MÁSODIK RÉSZ.

MIKOR MÁR NEM FÉR EL AZ EMBER A FÖLDÖN.

ŐSAPÁNK.

Hány ezer év kellett hozzá, míg a hatodik teremtés meleg iszapja, egy sugalmas csillagképlet napján, tán egy üstökössel találkozás mennyei csókjának órájában megterhesülve az üstökös teremtő erejű monadjaitól, megszülte az első embert? Mint a hogy megszüli egy éj alatt a meleg eső a gombát, a mézharmat az aphist, s egy csepp mézga a vibriót, a ki már atyánkfia.

Nem! Ne tessék félni! Nem volt ősünk majom. Nem eredtünk a gorilláktól. Nagyapánknak nem volt négy keze.

Hanem bizony szegény legény volt az, mikor legelőször körülnézte magát abban a bozótban, a minek a traditiók szerint paradicsomkert lett volna a neve; mezetlen, védetlen, tudatlan. Fogai nem valók marakodásra, körmei nem verekedésre, bőre nem védi az időjárás szeszélyei ellen, erősebb állat megveri, a gyöngébb elfut előle; orrának nincs állati szimatja, hogy az ennivaló füvet felismerje; a lajhártól tanulja el, hogyan kell makkal élni; s a bagoly vezeti rá, hogy a sáska husa is jó eledel.

Bizony nagy bátorság kellett hozzá, hogy ily körülmények között elhatározza, hogy megházasodjék.

Pedig hát ős nagyanyánk sem volt az az eszményi szépség, a kinek azt a festők bemutatják. Igen lenyomott, lapos homloka volt, és előre álló fogai, kirugó állal; pisze orra és kidülledt pofacsontjai. Lábszárai pedig görbék voltak, nagy lábakkal és bütykös térdekkel.

Ezt már megtapintható bizonyítványokkal igazolja az archæologia, geologia és paleontologia. Sok tanu van ellene.

Keserves élet lehetett! Nappal alig hiszem, hogy merték volna magukat mutogatni; éjjel járhattak keresetük után; gyökér, gumó, gomba, vaczkor, makk és mogyoró, sóska, paréj, fészekről orozva elhordott tojás, kagyló, csigabiga képezte gazdaságukat, mint utódaik közül milliókét még most is. S ha rossz volt az idő a kijárásra, ráfanyalodtak a földre s ették a kövér márgát, mint testvéreink a Niger partján most is. S mig a him kinnjárt keresgélni, nőstényét, porontyát eldugta a tövisbozótok közé, a hova csak hangjáról talált vissza. És hangjának nagyon kevés szótagja volt még akkor; alig kétannyi, mint a kakasnak. Tessék csak megfigyelni egy kakast, mikor az tyúkjaival beszél, mily bő szótárral rendelkezik. Ha pedig éjszakai kóborlásában egy magához hasonló alakkal találkozott a rengetegben: hogy rikácsolt fel egyszerre mind a kettő! hogy futott vissza saját bozótjába! Azt már tudta, hogy farkas, medve nagy ellenség; de ez a legnagyobb.

Mikor aztán a legelső rájött arra az ötletre, hogy egy követ a másikon élesre lehet köszörülni, azon egy hegyes kővel lyukat lehet furni, abba a lyukba hosszu póznát lehet dugni, s azzal a fegyverrel meg lehet támadni a bölényt, a medvét, az oroszlánt! Az lett egyszerre nagy úr! Király! Mihelyt megtudta, hogy fegyver a kiegészítő része az embernek.

Az már aztán nem járt mezetlen; szerzett lompos irhabőrt magának, feleségének; az már nem dugta el vaczkát a bozótba; fákat döntött le kőfejszéjével, czölöpöket vert le tavak vizébe kősulyokkal, tuskóvárat épített a vizbe, oda hordta iját-fiát.

Az a kőfejsze urává tette az egész világnak.

Tessék azokat a kőfejszéket megnézni a muzeumban; igen érdekes darabok azok. Azok a mi nemesi armalisaink.

A kőfejszés úr már királya lett saját fajának. A ki meghódolt neki, azt rabjává tette. Ő vállára tette az elejtett vadat, a ledöntött fát a rabszolgának, s a rabszolga czipelte azt. A beszéd már tökéletesült. A szerelem még nem találta fel a beszédet: az megvan az állati gyügyögéssel, csicsergéssel, kunczogással, hivogatással, de a parancsolónak már beszéd kell. A szótagok fejlődtek.

És a ki meg nem hódolt? Azt ősapánk agyonütötte. Volt kőbaltája hozzá. S ugyan miért ütötte agyon? a meztelen embertárst, a kinek még csak egy lábáról lehúzni való csizmája sem volt?

Szégyenpirral arczunkon, valljuk be, hogy bizony ősapánk azért ölte meg ellenfelének fogadott embertársát, – hogy megegye. Ezt is kideríték az ős-buvárok, hogy őseink emberevők voltak. Sokáig azt tartották, hogy a ki leölt ellenfelének a szivét megeszi, annak kétszeres bátorsága lesz, s ellenségének erejét is örökli.

Ime, nagyságos és méltóságos, excellentiás és felséges uraim és asszonyaim, ilyen ember volt a mi ősapánk!

Hanem azért tisztelet, becsület neki, ő hagyta ránk ezt az egész szép világot.

Ezt az egész kerek földet; a minek szárazán nem férünk már mind el; milliók laknak a tengereken és milliók a föld mélyében, s keresik a kenyeret a vizen és a föld alatt.

Hány ezernyi ezer év kellett hozzá, míg a legelső kőbalta medvebőrös urának utódaiból e selyemben járó ivadék alakult?

A ki gőzzel utazik, napsugárral fest, villámmal üzen a föld egyik oldaláról a másikra, a ki lehatol a föld mélyébe s távcsövével a végtelenség központját keresi; a ki az éjnek világot ád, a télnek meleget teremt; – a ki megnyergeli a tengert, s összeköti a vizektől elválasztott világrészeket; – a ki kenyeret teremt a sárból; a ki milliárd emberkéz munkáját végzi géppel; – a ki nedvet készít, mely a bánatot legyőzi; – a ki ellesi a füvek titkait, hogy megküzdjön a halállal; – a ki hasonlatosságot követel Istenhez, s átveszi annak tulajdonait: szeret, alkot, jutalmaz, büntet, teremt, költ, magasztosul, dicsőség, szabadság, örök élet után vágyik, s mikor meghal, egy másik életet követel magának, s hite az erő, melylyel fogva tartja az Istent!…

Hány ezredév kellett idáig!

EGY FEKETE TÁJ.

Egy földalatti mély üreg tárul elénk.

S mintha nem volna elég a sötétségre az, hogy a barlang a föld alatt van, még azonfelül a falai is feketék, oldala, boltozatja fekete. Kőszénből van.

A fenekét egy nagy fekete tükör képezi. Valami tó, síma, mint az aczél.

E síma tükrön egyetlen uszó fény vet maga körűl valami világot, egy Davy-lámpa sodronyhálótól fátyolozott világa. Egy férfi evez egy keskeny csónakon.

E kétes fénynél, a mint a lélekvesztő tova sikamlik, magas, tömör száloszlopok látszanak kiemelkedve a tó vizéből egész fel a boltozatig; karcsu oszlopok, mint egy mór palota pillérjei. Azok az oszlopok félig fehérek, félig feketék. Bizonyos magasságig mintha feketére volnának edzve: azon felül világos szinük van.

Mik ezek az oszlopok?

Kővé vált pálmák és piniák törzsei; a pikkelyek, a gyűrűk még kivehetők rajtuk.

Hogyan kerültek azok ide? A kőszénbányák fölötti rétegekben szoktak e kővé vált óriás sudarak lakni; de hogy szálltak ide alá? Egy egész világ választja el őket egymástól. Hogyan lett belőlük oszlopzat e kőszén-üregben?

A kőszénréteg bizonyosan meggyuladhatott egyszer magától, s addig égett, mig a fölötte levő réteg talajából a meszesült burkokból e kővé vált kolosszok lezuhantak belé. Azoknak nem ártott meg a tüz, megmaradtak sziklának.

A kőszénbánya sokszor meggyuladt magától, annak az okát minden ujoncz tudja; de hogy mi oltotta el? Ez a kérdés.

A keskeny lélekvesztőt alá s fel hajtja az evező lapáttal a bennülő hajós.

Harmincz év körüli férfi, sápadt, ritka szakállu arczczal; vékony ajkai rideg komolyságot kölcsönöznek annak, mig összevont, sürü szemöldei s magas homloka erősen kidomborodó szemcsontokkal a mélyen gondolkozót árulják el. Hajadon fővel van, mert e boltozat alatt füledt, meleg a lég, s erős, fekete haja sürü tömegben áll felfelé s nem tűri a föveget.

Mit keres itt?

Körül-körülhajtja csónakát a fekete tó tükrén, s feltartott lámpásával végig vizsgálja a fekete falakat, mintha betüket keresne rajtuk, titkos irást, a mit egy évmilliárd eltett a másik számára.

Talál is ilyen betüket.

Egy-egy ősvilági falevél lenyomata foszlik le a fekete falból. Becses kincs.

Másutt ismeretlen jegeczekre akad, miknek a tudomány még nevet sem adott, vagy uj, ismeretlen conglomeratumra, sokféle érczből, fémből, kőből, egy uj, névtelen gyurmává forrott tűzszülöttre. Az is beszél.

Ezeket az oszlopokat itt a tó vize lassankint valami apró jegeczburokkal vonta be. Attól is lehet valamit megtudni.

Mert ez a tó maga is oly csodás tünemény. Árad és apad. Minden huszonnégy órában kétszer egészen eltünik, s kétszer ujra megtölti a medenczét. Jön a maga rendes órájában nagy böfögéssel, korgással mély földalatti hasadékaiból, s ömlik zuhogva a medenczébe; lassankint megtölti azt s emelkedik mindig magasabbra, egész odáig, a hol az oszlopok elkezdenek fehérek lenni, ott azután megáll és nem mozdul két óráig. Akkor elkezd ismét alábbszállni, s nemsokára ismét egészen elfogy, visszahuzódva rejtélyes oduiba, a honnan előjött. A hátrahagyott iszapban gyakran találni borostyánkődarabokat és czápafogakat, erdők és tengerek mélyének tanuit.

A csónakos megvárja, mig a tó egészen leapad, s ő csónakával a medencze fenekén marad.

Az utolsó fekete hullám lassankint behuzódik egy kőszén-sziklahasadékba.

A férfi leveti kabátját, csizmáit; nem marad rajta más, csak egy kék festett ing és durva vászon lábravaló. Azután derekára köti bőrtarisznyáját, abba vésőt, kalapácsot tesz; a Davy-lámpát elől derékszijjára akasztja, azzal bebuvik abba a keskeny, alacsony üregbe.

Utána megy az eltünt tónak.

A halál palotájának folyosói azok, a miket vakmerően bejár. Aczélsziv és kőhomlok kell hozzá, hogy az ember oda le merjen szállni és egyedül, senkitől vezérelve, fel merje kutatni a titkok titkait, és bekopogtasson az évezredek óta alvó nagy csodáihoz az örök természetnek.

Ez meri azt tenni.

Odabenn van órahosszat. Két-három óráig is néha.

Ha volna azalatt valakije, a ki idekinn várná: egy nő, egy gyermek, egy cseléd vagy egy kutya, kétségbe lenne esve elmaradása fölött.

De nem vár rá senki, csak a mélységes éj.

Pedig az eltünő tó szeszélyes! Nincs bizonyos határideje pihenésének. Egyszer két óráig tart szünetet, másszor háromig, némelykor pedig egy óra mulva visszatér. Jaj a merésznek, ha a titokteljes labyrinth szük oduiban kapja!

Hanem a férfi kitanulta már az ő szeszélyeit. Régi ismerősök. Tudja a jeleket, a mikből hozzávethet, meddig tart a szünet? Érzi a földalatti szelet, mely a tó jöttét megelőzi. Ha arra várna, mig a hangját is meghallja, már akkor veszve volna. Az üreg hörgése, böffenése után csak perczek vannak hátra a földalatti dagály megjelenéséig.

A sötétségben valami kisértetes nesz hangzik végig, mint egy hosszu sohajtás, mint távoli szélfuvallat, mint a memnon-szobrok sziklazengése.

S arra nem sokára megjelenik a révedező világosság a sziklahasadékban, s néhány percz mulva előlép a földalatti rejtélyes buvár.

Arcza még sápadtabb, mint az előbb volt, s homloka veritéktől izzadt. Oda alant még füledtebb a lég, vagy tán a mélységek rémnyomása okozza arczán a veritéket.

Tömött táskáját a ladikba veti, s maga is bele ül.

S alig lép ki a sziklaoduból, midőn ujra hangzik a hegy gyomrából az ökrendező bugyborékolás, s az odu nyilásából nagy bugygyanással lövell ki az első fekete hullám, mely rögtön megtölti a medencze fenekét. Akkor egy perczig szünetet tart. Azután ismét jön a másik habroham, és azután folytonosan buzog elő a mélységes oduból. A medencze sebesen megtelik, a viztükör emelkedik. Egy ideig látszik még sima felszinén a fal mellett feltörekvő forrás dagálya, utóbb egészen elsimul a tükör, s csendesen, észrevétlenül emelkedik fel az oszlopok fekete vonaláig. A csónak a benne ülővel, mint a mesék földalatti réme lebeg fölötte, alig merülve meg benne egynegyedéig. E viz érczsavakkal van jóllakva, s oly nehéz, mint az ércz. Ember és csónak csak leng fölötte.

Hanem a csónakász most nem ügyel sem a viztükörre, sem a falak titkos jegyeire; csupán a légbe néz fel komoly aggodalommal, s sodronylámpáján vizsgálja a zárat, ha nem nyilt-e fel?

A lámpa ezuttal nagy gőzudvart mutat maga körül.

A lég valami kékes borulatot vesz fel a földalatti éjben.

A csónakász tudja, hogy mi az!

A sodronylámpában folyvást sziporkázik a láng, néha nagyokat lobban a mécsbél, s a sodrony izzó kezd lenni és vörösen világit.

A halál angyalai járnak a föld alatt!

Két rém lakik a kőszénbányák üregeiben; két ádáz szellem, a halál szolgái.

Az egyik a «zuhatar», a másik a «viheder».

Nem örömest csinálok uj szókat, csak a végső szükség kényszerit rá. Ezuttal kénytelen vagyok vele.

Olyan két hatalmast kell megneveznem, a kiket még nem ismert Páriz Pápai és Márton. A tárnák rémei azok.

Németül «das schlagende Wetter» és «das böse Wetter».

Amahhoz a «zuhan» és a «zivatar»-ból készitettem a nevet; emehhez egy régi tájszót kértem kölcsön, a «vihedert». A föld fölött ugyis ritkán használjuk, hadd szolgáljon a föld alatt.

Ez a két rém rettenetes ura a kőszéntárnáknak.

A viheder csak suhanva jön, fojtó nehéz párájával elüli a mellet, együtt jár-kel a dolgozókkal, megnémitja nyelveiket; jelen van munkáiknál, kitart velük, gyönyörködik rettegéseikben, s ha jól megtanitotta őket imádkozni, akkor elül, eltávozik, visszahuzódik odujába.

Hanem a zuhatar rettenetes! Az rohanva jön, lángot robbant, meggyujtja maga körül a tárnát, boltozatot tör, aknát vettet, földet omlaszt, embert pozdorjává tör.

A ki a föld alatt keresi kenyerét, soha sem tudhatja, mikor találkozik velük, egyikkel vagy a másikkal.

A zuhatar titkát nem fürkészte még ki senki. Azt tartják róla, hogy a könlég érintkezéséből támad a szabad lég élenyével.

És aztán a vihedernek is csak egy szikra kell, hogy zuhatarrá váljék. Csak egy Davy-lámpának könnyelmü kinyitása, melylyel valaki tréfából pipára gyujt. Azzal vulkánt gyujtott maga körül.

A magános férfi növekedő aggodalommal látta maga körül a léget egyre opálszinűbbé tömörülni; egész ködöt képezett már az körülötte.

Nem várta be, mig a vízár tetőjét eléri; egy keskeny lejáró volt vágva az üreg falába, a mint annak alsó párkányához elért, kiugrott csónakából; azt lánczánál fogva maga után húzta, s a felső párkányzaton egy kiálló vashoroghoz kapcsolva, körülfutotta a barlang oldalát. Egy helyütt alacsony gátnafolyosó tárult eléje, az nehéz vasajtóval volt elzárva, azt felnyitá, s ismét gondosan bezárta maga után.

A gátnafolyosó a tárnákba vezetett. Szűk, szabályszerű sikátorok voltak a kőszénrétegbe vágva, miknek oldalfolyosóiban félmeztelenre vetkőzött férfiak kopácsoltak hegyes csákányokkal, a fekete réteget fejtve darabokra.

Nem hangzik semmi más, csak ez az egyhangu kopácsolás. A kőszénbányában nincs dal, nincs enyelgés, még csak a bányász-üdvszó sem hangzik: «Szerencse föl!» Itt csak szerencse van, s balszerencse.

Minden munkásnak a szája be van kötve sűrű kendővel, azon keresztül vesz lélekzetet.

Némely folyosónak oly csekély a szénrétege, mely két palaréteg közé szorult, hogy a mivelő munkások csak hanyatt fekve vághatják csákányaikkal maguk fölött a szénpadot; úgy hatolnak előre, s a szekérkét, melyre a teher rakatik, hasmánt csúszva tolják ki maguk előtt.

Az üregből jött férfit a munkásoktól semmi sem különbözteteti meg, öltözete épen oly szenes mint azoké. Kezei épen oly durvák; ő is kalapácscsal jár s csákánynyal, hanem azért mégis megismerik; s a mig végigmegy a folyosókon, a munkások mindegyike, a ki előtt elhalad, egy perczre megáll munkájában, s csákányát leeresztve, csak e rövid szót suttogja: «Viheder jár».

«Isten vigyáz!» – rá a felelet.

Minden szemközt jövő, a terhészek, a targoncza-tolók mind e szomoru mondást ismétlik: «Viheder jár».

Valóban az jár. És ezek az emberek mind, kik itt nyugodtan járnak-kelnek, kopácsolnak, talicskáznak, olyan bizonyos halál torkában élnek itten, mintha a siralomházban volnának. A lég, mely keblüket elfojtja, melynek szagát érzik, mely lámpáikat egész a sodronyhenger tetejéig szokatlan tüzzel megtölti, a tulvilág lehellete, a halál levegője az; nem kell hozzá, csak egy szabad szikra, és mind azok, kik most itt élnek, halva és temetve vannak, s odafenn száz özvegy és árva sir a fejük felett. A Davy-lámpák mellettük egész szinültig fényes lánggal töltve, melyen keresztül az olajmécs-bél, mint vörös széndarab, izzik, az ott a halálvész lángja, mit csupán a sodronyhenger (ez a tüz börtöne) tart fogva; a sodrony is izzó vörös, de azért fogva tartja a tüzszellemet, mint Salamon király gyürüje a dæmont.

És azért ők nyugodtan jönnek-mennek a halál lelkén keresztül-kasul, s az angyal lábára taposva, végzik napi munkájukat, mint más, ki Isten napsugarai alatt az illatos mezőkön friss füvet kaszál.

Az a férfi pedig, ki ott jár közöttük, az a bányatulajdonos maga.

Neve Berend Iván.

Ő maga a felügyelő, az igazgató, a bányamérnök és számtartó egy személyben.

Elég sok dolga van vele.

Hanem hát jó mondás az, hogy: «Ha kell, tedd magad; ha nem kell, bizd másra!»

A munkás lelkének egyik aczélozója az, ha azt látja, hogy munkaadója is izzad vele.

A bányaúr szájából csak úgy hangzik az üdvözlet a szemközt jövőre: a «viheder jár!» mikor a vészterhes léggel megtelik a bánya, mint amazéból. Látják, hogy annak sem drágább az élete, mint másé.

A tulajdonos nem fut el a vész érzetére. Nyugodtan, hideg vérrel adja ki a rendeleteket, hogy működésbe kell hozni a légszivattyut, időváltozást (Wetterwechsel) kell csinálni a tárnában; a munkásokat hat órai munkatartam helyett három óránként felváltani parancsolja; beleül a bivalybőr-tömlőbe s az aknakutba leereszteti magát, megvizsgálni, hogy az ujabb nyitások nem veszélyesek-e? vasdoronggal átkémli a széntörmeléket, nem füledt-e át? nem fejlődött-e ki benne kénsav, mely önlobot okoz? Mikor a ventilator idelenn és a légszivattyugép odafenn a föld felszinén működni kezdenek, ő maga áll az anemometer elé, a mi egy finom kis gép, olyanforma, mint a gyermekek szélpörgetyüi: szárnyai vékony aranyfüst lapok, tengelyei rubinban forognak, s korongja egy százfogu kereket mozgat. E kerék mozgása tudatja, milyen erős a légváltozás a tárnában. Sem erősebbnek, sem gyöngébbnek nem szabad lenni, mint a viheder tolama, ő maga ügyel fel arra, s mikor minden intézkedést megtett, mikor mindenhez maga is hozzányult, s bevárta, mig az elrendelt munka be van végezve, akkor ő marad leghátul, kit a tömlőben felvontatnak napvilágra.

Napvilág? – Hol itt a napvilág?

A Bonda-völgyben nem szokott a nap sütni. Miért nem?

Azért, mert örök füstfelleg árnyéka van fölötte.

Az egy fekete tájkép, mely korommal van festve.

Az útak, melyek hozzávezetnek, feketék a kőszénsalaktól, a házak feketék a lehullott koromtól, erdő, mező fekete a finom kőszénportól, melyet a szél messzire elhord azokból az óriási kőszénhalmokból, miket nyikorgó talicskákon magasra kúpoznak s onnan ismét teherkocsikra lapátolnak, s az emberek, az asszonyok, a kik ott dolgoznak, azok is mind feketék a koromtól. Talán még ha madarai vannak az erdőnek ott körül, azoknak is mind feketéknek kell lenni.

A kőszéntárna egy lejtős domboldalban nyilik, körűl rakva érczfényű kőszéntömegekkel; e domb szelid emelkedéssel egy fensíkot képez, melynek távolában egy úri várlak tornyai látszanak. Azok már csak az ódonságtól feketék.

A lejtő vége pedig egy völgynek megy alá, melynek fenekét a kőszén-izzasztók foglalják el. Terjedelmes épületcsoport, négy magas kéménynyel. Azok a kémények éjjel-nappal okádják a füstöt, hol fehéret, hol feketét. Ott paráholják ki a kőszénből a ként; az érczolvasztáshoz csak így lehet azt használni.

Mert a kőszénbánya egyik főfogyasztója a szomszéd hegyoldalban dolgozó vashámor. Annak csak öt kéménye gomolygatja a füstöt. Mikor a hámor fehér füstöt fuj, akkor a szénizzasztó feketét, és viszont cserében. A kettő aztán oly álló felleget terjenget a völgyben, melyen keresztül maga a napsugár is megbarnul. A vashámorból egy rozsdavörös patak omlik a hegymeredélyen alá, a szénbányából pedig egy tintafekete. A völgyben egy mederben összejönnek s tovább futnak. Egy ideig védi magát a rozsdavörös a fekete ellen, utoljára megadja magát s elvégre a fekete erdőkön, mezőkön keresztül, győztesen száguld végig a fekete patak.

Szomoru tájkép biz ez, azzal a gondolattal nézni végig rajta, hogy egy ember itt töltse végig fiatalsága legszebb éveit, társtalan, örömtelen.

Mikor Berend Iván a föld mélyéből feljutott a föld szinére, egy ütéssel sem érzette sebesebben verni szívét, mint oda alant.

Ugyan mi külömbséget talált volna?

Odalenn a könlég, idefenn a kénfüst. Odalenn a fekete kőszénboltozat, idefenn a sötét égbolt. Ugyanazok az emberek odalenn, a kik idefenn.

Késő őszi este volt. A nap lenyugodott már, s a mint a távol várkastély mögött az alkonyég felhői kissé megnyiltak, egy hosszú vonalon végig a láthatár és a felhő között aranyvörös fényt sugárzott az ég. Az ódon kastély tornyai még feketébben ütöttek el az alkonyfényű égtől, mig a kőszén izzasztó kéményei, a bérczerdők párkányai, a szénhalmok tuskói arany zománczot kaptak tőle. A fekete tájképre arany szegélyeket hímzett az égi tündér.

A munkások végezték napi szakmájukat. A talyigázó asszonyok, leányok siettek csoportostól haza. Valamelyik énekelni kezdett közöttük. Egy tót népdalt. Valami románczforma az. Egy anya férjhez adja a leányát és búcsúzik tőle, leányának gyermekkorát híva vissza emlékébe:

A dallam olyan búsongó, melancholikus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették volna.

S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli.

Iván azon vette magát észre, hogy megáll egy helyben s utána hallgat a méla nótának, míg az a házsorok közt el nem enyészik.

S abban a perczben úgy tetszett, mintha volna mégis valami külömbség a föld alatt és a föld felett!

A dal elhangzott, a felhő elnyomta az alkonyfény vékony szironyát, s most lett már igazán fekete a tájkép. Sem csillag, sem fehér ház rajta.

Csak az átelleni hámor ablakai világitnak az éjbe, mint egy éj-éber csoda tüzszemei, s az izzasztó kemenczék füstje kóvályog fel a kéményekből, most már sápadt sárga gomolyokat rajzolva az égre.

A FEKETE GYÉMÁNTOK RABJA.

Nem mondunk vele semmi ujat, ha felfedezzük, hogy a «fekete gyémántok» alatt értjük a kőszenet.

A gyémánt sem egyéb, mint égeny, jegeczalaku szénanyag; a kőszén is az, csak hogy az átlátszó, emez fekete.

És mégis amaz a daemon, emez az angyal.

Több, mint angyal – demiurgus! Az a közvetitő szellem, a kire az úr rábizta, hogy hajtsa végre a teremtés nagy gondolatait.

A kőszén mozgatja a világot. A gyors haladás lelke ő tőle jön; vasut, gőzhajó tőle kölcsönzi csodaerejét; minden gép, mely alkot, teremt, a kőszén által él; ez teszi lakhatóvá a mindinkább elhidegülő földet; ez ád éjjeli fényt a világvárosoknak; ez az országok kincse, a föld utolsó adománya a tékozló emberiségnek.

Azért a neve «fekete gyémánt».

Berend Iván még atyjától öröklötte a bonda-völgyi kőszéntárnát, melyet az minden részvényes és segítő társ nélkül kezdett meg.

Csendes üzlet volt. A közeli hámorok, s egy pár vidéki város közönsége elfogyaszták rendes árért az évi termelést. Nagyobb kiterjedést adni a vállalatnak nem volt hivatott dolog, miután a tárna mind a fővárostól, mind a hajó- és vasutaktól távol esett, s így a nagyobbszerü fogyasztókra nem számíthatott.

Igy is behozott évenkint átlagosan tizezer forintot. Csinos jövedelem egy embernek, ki maga tesz a saját üzlete érdekében minden lépést. Azt azonban jól tudjuk, hogy ha mindezt másra bízná, először is tizezer forintot az igazgatásra elfizetne, és másodszor még egy másik tizezer forintot fizetne rá az üzletére, «veszteség» czím alatt. Ezt értik, a kik próbálták.

Hanem hát a gazda maga lát minden után, és érti a dolgát alaposan, és van kedve az üzletéhez. Három dolog, a mi ha együtt találtatik, azt mondják róla, hogy «szerencse».

Pedig nem «szerencse», hanem «önerő».

Berend Iván maga van mindenhez, a mi saját magának kell.

Mikor annak a kis koromlepte háznak az ajtaját beteszi maga mögött, mely lakásául szolgál: nem várja sem nő, sem gyermek, sem cseléd, még csak egy kutya sem. Maga van.

Maga szolgálja magát. Nagy úr! Nem szorul senkire.

Háztartásához nem kell cseléd. Ott eszik, a hol napszámosai, és abból az ételből, a miből azok. Az evést tartja a leghaszontalanabb időtöltésnek, hanem azért eszik sokat, mert erős testalkata, s a nehéz napi fáradtság követelik a megfelelő táplálékot; de nem szokott sokat válogatni az ételben, s sok időt tölteni mellette. Siet belapátolni a parasztkorcsmáros készitette ételeket, s aztán fűtve a gép! Külömbség az ő életrendje s a közmunkásé között csak az, hogy ő nem iszik semmi szeszes italt. Azok csak izmaikkal dolgoznak; de ő izmaival és agyával is. Szüksége van idegeinek egész erejére, nem bocsáthat rájuk alkoholt.

Ágyát nem szükség megvetni, hárs-ágy az, pokróczczal leterítve, takarója juhászbunda. Ruháit nem szükség tisztogatni, a szén csak ujra belepi. Mosni sem kell rá, vászonnemüje kékre van festve.

A ki pedig azt a szolgálatot akarná neki tenni, hogy szobáját összetakarítsa, az a legnagyobb merényletet követné el rajta. Szanaszét hever abban egymás hegyén-hátán kinyitott könyv, ásványdarab, természettani műeszközök, rajzok, képek és görebek. Hanem annak mindeniknek ott kell lenni, a hol van. Ő tudja már azt, hogy mi hol van, s a legcsekélyebb papirszeletkét, melyre valamit feljegyzett, sötétben is megtalálja a látszólagos zürzavar közepett. Nem szabad azokból semmit megmozditani.

Abba a kis oldalkamarába pedig még csak betekinteni sem enged senkit, mely vegytani mühelyét képezi.

Ki is értené e rejtélyes műszerek hivatását az őt környező emberek közül? Mit világit meg Locatelli lámpája? Mit számit fel Lavoisier tüzmérője, Berard gázhőmérték-hasonlitója? Mit tanit a csodateljes napspectrum? Mit mivel a Bunsen villanygép, mely a vizet elemeire felbontja? Mi lakik Wollaston villanytelepében? Mit idéz elő a hővillany-oszlop? És az a számtalan, csak a beavatott előtt felfogható titokszerü üst, katlan, lombik és kemencze, a sublimáló süvegkályha, az átlátszó üvegbuzogányok, agyag gyűrűiken, Berzelius vegytani mérlege, Woulff kéklő-leszürője, az élenyfuvó ætherlámpa, a folyékony széneny lehütője, a villósüritő cső, a kálium-kemencze, a zöldlőmeszenycsöveg, Marsh mirenykémlője, az elemvegybontó edények és mindezek között a legtitokszerübb lény maga az, a ki éjeket eltölt közöttük, vajjon mi szüksége van neki mindezekre?

Más halandó ember, ha kifáradtan megtér napi munkájából, jól esik neki, ha hozzáülhet az izletes estebédhez, ha megoszthatja falatját vidám feleséggel, csevegő gyermekkel, vagy legalább egy durmoló macskával; s ha jóllakott, legalább egy perczre kiül háza elé s egész napot a föld alatt töltve, egyet lélekzik az éj szabad párázatából; ez pedig, a mint haza jött bányájából, bezárja magát tudákos barlangjába, tüzet gyujt, izzót szít a gázfőző kemenczékben, vakító fényt gerjeszt górcsövei alá, köveket tör, nedveket főz és halálos légnemeket idéz elő, mikből egy lehellet elég a túlvilágba jutásra.

Vajjon mi üldözi?

Tán az aranycsinálás titka égeti agyát? Tán a bölcsek kövének rémképe kinozza? Tán annak áldozza álmait, hogy a szénenyből gyémántot jegeczítsen? Tán felismerhetlen mérgek pokolhatását kisértgeti? Tán a léghajózás titkán töri fejét? Vagy egyszerüen nem tesz egyebet, mint a szenvedélylyé vált tudás dæmonától hagyja magát ragadtatni s kutat, kisért, buvárkodik, míg megőrül bele, s a sivatag tudásban elhagyja futni maga fölött az életet, istenáldotta örömeivel?

Egy sem bántja őt ezek közül.

Ez az ember nem csinál aranyat, nem keres csodás meggazdagulásra való titkokat, nem főz mérgeket, nem bolondja a meddő kutatásnak.

Ez az ember egy nagy és az emberiséggel jóltevő titok forrását kutatja: hogyan lehet a szénbányák rémeit leküzdeni? Minő szerrel lehetne eloltani egy kigyulladt kőszénbánya tüzbe borult pokoltárnáit?

E titok üldözésében tölti el éjeit, ifjúsága, férfikora örömtelen éveit. Lehet, hogy belebolondul, lehet, hogy belehal; de a tudás, a melyet keresett, megérdemelte, hogy belehaljon, beleőrüljön; az emberiség nagy jóltevőjének, a kőszénnek szolgálatában történik az.

A tudomány rabjának is megvannak a maga élvezetei. Emésztő, idegrontó élvezetek, de túlvilági gyönyörrel járók. Csak e gyönyör teszi érthetővé azt a szomjat, mely a tudást keresi. Hogyan zárkózik be valaki egy érczgőzöktől fülledt oduba, s ifjú leányok, vidám czimborák helyett társalkodik lényekkel, kiket millió év és billió mértföld választ el tőle, olyanokkal, kik nem megfoghatók, olyanokkal, kiket el kell előbb társaiktól választani, hogy láthatókká legyenek, olyanokkal, kik még nincsenek, kiket még teremtenie «kell», és keresi a meleget nem a szívben, hanem a holt földben, és vére forr a szerelemvallomástól, melyet egy vegytani műtét sikerült házasságában a teremtő természet maga vall a merész halandónak! Bujálkodik a világalkotó elementumokkal, s gyermeket nemz a tüzek és vizek geniusaival!

És ez nem bűvészet többé, nem ördöngösség, hanem tudomány, az Istenbe mélyedés tudománya.

Ez esten Berend Iván egy új találmánynyal tett kísérletet. Ez a bolygód-rendszer magyarázata.

Egy mély és széles üveg-edény közepén van egy pörgetyü, melynek tengelye egy sárgás szinű gömböt fúrt keresztül. Ez a gömb szappan-, olaj- és alcohol-vegyitékből készült. Az olaj és alcohol könnyebb, a szappan nehezebb a víznél; a három egymással örömest egyesül, s ha helyes arányokban összevegyíttetett, lesz belőlük egy lágy gyurma, mely épen oly súlylyal bír, mint a viz, s így ott áll meg a vízben, a hova helyezik. Az egész lágyan marad s a vízben fel nem olvad.

Iván a pörgetyüvel elkezdi e lágy gömböt forgatni a vízben, mire annak két vége a tengelyeknél lassan behorpad, s oldalai kidudorodnak. Ezek a polusok és az egyenlítő.

A mint még erősebben pörgeti a gömböt, az egyenlítő annál jobban kidudorodik, utóbb lencse-élt kap; egyszer a lencse-él elszakad a gömbtől, s ott marad gyűrűalakban a gömb körül. A gömb ismét narancs-alaku lesz. Ilyen a Saturnus gyűrűje.

A pörgetyü tovább forgatja a gömböt, a róla levált gyűrű ugyanazon sebességgel forog vele együtt.

Egyszer a gyűrű szétpattan, s egyes részecskéi, nagyságuk, súlyuk szerint, kisebb-nagyobb távolba ellöketve, rögtön apró gömbökké idomulnak s mindenik apró gömb folytatja körútját az anya-gömb körül a vízben, s egyuttal forog saját maga körül.

Ime a nap és bolygói!

Iván félretette a kísérlő medenczét, s elővette jegyzőkönyvét.

Végig nézett benne, s az utolsó lapokon jegyezgetett, igazgatott.

Sok törlés volt e könyvben. Hisz a legbölcsebb természettudós is bolondságnak találja ma azt, a mit tegnap isteni megoldásnak vélt, s a tegnapi hypothesiseket a holnapi tudás letörli a tábláról. Pedig egész tudományunk ilyen letörölt hypothesisekből áll. Eppur si muove. Mégis mozog! Előre halad. És óriási léptekkel.

Sok bizzar, sok vakmerő tétel volt Iván jegyzetei között. Hanem egyet nem lehet tőlük eltagadni, azt, hogy volt bennük következetesség.

Azt mondta:

«Az egész világot a tűz tartja fenn. A nap maga s minden álló csillag nem egyéb, mint tűz. Teljesen olvadt állapotban levő anyag.»

«Élet, állati, emberi, növényi élet csak az önvilágtalan bolygódokon lehet, vagy azokon a láthatatlan központot képező sötét napokon, mik körül a kettős csillagok forognak. A leghirhedettebb csillagászok bizonyítják, hogy vannak napok, mik a földek körül forognak: maga a Syrius egy láthatatlan, de a mechanika törvényei által bebizonyitott lételü nagy, fénytelen égi test körül kering.»

«A napnak nem lehet lakható kérge, mint a földnek. Már csak azért sem, mert a nap óriási tömegének vonzereje mellett semmiféle életműszeres mozgás azon nem képzelhető. Egy magunkforma emberi alaknak súlya a napban négyezer mázsát tenne, s kétszáz lóerejü gőzgép kellene hozzá, hogy csak az egyik lábát fel tudja emelni, sőt egyáltalában meg sem tudna állani, hanem oda volna tapadva a porondhoz, s ember csak bas-relief alakban volna képzelhető a napban. Egy légynek pedig épen félmázsát kellene czipelni a szárnyaival. S ha a napban fák volnának, s azoknak az ágai mind öntött vasból volnának, akkor is elég volna egyetlen egy alma, mely ily fán teremne, hogy negyven mázsányi súlyával az egész fát kiforditsa gyökeréből.»

«A napfoltok nem bizonyítnak a nap sötét kérge mellett. Az érczkohó olvadékán is tünnek fel sötétebb és világosabb foltok, minők a napfoltok és a napfáklyák.»

«A földnek ugyanazok az alkatrészei, a mik a napnak. Ezt a napspectrum segélyével a chemia és optika egyesülten kiderítette.»

«A föld épen úgy szakadt el a nap testéből, mint a többi planéták, együtt váltak le róla, mint a Saturnusról a gyűrűi.»

«Egy égő tűzdarab volt mindegyik, önmagában világló, mint a nap.»

«De mi oltotta ki tüzeiket? mi foglalta körülöttük azt a szilárd, tömör kérget, mely a belső tüzet eltakarja?»

«Ha pusztán a világ-æther hidegsége okozta volna azt, akkor a nap maga is rég ilyen sötét burkolatot kapott volna».

«A tűznek tehát valami hatalmas ellenfele van a földeken, a bolygódokon.»

«Az üstökösöknek is mind bolygódoknak kellett lenni valaha, mik, részei a szétpattant napgyűrűnek, épen oly szabályosan keringtek a nap körül s forogtak öntengelyeik körül, mint a föld. Az első kéreg-alakulásnál végződhetett catastrophájuk. Mikor a plutói alkotás a bazaltréteget meghasítva, keresztültolta rajta a gránit tömeget. Száz bolygódnál sikerült ez a világteremtő műtét első legnagyobb próbája, azok között van a mi földünk s hat első ismeretes társa; százezernél pedig azon végződött, hogy a gránit hegylánczot a porphyron és bazalton keresztül taszitó erő hatalmasabb volt az ellenálló buroknál s kilövelt az összeszorult gáz a támadt nyiláson, a teremtés fele munkájában talált burkolatot levetve magáról, s annak darabjaiból támadt lebkövekkel teleszórva a naprendszert. Tán amaz asteroid-csoport, melylyel földünk augustus 13-án összetalálkozik, épen ily széthullott bolygó maradványa, mely szétszórtan folytatja az örök mechanica törvényszabta útját a nap körül, míg elszabadult lelke, a tűzlélek, mint üstökös bolyongja be a planétákon túli végtelen ürt.»

«Az üstökös útja nem tökéletes ellipsis, hanem spirál, csigaút. Az ellenálló világæther okozza azt. Egyszer e csigaúton minden üstökösnek vissza kell térni a napba, véglegesen bele hullani s vissza kell neki adnia a nem sikerült anyagot. Az 1860-diki óriási üstökös a naphoz már egy hatodrész nap-átmérőnyi közelségbe jutott, s meg fogják látni a földlakók, hogy legközelebbi visszatérésekor egyenesen bele fog olvadni a napba. Igaz, hogy nyolczezer esztendő mulva.»

«Az üstökös magvának anyaga még gáz sem lehet. Mikor elhalad az álló csillagok előtt, azok keresztülvilágítanak a testén.»

«Ha ez a test bárminő gáz volna, a csillagsugárnak törést kellene szenvedni, midőn eléje jut; de nincs semmi sugártörés benne. Tehát az nem lehet más, mint láng, mely folyton ég. Ha bárminő gáz volna, mikor az üstökös nyolczezer éves pályáját a bolygótalan világürben megfutja, negyvennégyszer nagyobb távolban a naptól, mint az Uranus: tízlábnyi lassusággal perczenkint suhanja végig tizenhétszer ezer millió mértföldnyi útját a világ-ætherben, mit nem melegit más, csak a csillagok, a mik között maga az a nap is, mely az üstököst fogva tartja, csak mint egy másodrendü csillag jelenik meg: ott e mérhetlen hidegben minden gáznak cseppfolyóvá s minden cseppfolyónak jegeczczé kellene idomulnia.»

«Igaz, hogy a polaroscop fényképletei szerint az üstökösnek visszavert fénye van. De hisz a lángnak is lehet visszavert fénye. Valamint hogy a Venusnak a naptól visszavert fényén kívül saját kisugárzása is van, s bizonyosan a földi északfény is átsugárzik a szomszéd csillagokig a kölcsönzött fényen keresztül is.»

«1842-ben két napig benne volt a föld egy üstökös lángsörényében, a nélkül, hogy abból valamit érzettünk volna.»

«Ha a kellő közepén menne keresztül az üstökösnek, az az üstökös elmulnék nyomtalanul, legfeljebb a föld gőzköre terjedne ki vele még nagyobbra s az által a zónák hőmérséke emelkednék ismét azon fokra, a mely alatt Siberiában pálmák nőttek s a megolvadó jégsarkak fenyegetnék egy új özönvizzel a szárazföldet.»

«De ez sem lehető. Az üstökös mozdulatlanul közelít a földhöz, de a föld nem ő hozzá. A földnek szabad tengelye van. Ha egy elpördített csigát kövecscsel meghajítunk, a csiga elrugja magától a kövecset s folytatja körfutását; ez a szabad tengely. Hanem ha két pörgő csiga ütődik össze, az kétfelé rúgja egymást, s kizavarja pályaköréből. Ha az üstökösnek is volna körforgása, akkor összeütődhetnék a földdel. Igy, a mint a föld gőzköréhez érne, mely nálánál sokkal tömörebb, a gőzkör, mely a földdel együtt másodperczenkint négy mértföldnyi sebességgel forog tengelye körül, messze ellökné őt magától.»

«Hanem az megtörténhetik csillagászi számitások szerint, hogy két planetáris üstökös, mely a bolygók körén belül jár, egyszer egymással összetalálkozhatik, s a halandók látni fognak egy mennyei csatát két üstökös között. Melyik ragadja el a másikat? Tán egygyéolvadnak, s csak a két külön fénysörény marad meg. Tán azok az üstökösök, a miknek kettős lángkévéje látszik, ilyen két összetalálkozott napszáműzött egyesülése. 1846-ban a Biela üstökösét a Mars a csillagászok szeme láttára osztotta kétfelé s csinált belőle kettőt.»

«És az is megtörténhetnék vele, hogy a holdunkkal találkoznék össze. A holdnak pedig nincs gőzköre, mely őt feltartóztassa, forgása is igen lassú. Az tehát megtörténhetnék, hogy a holdat és az üstököst láthatnók az égen összeütődni. És annak az lenne a következése, hogy az üstökös a holdunkat vagy odább vinné tőlünk még néhány ezer mértfölddel, vagy egészen közel hozná hozzánk, hanem a hold visszont az egész üstököst megtartaná magának s körülvenné vele magát, mint új atmosphærával. És akkor a hold is megelevenülne, lennének folyói, tengerei, növényzete, állatvilága, s látnók még e mi szemeinkkel tengereit kékleni, rónáit kizöldülni s tán gyorsabb forgást is kapna e találkozástól s tulsó oldalát is kezdené a föld felé forditani, és újra föléledne benne a kihalt tűz».

«Hát azt a tüzet mi oltotta ki?»

«Vannak légnemek, a miknek találkozása: tűz; és légnemek, a miknek találkozása: kialvás.»

«Ez a teremtés és ujrateremtés titka.»

«Ezért a titokért érdemes bejárni az üstökösök útját, a világ-æthert fel a napfoltokig, s aztán lefelé a föld rétegeit, keresztül kagylómészen, jura-képleteken, Caradoc-kovarczon, Venlock-agyagpalán, Ludlow-sziklázaton, Llandilo-palán, Aymestry-csillámmészen a kőszéntelepülésig, a hol már járnak, mint a felleg, mint az orkán, a tűzokádó és tűzfojtó szellemek.»

«Ezeket meghódítani! érdemes egy emberélet fáradságának.»

A MÁSIK FEKETE GYÉMÁNTOK.

Ivánnak ezen éjszakán nem volt szerencséje tudományos kisérleteivel. Számvetéseiben egyre csalatkozott s félórai munka után jött rá, hogy az alaptételekben hibázott el egyetlen betücskét. Az a betü azután az egész számlánczolatot összezavarta. Vegytani kisérletei sem sikerültek. Ügyetlenkedett. A tenyerét is megégette, mert az elszigetelő üvegnyél helyett a forró csiptetőt fogta meg. El nem tudta gondolni, mi lelte ma?

Mindig az a melancholikus paraszt-nóta járt a fülében, a mit az este hallott. A németek úgy hívják az ilyen fülből kimenni nem akaró vendéget, hogy «singedl»; mi nevezzük «dudolkának».

Beköszönt az a legpedansabb tudósnál is. Meghall egy nótát, s egész nap ki nem megy a füléből, ott hangzik minden tanulmányán keresztül, vele alszik el, vele ébred; s azon veszi észre magát, hogy minden syllogismusát annak a dallamára fogalmazza. Szeretne tőle menekülni, de nem lehet. Ahhoz veri az ütenyt a percz-inga, azt fujja az alcohol-lámpa, azt fütyöli a gőzgép szellentyüje, arra megy ki minden sor, a mit olvas.

A dallam maga oly egyszerü, tán a hangban kellett valami sajátságosnak lenni. Olyan busongó, méla és mégis meleg hang volt az, a mi ezt énekelte. Valami parasztleány lehetett.

Mindenesetre alkalmatlan. Zavarja az embert.

Holnap este meg fogja tudni, hogy melyik énekel a nők közül? s azt mindjárt lerendeli a szénizzasztóhoz. Onnan nem hallik ide a nóta; ha ugyan addig ki nem megy a fejéből.

Pedig nem ment ki.

Másnap a tárnába sietett korán reggel Iván; a légváltó kemencze derekasan működött, már csak egy tizedrész könlég volt vegyülve a tárnák levegőjéhez, s a szelelő kapukat félig be lehetett csukni. Iván ráért a tárnán kivül tölteni az időt.

Mikor a délharang jelt adott a munkásoknak a szakma félbenhagyására, megint felhangzott az a boszorkányos nóta. Az ebédre siető pórnők között énekelt valaki.

Gyönyörü, tiszta csengő hang volt, mint az erdei rigóé, a kit még nem tanítottak kintornára énekelni, csak a maga vad dalait csattogtatja.

A leányok közül, a kik csoportban haladtak el előtte, könnyen kiveheté az énekest.

Egy fiatal leány volt az, legfeljebb tizenhat éves. A kék mellényke a legtökéletesebb szűzi formákat tünteté ki minden szorongató vállfüző nélkül, s a mint kurta piros szoknyájának egyik szeglete munkaközben övébe fel volt tűzve, a még kurtább ing térden felül engedé láttatni lábait. Azoknál tökéletesebbet Hébének nem faragtak. Karcsu, szük bokák, domboru lábfejek és egyöntetü szépségvonalak. A leány feje tarka kendővel volt körülkötve, s minden haja az alá szorítva. Arcza kormos volt a szénportól, mint a többieké, hanem e szénporon keresztül is meg lehetett becsülni a szépséget, mint a műértő megbecsüli a rozsdán keresztül az antikot. Sajátszerü bűbáj volt e vonásokban, szelidség és dévajság, szabályosság és kivétel, sűrű fekete kigyózó szemöldök és szelid, mosolygó, piros ajkak; földi szenny és túlföldi gloria.

S volt valami ez arczon, a mit nem takarhatott el a szénpor: az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség!

Mikor azokkal a szemekkel odavillantott Iván szemeibe, úgy érzé a tudós, mintha ezek a gyémántok valamit oda karczoltak volna arra az üveg-phiolára, a miben szivét tartogatja, jól conserváltan, érintetlenül. Azt az üveget még át is furja az a két fekete gyémánt.

A pórleány üdvözlé gazdáját s a jó nap kivánását mosolylyal adta, s mosolygó ajkai közül a legszebb fogsor gyöngye világlott elő.

Iván úgy érzé, hogy meg van igézve. Elfeledé, hogy miért jött ide s mit akart mondani? Megállt egy helyben s utána nézett a távozó nőknek. Várta, hogy visszatekint még egyszer a leány. Az visszavette volna az igézetet. Mert jegyezze meg magának minden leány, hogy az első nyíl hegyét, a mit első tekintetével a férfi szivében hagyott, ha visszanéz rá, ismét kivonja abból. A férfi azt fogja rá mondani: «Közönséges nő!» s elvesz a varázslat.

Hanem a leány nem tekintett rá vissza, pedig egyik társnője, ki háta mögött ment, nevén is kiáltá: «Evila!» arra sem fordítá vissza fejét. A társnő csintalan dolgokat suttoghatott fülébe, a leány csak vállat vont azokra. Azután társnőivel együtt letelepedett a hosszu, nyitott szinbe s ott leült a földre és előkereste tarisznyáját, kivett abból egy darab fekete kenyeret meg egy füzfa-almát, és ebédelt.

Iván ámolyogva tért haza. Először életében jutott eszébe, hogy milyen üres ez a ház. A csillagrendszer nem érdekelte most. Maga is olyan pályakörében megháborított bolygód-formán érezte magát.

Mindenről jegyzéket szokott vezetni. Volt egy könyve, melyben minden munkásának kiléte be volt jegyezve. Ezt is practicus indokból kezelé. Tudta, hogy a jó erkölcsü, becsületes munkás drágább bér mellett nagyobb haszon, mint a korhely és gyanus, olcsó díjjal. Azért minden egyes munkásáról fel szokta jegyezni, a mi annak magaviselete felől megtudható volt.

E név után: «Evila,» ez a jegyzet állt: «Fiatal árva; keresményéből tartja nyomorék öcscsét, a ki mankón jár s fulladva beszél. Városba nem jár.»

Bizonyosan látta ő már azt a leányt másszor is, de nem ügyelt rá. Hisz minden szombaton maga szokta kifizetni munkásainak a bért, olyankor a számoktól nem látja az ember a szemeket.

De hát most hogyan látta meg e szemeket?

Jegyzőkönyvében ezuttal nem szaporodtak a vegytani és csillagászi tanulmányok. Hiszen több ága is van még a tudománynak. Például az archæologiai mysticismus.

Egy geologra és antropologra nézve az is nagyon érdekes, hogyan rajzolták a teremtés munkáját a régi bölcsek? Mit képzeltek ők az özönvíz előtti időkről?

Mammuthokról és Saurusokról ők nem tudtak még semmit. De tudtak az angyalokról és ördögökről, az óriásokról és Isten fiairól. A mysticismus az «elesett angyalok»-at nevezi «Isten fiai»-nak. Egy régi iratban Egregores a neve azon angyaloknak, kik elhagyták az eget a földért s lejöttek édessé tenni a bűnt. Ha férfi angyal volt, nő nem tudott neki ellenállani, ha nő angyal volt, minden férfi meghódolt neki s sietett vele elkárhozni. Járed idejében jöttek le az égből, a Haemon hegyéről szállva alá. Kétszázan voltak. A halandók és bukott angyalok ölelkezéséből származtak az Eliudok, Nephitimek és óriások. Az óriások emberevők voltak. Az elpártolt angyalok közt legbűnösebb volt Azáel, a legcsábitóbb Szemiázáz; mind a kettő megkötözve fekszik a Dudáel puszta közepett, eltemetve nehéz kövek alá, Rafael és Michael angyalok által. S ott fognak feküdni hatszáztiz emberöltő időn keresztül, s akkor megitéltetnek az Úr által. Kainán fiai voltak a legelsők, kik a lángruhákba öltözött női angyaloktól elhagyták magukat csábíttatni, s azontúl égett a föld lábuk alatt, bárhova léptek.

Milyen együgyü mesék, miket a hajdankor tudósai olyan komolyan adtak elő.

Hisz a diluvium előtt még ember nem is élt. A Nephitim és Eliud lábszárcsontjai nem mások, mint az ős szarvorru maradványai, s ha az Egregores vezérükkel, Szemiázázzal hatszáztiz emberöltő időre voltak fogságra itélve, az az idő ugyan régen eltelt, s most már kellene látnunk őket.

De hát nem látjuk-e őket? Nem járnak-e közöttünk? Ki tudja azt? Ez az arcz olyan, mint azoké lehetett.

Ilyennek adhatja a képzelet az ördögök arczát, a mikor még angyalok voltak!

Mennyei fény és pokoli árny, mely egyesülni akar a földi életben.

Az egész Nephitim és Eliud traditió mese, absurdum, chimæra! Hanem ezt az egyetlen egy arczot semmi geologia, archæologia el nem birja disputálni innen! Ez a Nephitim leánya!

De hát mi ez, egy komoly, egy tudományosan képzett embernek az agyában? Ez a minden rendszeren keresztül-kasul száguldó phœnomen? Mi a neve ennek az új vegytani szüleménynek, a mi a számításon túl eredményül?

Szerelem? Az nem lehet. Az a bölcsek definitiója szerint két ellentétnek rokonszenve, a mikrokosmos középponti napja, mely életre melegít, stb. Tulajdonképen a bölcsek maguk sem tudják, hogy micsoda? De ahhoz két lélek találkozása kell, hogy szerelem legyen.

Tehát állati ösztön? Akkor ki venné figyelembe? A bölcs parancsol ösztöneinek, nem azok ő neki.

Kiokoskodta végre. Egészen szabályos és neutralis érzelem az, minden kábító sublimátum, s minden corrosiv præcipitatum nélkül. A szánalom érzete az. Szánalom egy szegény, fiatal gyermek iránt, ki apa, anya nélkül maradt, s kinek még a mellett egy szegény nyomorék testvért is kell tartani, a kit nem enged házról-házra koldulni, hanem haza hordja neki falatja felét; drága orvosságot vesz neki a patikában, s maga száraz kenyeret s fűzfa-almát ebédel mellette; és mégis jó kedve van, és erkölcsös, becsületes; még hátra sem tekintget. Óh! bizonyára Iván egészen megnyugtatta magát a felől, hogy mikor e szénlepte nájász-arczot meglátta, a szánalom mozdult meg szívében, s mikor e térden felül felleplezett nymphai lábszárakra tekintett, nem jutott eszébe más, mint az, hogy milyen kár e gyönge lábaknak a durva szénporondot járni.

Feltette magában, hogy ez egészen emberbaráti érzelmet nem fogja magától elutasítani, sőt azt engedi következetességre fejlődni.

A metaphysica szerint a jótékonyság, a szánalom és a hála: rokonérzelem a szerelemmel és a gyönyörrel; de épen azért, mert rokon, vele nem azonos, valamint nem azonos a testvérek közti szeretet a hitvesek közti szeretettel.

Valóban egészen más dolog szegény árva parasztleányokkal jót tenni, mint beléjük szeretni.

A következő szombaton este, mikor a munkások eljöttek heti-bérüket kivenni a gazdától, ki maga volt a pénztárnok is, Evila legutolsónak maradt. Ugy illett, mert ő volt a legfiatalabb.

A kis lakháznak volt egy nyitott folyosója, arra volt kitéve egy festetlen asztal, a melyre Iván le szokta számlálni a munkások bérét, beirva egy nagy vonalzott könyvbe, ki mennyit dolgozott, s mi jár neki érte?

Evila is odalépett az asztalhoz. Egy pár társnője, kivel együtt szokott hazamenni, ott várt rá a kapuban.

A leány most is úgy volt öltözve, mint egész héten; csupán a piros szoknya nem volt feltürve a végzett munka után. Arcza most is poros volt a széntől.

Mikor odaállt a leány az asztalhoz, Iván a jótékony nagylelküség philosophi nyugalmával mondá neki:

– Gyermekem! Én elhatároztam magamban, hogy neked ezentul kétszeres napibért fogok adni.

– Miért? kérdezé a leány, s azokat a nagy fellegbontó szemeket bámulva emelte fel rá.

– Azért, mert hallom, hogy egy nyomorék testvéred is van, a kit te napi-keresményedből tartasz; alig marad, a miből ruházkodjál. Tudom, hogy becsületes, jó erkölcsü leány vagy. Én azokat szeretem megjutalmazni, a kik jól viselik magukat. Mától fogva kétszeres napi-bért kapsz.

– De én nem veszem azt el! felelé rá a leány.

Most Ivánon volt a bámulás sora.

– Miért nem?

– Azért, mert ha ön énnekem több bért ád, mint társnőimnek, minden ember azt fogja mondani, hogy én önnek szeretője vagyok, s akkor én meg nem maradhatok a telepen társnőimnek boszantásaitól.

Iván egészen meg volt zavarva e naiv, természetes, egyszerü és merész felelet által.

Semmi mondanivaló sem jutott eszébe tovább.

Kifizette a leánynak a rendes heti járandóságát. Az egész közönyösen összehajtotta a forintos bankjegyeket, s ott az ő szemeláttára, legkisebb sejtelme nélkül a kaczérságnak, kétfelé nyitá keblén a ruháját s oda bedugta a pénzt az inge alá.

Azután jó éjszakát kivánt, bókot csinált és elment.

Iván szédelegve tért vissza szobájába.

Ezt a kedélyállapotot még nem ismerte. Sokat olvasott a világban is járt eleget, asszonyt is látott sokat, de azt, a mibe most jutott, nem birta magának megmagyarázni.

«Nem szeretné, ha azt hinnék felőle, hogy szeretőm! Fél, hogy akkor nem maradhatna meg a telepen. Tehát fogalma sincs még róla, hogy egy «úrnak» a szeretője nem hord többé a talicskán kőszenet a telepre. Azt sem tudja, hogy mi az a «szeretőnek» lenni? Hanem azt tudja, hogy attól őrizkedni kell. Mily komolyan beszélt, és hogy mosolygott hozzá! Sem arról nem volt tudomása, hogy mosolyog, sem arról, hogy komolyan beszél. Egy vadember az angyal stádiumában.»

«Azt már tudja, hogy szép; de azt még nem tudja, hogy ez a szépség mit ér? Beszél olyan dologról, a mit sejteni erény, de már tudni bűn.»

«Mennyivel különböző a többi némberektől! Selyemben és mezítláb-járóktól egyformán.»

«És a mellett valóságos mintaképe a bibliai Évának. Nem a milyennek azt az archæologok összerakják, hanem a hogy azt a költők legnagyobbika, Mózes, képzelmében megteremté. Az az Éva, a ki még nem tudja, hogy a mezítelenségért pirulni kell, a szépség typusa vadon, őseredetiségében, mosdatlanul. A ki még hajába nem rak szalagot, nyakára kagylót. A ki még a paradicsomban gyanútlanul jár-kel, s a kigyóval játszik. A ki tökéletes asszony egy férfiúval szemben, de még egészen gyermek önmaga előtt, s máris anyai szeretetre fejlődött egy nyomorék testvér irányában. Termete plasticai minta, arcza tele lélekkel, szemei varázslók, hangja érzelemgazdag, és kezében a targoncza nyele, lelkében a mindennapi kenyérkereset gondja: arczán a munka fekete rozsdája, és dalaiban útféle ostobaságok.»

«Milyen kár érte!»

És azután azt is utána gondolá:

«Milyen kár másnak!»

Iván egészen ki volt forgatva régi kedélyhangulatából.

A megszokott, magas földöntúli szellemek elhagyták s meglepték helyette, a kiket eddig nem ismert. A daemonok, a kik szent Antalt kisértették a pusztában. Az álmatlan lidérczek, a forró vér koboldai, kiket az ascéták szeges cingulumokkal űztek ki elfoglalt lakhelyeikből, kiknek ellenharczosául a testkinzó remeték maró hangyákkal rakták tele öltönyüket.

Mindenütt az a csábító alak állt közötte és a hideg tudomány eszközei között. Ha vegytani kisérleteihez fogott, ha az olvasztó kemencze alá fekete szenet rakott, s e szén elkezdett izzóba átmenni, abban is azokat a fekete szemeket látta, a mik izzanak és égetnek. Ha az összeköttetéseikből szabaduló gázok sistergése elsüketíté füleit, úgy tetszék neki, mintha azon keresztül is az ő szavait hallaná, s midőn kezébe vette a tollat, hogy természetrajzi képleteket rajzoljon vele tanulmányai szélére, egyszer csak azon vette észre magát, hogy azt az arczot körvonalozta oda, és jól eltalálta vonásait.

Akármit vett elő, az visszavezette e gondolathoz.

A penészszagu könyv, mit szórakozására elővett, hirhedett férfiakról beszélt neki, kik őrjöngtek nem rangjukhoz született asszonyokért. Douglas lord egy juhásznéba szeretett, s minthogy az nem akart ő érte herczegnővé lenni, a mylord lett annak a kedvéért juhászszá, s őrizte vele együtt a juhokat. Pelletiér gr. egy czigány-leányt vett nőül, s elment vele együtt utczai zenésznek. Bernadotte, svéd király, egy libapásztort kért nőül, s csak azon múlt, hogy az nem ment hozzá. Habsburg-Lotharingi János, császári herczeg, egy falusi postamester leányát vette nőül, egy másik osztrák császári herczeg egy provincziális szinésznőt. Nagy Péter czár neje egy falusi pap leánya volt. Egy Napoleonida egy mosónőt vett el, ki előbb szeretője volt.

És hát miért ne? Nincs-e a daróczban is szépség, kellem, hűség, igaz szív, mint a selyemben?

Ellenkezőleg! Nincsenek-e amott a magas vétkek?

Zoraia Albohacennel saját gyermekeit öleti meg; pedig királyleány volt. Faustina a lupanárt látogatta s bért szedett szeretőitől, pedig apja császár és férje divus (isteni) volt. Astorgas marquisnő férjének, mikor alszik, egy hosszu hajtűt szur a szívén keresztül. Semiramis temetőt alkot megölt férjeinek síremlékeiből. Ottó királyt a neje egy keztyüvel mérgezi meg. Nápolyi Johanna maga fonja meg a zsineget, melylyel királyi férjét megöleti; Jeanne La Folle pedig halálra kinozza hitvesét. Katalin czárnő megcsalja s megöleti uralkodóját és úrát. Hát a Borgiák, a Tudorok, a Cilleyek, a kiknek asszonyai mind arról nevezetesek, hogy Aphrodite övét koronájuk körül csavarva viselték?

S nincsenek-e a magas erények idealant?

Gaussin, a komédiásnő, ki a gazdag imádó charta blancajára a milliók helyett ezt irja: «örökre szeret!» Quintilie, a másik komédiásnő, ki elharapja nyelvét, hogy összeesküvő kedvesét el ne árulhassa a kínpadon. Alice, ki férje helyett párbajt fogad el és elesik. Az abelérák, kik kedveseikért mákonynyal ölik el magukat, és mindazok, a kik ide alant tűrnek, szenvednek, hallgatnak és szeretnek!

Még a philosophia és a história is Iván nyugalma ellen szövetkezett.

Hát még az álmok!

Az álom az a tündéri tükör, a melyben az ember olyannak látja magát, a milyen volna, ha saját vérére bizták volna, hogy alkossa meg magát. A kopasznak álmában haja van!

Az imádott alak, kit el nem birt érni ébren, azt kényszeríti megjelenni álmában és úgy jelenni meg, a hogy neki tetszik. Az álom a leggonoszabb kerítő.

A következett hét végefelé azt kezdte észrevenni Iván, hogy tökéletesen elvesztette jó, ép eszének a használatát.

Mentül jobban erőltette lelkét az abstract elméletekhez visszatérésre, annál jobban fellázadtak ellene dæmonai.

Utoljára egy este az történt vele, hogy mikor épen egy chlor-gáz kisérleten fáradozott, úgy aláfűtött a görebnek, hogy az szétpattant s úgy teleszórta üvegcserepekkel és parázszsal másfelé mélázó arczát, hogy nem győzte a támadt sebhelyeket teleraggatni angol flastrommal. Arra persze nem is gondolt, hogy az által egy cseppet sem lett szebb az arcza, hogy az orrán keresztbe egy fekete flastromszeletet ragasztott.

Már ezért komolyan megboszankodott magára.

Hisz az egy eszeveszett ember, a kivel neki dolga van; ennek végét kell vetni. Vagy így, vagy úgy.

«No hát, bolondulj meg! ha szerelmes vagy, hát azon majd segítünk. Vedd el a leányt. Bánom is én! Magam vagyok az egész familiám! nem parancsol senki. Vedd el, aztán lássunk egyéb dologhoz. Ez igy nem mehet tovább.

«Mesalliance!?

«Hat mértföldnyi kerületben nincs ember, a ki ezt a szót érti.

«Aztán, ha volna is?

«Jőjjön utánam a föld alá, mikor odalenn járok s koromtól fekete a pofám, aztán nézze meg, hogy pirulok-e miatta nagyon?»

A következő szombatig nem látta Iván a leányt.

Akkor, mint rendesen, ismét megjelent az, szokott találkozási helyükön, a nyitott folyosón, a fizető asztal előtt.

Ezuttal Iván, midőn leszámlálta Evila kezébe a hetibért, egyuttal fogva tartá az eléje nyujtott kezet. A leány mosolygott. Tán az Iván arczán keresztül-kasul raggatott fekete flastromokon.

– Hallod-e, Evila, még egyet akarok neked mondani.

A leány ránézett és hallgatott.

– Én téged feleségül akarlak venni.

A leány tagadólag ingatta fejét.

– Micsoda? szólt Iván kétkedőleg.

– Az nem lehet! felelt a leány.

– Nem lehet? Miért nem?

– Mert énnekem már van vőlegényem, a kinek el vagyok jegyezve.

Iván elereszté a leány kezét.

– Kicsoda az?

– Nem mondom meg! szólt a leány gyanakvó tekintettel. Mert ha megmondanám, ön bizonyosan elkergetné innen, vagy nem adna neki előmozditást. Pedig hamarább nem vehet el, mint a mikor tárna-legénynyé lesz.

– Tehát egy köznapszámos?

– Az ám!

– S te azt többre becsülöd, mint engem, a ki úr vagyok?

A leány vállat vont, fejét félrehajtá, szemszögleteiből egy kétkedő pillantást vetett Ivánra, mely azt még bódultabbá tette, s azután egész merészen rendbeszedte magát és megfelelt a kérdésre.

– El vagyok igérve régen, még az apámtól, anyámtól, s azt meg kell tartani.

– Ördög vigye apádat, anyádat! tört ki haraggal Iván; mit bánom én, mit igértek ők egy bivalynak. Én tőled kérdezem, akarod-e velem elcserélni a vőlegényedet?

Evila ismét tagadólag ingatta fejét.

– Nem lehet az! Az én mátkám dühös vad ember. Képes volna engemet megölni s önnek a tárnáját felgyujtani, mikor legjobban zúg a viheder. Jó éjszakát.

Azzal hirtelen elfutott a folyosóról, s a kapu előtt ácsorgó társnői közé vegyült.

Iván úgy vágta az asztalhoz jegyzékkönyvét, hogy annak minden sarka kiment a helyéből.

Egy pórleány, egy targonczatoló nőstény fenevad! Visszautasitja kezét és szivét!

És kiért?

Egy másik szurtos, rongyos, nyomorult, föld alatt furkáló parasztért! Egy vakandokért!

Iván nagy küzdelemre talált, midőn az éj magányában egyedül maradt.

Várt rá Asmodái és Leviathán.

Amaz azoknak az ördöge, a kik szerelemből megőrülnek; emez azoké, kik őrűltségből gyilkolnak.

Fellobogott benne az ascéta elfojtott szenvedélye.

Oh! őrizkedjetek a hideg, márványarczu szenttől, a nyugodt, szelid, becsületes embertől, ki az asszonyi arcztól félrefordul, ki az idegen bájak előtt lesüti szemeit, ki nem ohajtja azt, a mi a másé; mert ha annál egyszer kitör a lefojtott láng, az boszut áll, az kárpótlást vesz magának az eddig tűrt rabszolgaságért. A csélcsap szerelme kis kutya, hanem a remete szenvedélye oroszlán!

Ezzel az elszabadult oroszlánnal szivében járt-kelt egész éjjel szűk lakában alá s fel a tudás embere, le-ledobta magát nyugágyára, de nem pihenhetett meg; bőszült dæmonai tovább üldözték.

Eszébe jutott mindaz, a mit ritka incunabulákból olvasott, a rémtörténetek szentnek hiresztelt emberekről, kiket egész környék tisztelt, becsült, s kik egyszerre egy pár fekete szem miatt megbolondultak, s sorba mentek a hét főbünön, s csináltak belőle hetvenhetet; az őrjöngőkről, kik Isten tiltó kezén keresztül törtek szenvedélyük tárgya után. Eszébe jutott a Cenci történet, átkozott vérrel lemosott átkozottabb csókok. Ninon fia, ki megölte magát, mert anyját szépnek találta; Oedipus és Myrrha, Salomé, szent János fejével egy táncz jutalmául; Thamár, Absolontól széttépett ruháival; Dinah, egy kiirtott város férfihulláinak halmán; Iréne szultána mosolygó feje, leütve szerető férje által… De minek a szent mesék? hisz itt van Pitaval! A rettenetes lélektani talányok, a hol rögtöni az átmenet a szentből az ördögibe.

Iván tudta érteni, tudta érzeni annak a lelkésznek szívháborgásait, a ki megszeretett egy szép parasztnőt, gyónás ürügye alatt magához csalta, egy csókért megölte, s azután nem tudta hova elrejteni a hullát. Széttépte darabokra, a hányat, annyifelé dugta. Egyet vízbe dobott, mást elásott, harmadikat elégette.

Oh! ő ezt mind meg tudná tenni. És ügyesebben, mint az a pap.

Vannak édes mérgek, rejtélyes varázsitalok, mik a vérbe tüzet gyujtanak, s a szemérmetességet eloltják. Ő ismeri azokat. Nemcsak Bánkbán feleségét ronták meg azzal. Hanem az, a kit ily méreggel Astarte mysteriumainak megáldoztak, megőrül, elszárad, elvész utána.

De az nem jönne napvilágra soha.

Hát ha elvész, meghal, megölve ott marad? a hulla, a kitől már nincs kérni semmit! akkor igen jó csendes hely van a számára.

Mikor az a tó a kőszénbarlangban visszavonul, a rejtélyes odu labyrinthjában nem egy olyan hely van, a hova egy megölt leány holttestét el lehet rejteni. Ott nem sejtheti, nem keresheti senki. Ez a víz nem árulkodik, ez a sír nem veti fel halottait. Csak késő századok mulva, mikor már ezeket a sziklákat is feltépik, fognak majd ráakadni egy emberi holttestre, mely kristálylyal van bevonva s maga is kővé vál s hogy fognak az akkori idők tudósai teleirni foliánsokat a felől, hogyan került az eocene korszakán alul, a kőszén és porphyr-alak lások közé egy emberi alak?

Hahaha!

Nevetett. Odáig jutott.

Vagy pedig úgy tenni vele, hogy vegytani úton kivonni az egész testből azt, a mi ércz, kohóban, olvasztó-kemenczében, lombikban egy maradék salakot higgasztani le belőle, s abból azután egy karpereczet készíteni, s viselni a kéz csuklóján az egész leányt örökké.

Ez volna még a kézfogó; ez volna a házasság!

Mit?! Ha szabad volt ezer meg ezer csillagnak fellázadni az Isten ellen, a nap ellen, kirugni a pályakörből s egy őrült parabolával kirohanni az álló csillagok közé, hát egy embernek ne volna-e szabad?

Iván úgy érzé szivében, mintha ő volna az az üstökös, kit önlángja a végtelenbe visz. Úgy dobogott, úgy hullámzott e szív, mint mikor egy rabszolga elszabadul s saját urát lába alá taposva, annak parancsolatokat ad.

Jaj annak, a kit útban talál!

Iván az ágyon feküdt, őrült szívdobogása felkölté onnan.

Hát «ki» az a szív?

Én vagyok-e «ő», vagy ő az «én?»

Iván felmagasult s nehéz öklével, pedig jó férfi-ököl volt! úgy ütött egyet a szivére, mintha gonosz ellenségnek lett volna szánva az ütés.

Hallgatsz?!

Ki itt az úr? Te-e, vagy én?

Végezd a dolgodat, szolga! Én vagyok a te urad és királyod! A te dolgod pedig semmi egyéb, mint a kék érből felszivattyuzni a carbonicumot, átkergetni a tüdőre, a tejmirigyből átszívni a chilust, vért alkotni belőle, az artériákat ébren tartani, a vénák zsilipeit kinyitni! Bajodat atrophiának, hypertrophiának hivják, de úr nem vagy itt! Mert az úr az akarat!

És midőn szivét oly kegyetlenül megütötte e férfi, úgy tetszett, mintha saját magát, mint egy bűvtükör alakját látná megjelenni maga előtt, s e másod-alakjával saját énjének kelne küzdelemre. Mintha az a bűnszomjas arcz szemei előtt állna idegen emberként, ki saját vonásait. rabolta el.

S midőn öklét fenyegetőleg maga elé taszítá a levegőbe, mintha az előtte lebegő tüneménynek adna ütést, lezúzót, megsemmisítőt, s mintha mondaná neki: «Többé ily arczodat ne lássam magam előtt».

És azzal, mint a mágusz a meghódított dæmont, kényszeríté szivét, hogy leüljön vele az iróasztalhoz csendesen, és figyeljen nyugodtan a prózai számadások tételeire, és kisérje elvont figyelemmel a hideg kétszerkettő örök igazságait, míg körüle a vérben és rózsafényben uszó légkör lassan áttisztul és átlátszó lesz, mint a világ-æther, melyen keresztül vonulva hallatják a planéták a nem emberi hallműszereknek szóló sphærák zenéjét.

AZ EMBEREVŐ.

Ivánt a reggel szürkülete még iróasztalának lámpája előtt találta.

Mikor a hajnalfény és a lámpa már kettős árnyékot kezdtek vetni papirjára, eloltá a lámpát.

Hazatért magához.

Lelkében ki volt egészítve a terv, a mit végrehajtani fog.

Tiszta, angyaloktól jóváhagyott terv.

Vasárnap reggel volt.

A szénizzasztók gépei ilyenkor pihennek. A nagy vízmedencze, mely a gőzszivattyúkat táplálja, vasárnap reggel a munkásoknak van átadva, hogy abban a hetes szennyet magukról lemossák.

Hat órától hétig a női munkásoknak van átadva a medencze langyos hulláma a fürdésre; azután fél nyolcztól kilenczig a férfiaknak.

E nagy medencze szivattyúgépéhez vezető kulcsot szombat este Ivánnak szokta átadni a gépmester. Kiváncsi, pákosz, alkalmatlan ember ne férhessen oda.

Ivánnak soha sem jutott még eszébe, hogy e kulcsnak hasznát lehetne venni.

A szivattyúgép fülkéjéből egy tükörüveg ablakocska nyilik a medenczére. Innen lehet a gépből kitekinteni, ha nincs-e a medencze vizállása megzavarva, mikor a szivattyúk működnek.

Pedig ott vasárnap reggel hat órakor olympi látvány lehet!

Evila is ott van!

Iván leakasztá a szegről a kulcsot, és zsebébe dugta.

De nem hat és hét óra közti időben, hanem nyolcz óra után. A férfi-munkásokat akarta meglesni.

Miért?

Mert tudta azt a szokást a tárna népe között, hogy a kinek szeretője vagy jegyese van, az annak a nevét a mezetlen testére szokta tűszurásokkal kipontozni. Azt az embert akarta megtalálni, a ki Evila nevét viseli.

Honnan került tárnamunkásaink közé ez a vad indián gyöngédség? Régi ez már. Más európai népnél is megvan.

A férfiak kedveseik nevét vállaikra, karjaikra tætovirozzák, tűszurásokkal, miket aztán tetszés szerint czinoberrel, vagy berlini kékkel bedörzsölnek. Az ilyen irás aztán ott öröklik. Többnyire egy páros szív, nyillal átlőve, vagy két galamb, vagy a bányászjelvények: kalapács és csákány vannak a név fölé pontozva.

Nők közül csak azok utánozzák ezt a divatot, a kik nem mennek férjhez. Ők nem a karjaikra pontozzák ki a nevet és jelvényeket.

Néha aztán úgy jön, hogy az örökre odairt nevet jól esnék letörölni az albumról. Az is egyszerű dolog; hólyaghúzó flastromot ragasztanak az egész névre, s az aztán leveszi az irást, a pergamennel együtt. Nő helyébe új bőr, s új nevet lehet rátætovirozni. Valóságos palimpsest.

Némelyik azonban nem olyan scrupulosus. Alája pontozza az új nevet a réginek, s hagyja nőni a lajstromot, míg minden üres tér megtelik vele.

Ivánnak nem nagy fáradságába került megtalálni azt, a mit keresett. A mint a koromlepte alakok lemosták vállaikról a szennyet, mindjárt megtalálta az egyiken Evila nevét. A név betüi kékek voltak, a kettős szív fölötte piros.

Az egyike volt a legértelmesebb, legszorgalmasabb munkásoknak. Igazi neve Szaffrán Peti, gúnyneve társai közt «az emberevő».

Iván előtt rég feltünt ez az ember, sajátszerű magaviselete által.

Hallgatag volt, soha sem szokott senkivel feleselni. Ha gunyolták, ha ingerkedtek vele, hallatlanná tette, látott dolga után. Nem panaszkodott semmi bajáról, s nem járt a többiekkel sem templomba, sem korcsmába.

És különös ellenszenve volt a gyermekek iránt. A mint egy közelébe akadt, azt űzte, kergette, fogakat vicsoritott rá s megdobálta, a míg érte. Féltek is tőle valamennyien. Gyermekes asszonyok dugták előle porontyaikat, mikor már jött.

Pedig különben igen jól ki lehetett vele jönni mindenkinek.

Iván megtudta, a mit keresett, s azzal hazament és kapujába kiállva, várta, míg a tárnamunkások egész csoporttal megindulnak a közel faluba, a déli misére. Látta Evilát is köztük.

Hideg vérrel vizsgálta már, tudományosan meghatározva magában, hogy az egész különösség, a miért ez az arcz oly feltünő, onnan ered, hogy az több faj sajátságainak keverékét egyesíti magában. Ilyen külön emberfaj-typus Cuvier szerint van három, Blumenbach szerint öt, Prichard szerint hét, és Desmoulin szerint tizenhat.

Az előttünk álló alak valami vegyülete az ural-altajinak az aramæivel, némi vonatkozással az austro-kaukazihoz. A kicsiny kéz, láb, a karcsu termet, a keskeny, gömbölyü homlok, az emelt finom orr, a finom fekete haj: azok az ind typusra mutatnak; hanem a felvetett felső ajk, a kigyóvonalu szemöldök a szláv-scytha eredetről tanuskodik; az égő nagy szemek az aramæi race tulajdona; az áll, az arczszín a malay-i faj sajátsága, melyen azonban uralkodik a kaukázi faj kizárólagos kiváltsága: az elpirulhatás. Csak a kaukázi fajnak adatott meg, hogy el tudjon pirulni s ennek saját magyarázata van a sejtszövet alakulásában.

Ezt magyarázta meg magának Iván, mikor Evilát ismét meglátta maga előtt elhaladni.

«Hát a vőlegénye miért nem kiséri a leányt a templomba?»

Az leült a tárna légtisztító kemenczéje elé, s két tenyerébe támasztva állát, bámult a világba.

Iván odament hozzá.

– Jó reggelt, Peti!

– Jó reggelt.

– Hát te mit csinálsz itt?

– Hallgatom a szelet, a mi a föld alól jön.

– Hát te miért nem mégy a templomba?

A munkás felnézett az urra s azzal felelt neki, hogy:

– Hát ön miért nem megy a templomba?

– Én kálvinista vagyok, s nekünk itt nincs templomunk.

– E szerint ön el fog kárhozni.

– Mikor egyedül vagyok, imádkozom.

– Én pedig soha sem szoktam imádkozni.

– Miért nem?

– Mert nem vétek senkinek, nem lopok el semmit, s ha van Isten, az jobban tudja, hogy nekem mi jó, mint én magam.

– Nincs igazad, Péter! Ebben a dologban külömbség van a tanult ember és a természet fia között. Engem minden bajomban, minden kételyemben megnyugtat a tudás, a bölcselkedés; minden kisértetben megóv a tapasztalt ész, a következmények előrelátása; de a magad sorsu ember nem úgy van; ki nem bir egyéb tudással, mint a mit kézimunkája körül gyüjtött, annak szüksége van hitre, reményre, vigasztalásra, bűnbocsánatra.

– Azt a pap nekem mind nem tud adni, szólt a munkás mogorván, s térdeire fektetett két karjára tette féloldalt arczát, s úgy tekinte vadul Ivánra.

Iván leült melléje a gerendára, s vállára tette kezét.

– Neked valami nagy bajod van, Péter.

– Az van.

– Valami nyomja lelkedet?

– Lelkemet, testemet, mindenemet.

– Titok?

– Nem titok. Ha meg akarja ön hallani, elmondom.

– Gyilkosság?

– Több annál.

– Nem veszélyes rád nézve, ha velem közlöd.

– Akár a piacz közepén kibeszélhetem; emberi hatalom nem bánt engem azért. Tudják felőlem elegen! Ha nem restell ön vele vesződni.

– Mondd el.

– Rövid történet az. Mikor húsz éves suhancz voltam, elmentem szerencsét keresni a tengerre; beálltam egy trieszti gőzösre fütőlegénynek. Braziliába mentünk lisztteherrel. Utunk odáig szerencsés volt; visszajövet megrakodtunk kávéval, gyapottal. Az egyenlitőn innen útba kapott bennünket egy tornadó, gépünket tönkre tette, árboczainkat letördelte, a hajót egy zátonyra verte s ott elsülyeszté. Egy része az utazóknak a dereglyén menekült odább; nem messze mentek, midőn a dereglye elsülyedt, s mind belefult a vízbe. A másik rész a tört hajó roncsából tákolt össze egy tutajt, s annak a hátán bizta magát a tengerre. Ezen a tutajon voltam én is. Harminczkilenczen voltunk együtt; köztünk a hajóskapitány, a kormányos, azután egy rio-janeiroi fiatal kereskedő, feleségével és egy kis három esztendős fiával. Több asszony és gyermek nem is volt velünk; mert a többiek a dereglyébe furakodtak, vesztükre. Ah! dehogy vesztükre! Boldogságukra! Hamar végeztek. A harminczkilencz közül kilenczedmagammal szabadultam meg. Bár ne szabadultam volna!

«Nyolcz napig hányódtunk a tutajjal a tengeren. Hajók mentek el mellettünk a láthatáron, a mik nem vettek bennünket észre. Akkor szélcsend állt be, s mi mozdulatlanul oda voltunk szegezve a sík tengerhez, egy csepp ivóviz, egy harapásnyi eledel nélkül.»

«Már akkor két nap óta nem evett senki semmit. Tizen már meghaltak éhen, ragályban.»

«A kilenczedik nap sem hozott menekülést; a nap égetőn sütött felülről és a tengerből vissza s felforralta agyvelőinket.»

«Este elhatároztuk, hogy egyet magunk közül feláldozunk; a kit a többiek meg fognak enni. Kalapba dobtuk neveinket, az ártatlanságra, a gyermekre biztuk, hogy huzza ki a nevet.»

«A saját nevét huzta ki.»

«Engedje el, uram, az ezután következtek elmondását. Sokszor, mikor végig álmodom azt, egész odáig, a hol a szerencsétlen anya megátkozott valamennyiünket, hogy soha ne legyen nyugalmunk e rettentő vendégség után, kiugrom ágyamból, s nekifutok az erdőnek és várom, hogy mikor változom át farkassá? Az jó volna nekem.»

«Csak kilenczen maradtunk élve ez átkozott lakoma résztvevőiből.»

«Ez nyom, ez éget, ez él bennem mindig.»

«A saját véremen kivül még egy idegen embernek a vére jár benem.»

«Rettenetes gondolatok üldöznek. A végitélet napján hogy fog egy csontváz sorba járni és elrabolt testét huszonhét embertől visszakövetelni!»

«Aztán az iszonyatos! A megevett emberhús-darab odabenn éhezik!»

«Én értem a kannibalok gyönyörűségét! Nem láthatok meg egy piros pozsgás gyermeket a nélkül, hogy eszembe ne jutna: hejh, milyen harapás esnék ennek a kövér vállába. Ha pedig egy nyávadt, beteges kölyket látok, épen elfog a düh: hát ennek miért kell élni? nem lehetne ezt mindjárt…»

A beszélőt itt elhagyta az emberi szó, csak ajkainak felnyitása, fogainak összeharapása s fejének marczangoló megrázása mutatá, hogy mit akart mondani, fenevadi mordulás mellett.

Azután összeborzadt és felállt; keblébe dugta mind a két kezét.

Kis vártatva nagyot sóhajtott s így szólt:

– Már most mondja meg ön, uram, hol van ennek a bajnak a számára templom, hol patika? pap, a ki megbocsássa? doktor, a ki meggyógyítsa? Elmondtam a papnak, az meghagyott vele, hogy bőjtöljek, vezekeljek; elmondtam a doktornak, az azt mondta, ne igyam pálinkát s vegyek köppölyt. Nem ér az semmit, az még rosszabbá teszi a dolgom.

– Én tanácslok neked valamit! szólt Iván. Házasodjál meg.

Szaffrán meglepetve nézett urára s gyönge villanata a mosolynak jelent meg arczán.

– Magam is gondoltam arra. Talán ha saját gyermekeim lennének, elmulnék tőlem az iszonyat a gyermekek irányában.

– Hát miért nem teszed azt?

– Hja! «Szegény ember szándokát boldog Isten birja.» Mikor két koldusból egy pár lesz, akkor kétszeres koldus mind a kettő. Elébb a betevő falatról kell gondoskodni.

– Az is megjön. Te szorgalmas, értelmes munkás vagy. Én tégedet már régen akartalak előmozditani tárnalegénynyé; csak arra vártam, hogy megnősülj. Nálam elv, hogy nagyobb fizetésekre csak nősülteket alkalmazok. Tapasztaltam hogy ha nőtlen legényt juttattam jobb fizetésbe, az rendesen a fölösleg által elkorhelyedett, iszákos lett. A nős munkásban pedig jobban lehet bizni. Nem is olyan könnyen hagyja el a helyét. Hát gondold meg a dolgot. A mely vasárnap bejelented nálam, hogy ma fognak kihirdetni a templomban a mátkáddal, az arra következő hétfőn, mint tárnalegény fogsz működni a tárnában, s külön házat kapsz lakásul.

A munkás arczán egyszerre végigcsordult a köny. Leesett térdre Iván lábaihoz s annak térdeit átkarolva, zokogott s érthetetlen hangokat fuldoklott közötte.

– Nos? Hát? szólt Iván egy jótékony buzdítással. Ma is egy vasárnap. Nem gondoltál semmit?

A munkás felszökött térdeiről, s megtörlé szemeit, mintha látni akarná gondolatait, miket agyában eligazitani nem bír.

Iván segített rajta.

– Még nem kezdődött az isteni tisztelet, még útban vannak a templom felé, ha nagyon sietnél, a templomajtó előtt beszélhetnél a mátkáddal és a pappal is.

A munkás nem szólt semmit, csak egyszerre neki indult a futásnak; nem is az úton, hanem a torony irányában. A kalapját is ottfeledte; még azt is Ivánnak kellett hazavinni, hogy el ne veszszen.

Iván utána nézett a szaladónak, míg a völgy rekettyéi el nem fedték szemei elől.

«Milyen boldog ez!»

Azután lakába tért. Beirta üzleti könyvébe, hogy Szaffrán Péter, eddigi tárnamunkás, jövő héttől kezdve tárnalegényi fizetésbe kerül, s helyébe egy tárnamunkás fogadandó.

«Nos, hát meg vagy-e velem elégedve? kérdezé tőle a szíve. Te kegyetlen, parancsosztogató nagy úr?»

Iván pedig gyanakodó volt s azt mondta a szívének:

– Nem hiszek én neked. A mióta már egyszer jégre akartál vinni. Ezentul vigyázni fogok az utaidra. Hát ha arra gondolsz most, hogy az a leány, mint menyecske is elég szép fog lenni, s akkor nem lesz olyan drága s hozzájárulhatlan. De bevágom az utadat. Engem nem csalsz meg többé. Megállj csak!

És azután ismét tanácsot kért Iván üzleti könyvétől, s úgy találta, hogy az idei bruttobevétel emelkedése megengedi azt a fényüzést, hogy egy tárnafelügyelő szereztessék az üzlethez, ezerötszáz forint fizetéssel.

Az az iránti felszólitást rögtön megirta, s felküldte néhány külföldi német és franczia hirlapba hirdetményképen.

Igy nem fog többé mindennap közvetlenül érintkezni munkásaival.

A PÉNZCSINÁLÓ.

Két hétre azután, hogy Iván hirdetményét a külföldi lapokba iktatá, épen egy szombati nap reggelén, jön hozzá Péter és jelenti, hogy két idegen úr érkezett ide, a kik a tárnát meg akarnák nézni. Külföldiek lehetnek, mert egymás közt francziául beszélnek. Péter a francziához is sejtett valamit, hajdani matróz-életéből.

– Mindjárt szolgálatjukra leszek, szólt Iván, ki épen akkor valami zöldes nedvet csepegtetett le hegyes nemezsüvegben. Csak addig öltöztessétek fel őket a szokott bányászgunyákba. A tárna nem divat-toilettehez való.

– Már az megtörtént, csak önre várnak.

– Megyek. Hát a te dolgod mennyiben van már? kérdé Iván, midőn útnak indultak.

– A házassággal? Egészen rendben van. Holnap hirdetnek ki bennünket a templomban harmadszor.

– S mikor esküsztök?

– Hát most épen advent van. Azalatt tiltja a pap a lakodalmaskodást, hanem vizkereszt után az első vasárnap átesünk rajta. Magamnak is jól esik az a kis haladék, mert hát egy kis pénzt is csak kell azalatt gyűjteni. Ha az ember házasodik, faedény, cserépedény, egy kis télire való zsiradék csak kell a házhoz.

– Hát te soha sem takarítottál meg eddig a keresményedből semmit?

– De igen, uram! Már egyszer volt százötven forintom egy rakáson. A szájamtól fogtam el. A dohányt tagadtam meg magamtól, hogy tizest tizesre rakva, összegyüjtsek ennyit. Akkor idehozta az ördög az ujonczozó bizottmányt, s én az egész százötven forintomat a vizsgáló felcser markába nyomtam, azért, hogy adjon róla bizonyítványt, hogy fegyverképtelen vagyok, mert kancsalítok. Tudniillik, hogy tetszésem szerint tudok szemeimmel néhány perczig erőszakosan kancsalítani. Ezért felmentettek az assentálás alól. Ide ment a százötven forintom. Még az esküvés alatt is folyvást kancsalítnom kell; mert a pap csak úgy esket meg, mint fegyverképtelent. Ezt a rendeletet így adta ki az Isten a Horeb-hegyen.

– Jól van Péter. Majd egy kis pénzzel én is segíthetek rajtad.

– Köszönöm! De előlegezni nem szeretek; az olyan, mint mikor az ember délben megeszi a vacsorára valót.

E közben eljutottak odáig, a hol a két idegen úr várt rájok.

– Ah! Félix, te vagy az? kiáltá Iván, az egyik úrban régi ismerősére találva s szivélyesen megrázta kezét.

A régi ismerős, kit Iván Félixnek szólított, vele egykoru férfi lehetett; finom arczszine, fekete bajusza, művészien felkunkorítva, francziás kecskeszakálla, villogó, tűzteli sötétkék szemei még az elegáns öltözet fölé öltött bányász-gúnyában is elárulák a világfit; az egész szurtos burokzatból puszta fejtartásával kivált messziről az «úr!» Mikor megszólalt, meglepte az embert az, hogy csaknem gyermek-hangja volt, oly lágy, mint egy asszonyé, s oly csengő, mint a vaticáni énekeseké.

Félix sietett régi barátjának segítségére jönni az első találkozás legnehezebb pontjában.

– Megbocsátasz, hogy nem szállottam hozzád. Te a munka embere vagy, én pedig üzlet embere. Te nem tartózkodol itt uraskodásból, én pedig nem utazom itt mulatságból. Aztán teleped vendéglője igen tisztességes. Ime, bemutatom neked utítársamat, Rauné Gusztáv bányamérnök urat.

Iván ugyan lekötelezve érezte magát e mellőzése által a vendégszeretet igénybevételének. Volt ugyan házában régi időkből fenhagyott ágynemü elég, a mikben évek óta nem hált senki; talán némelyik kályhát a soha nem lakott szobákban be is lehetett volna fűteni; de mégis egész életrendszerét összezavarta volna, ha egyszer egy pár vendéget kellett volna ellátnia saját házánál. Erre a megeshető szerencsétlenségre nem is gondolt.

– Igaz, szólt egész nyiltsággal, hogy biz az én házam nincs vendéglátásra berendezve, hanem a telep vendéglője is az enyim: legyek szerencsés benneteket ott is vendégeimül fogadhatni.

– Elfogadjuk az ajánlatot, szólt Félix könnyeden, annyival inkább, minthogy úgy szólván saját érdekedben, saját hivásodra jöttünk ide! A napokban olvastam a journalok hirdetményei közt egy felhivásodat, melyben tárnafelügyelőt keressz.

– Igen! mondá Iván s kétkedve tekinte az egyik urról a másikra.

– No, én nem vállalkozom rá, mert nem értek hozzá, szólt Félix nevetve. Hanem utitársam, Rauné úr, hajlandó volna veled megegyezni; ha vállalatodat tehetségeihez mértnek találandja. Rauné úr régi ismerősöm; a creuzoti tárna növendéke, igen alaposan képzett férfi.

Rauné úr kevés szavu ember volt, a mire ezuttal annál több indoka lehetett, mivel hogy a két másik úr olyan nyelven társalgott, a mit ő soha sem hallott életében. Alacsony, szikár alak, földszinü arczczal, hegyes arczéllel, és ijesztő hosszúságra meghagyott kecskeszakállal.

– Én pedig igen köszönöm baráti érdekeltségedet irányomban, szólt Iván, s azután Rauné urhoz fordult, s a legfolyékonyabb francziául adá tudtára, hogy örülni fog, ha tárnatelepe minden részleteit személyesen megmutogathatja neki.

Azzal lementek a tárnába együtt. Késő délig odalenn jártak. Két szakember tartott egymás fölött kölcsönös érettségi vizsgát. Rauné úr Iván fölött, s Iván Rauné úr fölött. Mind a kettő meggyőződött felőle, hogy a másik a maga tudományát alaposan érti. Némely intézkedésekre nézve különbségek támadtak a két férfi véleményei közt s azokon elvitatkoztak sokáig, a régibb és ujabb módszer előnyeit hasonlítgatva, hanem arról mind a kettő meggyőződött, hogy a másiknak e téren semmi újat nem mondhat.

Rauné úr tudományos képességéről leginkább tanuskodott az, hogy mielőtt Iván tárnájának átmetszeti térképét látta volna, hozzávetőleg meg birta becsülni a réteg alakulásáról, mennyi köbtartalmat igér ez a tárna, és meddig terjedhet ez a kőszéntelep, még az Iván tulajdonát képező birtokon túl. E tekintetben hozzávetései csaknem az aprólékokig találkoztak Iván kiszámításával.

Minőségre nézve pedig a kőszenet a jobbak közé sorozandónak találta.

Délre átmentek a vendéglőbe ebédelni, rövid időközt engedve egymásnak a kimosakodásra és átöltözködésre. A kőszénbányai séta nem igen tiszta mulatság.

Ebéd utánra volt halasztva a kőszénizzasztók meglátogatása s estére a vashámoré.

Mikor a vashámorból visszajöttek, a kocsi Iván háza előtt állt meg; Félix bekisérte őt lakába, mig Rauné úr felment a vendéglőbe.

Iván csodálatos rendetlenségü dolgozószobájába vezette régi ismerősét s ott leülteté egy valahonnan nagy könyvcsomagok alól kiszabadított székre s biztatta, hogy gyujtson szivarra egy chemiai csodalámpánál.

– Te nagy tudománybuvár voltál teljes életedben Iván, az iskolában első voltál közöttünk, míg én csak dilettanskodtam melletted: már most hát mondd meg nekem őszintén, annyi tanulmány, szorgalom és physikai fáradság mellett, mi tiszta jövedelmet hozhat neked ez az egész telep?

– Évenkint tizezer forintot.

– Más szóval: a telep maga semmit. Magad vagy az igazgató, a felügyelő, a pénztárnok, a bányamérnök, a titkár, a könyvvezető és a spediteur. Tehát csak azt kapod, szűken, a mit ezeknek fizetnél, ha magad nem volnál mindez egy személyben. Más szóval, a munkádat, a talentumodat, a tanulmányodat, a buzgalmadat megfizeti neked a saját tárnád úgy, mint a hogy a legszigorubb idegen birtokos megfizetné; de mint realitás, mint százezreket képviselő érték, neked ez a tárna nem vet egy vörös batkát sem.

– Annak sem a tárna nem oka, sem magam. Hanem egyedül az a körülmény, hogy a «consumo» korlátoltsága mellett a productiót nem lehet oktalanul kiterjeszteni.

– Én majd rávezetlek, hogy hol a hiba? Mai világban minden erő a conglomeratió után törekszik. A politikai világban nem létezhetnek többé az apró államok, kénytelenek nagyobb tömegekké olvadni össze, mert kis államgazdaságot kormányozni nem lehet. Az iparvilágban szintén nem létezhetnek többé az apró iparvállalatok, mert az újabb igények szerint a kisebbnek is olyan nagy a regieje, mint a nagyobbnak. Egy száz lóerejü gőzgéphez épen csak annyi felügyelet kell, mint egy négy lóerejühöz, s a kis vállalatnak épen annyi strazzával van dolga, annyi contokönyvet kell ellátni, mint egy nagynak; s a leglucrativusabb vállalkozásoknál a kis-vállalatokat leszorítja az «üzleti tőke» hiánya miatt az azzal rendelkező nagyobb vállalat.

– Azért viszont a kis vállalatok nem veszélyeztetik olyan nagyon a csendes életben maradást.

– Dehogy nem. A te tárnádnak például nem kell egyéb, mint hogy egy szép napon a bécsi kereskedelmi miniszter irja alá egy angol vastermelőnek a folyamodványát a nyersvasbehozatal végett, s másnap kiolthatja katlanait a szomszéd hámor; te meg aztán elmehetsz a szenedet kosárszámra árulni a czigány-kovácsoknak.

– Ezen is estem már át egyszer. A nyers-vasunk kiállta a külföldivel a versenyt s nem kellett kioltanunk a hámor katlanait s nem kellett betemetnünk a tárnáinkat. Vasunk, szenünk kivívta magának azt a helyet, a honnan nem lehetett azt elüzni.

– Egygyel több ok azon eszme foganatosítására, a mely engem ide hozott. Mert azt talán csak nem gondolod, hogy Rauné urat ide kisérni jöttem csupán a Bondavölgybe, hogy ő meg ne unja magát az úton. Idetalált volna ő magában is. Nekem egy nagyszerü tervem van veled. Én téged gazdag emberré akarlak tenni. A miből természetesen magam is hasznot akarok húzni.

– Nos?

– Nem tudom, micsoda adomás könyvben olvastam a nemzetek külömböző kifejezéseit a pénzszerzésre nézve. A magyar pénzt «keres,» a német pénzt «érdemel» (Geld verdienen), a franczia pénzt «nyer» (gagner d’argent), az amerikai pénzt «csinál» (to make a monaie). Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mint ha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg? a jámbor németet, a hogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot, a könnyü vérű francziát, a hogy koczkáztat és nyer, ha akad egy másikra, a ki veszít; míg a nehézvérű yankee ül egy helyben s a körmét faragva csinálja a pénzt. Mert sok millió pénz hever még, a mi csak csinálásra vár. Hol hever? Életrevaló, de élni nem tudó vállalatokban. Egy helyen a föld rejtett kincseiben, miknek kiaknázásához nincsen forgalmi tőke, más helyen halomra gyűlt tőkében, a minek felhasználásához nincs biztos vállalat; új találmányokban; az ipar és kereskedelem számára még meg nem hódított területekben; a közlekedési eszközök kiterjedésében; az emelkedő luxusban, az emberek bolondságaiban s a tudomány vívmányaiban, és főleg a pénzféltő kis tőkepénzesek ládáiban. Mindezeket a heverő kincseket felszinre hozni, a stagnáló kapitálisnak gyors forgalmu csatornákat nyitni, a sok apró tőkét egy nagygyá egyesíteni, az iparnak piaczot, a piacznak árkeletet szerezni, a hitel által minden tényleges forintot két-három helyen szerepeltetni: ez az, a mit mai nap pénzcsinálásnak nevezünk. Szép tudomány! Tisztességes tudomány. S úgy látszik, hogy eltartja az emberét.

Félix ez értekezés után azon önteltséggel dugá mellényzsebeibe két kezének ujja hegyeit, mely szerint bizonyos lehete a felől, hogy Iván barátja nagyon is jól fogja ismerni a Félix Kaulman firmát, mely dolgozik bankárügyekben Bécsben és Párisban. Jó hangzásu név, ha akarom franczia, ha akarom német.

Iván ismerte azt. Félix hajdani iskolatársa volt: bankár fia. Apja üzletét örökölte. Sokat lehetett a nevet olvasni újabb vállalatok, üzletkötések alatt.

– De hát, hogy akarsz az én bányámból sok pénzt csinálni?

– Nagyszerü tervem van vele.

– De hisz maga az egész tárna sem nagyszerü.

– Mert nem látod olyan magasról, mint én. Rajta taposol a gyémántokon, s mikor aranyat kérhetnél a földtől, megköszönöd, ha vasat ád. Ez a tárna teneked, mint mondád, tizezer forint hasznot hajt. Ez 200 ezer frtnyi tőkének a kamatja. Én tehát alakítok egy consortiumot, mely ezt a te egész telepedet, a hogy áll, megveszi kétszázezer forintért.

– De nem válok meg semmi pénzért a tárnámtól. Ez nekem elementumom, mint a csiknak az iszap.

– Hiszen nem is válsz meg tőle. Dehogy válsz meg. Azután leszesz még csak hozzálánczolva egész kedved szerint. Ha futni akarnál, sem eresztenélek. A consortium egyelőre négy millió tőkével fog megalakulni s nagyszerü etablissement-et rendez be, mely egyfelől a poroszországi szén concurrentiáját megöli, másfelől az angol vasuti sineket és gépvasat leszorítja az osztrák piaczról. Te ez etablissement-nak főigazgatója maradsz, 10,000 forint évi fizetéssel, két perczent tantiémet kapsz a tiszta haszonból, s szabadságodban álland a neked vételárban adandó összeg egy részét részvényekben al pari magadnak tartanod, s miután e vállalat biztos husz perczentet fog jövedelmezni, biztosítva vagy róla, hogy a mostani tizezer forint jövedelmed helyett 30 ezer forint évi biztos jövedelmed van, s a tőkéd ötven százalékkal megnövekedik. Dolgod pedig épen egy hatodrésznyi lesz, mint most.

Iván félbeszakítás nélkül hallgatta mindezt végig. Azután egész csendes vérrel azt felelé rá, hogy:

– Kedves Félix, ha én egy consortiumnak, melynek négy milliója van, azt mondanám: add ide a pénzedet; én csinálok neked olyan iparágból, mely nekem csak tizezer forintot jövedelmezett, jövőre nyolczszázezer forint évi jövedelmet, akkor én legfeljebb semmirekellő volnék; hanem ha még ezenfelül azt is megtenném, hogy ennek a társulatnak a részvényeibe a magam pénzét is beleverjem, már akkor épen azzal kellene magamnak hizelkednem, hogy bolond vagyok.

Félix nagyot kaczagott e szóra. Tréfás mondat volt az nagyon. Azután hajlós sétapálczáját nyaka mögé téve, s két kezét annak két végére felakasztva, magas fensőbbségi tudattal beszélt le Ivánhoz.

– Mert még nem hallgattad végig, a mit mondani akarok. Hiszen nem csupán a te telepedről van itt szó. Tudod jól, hogy a te tárnád csak egy kis kiszögellése a bonda-völgyi óriási szénrakványnak s az mértföldnyi területben halad odább, folyvást erősebb rétegben messze el Bondavár alatt, egészen a szomszéd völgyteknőig. Én ezt az egész kőszénmedenczét akarom megvétetni, a minek most még bagatelle az ára, s a min milliókat lehet nyerni, tisztességes, okos, raisonabilis úton, a nélkül, hogy valakitől lopnók a pénzt, a nélkül, hogy valakit megcsalnának érte. Egy heverő kincset akarok felvenni a földből, a mi itt van, megvan, kinálkozik; csak épen a kincs sulyának megfelelő erőt követel.

– Ez más. Igy értem a tervedet. S nem tagadom meg tőle, hogy az így jogosultan nagyszerü. De épen azért, mert nagyszerü a terved, annak a hibái is óriásiak. Az igaz, hogy a kincs, a mit az egész Bonda-völgy rejt magában, valami óriási. Legalább száz millió. Ki sem lehet számítani mennyi? Hanem ahhoz nem lehet hozzányúlni, először, mert ez az egész bondavári uradalom, így a hogy áll, nem eladó.

– Ah! dehogy.

– Elmondom, miért nem? Először is a birtok az öreg herczeg Bondaváryé, ki jelenleg leggazdagabb úr az országban.

– Milyen gazdag úr valaki? azt mi jobban tudjuk.

– De legbüszkébb úr, annyi bizonyos, a ki előtt nem mernék azzal az ajánlattal megjelenni, hogy családja ősi fészkét, nevének praedicatumát képező birtokát adja el kőszénbányának.

– Óh hó! Láttunk már büszkébb urakat is hasonló elhatározásokra jutni. Az olasz király koronás úr, mégis túladott Savoyán, a mi nemzetségének előneve, s keresztjét czímerében viseli.

– Én pedig ellenkezőleg láttam egy magyar családot, melynek hajdan oly kiterjedett birtoka volt, hogy a Dunától a Tiszáig folyvást saját jószágán utazhatott, s mely később mind ezen birtokát elveszté, elpazarlá, de egyetlen egy folt földet, egy kerek nyárfaerdőt Bánkházán, semmi áron és semmi nyomorban nem birtak megvenni tőlük, mert az képezte prædicatumukat.

– No ezen én fognék segíteni.

– Azután. Ha az öreg herczeg hajlandó lenne is e birtokát áruba bocsátani, nem tehetné azt, a míg leánytestvére, Bondaváry Theudelinda grófkisasszony él. Mivelhogy atyjuk e várat és uradalmat vitalitiumkép hagyományozta leányának, a ki jelenleg valami ötvennyolcz esztendős lehet, s még szándékozik valami harminczig elélni. Az pedig hozzá van nőve a várához, még soha egy napra tudtomra ki nem jött belőle. Az egész világot gyűlöli. Azt ugyan rá nem veszi semmi emberi hatalom, hogy Bondavárát átengedje akármi világboldogító consortiumnak, ha mindjárt arról lenne is szó, hogy ő alatta van az utolsó kőszén, s ha azt ide nem adja, megfagy a világ.

Félix nevetett rajta.

– Ennél nehezebben bevehető erősségeket is kapitulaczióra birtam én már. Asszonyszíveken különösen nincs brahma-závár.

– Jól van, szólt Iván. Tehát tegyük fel, hogy sikerülend a herczeget is, meg a grófnőt is rábirni, hogy a birtokot eladják; még akkor mindig nincsen nagyszerü etablissementod. Következnek a technikai akadályok. Mi a legfőbb szükséglet ily vállalatnál?

– A készpénz.

– Nem az. A kész ember.

– A hol pénz van, van ember.

– Ember és ember között nagy a különbség. Ez azon árúczikk, a melyben a legnagyobbszerü csalódások lehetők. Nálunk először is hiányzik a közmunkás.

– Hozatunk Belgiumból, Francziaországból.

– Csak hogy a mely munkás Belgiumban, Francziaországban vállalkozik arra, hogy hozzánk eljöjjön, először is nem azért jön, hogy kevesebb bért kapjon nálunk, mint ott, hanem megfordítva. Tehát ily forcirozva támasztott iparvállalatnál a legelső hiány az, hogy néhány perczenttel többe kerül nála a munka, mint a fennállóknál. Szerintem minden iparvállalatnak a maga természetes utján kell kifejlődni. Erőnkhöz és a piaczhoz mérten kezdeni, a munkásokat magunknak nevelni, hozzánk édesgetni, összetanítani, lassan, de biztosan terjeszkedni, kicsinyben experimentálni, a készre alkudni, s inkább szívósan kitartani, mint rohammal megindúlni. Ez az én regulám.

– Múlt századbeli nézetek. Ily elvek mellett Amerika soha sem hagyta volna el Európát.

– A másik baj a külföldi munkásokkal az, hogy a ki onnan hozzánk átjön, az többnyire a nyugtalan, helyhez nem kötött rész; a titkos társulatok szövetségese, mely a mint beteszi ide a lábát, azonnal elrontja a mostani jószellemü munkásainkat is, s meghonosítja a grévet.

– Nálatok soha sincs gréve?

– Soha.

– Hogyan előzöd meg?

– Az az én titkom. Hosszu volna elmondani. Annyit bizonyosnak tartok, hogy egy erőszakolt gyártelep nálunk legelőször is a kézmunka drágaságával fog első akadályul találkozni. Második akadály egy hozzáértő technicai vezető hiánya.

– Azt biztosan kapunk külföldön.

– Meglehet. Én, magános ember, ha van mire és miből, bizton hiszem, hogy kapok; mert utána járok, s kikeresem, megválasztom a legjobbat, s ha megkaptam a legjobbat, megfizetem úgy, a hogy én értem, hogy megérdemli. Ez nem úgy megy nyerészkedésre alakúlt consortiumoknál; ott először is szerepel a protectió. Az igazgató-tanács tagjai a legtöbb részvénynyel biró alapitók. Azok rendesen annyit értenek ahhoz az üzletághoz, a melynek kormányzatát viszik, mint a hajdu a harangöntéshez. Többnyire az elnök, az igazgató imponál. Azoknak van valami protegéejük, a kinek alkalmazás kell. Az talán bádogos volt, annálfogva kell értenie a vasöntőde vezetéséhez. A legjobb esetben takarékossági szempontból indúlnak ki, s tiz ajánlkozó közül kiválasztják a legjutányosabbat. Az első év azután magán viseli az experimentatió jellegeit. A feldolgozott nyersanyagnak fele kárba vész. Kisül, hogy senki sem ért ahhoz a munkához, a mit magára vállalt. Roszul teljesített kötelezettségek miatt kárpótlási pörök zúdulnak a jogfelügyelő gallérjába özönnel. Vége felé rájön az igazgatóbizottmány, hogy ünnepnapokon, mikor a gépek pihennek, sokkal kevesebb a veszteség, mint munkanapokon, mikor dolgoznak. Végre nagy későre észreveszik, hogy a vállalatnak nagyobb a teste, mint az ereje, s nem bir mozogni. Van sok épület, gép, anyag, készlet, de nincs elég üzleti tőke. Új befizetés rendeltetik. Nem fizetnek. Vetik ezerével a részvényeket a piaczra. Következik egy prioritási kölcsön a társulat ingatlanaira. Ez egy perczre megállítja a bukást. Akad uzsorás, ki a száz forintos prioritási papirért ád 60-at. Akkor az igazgató-bizottmány iparkodik a saját csizmáit kimenteni a sárból, s ha szabadúlhatott, nyakra-főre leköszön, magára hagyva a felügyelőt, hogy tegyen a mit akar. Az azután a míg a készletben tart, szórja potom árért, a mi eladható, okosnak, bolondnak, hogy a munkásait fizethesse, hogy maga élhessen. Végre az is megszökik, s az üresen maradt nagyszerü etablissement előtt megüti a czimeres ember a dobot: «Ki vesz téglát?» Ez a története, az én tudtomra minden erőltetett nagyszerü iparvállalatnak, a mi nem a maga természetes kifejlődési stadiumain keresztül a korkivánalom és közszükséglet mellett nőtt nagygyá.

Félix sokat nevetett Iván elbeszélése alatt.

– Igaz! Valóságosan így van! Mintha nyomtatásból olvasnád! Hanem hát épen ezen baj elkerülése végett akarok e vállalat igazgatására egy olyan embert megnyerni, a ki az egész üzletet az «F»-ből érti, tégedet.

– No ez a legveszedelmesebb csalódás. Én értem és ismerem a magam iparvállalata szűk feladatait ebben a kis keretben; de nem ismerem sem a nagy világpiaczot, sem a magasabb üzleti követelményeket. Sok embert tett már az a káprázat tönkre, hogy jó kisgyáros, kiskereskedő létére nagy-gyárosnak, nagykereskedőnek hitte magát fölemelhetni; holott az két «ellentétes» talentum és tanulmány. Az egyiknek minden apró nyereséget meg kell ragadni, a másiknak észre sem szabad azokat venni. Az egyiknek csak bizonyosra szabad dolgozni, a másiknak feladata mindig nagyokat koczkáztatni. Az egyiknek alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz, a másiknak a kerek világra spekulálni, hogy ha egy helyről kiszorult, más helyütt szorítson magának tért. Ehhez nekem nincs elég tanulmányom, ismeretem, hivatásom.

– Tulszerény vagy. Majd meggyőzlek az ellenkezőről.

– No de hát tegyük fel, hogy minden megterem úgy, a hogy képzeletedben létezik. A nagyszerű gyártelep itt áll, müködik, jó anyagot szolgáltat, olcsón, eleget; most következik a legfőbb baj: a topographiai akadályok. A bondavölgyi széntelep husz mértföldnyire esik a legközelebbi vasutállomáshoz, huszonöt mértföldnyire a legközelebbi hajózható folyamhoz. A mig idejöttél, láthattad, milyen utak vannak idáig. Van négy hónapja az esztendőnek, a mikor épen nem lehet semmi szállítmányt küldeni távolabb helyre, de a legkedvezőbb szakában is az esztendőnek, mire a nálunk előállított szén és vas tengelyen azt a pontot eléri, a hol a legelső piaczot megtalálja, már akkor a magas fuvarbér által úgy megdrágult, hogy azzal a vassal, azzal a szénnel, a mit Liverpoolból, vagy Poroszországból hoztak, nem versenyezhet.

– Azt én mind tudom, szólt Félix, pálczikája kláris faragványával egyengetve fodorított bajuszát. Hanem azon könnyen segít egy szárnyvasut a Bondavölgyből a főemporiumig.

– Egy bondavölgyi vasut! kiálta fel Iván elbámulva. Tán csak nem gondolod, hogy a négy millió tőkével még husz mértföldnyi vasutat is ki lehet építeni.

– Óh épen nem! az megint más vállalat feladata lenne.

– S te hiszed azt, hogy tisztán pusztán a bondavölgyi gyártelep kedvéért akad tőkepénzes, a ki egy semmi kereskedelmi forgalommal nem biztató vas zsák-utnak a kiépítésére vállalkozik.

– Hogyne vállalkoznék! szólt Félix, pálczája klárisfejét szája elé téve, mintha két felé akarná vele osztani a szót. Ha az állam megadja az utvonalra nézve az alkotmányos kamatbiztosítást.

(Azon időben a reichsrath volt az alkotmány.)

Iván most még jobban felnyitá szemeit, s minden szót külön megnyomott.

– Az állam – adjon – ennek a – vasutvonalnak – kamatbiztosítást! De hisz az a legvilágosabb megröviditése volna az államnak. Én nem képzelem annak a lehetőségét!

Félix meggondoltan felelt.

– Vannak kulcsok, melyek a magas urak hivatalszobáinak ajtaját megnyitják előttünk.

Többet nem engedett magának elmondani, sétabotja korall-bunkójával mintegy visszatömve szájába a további felvilágosításokat.

Iván erre a szóra kihuzta asztalfiókját, s kivett belőle egy darab fekete kenyeret.

– Látod ezt? A kik ilyen fekete kenyérrel élnek, azok nem fognak az excellentiás urak előszobáiban alkalmatlankodni.

Félix cholericus nevetéssel vetette hátra fejét s szélmalmot csinált ujjai között pálczájával.

– No hát n’en parlons plus! Majd ráérsz későbben is hozzánk csatlakozni. Mert én, a mit egyszer feltettem magamban, azt ki is viszem. Fogadom neked, hogy kihuzom a bondavölgyi uradalmat a herczeg lába s a kegyes grófnő imazsámolya alól, hogy felépítem rajta a legnagyobbszerü gyártelepet, a mi a birodalomban lehet, s hogy odatolom azt a világpiacz közepébe mindenestől, a milyen igaz, hogy Kaulman Félix a nevem.

– No sok szerencsét az expeditióhoz, hanem én itthon maradok.

Rauné ur megérkezése megszakítá a beszélgetést.

A franczia elmondá, hogy megismerte feladatát, Iván föltételeit elfogadja, s azonnal beállhat hivatásába.

Iván kezet nyujtott az alkura, a szerződést aláirák, s azután rögtön átadta neki a kézi pénztárt s a munkások jegyzékét, kérte őt, hogy a ma esti bérfizetést végezze a vendéglő csarnokában, a hol állandó lakás lesz számára rendelve.

A vendéglő átellenben volt Iván lakával.

A munkás-csoportok szombat este ott gyülekeztek össze a két ház közötti téren. Iván az ablakhoz ment utána nézni, hogy milyen renddel fog menni az uj felügyelő alatt a fizetés sora? Félix is odaállt mellé s óralánczán csüggő kis miniatur lorgnonján keresztül szemügyre kezdé venni a munkásokat.

– Ah ça! szólt egyszer, nyelvével csettentve; az a kis cendrillon abban a piros rokolyában nem volna rossz bronz-figura! Ettől meg kell tanulnom, hogy hivják tótul azt, hogy «szeretsz-e engem?»

– Vigyázz vele, szólt Iván féltréfásan, mert vőlegénye van, a kinek a mellékneve «emberevő».

A kifizetés rendén ment. Szaffrán Péter kihozta a vendéglőből Evila hetibérét is, s azt át akarta neki adni. Evila visszaadta neki. S aztán jó kedvvel haladtak hazafelé. A leány elkezdett dalolni s Péter vállára tette kezét.

– Terringettét! Milyen hang! kiálta fel a bankár. Ha Párisban volna, levágná vele Theresát!

Iván szivarra gyujtott, leült egy szegletbe és hallgatott.

DOKTOR UR!

Másnap vasárnap volt. Iván korán reggel elvezette Félixet és Rauné urat a gyártelepbe, hogy megmutogassa nekik a munkások lakását, a mik egész kis falut képeztek már. Azt a falut Iván atyja alapította. Szegény, rongyos, burgonyán tengődő lakosok vidéke volt az. A kőszén uralma óta tisztes viseletű, jól élő nép növekedett rajta.

Minden családos munkásnak külön házikója volt, s kis gyümölcsös-kertje hozzá.

Mikor az előtt a ház előtt elmentek, a melyben Evila lakott, kénytelenek voltak mind a hárman betekinteni annak az udvarára. Először is azért, mert a háznak az ajtaja nyitva volt; másodszor pedig azért, mert annak az udvarán oly látványnak voltak tanui, a mi bármely arramenőt megállítana.

Szaffrán Péter verte Evilát.

A vőlegény rácsavarta balkezére menyasszonyának hosszu, tömött fekete haját, s a jobb kezében egy két rét fogott szíjat gyakorolt abban a foglalatosságban, hogy azzal a leány hátára, vállaira csattogó ütéseket osztogatott.

A ficzkónak az arcza egészen megérdemelni látszott gazdájának «emberevő» gúnynevét; szemeinek fehére felül kilátszott szempillái alul, szemöldei találkozót adtak egymásnak egy mély homlokráncz tövében, arcza sápadt volt a dühtől, szétnyilt ajkai összecsikorgatott fogait láttatták.

Minden ütésnél, a mit tett a leányra, valami kurta morduló kérdést tett hozzá, mintha olyasmit mondana: «Ellenkezel még? Makacskodol még? Fogsz még velem daczolni?»

A leány pedig nem sírt, nem könyörgött, csak felemelt kötényét ajkaihoz szorítá két kezével, s mikor a brutális ficzkó nagyokat rántott a fején hajánál fogva, olyankor olyan szeliden nézett fel rá engesztelőleg azokkal a lélekteljes szemeivel! A Brontes nem értette a szemek beszédét.

– Ejh ni! kiálta Félix. A cendrillon és vőlegénye egy szerelmes pásztorórán.

– Az ám, felelt rá Iván egykedvüleg.

– De hát ne engedd annak a gazembernek, hogy azt a szép gyermeket úgy üsse.

Iván vállat vont.

– Joga van hozzá. Az övé. Menyasszonya. Ha beavatkozom, csak még jobban megveri. Aztán meg ugy látom, hogy ez alkalommal erősen fel van pálinkázva a ficzkó. Ilyenkor nem birni vele.

– No én majd megmutatom, hogy birok vele, szólt Félix. De azt nem nézhetem, hogy ezt a szép gyermeket üsse itt előttem.

– Nem jó lesz odamenned, inté őt Iván. Ezek a földalatti munkások nem igen tartják tekintélyben a selyemkabátos embereket.

– Majd meglássuk. Te csak annyit tégy meg, hogy mikor azt látod, hogy ennek a cyclopsnak a karját megfogom, kiáltsd rám e szót: «doktor ur!»

Azzal az utmagaslatról aláugorva, egész önbizalommal sietett be a kis ház udvarára az elegáns nagyvárosi ur.

Szaffrán Peti bizony fel sem vette a jövetelét, még jobban czibálta Evila haját.

– Hát te ficzkó! kiálta rá Félix, miért vered ezt a leányt?

Szaffrán visszafelelt rá nagy pimaszul:

– Kinek mi gondja rá? Az én mátkám!

Csakugyan nagyon dült a szájából a pálinkabűz.

– Ah te házasodni készülsz? szólt Félix, odalépve egészen a herculesi alak mellé, kinek alig ért a válláig. S vajjon szabad már neked megnősülnöd? Nem vagy te még katonaköteles?

Ennél a szónál csakugyan leereszté a felemelt szijat Szaffrán Peti, mintha tiz mázsás pőrölylyé lett volna kezében.

– Fegyverképtelen vagyok, dörmögé fogai közül. Bizonyítványom van.

– Ah! Te fegyverképtelen? Te jeles verekedő! S ki volt az a derék becsületes orvos, ki neked erről bizonyítványt adott! Ilyen karokkal! Kérem!

S e szóval megtapintá a legény karjának kidülledt izmait.

«Doktor ur!» hangzék e pillanatban Iván szava.

A mint e szót hallá, s a mint Félix ujjainak motozását megérzé karjának izmain Péter, egyszerre lecsavarta kezéről Evila haját, s ijedten bocsátá azt el.

– No megállj fiam, szólt Félix, vékony kis halhéj-pálczáját megsuhogatva az orra előtt, majd holnap reggel a felülvizsgálatnál megnézem, hogy micsoda nagy bajod van, a miért nem szolgálhatsz fegyver alatt. Azért vagyok itten!

Szaffrán Petinek egy perczre az a mentő gondolata támadt, hogy elővegye rögtöni kancsalítását.

Félix kinevette vele.

– Jaj fiam, úgy én is tudok, s visszakancsalitott a szeme közé. Holnap maj megvizitállak.

Szaffrán Peti erre a szóra megfordult a sarkán, neki iramodott az udvar ellenkező végének, keresztülvetette magát a keritésen, s addig vissza sem pillantott, mig az erdőt el nem érte.

Iván bámult a csodálatos sikeren. Neki minden testi ereje s személyes bátorsága mellett nem igérkezett jó kimenetel e ficzkó elleni beavatkozásnál, s amaz a másik, azzal a finom kényes alakkal két percz alatt keresztülveti a keritésen a maga óriását s elkergeti a világba.

Iván restellte a dolgot és szégyenlette magát. Látta, hogy Félix még jónak találja ott időzni s a leánynyal szóváltásba elegyedni. Erre a jelenetre meg épen nem akarta Iván a száját tátani.

– Jerünk odább, szólt Raunénak, majd utánunk talál Kaulman ur.

Azzal tovább mentek. Össze-visszanéztek minden meglátni valót, hanem bizony Kaulman ur csak egy jó óra mulva találkozott velük össze, mikor már ők visszafelé jöttek. Azt mondta, hogy kereste őket, de nem birt nyomukba találni.