NÉPMESÉK. (continued 3)

Ekkor nagy síránkozás volt a király udvarában, hogy a fogadott fiú nincs többé; végre a kőoszlopot bevitték a templomba s több ideig ott állt érzéketlenül.

Későbben a királynénak ikergyermeke született, az egyiknek nap, a másiknak csillag volt a homlokán.

Egyszer azt álmodta, hogy gyermekei vérével fel lehetne a kőszobrot éleszteni. Álmát elmondta férjének, ki hasonlót álmodott; elhatározták tehát, hogy aszerint tesznek s örömökre az álom teljesült.

De még nagyobb volt az öröm, mikor hazajöttek, az ikergyermekeket játszadozni találták. Több ideig boldogul éltek, mikor azt mondja a fogadott fiú:

– Neked szereztem feleséget, szerezz te is nekem!

A királyfi ráállt, útnak indultak; egy erdőben volt egy üres csárda, ebben szálltak meg, hol már meg volt az asztal terítve két személyre, hozzáfogtak tehát az evéshez. Több napig mulattak itt, az asztal mindig láthatatlan módon lett megterítve, Mikor ettek, egy rejtett ajtó kipattant s egy előugrott inas kérdezvén:

– Mi tetszik?

– Semmi! – lőn a felelet.

Igy pattant ki több ajtó s a felelet mindig »semmi« volt, míg végre a negyedik ajtón egy gyönyörű királyleány lépett ki s magát a fogadott fiú feleségének állította:

– Mert – úgymond – te szabadítottál ki a fogságból, melybe elátkozás útján jutottam.

Azzal szabadult meg a leány, hogy háromszor kérdezett »mi tetszik«-re »semmi« lőn a válasz.

Az erdőből ország lett, mint azelőtt volt, a csárda királypalotává vált, olyanná, minő volt hajdan, a fogadott fiúból király lett. Megesküdtek s boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 704. sz. Debreczeni János gyüjt. Eger.)

23. Csorha János tátos.

Csorha János gyenge csikófoggal született, ugyanezért tátos volt.

Mikor a tizenkét évet betöltötte, annyira nyugtalan lett, hogy sehol sem találta a helyét s elválva atyjától, hegyeken-völgyeken ment mindaddig, míg el nem ért a Tátosok-tavához.

Ide azután odajöttek a tátosok, tanácskoztak, de őt, a fiatal tátost nem eresztették magukhoz, hanem visszaküldte őt egy vén tátos s azt mondta neki, hogy csak tizenkét esztendő mulva jöjjön közéjök s tudtára adta neki azt is, hogy Pünkösd hajnalán a szomszédjuk szamara egy öszvért fog elleni, legyen ott készen a kantárral, mert különben a Boszorkányok tőle elfoglalják; ez a csikó tátos lesz.

A csikó eltűnt, tizenkét évre megjelent, s Csorha Jánosnak adott egy vakarót, kefét és törülőszűrt azzal az utasítással, hogy azokkal az ő utasítása szerint cselekedjék.

Kevés vártatva felhő kerekedik az égalján, jönnek a Boszorkányok, Csorha János felugrik a csikajára s nyargal vele hegyen-völgyön keresztül; de mikor már majd utólérték a Boszorkányok, Csorha János a csikó tanácsára hátratartja a vakarót s oly sűrű erdő lett belőle, mint a vakaró. A Boszorkányok sokáig kínlódtak, míg a sűrű erdőn keresztül birtak vergődni, de mégis keresztülvergődtek.

Későbben, hogy ismét majd utólérték a Boszorkányok, hátratartotta a kefét, most a Boszorkányok előtt kefesűrűségű erdő lett. Ezen is nagy kínnal bár, de mégis áttörtek a Boszorkányok.

Végre a törülőszűrt tartotta hátra, s mielőtt a Boszorkányok ezen keresztültörhettek volna, ők már a tóhoz értek.

Itt Csorha János elbocsájtotta csikaját, maga pedig lement Alsó-Indilába; a király itt éppen akkor doboltatta ki, hogy aki úgy el tud bujni, hogy a leánya meg nem látja, annak adja őt feleségül. Csorha János vállalkozott, elment a tengerszélre, beugrott a tengerbe s belebujt a czethal gyomrába. A királyleány pedig fölment a gyémánthegy csúcsára, honnan az egész világra el lehetett látni, összenézte a földet, nem látja; fölnéz az égre, nem látja; lenéz a tengerbe s így szól:

– Gyere ki, Csorha János, a czethal gyomrából!

Ezt Csorha János egy öreg ősz ember tanácsából tette. Most az öreg ősz ember tanácsára kiment a legmagasabb hegyre s mikor a nap fölkelt, a hátára ugrott. A királyleány délben fölmegy a legmagasabb hegyre, körülnézi a földet, nem látja; körülnézi az eget, nem látja; már csüggedni kezdett; de véletlenül a napba tekintett s Csorha Jánost onnan is előhívta.

Harmadnapon az öreg ember tanácsára bolhává változott s rózsába bujt; a rózsát koszorúba fonyták s mikor a királyleány a hegyre ment, a koszorút a homlokára kötötték. Körülnézett a királyleány égen, földön, tengereken, mindenütt a világon, de Csorha Jánost sehol sem látta, pedig láthatta volna, mert a homlokán volt; azért így szólt:

– Jöjj elő, nem látlak!

Erre Csorha János a leány előtt termett; azután megesküdtek s most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 483. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)

24. Az obsitos katona és a királyleány.

(Az előző sz. változata.)

Egyszer egy obsitost a tenger partján megszólított egy Szörny:

– Én, – úgymond a Szörny – feltevém magamban, hogy akit ma először látok, szerencséssé teszem, azért menj és kérd meg a király leányát!

Az obsitos elment s megkérte a király leányát, de a király csak oly feltétel mellett adta oda a leányt, hogy ha az obsitos oly helyre búvik, hol a királyleány meg nem látja.

Meghallván a Szörny a feltételt, az obsitost a tengerben egy czethal alá rejté; a királyleány azonban éjfélkor elővevé a bűvös tükrét s benne meglátá az obsitost a czethal alatt. Reggel azután megmondta a királyleány, hogy hol volt az obsitos, hanem azért az obsitos fejét nem vették, elengedték neki a büntetést. Másnap a Szörny egy villámmal telt felhő megé bujtatta az obsitost, de itt is meglátta a királyleány.

Még egy próbát kapott; ekkor azt az utasítást adta neki a Szörny:

– Menj a király kertjébe s rázkódjál meg, tüstént rózsává változol; három rózsával a királyleány le fog szakítani és poharába tesz s ott leszesz, míg nem hív; ekkor rázkódjál meg s tüstént visszanyered régi alakodat.

Az obsitos úgy tett, rózsává vált, a királyleány leszakította és szép pohárba tette. Éjfélkor, mikor az obsitost kereste bűvös tükrével, nagyon csodálkozott, hogy sehol sem látja:

– Látom, kifogtál rajtam, – mond végre a királyleány – azért jöjj elő!

Az obsitos megrázkódék s vállát érinté a királyleánynak, a királyleány felkölté atyját és az egész udvart, kik nem győztek eléggé álmélkodni a dolgon.

Igy azután az övé lett a királyleány és most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 551. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)

25. A három bárány.

Egy szegény embernek volt három fia, egyszer azt mondja atyjok:

– Elmehetne valamelyitek szolgálni!

– Elmegyek én! – mond a legöregebb.

Megy, mendegél, előtalál egy Öregembert:

– Hova mégy, édes fiam?

– Én, – úgymond – szolgálatot keresek.

– Befogadlak én, – szólt az Öregember – nálam nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni, béred az lesz, amit kívánsz!

– Jól van, – mond a fiú – én követlek!

Betértek egy kis házacskába, mely ugyan egyszerű, de tükörtisztaságú volt; itt lakott a tisztességes Öregemberke.

Másnap reggel, mire felébredtek, imádkoztak, azután hozott az Öregemberke egy darab kenyeret s mondá:

– Most jer’ velem! – ezzel kivezette, ekkor már az ajtó előtt három tiszta fehér bárányka volt, – ezeket reád bizom, menj csak mindenütt a nyomukban!

Elment velök a fiú, egy patakocskához ért; bement előre a három bárányka, a fiú pedig látta, hogy mindegyiknek a lába elhullott.

– Ej, – mond a fiú – nekem is így hullana el a lábam, ha a vízbe mennék, én csak majd itt várom be őket!

A báránykák pedig, amint a túlsó partra értek, azonnal megnyőlt a lábuk.

Estefelé hazafelé tértek, jött az Öreg:

– Úgy-e, nem voltál a bárányok nyomában mindig? Nálam az esztendő csak egy napig tart, azért most már kitelt, mit választasz bérül: mennyországot-e vagy pénzt?

– Ah, – mond az ifjú – minek a mennyország, ha a földön pénz nincs?!

Ekkor az Öreg nagyon sok pénzt adott neki. Elment az ifjú, oly házat épített, mely aranytollakon állt és éjjel-nappal evett-ivott, kártyázott.

Látván ezt az atya, hozzáment két fiával kérni csak egy darab kenyeret; de ő ahelyett, hogy adott volna nekik valamit, kitaszigálta őket.

– Ha akartok kenyeret, menjetek magatoknak kiszolgálni, mint én!

Elment az öreg atya két fiával:

– Elmegyek én szolgálni, – mond a középső – majd szerzek én neked is kenyeret, édesatyám!

– Óh, ne menj, – mond az atya – te is csak úgy fogsz cselekedni, mint a legöregebbik fiam!

– Majd megreped a szívem, eressz el szolgálni, édesatyám, nem fogok úgy cselekedni!

Eleresztette.

Elment a fiú, előtalálja az Öregemberkét:

– Hova, hova, édes fiam?

– Én, – úgymond – szolgálatot keresek!

– Jer’ hozzám, nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni; esztendőd egy nap, béred amit kívánsz!

Elment a fiú őrizni a fehér báránykákat; de ő is, amint látta, hogy a lábuk elhullik, nem ment a bárányok után. Hazajövén, kérdezé az Öreg:

– Mindenütt utánok mentél?

– Nem, – úgymond – mert láttam, hogy a lábuk elhull, hát féltem, hogy az enyémmel is úgy történik.

– Tehát mit kívánsz? Mennyországot akarsz-e vagy pénzt?

– Minek – úgymond – a mennyország, ha pénzem nincs!?

Sok pénzt adott neki az Öreg; elment a fiú, épített magának házat. Jött áz atyja a legifjabb fijával ajtójához egy darab kenyeret kérni, de elkergette őket:

– Menjetek magatoknak kiszolgálni, akkor majd lesz!

Sírt az atya.

– Elmegyek én szolgálni, – mond az ifjú – talán az Isten megsegít, hogy kisegíthetem a nyomorúságból!

– Óh, ne menj, légy te fiam legalább!

– Én az maradok, – mond a fiú és elment.

Ment, mendegélt, előtalálja az Öregemberkét:

– Hova, hova, édes fiam?

– Én szolgálatot keresek, – mond a fiú.

– Jer hozzám, nálam nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni, béred az lesz, amit csak kívánsz!

Ment a fiú báránykákat őrizni, eljutott a patakocskához, látván, hogy a lábok elhull:

– Isten neki! – gondolá magában, utánok ment.

Neki is elhullott a lába, de mikor a szép rétre kijött, ismét megnyőlt; ment a báránykák után.

Oly legelőre értek, hogy neki majd nyakig ért a fű és ott oly sovány tehenek legeltek, hogy az oldalbordákat meg lehetett számolni.

Ment tovább utánok s oly legelőre ért, melyen a füvet alig lehetett látni s mégis oly kövér tehenek legeltek rajta, hogy csak öröm volt reájok nézni.

Amint továbbmentek, erdőt találtak, melyben a fáról ezüstágak függtek, azután másik erdőt értek, ebben meg aranyágak függtek a fáról.

Mentek, mendegéltek, míg kápolnára nem akadtak, egyet fohászkodott Istenhez, bement, ott egy pap misézett, ki nem volt más, mint az Öregemberke, aki őt felfogadta, az Öregemberke nem volt más, mint az Istenke.

A bárányok galambokká váltak, felrepültek a kápolnára, amint vége volt a misének, ismét bárányokká váltak, a papocska pedig eltűnt, ők pedig hazafelé ballagtak arra, amerre jöttek. Amint mentek hazafelé, a fiú az arany- és ezüsterdőből szakasztott magának ágacskát.

Amint hazaértek, már az ajtó előtt várta az Öregemberke:

– Voltál-e mindenütt, ahol a báránykák voltak?

– Voltam biz’ én, jó atyám! itt az arany- és ezüsterdőcskéből az ágacska; hanem sok mindent is láttam, csak nem tudom, hogy hogy lehet az, hogy sovány legelőn kövér tehenek, kövér legelőn sovány tehenek vannak?

– Hogy azon a sovány legelőn oly kövér tehenek vannak, az – úgymond az Öreg – a jótékonyság; hogy kövér legelőn sovány tehenek vannak, az a fösvénység. Hanem elmult az esztendőd, becsületesen kiszolgáltál: mit kívánsz bérül: mennyországot-e vagy pénzt?

– Ah, – mond a fiú – minek a pénz, ha mennyország nincs?!

– Te neked – mond a jó Istenke – mind a kettő meglesz!

Adott neki egy imádságos könyvet:

– Ezt – úgymond – ne nyisd fel addig, még atyád udvarában nem leszel!

Ezzel ment a fiú haza, amint hazajött, az udvarban kinyitotta, hát az egész udvar tele lett mindenféle barommal: ökrökkel, tehenekkel, bárányokkal.

Megörült ennek a fiú, bement atyjához, megölelte és kihívta, mondván:

– Hoztam kenyeret!

Azután vásárokra mentek, barmokat adtak el, pénzt hoztak haza, vettek földet sokat, építettek házat, azután megházasodott a fiú, szegény, de jó feleséget vett magának és így édesatyjával együtt boldogul éltek.

Ezalatt az idő alatt a két öregebb testvér mindenét elprédálta, végre megszégyenülve jöttek legfiatalabb testvérükhöz koldulni, de ez ahelyett, hogy megfeddette volna őket, magához vette; utóbb belőlök is becsületes emberek váltak, legfiatalabb testvérök példáját követve.

(Ipolyi A. gyüjteményében 35. sz. Hont v. megye.)

26. A három királyfi.

Volt egy király, volt neki három fija; mind a három a világba akart menni.

Először elment a legöregebb, de három év után sem jött vissza. A második utána ment, azután meg a harmadik fiú ment el.

Az apa álmában látta, hogy két cseresnyefa egészen le volt törve, míg a harmadikon cseresnye függött; összehivatta a jósokat, kik azt mondták, hogy ez az álom a fijaira a legjobb jelenés, mert ha nyomorban voltak is, ismét szerencsések lesznek.

Az utolsó királyfi, amint vándorolt, két embert látott maga előtt, ezek testvérei voltak. Az egyik elbeszélé, hogy mióta jár-kel már a világban, hogy a zsiványok megtámadták s alig tudott tőlük szabadulni.

Mikor elbeszélte élete történetét, letelepedének s az öregebb egy hangyafészket akart eltiporni, de a fiatalabb nem engedé, ezért a hangyák, ha veszedelembe jut, segítségöket igérték.

Tovább menve, méhkasokat láttak, a fiúk meg akarták gyujtani s a mézet elvenni, a fiatal fiú megvédi őket, ezért segítségöket igérik a szükségben. Igy tesznek a megmentett madarak is.

Amint mentek, mendegéltek, egyszer csak eltévedtek, felmentek egy fára s láttak messziről világot; odamentek, az egy vár volt; mikor az első szobába bejöttek, egy Őszember feküdt az ágyban, az intett nekik, hogy tovább menjenek.

Mentek a másik szobába, hol három Törpe szolgált nekik.

Ezután el akartak menni, de az Őszember nem eresztette el őket s egy aranytáblát mutatott nekik, melyre fel volt írva, hogy mindenki, ki a várban elhál, másnap a fűben elhintett becses gyöngyöt kell neki összeszedni, máskép kővé vál.

Az öregebb testvér nem bírta s a nap utolsó sugaránál kővé vált; erre az Öregember elszomorodott. A középsővel is így történt.

A harmadik már az állatokat hívta segítségül, a hangyák összeszedték neki a gyöngyöket, erre az elátkozott Öregember vidám lett.

Egy másik táblához vezeté, melyen az volt írva, hogy egy gyémántkulcsot az est utolsó sugaráig fel kell neki találni. Itt meg a madarak segítettek neki, elhozták a kulcsot. A harmadik feltétel az volt, hogy oly követ keressen, mely ember volt, de lopott s ezért vált kővé. Itt a méhek segítették ki; megvolt a váltás. A Törpékből, kövekből emberek lettek. Megszabadult az Őszember is, aki király volt, de zöld leveseket főző Boszorkányfelesége – mert szólt – leányostul elátkozta, míg a három feltétel nem teljesül.

(Ipolyi A. gyüjt. 30. sz. Saját gyüjtése, Ipolyság.)

27. Kis Jankó.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenczián is túl volt, az üveg hegyeken is túl volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy felesége meg egy fia, kit Kis Jankónak hívtak, kit az apja, aki pintér volt, iskolába is járatott.

Növekedett Jankó, egyszer azonban meghalt az apja, nem volt kenyérkereső, már most mit csináljanak? Sírtak-ríttak mindnyájan, hogy éljenek meg? A Kis Jankó sem járhatott már iskolába, mert nem is volt nekik mit enniök, nem hogy még iskolára költsenek, kapta Kis Jankó, hozzáfogott dolgozni az apja szerszámjaival, úgy a hogy, csinált egy dézsát, meg hozzáfogott, csinált egy másikat, aztán meg egy kupát, meg más egyebeket, aztán kivitte a piacra, éppen hetivásár volt, eladta, kapott értök valamennyicske pénzt, amivel azután sietett nagy örömmel hazafelé.

Útközben amint megy, hát látja, hogy a város szélén egy rakás gyermek fog egy kis macskát, odamegy hozzájok s kérdi:

– Mit csináltok, pajtás?

– Hát nem látod, ezt a macskát akarjuk agyonütni!

– Ugyan, ne bántsátok szegényt, adjátok nekem, adok érte egy garast.

– Add ide hát! – mondja közülök a legkamaszabb.

Kis Jankó odaadta neki a garast, kezébe vette a macskát és hazavitte.

Hát amint otthon meglátja az anyja a macskát, kérdi, hol vette azt a kis macskát? Kis Jankó azután elmondta, hogy miként jutott a macskához? Mire aztán elkezdett az anyja sopánkodni.

– Ugyan, édesfiam, már minek hoztad ezt a házhoz, mikor magunknak is alig van kenyerünk?!

– Soh’ se bántsa kend, édesszülém, annál több jószág van a háznál, aztán majd veszek én ennek egy kis tejet!

Azzal aztán elment, vett a macskának tejet. Odaadta a kis macskának a tejet, elment dolgozni.

A másik hetivásárig ismét tákolt össze egynéhány edényt, kivitte s megint eladta mind. Hát jön hazafelé a pénzzel, megint meglátja a pajtásait, odamegy hozzájok, kérdi tőlük:

– Mit csináltok, pajtás?

– Hát, nem látod, ezt a kis kutyát akarjuk agyonütni.

– Ugyan ne bántsátok szegényt, inkább adjátok nekem, adok érte egy garast.

Vette a kutyát, vitte hazafelé; amint hazaért, meglátta az anyja, rákiáltott:

– Hát, már meg hol vetted azt a kis kutyát?

Kis Jankó elmondta, hogy miként jutott a kutyához, mire azután elkezdett az anyja sopánkodni:

– Ugyan édesfiam, már minek hoztad a házhoz ezt a kutyát, mikor magunknak is alig van mit enni.

– Soh’ se bántsa, édesszülém, majd veszek én ennek egy kis tejet, aztán majd elélősködik valahogy!

Azzal elment, vett a kutyának tejet és dolgozott tovább. Másik héten megint kivitte az edényeit a hetivásárra, amit eddig dolgozott, aztán megint eladta mind. Amint hazafelé ment, ismét meglátta pajtásait, most meg már kígyót akartak agyonütni.

– Mit csináltok, pajtás?

– Hát, nem látod, hogy ezt a kis kígyót akarjuk agyonütni, e!

– Ugyan ne bántsátok, inkább adjátok nekem egy garasért!

Odaadták. Kis Jankó hazavitte a kis kígyót. Hát, amint otthon meglátja az anyja, rákiált:

– Ugyan, édesfiam, már minek hozod azt a förtelmes állatot a házhoz, tán bizon azt is fel akarod nevelni?

– Föl bizon, édesanyám, csak aztán ne haragudjék kend! Annál több jószág lesz a háznál, aztán majd veszek én ennek egy kis tejet.

Azután ismét dolgozott s a jövő hetivásárra megint kivitte az edényeit, el is adta, de amint hazafelé jött, ekkor már nem talált a falu végén senkit, hazament! Dolgozgatott még ő azután is és úgy tartogatta jószágait. A kígyó félesztendő mulva annyira megnyőlt, hogy a kuczkóba nem fért többé, egyszer azután felszólította Kis Jankót:

– Édes gazdám, ülj rám!

Kis Jankó ráült, azután a kígyó kivitte őt a falu végén levő kocsmához és azt mondta Kis Jankónak, hogy töltessen a kocsmárosnéval egy iccze bort! Kis Jankó megparancsolta s mikorára a kocsmárosné megtöltötte az icczés palaczkot, akkorára a kis kígyó megkerülte vele a fél falut, azután így szólott:

– No, édes gazdám, tartsál még félesztendeig úgy, amint eddig tartottál; akkor megkerülöm veled a falut mire a kocsmárosné egy iccze bort kitölt!

Ezzel hazamentek és Kis Jankó ezután még jobban tartotta a kígyót. Ekkor már a kutyából komondor lett, még pedig akkora, hogy egy kétéves bornyúnál nagyobb volt; a kis macskából pedig akkora kandúr lett, mint egy félakós fazék. Ekkor azt mondta a kígyó Kis Jankónak:

– No, édes gazdám, most ülj rám!

Kis Jankó ráült.

Ismét kimentek a falu kocsmájához, mire a kocsmárosné megtöltötte az icczés palaczkot, akkor már rég megkerülte a kígyó Kis Jankóval a falut.

Elindultak vándorolni. Kis Jankó ráült a kígyóra, a kutya meg a macska pedig egyik az egyik oldalán, másik a másik oldalán nyargalt a kígyónak.

Mentek, mentek, mendegéltek hetedhétország ellen, még az Óperencziás-tengeren és az üveghegyeken is túl mentek, végre elértek sűrű fákkal bekerített, hegyes-völgyes vidékre, ahol a hegy oldala különféleképen ki volt czifrázva és lyukakkal volt tele. Minden lyukból kövér egér kukucskált ki, az útczákon is sok egér járt parádéba öltözve fegyveresen. Kis Jankó elcsodálkozott, nem tudta, hogy hol van? Addig a kutya megszólított egy parádés ruhás egeret:

– Ugyan földi, mond meg nekünk, micsoda ország ez s hol vagyunk mi most?

– Bizony, atyafi, most az egerek országában vannak kendtek; itt mostan igen nagy dolgok vannak készülőben, polgárháború ütött ki a királyválasztás miatt. Kettő is van, aki király akar lenni, az egyik princz Görbicze, ennek van tulajdonképen joga a trónushoz, ennek vagyok én is katonája, a másik princz Fortunátus, aki pártot ütött a király ellen, hizelkedett a népnek, nagyon sokan mentek a zászlója alá, sokkal többen vannak, mint mi.

Eközben beértek az egerek fővárosába, ahol azután Kis Jankót elvezették a király palotájába. Az ajtó előtt egy díszruhás kövér egér sétált föl s alá fegyverrel kezében, ez vezette be őt a király elébe; amint bement, így szólítá meg őt a király:

– Mit keresel itt, az én országomban?

Mire Kis Jankó elmondta, hogy ő országon, világon át utazik s megkérte a királyt, hogy eressze át békességgel az országán, de a király azt mondta, hogy nem ereszti, ha csak előbb nem segíti princz Fortunátus ellen őt. Nohát, Kis Jankónak mit volt tennie, beleegyezett s másnap megütköztek princz Fortunátus seregeivel. Kis Jankó a kutyájával meg a macskájával rettenetes pusztítást tett az egerek közt; úgyannyira, hogy nemsokára szét volt verve az egész sereg, sőt Kis Jankó magát Fortunátust is elfogta s fölötte rögtön ítéletet tartottak, kivégezték. Ezután volt nagy mulatság; ettek, ittak amennyi csak beléjök fért, Kis Jankót is tovább eresztették a mulatság után.

Megint mentek, mendegéltek, míg végre elértek egy nagy erdőbe, ahol addig mentek befelé, míg elértek oly helyre, ahol a fákon mindenütt nagy lyukak voltak. A fákból iszonyú nagy macskák jártak ki, egyik fából a másikba mentek. Kis Jankó elámult, mikor meglátta. Egyszer csak egy nagy macska odaugrik melléjök s rájuk kiált, hogy mit keresnek itt? Minden szószaporítás nélkül megfogta a Kis Jankó kezét s vezetni kezdte. Kis Jankó egy ideig hagyta magát szó nélkül vezetni, de aztán kérdezte, hova akarja vezetni.

– Jösz a király elébe! – mondja a macska – számot adsz, hogy mit keresel itt?!

Azután mentek egy darabig, míg oly helyre értek, ahol egy nagy tölgyfát találtak magányosan állani, körülötte nagy, zöldszemű macska járt le s föl fegyverben. Ide vezették a Kis Jankót, mert ez volt a macskák királyának a lakása; be is ment Kis Jankó, a kutyáját, macskáját kívül hagyta.

Alighogy belépett, a király mindjárt kérdőre vonta; Kis Jankó könyörgésre fogta a dolgot, hogy ők akaratlanul tévedtek ide és semmit sem akarnak, csak keresztül-útazni a tartományon. Erre a király áteresztette őket s így tovább vándoroltak.

Már három nap, három éjszaka útaztak, mikor egyszer csúnya helyen találták magukat; olyan sok redves kutya közt voltak, hogy no! Hanem itt meggyűlt a bajuk, mert a sok kutya mind rájuk rohant és szét is tépte volna őket, ha egy szép kis tarka kutya nem ugatott volna közöttük és csendet nem parancsolt volna. A többi kutya mind elcsendesült, mikor a kis kutyát meglátta, mert az volt a princzesznéjök. Kis Jankóék csak bámultak és nem tudták mire vélni a dolgot; hanem most a princzeszné Kis Jankó kutyájának a nyakába borult, össze-vissza csókolta:

– Ó, édes, kedves bátyám, hol voltál eddig? hol növekedtél fel ilyen szépen? már azt gondoltam, hogy rég elvesztél!

Persze, volt azután vendégség, hogy a princzeszt megtalálták; egész hétig mulattak Kis Jankóék, úgy folytatták tovább útjokat.

Mentek, mendegéltek, hát egyszer csak előttök egy nagy üveghegy áll; no most ezen hogy menjenek keresztül?

Eszébe jutott Kis Jankónak a síp, amit princz Görbiczétől kapott, azonnal megfujta, hát mindjárt ott termett egy kis egér, egy kis skatulyát adott Kis Jankónak és eltűnt. Kis Jankó kinyitotta a skatulyát, hát sok, kis, apró hegyesvégű garádicsot talált benne meg egy kis kalapácsot; hirtelen beverték az üveghegybe és felmásztak rá szerencsésen.

Mikor felértek, a kígyó így szólott Kis Jankóhoz:

– Édes gazdám, látod amott azt a szép palotát, az az én atyámnak, a kígyók királyának a palotája, mert ez itt a kígyók országa!

Bezzeg láttak ám itt sok szép bőrű, tarka kígyót, szinte örült bele a lelkük. Azután bementek a palotába, a kígyó bemutatta Kis Jankót az apjának, aki mikor megtudta, hogy ő nevelte fel a fiát, nagyon megörült s azt mondta Kis Jankónak, kívánjon tőle akármit, mindent meg fog neki adni! de Kis Jankónak a kígyója már megmondta, hogy semmit se kívánjon tőle mást, mint azt a gyűrűt, amelyik az apjának a kis ujján van, mert az olyan gyűrű, hogy ha annak a kövibe néz az ember, mindene van, amit csak ki tud gondolni. Azért hát csak azt kívánta Kis Jankó a kígyók királyától, az pedig azt mondta:

– Minek az neked, inkább kívánj mást, aminek több hasznát veheted! Adok annyi aranyat, amennyit tizenkét esztendeig tizenkét nyolczökrös szekérrel el bírsz tőlem hordani!

De Kis Jankónak semmi sem kellett, csak a gyűrű. Amikor ezt látta a kígyókirály, odaadta neki a gyűrűt.

Együtt mulattak még egy ideig, azután hazakisérte őt a kígyó a kutyával s macskával együtt.

Nem sok időre az anyja meghalt, még meg nem halt, azt mondta az édesanyjának:

– Édesanyám, én meg akarok házasodni, menjen és kérje meg nekem feleségül a király leányát!

– Ó, édes fiam, hogy gondolhatsz olyant, hogy a király adja neked a leányát feleségül, hiszen mi oly szegények vagyunk, hogy alig van megevő falatunk és egy szem búzánk sincs!

– Dehogy nincs! – Azzal elővette gyűrűjét, belenézett, mindjárt mengjelent neki tizenkét, fekete Lélek és így szólt az egyik:

– Mit kívánsz tőlünk, jó urunk?

Mire Kis Jankó felelt:

– Azt parancsolom, hogy tüstént annyi búzát teremtsetek a házamba, hogy még a szeg lyuka is tele legyen!

Ekkor a Lelkek eltűntek s úgy szaporodott a búza, hogy Kis Jankóéknak ki kellett menni a házból.

Azután Kis Jankó megint előhivatta a Lelkeket és megparancsolta nekik, hogy egy kétvékás nagyságú aranycsészébe hozzanak neki mindenféle drágaköveket, gyémántokat és egyéb drágaságokat.

Ezzel azután elküldte édesanyját megkérni a király leányát. Mikor beért a király rezidencziájába, minden ajtónállónak egy-egy drága gyémántot kellett adni, hogy beeresszék. Amint bement a király elé, mindjárt elmondta, hogy mi járatban van és odaadta az ajándékot.

A király elbámult a sok drágaságon, de mindjárt nem akarta odaadni neki a leányát, hanem meg akarta próbálni, hogy milyen gazdag az, aki ily sok drágaságot bír ajándékozni, azért azt mondta Kis Jankó anyjának:

– Tudja kend mit, én odaadom a leányomat a kend fiának feleségül, de csak úgy, ha ezen az éjszakán az enyémnél hétszerte szebb palotát bír magának csináltatni és onnan az én palotámig húsz öl szélességű útat bír gyémántkövekkel kirakni és a szélét minden három lépésre zöldelő fügefákkal beültetni, hogy minden fügefán hét fülemile verjen; akkor odaadom a leányomat!

Ezzel Kis Jankó anyja hazament és ezt mind elmondta a fiának, a fia pedig azt mondta:

– Az semmi baj se, édesanyám, az mind meglehet!

És azzal elővette a gyűrűt s megparancsolta a Lelkeknek, hogy hajnalra mind, amit a király mondott, készen legyen és hogy őt az anyjával együtt mikor ő alszik, abba a palotába tegyék át.

Már korán reggel nem tudott a király aludni, úgy vertek a fülemilék, amin nagyon megörült a király is, a leánya is s odaadta leányát Kis Jankónak feleségül.

Nagy lakodalmat csaptak, három esztendeig mulattak, boldogul éltek; a király halála után az egész ország Kis Jankóra szállott.

(Ipolyi A. gyüjteményében 609. sz. Kalmár Bertalan gyüjt. Félegyháza.)

28. Az itélő róka, a hálátlan ember és a csalfa kígyó.

Egyszer egy ember leemelte a követ a kígyóról, a kígyó meg akarta ölni az embert. Könyörgött az ember, hogy eressze el; de a kígyó bírótól akarta az igazságot megnyerni.

Lóhoz mentek először, a ló azt mondta:

– Az ember hálátlan.

Az ökör hasonlóképen beszélt.

Végre elmentek a rókához, kinek az ember tyúklevest igért. Kérdezte a róka, hogy volt a dolog? Meghallván pedig, hogy az ember leemelte a követ a kígyóról, azt kérdezte:

– Hogy feküdt a kígyó a kő alatt?

A kígyó elmondta, de a róka természetben kivánta látni a dolgot. A kígyó odafeküdt. A követ rátették, kérdezte a róka:

– Igy volt?!

Ráfelelték:

– Igy!

– Ha így volt, maradjon így! – mondotta a róka. A kígyó tehát tehetetlen lett.

Akkor a róka az embertől kérte a jutalmát. Az ember hazavezette s tyúkot akart vágatni; de a felesége felbosszankodván, egy darab fával letörte a derekát.

(Ipolyi A. gyüjteményében 557. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)

29. A gyűrűcske.

(A 27. sz. változata.)

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, ennek volt egy lomha fia, ki sehol sem szolgálhatott, mindenünnett hazahajtották, már szegény anyjának magának sem volt mit ennie és ő mégis mindig a nyakára járt ételért. Egyszer az anyja megharagudott és így szólt fiához, ki éppen akkor a tűzhelyen lomháskodott:

– Óh, bárcsak elmennél már (– ha) a pokolba is – szolgálni!

Amint ezt mondá, felugrott lomha fia:

– Nohát elmegyek! – és elment.

Ment, mendegélt, előtalált egy vörös szakállú embert és ez volt az Ördög, kérdi őt:

– Hát, hova mégy, úgy-e, a pokolba szolgálni?

– Bizony talán Ördögöd van, hogy eltaláltad?

– Van bizony, gyere, én elvezetlek!

Elvezette az Ördög s a pokolban szívesen látták az Ördögök és mondták neki, más dolga nem lesz, mint három vén kanczát zsindelyszegekkel tömni:

– Béred az lesz, amit kívánsz!

Elment a fiú a dolgát megtenni s jól megtömte a két kanczát zsindelyszegekkel, de amikor a harmadikat kezdte tömni, ez megszólalt:

– Óh, ne tömj engem, hiszen én a te öreganyád vagyok s háladatos leszek, ha megkímélsz!

Nem is tömte a fiú őt többé.

Harmadik nap azt mondja neki a vén kancza:

– Most ha bemégy, azt mondják, hogy ki van az esztendőd és hogy amit kérsz bérül, azt fogod kapni, mit kívánsz? s fognak mindenfélét kínálni, de te mást ne kérj, mint azt a gyűrűt, amely annak a Sánta-Ördögnek az ujján lesz, aki az asztalhoz van kötve.

Bemegy a fiú, mindjárt kérdik:

– Mit kívánsz bérül? mert az esztendőd kitölt!

– Semmit mást, – mond a fiú – mint azt a gyűrűt, ami ennek az Ördögnek az ujján van! – s a Sánta-Ördögre mutatott, ki az asztal lábához volt kötve.

– Óh, – kiáltottak az Ördögök – ezt a hitvány ólomgyűrűt akarnád, miért nem inkább valami kincset?

De a fiú erősen kötődött és nem akart a kincsek felől hallani, mert tudta, hogy ha ezt elfogadná, a másvilágon mind ganajra változna; utoljára tehát mégis odaadták az ólomgyűrűt.

Most bement a kanczához és kérdezte, hogy most mit csináljon ezzel az ólomgyűrűvel?

– Valahányszor azt fogod neki mondani: »Prestiny csek, pri pravaj sa!« akkor mindjárt elő fognak jönni az Ördögök és fognak kérdezni: »Csoksess, pane?« te pedig mit csak kívánsz, meg fog történni.

Örült a lomha, ballagott hazafelé.

Amint látta az anyja, hogy ballag hazafelé, így kiált:

– No, talán az Ördögök hoztak, de hamar kiszolgáltál!

– Ne szóljon, anyám, semmit, hanem főzzön jó túróshaluskát!

– Nem tudom, hol venném? Csak legalább kenyerem volna!

Az anyja kiment, a fiú pedig fogta a gyűrűt és: »Prestiny csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane?« és az Ördögök ott voltak.

– Azt akarom, hogy addig, még az anyám a kamrába jut, ott minden: liszt és zsír is legyen!

Amint ment az anyja a kamrába, hát alig tudta kinyitni az ajtót, úgy meg volt liszttel a kamrája töltve; mindjárt főzött haluskát, a fia pedig az ágyra dőlt és aludt.

Azután az anyja felébresztette enni. A fiú felkelt, jóllakott s azt mondta az anyjának:

– Anyám, én meg akarok házasodni!

– És kit akarsz elvenni, fiam?

– Csak menjen ide a szomszédba és kérje meg a király legifjabb leányát!

– Ugyan, fiam, megbolondultál? Nem megyek én, mert még majd kitaszigálnak!

De a fia nem hagyott neki békét, el kellett neki menni. Amint belépett a királyhoz, a király kérdezi:

– Mit kívánsz?

– Óh, felséged, van egy fiam, olyan, mint a bolond, ide küldött, hogy megkérjem a legifjabb leányát neki feleségül!

Hát, mindnyájan hahotára fakadtak.

– Óh, hány herczeg könyörgött már érte és senkihez sem akart menni, nem hogy ilyen nyomorulthoz menjen.

Hazament az anyja.

– No, hát mit mondtak?

– Azt, hogy jól kinevettek és azt mondták, hogy ne menjek többet.

– Menjen, menjen mindjárt most és kérje meg még egyszer!

Ment a szegény anya és a király alig akarta maga elébe ereszteni, de midőn az anya térden állva könyörgött, beeresztették:

– Hát, mit akarsz, te vén bolond? Hol van a te fiad, aki oly merész, hogy még az én leányomat is meg merte kérni?

– Ott a létra alatt!

Kinéztek, ott látták a létra alatt, vigyorgott, erre ismét elkezdtek mindnyájan nevetni és a király megparancsolta az őröknek, ha még egyszer eljön ez a vén boszorkány, lőjjék le az őrök.

Amint hazaért az anya, mindjárt kérdezte a fiú:

– Mi hír?

– Az, hogy ha még egyszer odamegyek, meglövet a király!

– Csak menjen kend, csak menjen kend!

– Óh, hát a halálomat akarod?

De a fiú nem hagyott békét, elment a szegény asszony, látta mikor már ráfogták a puskákat, de a fiú ekkor elővette a gyűrűt és: »Prestiny csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane?«

– Azt akarom, hogy az őrök mind kővé váljanak és anyám bemehessen a királyhoz!

Meg is történt.

– Hát, te megint itt vagy? No, mondd meg a fiadnak, ha holnap reggelig olyan kastélyt épít, mint az enyém, akkor odaadom a leányomat neki!

Hazajött az anya.

– No, mit mondtak?

– Azt, hogy még csak oly kastélyt nem építesz reggelig, mint a királyé, nem kapod meg a király leányát!

– Jól van, – mond a fiú – feküdjön le, édesanyám!

Elment az öregasszony feküdni, a lomha pedig elővette a gyűrűt, megforgatta az ujján: »Preztiny csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane!«

– Azt, hogy holnap itt százszorta szebb kastély legyen, mint a királyé és amellett még egy aranyalma legyen a ház tetején, mely hét mérföldre látszék és én reggel gyönyörűséges aranyruhába öltözve egy szép lovon nyargaljak a ház körül, utánam tizenkét huszár; ez mind reggelig megtörténjék!

Reggel amint felébred a királykisasszony, alig lát a nagy fényességtől, kitekint az ablakon, hát mit lát? Azt a szép lovagot; beszalad atyjához:

– Nézd csak, édesatyám, ehhez szeretnék én férjhez menni!

– Jól van, édesleányom, az könnyen megtörténhet!

Mindjárt odaküldötte a király az inasát:

– Nem tetszik a lovag úrnak fölöstökömre feljönni?

Felment, megkapta a király leányát, ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 42. sz.)

30. Nemtutka.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, ott volt egy nagy fa, annak a fának volt kilenczvenkilencz ága, a kilenczvenkilenczedik ágán volt egy szoknya, annak a szoknyának volt kilenczvenkilencz ráncza, a kilenczvenkilenczedik ránczában volt egy bolha, annak a bolhának a veséjéből veszem ki a mesémet.

Egyszer volt egy embernek tizenkét fia, de egyik sem volt oly bátor, hogy világot mert volna próbálni, mindenik otthon maradt, csak a legkisebbik hagyta el atyja házát és elment.

Ment, mendegélt és legelőször egy erdőbe ért, ott lakott egy ember, ehhez bemenvén, kérte, hogy ha szüksége volna cselédre, ő szívesen ajánlkozik.

– Jól van, – mondotta az erdő ura – én befogadlak, itt ennivaló lesz, amennyit csak akarsz, dolgod pedig egyéb nem lesz, mint három ló van az istállóban, azoknak mindennap früstököt, ebédet, uzsonnát és vacsorát adsz vasdoronggal, de becsületeset, továbbá adok egy pár papucsot és addig szolgálsz, ameddig az tart, ha elszakad, fizetésül azt kapod, amit akarsz!

Hozzáfogott tehát mindjárt másnap a cseléd a dologhoz és becsületesen megvasdorongolta a lovakat, így ment ez egy hétig, de egy hét után megszólamlottak a lovak és fölvilágosították, hogy az erdő ura, kinél szolgál: Ördög, ők pedig lelkek, kiket elfogván, ártatlanul kínozgat, továbbá, hogy oly papucsot kapott urától, hogy soha sem szakad el és így örökké kénytelen szolgálni. De – mondják a lelkek – nem te vagy az első, ki ily hálóba került, többnek is adtunk mi már tanácsot, tehát azt mondjuk neked is, ha meg akarsz szabadulni ettől a mi urunktól, itt van ez a kenyőcs, ezzel kenyegesd meg mindennap a papucsodat, akkor nemsokára el fog szakadni; ha pedig elszakad, uradtól bérül csak a mi ganénkat kérd, mert az mind arany! Továbbá az első ló adott neki a szőréből három szálat mondván:

– Ha te ezt akárhol megrázod, mindjárt egészen aranyruhában leszel, még a paripád is, ha úgy akarod; ha pedig a régi állapotodat akarod visszakapni, ismét rántsd meg a szőrt és elmúlik minden!

A másik ló adott neki szinte három szálat a szőréből mondván:

– Ha ezt a három szálszőrt akárhol megrázod, mindjárt ezüstruhában jelenhetsz meg, ahol akarsz, ha pedig a régi állapotodat akarod visszakapni, ismét rántsd meg a szőrt és elmúlik minden!

A harmadik ló adott neki egy sípot, mondván:

– Ha te ezt akárhol megfúvod, mindjárt egy regement katona terem előtted, ha pedig beszívod, eltűnik a regement katona!

Mindenik pedig meghagyta neki a lovak közül, hogy ha urát elhagyja, akárkivel fog összejönni és akármit fognak tőle kérdezni, csak azt felelje: nem tudom.

Elkövetkezett ezután a jövő hét is, de akkor csak igen gyöngén verte a lovakat és a papucsot szorgalmatosan kenyte, míg végre a papucs elszakadt. Megmutatta az urának a papucsot és az ura igen csodálkozott, de látván, hogy úgy van, azt mondta neki:

– Mit kívánsz hát fáradságodért?

– Én, – mondá a szolga – mivel szegény gyermek vagyok, s egy néhány zsák alávaló silány földem van, csak a lovaknak a ganéját kérem.

Az ura eleget beszélt neki, hogy minek kéri azt, miért nem kér pénzt, vagy valami becsesebb dolgot, de a szolga el nem állt kérésétől, kénytelen volt tehát odaadni neki; mivel a szolga el nem vihette, ott hagyta addig, míg majd kocsival eljön érte.

Ment, mendegélt most már tovább, maga sem tudta merre, sok viszontagság után végre egy városba ért és az útczában föl s alá járt. Abban a városban az emberek igen nagy fülűek voltak; amint járkál, meglátja őt a király barátja, mindjárt bejelenti a királynak, hogy gyüjteményében, ahol mindenféle emberek voltak: úgymint egyfülűek, azután háromszeműek, háromkezűek és több ilyenfélék; olyan még nincs, mint amilyent ő látott.

Mindjárt behívatta a király és kérdezte, hogy honnan jön, mi a neve? És más kérdéseket is tett, de ez mindig csak úgy felelt:

– Nem tudom.

Elnevezte tehát őt a király Nemtutkának és minthogy minden csodálatos embernek volt valami foglalatossága, őt a kertajtóba tette felvigyázónak, hogy a kutyákat vagy más állatokat be ne eressze a kertbe.

Egyszer mindnyájan elmentek a templomba a király udvarából, csak a királyleány maradt otthon meg a Nemtutka. Mikor látta Nemtutka, hogy senki sincs otthon, megrázta a három szálszőrt, hogy ő aranyruhában és aranyparipán ülve legyen, meglett. Akkor bement a kertbe és a veteményeket mind összetiportatta, mikor ez megvolt, ismét megrázta a szőrt és minden elmult.

A királyleány pedig ezeket látta és nagyon beleszeretett a Nemtutkába.

Mikor mindnyájan hazajöttek a templomból, csodálkozva nézte kertjét a kertész, mindenfélét kérdezett a Nemtutkától, de ez csak azt mondotta:

– Nem tudom.

Igy hát reá szörnyen megbosszankodván, ott hagyta.

A király gyönyörű szép leánya már férjhezmenő volt, jöttek tehát királyfiak sorban megkérni; mikor már sokan voltak, két részre ültette őket a király a szobában és a királyleánynak egy fehér keszkenőt adott a kezébe, hogy a királyfiak között fel s alá sétálván, amelyiknek az ölébe dobja a fehér keszkenőt, az lesz az ura; de a királyleány egynek sem dobta az ölébe. Jöttek ismét új királyfiak, ezek közül sem dobta egynek sem az ölébe.

Egyszer a legokosabbik királyfi föláll és azt mondja:

– Hívjuk be a cselédeket, azokat a csodálatos embereket is mind, hátha ezek közül szeretett valamelyikbe?

Behívták az egész házinépet, még a Nemtutkát is és alig sétált a királyleány egyszer közöttük, mindjárt a Nemtutkának az ölébe dobta a fehér keszkenőt. Mindnyájan csodálkoztak ezen és eszük ágában sem volt, hogy a házasságból valami legyen.

Most nagy vadászatot hirdetett a király, hogy azon minden királyfi jelenjék meg és aki legtöbb és legszebb vadat hoz, azé legyen a királyleány.

Mindnyájan szép paripán mentek és hogy a Nemtutka is részt vegyen a vadászatban, annak is adtak egy sánta lovat. Bicczegett, bicczegett utánok, mikor pedig már jól elhagyták őt a királyfiak, leszállt lováról, odakötötte azt egy fához, megrázta a szőrt, mondván:

– Legyek én, paripám, aranyban és mindenféle aranymadarak a nyereg körül!

Úgy lett.

A királyfiak egész nap vadásztak, de csak egy fél vadat sem lőhettek, haragudtak, káromkodtak is már némelyek, kivált a jó vadászok, nagy vígasztalásukra szolgált tehát, midőn messziről megláttak egy urat aranyruhában, aranyparipával és különféle aranymadarakkal, ez pedig a Nemtutka volt. Megállították és rimánkodva kértek tőle aranymadarakat; adott is háromnak.

Az első királyfinak, ha a gyűrűjét ideadja, a másodiknak, ha aranyszélű keszkenőjét, a harmadiknak pedig legtöbbet igért, ha hátára hagyja hagyja sütni a lova patkóját.

Mindnyájan megtettek szívesen mindent, csakhogy madarok lehessen. Nemtutka azután eltűnt közülök, hogy nyomát se látták.

Mikor a sánta lovához ért, megrázta a szőrt, elmult minden, felült a rossz lovára és hazafelé czammogott.

Útjában gúnyolták a királyfiak: ki egy kis farkat vágott le a madarakból és nekiadta, ki egy kis szárnyat; ő elvette és hazavitte.

Mikor hazamentek, nagy vacsora lett, megsütötték az aranymadarakat és akinek legtöbb volt, már ittak is tust az egészségéért, mint vőlegénynek. Azonban Nemtutka megrázta a szőrt, mondván, hogy csak ő maga legyen gyönyörű aranyruhában, mi megtörtént, magához vevén a gyűrűt, keszkenőt, a madárkák szárnyát, lábát, farkát, belépett a szobába; mindjárt megismerte őt a három királyfi s pirulni kezdtek.

Ezután kijelentette, hogy ő a Nemtutka, hogy ő nyargalt aranyparipán az erdőben, megmutatta a gyűrűt meg a keszkenőt és a többit, mi vele volt; a királyfinak is meg kellett mutatnia a hátát s mindnyájan csodálkoztak, a királyleány pedig örült és hozzáment, meg is esküdtek.

A király az egész jószágának a felét nekik ajándékozta; ekkor azután elküldöttek a ganajért is, ahol egykor szolgált a Nemtutka, elhozták mind és alig rakták le, mind arannyá változott.

Együtt éltek azután sokáig; meghalt nemsokára az öreg király és utána Nemtutka ült gyönyörű feleségével a trónusba. Éltek, éltek és még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 76. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)

31. Bendebukk.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tenger dombján is túl, volt egy öreg ember meg egy öreg asszony, volt nekik két fiok: Bendebukk meg egy másik; nagyon szegények voltak az istenadták.

Az öreg ember nemsokára meghalt, Bendebukknak hagyott csatakos kis bundát, meg egy csizmavakaró vaskót, a másik fiának egy bocskortákot.

Mikor az öreg ember meghalt, azt mondta az anyjok nekik, hogy:

– Már megnyőltettek annyira, hogy szolgálhattok, hát menjetek Isten hírével, mert én nem tudlak benneteket ruházni, eltartani. Elindult hát a két fiú.

Mentek, mendegéltek, amint egy erdőbe értek, egy nagy nyárfa alatt kétfelé ment az út, az egyik jobb-, a másik balfelé.

Itt a két testvér nagy sírás-rívás közt elvált egymástól; Bendebukk ment balfelé, a másik jobbfelé szerencsét keresni.

Amint ment Bendebukk szomorkodva, egyszer úgy hallotta, mintha messzire veszekednének, lármáznának; elszánta magát, hogy ha az Ördögök lármáznak is ott, mégis elmegy arra. Amint közeledik, hát látja, hogy három Ördőgfiú egy bocskortákon veszekedik, amelyet az apjokól kaptak örökségbe, de hárman nem tudtak megosztozkodni rajta, mert nem volt késök, amivel elvágták volna háromfelé. Amint az Ördögök meglátták Bendebukkot, mindjárt odahívták; azt mondja neki a legnagyobbik:

– Te kis fiú, adjál egy kést, adok neked egy sapkát, amit ha fejedbe teszesz, előtted világosság, utánad setétség lesz és senki sem fog látni!

Azt mondja a középső Ördögfiú:

– Én meg adok olyan lámpást, hogy ha kinyitod, akármit parancsolsz neki, megteszi.

A harmadik azt mondja:

– Én meg adok olyan bakót (= táska, tarisznya), hogy ha az egész világot beleteszed, sem fog meglátszani!

No, jól van! hanem Bendebukk azzal a gyanuperrel élt, hogy hátha elveszik tőle azokat. Amint hát mindegyik átadja neki az igért valamit, ő is odaadja a rossz vaskót, nem sokat gondolt a vaskóval, ha ottmarad is. A sapkát a fejébe nyomta, nem látták többet az Ördögök, odább ment a kis csatakos bundában.

Amint ment, mendegélt hetedhétország ellen, egyszer elér egy nagy városba, egyet gondolt, elment a király kapujához, azt mondja az őröknek:

– Eresszenek be, bácsi! Azt hallottam, hogy az udvari szabónak meghalt az inasa, szeretnék szabóinas lenni.

A kapuőrök rátámadtak, mit akar abban a rossz, kis bundában, nem annak való ő, de mégis addig-meddig kunyorált ott, beeresztették.

Bement tehát a szabóhoz és azt mondja neki:

– Ha nem bánná maiszter úr, lennék én inasa, úgyis meghalt a másik!

Azt mondja neki a szabó:

– Jó, én nem bánom, hanem tudod, mi lesz a kötelességed!? Reggel, mikorára felkelünk, az udvar ki legyen seperve, a konyhán égjen a tűz, a tűz mellett a fazokakban forrjon a tiszta víz, ha ezt megteszed, akkor szeretni foglak!

Bendebukk megigérte, hogy teljesíteni fogja.

Másnap reggel, mikorára felkeltek, az udvar tiszta volt, a konyhán égett a tűz, a fazokakban a víz már csak félig volt a régi fövés következtében. Meglátja mindezt a szabóné, mondja Bendebukknak:

– Máskor ne rakj olyan jókor tüzet, mert látod, most is már lefőtt a fazekakban a víz!

Bendebukk szótfogadott, mindent jól csinált, rendesen és nagyon szerették. Vagy négy nap mulva azt mondja a szabónak:

– Maiszter úr, engedje meg, hogy lemehessek a műhelybe is már, hadd foldoznék ott valami ócskát!

Megengedte a szabó, lemegy hát Bendebukk a műhelybe, volt ott egy öreg szabólegény, Jánosnak hívták, odamegy hozzá Bendebukk, azt mondja neki:

– Adjon valami foldoznivalót, János!

– Hogy tudnád te megfoldani, mikor még tű sem volt a kezedben sohasem!

De mégis addig-meddig kérte, hogy odaadott neki egy katonanadrágot, hogy foldja meg a két térdjét. Bendebukk az ajtó háta megé megy a nadrággal, kinyitja azt a lámpást, amelyiket az Ördög adott neki, azt mondja:

– Olló szabjad, tű varrjad, vasaló vasaljad, úgy hogy még az írígység se leljen benne hibát!

Mikorára kimondta, készen is volt, még pedig úgy, hogy János sem tudta volna jobban meg szebben megfoldani és mikor odavitte hozzá, csak elcsodálkozott, hogy hogy’ megvarrta.

Másnap megint lement Bendebukk a műhelybe, odamegy Jánoshoz, látja, hogy búsul, kérdi tőle:

– Mit búsul, János?

– Hej, öcsém, hogy ne búsulnék, mikor huszonnégy óra alatt száz katonakitlit kell megvarrni magamnak!

– Soh’se búsuljon rajta, majd megcsinálom én, egyék, igyék, feküdjék le!

János is megfogadta a jó szót és úgy tett; Bendebukk is hozzálátott a dologhoz, nem csinált egyebet, csak mindig azt mondta:

– Olló szabjad, tű varrjad, vasaló vasaljad!

Mikor ezt elmondta, már akkor mindig kész volt egy kitli. Mikor János felébredt, kész volt a száz mondur és másnap Bendebukknak adta a maga früstökjét, amiért vele oly jót tett.

Azután való napon megint látta Bendebukk, hogy János szomorkodik, kérdi tőle, mi baja?

Azt mondja:

– Már meg kétszáz kitlit kell huszonnégy óra alatt elkészíteni!

Azt mondja Bendebukk:

– Egyék, igyék, aludjék, majd megcsinálom én!

János lefeküdt és mikorára felkelt, készen volt a kétszáz mondur. Ekkor János Bendebukkot ebédkor az asztalhoz ültette a maga helyére, váltig szabadkozott Bendebukk, hogy nem ül oda, de muszáj volt. Amint bemegy ebédelni a maiszter, látja, hogy hol ül Bendebukk, mindjárt haragra gyulladt, hogy hogy’ mert odaülni, haragjának vége is az lett, hogy Bendebukkot elhajtotta magától.

Elment Bendebukk a kis, csatakos bundában egy nagy városba megint, a király kertészéhez bement és azt mondta, hogy kertészinas akar lenni, a kertész mindjárt meg is fogadta, mert szüksége volt kertészinasra és kiküldte a kertbe, hogy a virágokról hajtogassa a legyeket és bogarakat. Bendebukknak nem volt egyéb dolga, mindig járkált a kertben föl s alá, legyezve a virágokat. Egyszer vasárnap a legkisebb királykisasszony nézett ki a kertbe a kastély ablakán, – a másik két kisasszony a templomban volt – látja, hogy egy kis fiú legyezi a virágokat egy, csatakos bundában. De amint észre sem veszi, csak egy rézpáncélos vitéz rézszőrű lovon felvágatja a lovával az egész kertet olyan pusztára, mint a pádimentom és azután rézvirágokkal beülette az egész kertet.

A király mikor meglátta, megörült és jól megajándékozta a kertészt, jóllehet a kertész maga sem tudta, ki ültette a virágokat és megtiltotta Bendebukknak, hogy hozzájok nyuljon. Bendebukk nevetett magában, mert ő vágatta fel az egész kertet és ő ültette be is.

A következő vasárnap a középső királykisasszony maradt otthon a templomból; akkor már ezüstpánczélos vitéz ezüstszőrű lovon vágatta fel a kertet és ezüstvirágokat ültetett, de ez a kisasszony nem is gondolt arra, hogy talán a kis bundás fiú csinálta azt? A harmadik vasárnap a legnagyobbik kisasszony maradt otthon, ekkor pedig aranypánczélú vitéz vágta fel az egész kertet aranyszőrű lovon és aranyvirágokat ültetett. Még akkor ajándékozta meg igazán a kertészt, mikor látta, hogy valamennyi virág a kertjében van, mind hárompróbás aranyból készült; de ez a legnagyobbik királykisasszony sem tudta, hogy Bendebukk volt az aranypánczélos vitéz.

A negyedik vasárnap megint otthon akart maradni a legkisebbik kisasszony a templomból, azt hazudta, hogy beteg, de az atyja azt mondta, ha halálán van is, el kell menni.

– No, jól van!

Azt mondja a kertésznek:

– Kertész bácsi, mondja meg az inasának, hogy kössön háromunknak három bokrétát!

Bendebukk kötött is olyan szép bokrétákat, hogy hetedhétországra szólott és úgy kitudta a virágból csinálni a három kisasszony képét, hogy pingálni sem lehetett volna jobban. Felvitte a kis, csatakos bundában, a kertész el akarta tőle venni, hogy majd ő viszi be, de Bendebukk csak azon volt, hogy majd beviszi ő. Amint hát bemegy a királykisasszonyok szobájába csatakos bundával, a két nagyobbik kisasszony kiabál rá:

– Eredj ki, takarodj!

De a legkisebbik azt mondja:

– Hozd elő a bokrétámat, kis öcsém!

Amint odaadja neki Bendebukk, egy aranyat nyomott a markába a kisasszony.

Nemsokára csináltatott a király a három leányának három aranyalmát, összehívatta az egész birodalmában levő grófokat, herczegeket és azt mondta a leányainak:

– Akinek akarjátok, annak lökjétek az aranyalmát, ahhoz kell férjhez mennetek!

Egy nagy szobában ott voltak a herczegek, grófok, a királynak minden cselédjei, csak Bendebukk nem. Egyszer ő is bejött a csatakos bundában, odaállott az ajtóhoz egy gróf háta megé.

A két nagyobbik királykisasszony odahajítja a két aranyalmát két herczegnek, a legkisebbik pedig odagöngöríti Bendebukkhoz; a Bendebukk előtt álló gróf azt gondolta, hogy neki löki és fel akarta venni, de azt mondja a királykisasszony:

– Nem magának löktem ám! – azzal Bendebukk felvette.

Volt azután lakodalom, de a király haragudott a legkisebbik leányára, hogy miért ment ahhoz a nyavalyás kölyökhöz. Bendebukknak meg a feleségének nem is volt szabad az asztalhoz ülni, csak az ajtó háta megett voltak mind a ketten.

Másnap a két herczeg vadászni ment lóháton, azt kérdik Bendebukktól:

– Nem jön vadászni, kis sógor?

Bendebukk azt mondta, hogy elmegy, csak lovat adjanak alá; adtak is egy rossz, girhes, szemeten hízott lovat, hogy alig tudott lépni. Amint a város végén mennek, nagyon nagy sárban kellett menni, a szegény Bendebukk lova bentmaradt a sárban, a két herczeg pedig kényesen nevetve elvágtatott.

Akkor azt mondja a ló Bendebukknak, mert tátos volt:

– Mit csináljak, kis gazdám?

Azt mondja neki Bendebukk:

– Rézszőrű ló légy, én rézpánczélú vitéz, rézszőrű eleven nyúl viczkándozzék oldalamon!

Meglett! Akkor megint azt kérdi a ló:

– Hogy menjek, mint a szél, vagy mint a gondolat?

Azt mondja Bendebukk:

– Mint a gondolat, a két herczeg előtt teremj!

Úgy is lett. Mikor észrevette magát, Bendebukk látja, hogy itt jön a két herczeg elébe, persze nem ismerték, prezentíroztak neki és azután beszédbe eredtek egymással. Azt kérdi a két herczeg:

– Mennyiért adod nekünk azt a nyulat?

Bendebukk, mintha nem tudná, azt mondja:

– Nektek adom egy olyan sárga karikáért, amilyen az ujjatokon van!

Az egyik herczeg azt súgja a másiknak:

– Odaadom én. Majd azt hazudom otthon, hogy eltört, azután elvesztettem!

Oda is adta, azután elváltak egymástól, egyik egyik felé, másik másik felé. Amint a két herczeg a város végire ér, látják, hogy szegény Bendebukk még most is ott kínlódik a nagy sárban; azután nagy nehezen hazavergődött, a felesége megmosta a sártól egy nagy dézsa vízben. Másnap megint elhívta a két herczeg Bendebukkot vadászni, még rosszabb lovat adtak alá, a város végin megint ott maradt a nagy sárban lovastól, a két herczeg pedig nevetve elnyargalt.

Azt kérdi a ló:

– Mit csináljak, kis gazdám?

Azt mondja Bendebukk:

– Ezüstszőrű ló légy, én ezüstpánczélú vitéz, ezüstszőrű nyúl viczkándozzék az oldalamon és mint a gondolat, a két herczeg előtt teremj!

Alig mondta ki, úgy lett; a két herczeg itt jött vele szemben, köszöntek egymásnak; a két herczegnek megint megtetszett az ezüstnyúl, kérdik tőle:

– Miért adnád azt nekünk?

Azt mondja a vitéz:

– Egy másik sárga karikáért!

Most a másik herczeg adta oda a jegygyűrűjét; azzal elmentek. Mikor a város végin vannak, látják, hogy Bendebukk mégis ott vergődik a sárban lovastól; azután kijött valahogy; hazament, otthol megmosta.

Harmadik nap megint kiment a két herczeg vadászni, elhívták Bendebukkot is, még rosszabb lovat adtak neki. Szegény, annak rendi és módja szerint ott maradt a sárban! Amint a két herczeg elmegy, azt mondja a lovának:

– Aranyszőrű ló légy, aranypánczélos vitéz legyek, aranyos szőrű nyúl viczkándozzék oldalamon, mint a gondolat a két herczeg előtt teremj!

Úgy lett, a két herczeg alig tudta, hogy’ köszönjön ennek a vitéznek. Beszédbe eredtek, megint kérdezte a két herczeg:

– Miért adod nekünk azt a nyulat?

Azt mondja Bendebukk:

– Nektek adom, ha valamelyitök a sódarára hagyja nyomni a pecsétet!

Az egyik ráhagyta nyomni, azután elváltak. Mikor a két herczeg a városba ért, szokás szerint ott vergődött Bendebukk, azután hazament, megmosta a felesége.

Egyszer a király összegyüjti a birodalmában levő mágnásokat bemutatására azoknak a nyulaknak, amelyeket az ő két veje fogott. Mikor vendégeskednek legjobban, a két herczeg pedig beszéli, hogy hogy’ és miképen fogták a nyulat, bejön egy ezüstpánczélú vitéz, azt gondolták, valami mágnás, ezt is leültették. Egyszer azt mondja:

– Hazudtok herczeg sógorok, mert nem a réznyulat ezért a gyűrűért, az ezüstnyulat ezért a másikért adtam én Bendebukk, a harmadikat pedig azért adtam, hogy a sódarodra nyomtam a pecsétet? ha nem hiszik, nézzék meg!

Megnézték és csakugyan úgy volt. Akkor feláll Bendebukk, azt mondja:

– Isten áldjon meg király atyám, Isten áldjon meg feleségem! – azzal elment.

Ment, mendegélt a kis, csatakos bundában, egyszer elér egy királyhoz, bemegy nálla, azt mondja neki:

– Azt hallottam, felséges király, hogy van felségednek egy leánya, aki minden éjszaka tizenkét pár czipőt nyű el, azután még eddig ki nem tudta senki se tudni, hogy hogy’ esik az? Én is szeretném megpróbálni; mert ha ördöggel czimborázik is, meg fogom én tudni.

Azt mondja neki a király:

– Az mind igaz, édes fiam, hanem úgy vigyázz, hogy ha ki nem találod az okát, már kilencvenkilencz embernek van a feje karóban érte, a tied a századik lesz.

Bendebukk megmaradt feltétele mellett.

Este lefekszik a királykisasszony ajtajában a csatakos bundában; amint ott fekszik, egyszer tíz óra tájban, ihen jön egy tüzes szekér az udvarra, kiszáll belőle egy, nagy szakállas úr, bemegy a kisasszony szobájába, a kisasszonyt kivezeti, fel a szekérre ülnek mind a ketten; Bendebukk is kapja magát, a sapkáját a fejébe nyomja, hátul felugrik a bakra, sebesen elmennek.

Amint mennek, egyszer elérnek egy rézerdőbe, ott egy rézforrásnál megállanak, esznek, isznak, beszélnek, fürdenek, mozsdanak. Bendebukk is evett a nagy szakállas úr tányérjából. Mikor el akarnak indulni, Bendebukk megfog egy rézpoharat, beleteszi a bakójába, megfog egy rézágat, letöri, annak azt mondja:

– Menjék kend is a bakóba!

De amint a rézágat letörte, az egész erdő megcsendült bele. Azt mondja a királykisasszony nagy ijedten:

– Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit!

Nosza Plutó is, – mert az volt a nagy szakállas úr – leugrik, össze-visszafujja tűzzel a szekérnek minden zegét-zugát, még a tengely végszeglyukát is; nem lelt semmit. Akkor azt mondja a kocsisnak:

– Sem ló, sem ostor nem a tied, hajts!

Mentek sebesen, egyszer elérnek egy ezüsterdőbe, ott is az ezüstforrásnál esznek, isznak; Bendebukk egy ezüstpoharat, egy ezüstfaágat megint a bakóba tett.

Onnan elmentek, elérnek az aranyerdőbe, ott is az aranyforrásnál esznek, isznak; ott is beletett Bendekukk egy aranypoharat, egy aranyágat a bakójába.

Amint innen kiérnek, mennek sebesen egy keskeny szekérúton, egyszer elének egy rucalábon forgó várba; amint le akar szállani a királykisasszony, két szép kisleány kiszalad elébe, azt kérdik tőle:

– Mit hoztál, mit hoztál, édesanyám?

Bementek mind a várba, leültek vacsorálni, Bendebukk pedig a pitarban volt az ajtó háta megett. Amint az inas hozta kifelé a jóféle ételmaradékokat, Bendebukk mindent kivesz a kezéből, a bakójába teszi, a királykisasszony hozott magával tizenkét pár czipőt, azt is a bakóba tette.

Amint megvacsoráltak, kimegy a kisasszony egy beretvával kirakott pádimentomú szobába; persze amint kettőt lépett, vége lett mindjárt a czipőknek, kiáltja az inasnak, hogy hozza be a többit! Hát sehol sem találják. A királykisasszony is megijed, azt mondja Plutónak:

– Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit, tovább nem maradok, megyek haza!

Felül a szekérbe, odamegy a két kis leánya, amint megcsókolják az anyjokat, Bendebukk megfogja mind a kettőnek a nyakát:

– Menjenek kendtek is a bakóba!

Mikor az öreg Plutó megcsókolja, ennek is megfogja a szakállát:

– Menjék kend is a bakóba!

Persze nem látta senki, mert fejében volt a sapka. A királykisasszony hazament, mikor megy befelé a szobájába, már akkor Bendebukk ott feküdt a kis bundában, azt mondja:

– Hej, ha tudtam volna, hogy itt vagy, még el nem jöttem volna!

Reggel elhívatja Bendebukkot a király magához, kérdezi tőle:

– Mit látott?

Bendebukk elbeszéli az egészet, amint elmondja, megfogja a bakóban Plutó szakállát:

– Ha nem hiszi, felséges király, itt van!

Azzal kivágta a szoba közepére, hanem Ördög léttére eltűnt egyszerre.

Azután kiveszi a két gyereket, meg a többi holmit is mind kipakkolja. Ekkor azt mondja a király:

– Amiért ezt megtudtad, neked adom a leányomat, meg fele királyságomat!

Azt mondja Bendebukk:

– Nem kell én nekem a felséges király k.... lánya, sem fele királysága!

Akkor a király odaadja Bendebukknak tizenegy szobájának a kulcsát, hogy ami neki tetszik, azt vigye el mind.

Bendebukknak megmondták a cselédek, hogy van a királynak még egy tizenkettedik szobája is, amelyikben csodalámpások vannak felaggatva, azt is megmondták neki, melyik a legjobb. Bendebukk is kéri a tizenkettedik szoba kulcsát; de a király eleinte tagadta, hanem azután kénytelen volt odaadni. Bendebukk kinyitja a tizenkettedik szobát és a nevezett lámpást leveszi, azzal ott hagyja a királyt lányával együtt, elmegy.

Egyszer kiváncsiságból az úton kinyitja a lámpást, hát tizenkét nagy Óriás kiugrik belőle, azt kérdik:

– Mit parancsolsz, kis gazdánk?

Azt mondja Bendebukk:

– Az anyám házától idáig egy várost építsetek!

Meglett.

– Azután az anyám a legszebb palotában aranyszékben üljön, aranyzsámolya legyen a lába alatt!

Amint kimondta, ez is meglett. Ekkor emlékezett reá Bendebukk, hogy még felesége is van neki, mindjárt megparancsolja, hogy azt is hozzák elő, az is meglett. Száz szakács főzött a lakodalmon, vacsora után tánczoltak, én is ott voltam, szalmasarkantyum volt zabtaréllyal, egy zsákba megbotlottam és – ide buktam.

(Ipolyi A. gyüjteményében 528. sz. Soltész János gyüjt. Nyirbátor.)

32. Vasember.

(A 30. sz. változata.)

Egyszer volt egy király, kinek igen szép felesége és egy kis fia volt; ez a király igen szeretett vadászni s idejét többnyire vadászatban töltötte.

Egyszer pedig mikor vadászatot tartana az erdőben, előtalált egy Vasembert, ki fagyökereket evett; mikor pedig a király kérdezte volna, hogy mit csinál itt? azt felelte, hogy ő már száz esztendeje, hogy itt sínlődik az erdőben és csupán csak fagyökereket eszik és hogy ő régenten király volt, de minthogy atyját és testvéreit megölte, azért nem juthatott a másvilágra, hanem már nemsokára kitelik szenvedésének a napja. A király megigérte neki, hogy holnap kenyeret küld neki, csak legyen itt.

A király hazament és sok kenyeret küldött egy kocsin, a másikon pedig maga ment embereivel, kiknek megparancsolta, hogy ha inteni fog, tüstént fogják meg, mi úgyis történt, mert mikor a szegény Vasember általvette volna a kenyereket, a király intésére megfogták és házába hurczolták, hol nagy vasajtós szobába bezárták.

Itt tizenegy esztendeig már fogságban volt, mikor a király elment vendégeket hívni, hogy majd ezt a Vasembert nekik megmutatja; a kulcsot a feleségének adta.

Történt, hogy a királyfi lapdázott és a lapdája a Vasember szobájába beesett az ablakon, a királyfi kérte a Vasembert, hogy dobja ki a lapdáját, de ez nem dobta ki; hanem azt mondta, ha kinyitja az ajtót, akkor odaadja neki a lapdát. A királyfi odament az anyjához, kérte, hogy keressen a fejében! Mialatt az anyja keresett a fejében, azalatt kivette az anyja zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót, a Vasember elszökött, a fiú pedig mikor a lapdát megkapta, az ajtót bezárta ismét és odament az anyjához, hogy keresne a fejében s míg az anyja keresett, a kulcsot ismét visszatette.

A király másnap megjött a vendégekkel, keresték a Vasembert, nem találták. A király tüstént rárivalkodott a feleségére, hogy miért eresztette ki a Vasembert? De ez mentette magát, azután a fiút fogta elő, ki megmondta, hogy ő eresztette ki, amiért a király elkergette.

Ment a királyfi az erdőben, előtalálta a Vasembert, kinek elbeszélte sorsát. A Vasember mondta, hogy maradjon nála. Már sok hetet töltött ott, mikor a Vasember egyszer elment s megmondta a királyúrfinak, hogy itt van egy kút, ihat belőle, de a haját meg ne mossa benne! De a királyfi kurjozitásból egy hajszálat beledobott, mikor pedig látta, hogy aranyos lett, akkor a fejét megmosta.

Hazajött a Vasember, látta, hogy a királyfi parancsa ellen tett, elküldte magától; de meghagyta neki, hogy ha valami szüksége lesz, csak jöjjön hozzá.

A királyúrfi sírva csókolta meg a Vasembert s elment szolgálni, hogy pedig a haja ne látszassék, azért ronggyal betakarta s egy király kertészéhez beszegődött.

Egyszer a királyné kinézett az ablakján, éppen akkor, mikor a ruha véletlenül leesett a fejéről s másnap, mikor a kertész behozta a virágokat, megparancsolta, hogy holnap a kertészlegény hozzon be virágokat. A kertész mondta, hogy az koszos, de a királyleány nem tágított. Mikor másnap a kertészlegény bevitte a virágokat, a királykisasszony mondta neki, hogy jöjjön közelébb; de ő azt mondta, hogy ő koszos és azért nem mer odamenni; hanem a kisasszony odaugrott és a kendőt lerántotta fejéről s meglátta a szép aranyhaját. A szép királyfi ezután elbeszélte, hogy ő is király fia. A dolog vége az lett, hogy a király leánya kijelentette atyjának, miszerint máshoz nem megy feleségül, csak a kertészlegényhez, amin a király szörnyen megharagudott s nem adott nekik mást lakásul, mint istállót.

Történt pedig, hogy rémítő háború ütött ki, miért minden embernek el kellett menni. A kertészlegény nem is kapott valami különös szép csákót, hanem olyant, melyben az egerek kilenc évig fészkeltek, háromlábú lovat, mely alig mászhatott és rozsdás kardot kapott. Mikor azon az erdőn ment keresztül, melyben a Vasember volt, a Vasember adott neki egy kardot, melynek ha azt mondta:

– Vágd le, édes kardom!

Azonnal levágta. Kapott még egy szép paripát, szép vascsákót és aranyos öltönyt.

Mielőtt ebocsájtotta volna a királyfit, arra kérte, hogy ölné meg; de ez vonakodott, későbben mégis megölte.

Mikor a csatatérre ment, a felei már szaladni kezdettek; hanem ő kihúzta a kardját s mondta:

– Vágd le, édes kardom az ellenségek fejét! – Azonnal mind levágta.

A király, hogy ezt látta, odament, megdicsérte s adott neki egy arany tubákpikszist, melyen saját képe volt s azonnal elment.

A kertészlegény az erdőbe ment, otthagyta eszközeit és az előbbieket öltötte magára és háromlábú lován hazament. A király csodálkozott, hogy haza bírt jönni, de ő mondta, hogy látta, mikor az arany pikszist odaadta a vitéznek és ez a pikszis itt van.

Odaadta a pikszist a királynak. De a király nem akarta hinni, hogy ő volt; ekkor elment az erdőbe. Abban az aranyos ruhában jött haza, melyben győzött; akkor a király megcsókolta és leányát ismét kegyelmébe fogadta, királyságát vejével megosztotta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 25. sz. Csécseny.)

33. Szépike.

Egyszer volt, hol nem volt egy gazdag kereskedő, annak volt három leánya, a kereskedő elment hajókkal a tengeren túl más világrészekre drágaságokat hozni s a hajókat megterhelte és visszafelé indult; azonban a tengeren nagy szélvész támadt, a hajót darabokra törte, a kereskedő is csak egy kis csónakon, életveszedelem közt érhette el a partot s mindenét elvesztve, búsan tért haza s a legnagyobb szegénységben tengődött, midőn egyszer meghallotta, hogy idegen hajó kötött ki a tengerparton s az egész országban kihírdették, hogy akinek kárja van, jelenjen meg ott. A kereskedő is felkészült, reménylve, hogy amit elvesztett, feltalálja, leányait rendre megkérdezte, hogy mit hozzon nekik?

A két nagyobb leánya arra kérte atyját, hogy nekik drága czipőt, selyemruhát hozzon és más egyéb drágaságokat, a kisebbik, kinek a neve Szépike volt, csak három szép rózsát kért atyjától. Elindult a kereskedő s megnézte az idegen hajót, de nem az övé volt, búsan ment tehát ismét hazafelé s útjában egy pusztán elesteledett; látott egy szép kastélyt nem messze maga előtt, bement oda, de sehol senkit nem látott a nagy kastélyban s ezen szerfelett csodálkozott. Bement egy szobába, itt megállapodott s terített asztal mellé ült, de maga meg nem foghatta, hogy hol van és ki terített neki asztalt, mert senkit, egy lelket sem látott.

Jóllakott s a felvetett ágyra lefeküdt, s midőn felnyitotta szemét, már akkor meleg fölöstököm volt asztalára téve, hirtelen felöltözött s jóízűen falatozott, azután elhatározta magában, hogy felkeresi a szállásadót.

Feljárt minden szobát, sehol senkit nem talált, kiment a nagykertbe, itt sem talált senkit, megállapodott egy rózsabokor mellett s így szólott:

– Ha már a többinek nem vihetek semmit, legalább Szépikémnek viszek három szép rózsát!

S midőn le akarta szakajtani, a rózsabokorból kiugrott egy undok fenevad s rákiáltott:

– Te háládatlan ember, nem elég, hogy szállást, ételt adtam, még ettől is meg akarsz fosztani?!

A kereskedő elbeszélte, hogy leányai legszebbikének akarta kívánságát teljesíteni, hogy ő igen szegény, kárvallott ember.

A fenevad leszakajtott három rózsát, átadta a kereskedőnek s azt mondta:

– Legyen kívánságod, hanem három nap mulva itt kell lenni szép leányodnak, vagy pedig az életedet veszem el!

A kereskedő nagy gondokba merült s még szomorubb képpel ment haza, elmondta leányainak, hogy nem az ő hajóját hozták ki! Szépikének átadta a rózsát, nyakába borult, keservesen sírt s megmondta neki, hogyan szerezte a három rózsát!

Szépike megnyugodott, vígasztalá atyját és harmadnapra ott volt az elátkozott kastélyban.

Atyja s testvérei szomorkodtak, hogy miként fog ő elélni azzal a fenevaddal? Szépikével a fenevad igen jól bánt, mindenütt vele volt s mindenben kedvét kereste. Szépike nagyon szerette a könyveket olvasni, ezt jól tudta a fenevad, ezért egy szobába utasította őt a fenevad. Midőn bement, mindjárt megpillantotta a felírást:

»Ez Szépike szobája!«

S gondolkozott, miként tudhatja a fenevad az ő nevét? Szépike nagyon jól feltalálta magát a fenevaddal.

Egyszer azt mondta neki Szépike: Szeretne hazamenni, meglátogatni szüleit és testvéreit.

A fenevad tanácsot adott neki, hogy tegye gyűrűjét egy pohár alá este mikor lefekszik s képzelje, hogy otthon van s azonnal otthon leli magát, de három nap mulva ismét visszajöjjön, ha atyja élete kedves előtte. Szépike úgy tett s azonnal otthon termett s dicsekedett, mily jó dolga van neki a fenevadnál. Két nénje megirígyelte jó dolgát s elhatározták magokban, hogy ha még egyszer hazajön, elzárják, hogy vissza ne mehessen s a fenevad kívánatára közülök megy el valaki. Úgy is tettek: Szépikét három nap fogva tartották.

Mikor Szépike kiszabadulhatott, azonnal visszasietett, de a kastély puszta volt, sehol senkit sem látott, összeszaladgálta a nagy tágas kertet s ott látta egy posványos árokban haldokolni a fenevadat; síránkozott felette s kérte, hogy ébredne föl: hozzámegy feleségül.

Mikor ezt a szót kimondta, az egész kastély megnépesedett, nagy örömrivalgás, muzsikaszó hallatszott a várban, de ő nem hallgatott semmire s mellé állott egy Tündér s a fenevad gyönyörű királyfivá változott.

A Tündér a fenevadat azért átkozta el, hogy őt megcsalta s mindaddig abban a csúnya bőrben kellett maradnia, míg egy szép leány jószántából hozzá nem megy feleségül.

Ekkor nagy lakodalmat csaptak, elhozatta Szépike atyját s testvéreit.

A Tündér azt veté a két nénjének a szemére, hogy ők rosszat akartak véghezvinni testvérökkel, azért lakoljanak, halljanak meg!

A kereskedő azután a kastélyban maradt s boldogul élt gyermeke mellett; ők is boldogul élnének ma is, ha meg nem haltak volna.

(Ipolyi A. gyüjteményében 4. sz. Csolosz Pál gyüjt. Sziget.)

34. A zöld disznó.

(Az előző sz. változata.)

Volt egyszer egy úrnak három leánya, közülök a legifjabb legszebb, legszelidebb volt s az atyja őt szerette legjobban. Egyszer messze útra készült az atya, egybehívta leányait s megkérdezte mindegyiket, hogy milyen ajándékot kívánnak?

A legidősebbik szép, drága gyöngyöket, a másik arannyal kivarrott ruhát kért atyjától, a legifjabbik pedig nem akarta atyját kéréssel terhelni, de az atyja unszolására végre egy tisztafehér rózsát kért.

A gazdag úr elutazott s miután abba a városba beért, ahova útja volt, a két idősebb leányának mindent megvásárolt, csak a legfiatalabbnak sehol sem kaphatott fehér rózsát. Visszamentében minden kertbe benézett, hogy kedves leánya kívánságának eleget tehessen; végre amint egy pusztán keresztül megy, meglát egy díszes kertben egy gyönyörű fehér rózsát.

Azonnal megállott, kinyitotta a kert ajtaját, bement s körülnézett; föltevén magában, hogy ha száz forintba fog is kerülni, mégis magáévá teszi, de senkit sem látott az egész kertben. Kiabált, de senki sem jött elébe. Bement az udvarra, egy élőt sem látott; bemegy a kastélyba, ott szebbnél-szebb szobák voltak, de egy lélek sem mutatta magát. Végre – miután már mindent megjárt volna – visszament a kertbe s eltökéllé magában a rózsát leszakasztani.

E rózsa a kert közepén szép szigeten volt, hova híd vezetett. Keresztülment a hídon, leszakasztotta a rózsát, azonban alig tett egy lépést, már nyomában volt egy rút, zöld disznó s torkonragadta az embert, számot kért tőle, hogy merészelte azt cselekedni? Ez eleget szabadkozott s elbeszélte leánya kívánságát, de ez nem tágított addig, míg az úr esküvel meg nem igérte, hogy legkedvesebb leányát neki adja.

Hazajöttekor leányai elébe szaladtak, kivált akit legjobban szeretett. Az atya nagy búsan elbeszélte leányainak az esetet, de a legifjabb igen bátorította atyját s vígasztalta, hogy örömest váltja meg atyja életét s mindjárt kezdett útra készülni.

A megszabott napon, a kijelelt órában hatlovas hintó jött el érte. Elbúcsúzott tehát szomorkodó szüleitől s mert vele senkinek sem volt szabad menni, útnak indult.

Mikor a kastélyhoz értek, már setét volt; amint leszállott, a kastély ajtai megnyíltak előtte, de egy lelket sem látott. A konyhában a pecsenyék magoktól forgolódtak és különféle ételek főződtek és sültek. Onnan a szobák különféle irányban megnyíltak s drága eszközökkel voltak ékesítve: de sehol senki.

Az ebédlőbe ment s ott az asztal magától megterítkezett s csak egy személyre volt terítve és a legjobb ételek jöttek egymás után. A leány igen szomorkodott s eleinte nem is mert hozzányulni, de végre nekibátorodván, evett.

Vacsora után az ételek lassankint kimentek, az asztal leszedődött s a másik szobában egy ágy elbontódott. Sokáig sírdogált a leány, de végtére lefeküdt s elaludt.

Reggel fölkelt, a reggeli már készen várta és minden szolgálatja megvolt. Reggeli után a kertbe ment sétálni, hol az egész napot töltötte s ott különféle virágokkal mulatta magát. Semmiben sem látott hiányt, csak azon sopánkodott, hogy az Isten bármilyen eleven állatot látatna már vele. Miután egy kicsit megszokott volna s magányosságát dalolgatással valamennyire felvídámította, egy este vacsora előtt azt látja, hogy két személyre van terítve.

Erre eleinte igen megijedt, de végre azt gondolta magában, hogy nem bánja, bárki jön is, csak jöjjön valami élő.

Végre, midőn a vacsora ott termett az asztalon, egy rút zöld disznó jelent meg s melléje ült, vele kezdett enni.

Végre megszokta a leány a zöld disznót, nem irtózott tőle. De az, mihelyt megvacsorált, vagy megebédelt, mindjárt eltűnt és soha egy szót sem szólott hozzá.

Azon gondolkozott egyszer a leány, hogy igen szeretné szülőit meglátogatni, mert már másfél éve nem látta őket.

Másnap egy czédulára azt találta írva:

»Nem szabad hazamenned, mert rólam megfelejtkeznél.«

A leány megesküdött, hogy sohasem felejtkezik meg róla.

Adott tehát a zöld disznó egy gyűrűt és egy tükröt az útra.

A gyűrűt meghagyta neki, hogy mindig az ujján hordozza és senkinek oda ne adja, mert ha az ujjáról leveszi, azonnal megfelejtkezik róla. Ha pedig a tükörbe belenéz, meg fogja őt látni, hogy mit csinál, hogy folynak dolgai. Amint felkészült, ismét az udvaron várta a hatlovas hintó, felült azonnal és elindult.

Hazaérkezvén, szülei és testvérei alig ismerték meg s már régen holtnak tartották; elbeszélte ezután történetét, megmutatta a gyűrűt és a tükröt. Testvéreinek nagyon megtetszett a tükör, kérték tőle pár napra, de ő sehogy sem akarta odaadni nekik.

Testvérei azután éjjel elvitték tőle s ujjukon hordták, s ekként egészen megfelejtkezett az állatról. Igy folytak hetek hetek után.

Végre megjelent neki álmában összeroncsolt testtel az állat, segedelmet kért tőle.

Mihelyest felébredt, azonnal elvette testvéreitől a gyűrűt, tűkört; belenézett a tűkörbe s meglátta az ő kedves állatját szétnyarádva (= elájulva) saját vérében fetrengeni. Azonnal megérkezett a hatlovas kocsi, felült és sehol sem álltak meg, csak a kastélynál. Leszállt a kocsiról, bejárta mind a huszonnégy sor szobát, de sehol sem találta őt; végre a kriptályba ment, ott találta széthúzva, elnyaradva.

Ráborult, sírt, addig nem is ment el tőle, míg éjjel tizenkét órakor a föld megrázkódott s a zöld disznóból szép herczegúrfi támadt. Attól a pillanattól fogva az egész udvar tele volt állatokkal és cselédekkel s az elátkozott herczegúrfi megszabadításáért hálául szabadítóját kérte meg feleségül.

Elhívta a leány szülőit is, nagy lakodalmat laktak, boldogul éltek sokáig s ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 110. sz. Nyitravölgy.)

35. A csikó.

Egy király ment hazafelé. Szomjas volt, inni akart a forrásból, de orronfogta valami és csak úgy eresztette el, hogy előbb megigérte, hogy neki adja, amit nem tud otthon.

Mikor hazaért, látta, hogy gyermeke született. Elkezdett szomorkodni. Évek mulva jött a csikó, nyerítésére minden zár megnyílt.

Kétszer más lányt adtak a csikónak, (mint a 37. sz. mesében), de hasztalanul, harmadszor azután a lányukat vitte egy szép rétre. A királylánytól is kérdezte a csikó; mit csinálna ő ebből a szép rétből?

– Királyi kertet – mond a lány, miről megismerte, levitte a föld alá, forráson keresztül átkozott palotába jöttek.

A csikó itt egy tükört adott neki, melyben megláthatja, mi történik az egész világon. Amint éjszaka fekszik a lány, észreveszi, hogy valaki melléje fekszik; de mozdulni nem mer, mert egy hang azt kiáltja:

– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van közöttünk!

Igy volt ez egy darabig; de a harmadik éjen már nem tarthatta meg, a tükörbe tekintett, erre látja, hogy a csikócska fekszik mellette. Ez megrettenve jelenti, hogy most addig el lesz átkozva, míg a réten körmeivel ki nem kapar egy aranylakatot és tizenkét kulcsot.

Véres kézzel rátalál végre, kinyitja s lejön egy rétre, hol egy Boszorkány három lova legel, ő elveszi az egyiknek a kalapját és csókolja. Mire háromszor megcsókolta (a lovat), királyfi válik mind a háromból s kérik, hogy válasszon közülök; ő a kalap nélkül valót választja, ez által meg van szabadítva az átoktól.

A gyásszal bevont, atyja városába mennek zene s öröm közt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 31. sz. Ipolyi A. gyüjt. Ipolyság.)

36. A csikócska.

(Az előző sz. változata.)

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl volt egy király és egy királyné, ezek nagyon kívántak magoknak egy gyermeket, de az Isten nem akart nekik adni sokáig; egyszer azonban kiütött a hétesztendős háború, a királynak el kelle menni és még odavolt, szült a királyné egy leánygyermeket, efelől a király mit sem tudott. Vége lett a háborúnak, a király hazafelé indult; útközben igen kezde szomjazni.

Éppen egy réten ment keresztül, mely igen nagy erdőséggel volt körülvéve, megpillantott egy forrást és sietve küldé inasát, hozna neki egy pohárral a tiszta vízből; de ez visszajött víz nélkül, mondván:

– Uram, király, nékem nem lehet meríteni, egy láthatatlan valami nem engedi ezt meg!

A kocsist is elküdte a király, de ez is azt mondta, amit az inas; ekkor a király megharagudott, kiszállt és maga ment vízért. Odaért, elkezdte merítgetni, de sehogy sem ment; ekkor letérdepelt és fejét a forrásba hajtva, kezdett inni, de valami hirtelen megkapta az orrát s rémülten kérdé a király:

– Ki vagy, mi vagy? Ereszd el az orromat! Mit kívánsz tőlem?

– Én – válaszolt a valami – addig nem eresztelek, míg azt el nem igéred, ami felől nem tudsz, amivel odahaza várnak!

Gondolá a király, hogy talán néhány százezer forint és megigérte neki azt, ami felől nem tud.

– Holnap ilyenkor eljövök érte.

E szavakkal elbocsájtá a király orrát, ez pedig hazafelé sietett.

A kapuk megnyíltak és íme! a királyné hét éves, gyönyörűséges leányával jött a király elé.

– Oh, kedves, egyetlen, szép gyermekem! – kiált fel a király; elszomorodott, elbeszélte a királynénak, mi történt vele.

Egyszer csak lódobogás hallik, egy nagy prüsszentésre minden ajtó és kapu megnyílt, bejött egy tátos, a királyné a hátára tette a juhászleánykát saját gyermeke helyett, a csikó pedig az orrát megfintorította és elment vele.

Midőn a nagy rétre értek, a forráshoz, letette a csikócska, a leányka leült, ő pedig a fejét az ölébe tette s kérdé tőle:

– Ha te igaz herczegasszony vagy, mondd meg te nekem, mit csinálnál te ebből a szép rétből és erdőből?

– Ej, de szép ez a rét, de jó volna itt az én apámnak juhokat őrizni!

– Hát a te apád olyan herczeg, hogy juhokat őriz? Elmehetsz Isten hírével, holnap elmegyek egy másik herczegasszonyért!

Szomorú szívvel várta a királypár a másnapot. Ekkor a kovácsleányt adták neki; ekkor is nagyot fintorított az orrával és elnyargalt. A forráshoz értek, fejét a lány ölébe tette a csikócska:

– Ha igaz herczegasszony vagy, mondd te meg nekem, mivé tennéd ezt a szép erdőséget és réteket, ha birtokodban volna?

– Óh, de szép ez az erdő! De jó volna itt az apámnak szenet égetni!

– Nincs rád szükségem!

Most volt csak nagy sírás-rívás. Megjött a tátos, mikor a hátára tették a szép herczegasszonyt, fejét a földig meghajtotta. A herczegasszonynak pedig az édesanyja, a királyné, imádságoskönyvet adott, mondván:

– Ha szerencsétlen leszel, csak ebből imádkozzál és segítve lesz bajodon.

Azután gyűrűt adott neki egy szép kővel:

– Ha valamit nem fogsz tudni és setétségben leszel, csak ebbe tekints és mindenben felvilágosodol.

A csikó elnyargalt a leánnyal, az egész várost fekete posztóval vonták be s minden zenét kitiltottak az országból. A szép réten ült a herczegasszony, a csikócska fejét az ölében tartva, beszélgettek:

– Ha ez a szép tájék, ez a szép forrás a te vagyonod volna, – kérdé a csikócska – mit csinálnál belőle?

– Én – úgymond – nagy kertet alakítanék és erre a helyre egy szép filegóriát!

– Ez már igaz herczegi ízlés! – mondá a csikócska és felkapta, beugrott vele a forrásba, ott pedig nagy vaskapuk nyíltak meg; sok-sok vaslépcsőkön keresztül, egy tekervényes úton a föld alatt egy gyönyörűséges nagy vár elé értek, hol bevezeté a termekbe, melyek arannyal és ezüsttel dúsan valának ékesítve. Minden, ami csak örömre és kényelemre szolgálhat, megvolt.

– Ezzel mindennel te parancsolsz, ez mind a tied, – szólt a táltos – én gyakran meglátogatlak!

Itt láthatatlan kéz hozott az asztalra minden ennivalót, megvetette az ágyat. Mikor lefeküdt s elaludt, egyszer csak érez valamit feléje közeledni, mire felébredt, az a valami e szavakat mondá:

– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van miköztünk! – És a herczegasszony meg nem mozdult.

Igy multak a napok, hetek, hónapok és évek, de az éjjeli vendég sohasem maradt ki. Történt egyszer, mikor a herczegasszony apróságait rendezgeté, a gyűrűcske kezébe jött, melyet édesanyja adott neki búcsúzáskor, nagy örömmel felkiálta:

– Te majd felvilágosítasz engem, általad meglátom az éjjeli vendégemet! – és kebelébe gyugta a gyűrücskét.

Este, midőn lefeküdt, feje alá tette azt és mikor a valami mondá:

– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van miköztünk!

Ekkor kihúzta a gyűrűt a feje alól, beletekintett a kőbe és egy, szép, fiatal ember feküdt mellette.

Ijedve felugrott a herczegasszony, mire a fiatal ember azt mondá:

– Szerencsétlen, te, mit cselekedtél? Csak ma éjjel tűrtél volna békével és mind kiszabadultunk volna; de most magadat száz évre, bennünket pedig örökre elkárhoztattál; ez a hetedik évnek utolsó éjszakája volt, most ütött volna a szabadulás órája, de így mindennek vége! – s ezzel eltűnt.

Másnap reggel nagyon szomorú volt a herczegasszony, a kedves csikócskája is az volt, min nem kevéssé csodálkozott s kérdezte, miért oly szomorú?

– Mi a bajod?

– Talán az, ami a tied!

Ekkor tudta a szép herczegasszony, hogy miben áll a dolog.

– Óh, mondd meg, hogy miáltal szabadíthatlak meg?

– Van egy mód, de te azt meg nem teheted, mert fel kellene menned azon a tekervényes úton, amerre jöttünk!

– Felmegyek!

– Ha felmégy a forráshoz, ott egy kert van és egy filegória, amint te mondottad, a kert előtt oly föld van, mely száz év óta egyszer sem volt ásva, ezt kell neked ásni és pedig a körmöddel mindaddig, míg egy csomó kulcs nem jön a kezedbe. Azután a kulcsok egyikével nyisd meg a kertajtót, ott találsz tizenegy csikót és egy vén kanczát, a legszélső csikónak kapd le a kalapját, azután fuss vele, de hátra ne tekints, míg a kertből kint nem leszel; ezzel megszabadíthatsz!

– Megteszem, megteszem, képes vagyok megtenni!

Úgyis lett.

Mikor nagynehezen felért a forráshoz, addig ásott a körmeivel, míg a kulcsot meg nem találta, azután bement a kertbe, onnan a filegóriába, lekapta a legszélsőnek a kalapját, jól meghúzta az orrát:

– Ez – úgymond – azért van, mert atyámnak is meghúztad az orrát!

Vissza sem nézett, hanem futott kifelé, a kert előtt megpihent.

– Óh, szegény csikóm, úgy meghúztam az orrát, most sajnálom!

Ezeket mondva, megcsókolta a kalapot; e csókra mintha minden megmozdult volna a föld alatt, oly rezgés támadt.

Másodszor és harmadszor is megcsókolta a kalapot, talán ijedtében, erre a föld alól kibukott egy, nagy vár, kapui megnyíltak, tizenegy, gyönyörű fiatal ember és egy asszonyság a herczegasszony lábához borult:

– Szabadítónk vagy, – mond az asszonyság – mi hatalmas királyherczegek voltunk, de egy gonosz Tündér mindenestől, várastól együtt elátkozott, meghagyva, hogy addig meg ne szabadulhassunk, míg királyvérből származó ártatlan leány ily módon meg nem szabadít bennünket. Választhatsz fiaimból!

A királyleány azt választotta, amelyiknek nem volt kalapja, mert az volt az ő csikócskája.

Ezután elmentek a leány atyjához, az ország még fekete posztóval volt bevonva. Elbeszélte atyjának, mint járt; volt aztán erre oly lagzi, hogy még a kutya is fánkot evett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 128. sz.)

37. Elátkozott királyfi.

(A 35. sz. változata.)

Egy király vadászott s mivel nem volt pohara, lehajlott egy gyönyörű tájon egy patak fölé vizet inni s midőn inni akarna, valami a vízben megfogta az orrát s nem akarta kérésére sem elbocsájtani, míg ez meg nem igéré, hogy leányát neki adja feleségül. Hazament s búslakodott feleségével együtt, egyszersmind cselt gondoltak ki akképen, hogy a juhász szép leányát öltöztetik fel s adják oda, ha kéretni jönnek leányukat. Egy idő mulva csak megjelenik egyszerre az udvaron egy paripa s elnyeríti magát, mi annak volt a jele, hogy a király leányát akarja. A királypár levezeti nagy sírások közt az ékes juhászleányt s felültetik a paripára. Ez száguld vele egész addig a helyig, hol a király volt, itt letette és tudakozta tőle, mint tetszik neki a táj?

– Óh, gyönyörű, – mond a juhászleány – mily szép legelők! Mily jó volna itt atyámnak a juhokat legeltetni?!

De ezzel elárulta magát, hogy nem királyleány. A paripa ismét a király udvarába rohant. Ekkor hasonló csellel a kovács leányát adták neki, ki azáltal árulta el magát, mert a patak mellett levő erdőséget dicsérte s mondá:

– Mily jó volna ebből atyámnak szenet égetni!

Harmadszor is elment a paripa a király udvarába, ekkor már a királyleányt adták neki. Mikor tudakolta a paripa, mint tetszik neki a táj?

– Jól – felelé, – mily jó volna itt atyámnak várakat építeni!

Miután a paripa ezáltal megtudta, hogy ez a király leánya, megrázta magát s deli férfiúvá lett s egyszersmind szép partok, a parton vár emelkedett fel, mely mindennel el volt látva, mi kényelemhez, pompához tartozik. Ekkor elmentek a királyszülőkhöz, kik igen megörülének a jó kimenetelen; a férj pedig, ki el volt átkozva s paripává átalakítva, fel lett mentve az átok alól.

(Ipolyi A. gyüjteményében 20. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)

38. Kígyó Jancsi.

Volt egy faluban egy gazdag házaspár, nem volt gyermekök, nagyon kívántak magoknak egy gyermeket, annyira, hogy az asszony ily szavakra fakadt egykor:

– Óh, bárcsak már fiam, vagy leányom, vagy ha nem, akárminő csúcsó-mászó állatgyermekem volna!

Nemsokára szült egy kigyót, ki az ő nagy csodálkozására beszélni is tudott. Nagyon szerette az anya kígyógyermekét, kit is Kígyó Jancsinak nevezett az egész falu.

Kígyó Jancsi tizenöt éves lett, felmászott egy nagy diófára s ott fütyürészett; kérdi őt édesanyja:

– Kígyó Jancsi fiam, miért fütyürészel?

– Én – úgymond – házasodni akarok!

– És kit akarsz, fiam?

– A szomszédasszony lányát, Örzsikét. Hát menj, anyám, kérd meg menyednek!

Ment az anya, odaadták Örzsikét. Amint a gyűrűváltásnak kellett volna lenni, tudniillik nagy ebéd volt, mindnyájan leültek az asztalhoz. Kígyó Jancsi az asztal alá bujt és Örzsikének az ölébe tette a fejét, de ez jól megütötte a kanállal és elrugta magától.

Midőn már a menyegző is meg lett volna, lefeküdt Kígyó Jancsi a menyasszonyához és úgy megcsípte, hogy ez nagyot halt.

Másnap reggel korán fütyürészett Kígyó Jancsi; kérdi anyja:

– Mit fütyürészel?

– Én – úgymond – házasodni akarok.

– És kit?

– A bírónak a leányát.

Elment az anyja megkérni bíró Julist, meg is kapta.

Jancsi, amint az asztalnál ennének, Julis ölébe tette a fejét, de Julis jól megütötte kanállal a fejét és elrugta; másnap halva feküdt bíró Julis Jancsi mellett!

Jancsi megint fütyürészelt.

– Ugyan mit fütyürészel, Jancsi?

– Én – mond – házasodni akarok! A legszebb leányt akarom a faluban!

– Ugyan ki adna most neked feleséget, mikor kettőt megöltél már?

– Kérje meg anyám a legszebb lányt, mert ha nem, hát agyoncsapom!

Elment az anyja megkérni a falu legszebb leányát; a leány szülői nagyon ellenkeztek; de Mariska azt mondta, hogy elmegy Kígyó Jancsihoz.

Megvolt a gyűrűváltás, az ebéd alatt Kígyó Jancsi az asztal alá bujt és Mariskának az ölébe tette a fejét, ez pedig egy kanállal neki adott enni, a másikkal maga tett a szájába és szépen megsimogatá; este Kígyó Jancsihoz feküdt; reggel felkelt anyósának nagy örömére.

Úgy éltek ők hét hónapig, egyszer kérdi anyósa a menyét:

– Ugyan, Mariska, te olyan szép vagy, hogy szeretheted ezt az én kígyó fiamat?

– Ah, – mond a menyecske – hogyne szeretném, mikor ő csak nappal ily csúf állat, éjjelre pedig mindig gyönyörűséges ember; ekkor a kígyó bőrét a feje alá teszi és reggel ismét belemegy.

Csodálkozott az anya azon, amit hallott.

– Tudod mit, Mariska, holnap befütöm a kemenczét és te lassan kihúzod a feje alól a bőrt, mikor ő aludni fog és én elégetem, ő pedig nappal is oly szép lesz, mint éjjel.

Úgy is tettek. Amint Jancsi reggel felkel, hát a kígyóbőr nincs a feje alatt, akkor azt mondá:

– Átkozott légy Mariska ezért a tettedért! Most sem éjjelre, sem nappalra nem lesz szép férjed!

Most ujját egy gombostűvel megszúrta s a vért fehér ingébe törülte és azt mondá:

– Ez a vérfolt addig marad az ingben, még csak te ki nem mosod!

Ekkor háromszor megölelte Mariskát, mindjárt három vasabronccsal volt körülabroncsolva.

– Ez – úgymond – addig le nem ugrik rólad, míg én ismét háromszor meg nem csókollak!

Ezzel eltűnt, Mariska sírt és Mariska elindult férjét keresni.

Ment, mendegélt, elért egy kis házacskát, ott lakott a Nap, bent egy öreg anyóka ült.

– Óh, mondd, édes leányom, hogy jöttél ide, mikor erre még a madár sem száll?

Mariska nagy bizodalommal elbeszélt mindent az öreg anyókának.

– Várd be – mond az öreg – a fiamat, talán az fog valamit a férjedről tudni.

Hazajött a Nap, de nem tudott semmit Mariska férjéről:

– Talán – úgy mond – a Hold fog tudni felőle!

– Itt van az aranyguzsaly – mond az öreg anyóka – ezzel segíthetsz magadon!

Elment a Holdhoz, ott kapott egy aranyorsót és aranylent, ezek a Szélhez utasították. Hazajött a Szél, Mariska kérdi, nem tudna-e valamit az ő férjéről?

– De tudok, éppen most ott fújtam, lakodalmat tart egy herczegasszonnyal.

Odament Mariska és szolgálónak kínálkozott; mivel sok volt a dolog, befogadták.

Egyszer kiült a ház elébe és ott fonyt, látván ezt a herczegasszony, kérdezte tőle, mi az ára az aranyguzsalynak, orsónak és lennek? ő megszeretné venni.

– Mind odaadom, – mond Mariska – ha három éjjel hágy a férjével egy szobában aludni!

A herczegasszony egy kissé gondolkozott s majd a guzsalyra, majd az aranyra nézett, azután mondá magában:

– Várj, majd megcsallak! – és megengedé neki.

Éjjel eleget rángatá Mariska Kígyó Jancsit:

– Ébredj fel, kincsem, csókolj meg, fáj az abroncs rajtam!

De Jancsi nem ébredt fel, mert álomitalt kapott.

Másnap mosták a cselédek a fehérruhát, közötte volt az ing, melyben a vérpecsét volt, melyet ki nem moshattak. Meglátta ezt Mariska, azt mondta:

– Majd kimosom én!

És csakugyan, egyszer megdörgölte, kiment belőle a folt.

Nagy csodálkozással bevitte a herczegasszony az inget Kígyó Jancsinak megmutatni.

– Nézd, fiam, – úgymond – ebből az ingből sehogyan sem lehetett a vért kimosni és egy csodálatos asszony kimosta!

– Hol van az az asszony? – mond Kígyó Jancsi – akarom látni!

Ekkor elbeszélt a herczegasszony mindent, hogy akar vele egy szobában aludni.

– No, – mond Kígyó Jancsi – hagyjátok őt még ezen a két éjszakán a szobámban aludni!

Ismét ott hált, de este Jancsi álomitalt ivott, tehát nem ébredt fel; másnap észrevette Jancsi, hogy miért aludt az éjjel és az italt nem itta ki.

Éjjel, amint bejött Mariska, Jancsi felugrott az ágyból, megölelte és háromszor megcsókolta; újra nagy lakodalmat tartottak és ha meg nem haltak, most is élnek; a herczegné pedig kárpótlásul az aranyguzsalyt, orsót, lent és motollát kapta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 39. sz. Hont v. megye.)

39. Szőrös kezek.

Volt a világon egy szegény embernek egy nagyon szép leánya és egy tehene. A leány egyszer a tehenet elhajtotta az erdő szélére legelni; azonban elaludt s mikor fölébredt, a tehén már nem volt ott. A leány nagyon megijedt és elindult az erdőbe a tehenet keresni.

Bolyongott ide s tova, egész míg csak rá nem esteledett; ekkor egy házhoz ért, amelynek kapuja nyitva volt és azon bement.

Egész a házba ment és egyik szobából a másikba nyitott anélkül, hogy valakivel találkozott volna. Igy szobából szobába menve, eljutott a tizenkettedik szoba ajtajáig, de amint ebbe be akart nyitni, az egész ház sötét lett, úgy, hogy nem láthatott semmit.

Kevés idő mulva egyes szókat hallott:

– Mosogass… főzz… teríts!

Azután sürgést-forgást, tányérzörgést; de semmit sem látott. Egyszer a szobába jött két Szőrös kéz, csupán kéz, más semmi sem volt látható. Ez a két kéz elkezdett teríteni és igen-igen sokat terített. Azután hordtak fel az asztalra különbnél-különb ételeket, de mind csak a Szőrös kezek.

Mikor minden az asztalon volt, hát még rettenetes sok Szőrös kéz jött be és az asztalnál helyet foglalt. A leányt a legelső helyre ültették. Mikor vége volt az evésnek, a Szőrös kezek mind a leányra rohantak és elkezdték ütni; lefektették a földre s ott verték. Mikor már jól eldöngették, letették az ágyra és otthagyták, mire a leány elaludt.

Reggel amint fölébredt, hát a legpompásabb szobában látta magát; minden nagyon gyönyörű volt. Egyszer bejön egy szobaleány s megszólítja:

– Nagyságos kisasszony, parancsol-e valamit?

Ő szabadkozott, hogy ő csak szegény leány, de nem ért semmit, a szolgáló szép ruhát hozott s felöltöztette. Majd gróffiú jött be s kérte meg a leányt feleségül, háladatosságból, mivel az egész ház el volt átkozva s ő váltotta meg.

A leány hozzáment, az emberek visszanyerték előbbi alakjokat.

Megtörtént a lakodalom s boldogságban éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 518. sz.)

40. Az Ördög szerető.

Volt egy szegény asszony, volt neki egy leánya, ez a leány naponkint a fonyóba járván, irígy szemmel nézte, hogy a többi leányokat a szeretőjük kísérik haza s csak őt nem kíséri senki. Többször mondta barátnéi előtt, hogy nem bánná már, ha az Ördög is, csak lenne már egyszer valami szeretője.

Egy nap, mikor hazajött, egy szarvas Fekete ember kísérte haza. A leány ezen nagyon megijedt, s mindennap hazakísérte azután az a Fekete ember.

Tanácskozott tehát több öreg asszonnyal s azt a tanácsot kapta, hogy szerezzen hétéves leányka fonalából s ha a Fekete embert ki fogja kísérni az ajtón, kösse a lábára s a gombolyagot vesse az udvar közepére.

Meg is tette a leány, de azt tapasztalta, hogy a fonál nem volt elegendő, mert a Fekete ember egyenesen a temetőbe, onnan a pokolba ment.

Megtudván tehát a leány, hogy Ördöggel van dolga, nem ment többé a fonyóba, hanem becsukta az ajtót s ablakot, otthon várta be, hogy mi fog vele történni.

Éjjel tizenkét órakor zörgést hall az ablakon:

– Nyisd ki az ajtót!

– Nem nyitom én!

– Ha nem nyitod, meghal az apád!

Következő nap már halva találta az apját.

Másnap éjjel ismét eljött az Ördög az ablakra zörgetni:

– Nyisd ki az ajtót!

A leány megint csak azt felelte:

– Nem nyitom én!

– Ha nem nyitod, meghal az anyád!

Következő nap az anyját találta halva.

Harmadnap ismét megjelent az Ördög:

– Nyisd ki az ajtót!

– Nem nyitom én!

– Ha nem nyitod, meghalsz te!

Korán reggel a leány elhívta a szomszédjait, végrendeletet tett s megmondotta nekik, hogy ő meghal s ha el fogják temetni, ne vigyék sem az ablakon, sem az ajtón ki, hanem a küszöb alatt lyukat ássanak s arra vigyék, de ne a temetőbe; hanem a mezőre, hol sírját szentelt krétával megjelöljék.

Kívánsága teljesedett; egy hét mulva sírjából nagyon szép rózsa nyőlt ki, mely szagával az egész tájékot elárasztotta s messze földről odacsábította az embereket, de senkinek sem hagyta magát leszakajtani, lemetszeni.

Történt, hogy egy úr arra ment, lovakat változtatott, a rózsa szaga megütötte az orrát s magáévá akarta tenni a rózsát, elküldte tehát a kocsisát, hogy szakajtsa le, de hasztalan volt a kocsis fáradsága. Azután elküldte az inasát, ki hasonlóképen járt.

Elment tehát maga, neki a legnagyobb készséggel le hagyta magát szakajtani; kalapjára téve hazavitte s pohárba tette. Az egész ebédlő tele volt a szagával. Az ebédlő ebéd után be volt zárva s mégis elveszett a délről megmaradt külömbféle drága, czukros étel és senki sem tudta, hova.

Másnap az inas benyitván az ajtót, látta a történteket, azonnal bejelentette az urának, ki nem akarván hinni a dolgot, az inasra gyanakodott. Elhatározta tehát, hogy az éjjel az ebédlőben fognak aludni az inassal. Különféle drága süteményekkel megterítették az asztalt, lefeküdtek.

Az úrra azonnal álom jött s elaludt, csak az inas maradt ébren. Éjszaka tizenkét órakor kijött a pohárból a rózsa, szép hölggyé változott; ekkor az inas felköltötte az urat, ki tüstént odaszaladt, megfogta a hölgyet s el nem bocsájtotta.

Azután kígyóvá s különféle állatokká változott, melyek csípték, harapták, mindazonáltal az úr semmiképen sem akarta elbocsájtani. Utoljára, mikor látta, hogy semmiképen sem szabadulhat, szép leánnyá változott.

Ezután a leány elbeszélte történetét s panaszkodott, hogy szerencsétlen, mert még a szoba küszöbén sem léphet keresztül, fél az Ördög elragadásától. Az úr biztatván őt, hogy azért lehet a felesége, ki sem kell mennie a szobájából; mibe beleegyezett.

Következett a lakodalom, melyet a férfi rokonai pompával akartak megülni, a leány nem akart belenyugodni, de kényszerítették és így mikor az esküvés után hazafelé mentek, egyszerre egy sötét felhő kerekedett fölöttük, melyből az Ördög előjött s mindenik szemeláttára a herczegnét elrepítette; mert herczeggel esküdött meg. Az Ördög elkezdte korholni őt, hogy már tizenkét vassarut, ugyanannyi buzogányt elszaggatott s mégsem találhatta meg.

Volt egy másik Ördög is, aki magáévá akarta tenni a leányt, veszekedtek is; de a pokolban az Ördögök feje neki adta a leányt, csakhogy ezalatt az idő alatt a herczeg szolgái megtalálták a leányt s visszahozták.

Azóta, ha meg nem haltak, most is boldogul élnek a herczeggel.

(Ipolyi A. gyüjteményében 149. sz.)

41. Szép Karolina és a lólábú katona.

(Az előző sz. változata.)

Volt egyszer a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony, aztán annak a szegény asszonynak született egy gyönyörű szép leánya, olyan szép volt, hogy a világon szépségre nem volt neki párja. Sokáig gondolkoztak, hogy minek kereszteljék? míg végre azt határozták, hogy olyan nagyon szép volt, Szép Karolinának keresztelik.

Mikor azután felnyőlt Karolina, elvette a királyfi. Sokáig éltek, éldegéltek boldogul; de egyszer jött ám a levél, hogy a királyfinak háborúba kell menni. Elment azután nagynehezen a király, Szép Karolina magában maradt, félt nagyon; kiállította a cselédjeit a kapuba, megparancsolta nekik, hogy senkit be ne bocsájsanak, hanem ha valaki oda akar menni, egy jőjjön be közülök s kérdje meg tőle, hogy bejöhet-e?

Kevés idő mulva jön be egy cseléd s mondja, hogy egy katonatiszt akarja meglátogatni Szép Karolinát, bebocsájthatja-e?

– Bejöhet! – mond Szép Karolina.

Bemegy azután s leülteti Szép Karolina maga mellé; beszélgetnek sokáig, hát egyszer elejti gombolyag pamutját, látja, hogy a katona már felvette, de azt is látja, hogy a katonának lólába van. Kötne tovább, de a pamut íznyikre volt eltépve. Azzal elveszi tőle a lólábú katona s megy hazafelé; Szép Karolina meg megy utána.

A lólábú katona bemegy egy házhoz, Szép Karolina látja az ajtóhasadékon, hogy a pamutot a lólábú katona kerekes rokkán fonja össze. Azzal hazamegy Szép Karolina.

Másnap megy hozzá a lólábú katona és kérdi Szép Karolinától, hogy mit látott tegnap? Azt mondja:

– Nem láttam én semmit.

– No, – azt mondja – meghal apád!

Másnap jött a levél Szép Karolinához, hogy meghalt az apja.

Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:

– Mit láttál tegnapelőtt?

– Nem láttam én semmit.

– No, meghal anyád.

Másnap meghalt az anyja.

Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:

– Mit láttál ekkor és ekkor?

Azt mondja:

– Nem láttam én semmit.

– No, meghal urad.

Másnap meghalt a férje.

Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:

– Mit láttál ekkor és ekkor?

Azt mondja:

– Nem láttam én semmit.

– No, meghalsz magad.

Megmondta a cselédeknek Szép Karolina, hogy ha ő meghal, neki se ne harangozzanak, se ne mondják senkinek sem, hogy meghalt, hanem a kéményen gyugják ki s a ház háta megett gödröt ássanak neki s abba temessék.

Meghalt Szép Karolina s a cselédek úgy tettek, amint megparancsolta.

Odamegy másnap a lólábú katona, kérdi a cselédektől:

– Hol van Szép Karolina?

Ők nem tudják. Kérdi az ajtóféltől:

– Itt vitték ki Szép Karolinát?

Mondja az ajtófél:

– Itt nem vitték.

Felmegy a toronyba, kérdi a harangozótól:

– Harangoztál Szép Karolinának?

– Én nem harangoztam.

Kimegy a temetőbe, kérdi a kaputól:

– Itt vitték be Szép Karolinát?

– Itt nem vitték.

Kérdi egy sírtól:

– Ide temették Szép Karolinát?

– Ide nem temették.

Kevés idő mulva ott, abban a gödörben, ahova Szép Karolinát temették, egy gyönyörű szép bazsarózsa termett s egy királyfi ott kocsikázott el, meglátta a bazsarózsát, mondta az inasának, hogy szakajtsa le. De hiába törte, húzta az inas, nem tudta leszakajtani; a kocsis is próbálta, de nem boldogult vele semmire; utoljára maga ment a királyfi s alighogy odaért, lehajlott előtte.

Hazavitte s az ablakba a tükör mellé pohár vízbe beletette.

Egyszer egy este vacsorált a királyfi és sok sütemény maradt az asztalon; de reggel, amint felkelt, semmit sem talált, erősen gondolkozott: vajjon ki ehette meg? Eljött az este, a királyfi még drágább süteményeket készíttetett s otthagyta az asztalon, de megparancsolta az inasának, hogy lesse ki, ki eszi meg?

Hanem az inas úgy elaludt, hogy reggelig fel sem ébredt. Másnap a király még drágább süteményeket készíttetett s azt mondta, hogy meglesi maga.