– Óh, fijam, mint jöttél te ide, hisz’ ide még a madár sem száll s ha fijam hazajön, azonnal felfal! Látod a halálfejeket, egy hibázik, ez bizonyosan tiéd lesz, de bújj el!

A fiú elbeszélte, miként ő a pokolba útazik és hogy miért megy ő oda.

Míg ő ezt beszéli, hall nagy fúvást és bejön egy ember.

– Mama, emberhús, büdös! Mama, emberhús, büdös!

– Egy szegény fiú van itt!

– Csak elő! Csak elő!

– Ugyan, – mond az anya – a pokolba útazik!

– A pokolba? No, gyere elő! Ha azt meg nem teszed, mindjárt megeszlek, de ha megteszed, akkor könyörülök rajtad! Ha pokolba mégy, nézd meg azt az ágyat, melyben Mádaj lelke fekszik és kérd el azt az írást, melybe az van írva hogy miként szabadulhat meg Mádaj lelke abból az ágyból!

A fiú megígérte, ment a pokolba, elért egy nagy vaskaput, mely kinyílt és a legnagyobb Ördög elébe jött. A fiú kivette a szentelt füstölőt és a Szentírást, elkezdett olvasni és füstölni, úgy ment beljebb a pokolba. Az ördögök: jaj, eget (jaj, ég!) kiáltottak, de rájuk sem hallgatott, csak ment beljebb s kérdezte:

– Hol van az az Ördög, ki az én atyám írását bírja, míg azt meg nem kapom, addig nem megyek!

Utoljára elősántikál egy kis fekete Ördög és odaadta az aláírást; de ez nem volt neki elég, ismét kezdett füstölni és olvasni a szent könyvből.

– Mit akarsz? Mit akarsz? – kiáltották az Ördögök.

– Mutassátok meg azt az ágyat, ahol Mádaj lelke fekszik!

Megmutatták és az csupa beretvából volt; most ismét elkezdett füstölni és olvasni.

– Mit akarsz még?

– Azt akarom megtudni, mi által szabadul ki Mádaj lelke ebből az ágyból?

Ezt sokáig nem akarták megmondani; de mégis elmondták, hogy:

– Azáltal szabadul ki Mádaj lelke, ha azt a bunkósbotot, mellyel édesatyját agyonütötte, a legmagasabb kősziklás hegybe beülteti és ezt napról-napra szájból vitt vízzel addig locsolja, míg alma nem nyől rajta, csakhogy a vizet térden állva hordja; akkor szabadul ki Mádaj lelke a beretvás ágyból!

Ezután ment visszafelé; mikor az öreg asszonyhoz ért, elbeszélte, mit mondtak a pokolban; majd azután hazament s elbeszélte, hogy hol járt és mint járt. Otthon nem maradt sokáig, hanem elment útazni.

Egyszer elért a legmagasabb hegyre, hol egy ősz embert látott térden csúszva menni, hogy szájából vizet öntsön a nagy almafa gyökerére. A fán már ekkor almák voltak. Megismerték egymást s ezután Mádaj ledőlt, meghalt, az aranyalmák felnyíltak és mindegyikből egy galambocska szállt ki.

(Ipolyi A. gyüjteményében 43. sz. Hont-Nógrád.)

89. Fillinkó.

Volt egyszer egy szegény ember s annak két fia, kik faszedegetéssel keresték élelmöket; az idősebbiket hívták Jánosnak, a kisebbiket Fillinkónak.

Az apjok kérdezte egyszer Jánostól, hogy mi akar lenni? azt mondta, hogy kerékgyártó; Fillinkó pedig azt mondta, hogy ő tolvaj lesz. Az apja mocskolta, hogy tolvaj ne legyen, hanem becsületes ember; de Fillinkó azt mondta, hogy ő tolvaj lesz minden módon.

Ekkor az apja elkergette s ő az erdőbe ment s ott látván egy embert, ki kecskét vezetett, hogy azt ellophassa, először is egy kanalat ellökött. Látván az ember a kanalat, igy szólott magában:

– Van, fel sem veszem!

Azután odább menvén, ismét ellökött Fillinkó egy villát; azt sem vette fel az ember; azután ismét egy kést, azt sem vette fel; azután Fillinkó elvetvén a tokot is s az ember búsulván rajta, hogy fel nem vette, visszament érte, a kecskét addig megkötvén egy fához, Fillinkó odamenvén, a kecskét elvezette.

Ekkor Fillinkó azt mondta az apjának, hogy jelentse fel őt a királynak, hogy ő nagy tolvaj. A királynak az értésére esvén, azt mondá Fillinkónak, hogyha a nyáját el nem lopja, felakasztatja, ellenkezőleg pedig nagy jutalmat ad. Fillinkó elmenvén a faluba kéregetni s pálinkát vett a pénzen s kiment a pusztára, hol a király nyája volt. Előfogták a kutyák, a gazda egy bojtárt elküldött, hogy nézze meg, miféle embert ugatnak a kutyák? Látván, hogy szegény koldus, a tanyába behívta s Fillinkó a nála levő butykosból megkínálta őket pálinkával. Megrészegedtek ekképen a juhászok, a kutyáknak a nála levő czipóból adott, melyet pálinkával megöntözött és a nyájat elhajtotta a király udvarába.

Reggel felébredvén a király, kiment s látja, hogy Fillinkó alszik a ház alatt, felkölti, s kérdi, hogy ellopta-e a nyájat? Fillinkó megmutatta, már az akolban volt, s a király nagyon megdícsérte őt.

Másodszor azt mondta a király neki, hogyha a felesége ujjáról a jegygyűrűt le nem lopja, felakasztatja.

Éjjel Fillinkó a szénát meggyujtotta az udvaron s a királyné addig beszélt az urának, míg ki nem ment megnézni a tüzet, Fillinkó addig bement a szobába s elkérte a királynétól a jegygyűrűt, hogy Fillinkó el ne lopja! A királyné azt gondolta, hogy a király kéri, odaadta neki: Fillinkó a jegygyűrűvel kiment.

Reggel kérdezi a király, ellopta-e a jegygyűrűt? átadta a királynak.

Harmadszor azt mondta a király, hogyha az éjjel az oláh papot el nem lopja, felakasztatja, ellenkező esetben pedig nagy jutalmat ad.

Ekkor Fillinkó elment a czigányokhoz s megparancsolta a király nevében, hogy rákot fogjanak. Fogtak is eleget s Fillinkó a rákokat elvitte a templomba; ollójuk közé egy-egy kis viaszgyertyát tett égve; maga pedig felment a szószékbe, magára vévén egy lepedőt s elkezdett imádkozni. A pap szakácsa bement a templomba, látva mindezeket, beszaladt a paphoz, hogy a templomban van az Isten, imádkozik s hívja a papot, hogy menjen oda. A pap egyszerre rávette a ruháját, bement a templomba s látván Fillinkót a szószékben s körülötte a rákokat, azt gondolta, hogy az Isten van ott az angyalokkal. Meglátja Fillinkó az oláh papot, így szól hozzá oláhul:

A pap nagy áhítattal odament s belebujt a zsákba, Fillinkó elvitte a király magtárába s lefeküdt ő maga a tornáczba.

A király felkelvén, ismét látja, hogy Fillinkó alszik. Felkölti s kérdi tőle, hogy ellopta-e a papot? A királyt a magtárba vezette, ahol a pap volt; látván a király a papot, jól elhegedültette, Fillinkót pedig megjutalmazta.

Negyedszer azt mondta a király, hogy a Plútó által elrabolt nőtestvérét, ha elhozza, neki adja feleségül s fele birodalmát, ha pedig nem hozza el, akkor felakasztatja.

Fillinkó kért a királytól egy talyigát s arra néhány követ és kőmíves szerszámot tett fel, magát belefogván, elindult Plútóhoz. Megállott az udvar közepén, elkezdett építeni. Plútó ezt látván, leküldött hozzá egy Ördögöt, hogy kérdezze meg: mit csinál Fillinkó? Azt mondta Fillinkó, hogy templomot.

Az Ördög rémülten szaladt Plútóhoz megmondani; Plútó tüstént mást küldött le, hogy hagyjon fel vele; de Fillinkó csak építette tovább. Ekkor a feleségét küldötte le Plútó, de Fillinkó tovább építette, csak a mellett a feltétel mellett volt hajlandó felhagyni, ha a királyleányt visszaadják. Mit volt, mit nem tenni, visszaadták a királykisasszonyt, elindult haza; de utána küldött Plútó egy Ördögöt, hogy a leányt hozza vissza! Elérte az Ördög Fillinkót s azt mondta neki:

– Azé a kisasszony, aki ezt a buzogányt feljebb bírja hajítani.

Az Ördög magasra hajtotta, Fillinkó csak méregette; kérdi az Ördög, mit méreget s mit néz?

– Azt nézem, hogy a holdban lakik egy bátyám, kovácsmester, ahhoz hajtom ezt a buzogányt.

Az Ördög elvette tőle, hazament. Plútó ismét másikat küldött utána, elérvén az Ördög Fillinkót, azt mondta neki:

– Azé a kisasszony, aki futósabb lesz.

De Fillinkó azt mondta az Ördögnek:

– Ne velem fuss versenyt, hanem csak az öcséimmel s oda vezetvén egy bokorhoz az Ördögöt, felugrasztotta a nyulat, melynek nyomába sem hághatott az Ördög.

Ekkor hazavitte a királykisasszonyt, nagy lakodalmat csaptak s máig is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 18. sz. Bakos Antal gyüjt. Szent-Imre.)

90. A földmíves fiú és a Vörösember.

Hol volt, hol nem volt, de mégis volt egy nagy városban egy földmíves, kinek volt egy fia, kit az apa tudósnak akart mívelni, mi meg is történt; tudniillik miután már a fiú a város iskoláit elvégezte, apja a tudákosság iskolájába vitte.

Ez az iskola attól a várostól, hol az apja lakott, nem nagy távolságra egy düledező kútban Vörösember vezetése alatt volt. Minekutána a szegény földmíves a tudákosság kútjához érkezett, a Vörösembert a kútból kihívá és vele beszédbe ereszkedék, hogy fiát a tudákosság iskolájába bevenné, mit a tudákosság tanítója nagy örömmel meg is tett s megmondta az apának, hogy a fiúért négy év múlva eljöhet; mert már akkor a tudákosság minden oldalába be lesz avatva.

Ezután az apa hazafelé indult, a Vörösember pedig a fiút levitte, négy darabra elvágta, lesózta s ott hagyá mindaddig, míg az apja el nem jött érte; ekkor a fiú tagjait a kádból kivette, erős kötelekkel egymáshoz szorította. Majd leoldta a köteleket és egy csodaerejű vesszővel megérintette, mire a fiú hófehér galambbá változott, melléje még egy másik tanítványát, szinte hozzá hasonló hófehér galambbá változtatott és most mind a kettőt a kút tetejére kivitte.

Ezután így szólt az apához:

– Itt van két galamb, ezek közül egyik a te fiad, válaszd ki a kettő közül a te fiadat, de vigyázz, mert ha el nem találod, fiad örökké nálam marad.

Erre a földmíves megijedt, de mihelyt az egyik galambnak a jobb lábán levő kisujját elvágva látta s eszébe jutott, hogy az ő fiának is ez az ujja volt elvágva, örömmel felkiáltott, hogy:

– Ez az én fiam! – és valóban az is volt.

Most átadá az apának a fiát, hazaballagtak, a Vörösember pedig a kút mélyjébe visszaólálkodott.

Hazaérkezve a fiú azt mondá apjának:

– Apám, most már elérkezett az idő, hogy visszafizessem, amit rám költött! Majd én szép galambbá válok, vigyen be a biaczra és adjon el száz forintért, de ha Vörösember kér, annak semmiért se adjon oda!

Az apa a galambot gyorsan bevivé a biaczra s egy hintóban ülő gazdag úrnak el is adta. Az úr a galambot a hintóban elereszté és a galamb nem is repült el mindjárt, hanem gazdájával játszogatott, csak azután hagyta ott a gazdáját s hazarepült.

Másnap megint mondta a fiú az apjának, hogy vigye be a vásárra, most ő szép kis pudlikutya lesz, de a Vörösembernek ne adja!

Az apja bevitte a biaczra és egy úr megvette száz forintért. Most is, mint tegnap, szerencsésen hazaszökött.

Harmadik nap megint azt mondta az apjának, hogy vigye be eladni, ő most szép szürke ló lesz s annyi aranyon adja el, amennyivel be lehet állva rakni; de megint csak hozzátette, hogy Vörösembernek oda ne adja semmiért se. Az apja bevitte a biaczra, de megfelejtkezvén fia mondásáról, Vörösembernek adta el, mivel ez tömérdek aranyat fizetett érte.

A Vörösember, amint a lovat a vásárból kivivé, élőfához köté, hol sok gyermek játszott, maga pedig bement a közel levő korcsmába. Míg a Vörösember bent volt, a gyermekek a lovat elszabadították s mikor a Vörösember kijött, a ló már jómesszire nyargalt. A Vörös ember utána, de a ló, amint a tóhoz ért, mint kis hal, a tóba ugrott, a Vörösember, mint csuka utána úszott; de a kis hal hamarabb átúszta a tavat s megrázkódva nyúllá vált, a Vörösember pedig agárrá. A nyúl egy gróf kastélya elé szaladt, itt a grófkisasszony könyökölt ki az ablakon, a nyúl megrázkódott, gyűrű lett s a kisasszony ablakába esett, ki a gyűrűt azonnal az ujjára húzta. Itt a Vörösember mit tegyen, beállott szolgálatba a grófhoz egy évre a gyűrűért. Az év eltelt s a Vörösember a gyűrűt követelte, de a kisasszony nem akarta odaadni a gyűrűt, hanem mégis sokára a földhöz vágta és a gyűrű azonnal egy véka kölessé változott, a Vörösemberből meg pulyka lett. Ette a kölest ahogyan csak bírta, már majd megette mind, csak azt nem bírta kivenni, amelyik a padlás nyílásába szorult, hogy ezt kirághassa, egérré változott; ekkor a kölesszemből hirtelen macska lett s a rágódó egeret megette.

(Ipolyi A. gyüjteményében 23. sz. Kis József gyüjt. Szeged.)

91. A különös írás.

Volt egy szegény ember, annak volt egy fija; nagyon szegények voltak, néha ennivalójuk sem volt; a gyermek elment szolgálni.

Beállított egy jágerhez, a jáger megfogadta szobákat söpörni; de azután megkérdezte: tud-e írást?

Mivel tudott, elküldte.

Ekkor a fiú ruhát változtatott, visszament a jágerhez, ekkor már azt mondta, hogy nem tud írást.

Egyszer megtalálta az írásokat, hogy kell lóvá válni? Elolvasta, megtanulta. Két esztendő mulva hazament a fiú és szegény szülei a vásáron mint lovat eladták; de az Ördög észrevette és megvette. Hogy azonban a kötőféket elresztették, a ló elfutott, az Ördög utána, elfogta, bekötötte az istállóba s kínozta. A gyermek ekkor egérré vált, az Ördög macskává; így változtak, míg a gyermek meg nem szabadult.

(Ipolyi A. gyüjteményében 52. sz. Csallóköz-Püspöki.)

92. Az Ördög és a csizmadia.

Egykor egy nagykikindai csizmadia az úcczán kétéves fiát egy zsák aranyért odaadta Lucifernek; de szavát nem tartotta meg. Az ördög bosszút állott rajta; tudniillik: felesége megtébolyodott, négy gyermeke nyakát elvágta s maga a kútba ugrott, a csizmadiát pedig az Ördög a szomszédok szemeláttára elvitte.

(Ipolyi A. gyüjteményében 462. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

93. Az Ördög és a kovács.

Mikor Krisztus urunk Szent Péterrel a földön járt, volt egy kovács, annak volt felesége és gyermekei.

Egykor a vásárról hazajövő kovácsnak azt mondja a felesége:

– Épen most volt itt egy fiatal és egy öreg koldus, de elküldtem őket.

A kovács megijedt s utánuk szaladt, fél kenyeret vitt magával s odaadta nekik. Ezek azt mondták a kovácsnak, hogy bármily kívánsága lesz három, teljesülni fog. A kovács oly széket, eperfát s tele zsákot arannyal kívánt, melyhez kívüle akárki hozzáér, odaragadjon s csak ő bírja feloldani. Megkapta.

Nemsokára jött a fekete Ördög s mondá:

– Te nem kívántál magadnak örök üdvösséget, azért parancsolom, jer’ velem!

A kovács felelé:

– Barátom, jer’, ülj le eme székre!

Az Ördög leült, odaragadt.

Későbben mondá a kovács:

– Ha nem vársz még egy évig, örökre itt ragadsz!

Az Ördögnek mit volt tennie, beleegyezett. Egy év múlva jött az Ördög:

– Elmúlt az egy év, jer’ velem!

Azt mondja a kovács:

– Hozz előbb ama fáról eme kosárkába epret!

Az Ördög felment a fára s mivel odaragadt, kénytelen volt kétévet adni.

Mikor ismét eljött, azt mondá a kovács:

– Hívd el társaidat, s aki e zsákból legtöbb aranyat kiszed, azé leszek.

Eljöttek a társai, mind a zsákhoz ragadt s a kovács őket üllővasán összezúzta, minek az lett a következménye, hogy halála után a pokolban senkit sem talált, aki beeresztette volna; elment tehát a mennyország kapujához.

Mikor Péter engedelmével benézhetett a mennyországba, bedobta üllővasát, kalapácsát s bőrkötőjét, ezután magát is bereesztették a mennyországba, hol most Szent Péternek és az apostoloknak a lovát: a szamarat patkolja.

(Ipolyi A. gyüjteményében 396. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

94. Pipa Misó.

Egy szegény embernek nem volt több három garasánál, egy erdőn útazott keresztül a közellevő városba azzal a szándékkal, hogy ott magának garasért kenyeret, garasért dohányt vegyen.

Útközben azonban előtalálkozott Krisztus Urunkkal és Szent Péterrel három ízben egymásután, kik mindig más és más koldus képében jelentek meg s kértek tőle alamizsnát. A szegény ember könyörületből mind a három garasát odaadta nekik s éhesen tovább ballagott. Szép tettért Krisztus Urunk meg akarta jutalmazni; megkérdezte tőle, mit kér? Szent Péter örök üdvösséget javasolt neki, hogy azt kérje; de ő csak földi javakról gondoskodott, az első garasért oly pipát kért, melyből füstölni soha sem szűnik meg; a másodikért oly poharat, melyből a bor sohasem fogy ki; a harmadikért oly zsákot; mely mindent magába zár, ha megrázza gazdája.

Pipa Misó e három jószágot bírván, egy kastélyban kívánt meghálni, hol tizenkét órakor az Ördögök szoktak megjelenni s az ott hálókat szétszaggatni. Valóban tizenkét órakor megjelent tizenkét Ördög, tüzet okádó szájukat tátva tartván, Pipa Misót körülfogták; azonban Pipa Misó megrázta zsákját, az Ördögöket belehajtotta mind a tizenkettőt és sótörővel zúzta fejöket egész belefáradásig. Parancsára minden Ördög kész volt mindent megvallani. Kiásták neki a kastély négy szegletéből az elátkozott s őrzésükre bízott arany-, ezüst-, rézpénzt s megesküdtek, hogy soha életükben e helyre nem jönnek. Pipa Misó reggelig zsákban tartotta őket, reggel megpatkoltatta és szabadon bocsájtotta őket. E pénzből öreg szüleit megsegítette s tizenkét parasztot megházasított.

Testamentomot is hagyott maga után: pipáját egy korcsmárosnak, kupáját korcsmárosnőnek hagyta, maga pedig zsákjával együtt még életében másvilágra vándorolt.

Mennyország kapujához érkezvén, Péter a pokolba igazította, ahol a hétfejű Kutyát (Fenét) zsákjába hajtotta, a pokol pitvarába bement, de amint a tizenkét megpatkolt, tánczoló Ördögöt megpillantották, szörnyen megijedtek tőle, a pokol vizén függő lánczhídat hirtelen felkapták s kétezer esztendeig senkit se bocsájtottak a pokolba.

Pipa Misó – mit volt mást tennie – visszatért a mennyország kapujára zörögni, melyen midőn Péter kinézett, Pipa Misó a Fenét a mennyországba bocsájtá, melynek kihajtásával míg az Angyalok foglalkozának, addig Pipa Misó az ajtó mögé vevé magát, a visszatérő Pétert zsákjába hajtá, s ki sem ereszté addig, míg Péter meg nem ígéré, hogy az ajtó megett hagyja.

(Ipolyi A. gyüjteményében 140. sz. Nyitra.)

95. Janosik.

Ez igen jeles férfiú volt a monda szerint. Deákkorában tizenkét társával együtt agyonütvén tanítóját, erdőben lappangott. Az embereknek nagy hasznára volt; mert a szegényeknek és ügyefogyottaknak nagy segedelmet nyújtott. Ha valamely gazdag a vásárra ment és négy ökröt hajtott, kettőt elvevén tőle, annak adta, akinek egy sem volt. Ha a szegény deákok hazafelé útaztak, a posztót az egyik fától a másikig mérte nekik, de csak azoknak, akiknek jó bizonyítványuk volt. Sok, káros rablót és mérges állatot elpusztított.

Egyszer vendégsége közben megparancsolta társainak, hogy ugorjanak s a leghátulsó egész a fatetőig ugrott fel; míg a legelső alig emelkedett fel. Végre Liptóban elfogták, tudniillik borsót hintettek el egy térségen, odacsábítván, eltaszították s a szíjat, melyben meggyőzhetetlen ereje rejlett, szeretője árulása következtében levágták.

Ekként Janosik elvesztvén erejét, kegyetlenül kivégeztetett. Ezért az igen jeles férfiúért most is egy véka ezüstöt fizet minden évben Liptó vármegye.

(Ipolyi A. gyüjteményében 49. sz.)

96. A korcsmárosleány.

Egyszer egy korcsmárosnak volt egyetlenegy gyönyörű leánya. A korcsmáros igen gazdag volt, a leány pedig igen szép, okos és bátor.

Mivel pedig messze elfutamodott a híre, hogy a korcsmáros gazdag, megtudták ezt a zsiványok is, akik negyvennyolczan voltak egy bandában és több erdőben laktak.

Egyszer a korcsmáros elment a feleségével a szőlőbe bort vásárolni és csak a leány maga maradt otthon, eljöttek a korcsmába tizenketten és a leánynak azt mondták, adja elő minden pénzöket; máskép megölik.

A leány föltalálta magát és azt mondotta:

– Jól van, mindjárt idehozom a pinczéből!

Ezzel fogta a pinczekulcsot, lement a pinczébe és magára zárta az ajtót. Várták a zsiványok, kikerestek mindent, de pénzt sehol sem találtak, elkezdték tehát a pinczét fúrni, hogy a lyukon majd bemennek.

A leány ezt észrevette, körülnéz a pinczében, hát látja, hogy egy szegen függ egy bárd, melyet az apja nem igen régen köszörültetett meg; kezébe fogta tehát azzal az akarattal, hogyha majd a zsiványok közül akármelyik le akar bujni, levágja a fejét. Fúrtak is már a zsiványok egy jó nagy lyukat s legyugta egyik a fejét, a leány lecsapta és lerántotta a többi testet a pinczébe.

– Jól, van – mondották a többiek – egy már lent van, bujjál te is!

Az is bebujt, azt is lecsapta és lerántotta, így járt a harmadik, negyedik, mikor már csak kettő maradt, kiáltoztak a többieknek, de senki sem felelt, azt mondja tehát az egyik a másiknak:

– Te, az a lány alighanem csinált valamit a mi barátainkkal, máskép szólnának azok, vagy az ajtót kifeszítették volna, ne bujjunk mi le, hanem gyerünk haza, azok már elvesztek!

Ezzel amit lehetett, rabolván, elmentek; addig a korcsmáros is hazajött és álmélkodva nézte, mi történt távolléte alatt. Be akar a pinczébe menni, de nem lehet; azonban a leány megismervén atyjának szavát, kinyitá az ajtót, ki most még inkább meghökkent a sok test látásán. Elmondá ekkor a leány, mit történt vele, az apa és az anya nem tudták, örüljenek-e, vagy szomorkodjanak. Ezután ismét rendbe szedvén magukat, éldegéltek, mint azelőtt.

Azonban három esztendő leforgása után, mikor már egészen elfelejtették, mi történt egykor velök, jön két batár az udvarba, gyönyörű négy ló volt befogva mind a kettőbe; kijön a korcsmáros, felesége, leánya és nézik, mint száll ki az egyik batárból egy öreg gróf és felsége, a másikból pedig egy gyönyörű szép gróf. Az öreg gróf mindjárt előadja, hogy ő itt és itt gróf és fia számára kéri a korcsmáros hajadon leányát. A korcsmáros, kinek leányát már több gazdag úrfi kérte, nem adta sekinek, igen nagy ternót akart vele csinálni, azért is, minek utána hallotta, hogy gróf kéri, tüstént odaígérte. A leány el is készült hamarjában és elment velök, úgy azonban, hogy ebben és ebben a városban egy-két nap után az apja is meg fog jelenni az esküvésen.

Ámde ezek nem grófok voltak, hanem a megölt zsiványok társai s alig mentek egy órányira, már tudta a leány, hányat ütött az óra és kik markában van. Mikor tehát az erdőbe értek, megjelentek a többi zsiványok is és örültek, hogy körmük között van az a leány, ki ezelőtt három esztendővel tíz társukat megölt.

Reá bízták tehát a leányt egy öreg asszonyra, ki Boszorkány volt, maguk pedig elmentek a szomszéd erdőbe vígadozni, hogy hatalmukba keríthették a vitéz leányt.

A Boszorkány mindjárt egy kád szurkot olvasztott és mikor már forró volt, levetkőztette anyaszült mezítelenre a leányt és azt mondotta neki, hogy menjen föl a kádhoz támasztott lajtorján és ugorjon a forró szurokba. A leány vonakodott, hogy ő nem tud beleugorni, hanem kérte a Boszorkányt, mutassa meg! A Boszorkány fölment egynéhány garádicson és mutatta, hogy így kell felmenni és ha a felső lábán lesz a lajtorjának, akkor dobja magát a szurokba. A leány okos lévén, fölment utána és beletaszította a vén Boszorkányt; mivel pedig ruháját előbb elégette a Boszorkány, kénytelen volt mezítelen elszökni.

Ment, ment az erdőben, azt sem tudta, merre. Az erdő oly sűrű és setét volt, hogy egyik ember a másikat Istenért sem ismerte volna meg. Egyszer hallott maga után kopogásokat, gondolván, hogy utána jönnek, felmászott egy magas fára.

Nem is csalatkozott, a zsiványok minekutána sokáig mulattak és a vén Boszorkány nem jött hozzájok, azt mondták:

– Menjünk, nézzük meg, mit csinált az anyánk azzal a leánnyal!

Elmentek és látták, hogy a vén Boszorkány a forró szurokba van fulladva; mindjárt a legjobb paripákra ültek s az erdő minden útján nyomozták a leányt. Igy elértek sebességgel ahhoz a fához is, melyre a leány felmászott és itt egy kicsit megpihentek.

Ekkor kirántja az egyik zsivány a kardját haraggal és azt mondja:

– Nézd, pajtás, így vágnám le azt a leányt, ha utolérném!

És amint kirántotta a kardját, a szegény leánynak a czombjába vágott, de a leány csak békességes tűréssel szenvedte. Mikor pedig a zsiványok fölkerekedtek, ő más úton gondolomformán ballagott; csupa vér volt szegénynek a teste, de mégis virradtára hazatért. Milyen nagyon bámult az apja, anyja, látván anyaszült mezítelen leányukat; mindjárt vettek neki arany ruhát. Azután elmondta, mi történt vele. A leány ekkor megfogadta, hogy ő talán sohasem megy férjhez. El is telt négy esztendő és ismét jött tizenkét katona hozzájok szállást kérni; de a leány megismerte őket, hogy azok közül a zsiványok közül valók, akik őt el akarták veszteni; mindjárt elfogatta a korcsmáros őket és tizenkét derest csináltatott, levetkőztette a katonákat mezítelenre, deresre kötöztette, azután pedig nagy tűt csináltatott, mellyel a leány maga szurkálta agyon a zsiványokat, mert a vármegye azt rendelte, hogy végezzék ki őket.

Mikor a zsiványok szurkálás között kínjukban azt mondották:

– Jaj, jah Istenem!

A leány azt felelte reá:

– Nekem is jaj volt, mikor a kardot czombomba vágtátok!

A korcsmáros még ezután soká élt és a bátor leányt egy igaz gróf, ki meghallotta ezeket, el is vette.

Éltek, haltak, tökbe tették a drágaságaikat, annak a fejéhez vágták (ekkor egyre reá mutat a mesélő), kopasz a helye.

(Ipolyi A. gyüjteményében 79. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)

97. Bojnyikok.

Volt egy gazdag kalmár, kinek száz boltja volt; a századikban egyetlen leánya volt az árús.

Gyakran járt a boltba tizenkét, nagyságos úr ruhába öltözött ember, kik mindenképen meg akarták nyerni a leány szerelmét, alattomban pedig mást forraltak magokban. A bojnyikok közt – mert a tizenkét ember az volt – volt egy, ki csakugyan szívből megszerette a kalmárleányt s társait minden módon le akarta beszélni gonosz szándékukról.

Egy alkalommal reávették a leányt, hogy látogassa meg őket a kastélyukban; de hogyan akad reájok? ez volt a kérdések kérdése. Hosszú vörös pántlikákat egybevarrtak, azokat a bojnyikok magukkal elvitték, s elnyújtották az erdő szélétől egészen a lakásukig. A leány azonban nem a vörös szalagon ment, hanem tőle oldalvást csekély távolságban. Látta, hogy a vörös szalag nyomán, mint mentek elébe a bojnyikok; de ő azért csak ballagott a zsiványbarlang felé.

Odaérve, arcz nélkül való állatok rohantak reá, de ő azokat mindjárt lecsillapította, mert sült csirkéket vitt s azokból odadobált nekik. Mikor a konyhába lépett, a szakács, a tizenharmadik bojnyik, épen tüzet szított s nem vette észre, mikor a leány a szobába surrant. Itt a kanapé alá bujt s várta a történendőket.

Hazajöttek a bojnyikok, káromkodva, szídták, átkozták a kalmárleányt, hogy úgy rászedte őket. Egy volt mégis közöttük, aki védte a kalmárleányt s kinyilvánította, hogy ő úgy sem engedte volna megöletni, ha életébe került volna is. A kis kutya egyre a kanapé alá vaczogott; de elkergették onnan. Ezek a bojnyikok a kisasszonyhúst nagyon szerették; most legutoljára a király leányát rabolták el; ennek az aranygyűrűs ujja a kanapé alá gurult; a kalmárleány fölvette s vele éjjel, midőn a bojnyikok aludtak, elillant.

Meghivatta azután apja által a leány a tizenkét, nagyságos úr ruhába öltözött bojnyikot ebédre s egyszersmind a királynak is tudtára adta a dolog mibenlétét. Lakoma fölött a leány elbeszélte álom gyanánt történetét s végre, midőn a gyűrűt előmutatta, menekülni akartak a bojnyikok; de a házat körülállókatonaság elfogta s kivégezte őket egyen kívül, tudniillik azon kívül, ki a leánynak pártját fogta; mert ezt a kalmár előre elbujtatta egy rejtekszobába, hogy semmi baj se érhesse.

Ez a bojnyik azután összekelt a kalmárleánnyal. Az otthonmaradt szakács a dolgot megtudta, otthagyta erdei lakását, álruhába öltözve beszegődött az új házaspárhoz udvarosnak, hogy a lehető alkalommal az új házasbojnyikot megölhesse.

A bojnyik megfogadta udvarosnak, de kiküldte a mezőre, hol a reá várakozó két ember parancsszóra agyonütötte.

Igy szabadult meg a gonosztól. A király fölkutatta a bojnyikbarlangot, tizenkét szekérrel hoztak onnan aranyat és ezüstöt, azonfelöl temérdek rézpénzt; gazdagok voltak a bojnyikok, mert a királyokat és a nagy urakat, mind kirabolták.

(Ipolyi A. gyüjteményében 484. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)

98. A szabólegény.

Egykor egy szabólegény elment vándorolni, – talán mikor a török háború volt – kezében egy fütykössel, mint a vándorlegények szoktak.

Amint ment, elért egy leégett városba, ahol nem látott senkit sem. Bement egy nagy, egészen leégett házba, ahol szinte nem volt senki sem, csak egy kutyaház, amelyben egy nagy kutya volt lánczra kötve, de a háza előtt álló vályú egészen üres volt, úgy ki volt száradva. A szabólegény odament a kutyához és a kutyának a vályúba adott enni és inni, azután leoldta a lánczot a nyakáról s helyébe a kendőjét kötötte és kiindult a városból; a kutyát magával vezette. Ez a kutya olyan nagy fajta kutya volt, mint a mészárosoké.

Amint mendegél, útjában találkozik egy mészároslegénnyel, ki azt mondja neki:

– Miért adod nekem ezt a kutyát?

A szabólegény pedig azt mondja, hogy ő bizony semmiért sem adja.

– Megfizetek érte, csak add nekem! – mondja a mészáros.

– Bizony nem adom én!

– Ha nem adod pénzért, erővel elveszem!

Azután mégis adott a szabólegénynek egy tallért és harmincz garast – a tallér ezüst volt – és a kutyát elvitte.

A szabólegény csak ballag már most magányosan és már úgy estefelé: mikor a nap lemenőben volt – mert mikor a kutyát elvitte a mészáros, akkor reggel volt – egyszer visszanéz, hát látja, mintha messziről valami nagyon szaladna s úgy lebegtetne valamit. Megáll és nézi, hogy mi lehet az? amint mindig közelebb-közelebb ért hozzá, hát nagy örömmel látja, hogy az ő kutyája az és a nyakán levő kendő lebegett. Most már leoldta a kendőt a kutya nyakáról, mert látta, hogy úgyis el fog az már vele menni; és így volt kutyája, kendője és pénze is. Attól a helytől, ahol állt, nem messze volt egy erdő, az az erdő a Bakonyerdő volt. Most a szabólegény nem tudta, mit csináljon? Amint megy az erdőhöz közelebb, lát a szélén egy csárdát, hol gondolta, hogy majd éjszakára oda betér és majd reggel folytatja az útját. Bemegy a csárdába, beköszön:

– Adjon Isten jó estét!

– Fogadj Isten! mondja a korcsmáros, csúnya, nagyhasú, vörös ember.

– Én itt akarok hálni, van-e hely a számomra?

A korcsmáros fölvezette a szabólegényt öt garádicson egy szobába, ahol elhálhat a kutyájával együtt. A szobában volt egy kis asztal, – de rajta nagyon sok lyuk volt égve, mintha gyertya égette volna ki – egy zsup szalma és egy nagyon rossz szék. Azután hoztak neki paprikáshúst és egy darab gyertyát, olyanforma hosszút, mint az ujjam és az asztalra ragasztották. Mikor megvacsorált, le akart feküdni, már a csizmáját akarta lehúzni, mikor a kutyája elkezdett vonyítani és kaparni. A legény levette a gyertyát és megnézte a földet; hát látja, hogy az véres, cseppek voltak a földön; a legény megdöbbent egy kicsit; de azért csak le akart feküdni, mert nagyon el volt fáradva; hanem a kutya szörnyen ordított és kapart.

Erre fölemeli a legény a zsup szalmát, hát látja, hogy az alatt a deszkát föl lehet emelni, – olyan fogó volt rajta – amint fölemeli a deszkát, a kutya beugrik a lyukba, a lyukból pedig fölkiált valaki:

– Fogd meg a kutyádat, mert az ajtót bezártam s itten akarok felmenni!

Azután fölbujt egy pisze kelner, a csizmaszárjában egy kés volt. Amint kiment, azt mondta:

– Fogadom, az éjjel ezt a vándort kutyájával együtt a másvilágra küldöm!

Amint ezt meghallotta a szabólegény, nagyon megijedt s azt nézte, hogy szökhessen el. A szoba ablaka épen az erdőre szolgált, azon kihajította a pintlijét, azután kiugrott és utána a kutya is, egyenesen az erdőbe futott, ott beleült egy odvas fába honnan épen annak a szobának az ablakjára látott, amelyből megszökött. Hallgatott a lyukban és gondolta, hogy ott majd ki fogja magát pihenni és reggel tovább folytatja az útját.

Egyszer csak azt látja, hogy abból a csárdából a világosság mind abba a szobába gyűlt, ahonnan ő elszökött; gondolta magában:

– No, most ölnének meg!

Azután a világossággal szerte-széjjel futkostak a házban, keresték a vándort. Mikor a házban nem találták, az erdőbe mentek; ott egyet füttyentettek, erre a kutya elkezdi:

– Buff, buff!

A legény gondolta, hogy így majd a kutyaugatásra megtalálják, hát a nyakára kötötte a kendőt s csak néha-néha tágította meg a torkán; de mikor így kinyitotta a száját, a kutya mindig elugatta magát.

Egyszer csak azt veszi észre, hogy egész körül van véve lámpásokkal, és egy elkiáltja magát deákul:

– Itt van, lűdd agyon!

A szabólegény is mondott valamit deákul.

– Megállj! – kiált a vezér, – ennek még hasznát is vehetjük; ne bántsátok!

Azután elvitték a csárdába s ott nagy csodálkozással látja, hogy föl van terítve s az asztal a legszebb aranyedényekkel egészen meg van rakva; amiből ittak, olyan nagy pohár volt, mint a kehely. Leültek a vacsorához, az asztalnál sok haramia és nagyok, szép kisasszonyok ültek.

A szabólegény mellett is ült egy kisasszony, s amint ránéz, úgy veszi észre, mintha látta volna valahol. A kisasszony is ránéz és úgy súgva mondja neki, hogy nem dolgozott-e ebben és ebben a városban, ennél és ennél az úrnál? Hát mindjárt eszébe jutott a legénynek, hogy hol látta.

– No hát, – mondja a kisasszony – ha csak lehet, szökjünk el innen! Vigyázzon, inkább csak egyék, de ne igyék, hogy meg ne ártson a bor!

Amint végére járt a vacsora, a zsiványok ledűltek aludni; ki ide, ki amoda s a szabó is kezdett szundikálni; de mikor már mind elaludtak, a kisasszony felköltötte, hogy siessen, itt az idő a menekülésre! Gyorsan útnak indultak, egyenesen az erdőbe. A kutya mindenütt előre szaladt, egyszer csak visszafut ugatva és úgy szűkölve.

– No most elveszünk, mert itt ránk akadnak!

– Már mindegy, – mondja a kisasszony – akár itt, akár pedig ha visszatérünk, tehát csak előre!

Félénken folytatják útjokat.

Egyszer csak megbotlik a legény valamiben, lehajol és tapogatja, mi az? hát érzi, hogy holt ember.

Ezen keresztülmentek és amint még sokáig bolyongtak az erdőben, hát egyszer csak hallják: Gyí, hó, hajsz! meg mindenféle, hát az országút mellé értek.

Amint kiléptek az országútra, épen ott hajtott egy kocsis, jó három ló volt a kocsiba fogva. A legény megkérte a kocsist, hogy a kisasszonyt vigye el, jó fizetést kap; csak úgy hajtson, amint bírnak a lovak menni. Ő nem ült fel, hanem csak ballagott, mert még csak reggel volt, hát estéig úgyis odaér.

De már úgy délután látja, hogy két fegyveres lovas vágtat utána az erdő szélén. Megáll és bevárja őket s amint mellé érnek, mind a ketten a szabóra sütik a pisztolyukat; de egyik sem talált. Ekkor a legény odaugrik az egyikhez és botjával fejbeüti, hogy mindjárt leesett, a másikat pedig a kutya rántotta le a lóról és össze-visszatépte, de nem hagyta a kutyának, hogy megölje, hanem tovább indult. Épen arra jött egy kocsi, arra felült és azt mondta a kocsisnak, hogy csak hajtson, amint bír; így este beért a városba. A zsiványok pedig magukhoz jöttek és egyik a másikat a lovára segítette.

A legény a város előtt találkozott a kisasszonnyal és hazavezette. A mint benyitottak a kisasszony apjának a házába, hát az anyja amint meglátta a lányát, azonnal elájult és a kisasszony is a nagy örömtől; mert már négy esztendeje, hogy elrabolták a kisasszonyt. Amint hazajött az apja és megtudta hogy a szabó mentette meg a leányát, neki adta az égész grófi jószággal, mert a kisasszony grófkisasszony volt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 516. sz.)

99. A Szükség.

Egyszer egy embernek volt három fia: egy pap, egy nótárius és egy parasztember.

A paraszt azt gondolta, hogy ő azért szegény, mert iskolákat nem járt, mint a többi két testvére, elkezdett tehát hatvan esztendős korában iskolába járni; mivel pedig abban a faluban, ahol ő lakott, nem volt iskola, kénytelen volt a szomszéd faluba járni. Egyszer, amikor az iskolából visszajött, talált egy láda pénzt a búzaföldek mellett az országúton, mivel pedig nehéz volt, haza nem vihette, hanem behúzta a búzába és onnan éjjel apródonként hazahordogatta. Sok pénze lévén, mindjárt vett házat, ökröt, malaczot és ami neki szükséges volt. De egyszer híre futamodik, hogy egy bizonyos gróf elvesztett egy láda pénzt; a falu bírái tehát, kik látták, hogy ez az ember szemlátomást gazdagodik, elhívták őt a faluházához, megkérdezvén tőle, nem talált volna-e egy láda pénzt?

– Igenis, találtam! – felelé a parasztember.

– Mikor tájban? – kérdezik tőle a bírák.

– Mikor az iskolába jártam.

Ránéznek, látják, hogy ősz már, haza küldötték, mondván, hogy a pénz most veszett el. A paraszt, hogy továbbra el ne árulja magát, szokás szerint kiment a mezőre dolgozni, azonban gondoskodott a jövőről is; mert azt mondta a feleségének:

– Látod édes feleségem, ez a pénz, ha mégannyi volna is, egyszer elfogy ám, tehát kétezer forintot tegyünk el a szükségnek, a többivel pedig, amint lehet, gazdálkodjunk!

Azonban a felesége ezt a szükséget embernek gondolván, úgy vélekedett, hogy azt a kétezer forintot valakinek oda kell adni. Oda is adta.

Egyszer az ura kaszálni volt, eljön az ajtóra egy koldus, kérdi az asszony, vajjon ő volna-e a Szükség?

– Igenis, asszonyom, – felelt a koldus – én nagy szükségben vagyok!

– Jól van, – mondá neki az asszony – régen várjuk már kendet, eltettünk mi az urammal kendnek kétezer forintot! – ezzel előhozta a pénzt, neki adta, a koldus pedig tovább illantott. Este, mikor az ura hazajött, elébe fut az asszony, nagy örömmel mondván:

– Apjuk, itt volt ám a Szükség!

– Micsoda szükség?

– Hát akinek eltettük a kétezer forintot!

– Óh, te bolond, hát nem mondottam, hogy eltesszük ezt a kétezer forintot a mi szükségünkre, azaz ha mi megszorulnánk! Elmegyek most szégyenemben a világba s mindaddig járok, míg ily bolondra nem találok, mint te vagy!

El is ment a parasztember akkor este mindjárt és minthogy az ég nagyon csillagos volt, mindég azt nézte az útban.

Már a második faluban járt, ahol egy asszony a kapubábánhoz támaszkodván, csodálkozva kérdezte, miért nézné mindig az eget? ez tréfából azt felelte:

– A mennyország kapuját nézem, hogy el ne veszejtsem!

– Hát kegyelmed mennyországból jött? – kérdezi ismét az asszony.

– Onnan biz’ én! – felelt az útas.

– Hát ismeri-e az én uramat?

Miután az ura nevét is megmondta, azt mondá:

– Hogyne ismerném, hiszen szomszédok vagyunk; de bezzeg nagy szükségben van asszonyomnak az ura: sem pénze, sem ruhája, sem becsülete, azért a többinek a lábakapczája a mennyországban.

– Ejnye, szegény uram! – mondá az asszony – jőjjön hát kegyelmed be, itt van harmadfélezer forint, vigye el a szegény uramnak, azután itt van két szép ruha, válasszon kegyelmed magának is, a másikat pedig vigye el neki, hagy legyen becsületben szegény ember!

Mikor már többet is beszélgettek volna és a parasztember a fehér kenyeret, kappant, jó bort, amit az asszony elébe rakott, elköltötte volna, jó egészséget mondván, elbúcsúzott.

Nézett, nézett, most még jobban, mint azelőtt az égre, de csak addig, míg az asszony látta, mihelyest nem látta, lesütötte a fejét és alig várta örömében, hogy hazaérhessen.

Haza is ment, elbeszélte, hogy mi történt és minthogy a feleségénél még nagyobb bolondra is talált, megbocsájtott neki, annál inkább szerette, és még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 77. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)

100. A bolondos fiú.

Egyszer volt egy szegény asszonynak egy fia, eszére nézve igen meg volt tébolyodva, mikor már megnyőlt, az anyja elküldte szolgálni.

Egy közellevő faluba beállított szolgának; mikor eltelt az esztendő, azt kérdezte a házigazda, hogy mivel tartozik?

A fiú azt mondta urának, hogy igen sokat kíván s ki sem meri mondani, mivel fél, hogy meg nem adja neki; de mégis nagy kényszerítésre és sok kérés után megmondta, hogy ő mindössze is egy gombostűt kér szolgálata jutalmául, mit neki meg is adtak.

Amint hazafelé ment, megpillantott egy szalmás szekeret, odament és a tűt belegyugta, de amint észrevette, hogy a szekér más útra igyekszik menni, elkezdett kiabálni, hogy álljanak meg. Ő egy egész esztendei bérét a szekérbe dugta, most ki akarja venni és nem leli! Az emberek az egész szekeret felhányták és még sem találták meg, végre azt kérdezik tőle:

– Mennyi pénz lehetett?

Ő felele, hogy az egy gombostű volt. Erre az emberek igen megbosszankodtak és őt onnan elverték. Hazaérkezett, az anyja azt kérdezi tőle, hogy mit szolgált? A fiú felelé, hogy ő egy gombostűt szolgált, de azt egy szekérbe gyugta és meg nem lelte, mivel az tele volt szalmával. Az anyja mondá neki:

– Te bolond, hiszen azt szépen a kalapod mellé kellett volna gyugni és úgy hazahozni!

Azt mondja a fiú:

– Jól van, majd úgy teszek máskor.

Elment a fiú ismét szolgálni és egy nagy vasvillát szolgált, s a kalapja mellé szúrta, de amint hazafelé akart menni, meglátott egy kútat s abba belenézett és a kalap, mivel a nyakát igen lehajtotta, a vasvillával együtt a kútba esett. Hazamegy, kérdi tőle az anyja, mit szolgált? A fiú feleli: vasvillát szolgált és azt a kalapjába gyugta, de amint egy kútba belenézett, az a kútba esett.

Az anyja mondá neki:

– Nem úgy kellett volna azt tenni, hanem a válladra venni s mikor hazajöttél, a ház oldalára lökni!

– Máskor úgy fogok cselekedni.

Elment ismét szolgálni és egy tinót szolgált, összekötözte a lábát, a nyakába vette s mikor hazament, mert nehéz volt, úgy a ház oldalához vágta, hogy a szegény tinó mindjárt megdöglött.

A nagy zörrenésre az anyja kijött a házból s a tinót ott dögölve találta.

– Mit csináltál, te bolond!

– Úgy cselekedtem, ahogy’ édesanyám mondotta!

– Óh, te bolond, hiszen az már meg is döglött!

Azt mondja a fiú:

– Semmi az, de mégis tinó az azért.

Nem úgy kellett volna azt hazahozni, hanem kötélt kellett volna a nyakába kötni és végével veretgetni s azt mondani neki, hogy: nyá, boczikám, nyá! azután mikor hazahoztad, az ólba kellett volna kötni és elébe szénát tenni!

– Jól van! – mond a fiú – máskor úgy teszem.

Elment ismét szolgálni és szolgált már most utoljára egy leányt. Mikor onnan hazajött, a leány nyakába kötelet kötött és a kötél végével jól megverte. Az úton mindig mondta neki:

– Nyá, boczikám, nyá!

Mikor hazaérkezett, bekötötte az istállóba, szénát vitt neki; akkor bement az anyjához:

– Jaj, édesanyám, szolgáltam egy szép leányt, bekötöttem az istállóba, szénát tettem elébe, de tudja Isten, nem akar enni.

Az anyja azt mondja neki:

– Te csakugyan szamár vagy, hisz’ a szobába kell hozni, aztán leültetni és szép szemeket ráhányni!

Amint ezt meghallotta a fiú, mindjárt behozta a leányt a szobába és általment a szomszédba egy késsel, hol igen sok liba volt s a szépének a szemét kiszedte, visszament a szobába s a leányt majd agyonverte a sok libaszemmel.

Már most azt mondotta az anyja nekik, hogy menjenek az erdőre, hozzanak fát a lakodalomra, hogy amellett süssenek és főzzenek.

Amint onnanhazulról eljöttek, az anyjok sütött nekik az útra pogácsát és egy kakast, ők az ajtókat bezárták és egy borjút a kemenczébe tettek megsülni, a kulcsot pedig az ereszbe tették.

Amint mentek az erdőben, a fiú hátramaradt s meglátott egy czigányt, a fiú elkiáltja magát, hogy:

– Be ne menj a házunkba, a kemenczébe egy borjút tettünk, el ne lopd, a kulcsot se bántsd, az meg az ereszben van!

Amint meghallotta a czigány, egyenesen a házhoz ment, a borjút ellopta. Amint ment a bolond, meglátott egy döglött kutyát, mely a fogát vicsorította, tőle nagyon megijedt és a sült tyúkot odalökte neki, hogy meg ne harapja. Amint tovább ment, meglátott egy kis vizet, a pogácsát hosszában odarakta hídnak és úgy ment rajta keresztül, hogy bele ne fuljon. Mikor a felesége megéhezett, azt mondja:

– Ide azt a kakast meg azt a pogácsát, mert nagyon ehetném!

A fiú azt mondja:

– Örülhetsz, hogy meg nem haltam; egy kutya meg akart marni, egy nagy tengerbe, talán még annál is nagyobb volt, bele akartam fulni; a tyúkot odaadtam a kutyának, hogy meg ne harapjon, a pogácsát odaraktam hídnak, hogy bele ne fuljak!

– Óh, te bolond, hiszen döglött volt az a kutya, a víz meg csak egy kis folyó!?

Amint hazamennek, nem lelik a borjút sehol sem. Azt mondja az anyjának:

– Talán az a légy ette meg, aki a nagyapám homlokán van? Agyonütöm én azt! – és azzal a fejszével, amelyikkel az erdőre volt fát vágni, úgy a nagyapja homlokára vágott, hogy az mindjárt megholt.

Elkövetkezett a lakodalom, a felesége azt mondta a bolondnak.

– Hogyha meglüköm a lábodat, már ne egyél!

Amint ettek, egy macska a fiúnak a lábán keresztül ugrott; mindjárt nem evett egy falatot sem, hiában kínálták.

Amint szokás, felmentek a padlásra hálni, igen nagyon megéhezett a fiú, azt mondja a feleségének:

– Te Kata, ehetném!

Azt mondja a felesége neki:

– Eredj le, ott van a padkán pogácsa, edd meg!

A fiú lement, hat kis macskát talált, mind megette. Felmegy, azt mondja a feleségének:

– Miféle pogácsátok van nektek, csupa szőr!

– Talán csak nem a macska fiait etted meg!

– Azt én, mert mikor ettem is nyávogott.

Azután megszomjazott; azt mondja a felesége:

– Eredj le, a konyhában van a korsó, de a moslékos dézsa is ott van, abból ne igyál!

A fiú lement, a moslékot mind megitta s felmegy, azt mondja:

– Ejnye, de csípős vizetek van nektek!

Az asszony mondja neki:

– Most megittad a moslékot. Már most menjünk innen, mert sok kárt csináltunk! – mondja az asszony.

Elmentek onnan, még most is mennek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 54. sz. Károly György gyüjt.)

101. Hazugság.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt egy tetűlépéssel, egy bolhaugrással, volt egyszer egy gazdag pap.

Egyszer történt, hogy kihirdette az egész országban, hogy aki tud neki olyant hazudni, amit ő el nem hisz, annak egy nagy tál pénzt ad; a pénzt pedig letette egy asztalra és leterítette egy fehér kendővel és senkinek sem volt szabad hozzányúlni.

Jöttek azután az ország minden részéből a nagy urak a paphoz s egyik sokkal czifrábbat hazudott, mint a másik, de a pap mindenre azt mondta:

– Jól van fijam, nagy a világ, megeshetik.

Egyszer, idő múltával, én is meghallottam ezt a dolgot, aztán úgy gondolkoztam: Ejnye, na hát nem tudnék én már neki egy nagyot hazudni? Nem voltam rest, kapom magam, elmentem hozzá. Amint hozzá értem, épen akkor jött ki tőle egy ember, aki hazudni akart, de nem sült el neki. A pap már haragudni kezdett, hogy senki sem tud már neki igazat hazudni. Kérdi aztán tőlem:

– No, fiam, hát mi jóért jöttél?

– Én bizony, szentatyám, hazudni jöttem!

– Hadd el, fiam, – azt mondja – próbáltak már nékem hazudni okos emberek; de még egy sem nyerte el a pénzt!

– Én megpróbálom, tiszteletes uram, hátha nekem jobb szerencsém lesz, mint a többinek!

– Nohát, ülj le, fiam, kezdj hozzá!

– Hát kedves tiszteletes uram, mikor én kis gyermek voltam, hát volt az én apámnak sok méhe, azután az én apám minden este megolvasta egyenként, hogy vajjon nem veszett-e el belőle. Egy este, amint hazajöttek a méhek, az apám szokásszerint megolvasta, hát uramfija, egy nagy méh sehol sem volt és ezen szörnyű nagy szomorúságba esett az én apám. Én aztán azt mondtam:

– Soh’ se búsuljék biz’ azon kigyelmed oly nagyon, előteremtem én azt a világ fenekéről is!

Ebben aztán megnyugodott az én apám, tudta, hogy olyan furfangos gyerek vagyok, bízott bennem, de nem is csalatkozott meg ám bennem soha; elhatároztuk, hogyha Isten ő szent felségének tetszik és felvirraszt épségben holnapra, én elindulok világra, megkeresni a méhet.

Másnap, amint a hajnal hasadt, mindjárt vettem a tarisznyámat, édesapám tett bele jó zsíros pogácsát, én meg egy kis faragcsáló baltát meg egynéhány faszeget, meg négy vagy öt diót, aztán felültem a nagy szürke lovunkra, bizon, mondhatom, jó nagy, zab hambár volt az a szürke, aztán meg milyen szép volt, no még odaillett volna nem tudom, hová is – megindultam aztán az én nagy utamra. Mentem, mendegéltem hetedhét ország ellen, egyszer beértem egy nagy, szörnyű nagy erdőbe; itt bújdostam sokáig; minden részét bejártam, de sehol sem találtam a méhet.

Egyszer az útfélen találok egy csobánt, – bizonyosan valami juhászok hagyták ott – gondoltam magamban, majd ha rátalálok a gazdájára, majd visszaadom neki, azzal felültem a szürkére, de úgy az egyik oldala szürke az egyik oldalán, mint a másik oldala a másik oldalán. Mentem, mendegéltem tovább a nagy erdőben, egyszer visszanézek, hát uramfia, mit látok? a szürkének a derekát kétfelé vágta a kötelem. Útazni rajta már féltem s megijedtem, hogy mit csinálok, hiszen ha ezt megtudja apám uram ő kigyelme, mindjárt agyonüt. Kapom magam, hirtelenében mindjárt levágok egy fagallyat, csináltam belőle jó nagy szegeket, úgy aztán összetoldtam a szürke derekát. Megint megindultunk a mi nagy útunkon, egyszer látom, hogy a mi szürkénknek összeforrott a dereka, kutyabaja sem volt, még egészségesebb volt, mint máskor.

– Jól van, fiam, – azt mondja a pap – nagy a világ, megeshetik!

Majd megharagudtam magamban, hogy még erre is azt mondja, hanem eszembe jutott a sok, szép ezüst huszas, folytattam tovább.

– Aztán nagysokára kiértünk az erdőből, hát uramfia, mit látok? egy nagy csomó tenger van előttem és a tenger tulsó partján meglátom a mi magméhünket. Mit csináljak, hogy hozzam által, kapom magam kétfelé török egy diót, az egyik felibe beleültem, a másik felit meg evezőnek használtam és úgy haladtam át szép csendesen a tenger tulsó partjára; odaát megfogtam a méhet és ismét visszaindultam. Hanem amint a középtájon járok, hirtelen nagy szél támad, már megijedtem, hogy ott hagyom a fogam; de jól tudtam ám kormányozni, visszaérkeztem a szürkéhez.

– Jól van, fiam, nagy a világ, megeshetik! – azt mondja a pap.

Én is csak vakartam a fejem, hogy már csakugyan nem tudok hazudni; hanem várjon csak, tiszteletes uram, majd gondolok én mindjárt valamit! Azután megint hozzáfogtam.

– Hát amint már jövök hazafelé, messzire látok egy magas fát, egészen az égig felnyúlt, ugyan – gondoltam magamban – mi lehet ez? és amint közelebb jöttem, akkor látom, hogy bizon nem fa, hanem lajtorja, amin bizonyosan az angyalok sétálgatnak le az égből. Eszembe jutott, hogy Szent Péter adósom két véka korpával, még a minap kérte tőlem kölcsön, felmegyek aztán hozzá, koczogtatok az ajtaján, nem szól senki; ejnye! – gondoltam magamban – már hiába jöttem, hanem azért mégis benyitottam a szobába, hát az én kedves sógorom ott aludt a kuczkóban. Én sem czerimónizáltam sokat, hanem már – mondom – nem költöm fel azért a kis korpáért, levettem a kamra kulcsát a szegről, kimértem magamnak a két véka korpát, helyére tettem a kulcsot s megindultam visszafelé. De már ám nem volt ott a lajtorja, hogy megyek le!? Kapom magam, kötelet eresztek a korpából s úgy csúsztam lefelé, de még félig sem értem, mikor elfogyott a korpa, mit csináljak? le nem lehet ugrani, mert kitöröm a nyakam; én bizon csak azt tettem, hogy a kötelet felül elszakítottam, alól pedig hozzátoldtam s így aztán leérkeztem a földre.

– Jól van, fiam, – ismét mondja a pap – nagy a világ, megeshetik.

Jó, jó, csak beszélj! gondoltam, majd megfoglak én mindjárt.

– Hát aztán – azt mondom – amint jövök hazafelé, már a temetőig jöttem, meglátok ott egy csomó disznót s csak egy kis gyermek őrzötte. Kérdem aztán tőle:

– Kié ez a sok disznó?

– Hát a tiszteletes uramé!

– Hát te, öcsém, kinek a fia vagy?

– Hát – azt mondja – a tiszteletes uramé.

– Hazudsz, akasztófáravaló, – azt mondja a pap – hiszen feleségem sincs, nem hogy gyermekem volna.

– Hiszen épen azt akartam, édes tiszteletes uram.

Azzal elnyertem a nagy tál pénzt, felét édesapám uramnak adtam, felét magamnak hagytam, vettem szép ruhát belőle, még ez a rossz ködmön is abból való.

(Ipolyi A. gyüjteményében 8. sz. Hajnal István gyüjt. Békés.)

102. Borsszem Jankó.

Volt a világon egy szegény ember, annak volt két fia és egy lánya. A szegény ember kiment szántani, az asszony pedig ennivalót küldött egyik fiától neki; de mikor a fija az erdő mellett ment, a veremből kiugrott egy farkas s a fiút lenyelte.

Másnap kiküldi a másikat; de az is hasonlóképen járt.

A harmadik nap – gondolván, hogy a fiúkat az apa künnfogta dolgozni – a lányát küldte ki az étellel; de őt is lenyelte a farkas.

A negyedik nap búslakodik az anya, hogy neki kell az ételt kivinni, egyszer csak a tükör háta megül kiugrik Borsszem Jankó. Az asszony néz, hogy mi az, amiért a tükör megrezdült? hát lát a ház közepén egy kicsiny teremtést, aki azt mondja neki:

– Ne búslakodjál, jó anyám! tölts meg egy hordót galuskával, majd elviszem én.

Mikor Borsszem Jankó a veremhez ért, a farkas a veremből kiugrott, ő pedig egy lónyomba beugrott. A farkas néz, csodálkozik, hogy ki gurította ezt a hordót ide? a verembe visszament, Borsszem Jankó a hordót gurítgatja, a farkas ismét kiugrik, ő pedig a kerékvágásba húzódik. Ezt többször ismételve megmenekült a farkas körmétől s az ételt szerencsésen kivitte a szántóföldre.

Míg az apa evett, addig ő az ökör fülében ülve, nagy ostorával hajtotta az ökröket s kiabálta:

– Hajsz Bimbó, cselő Lombár!

Mit egy arra kocsikázó úr meghallott, kérdezte az apát:

– Ki kiabál oly nagyon?

– A fiam.

– Hol van?

– Az ökör fülében.

– Hogy adja kend?

– Nem adhatom el, nekem is szükségem van reá; ki hajtja akkor az ökröket?

– Fogadjék kend másikat, adok én annyi pénzt!

– Adjon el, édesapám, adjon el, édes apám!

Az úr megvette egy zacskó aranyért, kendőjébe kötötte; de Borsszem Jankó kiesett; egy pásztor a kerékvágásban reá akart vizelleni, megijedt és elszaladt, mikor kit sem látván, e szavakat hallotta:

– Reám ne vizelljék kend!

Most Borsszem Jankó lett a nyáj ura. Az arra menő csordások kicsinysége miatt nem látták, a nyájat el akarták hajtani; de ő hirtelen kikapta az egyik csordás kezéből az ostort s elkergette őket, s a csorda is az övé lett.

A nyájat és a csordát eladta és a kapott pénzzel hazaballagott. Útjában a magyarszőrű juhok juhászai tanakodtak: hogy a fehéret, vagy a feketét vágják le? Borsszem Jankó felugrott a fekete hátára, a többi közül kihajtotta:

– Ezt kell levágni! – kiabálta.

Mikor ettek, Borsszem Jankó elkapkodta előlök az ételt, jóformán maga ette meg a paprikáshúst; de azért mégsem mertek ellene véteni.

Ezután folytatta az útját tovább, egy farkast látott közeledni; a pénzét lenyelte, a farkas pedig őt nyelte el. A farkas többször kért hogy jőjjön ki; de ő addig nem akart belőle kijönni, míg őt apja házába a kuczkóba nem viszi. A farkas megtette: az apát a kuczkóból kiugrasztotta, Borsszem Jankót otthagyta, maga pedig ellódult, Borsszem Jankó a pénzt kitojta.

Ezután elment apjával s többekkel szalonnát lopni; ő felment a kéménybe s kiabált le:

– Melyiket adjam le? a vastagot, vagy a vékonyat?

Erre felébredtek, minthogy azonban a kéményben senkit sem láttak, ismét lefeküdtek. Borsszem Jankó ismét kiabált, s miután a kéményt szorgosabban vizsgálták, a háztetőre menekült s ott megégett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 406. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

103. A kis nyúl.

Egyszer volt, honnan volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt egy kis nyúl. Ez a kis nyúl elment egyszer legelni a mezőre s a pergőjét felakasztotta egy kis fára; de midőn visszament érte, már akkor megnyőlt a fa olyan magasra, hogy nem érhette el. Kérte tőle: adja vissza neki a pergőjét!

– Nem adom én, eleget adtam már!

Megharagszik a kis nyúl, elment a fejszéhez:

– Kérlek, fejsze, vágd ki a fát, nem akarja ideadni a kis harangomat!

– Nem vágom én, eleget vágtam már!

Elmegy a kőhöz:

– Kérlek kő, verd ki a fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!

– Nem verem én, eleget vertem már!

Itt sem boldogulván, elment a vízhez:

– Kérlek te, víz! mosd el a követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat.

– Nem mosom én, eleget mostam már!

Még itt sem boldogulhatván, elment az ökörhöz:

– Kérlek te, ökör, idd ki a vizet! víz nem akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!

– Nem iszom én, eleget ittam már!

Elmegy a mészároshoz:

– Kérlek, mészáros, vágd le ökröt, ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!

– Nem vágom én, eleget vágtam már!

De már nagyon megharagudott s elmegy a bolhához:

– Bolha, te, csípd meg mészárost, mészáros nem akarja levágni ökröt, ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni fát, fa nem akarja id’ adni kis harangomat!

A balha megcsípte a mészárost, mészáros levágta az ökröt, az ökör megitta a vizet, víz elmosta a követ, a kő kiverte a fejsze élét, fejsze levágta a fát, fa visszaadta a harangot s a kis nyúl még most is harangoz vele, ha el nem hagyta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 24. sz. Bihari István gyüjt.)

104. Attila kardja.

Attilát lelke, mint gátat szakasztott árvíz, ragadá föltarthatatlanul előre. Előtte mi sem volt legyőzhetetlen, ő feltevé magában, hogy neki az egész világot kell bírnia. Ebben a nagyszerű tervében megerősíté őt egy véletlen esemény. Hajdan a keleti nemzeteknél létezett egy különös szokás, ők tudnillik beástak egy kardot a puszták közepébe úgy körülbelül félig és azt, mint a Hadak istenének jelképét imádták vala s azt költötték felőle, hogy majd akinek a birtokába jut e kard, az egész világot bírja. Sok ideig ott állott beásva a kard, végre az idő lassanként porral csaknem betemeté, a fű benyőlte, helyét későbben senki sem tudta, nem ismerte. Fentmaradt azonban a népeknél az a hit, hogy akit az Isten e karddal megáld, az mint hódító, a világ urává lesz.

Nemsokára Attila uralkodása kezdete után történt, hogy pásztora ökreit őrízvén és terjedelmes pusztákon legeltetvén, észrevevé, hogy egyik tinója lába felettekép vérzik. Odafutott tehát, vizsgálta s nem tudta, mi lelte lábát. Eközben az az eszme ötlött eszébe, hogy jó lesz, ha a véres nyomok után megy mindaddig, míg végére nem ér.

Végre midőn már nyomokat nem látott volna, megállapodott és a fű közt kezd keresni. Végre Hadúr, vagy mint deákul nevezik: Márs kardjára akadt. A pásztor botjával azonnal hozzáfogott a kaparáshoz; addig kapart, míg végre kikaparta a kardot és vele mint nagyérdekű ajándékkal egyenesen urához futott. Attila a neki vitt ajándékot kegyesen fogadta, annál inkább, mivel meg volt győződve, hogy minden népen győzni fog. E pillanattól fogva magát a világ urának képzelé, mintha őt eme különös szerencse által valamely Isten maga hívott volna uralkodni e karddal a föld népei fölött.

(Ipolyi A. gyüjteményében 57. sz. Furdek F. gyüjt. Debreczen.)

105. Tatárjárás.

Ma is élő éltes Ábrahám Fúrós János egyik elődje (szerinte szépapja) családjával együtt a városban a tatárjárás miatt nem tartózkodhatván, künn, a még akkor nem létezett szállások helyén földalatti üregekben s a szalmakazalok kiásott töveiben vonták meg magokat.

Egy alkalommal történt, hogy távolban egy lovast vevének észre feléjök közeledni, azért csakhamar a baglya tövébe bujtak s az elébök húzott szalma fedezete alatt, mely a baglya többi részével egy irányban volt helyezve, nem vetettek észre.

A lovas odaérkezvén, katolikus magyar ember létére rimánkodott kevés főtt ételért. Az elbujottak csak hallgattak s nem merték vele tudatni hollétöket; de utóbb ki nem állhatván esengéseit, előjöttek s főztek számára. Evés után lefeküdt, de pihenése kevés ideig tartott; mert amazok hét közeledő lovast észrevevén, felkölték s szokott helyökre húzódtak.

Midőn odaértek a pogányok, őt feladásra szólíták, de:

– Nem tartom – mondá ő – magamat meggyőzött vitéznek.

Miért is az akolba ment, hol lovát felkészítvén, szájába két kétfelé álló hegyes tőrt tevén, kirohant és a szájából kikapott két tőrrel az ajtónál őrtálló két pogányt egyszerre körösztülszúrá; azután elnyargalt; midőn a megmaradt öt pogány utána nyúlt, ő visszafordult, azokat egyenkint felkonczolá. Ekkor előhívá az elbujtakat, tőlök még egyszer enni kérvén s a legyilkoltak egyikétől pár aranyat elvevén, eltávozott.

Az otthagyottak pedig a leölt zsákmányteli pogányokat pénzeiktől megfosztották, mely pénz még ma is alapjául tekintendő annak a meglehetős birtoknak, mellyel e családból származó utódok gazdálkodnak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 512. sz.)

106. Toldi.

I.

Gyermekkorában Budán a királynál a konyhában szolgált s mint ilyennek egyszer azt mondja a szakácsné:

– Menj, hozz vizet a Dunából!

– Miben? – kérdé Toldi.

– A miben akarsz! – volt a felelet.

Toldi előfogott két háromakós hordót s azokban hozott vizet, mit mindenki megcsodálván, erejének hírét Mátyás király fülébe vitték, ki őt katonaszolgálatra alkalmazta ezután, hol csakhamar főtisztségekre vergődött.

II.

A király udvarában felette nagy számban levő olaszokra Toldi különösen haragudott, minthogy ezektől a királyt gyakran tartogatni látta.

Egykor vacsora alkalmával az olaszok hetvenkedései közt a király igen félénknek mutatkozott, mit Toldi észrevevén, megnyomta a király lábát s azzal bátorította, hogy mit se féljen, mert vele van az ország ereje. E barátságos lábnyomás nem igen jóízűen esett a királynak, mert még a vér is kifröccsent lábából.

III.

Más alkalommal Toldit az olasz katonák felingerelték, ekkor mindegyik szűrujjába huszonötfontos követ tett s megrázkódásával a körülötte állókat a földre terítette, ezért Toldit a királynál bevádolták.

Minthogy a király nem felejtette el még a lábnyomást, hajlandó volt Toldit megbüntetni. Éhhalálra kárhoztatván, szobába záratta; az éhhaláltól azonban megmentette a szakácsné a kulcslukon beadott kenyérfalatocskáival.

IV.

Történt, hogy ebben az időben szép Magyarországban egy török vitéz nagyon hatalmaskodott s annyira ment szemtelenségével, hogy néhány vele megmérkőzni bátorkodó magyar vitéz kivégzése után a templomban szent miseáldozat alkalmával az oltárra ült és égő gyertyánál gyujtott pipájára. A királyt ez szerfelett búsította, de tűrnie kellett: mivel nem volt Toldija, ki a törökkel szembeszállott volna.

Szomorúságának okát sejtvén a szakácsné, elment Mátyás királyhoz s kérte, hogy alázná meg magát, mondaná el búslakodásának okát annál is inkább, mivel reményli, hogy segíthetni fog. Sokára, a szakácsné szűntelen esedezésére kivallotta, hogy sajnálja Toldi halálát.

A szakácsné bíztató szavára, hogy Toldi él, a király nagyon megörült. Néhány emberével tüstént elment Toldi börtönébe, hol Toldi nagy szomorúságban lesoványodva élt, csak csontból és bőrből állott.

Toldit élve látván a király, így szólt:

– Toldi, lehetne-e, mint egykor?

– Lehetne idő mulva! – felelt Toldi.

Ezután felvirradt Toldira, jól tartották s három hét elteltével kérdezé a király tőle:

– Lehetne-e már?

– Lehetne! – volt a felelet.

– Válassz tehát lovaim közül magadnak valót! – szólt Toldinak a király s Toldi az istállóban levő lovakat farkuknál fogva a földre terítgetvén, magának való alkalmas lovat nem talált; ezért tehát az ő, szemétdombon élődő lovát keresték fel, mely Toldi felügyelése alatt néhány nap mulva visszanyerte erejét. Ekkor bement a királyhoz s jelenté, hogy parancsolatjára készen áll. A király nem szólt neki semmit, hanem másnap a templomba ment vele, hol az oltáron büszkélkedő pogányt mutatá neki.

Toldi e látmánytól felbőszülve az oltárhoz rohant és a pogányt úgy pofon törülte, hogy az oltárról lebukott.

– Jerünk ki e szent helyről, – mondá Toldi – odakint végezhetünk!

Kijövet után megegyeztek, hogy a Dunán levő szigeten intézik el dolgukat. Általérvén a szigetre, Toldi saját csolnakát a Duna partjára visszalökte; mert állítása szerint egyikőjüknek ott kell maradni. Most tanakodtak, mi módon kellene dolgukat legegyszerűbben véghezvinni? Toldi szavára megegyeztek, hogy fegyvereiket tovahagyva, előbb a török nyomja le Toldit a földbe amennnyire bírja s ha onnan egyszeri megrázkódás után ki nem ugrik, a török elhozhatja kardját s Toldit kivégezheti; de ha Toldi kiugrik, akkor ő fogja a törököt lenyomni és ha a török egyszeri megrázkódás után, ki nem bírna ugrani, akkor Toldi hozhatja el kardját s vághatja le küzdő fele fejét.

Most egymással kezet fogtak, megbocsájtottak egymásnak. Mindezeket elvégezvén, a török Toldi két vállára tevén kezét, lenyomta czombig; de Toldi megrázkódva, egyszerre kiugrott. Most Toldi fogott hozzá a nyomáshoz. Előszörre lenyomta: czombig, másodszorra: köldökéig, harmadszorra pedig egészen nyakáig. Minthogy már ebben a nyomkodásban meghalt a török, felvette Toldi kardját, levágta a török fejét, kardja hegyén diadal jeléül vitte. Azután a török nyaka fölé fövenyt kapart, mellyel a már úgy is eltemetett testét egészen befödte.

Mátyás király a kiváncsiságtól gyötörtetve, meg akará tudni, vajjon a török császár sajnálja-e világhírű vitézét, álruhában Törökországba ment, de Konstantinápolyban a kimúlt vitéz kísérőinek egyike felismerte s elfogták s a szultán, mivel híre nélkül jött az országába, mint kivégzendőt, a csonka toronyba rakatá.

A csonka toronyba való rakatás abból állott: hogy álltában karját kinyujtva kő közé rakták s csak fejének hagytak ürességet, melyben egy kevés ideig lélegzést vehetett. Egyet kért Mátyás király a szultántól, mit meg is engedett neki, hogy jobb kezét hagyják szabadon a feje fölött, ne rakják be a csonka tornyot addig, míg az előtte levő kis üregben egy garasos gyertya el nem ég.

Ezalatt az idő alatt elővevé Mátyás király kebeléből az ördöngős kis könyvét, melyből miután egy darabig olvasott, három Ördög készen állott segítségére.

Mikor az első kettő megérkezett, megkérdezte Mátyás királyt, mit parancsol nekik? Mátyás király azt parancsolta, hogy Budára vigyék s a csonka tornyot lefelé állítsák, mit, mikor a harmadik, a sánta Ördög megérkezett, meg is tettek, a csonka tornyot lábával az égfelé állították s Mátyás királyt Budára teremtették. Budára érkezve azt parancsolta Mátyás király a sánta Ördögnek, hogy a szultánt és annak legkedvesebb feleségét ágyba téve, hogy azok észre ne vegyék, hozza el Budára, az ő mellékszobájába.

A parancs teljesítve lőn, másnap hajnalban fölébred a szultánné s hallván a harangok zúgását, mindjárt észrevette, hogy Mátyás míve volt az egész; főképen mikor a király reájok nyitotta az ajtót s megvendégelte őket.

Másnap azután visszavitette őket Mátyás király s nem győztek eleget csodálkozni Mátyás király csodamesterségén, még inkább ritka becsületességén.

(Ipolyi A. gyüjteményében 319. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

107. Kampó táltos Szegeden.

Az alacsony termetű, vastag lábszárú Kampó Temesvárott lakott, Budára a királyhoz járt ebédre.

Elváláskor Mátyás király mindig süvegelte őt, miért is a királyné kérdezé férjét, vajjon micsoda oknál fogva tartja oly nagy tiszteletben e hitvány embert?

A király felelet helyett felszólítá Kampót, mutatná meg emberségét a királyné előtt.

Másnap eljövén Kampó ebédre, a palotaajtó kinyitásakor felső állkapczáját az ajtó felső részébe, alsó állkapczáját pedig a küszöbbe akasztá s a királyi terembe tüzet okáda; a királyné rémüle ében székébe hanyatlott, de csakhamar Kampó ölében termett.

Ugyanezen időben történt, hogy a törökök Szeged felső részébe betörvén, azt pusztítani kezdték. Kampó az ezt hírül vivő alsóbbrendű Táltostól csak azt kérdezé:

– Hol szöktek be?

S miután ezt megtudta, csakhamar útban termett szinte táltos lovával és rettenetes kardjával.

Midőn Szőregnél (Szeged mellett levő falu) jött, a törökök már rémülni kezdettek. Minthogy a Tiszán akkor még híd nem volt, az elébe menő kompot pedig már nem győzte várni, azért, mikor ez a Tisza közepére ért, az innenső partra ugratott, hol egy öreg asszony által figyelmeztetett, hogyha a tetőtől talpig pánczélba öltözött első török vitézt legyőzi, a többiekkel könnyen elbánhatik.

Kampó megtalálván az öreg banya által mondott vitézt, – minthogy másutt bele nem döfheté kardját – köldökön szúrá keresztül. Legnagyobb vitézök elestével a törökök fehér zászlót tűztek föl; de Kampó arra mit sem ügyelt, mert:

– Nem jöttem én – mondá ő – egy ember haláláért háborúba!

Azért mindaddig kaszabolá őket, míg ki nem fáradt.

Ekkor Kampó tűze kardja hegyére fehér kendőt, nem mintha ő akarna kegyelmet kérni; hanem hogy kegyelmet akar adni az eddig életben maradtaknak, mire a törökök éljent kiáltának.

Ezután átment Kampó a Tisza tulsó partjára (hol most Újszeged van) pihenni; de alvásakor egy török katona fejét vevén, azt a basának vitte, ki is őt ezen vitézhez nem illő tettéért felmagasztaltatta. Ily halállal végezte éltét a jégtestű Kampó Táltos.

(Ipolyi A. gyüjteményében 290. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)

108. Mátyás király és a szökött huszár.

Mátyás király idejében egy vitéz huszárt nagyon sanyargattak ezredje tisztjei, úgyannyira, hogyha ma huszonötöt kapott, holnap ötvenet húztak rá; egyetlen hibája volt csak, a részegség. Megúnta már a verést, megszökött.

Amint éjszaka bujdosott, világosságot vett észre, tehát arra irányozta lépteit. Végre elérte a házat, hol mécs világított, ott talált egy asszonyt, kit mindjárt követelőleg felszólított, hogy adjon neki enni.

– Lassabban, – kiált az asszony – itt van a pinczében tizenkét fijam, majd megtanítják kendet emberségre!

A huszár elhallgatott és szépen kitudakozta az asszonytól a fijai nevét s a pincze hollétét.

Mikor az asszony eltávozott, a huszár a pincze szűk nyilásához állt kardjával s az asszony fijait nevenként kiszólítván, egyenként kivégezte őket. Ezután bement a szobába és még hangosabban követelte az ennivalót. Az asszony újra elkezdte fenyegetni, mire a huszár azt felelte:

– Dejszen, jó helyen vannak már a fijaid!

Az asszony megtudván szerencsétlenségét, elhallgatott s a szökött huszárnak enni adott.

Evés közben megérkezett egy vadász, ki elbeszélte, hogy Mátyás királlyal vadászaton volt, de a csapattól eltévelyedett s úgy jutott ide. A huszár is elmondta történetét s azután együtt folytatták a vacsorát.

Evés után mindketten lementek a pinczébe, hol temérdek aranyat és ezüstöt találtak; a huszár ezt mindjárt a királynak szánta, mire a vadász megigérte, hogy kieszközli a királynál szabadságát és a büntetés alól való fölmentését. Közakaratból a kincset fölrakták a kocsira s elvitték Budára.

– Légy csak addig idekünn, míg én bemegyek a királyhoz és elbeszélem esetedet! – szólt a vadász.

A huszár az ajtó előtt maradt, a vadász bement s egyszerű vadászruháját levetvén, felöltötte a fényes királyi ruhát; mert ő volt Mátyás király. Azután kimegy és a huszárt, ki nem ismerte fel a fényes öltözetben, megdorgálta, hogy mit ácsorog itt az ajtó előtt. Most bement, fölvette a vadászruhát s ebben jött ki biztatni a huszárt, hogy csak várakozzék, mert a királlyal nem lehet oly hamar beszélni. Majd ismét bement s királyi ruhában jött ki pirongatni a huszárt, hogy mégis itt ólálkodik. A huszár megrestelte a dolgot, hazafelé indult; de a vadászruhájú ember visszahívja s megmondja, hogy ő Mátyás király. A huszár térdre esett előtte, a király azonban fölemelvén, megbocsájtott neki s őt ezredének generálissává tette; adott neki aranyos betűkkel írott kutyabőrt, hintót rendelt a számára és sok szolgával ellátta.

A huszár ezután nagy pompával indult a falu felé, hol az ezredje feküdt; a hintót és a szolgákat kívül hagyva a falu előtt és közlegényruhában ment be.

– Dejszen, jobb lett volna neked odamaradni, mint visszajönni, – mondták a társai – régen ki van már faragva számodra az akasztófa!

Ő csak ment tovább, míg a tisztek el nem fogatták s le nem húzatták.

Mikor már jól elverték s halálra ítélték, előrántotta a kutyabőrt, mire a hetvenkedő tisztek hozzáfogtak bocsánatért könyörögni, de ő mindenkit, aki vele méltatlanul bánt, a legkeményebben megbüntetett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 698. sz. Debreczeni János gyüjt. Parád.)

109. A kakas és Mátyás király.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény asszony, kinek egy nagy kakasa volt, mely nagyon sokat evett s mit sem használt neki; az asszony tehát elűzé a kakast.

Útjában előtalála egy farkast s kérdezé tőle:

– Hová mén?

A farkas mondá:

– Bujdosni.

Felele a kakas:

– Jer’ velem! – és egyszerre, mint a tubákot, felszippantá.

Tovább előtalálá a rókát, a folyóvizet, a méheket; ezekkel szinte úgy bánt, felszippantá őket.

Elérvén Budára, felszállott a Mátyás király kapujára s monda:

– Kukuríkú, Mátyás király, udvarolni jöttem!

A király felbosszankodott és parancsolá a szolgáknak levetetni a kakast; de az csak ismét kukuríkula. Mátyás király a szilaj csikók közé záratta, hogy rúgják agyon; de a kakas kiereszté a farkast, mely mind megöldöste.

Mátyás látván a kárt, a kakasok közé záratta, de itt a rókát bocsájtá ki, mely megölte őket.

Most Mátyás három napig fűtött kemenczébe dobta, itt a kakas a folyót bocsájtotta ki, mely a tüzet eloltotta.

Végre Mátyás szörnyű nagy bugyogót húzott magára s a kakast beletette; ekkor a kakas kieresztette a méheket. Mátyás király a méhek csípését nem tűrhetvén, sok kincset ígért a kakasnak, ha megszabadítja a méhektől. A kakas lecsipkedvén a méheket, a sok kinccsel hazament, hol a gazdasszony nagy örömmel fogadta.

A gazdasszony a történteket látván, elveré a kakasát kincseket hozni, mely egy gombot felszíván, mikor ki akarta adni, megdöglött.

(Ipolyi A. gyüjteményében 556. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)

110. A pénzt terítő kakas.

Volt egyszer egy házaspár, a nőnek egy tyúkja, a férjnek egy kakasa vala.

Az asszony mindennap evett rántottát, mert tyúkja mindennap tojt egyet, a kakas ugyan szinte tojott, de a férj még sem ehetett rántottát, az asszony pedig nem adott neki. Erre a férj jól megverte kakasát, annyira, hogy lábát el is törte; a kakas bánatában vándorolni ment. Előtalált először is egy rókát, amely kérte, hogy vigye el őt.

– No, bujj belém! – mond a kakas s meglett.

Ugyanígy történt egy farkassal és egy magánosan folydogáló folyóvízzel.

Este egy erdőbe, egy zsiványházba érkezett, a kútra ült fel. A farkas és a róka a gyomrában igen megéheztek.

– Vannak – úgymond – egy ólban ludak, másikban hízott sertések, egyétek meg!

A farkas és a róka úgy tettek, azután ismét belementek a kakas hasába, a folyóvízből jót ittak.

A zsiványok éjszakára hazajöttek, keresik a ludakat és sertéseket, de sehol sem találják; legalább a kakast akarnák megenni s befűtvén jól a kemenczét, beleteszik; ekkor a folyóvíz kiömlik a kakas hasából s eloltja a tüzet, a róka és farkas pedig szinte kijönnek s a zsiványokat elkergetik. Ezek mindent igérnek a kakasnak, csak ne bántsa őket.

A kakas három zsák pénzt kívánt s miután utolérte, egyet a rókára, másikat a farkasra tett, a harmadikat ő vitte s így mentek vissza a régi gazdához.

A kakas felállván a kapufélfára, nagy haraggal kiáltotta:

– Gazda, nyisd kapudat, terítsd ki ponyváidat!

A gazda kinyitá kapuját s három ponyvát terített ki s a kakas mindegyik ponyvára egy-egy zsák pénzt terített el.

A nő megirigylé férje szerencséjét, tyúkja lábát szinte eltörvén, vándorolni küldé. Ez elment és messze földeken minden szemetet felkeresett és kapart; végre talált egy fél krajczárt, ezt szájába vevén, nagy fittyel felszállt gazdasszonya kapujára, kiáltván:

– Gazdasszony, nyisd kapudat, terítsd ponyváidat!

A gazdasszony majd összetörte magát, úgy szaladt, a tyúk pedig egész ünnepélyességgel letette a ponyvák egyikére a szeméten talált fél krajczárt.

A gazdasszony erre úgy megharagudott, hogy azonnal agyonütötte és megfőzte tyúkját, mely lakomára férjét is meghíván, a két házastárs összebékült.

(Ipolyi A. gyüjteményében 88. sz. de 87. szám alatt van idézve. Pajor István gyüjt. Kis-Csalomja.)

111. Ilvay.

Ilvay hetvenéves, rettenthetetlen, barsvármegyei vén kurucz volt, amint róla most is a barsi köznemességnél szóhagyományilag neve emlékezetes. Keresztül megy egyszer Néveren, befordul lovastul egy gazdához, belül az udvaron sövényéhez köti a lovat.

Nyári idő lévén, meleg volt, megszomjazott és kért egy kecseg aludttejet, mely kívánságának megfelelt a gazda s csak úgy frissében leül az udvaron egy fatörzsre és egész kényelemmel kanalazza az aludttejet, szinte az őszbeborult nagy szakállának is kijutott az aludttejből. Egyszer arra vágtatott hat vasasnémet; oda se néz, – bár figyelmezteti a gazda – csak kanalazza tovább az aludttejet, szinte csorgott a szakállán. Elfogyasztván az aludttejet, rápattant a lovára, nekiindult a németnek: űzőbe vette őket, Kerestényék-féle országúton utoléri s mind a hatot irgalmatlanul levágja, befordul a faluba, jelenti, hogy takarítsák el őket.

(Ipolyi gyüjteményében 327. sz.)

112. Nagylépő.

Volt a világon egy ember, aki olyan volt, hogy egy lépéssel tizenkét mérföldre ellépett.

Egyszer bement egy királyhoz szolgálatot keresni.

– Van énnekem a világ végén egy testvérem, menj el hozzá, nézd meg, él-e még? Hogyha él, hozd el ide a házamhoz. Kapsz egy nagy várost, amelyik kell a birodalmamból, választhatsz, meg egy kád aranyat adok.

Elment a Nagylépő, aki tizenkét mérföldre lépett egy lépéssel, három lépéssel odaért, hárommal pedig vissza, két óra alatt megjárta; hazavitte volna azt az urat is, de épen azon a héten halt meg.

A király, mikor meghallotta, hogy a testvére meghalt, elbúsulta magát, bánatjában ő is meghalt; nem maradt sem fija, sem semmi rokona, a királyság a Nagylépőre maradt. A Nagylépő azonban annyira elpusztult, hogy utoljára szegénységre jutott; minden városát, országát eladta. Nagylépő is nekibúsulta magát; azon gondolkozott, hogy megöli magát; de akkor ki temeti el? Nem ölte meg magát, hanem nagy tüzet rakott, azt meggyujtotta, annak a közepébe ment, hogy ne kelljen eltemetni, ott majd porrá ég.

(Ipolyi A. gyüjteményében 503. sz.)

113. Délibáb, a Puszta leánya.

Az öreg Pusztának két gyermeke volt: a Tenger és a Délibáb.

A Tenger nagyravágyó volt és egészen elnyomta a Délibábot, a Szél azonban szerelmes volt a Délibábba és azért elkergette a Tengert, így maradt csak neki egy lánya: a Délibáb, ki azonban a Szelet nem szerette, hanem a Napot; ezért emelkedik a Naphoz és ha a Szél fuvalni kezd, habozik; míg ha nagyot fuj, elszalad előle s valahányszor a Nap süt az ős Pusztára, mindenkor emelkedik hozzá kedvese, csak mikor lenyugszik, ereszkedik le ő is a Puszta kebelére.

(Ipolyi A. gyüjteményében 615. sz. Békés.)

114. Délibáb.

Ezredévek előtt ott, hol a Tisza kanyarog, megvolt már az alföldi Puszta, csakhogy Tenger zúgott rajta végig.

A Tenger ugyanis a szelíd ősz Pusztának szeszélyes, tomboló és kínzó ifiú felesége volt, ki végre – miután az öreg Pusztának keblét össze-vissza tépte, partok lánczaiban emészteni önmagát megúnván – harczot üzent a Hegyeknek, felült a Viharra, mint harczi paripára, hullámból öltött fényes pánczélt.

Pallosként villámot ragadott jobbjába, zászló helyett egy sötét felleget baljába s ekként fegyverezve keresztültört a Hegyeken s elhagyta a Pusztát.

Midőn a Puszta ájultából, melyet nejének szilaj hánykódása idézett elő, felébredett, örömmel szemlélte, hogy neje elment; de még nagyobb volt öröme, látván, hogy közös gyermeköket, a Délibábot – kit szelíd, szép viseletéért anyja, a Tenger sohasem szeretett – otthagyta.

Aranyhajú Délibábba szerelmes volt a Nap, mert körútjában szebbet mit sem lelt soha; de Tenger asszony vad élete korlátot vetett Nap úrfi szenvedélyének s míg a Tenger ott volt, a Nap közeledni nem mert, most azonban megvallotta szerelmét. A lányka is viszontszerette a Napot, azonban észrevevén ezt a Felleg, ki szinte imádta a Délibábot, legsötétebb mezébe öltözve, harczot üzent a ragyogó Napnak.

Küzdöttek sokáig, végre a Nap átszúrta a Felleget s lekacsintott a reszkető arára. Felleg ekkor, hogy tönkretegye a szerelem tárgyát, áradásként pusztítva rohant a Földnek; a Nap azonban Szivárványból csinált hidat s ezen ölelte fel magához Délibábot, megmentvén a veszélytől; midőn pedig a Felleg elpusztult, visszatért kedvesét a smaragd és rubintgyémántokból vert hídon s atyjának, az ősz Pusztának a keblére fektette.

Ide járt le gyakran imádni aráját s aranyhajú Délibábnak keble hullámzik kedvese csókjai után.

Akadt a Délibábnak, úgy mint a Napnak, több csábítója: a Napot szerette a Harmat, a Virág, a Kikelet; a Délibábot a Lég és az esti Szellő, de ők hívek maradtak.

Az esti Szellő megvallá szerelmét s utána indult a hölgynek, ez azonban tündérszárnyain elrepül előle és csak akkor áll meg forró keblén pihenendő, midőn a Nap fényesen megjelen s a Szellő ijedtében a bokrokba vonul.

(Ipolyi A. gyüjteményében 615. sz. Lajos testvére gyüjt. Gyula.)

115. A Veres-tenger.

Egy hatalmas királynak volt eleven kardja.

Egykor az ellenség körülvette s le akará ölni. A király szóla kardjához:

– Kedves kardom, ládd, mily nagy vészben forgok, öld le e sok ellent!

S az eleven kard kiugrott és leöldösé az ellent.

Egykor a király beteg lett, irigyei a kardot a tengerbe dobták; a kard a tenger fenekén magát megsértvén, vére mind kifolyt s az egész tenger veres lett, innen a neve most is Veres-tenger.

(Ipolyi A. gyüjteményében 733. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

116. A tengerszem.

Árva vármegyében, Babagura hegyén van a tengerrel összekötött mély kút, melyet Tengeri szemnek neveznek.

Ebből a kútból ládát vetettek ki, melyet vihar alkalmával a tengerbe temettek.

Ugyanis egy gazdag kereskedő a tengeren hajózván, nagy szélvész támadt, minek következtében hajótörés fenyegette a kereskedőt, ki, hogy e helyzetéből megszabadulhasson, minden árúczikkét a tengerbe hányatta, a többi közt ezüstedényekkel telerakott ládát is, melyet a kútban bizonyos juhpásztor megtalált s egy vagyonos úrnak eladott.

Történetből a kereskedő egyszer arra járt, amerre a mély kút volt és épen ahhoz az úrhoz szállott be, kinél az edényei voltak.

– Vacsorálás közben reáismert edényeire, neve is fel volt rájok jegyezve, kérdezte, hogyan jöhettek ezek az edények a vagyonos úrnak a birtokába, mikor ő azokat ide roppant távolságra eső tengerbe dobta be?!

Elmondták azután neki a történetet s visszaadták a ládát az ezüsttel együtt. Eszerint azon a forráson le lehetne menni a tengerbe, ha az ember meg nem fulladna a vízben.

(Ipolyi A. gyüjteményében 43. sz)

117. Kunos-tó dombjai eredete.

Horgos mellett van a Kunos-tó, mely mellett levő dombok a monda szerint onnan veszik eredetöket, hogy ősapáink, a húnok arra menvén, kinccsel rakott szekereik feldőltek, a kincset a föld beborította s őseink közül is sokan otthaltak; így ezekből lettek a dombok.

(Ipolyi A gyüjteményében 736. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

118. Diószeg eredete.

Mikor a kegyetlen kutyafejű tatárok Nagy-Magyarországot feldúlták s az embereket, mint barmokat, rabszíjra fűzve idegen tartományokba hurczolták, akkor ülték meg Diószeget némely menekült magyarok.

Nevezetesen a mai Diószeg határában, igen szép helyen, a mai egyedi pusztán volt egy Egyed nevű falú, melyet a kutyafejű tatárok leégettek, földig lerontottak. Akik a kutyafejű tatárok elől megmenekedtek, a hegy alatt levő rétben vonták meg magukat, hova a tatárok a feneketlen lápok miatt nem mertek menni. A rétnek közepette nagy helyen volt egy szép úcczaforma zug diófákkal beültetve és ezt a zugot hívták már tatárjárás előtt is Diós-Zugnak, a tőle nem messzire levő várat Diós-zugi várnak.

Mikor a tatárok kihúzódtak az országból, az egyediek előbb lakott helyükre visszamenni nem akartak, hanem Diós-Zug nevű falujokban maradtak, melyből későbben Diószeg lett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 588. sz. Bartha József gyüjt.)

119. A székelyhídi templom keletkezése.

Hajdan Diószeg és Székelyhid tájékán volt egy ragadozómadár, – úgy gondolják, sólyom – melyet a köznép igen nagy és ragadozó tulajdonságáért griffnek nevezett el.

Ez a griffmadár ezen a tájékon nagy félelmet gerjesztett; mondják, hogy a juhnyájakat, csordákat is megtámadta és a barmokat megöldöste, sőt a gyermekeket is elvitte. Igyekeztek is ezt a veszedelmes madarat elveszteni, de minden fáradság haszontalan volt.

Lakott ebben az időben a diószegi várban egy Zólyomi nevű úr, ki hihetőleg Dávid volt a reformáczió után; ez a Zólyomi feltette magában, hogy e kegyetlen ragadozómadarat minden áron elveszti és ha szándéka sikerül, Istennek templomot fog építeni reformált hívei számára, még pedig azon a helyen, a hol a griff elesik.

Zólyomi tehát felhasználta idejét a madár elvesztésére.

Történt egyszer, hogy vadászás közben meglátja a griffet, nyílat bocsájtott a ragadozóra, melyet messzire nem vihetett, leesett a rét közepén Székelyhíd alatt. Ide, a rét közepére építette Zólyomi azt a templomot, mely még ma is fentáll az alsóvároson.

Nagy üggyel-bajjal lehetett a rétet lakhatóvá tenni, de mikor lakhatóvá vált, népes lett az új templom környéke.

A templomban látható ma is a nagy Zólyomi emléke kőből kifaragva, rozsdás kardja a bokorba belevésve; kívül pedig a templom falán látható a griff nyílllal keresztül szúrva. A nagy Zólyomit ma is hálával emlegeti Székelyhid népe, hogy megszabadította a határt a grifftől.

(Ipolyi A. gyüjteményében 588. sz. Bartha József gyüjt.)

120. A dubricsoni oltár keletkezése.

A Tündérvárban hatalmas Tündér lakott, a vár térsége előtt pedig minden héten vásár volt s ezért, amiért megengedte a Tündér a vásártartást, egy szép szűz leányt kellett neki adni.

A Tündér a leánnyal egy hétig mulatta magát, azután a vár ablakán a vár alatt levő mély vízbe lökte. Ezt az adót a nép több évig teljesítette, míg végre tündéres erővel bíró leányt adtak számára, ki mikor észrevette, hogy a Tündér őt is a mélységbe kívánja lökni, arra kérte, csak kegyelmezzen meg neki, a következő éjszaka, míg a kakas megszólal, a helységben kilencz templomot kilencz oltárral fog elkészíttetni.

Ez alatt a feltétel alatt a Tündér megengedett neki és kilencz templomot és nyolcz oltárt el is készített, de mikor Dubricson helységében a kilenczedik oltár félig levő készületben volt, a kakas megszólalt és az oltár félben maradt, mely mai napig is úgy van.

Noha a kilenczedik oltár félben maradt, a Tündér a leánynak megkegyelmezett s maga is a Tündérvárból elköltözött.

(Ipolyi A. gyüjteményében 319. sz. Sulyok József gyüjt. Élesd.)

121. A Deákhalom eredete.

A nagy Hortobágy síkján menve Debreczentől Tisza-Szent-Imre felé, balra, Nádudvar irányában van egy nagy halom, az úgynevezett Deákhalom.

Nevét a kuruczvilágban kapta.

Ekkor történt, hogy egy deák útazott keresztül a pusztán, nagy tajtékpipájából bodor füstöket eresztgetve. Egyszer csak a halom megöl egy kurucz ugrik ki s megragadja a deák pipáját; ámde a deák sem volt rest, jó vastag, hajlós meggyfaszárával elkezdi kurucz ő kegyelmét döngetni, úgyannyira, hogy a kurucz sem vette tréfára a dolgot, nekiiramodott s szaladt; a deák mindenütt a nyomában járt s egyszer azon vette észre magát, hogy a kurucztáborban van.

Itt körülfogták a kuruczok és a vezér elé vitték. A vezér megértvén a dolgot, vissza parancsolá adni a pipát s a bátorságáért megtetszett deákot megvendégelé. Ez a halom, hol a deák volt, mikor a kurucczal bajlódott, ma is Deákhalom néven ismeretes.

(Ipolyi A. gyüjteményében 583. sz. Lévai Lajos gyüjt. Felső-Bánya.)

122. A Feketeember gödre.

Békés északi részén, ott, hol Doboz fekszik, van a régi sáncz, melyet a nép Sámson várának nevez, e váron túl van a Feketeember gödre.

E gödörből estve, mikor a nap lement, tisztafekete ember járt ki az erdőre, ki senkinek sem vétett soha s mikor a hajnal hasadni kezdett, ismét visszabujt a gödörbe.

Ebben az időben a gyulai várban volt egy basa, aki e vidékre gyakran kijárt vadászni; egyszer azonban a Fekete-Körösön hajóra ült s a révésszel, öreg magyar emberrel összeveszett. Már Sámson vára és a Feketeember gödre mellett mentek, mégis csak veszekedtek. Erre az öreg az evedzővel kiütötte a basát a hajóból s megfojtotta.

Ezóta a Feketeember nem látogatott ki a gödörből.

Néhány száz lépésnyire a gödörtől az erdőben van egy kis tisztás hely közepén egy odvas fa töve; mikor még a fa állott, itt pihent az elfáradt basa.

A fát azóta kivágták, de a fa környékét Basafája környékének mondják ma is a doboziak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 585. sz. Győrffy Károly gyüjt.)

123. A Szegénység.

Élt egykor egy igen szegény család, semmire sem bírt vergődni, hanem mindig szegényebb és szegényebb lett.

Volt azonban e családnak igen gazdag rokona, ki látván a család szegénységét, megszánta, magához vette őket; de alig telepedett meg e szegény család gazdag rokonánál, azonnal az is kezdett szegényedni, úgy, hogy kénytelen volt a gazdag rokonait magától elbocsájtani s nyomorúságban hagyni őket. Visszatértek tehát nyomorult viskójukba és ott tengődtek.

Alig hogy eljöttek rokonuktól, rokonuk ismét gazdagodni kezdett s oly gazdag lett, hogy nemsokára ismét visszafogadta a szegény családot. Mielőtt a szegény család elindult, így szólt a szegény ember fiához:

– Rakjuk be, fiam, az ablakokat, hogy a Szegénység ki ne jöhessen.

Úgy is tettek, berakták az ablakokat, útnak indultak rokonukhoz.

Mikor már jó messzire értek, akkor jutott az eszükbe, hogy a kis korsó otthon maradt.

– Eredj fiam haza, hozd el a kis korsót, – mondta az apa fijának – de aztán megint becsináld az ablakot!

Visszament a fiú s amint egy lukat csinált az ablakon, melyen beférhetett, bebujt, látott a kuczkóban egy ősz öreg embert, a ki épen a bocskorát fűzte.

– Hová készül kend? – szólítá meg a fiú.

– Elmegyek veletek.

– Hát ki kend?

– Én a Szegénység vagyok.

– Dejszen, ha kend a Szegénység, itt marad kend!

S fölkapván a fiú a kis korsót, kiugrott a lukon és sebesen becsinálta.

Már beérte a többieket a korsóval, mikor az apja kérdezte, hogy becsinálta-e jól az ablakot?

– Be ám, tudom, ki nem jön a Szegénység, pedig már épen kászalódott!

– De itt vagyok ám! – szólalt ki a Szegénység a korsóból és én is veletek megyek.

– No, már látom, – szól az apjuk – hogy akárhova megyünk, nem marad el tőlünk a Szegénység; és így inkább menjünk haza, ne vigyük a más nyakára is.

Visszamentek és a viskóban húzódtak meg a Szegénységgel, de mert a gazdag rokonukhoz is elvitték azelőtt a Szegénységet, a gazdagokat is meglátogatja néha a Szegénység, de ezúta rendesen viskóban lakik.

(Ipolyi A. gyüjteményében 489. sz. Strósz Ernő gyüjt. Szeged.)

124. Az ecsedi Sárkány.

Századokkal ezelőtt volt az ecsedi lápban egy Sárkány. Ez a Sárkány a vidék barmaiból becsületesen kiszedte a dézsmát s iszonyú ordításával megrengette a tért. Híre messzire elhatott az országban, sokan mentek megszabadítani e vidéket e szörnytől, de végre is a Sárkány maradt az úr, pedig véres tusákat vívtak.

Végre jött egy vitéz, a Károlyi nemzetségnek egyike, ki dühös csatába ereszkedett vele. Vitéz kardja csak úgy szikrázott a Sárkány pikkelyein. Dühös küzdelem után végignyúlt a kígyó a fövényen s csak mérges nyelvét öltögeté ellenfele felé, az pedig ártalmatlanná tevén, fogait kivette s vállára emelve húzta maga után a kastélyba.

A hely, hol a küzdelem történt s hol későbben falu emelkedett, Mérk nevet kapott, mivel ott mérkőzött meg a vitéz a Sárkánnyal.

Hogy vitte a vállán s kifáradt, letette a kígyót s kissé megpihent; majd tovább indulva, vállára vevé, hol ez történt s hol idővel helység lett, Vállaj nevet nyert.

Igy haladt tovább szörnyű terhével, mely vadul forgatta reá szemét s addig rángatódzott, míg kiszabadítá és csalános gazban vonta meg magát, de onnan is kivonszolta a semmitől nem rettegő vitéz; itt is helység lett későbben s Csanálos nevet kapott.

Hogy többé ne legyen baja a Sárkánnyal, jónak látta, mikor megpihent, szemefényét kiásni, ezen a helyen is község támadt s a neve Fény lett. Végre sok fáradság után bevitte a kastélyba.

(Ipolyi A. gyüjteményében 582. sz. Lévai Lajos gyüjt. Felső-Bánya.)

125. Az elkárhozott lelkek.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal király, ki midőn vadászott az erdőben, egy szarvasra bukkant; a szarvast űzve, házra talált. Itt egy ideig hallgatódzott, azután benyitván, egy földalatt levő üregbe jutott, ahonnét nézte, miként kínozzák az Ördögök az ottlévő lelkeket.

Midőn az Ördögök meglátták, nekimentek, mondván:

– Isten segíts meg!

Ekkor az Ördögök arra kérték, hogy haza menve, senkinek föl ne fedezze a pokol hollétét.

– Jó, – felelt a király – ha egy zsák aranyat adtok, meg hazavisztek, akkor megteszem.

Ekkor egy Ördög a királyt egy zsák arannyal a hátára vette s hazavitte.

Midőn a király háza előtt voltak, a király agarai elébe futottak.

– Mik ezek? – kérdé az Ördög.

– Ezek az én Ördögfogó agaraim! – mondá a király, mire az Ördög ijedten hajítá le válláról a királyt és a zsákot, azután futott, míg a pokolba nem ért s ott elbeszélte, hogy vannak a földön Ördögfogó agarak; ezóta az Ördögök a papokat s egyéb Isten szolgáit Ördögfogó agaraknak nevezik.

(Ipolyi A. gyüjteményében 459. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)

126. Ördög a majom képében.

Pozsonyban a Rózsa-ucczában még most is látható egy emeletes ház, melyen a Szűz Mária egy márványlapon le van véve.

Erről azt a mondát beszélik, hogy mintegy száz év előtt egy úr lakott a fent említett házban, ennek majominasa volt, mely igen jó és ügyes szolgálatokat tett urának: megterített, megágyazott, mikor az ura hazajött, ajtót nyitott neki.

Egyszer az úr papot hívott ebédre, kinek feldicsérte inasát, de az inas nem mutatkozott ezúttal szolgálattételre, mi feltűnt mind a kettőjüknek: fölsiettek a szobába, de mily nagy volt az úrnak a csodálkozása, mikor inasa nem nyitott ajtót. Bemenvén, sehol sem találták a majmot, elmentek a hálószobába, ott az ágy alatt egy szegletben lelték meg összezsugorodva.

A pap elkezdte Isten nevében kihívni, ekkor kijött; majd azt kérdezte a pap: mi az oka, hogy ennél az úrnál szolgál?

– Én – úgymond – Ördög vagyok és minekutána ez az úr szörnyű istentelen ember, mert sohasem imádkozik, csak azt írja egy lapra: Dicsértessék az Úr-Isten! én csak azt várom, hogy egyszer ezt kihagyja és hatalmamba essék!

Erre a pap megáldotta, szentelt vízzel megszentelte a házat, az Ördög pedig kirepült, de nem az ablakon, sem az ajtón, hanem a falon ütött ki egy lyukat, melyet senki sem volt képes becsinálni, csak a Boldogságos szűz képe takarja be jelenleg.

(Ipolyi A. gyüjteményében 131. sz. gyüjt.)

127. Mióta nem látni a Halált ember képében?

Egyszer egy fiú utazni akart, megkérte apját, hogy engedje meg neki a ménesből egy lovat választani, amelyen Tündérszép Ilonát felkeresse; az apja megengedte és a fiú nemhogy szép lovat keresett volna, a legrühesebbet választotta, ez a ló Táltos volt.

Táltos lován, mint a szél, elérte Tündérszép Ilona várát; de egy víz választá el a vártól, melyen nem birt keresztülmenni; hanem a lova mégis segített rajta, mint Táltos, csolnakká vált, a fiú beleült s elment Tündérszép Ilonához.

Itt már két évig mulatott, mikor meggondolta magát, hogy hazamegy; a lova ismét csolnakká vált s mikor a vizen átment, ismét ló lett.

Mikor hazaért, csodálkozva bámulta, hogy szülőhelye el van veszve, csak a templom ép még, hova bement, de ahol csupa koporsót látott s egy csontvázembert, akinek az egyik lába sárga, a másik veres volt, a többi teste zöldbe s veresbe játszó, ez az ember volt a Halál, ki őt űzőbe vette.

A fiú Tündérszép Ilonához szaladt, de mikor a vízhez ért s lova csolnakká vált, a Halál fél lábát betette a csolnakba, fele a parton maradt s így a vízbe fult.

Innen van, hogy a Halált jelenleg nem látjuk ember képében hozzánk jönni.

(Ipolyi A. gyüjteményében 567. sz. Szuló Ernő gyüjt. Szeged.)

128. Mióta honos a nyomor a nép között?

Iszkonyai-pusztán, Födém és Palást között, templomromok alatti tóban szokta volt hajdan egy Tündér aranyhaját fésülni.

Elhullott szálai a nép boldogsága volt; míg egy fösvény megleste a mosdót és egész aranyhaját elvágá.

Ezóta a Tündér meg nem jelenik és a nép között a nyomor honos.

(Ipolyi A. gyüjteményében 57. sz., de idézve a 71. sz. alatt van. Hont vármegye.)