MÁSODIK RÉSZ. (continued 4)

Hát viseletük miből van ez éjsarkiaknak? Az is a delej égaljához van mérve. Ott minden ember selyemben jár. Minden fának van hernyója, mely megannyiféle selymet köt, finomat, durvát, minden szinüt; s a selyem hűsitőleg hat a villanydelej ingere ellen. Ez ingyen terem, fáradság nélkül és oly tömérdek, hogy mindent pótol, a mit nálunk kender, len, gyapju és gyapot állit elő, még a papirt is.

Tehát ott irnak és nyomtatnak is? Irnak is, nyomtatnak is. De már azon rég túl vannak, hogy a mit egy ember ir, azt tíz más betünként szedje ki utána; a leirt lapról tudnak nyomtatni egyenesen.

Tehát vannak költőik is, kik szinműveket irjanak és szinészeik, kik azokat eljátszák? Vannak, de a szinészek maguk a költők, az ó-világi szokás elavult már, hogy egy ember megirjon egy darabot, azt tizen betanulják s előadják sugó után. Az ő szinészeiknek csak elmondja az igazgató a darab meséjét, melyet játszani fognak, kiosztja szerepeik czimét s a költemény, a dráma ott születik meg a néző előtt, nem a sugó szájából, hanem a költő-szinész inspiratiójából. Betanult szavakat ott már az országgyülésen sem mondanak.

Talán dalművészetük is van? De még milyen! Énekeseik hangterjedelme harmadfél octávát ér át, érczes és csengő. Soha sem rekedtek. Dallamaik érzéssel tele, hallásuk csalhatatlan, s az énekes itt a zeneköltő maga, kinek dalát a szenvedély sugallja, nem a hangjegy. Üveghangszereik túlföldi bájt adnak a zenének.

S mennyivel előbbre kell náluk lenni a világismeret tudományának, mint minálunk. Míg a mi tehetetlen széntüzünknél hutáink akkora refractort sem birnak kiállitani, mely az ötvenezer mértföldnyi közelben járó holdat annyira látkörünkbe hozza, hogy embermagasságnyi tárgyakat kivehessünk rajta, azalatt ők a végtelenig fokozható villanytüzzel oly óriási nagyitó-tükröket állitottak elő, mikben a Sirius úgy jön fel, mint a delelő nap, a csillag-ködfoltok mint új világrendszer, s a szomszéd planéták lapja előttük áll, mintha az ég helyett egy új földboltozat függne odafenn. És a kik látják ez óriási nagyitótükrökben a szomszéd planétát megnépesülve ugyanolyan emberi alakokkal, mint mi vagyunk, beültetve ugyanolyan ligetekkel, mint a mieink, kik látják azt az életet, melyet mi itt elkezdtünk, folytatva a szomszéd csillagokban, szerzett érdem, kiküzdött tökély szerint, amottan, odaát, hat millió mértföldnyi távolból idehozott csillagzaton; kell-e azoknak pap? kell-e templom? kell-e hit? vagy revelatió?

Ők nem «hiszik», hogy van Isten, van lélek, van túlvilág, van örök élet; ők «tudják» már, hogy van!

Kell-e ott erényt, szorgalmat, hűséget, jóságot «prédikálni?»

Nem. Az éjsark alatt nincsen pap.

De hiszen maga a föld teszi nekik könnyüvé az eget megérdemelni.

A meddig a delej befolyása elhat, csodaerővel száll az meg nemcsak eget és földet, de mindent, a mi a kettő közt lakik. Az ember szive alája van vetve annak.

Az aurora borealistól átmelegitett ember igaz és szavatartó, vidámságának nincs mámora, szenvedélyének csak lángja van, korom és hamu nélkül; becsületére büszke, gyönyört talál a munkában, örül a mások jólétének, a szomorkodóval együtt érez, érti saját emberbecsét és tiszteli a magánál erősebb szellemet; izgalmas, ideges s azért közlékeny; haragot nem tart, tréfára hajlandó, elmés, élczes, boszuállásban nem keresi sértett becsülete helyreállitását. Az éjsark alatt nem verekesznek.

És végre az éjsark alatt igazán szeretnek. Ha két szív deleje ott egymást feltalálta, soha el nem szakad az többé egymástól, nem választja el őket más, csak a halál; s még akkor is, a ki előbb meghal, nem költözik el ujjászületni társa nélkül a más csillagzatba; ott marad körülötte, él tovább szive emlékében s a föld delej-sugarában s rávár, mig az meghal s együtt mehetnek a közös új hazába. Ez az éjsarki emberek szerelme.

Nincs ott hűtlenség s a hűtlenség constitutiója: nincsen «divat». Senki sem kiván másnak szép lenni, mint annak, a kit szeret.

Az éjsarki emberek tehát soká élnek, mert soká boldogok. Betegség, járvány nem pusztit közöttük. Ott nem lehet beteg a föld, mint nálunk a cholerában, nem lehet ragályos a lég, mint nálunk a typhusban; nincs meghülés, mert nincs hirtelen időváltozás; meghalnak az emberek, mikor megöregesznek. Hisz az az előnyük már az erdők vadainak és madarainak is megvan, hogy nem betegek soha, élnek, a meddig napjaik határa tart. A betegségek lajstromát az ó-világ emberei maguk nyujtották hosszura és örökitették meg magukon.

Tehát ott nincs orvos.

A vénség sem olyan, mint nálunk, az arczokat szenvedély, nyomor, fájdalmak, sivár élvek nem ránczositják össze, a hajakat nem őszitik meg, a fogakat nem hullatják ki. Az élet kialszik, mint a mécs, csendesen, ha olaja elfogy.

De hogyha olyan soká élnek az emberek s ha se ragály, se háboru nem fogyasztja őket, hogy férnek el lassanként azon a körülzárt helyen?

Először is: a nemes faj nem szapora.

Azután: a világrész, melyen laknak, egyre terjeszkedik.

A mily mértékben kihül a föld felszine, oly arányban növekedik delejének kisugárzása; ez a kisugárzás olvasztja lassanként az éjsark körül terjengő jégövet.

E jégöv egyre tágul, partjait egyre mossa az éjsarki meleg tenger s e tenger ismét odább halad s partjaiból a delej országának új száraz földet enged át, mit hozzáfoglalnak, beültetnek, benépesitnek.

És a mellett az előre űzött jégöv egyre terjed alább az ismert világ zónái felé és szorítja ezeket összébb. Mi velünk sülyed a föld alább. Közép-Ázsia már mélyen a Csendes-tenger szinmagasa alatt áll, csak bércz partjai őrzik s ki van számítva, hogy tízezer év mulva Francziaországnak utolsó hegyei mint szigetek fognak csak kiállni a Földközi-tengerből.

Az ismert világ tökéletlen emberfajai mind jobban összeszorulnak az utolsó meleg délöv alatt s midőn az utolsó darab földért küzdenek, egymást kölcsönösen fölemésztik.

Midőn Franklin, Kane, Mackintosh, Kennedy és a többi merész hajósok kiindultak a föld jégövén keresztül törni s a rajta tul sejtett, bebizonyított új világrészbe elhatolni tudták, kiszámították, hogy ez a kettős jégöv bennünket, közbeszorult tökéletlen emberiséget, egyszer össze fog sajtolni s letöröl a föld szinéről, mint letörölte egy más catastropha a mammuthok világát; de oda mi nem vagyunk képesek betörni.

Hát azok tudnak-e mirólunk valamit?

Én azt hiszem, hogy igen.

Hogyan? ha soha nem jönnek közénk, ha nem jártak köztünk?

Ismét a villanydelej által.

Ha ezelőtt harmincz évvel azt mondta volna valaki, hogy lesz idő, a melyben azt a trónbeszédet, melyet az angol királynő tart délben tizenkét órakor Londonban, már délután két órakor szóról szóra utána fogják olvasni Pesten, Szent-Pétervárott, Konstantinápolyban és még az nap az Oceánon tul, Amerikában, ezer meg ezer tengeri mértföldön tul, azt mondták volna neki: «poéta vagy!»

S ha valaki husz év előtt azt mondta volna, hogy lesz egy gép, melynek egyik felébe beletesznek egy műremeket, melynek ezüstjén Benvenuto Cellini félesztendeig dolgozott s két óra mulva azon gépnek másik feléből ugyanazon műremek fog előkerülni, hajszálnyira hasonlatos a másikhoz, hogy egymástól meg nem lehet őket külömböztetni, azt mondták volna neki rá: «Kontár vagy.»

És ime ezek megvannak. A villanydelej eszközli e csodákat.

Nem lehet-e ugyanaz képes évezredes tökélesülésében egy általa áthatott, erejével felmagasztosított emberi agyban is ugyanazt a csodát előidézni, a mit rézen és horganyon elkövet? Hogy a villanydelej magát a tudatot is elszállítsa egyik világrészből a másikba s galvanoplastikai alakítást teremtsen az emberi agyban???

– Poéta vagy! Kontár vagy! kiáltsátok uraim és úrhölgyeim!

De hát ha olyan nagyon ismernek bennünket a magasabb képességű rokonok, miért nem jönnek ide közénk? hiszen őket nem gátolja a jégmező, ők röpülni tudnak. Miért nem röpülnek ide, miért nem hódítnak meg bennünket?

Azért, mert nem használhatnak bennünket.

Mit csináljanak ők mi velünk?

Megmérgezett vérünkkel, mely nyavalyáink magvát hordja? visszás fogalmainkkal, undok fajgyülöletünkkel? kapzsi pénzvágyunkkal, önző szerelmünkkel, nevetséges büszkeségeinkkel, őrűlt divatjainkkal? százféle mythologikus hitünk fanatizmusával, ezerféle nyelvkülönbségünk bábelével, fegyverben álló népeink milliónyi szabadalmas gyilkosával? didergő nyomoruságunkkal, dobzódó gazdagságunkkal? tudatlan köznépünkkel, önhitt tudósainkkal? vérengző lakomáinkkal, kábító italainkkal? hiú becsvágyunkkal, «enyém tied» fölötti czivakodásunkkal? igaztalan törvényeinkkel, részrehajló biráinkkal? dőzsölő ifjuságunkkal, köszvényes öregségünkkel? állatkinzó gazdaságunkkal, emberkinzó igazságunkkal? börtöneinkkel? akasztófáinkkal? pénzen vett gyönyöreinkkel? hamis hajú divatszépségeinkkel? papjainkkal és orvosainkkal? prókátorainkkal és generálisainkkal? ujságiróinkkal és minisztereinkkel? királyainkkal és rabszolgáinkkal? mikor mi ezekben vagyunk a tökéletesek!…

Ugyan mire használhatnának ők minket?…

Ha tudnak rólunk, szánakoznak rajtunk.

És hagyják csendes contemplatióval beteljesülni rajtunk a végzetet.

Az ő világuk a jövendő.

Az éjsark országa egyre terjed; az éjsark fénye, melege folyvást nagyobb tért világít, melegít be; a jégövek északról, délről folyvást előbb haladnak a zónákon. – A föld folyvást hidegül és a nyarak hőmérsékének általánya folyvást közeledik a fagypont felé.

Egyszer azután eléri azt. Elfogy a kőszén s a kiirtott erdők, mesterséges tűz sem ad meleget többé.

De ugyanazon mértékben, melyben belső rétegei kihülnek, erősödik delejvillanyos hatalma a földnek s mikor magára hagyja a mostoha, a nap, ki oly rosszul bánt vele eddig is, akkor önfényében fog ragyogni s bevonja maga körül az eget sugárkoronájával s bemelegíti a légkört örökké boldog népei felett, és akkor lesz «egy akol, a melynek nem kell pásztor!»

MÁGNES LOVAG.

A felolvasás után minden lámpát kivittek a teremből, egyedül a középcsillár gyertyái maradtak égve. Iván a villanydelej-világítást készült bemutatni.

Voltak a társaságban elegen, a kikre nézve új volt és meglepő, mikor egyszerre kigyuladt az a fénylő csillag, mintha a Vénus szállt volna le valaki kedvéért az égről, sugárszóró fehér világával beragyogni az egész hosszú teremsort, mely fényárban a csillár gyertyáinak lángjai, mint kékes lobogványok tánczoltak, árnyékot vetve.

Minden arcz elvesztette szinét e világításban. «Nézd a delejországi emberek!» suttogták itt-amott. Iván maga az emelvényen úgy tünt fel, mint egy fényövezte varázsló, szoborkemény vonásaival, sötéten árnyalt szemeivel. A pompás nemzeti jelmezek, a hölgyek antik ékszerei, boglár, csat, kösöntyü, vitézkötés és mentekötő, másvilág zománczczal bevonva tarkítá a magában is nemes csoportozatot.

De a mi mindenki ajkáról egy önkénytelen «ah» sóhajt csalt elő, az két tünemény volt e napontuli fényáradatban. Az egyik Angela grófnő. Az új fény megfosztá arczát saját büszke ragyogásától, a földi, paradicsomi, uri igézet e néhány pillanatra elveszett arról, s lett helyében egy égi tünemény visiója, egy megdicsőült arcza, ki elhagyva a földet, őrangyala karján emelkedik a csillagok felé s csak azoknak a fénye, mi arczára süt, mintha keresztül is sütne rajta, árnyékot nem vet: egy arcz, mely kristály, melyen nincs semmi földi szenvedély, öröm, bánat, gúny, dacz, kevélység! Ilyen csodálatos az a delejfény.

A második tünemény volt Theudelinda grófnő. Egy emelvényen ült, magas karszéken, mely a többiek csoportjából kitünteté. E varázsló fény arczának valami tündéri fenséget adott. Az úgy is halvány szokott lenni, most tündöklő lett. Nemes vonásai átszellemültek. S a mint fején pompás diadémja brilliantjait érte a fény, mint hulló csillagok özöne, szikrázott homlokáról a fénysugár. Magasztos volt. Öt perczig volt a leghódítóbb alak a szépek szépei között. Pedig már az régen volt, mikor neki a tükör azt mondta: «Szép vagy, szép vagy, szép királyné!»

És az olvasó-terem két oldala végtől-végig egy tükörtáblázattal volt fedve, melyben a társaság csoportjai megháromszorozva tüntek elő, s mindenkinek látnia kellett magát. Theudelinda öt perczig látta magát tündérszépnek. Azt gondolta magában: olyan vagyok, mint Mab királyné.

Egyszer aztán kialudt a tündércsillag s ismét itt volt a gyertyavilágos sötétség.

Sajnálkozó «ah» hangzott végig a csoportozaton. Kár, hogy nem tartott tovább! Az emberek szemeiket dörzsölik s ismét egymásra ismernek. Nincs többé se Áriel, se Tündér Ilona köztük, se mennybeszálló üdvözültek, se felhőkből leszálló égkirálynék, se a hun monda hősei, hanem becsületes hétköznapi grófok és tudósok és ünnepi grófnők; Angela grófnő arcza ismét hódító és büszke; Theudelinda ismét rideg és lehangolt.

Iván is leszállt olvasó-emelvényéről s fogadta az eléje sietők üdvkivánatait és megjegyzéseit.

Természetesen, különfélék voltak felolvasása felől a vélemények.

Legelső és legelragadottabb hallgatója volt Géza gróf, ki, a mint leszállt a rostrumról, rögtön elfogta, hogy ő behatol abba az éjsarki világba, s addig el nem eresztette, míg meg nem mondja neki, hol lehet erről többet megtudni? Iván azután utasította, hogy a nemzeti casinó könyvtárában, a IX-ik szekrényben egy egész könyvsorozatot fog találni, mely a legpontosabb adatokkal szolgál minden további kérdésére.

Hanem Eduárd báró egészen skeptikus felfogással szólt e tárgyhoz, eredeti erdélyi kifejezéssel téve ezen észrevételt: «Maga úgy-e minket most gyöngén bolondnak tartott?»

A tudós társaságnak egyik legtekintélyesebb tagja mosolygó ironiával fejezé ki bámulatát a fölött, hogy tisztelt kollégája mennyi poezist birt kihozni e tudományos tárgyból; míg egy szintén igen tekintélyes költőnk sajnálkozását tudatá vele, hogy ily költői tárgyban miért engedte fantaziáját száraz tudományos adatok által korlátoztatni?

Egészen más szempontból fogta azt fel a nagy olvasottságú István gróf maga.

– Érteni kell a czélzatokat. Ez az egész egy erős szatira mostani állami és társadalmi viszonyainkra, a tudomány és költészet szineivel befestve, hogy csak a látók ismerjenek rá. Hasonló mű a régi korból Klimius Miklós története, melyet a gyermekek úgy olvashatnak, mint kalandos mesét, míg a filozofáló ész megleli benne a papi és világi kormányok ellen intézett keserű szatirát. Nemde eltaláltam az ön intentióját?

Iván köszönte alásan a kegyes észrevételeket. S azután ment a ház asszonyának megköszönni szivességét.

Theudelinda mosolygó arczczal fogadá. Karszékéhez támaszkodva állt mellette Angela grófnő.

Mikor Angela grófnő nagynénjéhez sietett, ezzel a szóval üdvözlé:

– Néném, olyan nagyszerű voltál, mint Mab királyné.

Ez a találó mondat mosolygott Theudelinda arczán, mikor Ivánt közelítni látta. Oh ezért az öt perczért, melyben magát oly szépnek látta, örökre hálával fog neki tartozni.

– Nagyon köszönöm önnek az élvezetet, melyet mindnyájunknak szerzett, mondá, kezét nyujtva Ivánnak.

– Tartoztam vele a grófnőnek, mondá Iván. Mikor a grófnő megtisztelte szerény hajlékomat, akkor a grófnő adott nekem egy gyémántot, hogy azt szeme láttára elégessem; most cserében én adok a grófnőnek egy gyémántot, mely szeme láttára született.

Azzal átnyujtá neki a volta-oszlop vezető huzaláról levett széndarabot.

– Mint előadásomban említém, a szén a delejtüzben meggyémántosodik s az üveget karczolja.

– Ah ezt kisértsük meg, szólt Angela grófnő fellángoló szemekkel. Hol itt valami üveg? Ah itt a tükörfalon? Jőjjön.

Ezt Theudelinda grófnő is látni akarta. Felkelt helyéből s együtt a tükörfalhoz mentek.

– Irjon ön valami betüt e tükörre, mondá Angela grófnő, s kérése után figyelve nézett Ivánra.

Vajjon minő betüt fog választani az alfabetből? Ha hiú, a maga névelőbetüjét, az I-t, ha hétköznapi hizelgő, akkor a háziasszony névelőbetűjét, a T-t, ha pedig elszédült bohó, akkor az A betüt. Mindenik esetben kap egy kis gúnyfintorítást ez istennői arcztól.

Iván fogta a széndarabot s annak a hegyével odairt a tükörlapra egy X-et.

No azon senkinek a neve sem kezdődik a keresztyén római katholikus kalendáriumban, ha csak Spanyolországban nem, a hol volt egyszer egy Ximene, de nálunk erre nem keresztelnek.

Megcsodálták a betüt, a szenet, az utóbbit Theudelinda grófnő átvette és biztosítá Ivánt, hogy bijouterie-gyüjteményébe fogja tenni.

Angela grófnő szembeállt Ivánnal, olyan közelségben, hogy ruhájának fodrai érinték őt.

– Tudja ön, hogy én azt mind hiszem, a mit ön most felolvasott. No, kérem, ne mondja rá azt, hogy az egész felolvasás csak arra való volt, hogy a laikus közönséget fantasztikusan zománczolt rendkívüliségekkel becsalogassa a száraz tudomány buvárlatába, hogy az egésznek csak az a czélja, hogy ez a sok fiatal unatkozó holnap reggel fusson a könyvtárakba, a tanárokhoz: megtudni, mi igaz, mi nem igaz ebből a leirásból? s így beleizleljen a fürkészetbe, s még kedvet is kapjon hozzá. Én úgy hiszek mindent, mint a hogy ön leirta. De szeretnék még többet is megtudni arról a világról. Hogyan van tovább? Mit lát ön még többet? Mert a delejes látónak látnia kell mindent.

Valóban Angela grófnő szemei oly delejező erővel tudtak valakire nézni, hogy annak csodadolgokat kellett látni e befolyás alatt. E szemsugaraknak sok álomjárója akadt már.

– Beszélt ön arról, folytatá Angela, hogy az emberek ott mily hévvel, mily erővel tudnak szeretni, de az náluk nem erény, a delej okozza azt. Elhiszem. De már most a delejnek két polusa van: dél és éj. Úgy olvastam, hogy az ellensarkak egymást vonzzák, az egyensarkak egymást eltaszítják. Tehát ha Delejországban az oly szivek, kik egymást vonzzák, egymást fel is keresik, s azt hívják szeretetnek, mely meg nem változik soha, akkor kell lenni gyülöletnek is, mely épen oly változhatatlan, melytől a világ tulsó végére kerülik ki egymást az emberek, s melyről épen úgy nem tehetnek, s az náluk épen úgy nem bűn. Igaz-e?

Iván sarokba érzé magát szorítva. Ő értette jól, hogy Angela grófnő mit kérdez? s Angela is sejté, hogy kérdését értik. Megint csak a physicának kellett kisegítenie Ivánt e bűvös kelepczéből.

– Igaz, grófnő, hogy a hol csak élet van a földön, ott rokonszenv és ellenszenv egyenlőn jogosult. A grófnő tanulmányozta a delejességet. Olvasott annak polusairól. Ugyanott bizonyosan azt is olvasta, hogy a delejnek egyenlítője is van, egy vonal, mely sem nem dél, sem nem éj. A magnetikus æquator. Ott a delej sem vonz, sem taszít. Ott nyugalom van. Ilyen delej æquatort minden ember visel szivében, s ha gyülöletben és szeretetben a legnagyobb szökéseket teszi is szenvedélye, ez a vonal változatlan marad, s a kik az alatt laknak, nyugodtan laknak ott.

– S kik laknak a delej-æquator alatt? kérdé Angela grófnő.

– Például egy gyermeknek a szülői, s egy apának a gyermekei.

Angela grófnő arcza kigyuladt, szép szemei villámbatteriákat ürítettek ki Iván szemeibe, hanem annak az arcza nyugodt maradt.

– Erről még többet fogunk beszélni egymással, mondá Angela grófnő s a terem belsejébe távozott. Iván meghajtá magát a büszke szépség előtt s ment a férfi-társaságba vissza.

A felolvasás után napirenden volt a buffet. Az elől már tisztul a lateiner-had. Ha valahol, úgy a buffetben árulja el magát, hogy ő csak táblabiró. Ez ahhoz van szokva, hogy ha enni akar, szépen letelepedik valami biztos, elmozdíthatatlan állomásra. Ha a két könyökét is felteheti az asztalra, annál jobb. Saját asztalánál legjobb. Ott saját kés, villa, kanál van számára rezerválva, a mire a fogásáról ráismer már. Nem kivánja tőle senki, hogy két-kézre egyék. Felesége választ számára a tálból, természetesen mindenből a legjobb darabot. Ha izlett, ujra megkinálja s erőlteti még, hogy egyék. Ha nem izlett, kikérdezik, mi baja? Ha az ételnek volt baja, a szakácsné komolyan megrovatik. S ha semmi sem akar izleni, eszébe jut a mindenkor kisegítő universál házi barát: «egy kis piritós kenyeret!» oh be felséges az! kivált ha egy kicsit megkenik fokhagymával, hogy csak az árnyéka érezzék rajta. Milyen más ebben a grófi buffetben falatozni. Itt egy halom tányér, amott egy kazal kés, villa, azokból via facti egy ember számára valót el-primaoccupálni, a sok felrakott czifra tálból valamelyiket lefoglalni, két-három coaquisitor tyukszemét letaposni, egynéhány krinolinon keresztül botlani, könyökkel utat furni az asztal tulsó végeig, a hol poharak kaphatók, kiválasztani a fáczános tálból, melyik a legrosszabb darab, nehogy az utóbb jövők azt mondják, nézd a neveletlen, a melle husát veszi ki, pedig azt más is szereti! Az elrabolt fáczánczombbal azután menekülni valami szegletbe. Egyik kezébe fogni a tányért, másikba a kést, harmadikba, ha volna! a villát. Csak legalább egy kutya volna itt, hogy az ember a kezében rekedt csontot neki adhatná, a mit nem tud hová tenni. Azután egy olyan lapátnak született négyágú ezüst villával szurkálni helytállásra nem birható kocsonyaféle után, a közben jobbról-balról védelmezni a poharát, hogy el ne vigyék az orra elől, könyörögni urnak, szegénynek, hogy ne igen töltögessék a zsebébe a czukros befőtt levét, nyiszálni impossibilis késekkel a ludmájpástétom dragonját, mely protestál a «consumo»-ba vonatás ellen, pedig az a java: a piritos héj; hébe-hóba feldönteni egy ott lábatlankodó eczetes, olajos siamiiker-palaczkot, borzalommal ismerni rá a már lenyelt gelatinra, hogy az tekenősbéka volt! Végül nem találni senkit, a kinek az ember megköszönje a vacsorát. És az otthoni boldog fogpiszkálási kérőzés helyett palam et publice a száját öblögetni az embernek.

Jobb otthon! Vagy a kinek az nincs, a jó ismerős vendéglőben, a hol az ember parancsol, kritizál és a kellnert tegezi.

Iván nem tartozott a menekülők közé. Odavegyült a társaságba s úgy tett, mint a ki jól érzi magát.

Az urak és urfiak csoportja igen szivélyesen fogadá, minden 40 év alatti ifjú tegezve szólt hozzá. Be volt véve a társaságba. Hiszen nem kerül semmibe. Holnapután haza megy Mezsopotamiába s senki sem tud róla többet.

Kezdtek vele kötekedni felolvasása tárgya felett. S akkor kiderült, hogy ez a troglodyth tudós ember igen fidélis czimbora. Felveszi a tréfát, maga nevet legkedélyesebben, ha találó szurást kapott, de vissza is adja, mihelyt teheti, ép oly kedélyesen, a nélkül, hogy sértene.

Megkezdte a rohamot ellene egy huszár egyenruha, annak lakója Salista őrgróf, indigenált nemes, kit egymás közt kapitánynak neveznek az urak. Széles vállú, domború mellű boxer-termet, hátraszegett göndör hajú fejjel, piros, nevető arczczal, felkunkorított fekete bajuszszal. Ezuttal sántítva jön, mint a kinek egyik lába rövidebb, mint a másik, s a mint Iván kezét megrázza, egyuttal be is mutatja neki magát.

– Salista őrgróf huszár kapitány. Ne hidd azonban, hogy azért volnék sánta, mintha ellőtték volna a lábamat. Hanem azért járok ilyen biczén, mert valami jámbor poéta ráhágott a sarkantyumra s azzal egyszerre lemaradt az egyik sarkam kérgestül.

Biz azon Iván is nevetett, mert nagyon furcsa volt.

– Poetica licentia! Hexameter voltál, jámbust csinált belőled.

– Hahaha! nevetett élesen a kapitány. Ez jó élcz, halljátok! Hexameter voltam, lovas katona, hat lábú; jámbus lettem: egy hosszú, egy rövid. Hanem most én mondok neked egy élczet. Azt mondtad a Delejországod embereiről, hogy azoknak a hajuk kék; akkor a szakálluk is kék; de akkor nem igaz, hogy kiki egy feleséget tart, mert kék szakállnak hét feleség dukál.

– Vagy pedig hét kosár, felelt rá Iván.

– Hah! Ich bin erkannt! kiálta fel bonhomiával a kapitány, az ifjuság kitörő hahotája közt. Ő volt arról nevezetes, hogy mindég feleséget keresett, de soha sem jutott el a negociált consortium végleges megalakulásának stadiumáig.

A societásban szivesen látják az olyan embert, a kit csipkedni lehet és visszacsip.

– Hanem érdekes ország lehet, folytatá Salista őrgróf a harcelirozást. Minden ember egy leydeni villanyos palaczk, csak úgy jön ki belőle a szikra, ha duellálni megyünk, nem viszünk magunkkal pisztolyt, csak a kezemet nyujtom ki ellenemre.

– S akkor betelik a példabeszéd, hogy még a kezed is elsül.

– A példabeszéd ugyan határozottan «disznólábat» említ, szólt nevetve a kapitány, de elviselem a carambolt, a mire magam adtam az «aufsitzer»-t.

– Hanem az még érdekesebb lehet ott, hogy ha az ember az utczán szivarra akar gyujtani, azt mondja a szemközt jövőnek. «Kérek kisasszony egy csókot, hadd gyújtsam meg nála a szivaromat.»

Most azután Iván rovására nevettek. Iván nem haragudott érte, pedig tudósnak, poétának ez az egy fájó oldala van, ha az ötleteit megtréfálják; ő folytatta neki a tréfát.

– Ah! ott már nem járja a szivarozás! Hát mi? Hát úgy van, mint most a gázvilágítás. A status éjjel-nappal füttet a dohány-abaldóban egy nagy katlant dohánynyal, annak a füstjét csöveken, mint a gázt, elvezetik a házakba, minden szobában van egy csap, azon egy borostyánkőszopóka, a kinek mennyi tetszik, annyi füstöt szí ki az államnargilléből.

– Groszartig! kiálta fel Salista őrgróf.

– Csak az nem tetszik nekem a te országodban, szólt bele Oszkár báró, hogy ott nincsenek lovak, és így nincsen turf.

– Igen, de ebben megint az a jó, hogy nincsen bettinghouse.

Most azután kiki félrefordult nevetni. Oszkár báró sok szép pénzt elhagyogatott abban a házban.

– De nekem még sem tetszik az egész államod, folytatá a kapitány. Mert mi lennék akkor én ott, ha senki sem tart katonát?

– Senki sem! erősíté Iván. Még ő szentsége a pápa sem.

De már erre kitört a kaczagás a körülállók között, mire a kapitány kissé hátrahőkölt és elvörösödött; hanem azután csak ő is nevetni kezdett.

– No nézd, a csillagvizsgáló Paracelsusát! milyen komoly képet csinál hozzá; pedig fogadni mernék, hogy olyan jól tudja, mint magam, hogy én is voltam egyszer pápai zuáv, meg is kergettek Castelfidardónál; olyat szaladtam, hogy hazáig meg sem álltam. Hahaha!

Erre a themára Sámuel apát is megszólalt.

– Az én apprehensióm még nagyobb ön ellen azért, hogy a Delejországból egészen kiakolbólította a klérust.

– No azon még lehet segíteni, szólt Iván barátságosan. Ha megismerik a vesperæink szövegét, talán még kedvet kapnak hozzá.

Ez a vágás az egész erdőt levágta Iván előtt. A vesperæk történetét mindenki ismerte már, mert Theudelinda grófnő birt annyi helyes érzékkel, hogy inkább maga mondta azt el ismerőinek, mint hogy mástól tudják meg, hanem a pappal senki sem mert erről szemtől szembe tréfálni. Az nagyon komoly dolognak tartatott. Most azután, mikor azt látták, hogy Iván calembourgjára maga a pap úgy kaczag, hogy a könyei csorognak bele, elismerték felőle, hogy ez egy kreuzfidel czimbora, a kivel lehet mulatni.

Hisz ez «adeptus.»

Ez már tudja a jargonunkat, mi kaczagunk s a ki kivülöttünk áll, meg sem tudja, min kaczagunk?

Már ennek «ciau!»

«Jó fiu ez a tudós! Csináljunk neki egy jó napot!»

– Igaz, hogy te soha sem iszol bort? kérdé a kapitány Ivántól.

– Esztendőben egyszer.

– S az idén még nem került elő ez az anniversárium?

– Nem.

– No hát akkor iszunk ma egy esztendőre valót! Ki tart velünk?

A férfi-társaság egy része visszaszüremkedett a termekbe. Egy pár széptevő ifju, néhány obligát tánczos. A hölgyek a thea után egy pár quadrillet szoktak még ellejteni zongora mellett, talán egy kis csárdást is, ha nagyobb kedvük kerekedik; István gróf a teremben volt, míg a legutolsó tudóst és poétát is eltünni nem látta s csak akkor ment haza, mikor az egész társaság oszlófélben volt már. Azaz, hogy nem az egész társaság, mert annak egy része desertált, felvéve magát István gróf szállásába, ki Theudelinda grófnő palotájában az egész második emeletet birta, s azok ott mulattak a maguk módja szerint.

A félreeső szobában, honnét a zaj nem hallatszott alá, folyt a vidám beszélgetés, toasztozás a pezsgő-poharak mellett.

Iván itt megint új oldaláról mutatta be magát. Győzte a bort. Toasztjainak veleje volt, élczeinek szikrája volt, adomái ujak voltak és érdekesek. S azután akármennyit ivott, egy makulányit nem változott a kedélye. Olyan szelid volt, mint a tej.

– Bruder! mondá neki akadozó nyelvvel, úgy két óra felé Géza gróf. Abban egyeztünk meg, hogy majd ha te elázol, mi ketten a kapitánynyal szépen haza viszünk s lefektetünk. De már megbocsáss, kedves barátom, mágnes lovag, én magam sem tudom, hogyan kell egy lépcsőn felfelé gurulni? matsch vagyok. Hát csak vedd fel a szárnyaidat, add fel a kapitánynak a szárnyait s repüljetek nálam nélkül.

Azzal lefeküdt egy pamlagra s elaludt.

Kaczagtak az őszinteségen. Iván maga is kaczagott.

Rajta maradt a «mágnes lovag».

– Nomen est omen, mondá Iván. Nevemben van az «iván,» a mi annyit tesz, hogy: «getrunken!»

– Hanem valljuk meg az igazat, mondá a kapitány; a mi a röpülést illeti, az én termetemmel Delejországban sem röpülnek.

– Már nem tudom, mennyire becsülöd az értékedet, szólt Iván; de tudtomra egyedül a «skiz» az, a ki nem «volát».

(Gyöngébbek kedveért, miután sokan lehetnek, a kik ezt nem tudják, megmagyarázzuk, hogy ez a «skiz» bizonyos infallibilitással biró legfőbb hatalmu egyéniség, kit himzett ornátusban szokás festeni, ki minden királyoknak fölötte áll s általános hierarchiai tiszteletben részesül; a «volat» pedig bizonyos szabadkőmüvesi jelszó, mely azon állapotot fejezi ki, a midőn az eltiport jog a tényleges hatalomnak kénytelen egy időre meghódolni.)

– Ah! szólt a kapitány. Te ehhez is értesz? Szoktál kártyázni is, tudós férfiu?

– Minden három esztendőben egyszer.

– Az nem elég.

Hogy miért nem elég? azt nem mondhatta el, mert épen érkezett alulról István gróf s tudatá, hogy a társaság odalenn már eloszlott; a grófnő nyugodni megy, már most tehát idefenn is ideje véget vetni a lármásabb mulatságnak. Ezt mindenki természetesnek találta.

– Hanem azért hazamenésről szó sincs, mondá Salista őrgróf. Adjatok tarokkot! Ne töltsük a munkára rendeltetett időt hiába.

Ki vállalkozik?

Legelső természetesen az apát úr, ez neki studiuma. Azután mindjárt Oszkár báró, ez neki szenvedélye. Harmadiknak a kapitány, ez neki metiérje. Hát negyediknek?

– Nos! tudós barátom?

István gróf nem tartá fölöslegesnek annyit megjegyezni vendége előtt, hogy ezek az urak igen nagy pénzben játszanak.

Ah! mit? szólt Salista őrgróf. Egy krajczárban pointjét.

– Az ám, hanem ezen az egy krajczáros játékon egyetlen egy partieban elveszthetni hétszáz, nyolczszáz forintot. Ezek hazardjátékot csináltak a társas-játékból.

Iván mosolygott.

– Én mindennap hazardjátékot játszom egy igen nagy urral: a természettel; mindennap egy lapra van feltéve az összes vagyonom egy ezeredrésznyi nyereségért.

S azzal odatette a székét a zöld asztalhoz.

Szép játék ez, a mit ezek az urak játszanak. Kinn a falun is játszák azt, csak hogy még nem jöttek rá, hogy mint lehet azt hazardjátékká felfokozni. A közönséges hazardjátékhoz nem kell egyéb, mint szerencse és vakmerőség. A holtrészeg is nyerhet, véletlenül. De ennél combinálva van mindaz, a mi szerencse, vakeset, bolond véletlen: azzal, a mi számítás, elővigyázat, ovatosság és vakmerőség. A tarokkjátszó nemcsak a kártyáiból játszik, hanem az ellenfelei arczvonásaiból. Az megannyi Lavater a más arczából, s megannyi Tartuffe a saját magáéval. Az nagy szinész, ki kétségbeesést mutat, mikor örül, s hetvenkedik, mikor legjobban fél. Az hadvezér, ki csatatervét minden ütésnél újra tudja alakítani; az Bosco, ki az első kihivásból megfejti az egész kártyaállást; és nagylelkü, ki mikor «kell», fel tudja magát áldozni a «jövendőért», a «közügy» megmentéseért.

Azért a körülállók nagyon sajnálták Ivánt, mikor leült ezzel a három nagymesterével a játéknak, a kártya-asztalhoz. Nem olyan embernek való ez, a ki minden három esztendőben egyszer veszi kezébe a kártyát, s minden esztendőben egyszer a boros-palaczkot, kivált azon a napon, a melyen épen ivott.

Reggel hét óra volt, mikor az urak felkeltek a játékasztaltól.

Akkor azt mondta Ivánnak Salista őrgróf, mikor a székét félretette:

– No bajtárs, az nagy szerencse a világra nézve, hogy te csak egy esztendőben egyszer iszol, s három esztendőben egyszer játszol; mert ha mindennap tennéd, nem maradna Jálics pinczéjében bor, s Rothschild kasszájában pénz.

Iván mind a három urat ad peram et saccum kitisztogatta.

– Tud ez mindent! sóhajta fel az apát úr.

– No, de elválás előtt még igyunk egyet bucsuzóra! mondá az őrgróf. Hol az absynth?

S azzal megtöltött két pezsgős poharat a mérges, dühös zöld villogásu léllel, melyet okos emberek, a kik restellik, hogy olyan sok eszük van, csak gyüszünyi pohárkákból szoktak szürcsölgetni.

– No ezt búcsú fejében.

István gróf fejét csóválta e tréfához; hanem Iván csak felvette a kinált poharat s összekoczintva azt a kapitányéval, felhajtotta az erős ürömlélt.

S azzal, mint a ki mindent megtett, a mivel tartozott, igen udvariasan búcsút vett István gróftól, ki viszont a maga részéről felkérte, hogy tekintse magát ezentul is szivesen látott vendégnek, s azzal még megvárta az apát urat s együtt távoztak.

Hanem Salista őrgróf már alig talált ki az előszobába. Az az üröm mégis igen nagy adag volt! S az előszobában azzal lepte meg barátait, hogy erővel elfoglalta Iván persianprémes kucsmáját, hogy az az övé. Utoljára is Ivánnak kellett az ő aranygombos katona-süvegében haza menni.

A mint pedig a lépcsőre kiértek, a kapitány erővel be akarta bizonyítani, hogy ő csakugyan tud repülni, mert ő az az ember Delejországból, a kinek szárnyai vannak; Ivánnak, meg a papnak dolgába került levinni őt az első emeletig. Ott meg az jutott eszébe, hogy ő bemegy Theudelinda grófnőhöz, megköszönni neki, hogy olyan kegyes volt az ő gyarló felolvasását végighallgatni; mert ő az a tudós, a ki ma itt felolvasást tartott s mindjárt betöri a koponyáját annak, a ki azt mondja, hogy ő nem tudós. S addig nem lehetett odább vinni, míg valami nőcseléd ki nem nyujtotta egy ajtón a kezét, hogy azt ő megcsókolhassa. Alig birták a bérkocsiba betuszkolni, s mire a hotelbe megérkeztek, Ivánnak kellett őt felczipelni a lépcsőkön, mert már akkor nem tudott a külvilágról semmit.

Délben az apát úr referált István grófnak az eltávozottakról. Salista őrgróf fekszik és alszik otthon, mint a káposztakő, Iván pedig ül az iróasztalánál s leveleket ir.

– Átkozott kemény feje van! mondá István gróf.

– Pihent erő… jegyzé meg rá az apát, széttekintve, hogy nem hallja-e meg valaki, sequioris sexus?

Ivánon rajta maradt a társaság előtt a «mágnes lovag» név.

Mágnes lovag azontul mindenütt látható volt; látogatásokat tett, s a casinóba is megválasztatta magát rendes tagnak. Azelőtt is eljárt ugyan oda, be lévén vezetve az apát úr által; hanem a casinónak öt világrésze van, mint a földnek, s lakói, mint a lepidopterák, három osztályhoz tartoznak; nappali pillangók, esteli lepkék s éjjeli pillék. Nappal a könyvtárat buvárkodják a tudós tagok, mely egyike a legérdekesebb és becsesebb könyvtáraknak, este hattól nyolczig ott whiszteznek és politizálnak a septemvirek és fiskálisok, nyolcztól éjfélutánig végre elfoglalja a tért a magas societas. Annálfogva megesik, hogy két ember mindennap eljár a casinóba, a nélkül, hogy valaha egymással találkoznék.

Iván előbb a könyvtárt buvta, később azután a «noctuák»-hoz osztályoztatta magát.

Nem gondolt már hazamenetelre. Sőt inkább eljárt minden mulatságba s a szinházban egyike volt azoknak, a kik a Bondaváry grófnők páholyába felvonásközökben fel szoktak látogatni.

A másik héten tánczvigalom volt Theudelinda grófnőnél. Iván oda is hivatalos volt. El is ment.

– Szoktál tánczolni? kérdé tőle a kapitány.

– Egyszer valamikor, nagyon régen; van annak már tizenöt esztendeje.

– Jobb már nekünk csak nézni. Okos ember harminczöt éven túl nem tánczol.

Az igaz, hogy volt mit nézni; az utánozhatlan kellem és simulékonyság, a mit a magas világ hölgyeinek táncza kifejt, istenek számára való nézőjáték.

Ma Angela grófnő különösen szép volt, rózsaszinü ruhában, gyöngyökkel kifüzött magyar derékkal, csokros csipkeujjakkal, mik gömbölyü vállait közbámulatra bocsáták, két tömött hajfonadéka hosszan le volt eresztve szalagok közé fonottan, parasztosan, a mi fejedelmi alakját még elragadóbbá tette.

Hanem hát az ember az istenek számára való látványnyal is betelik. Vacsora után «ne lopjuk hiába az időt» menjünk kártyázni.

Iván kártyázott mindennap. Elegansul játszott. Nem veszekedett társaival. Grácziával tudott veszteni, flegmával nyert, gavallérosan bevágott, nem huzott helyet, ha rosz kártyája járt, és nem csinált hibákat. Igen jó acquisitiónak tartatott. Hasznavehető ember egy tudósban!

Vacsora után egy mellékszobában játszogattak csendesen az öreg és meglett koru uraságok; míg a ménkü fiatalság (Blitzjung?) rakta a tánczot a teremben.

Ivánnak megint nyerő napja volt.

Egyszer jön a szobába Ödön gróf nagy sebten, s azt mondja Ivánnak:

– Dobd le a kártyád csak szaporán, Angela hugom akar veled egyet tánczolni a magyar cotillonban.

– Játszál addig helyettem, kérlek, szólt Iván, átadva Ödönnek a kártyáit és kasszáját, s azzal sietett át a terembe Angela grófnővel magyar cotillont tánczolni!

Magyar cotillon! Tüneményes idők!

Hogy magyar királyi udvart látunk, magyar miniszteriumot, magyar honvédeket, magyar ezüst, arany pénzt: abban semmi különös nincsen, az igen természetes, azzal tartozott nekünk a sors; de magyar cotillont! már az, valljuk meg, a hódítások közé tartozik. A csárdásra jártuk a cotillont.

Tehát Iván odament Angela grófnőhöz s meghajtotta előtte a fejét.

– Ön felém sem jönne, ha érte nem küldenék, hangzott elé a kedves szemrehányás.

– Királyné elé csak híva szokás menni.

– No, ne hizelegjen, ahhoz ért más is. Ha ön hizelgésen kezdte volna nálam, soha sem szóltam volna önhöz többet, de megbántáson kezdte, s ezt szeretem.

– Nem emlékezem rá.

– Mert még mindig benne van a bántalmazásban. S azt ön igen jól tudja.

A sor épen rájuk került, a tánczba kellett menniök. Ivánon nem látszott meg, hogy tizenöt év óta nem tánczolt, most is értett hozzá.

A kártyázó-szobában maradottak között azalatt osztás közben Ödön gróf ezt az ujdonságot bocsátá közre:

– Tudjátok, mi ujság? Az én Angela hugom ebbe a mágnes lovagba bele van bolondulva.

– Ah! A mágnes lovagba! kiálta hitetlenül az őrgróf.

– Ne higyjetek neki, szólt bele István gróf, én ismerem a mi szép hugunkat. Tele van annak a kedélye finom malitiával. Ha észreveszi, hogy valamely férfinak van egy vesszőparipája, azt ő azon a pálczalovon úgy meglovagoltatja, úgy ugratja, caracoliroztatja, az egész haute écolet végigjáratja vele, hogy madame Schlezák sem különben. Így tesz mindenkivel; ha kedvencz themájára talál, komoly képpel, nagy részvéttel a tökéletességig idomítja, s akkor kineveti. Így járt vele a szegény Sondershain is, a ki igen derék fiu s csak az az egy hibája volt, hogy nagyon meghódolt Angelának, s Angela ezért megutálta. Kinevet ez mindenkit, a ki fel engedi magát ültetni általa a pálczalóra.

– Igen. De nem szemében magasztalja ám Ivánt, hanem én előttem, s nem azért, hogy akadémikus és geolog, hanem azért, mert derék férfi.

– Ez is egy mesterfogás! Tudja jól, hogy az idegen előtt elejtett magasztalás a legcsábítóbb csalétek.

– Csakhogy én azt Ivánnak nem mondom el.

– Azzal pedig Ivánnak teszesz nagy barátságot, végzé be nevetve Salista őrgróf.

A tánczoló pár pedig ismét visszatért helyére.

– Ön elkészült már menni Pestről? Az apát mondá, kérdezé Ivántól Angela.

– Olyan ügyem akadt azóta, mely hosszabb ideig itten tart.

– Van önnek családja otthon?

– Senkim a földön.

– Miért nincs?

Nehéz egy kérdés.

– A grófnő talán hallotta azt már, hogy én mi vagyok odahaza? Kőszénbányász. A nap világos részét a föld alatt töltöm.

– Igaz. A többit könnyü megmagyarázni, szólt Angela. Egy nőnek a helyzete borzasztó lehet, a kinek a férje bányász, és épen kőszéntárnában. Az elviselhetlen gondolat. Mindennap úgy venni tőle búcsut, mint a ki megy a föld alá, mindennap azt tudni róla, hogy el van temetve, minden gondolatban azért fohászkodni, hogy újra feltámadjon; tudni azt, hogy a kit legjobban szeret, az itt jár most mélyen a föld alatt, honnan kiáltása sem hallik fel, és tudni azt, hogy ez a föld mélye teli van ellenséges rémekkel, hogy egy egész halál-ég veszi körül, melynek csak egy szikra kell, hogy pokollá váljék, s az érte élő sziv örökre temetve maradjon. Azt értem, hogy ily izgalomra nem vállalkozik asszonyi sziv. Hah! Mikor egy anyának azt kell kiáltani futó gyermeke után: «Ne fuss olyan nagyon, apád fejére odalenn kő esik!» De hát miért lakik ön ott a tárnában? (Ez utóbbi mondás boszus arczkifejezéssel volt kisérve.)

– Mert az nekem elementumom, mint a katonának a csatatér, a hajósnak a tenger, az utasnak a sivatag; s a mi azokat viszi, visz engem is: a szenvedély! Én szeretem azt a földalatti sötétséget!

A melegség, melylyel Iván e szavakat mondta, gyujtott.

– Minden magasztos a mi szenvedély! viszonzá Angela. Kivált a teremtő s a romboló szenvedély. Én tudom érteni a nőt, ki férjét a csatamezőig kiséri; még azt is felfoghatom, ki a csatába is vele megy együtt, bárha maga a harcz folyama, a mai mód szerint, eléggé prózai és piszkos, s minden eszményiségtől meg van fosztva. De a földbuvár heroismusát nem vagyok képes kedélyembe átültetni. Az az ember, ki a holt kövekkel társalog, eszembe juttatja Badrul Budur herczeget, ki félig kővé vált, s ki fölött neje egy rabszolgát kitüntetett. Annál jobban tetszik nekem az, a ki a földet a sík végtelenben kutatja fel. Oh! egy Sir Baker nejét tudom érteni, ki férje oldalán nekiindul Dél-Afrika sivatagainak, egyik fegyver az ő kezében, másik a férjeében; együtt türnek őrjítő hőséget, együtt rohannak gyilkos fenevadak közé; kéz-kézben lépnek a vad szerecsen rablókirály elé, s a hol a férj karja bénult, a nő szemei győznek. Annak a nőnek a helyzetébe tudom képzelni magamat, ki egyedül, magára hagyatva a Mangave-erdőben, a sebesült utazó fejét ölében tartja s nehéz éjszakáit felvont fegyverrel őrzi, sebére írt keres; ki ételét megfőzi a pusztában a tevehulladék mellett, s európai embertől soha be nem járt vidékeken az egyetlen férfival, kinek ő egyetlen asszonya, megjelen, és büszkén jelen meg tizezer asszony előtt, azzal a tudattal, hogy ez egész országban egyedül én vagyok a szép, egyedül én vagyok a nő, a ki megérdemli e nevet!

Ismét rájuk következett a táncz, s félbeszakítá a beszélgetést.

Mikor helyükre visszaérkeztek, Angela visszatért az elhagyott tárgyra.

– A mit az elébb mondtam önnek, az egy gyáva hiuság kitörése volt nálam. Nyomorult képzelődés! Olyan országban járni, ahol minden asszony csak a két lábon járással különbözik az állattól, a hol a szépség ideálja az, a kinek a felső ajka úgy keresztül van lyukasztva, hogy mikor nevet, az orra keresztül látszik rajta. Nevetséges! Itt akarni azzal büszkélkedni, hogy én vagyok a legszebb! Itt kevélykedni azzal, hogy mi vagyunk egymáshoz a hivek. A monstrumok közt, a szörnyetegek közt, a csufok birodalmában. Nem! Nem! Én merészebb dolgot is tudnék. Egy nő, Christiani kisasszony, megtette már azt, hogy egyedül végigutazta ázsiai Oroszország sivatagait, lóháton. Hátha egy férfi és egy nő bátorsággal birna a Polinia csatornáján végig hatolni és betörni a meleg tenger öblébe, a mit Kane felfedezett? Ha egy nőnek és férfiunak az ó-világból volna elég bátorsága kikötni az éjsarki ország partjain. S ott merészen azt mondani a delej embereinek: «Ime jöjjetek versenyre velünk! Mi szebbek vagyunk, mint ti, erősebbek, mint ti, hivebbek mint ti, és boldogabbak mint ti.» Az volna a diadal! Egy ilyen utra én is képes volnék!

Angela szemei ragyogtak az éjsarki aurora fényében e szavaknál.

Iván egy merész nyilatkozatra szánta el magát.

– Grófnő! ha önnek oly szenvedélye van ismeretlen világrészeket felfedezni, s azoknak lakóit felhivni, hogy «versenyezzünk! melyikünk jobb, hivebb, szeretetreméltóbb?» én ajánlhatok önnek egy ilyen országot, mely sokkal közelebb fekszik.

– Melyik az?

– Magyarország.

– Ah! Hát nem vagyunk-e itt?

– A grófnő nincs itt. Ön csak látogató nálunk, s arról, hogy mi kik vagyunk, nem tud semmit. Grófnő, nincs önnek mit keresni sem Abyssiniában, sem a pólusoknál, de egy új világ áll ön előtt, a hol van mit alkotni a teremtő szenvedélynek.

Angela kiterjeszté legyezőjét s egykedvűen hüsselte fehér keblét vele.

– Mit tehetek én? Nem vagyok független nő.

– Nem független, de uralkodó.

– Ki fölött?

– Grófnő! önnek egyetlen szavába kerülne, és a bécsi zöld palota «mindenestül» Pestre vándorolna le. Egy nagy vezéralakra volna szüksége idelenn a társadalomnak, ki most odafenn csak egy tespedő semmi, s ez önnek nagyatyja, a ki önt imádja. Egy szava önnek új fordulatot adhat egész lételünknek. Egy szavára önnek Tibald gróf Pestre jönne lakni.

Angela grófnő haragosan csapta össze legyezője lemezeit s két kezét leeresztve ölébe, villámló tekintettel nézett Ivánra.

– Tudja ön azt, hogy az a tárgy, a mit ön most felemlített, előttem oly gyülöletes, hogy még eddig mindenkinek, a ki ezt előttem felhozta, az lett a jutalma, hogy meggyülöltem vele együtt.

– Tudom, grófnő.

– S mi adja önnek azt a ritka bátorságot, hogy ezt tudva, előttem mégis előhozza?

– Megmondom, grófnő. A grófnő családja és az enyém között van egy bizonyos régi összeköttetés.

– Ah! ez új dolog. Soha sem hallottam felőle.

– Elhiszem. Önnek egyik őse kardinalis volt s ugyanazon időben az én ősapám pataki prédikátor. Nem magyarázom önnek, grófnő, hogy mi különbség volt a kettő között. Ez a különbség végre indoka lett annak, hogy a kardinális a pataki prédikátort a gályákra küldé. Csak egy szót kellett volna kimondania a prédikátornak, melyet a kardinalis eléje dictált, és megszabadult volna; ez a szó volt «abrenuncio». Nem mondta ki. Mikor a vasat összekovácsolták a nyakán, mert nyakánál fogva szokott a gályarab padjához lánczoltatni, önnek az őse, a kardinális, elébb a harag villámaival, utóbb az érzelem könyeivel szemeiben unszolá, kérte a predikátort, hogy mondja ki e szót: «abrenuncio». Ősöm visszautasítá: «non abrenuncio». Ugyanazon villámok előtt állok grófnő, ugyanazt a szót mondom: «non abrenuncio». Ez az összeköttetés a mi két családunk között. Ön is azt teszi-e velem, a mit ősömmel a kardinal?

Angela grófnő ökölre szorítva összegyűrt legyezőjét, karikára felnyilt szemekkel suttogá Ivánnak, szép fehér gyöngy-fogsorát kegyetlenül összeharapva:

– Kár, hogy nincs az az idő többé! Ha én volnék az ősöm helyében, én vas szegeket veretnék most önnek a körmei alá.

Iván kitörő hahotára fakadt e válasz után. Egy perczczel utóbb Angela grófnő is osztotta e kaczagást.

Merész ripost volt szemébe nevetni villámló haragjának; de jó válasz volt rá. A grófnő maga is megtalálta benne a nevetnivalót.

És azután durczásan elfordítá tőle fejét s leült székére.

Iván nem hagyta el.

Jó az a cotillon, még ha magyar is, a végre, hogy az ember nem hagyhatja el egymást, mikor akarja.

Egy fiatal gentleman érkezett ezalatt Ivánhoz, egyike a kártyaasztal melletti néma személyeknek s odasugott neki:

– Ödön üzeni, hogy gyere már vissza; minden pénzedet elvesztette, a mit ott hagytál.

– Jól tette, mondá Iván, s kivévé tárczáját zsebéből, odanyujtá az ifjú gentlemannak. Add át neki, kérlek, hogy veszítse el még ezt is.

És ott maradt.

Angela felé sem fordítá többé a fejét.

A cotillon pedig soká tartott. Géza gróf, az előtánczos, meg akarta mutatni, hogy a magyar cotillonban mindazon figurákat ki lehet vinni, a miket a walzerben s e demonstrátió közel két órát vett igénybe. Iván végigmaradt.

Angela pedig egy szót sem szólt hozzá többé.

Mikor rájuk következett a táncz, akkor vállára borult, kezét szorítva tartá, lélekzete arczát érte; mikor helyre mentek, leült és fejét elfordította tőle.

Mikor vége volt a cotillonnak, Ödön gróf előkerült s tudatá Ivánnal, hogy ez a hosszú táncz épen ezer forintjában van. Iván vállat vont rá.

Ödön pedig azt kérdé szép hugától:

– Úgy látszik, egészen magadnak tartottad a «mágnes lovagot».

Angela boszusan rázta meg a szép vállait.

– Eh! Terhemre van már ez az ember!

Attól a szótól fogva, hogy «terhemre van ez az ember!» egészen megváltozott a társaság ábrázatja Ivánra nézve.

A «mágnes lovagot» nem tekintették többé egy fidélis czimborának, hanem egy tolakodó parvenunek.

Angela nem mondott többet, de ebből divinálni lehetett mindent.

Vannak alacsony származású, kevésre jogosított emberek, kik a nagyok és fenségesek leereszkedő kegyeit hiu tetszelgéssel másra magyarázzák. Ezeket megbüntetni szükséges. A merész vágyak nem az ő számukra vannak feltalálva.

Ivánt is ez osztályba sorozták.

Egy nevetséges ember, a ki nem tudja megitélni, mi jutott neki, a hazai tudósnak, kegyadományul a főrangú hölgytől, a honleánytól, s összetéveszti azt a viszonylatokkal, melyek egy nőt és férfit érdekelnek, a kik egymással egyenlők.

Ennek ugornia kell innen.

Ezt eléggé jelezte Angela grófnő nyilatkozata: «terhemre van ez az ember!»

Ugorni fog!

A kiugratás legelső módja a nevetségessététel. Sok módja van annak. A megtámadott veszi észre, hogy gyöngeségeit keresik, hogy nem hagyják nyugton maradni, minduntalan előre tolják oly helyzetekbe, a hol a kritika kérlelhetlen. Szemébe nem nevetnek: dicsérik; de a dicséret módjáról észreveszi, hogy gunyolódnak vele. Rájön, hogy e körben senki sem jó barátja. Nem bántja senki, meg nem sértik; de bizonyos mondhatlan tréfálkozási mód, határos az enyelgéssel, tudatja vele, hogy ha esze van, vegye kalapját, menjen odább.

Ez történt Ivánnal is. Új ismerősei nagyon szorgalmasan tanulmányozták «Don Quixotte» II-dik kötetét, s mikor maguk közt voltak, nem egy szó lett elrejtve Barataria sziget eseményeiről.

Hanem Iván mindezt valami sajátszerű phlegmával fogadta. Komolyan vette a helyzetet, a miben tréfának kellett volna lenni.

Felbiztatták, hogy egy műkedvelői előadáson, a mit a magas társaság tagjai rögtönöztek, a vista énekelje Ernaniból a király szerepét. Ráállt. Énekelt nekik. Gyönyörű baritonhangot mutatott be. Tökéletlenül énekelt, de hangja csodálkozást gerjesztett. Elvirát Angela énekelte, Ernanit Salista őrgróf. A király maradt győztes. Az őrgróf azt mondta róla: «Az ördög vigyen el, ha ez az ember valaha komédiás nem volt!»

Másszor meghívták rókavadászatra. István gróf jószága Pesttől néhány órai távolban feküdt, pompás vadászkastélyával; a tavaszi hajszákra ott a félország elitje szokott összejönni. Ivánt különösen meghívták e vadászatokra. István gróf paripái közül kiválasztották számára a legtüzesebb arab mént.

Ez már csak elég tréfás karrikatura lesz! Egy könyvmoly, a ki felmászik a nyeregbe. Egy olyan ló nyergébe, mely válogat a lovagban! Hanem ebből is kevés vígjátéki jelenet fejlődött ki. Iván úgy ült a számára kikeresett telivéren, mintha hozzá lett volna nőve.

Salista őrgróf, mikor először meglátta őt a nyeregben, a ló oldalához szorított sarkantyukkal, azt mondta: «Veszszek el, ha ez az ember valaha huszár nem volt!»

Hja bizony, ki tudja, ki mi volt valaha ebben a mi bolond időnkben!

A legelső rókahajszban, mely István gróf jószágán tartatott, Angela grófnő is részt vett.

Pompásan ülte a lovat. Egészen otthon volt rajta.

Mintegy tízen voltak úrlovarok, kik megindultak a hajszára. A kopók szerencsésen felverték a rókát a csalitból, s a lovas-iram utána eredt.

A róka kiszorítva a cserjésből, egy hegyoldalnak vette futását, a hol megsejtett egy szakadékot, melynek vágányában gyors hegyi patak zuhogott alá, s ebbe a völgyelésbe menekült. Valószinüleg remélte, hogy valamelyik ottani üres rókalyukba beszabadulhat. A lovasokat mindenesetre lerázza a nyakáról, mert azok ott a kövek közt nem üldözhetik, s legrosszabb esetben az egyik védetlenül hagyott parton felszökve, kijátsza őket.

A rókának chanceai voltak. Ha a kopók a szakadékból kiugrasztják, menekülhet jobbra, a vadásztársaság a baloldalon van.

– Eleibe! kiálta merészen Angela grófnő, s ostorával rávágva nyargonczára, nekiugratott a meredélynek.

Nyaktörő tréfa volt! Vajjon hányan csinálják utána?

Mikor a grófnő átjutott a meredély másik partjára, visszatekintett, hogy ki jött még vele? Iván egyedül.

A kopók lenn hajtottak a patak mentében, a társaság többi része a hegyvágány baloldalán vágtatott fölfelé.

Angela épen úgy nem ügyelt másra, mint más ő reá e pillanatban. Mindenkinek a róka volt legnagyobb gondja.

A grófnő a vágány szélén nyargalt végig a szédítő meredeken, a kitörni akaró rókát egy párszor visszariasztva az árokba, míg az egyszer egérutat nyerve a kopók elől, hirtelen felfutott a balpartra, s elébe vágva a lovasoknak, egyet fordított s visszafelé kezdett futni a csalitnak, a honnan kiugratták.

Utána mindannyian! A «tally hó!» nem sokára a távolban zengett, s a cserjés eltakarta a lovasokat a grófnő szemei elől.

Ekkor a grófnő is visszafordította a lovát s hogy előbb összetalálkozzék a társasággal, egy friss vágáson keresztül vette egyenesen az útját.

Nem bánta, kíséri-e valaki, vagy sem?

A mint azonban a vágásba ért, hirtelen felszökött egy nyúl a lova előtt, s arra a megijedt paripa nagyot szökve, oldalt vetette magát s a grófnő lebukott a nyeregből.

Estében hosszú uszálya beleakadt a nyeregkápa térdfogójába s Angela az ijedt paripához maradt kötve. Az alélt hölgy feje szétbomlott hajzatával a földre csüngött. A rémült paripa a vágás felé iramodott; ha oda viszi lovagnőjét, annak a fejét a kiálló tuskókon darabokra kell zuznia.

Iván ott termett és megállítá a lovat.

Azután megszabadítá róla a ruhájába keveredett lovagnőt.

Az el volt ájulva.

Iván lefekteté őt a puha gyepre, fejét egy mohos fatörzsre nyugtatva; s a mint a grófnő lovag-mellénykéjéről estében három összefoglaló malachitgomb lepattant s a mellényke szárnyai árulón szétnyiltak, Iván saját melltűjét kivonta nyakkendőjéből, s gondosan összetüzé vele Angela mellényét.

Mikor Angela magához tért, egyedül találta magát, a két ló oda volt kötve kantárjánál fogva egy fatörzshöz. Távolból, a lemenő naptól megvilágítva, közelített felé egy férfi a völgy felől. Az Iván volt, ki kürtjében vizet hozott számára a patakból.

A grófnő nem várta be, míg odaér, felkelt magától.

Iván, mikor odaért, megkínálta a vízzel.

– Köszönöm. Semmi bajom, mondá a grófnő.

Iván háta mögé öntötte a vizet szarujából.

– Jó lenne talán mégis, ha most a kastélyba visszatérne a grófnő.

– Azt teszem.

– Nem messze van. Rövid útját tudom az erdőn keresztül. Lovainkat gyalog vezetjük odáig.

– Jó lesz úgy.

És megindultak egymás mellett, lovaikat féken vezetve.

A grófnő arcza kigyuladt, mikor keblére tekintve, megismeré a mellénye szárnyait összefoglaló melltűt.

Hallgatott.

Mikor az erdőbe értek, a terebélyes fák árnyéka alatt végighaladva, egyszerre megszólítá Ivánt.

– Ismeri ön Gonzaga Julia történetét?

– Nem, grófnő.

– Fondi úrnője volt. Barberousse éjjel megtámadta Fondit, hogy Gonzaga Juliát elrabolja. Egy nemes lovag megelőzte a martalóczot, s az őrgrófnőt megszabadítá. Az őrgrófnő mezitláb menekült, a hogy a fekhelyéről felugrott. Tudja ön, mivel jutalmazta meg megszabadítóját?

– Mivel?

– A legelső tőrt, a mi a kezébe akadt, szivébe döfte.

– Igaza volt a hölgynek, felelt Iván. A férfinak nem volt szabad az ő lábait fedetlenül látni.

– És a férfi? kérdezé Angela.

– Annak szerencsétlensége volt tulságosan szerencsésnek lehetni.

EGY KIS NIAISERIE.

A rókát csakugyan elfogták. Az erdő mélyéből felhangzott a diadalmas hallali s arra mindjárt a társaság elszéledt tagjait összehívó kürtszó. Angela grófnő kisérőjével már ekkor elérte az erdő szélét; Iván feleletet adott kürtjével, hogy már útban van hazafelé az, a kit keresnek.

Igy mintegy óranegyeddel hamarább érkeztek vissza a kastélyba, mint az egész vadásztársaság.

Angela grófnő és Iván azután egész a vacsora idejéig nem látták egymást. A vadász urak élményeiket variálták, a hölgyek pedig toilette-jüket végezték.

Angela grófnő nagynénjének elmondta, a mi vele történt. Nem tudott hazudni soha. Ez a plebejus lelkekre ragadó küteg idegen volt az ő kedélyétől. Ha nem akart valamit megmondani, hallgatott: de mást, mint a való, nem mondott soha.

Vajjon Iván is el fogja-e beszélni a történteket a férfitársaságban? Férfiak nagyon jól szoktak mulatni az ilyen aventureökön. Hogy ne érvényesítené az ilyen szerencsés thémát? Egy megmentett úrnő! Egy derangeirozott szépség.

A vacsorához gyülve, könnyen feltünhetett bárkinek is, hogy Angela grófnő bizonyos feszélyt mutat magaviseletében, s hogy tekintete Ivánt különösen kerüli. Szokatlan halványságához még fekete selyem ruhát is öltött, s nagyon szótalan volt.

Azt kérdezte magában: vajjon ezek mind tudják azt, a mit Iván tud?

Az urak igyekeztek őt mulattatni. Beszéltek neki a pompás hevélyről, melylyel a rókát üldözőbe fogták, már-már kimenekült, míg végre nyakon csipték. Sajnálták, hogy a grófnő nem lehetett jelen, a hegyszakadék túlpartján rekedve; csakugyan jobb volt haza térnie, mint az új vágáson át botorkázni lovával, ott könynyen érhette volna valami szerencsétlenség.

Nem beszélt senki arról, hogy hát ha érte is valóban? Hanem hisz ezek a finom társalgók úgy tudnak közönyös arczot mutatni, hogy az ő nem-tudásukban bizni nem lehet.

Hanem a ki azután meggyőzte Angela grófnőt a felől, hogy Iván nem beszélt senkinek a balesetről, az unokabátyja volt, Ödön gróf.

– Téged Berend kisért hazáig? (Már nem nevezték mágnes lovagnak, már nem tréfáltak vele.)

– Igen.

– Neked ez a kiséret kellemetlen volt?

– Honnan gondolod? kérdé Angela hevesen.

– Iván magaviseletéből. A mióta visszajöttünk, egy szavát nem lehet venni. Nem elegyedik a közlármába. El van fogulva. Most pedig a tekintete kerüli a tiedet. Úgy látszik, hogy szeretne már nem itt lenni. Eltaláltam-e?

– Eltaláltad.

– Segítsek-e neki, hogy ne legyen itt?

– Nem bánom. De minden durvaság nélkül.

– Teheted-e azt fel rólam? Igen ügyes tervem van hozzá.

– Én azt akarom tudni. Mert én erre az emberre nem haragszom, de terhemre van. Egy ujjal megtaszítva nem szeretném, hogy induljon már; hanem ha talppal állna felénk valahol az isothermaek tulsó felén, azt szeretném.

– Tehát elmondom a tervemet. Ez tudós ember és philosoph. Sok társadalmi szokásról egészen más felfogása van, mint mi nálunk be van véve. A párbajt különösen utálja. No, ne fintorítsd el, kérlek, azt a te szép arczocskádat. Nem ő róla van szó. Ötet senki sem hívja ki. Ez nagyon otromba tréfa volna. Hanem azt tesszük, hogy ma este vacsora után majd mi ketten Salistával valami kis niaiserie felett összefeleselünk. A semmiskedésnek az lesz a vége, hogy egymást kihivjuk. Én Berendet fogom egyik segédemnek választani, másiknak Gézát. Ha Berend nem fogadja el a segédséget, akkor mindjárt kénytelen lesz társaságunkból kiválni, s semmi közünk egymáshoz többé. Ha pedig elvállalja, akkor a négy segéd a köztem és Salista közt fenforgó párbaj modalitásainak megállapítása felett egymás között disputál össze, a minek az a conventionatus következése, hogy a négy segéd kénytelen egymást provocálni. Ekkor azután az én tudósom bizonyosan összepakol, megköszöni az eddigi szives barátságot és hazamegy levegőt főzni. Mert azt lehetségesnek tartom, hogy még egy philosoph is, ha megsértik erősen, azt kiáltsa: hol a pisztoly? hanem, hogy valaki párbajnak álljon csupa merő társadalmi etiquetteből, ahhoz csakugyan autochton gentlemannek kell lennie.

– És ha mégis meg találna történni, hogy annak is helyt áll?

– Hát akkor megbukott a tervem. Becsületbiróság ül össze, mely kimondja, hogy nem történt semmi sérelem s senkinek sincs oka a verekedésre s azzal be van fejezve a dramolette.

Angela vállat vont.

– Nem bánom, tegyetek vele a mit akartok. De vigyázzatok rá. Ennek az embernek fogai vannak. «Ca mord!»

– Azt bízd rám.

Vacsora felett szándékosan belehozták a társalgásba a párbaj feletti eszmecserét, hogy Angelát annál jobban megnyugtassák Iván elkülönzött nézetéről. Alkalmat szolgáltatott erre a legujabb napi ujdonság: egy párbaj, melyben egy előkelő család egyetlen sarja «egy kis niaiserie» miatt életével adózott.

– Én a párbajt nemcsak bűnnek, de még többnek: hibának tartom társadalmunkban! mondá Iván. Általában minden ügy, a hol a fegyver képezi az istenitéletet, valóságos istentagadás. A «Te Deum», melyet a győztes fél zeng, azért hogy neki sikerült több embert halomra lőni, mint a vesztesnek, az ég bemocskolása. De a fegyveres igazságtétel még nagyobb hiba a társadalomban; mert itt elöli az igazmondást. A ki nekünk hibáinkat szemünkbe mondja, az nekünk jóltevőnk, s a társadalmi szabályok köteleznek bennünket az ilyen jóltevőnket megölni. Itt nincs más választás, mint egymásra mosolyogni, vagy egymásra lőni. Bókot mondani, vagy verekedni.

Ödön gróf felfogta a vitát.

– Ellenkező nézetben vagyok. Ha nem volna a társadalomban törvényé emelve a párbaj, az lenne az istentagadás. Mert arról, hogy az egyik ember gyöngének született, a másik izmosnak, erősnek, csakugyan nem tehet más, mint a teremtő. És így a civilisatió közepett a csontosabb embernek rabjává volna téve a vékonyabb csontú: az azt pofon ütheti, insultálhatja, s fizet törvény útján a bántalmazás súlyához mérten öt forinttól száz forintig való fájdalom-pénzt. Ezt az űrt az emberi és isteni igazság között tölti be az az egy ólomgolyó, mely erőset és gyöngét egyenlővé tesz. Nem bíró az a golyó, mert sokszor igaztalanul dönti el pert, de a törvény, a melyet respectálva a brutalitás és müveltség egymással megférhetnek.

– Az is a társalom hibája, hogy így van, válaszolt Iván. Mert valami ál-becsületérzés dictálja a külön törvényt. Ne tartana magának külön törvényt a társadalom, hanem fogadná el azt, a mit a codex úrnak, szegénynek egyformán hozott. Ugy-e bár, ha most a societásban valakit arczul ütnek s az magának fegyveres elégtételt nem vesz, a societás azt kirekeszti kebléből? Fordítaná meg az elvet a társadalom, s rekesztené azt ki, a ki a bántalmat elkövette, akkor ő volna a bíró, nem egy ostoba golyó.

– Mind szép ez így theoriában, édes barátom; de kélek, csak tedd magadat abba a helyzetbe, a hol akár kérve, akár adva, a fegyver után kénytelen nyulni.

– Nem képzelek magamra nézve olyan helyzetet mondá Iván; én senkit akarva, komolyan meg nem sértek. S ha akaratom ellen megtörtént, birok elég komolysággal, a megsértettől bocsánatot kérni. Becsületemet megsérteni nincs senkinek alkalma; s ha tenné, apellálnék mindazokra, a kik ismernek, s jaj volna nekem, ha ez a forum fel nem mentene.

– Hát ha valakit, a ki neked kedves, sértenének meg?

– Olyan valakim pedig nekem nincs…

Ezzel el volt metszve a vitatkozás fonala.

Pedig dehogy nincs.

Vacsora után mindjárt ott az asztalnál megmutatta neki Salista őrgróf, hogy ilyen valakije neki is lehet.

El kezdett a forradalmi hadjárat eseményeiről beszélni Angela előtt s borzasztóan blaguirozott. Ő akkor vértesalhadnagy volt. Milyen pusztítást követett el a huszárok között! Huszad-magával megkergette Isaszegnél az egész Lehel huszár-ezredet, s Ó-Szőnynél a Vilmos-huszárokat az utolsó emberig levágta.

Ivánnak egy arczvonása sem mozdult. Pedig Angela is megsokallta már a dicsekvést s a magyar fegyverek ócsárlását s egyenesen Ivánra tekintve kérdezé: «De hát mind igaz ez!»

Iván vállat vont.

– Hogy tudnám én azt, én, szegény föld alatt lakó bányászember, mi történik ide fenn a dicső föld szinén?

Angela megnyugodhatott felőle. Philosoph biz ez. A kit nem lehet félteni attól, hogy tűzbe jőjjön.

Mikor a társaság vacsora után eloszlott, István gróf, Theudelinda grófnő, néhány hölgyvendég a terembe vonultak; szép holdvilág sütött az erkélyen át, s míg Theudelinda grófnő zongorázott, Angela egy perczre találkozott Ivánnal.

– Visszaadom önnek a melltűjét, mondá. A néphit azt tartja, hogy jó barátoknak nem szabad szúró és éles tárgyakat ajándékozni, mert meg lesz sértve a barátság.

– De hozzáteszi a néphit, mondá Iván, az ellenbüvszert is, mely a rosz varázst megtöri, ha az ajándékhoz mindketten nevetnek.

– Ah! Tehát azért nevetett ön is, mikor hegyes szegeket kináltam önnek! Tehát vegye vissza a tűjét s mosolyogjunk – babonából.

S mosolyogtak egymásra babonából.

Angela grófnő azután kiment az erkélyre s a meleg májusi estszellővel tartott tanácsot.

Ödön gróf megigérte neki, hogy még ma tudatja vele a tréfa továbbfejlődését.

Az úri-társaság sokáig ébren maradt; neki az éj az élet.

A hold már meghaladta a jegenyék hegyeit, midőn a teremből Ödön gróf lépteit hallá az erkélyajtó felé közelíteni Angela.

A teremben még mindig a piano zsongott; beszélhettek egyedül.

– Nos, mi történt? kérdé Angela.

– No mi szép bolondot csináltunk a mi semmiskedésünkkel, szólt boszus sohajtással Ödön gróf.

– Hogyan?

– Hallgasd végig. Nem volna ugyan szabad a felől beszélnem, de a helyzet olyan, hogy nem titkolhatom el előtted. Mi úgy tettünk, a hogy mondtam. A férfi-társalgóterembe érve, elkezdtük a tréfálózást. Arról kezdett el valaki beszélni, hogy milyen kedves dolog az, hogy te most Magyarországon vagy.

– Ah! ez ostobaság volt! kiálta haraggal Angela.

– Tudom, hogy ostobaság volt. Most már én is tudom. A megtörtént baj után minden embernek megjön a helyes esze.

– Minek kevertétek bele az én nevemet? Azt én nem engedtem meg.

– Az bizonyos, hanem már az a rosz szokás meg van a férfi-társaságokban, hogy nem kérnek előbb engedelmet egy érdekes hölgytől arra, hogy beszéljenek-e róla, vagy sem? Épen nekem, mint unokabátyádnak volt fentartva az a szerep, hogy tiltakozzam mindennemű mende-monda ellen, mely neveddel vonatkozásba hozatik; s mikor Salista azt fogja mondani, hogy: de ő tudja, hogy te valakinek a szép szemeiért vagy most idelenn, akkor én megfogom neki tiltani, hogy erről véleményt mondjon, s ezen összeveszünk.

– Ah! hisz ez diákos semmiskedés! szólt Angela, reszketve a haragtól.

– Hiszen jó volna, ha még csak diákos semmiskedés lett volna belőle. Ámbár én előre megmondtam neked, hogy egy kis niaiseriehez készülünk, s te azt mondtad rá: jól van. Hanem nem az lett belőle, a mit kicsináltunk. Berend ott ült szemben Salistával a sakk-asztal előtt; Salista a kandallónak támaszkodott. Mikor Salista ilyesmit mondott, hogy: «Én tudom, a szép grófnőt minő egy pár szem vonta el Bécstől», mielőtt én válaszolhattam volna neki, Berend egyszerre odavágta eléje: «Ez hazugság!»

– Ah! kiálta fel Angela, s minden idegén végigfutott a villanyos rázkódás.

– Mi elképedve ugrottunk fel. Ez rosz fordulata a tréfának, Salista elsápadt. Erre nem számított. «Uram! mondá Berendnek. Ezt a szót vonja ön vissza. Ezt a szót nekem még soha az életben nem mondta senki.»

– És Berend? kérdezé Angela megragadva Ödön gróf kezét.

Berend felállt az asztal mellől s nyugodt, hideg hangon azt felelte: «Meglehet, hogy még eddig soha sem adott ön okot e szóra, hanem most hazudott ön!» Azzal csendesen kiment a szobából.

Ödön úgy érzé, mintha e perczben összeakarnák törni Angela grófnő ujjai az ő kezét. Angela gondolhatta, hogy valami roszabbat is mondhattak ott ő felőle, a mire ilyen feleleteknek kellett jönni!

– Én rögtön utána futottam, hogy ezt a balul kiütött ügyet szép szerével kiegyenlítsem. A folyosón utolértem. Ott egész nyugalommal szembeállt velem és azt mondá: «Kedves barátom! A mi ezután következik, azt tudod. Kérlek, hívd fel Géza grófot nevemben, s legyetek ez ügyben segédeim. A mit határoztok, azt tudassátok majd velem. A többi a ti dolgotok.» S ezzel nyakamba vágta a neki szánt szerepet, s most én vagyok az ő segéde, s ő a verekedő fél. Én sarokba akartam őt szorítani. Kérdőre vettem, mi ád neki jogot Angela grófnő miatt odavetni valakinek a keztyűt? ő erre azt felelte: «Az a kötelesség, mely minden getlemant felhív egy hölgynek védelmére, a kinek az ember – vendége.» A felelet egészen correct volt «lovagias» szempontból, de rettenetesen eltérő a philosoph nézeteitől, a ki azt mondja: «Nekem senkim sincs, a kiért verekedjem.»

Angela lerogyott egy karszékbe.

– Oh be rettenetes ostobaságot követtünk el mi valamennyien! Nem! Ennek a párbajnak nem szabad megtörténni. Én megtiltom azt nekik!

– Szeretném, ha tudnád valami módját a megtiltásnak.

– Beszélni akarok Berenddel rögtön.

– Azzal már nem beszélsz. Mert az, a mint engem elhagyott, rögtön ment le befogatni. Hallod már a kigördülő kocsik neszét? Géza is vele ment, s mi négyen szintén rögtön fogunk utánuk menni. Mert az ilyen dolgot egy idegen háznál nem végezheti el az ember. Az csak a szinpadon járja. A feleknek saját szállásukon kell azt bevárni, miben egyezünk meg felőlük.

– De Istenem! Én nem akarom, hogy az megtörténjék. Én szólok István bátyámmal.

– Hiszen azért mondtam el neked a dolgot, hogy világosítsd fel majd eltávozásunkról, hanem a mit ő fog neked e tárgyban véleményezni, azt előre mondhatom, hogy ez lesz: «Mentül csendesebben hagyni a dolgot lefolyni és mentül hamarább, hogy jobban el ne mérgesedjék. Azután a secundánsoknak legyen eszük.»

– Mit tesz az, hogy a secundánsoknak legyen eszük?

– A mennyiben tőlük függ, a történt sértéshez képest a párbaj lehető kimenetelét enyhíteni, vagy sulyosbítani. Mi enyhíteni fogjuk. A sértés indokai között a te neved nem fog előfordulni. Berenddel azt a nyilatkozatot adatjuk, hogy ő Salistának azon blaguirozásaira mondta, hogy: «hazugság», a miket a magyar seregek felől mondogatott. Ez a plausibilis indok lesz mind a két részről elfogadva. Te nem kerülsz bele semmiképen.

– Nem rólam van szó! Hanem arról, hogy miattam még megölhetnek valakit.

– A felől megint légy nyugodt. A secundásoknak azért van eszük. Harmincz lépésre teszszük a barrieret, adunk nekik olyan komisz katona pisztolyokat, a mik egy ölnyire egy araszszal hibáznak; ki lesz kötve, hogy egy percznél tovább czélozni nem szabad; s légy bizonyos felőle, hogy ha mind a kettő akkora volna, mint egy elefánt s olyan lövő volna, mint Robin Rouge, s egy óráig mindig lőne egymásra, még se találná el egymást. Tehát csak kérlek, eszesen viseld magadat. Ilyesmin, ha egykor férjed lesz, az is át fog nem egyszer esni a te szép szemeid miatt. Kocsimat hallom zörögni, sietnem kell, mert hajnalban végezünk.

Ödön gróf igyekezett odább jutni.

Ez a kis niaiserie nagyon elrontotta a mulatságot. Az egész sport-saison meg lett zavarva vele. Egyszerre hat férfi-tagja a társaságnak távozván el, lehetetlenné tette a hátramaradtakat. Mindenki elhatározá, hogy holnap reggel korán vissza fog menni Pestre, ki hamarább hozzá juthat.

Ez az éj többekre nézve nyugtalan éjszaka lett.

Angela grófnőről azt beszélte a társalkodónője, ki vele egy szobában aludt, hogy a grófnő hatszor kelt fel az éjjel gyertyát gyújtani, azt állítva, hogy már reggel van, s készülni kell az úthoz. Nagyon nyugtalan alvása lehetett.

Másnap tíz órakor már nemcsak a vendégek, de maga Theudelinda grófnő és hozzátartozói is otthon voltak Pesten.

Angela grófnő nyugtalanul járt alá s fel szobájában.

Tizenegy óra tájon jelenték neki, hogy Ödön gróf van itt. Kérte, hogy jőjjön be hozzá.

Ödön sápadtan, kedvetlen, lehangolt tekintettel lépett be Angelához, ki arczából igyekezett a történteket előre leolvasni.

– Nos, mi történt? kérdezé Angela. Van valami baj?

– Senkinek sincs semmi baja, felelt Ödön fanyarul. Hanem azért roszabbul áll az egész ügy mint tegnap.

– Végbement a párbaj?

– Igen is, meg nem is. Megtörtént, de nem egészen.

– No erről nincs fogalmam.

– Magamnak sem volt ez ideig. Egy párbaj, mely megtörtént, de nem egészen. Nekem is új dolog ez. Ha akarod, elmondom, hogyan történt.

– Nagyon kérlek.

– Hát ma reggel hat órakor, egyezségünk szerint, én Berend szállásán megjelentem, őt magammal viendő. Géza az orvossal előre ment. Összebeszélésünk szerint a Laszlovszky-major előtt kellett a két félnek egymást bevárni s onnan a Lipótmezőre kocsizni, hová a párbaj szinhelyét kitűztük. Berend Ivánt már készen találtam.

– Milyen kedélyben volt?

– Szokatlanul tréfás volt. Az egész úton anekdotázott. Mikor a Laszlovszky-majorhoz megérkeztünk, abban a perczben szállt le Salista is a kocsiból. Iván süvegét megemelintve kivánt neki jó reggelt. Nem tudta talán, hogy ez nem szokás. A vívó felek párbaj előtt nem üdvözlik egymást. Salista nem viszonzá a köszöntést. Ámbár, ha már Berend eltért a szokástól, neki is jó lett volna azt követni. Innen azután együtt kocsiztunk a Lipótmezőig, ott leszálltunk s gyalog mentünk az erdőbe. A mint a kivánt tisztásra akadtunk, szabály szerint felszólítók a feleket, hogy béküljenek ki, mire néma elutasítás volt mindkét részről a válasz. Azzal kimértük nekik a barrieret, zsebkendőkkel jelölve a harmincz lépést, s megtöltöttük a pisztolyokat; a felek helyet huztak szalmaszállal, s azután kiálltak a jelpontokra, a pisztolyokat kezeikbe adtuk. Egy kézcsattanás jelt adott nekik, hogy indulhatnak, Salista két lépést tett előre és lőtt. Mint előre gondoltam, nem talált semmit. Ekkor Iván szava hangzott tompán: «a barrièrere!» Salista a fehér zsebkendőig ment eléje s Iván is a saját sorompojáig haladt. Mikor odaért, azt mondá Salistának: «Ön nem fogadta el a köszöntésemet, pedig mikor én süveget emelek, akkor önnek is le kell vennie a magáét.» Azzal czélzott. Az a fél percz, mely alatt pisztolyát kifeszítve tartá, meggyőzött bennünket arról, hogy keze nem reszket. A pisztoly eldördült s Salista hajadon fővel állt. Huszársüvege két ölnyire a háta mögé repült; az arany rózsa le volt szakítva róla.

– Ah! sohajta fel Angela csodálattal.

– Úgy lő az az ember, mint Robin Rouge. Mi újra megtöltöttük a pisztolyokat, mert az egyezkedés szerint háromszor kellett lőniök.

– Háromszor! kiálta fel a grófnő.

– Azt hittük, bizton tehetjük ezt a feltételt. Harmincz lépés nagy távolság s a pisztolyok komiszak. Azután mind a két fél állig be van gombolva, az egyiken fekete ruha, a másikon szürke katona-köpeny; rosz czéltábla mind a kettő, még inggalléraikat is begyűrtük, hogy ne legyen rajtuk semmi kitűzhető czélpont. Hanem az a lelőtt süveg nagyon elmérgesítette a harczot. Kiderült, hogy Berend rendkívüli czéllövő. S ez felhívta Salistában a katonai daczot. A másodszori lövést már a barrièreről kellett váltaniok. Salista most már leveté szürke felöltőjét, s huszárdolmányát is szétgombolá, kétfelé vetve annak oldalait, hogy alatta piros mellénye s fehér ingelője tisztán kivirított; s a helyett, hogy mint párbajban szokás, féloldalt állna ellenfelének, a midőn felényi czéltáblát tart eléje, egészen szemközt fordult neki. S a piros és fehér szín a legjobb czélszögező szín. Sőt még azalatt, hogy mi a pisztolyokat töltöttük, elővette szivartárczáját és hetykén szivarra gyujtott. A második lövésnél ismét ő volt az első, a ki kezdte. Most már keményen czélba vette ellenfelét. Kissé sokáig is czélzott, úgy, hogy én kénytelen voltam őt megszólítani, hogy lőjjön már. Megint nem talált. A staphylæa-bokor levelei Iván feje felett oda hullottak kalapjára. Ott sodrott végig a golyó.

Angela összeborzongott.

– Ekkor Iván azt mondta ellenfelének: «Uram, az még sem illik, hogy ön szivarozik ily pillanatban.» Salista nem felelt semmit, hanem mellét eléje feszíté s arczát félrefordítva, fujta a füstöt még erősebben. Erre azután Iván egy teljes másodperczig czélzott, komolyan, éles tekintettel. A lövés durrant, s Salista szájából sziporkázva repült ki a szivar.

Angela grófnő arczán egy önkénytelen mosoly villámlott át, oly gyorsan, hogy csak a ráfigyelő vehette észre; a másik perczben már mozdulatlan, szoborkemény volt ez arcz ismét.

Ödön gróf folytatá az elbeszélést:

– Salista dühösen vágta földhöz pisztolyát. «Az ördög vigyen el engem! kiálta, ha ezzel az emberrel még többet lövök! Hisz ez a Belzebub maga. Lelövi a süvegemet, kilövi a számból a szivart, a harmadik lövésre le fogja lőni a sarkatyúmat! Körüllövöldöz, mint egy khinai yongleur a másikat. Engemet csúffá tesz. Én nem pisztolyozok vele többet!» Segédei odafutottak hozzá, hogy elcsendesítsék, mi is odamentünk, hogy csitítgassuk, de dühös volt. Ő nem engedi magát nevetségessé tenni. «Ha valaki Tell Vilmos, neki ne lövöldözzön le almát a fejéről, hanem lőjjön a szivébe; ő harmadik lövésre bolondnak ki nem áll. Ha komoly dolgot akarunk, adjunk neki kardot, ereszszük őket kardra, akkor azután tünjék ki, hogy ki a legény?» Mi váltig unszoltuk, hogy ne csináljon komédiákat. Még egyszer lőnie kell, akár fejébe, akár sarkantyújába kerül. A vívófélnek semmi válogatása. Neki a segédek parancsolnak. Végre a lármát megsokalta Berend, s odahítt bennünket, mi baj? Mondtuk neki, hogy Salista nem akar harmadszor lőni, hanem kardra invitálja ellenfelét. Iván hideg vérrel felelt: «Hát adjatok kezünkbe kardot.» – «Hogyan, te akarnál?» – «Hát ha kaszára hí is, állok eléje.» Salista segédei kaptak e nyilatkozaton. Őket feszélyezte legjobban Salista kifakadása. Az botrány lesz, ha Iván el nem fogadja a fegyverváltoztatást, mert pisztolyról kardra visszatérni nem szokás.

– S ti elfogadtátok a kardot? kérdé Angela, összevont szemöldökkel tekintve Ödönre.

– Miután a kihivott elfogadta.

– De hisz az őrültség volt tőletek! fakadt ki Angela. Egy embert, a kinek teljes életében a kardforgatás volt mestersége, összeállítani egy másikkal, a kinek soha kard nem volt a kezében.

– «Első vérre» fog menni a harcz, biztatá őt Ödön.

– De ti nektek nem volt jogotok hozzá, hogy ezt elfogadjátok. Ti megtörtétek a párbajsegédi kötelességet. Nektek azt kellett volna mondani Salista feleinek, hogy vagy végzünk most és így, vagy semmikor.

– Az bizonyos. És Berend beleegyezése nélkül okvetlenül azt tettük volna.

– Nem kellett volna beleegyezését kérnetek. Mikor akar ez a párbaj végbemenni?

– Miután kardok nem voltak velünk s délután vívni nem szokás, kénytelenek voltunk azt holnap reggelre halasztani.

– Én holnap reggelig meg fogom akadályozni ezt a párbajt.

– Hogyan?

– Beszélni fogok Berenddel. Felvilágosítom mindenről.

– Ha felvilágosítod arról, hogy ebbe az ügybe a mi tréfálkozásunk folytán került bele, akkor azt éred el vele, hogy egy ember helyett hattal kell neki megverekedni.

– Úgy fogom őt felvilágosítani, hogy egyitekkel sem verekedik.

– Akkor semmivé tetted Salistát.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy ha ez a megkezdett rencontre ott marad félbe, a hol ő kinyilatkoztatta, hogy nem lő harmadszor, akkor ő lehetetlenné van téve a társaságra nézve, akkor quietálhat, mint tiszt, szökhetik Pestről s visszamehet megint pápai zuávnak.

– Hát menjen a Belzebub zuávjának! Bánom is én! Menjen a dahomei szultánhoz hadvezérnek! Veszszen el, ha veszni indult. Ki kérdi azt, hogy mi lesz ő belőle? A te kötelességed a te feledet védni, nem őtet.

Ödön elbámult a hő indulat-kifejezésen, mely Angela szavain átszikrázott.

– Ez már más, monda, meghajolva húga előtt. Ha így szólsz, akkor megadom magamat. Igazad van tökéletesen. Megyek Gézát felkeresni s azután megyünk együtt Ivánhoz, véleményünket tudatni vele.

Ödön gróf egy óra mulva ismét ott volt.

– Nos? végeztetek?

– Halld meg, hogy mit! Én rögtön mentem Gézával együtt Ivánhoz. Tudattam vele, hogy mi kötelességünk szerint az általunk megállapított feltételektől vissza nem léphetünk s a kard-párbajt nem fogadhatjuk el. Erre ő megszorította kezeinket és így szólt: «Köszönöm eddigi szives baráti szolgálatotokat. S miután ez ügyben tovább segélyemre lennetek meggyőződéstek szerint nem lehet, nem erőtetem veletek a dolgot. Hanem el fogok menni a Károly-kaszárnyai tiszti kaszinóba, ott a legelső két katonatisztet, a kivel találkozom, felkérem, hogy ismeretlen lévén a városban, sziveskedjenek egy ügyben segédeim lenni, a mit karddal kell bevégezni.»

Angela grófnő bámulva csapta össze kezeit.

– Jól mondtad, hogy ennek az embernek fogai vannak, szólt Ödön. Ça mord! S a mit egyszer megharap, azt ugyan fogva tartja. Mi felhoztuk neki, hogy Salista hires vivó és nevezetes verekedő a karddal! erre ő egész indulattal kiálta fel: «S ha maga az ördög lakik is benne, én a szeme közé akarok nézni!» Ez az ember harap!

Angela grófnő leült egy asztal mellé s kezébe hajtá fejét.

– Nekünk azután nem volt más választásunk, mint biztosítani Berendet, hogy ha kívánja segélyére állunk mindenben. És már holnap verekedni fognak. Hogy mi lesz belőle? azt az Isten tudja.

Ödön gróf elment, és Angela grófnő nem vette észre, hogy mikor ment el?

* * *

A következő éjjel Angela grófnő nem feküdt le. Órahosszat elsétált szobájában alá s fel, s mikor egyszer fáradtan leült, azt suttogá magában: «Úgy tettem vele, mint Gonzaga Julia.»

Csak hajnal felé dült le egészen felöltözötten ágyára, s reggel vánkosát, a hol arcza feküdt, igen nedvesnek találta komornája.

A HARMINCZHÁROMFÉLE ASSZONY.

Hanem hát már most a mi philosophunktól azt kérdezheti minden ember: «Oh! te bölcs, te tudós ember de nagy bolond vagy te a világon! Hogy te elhagyod a te mesterségedet, mely után élsz, egyszerű falusi lakodat, a hol jól érzed magad, a tüzek és vizek titkos szellemeit, kik neked jól ismert barátaid s kieviczkélsz, mint a ponty a vetésre, egy nem neked való világba; hogy te komédiát csinálsz a tudományból, charlatánkodol fantasztikus felolvasásokkal, szini tablæuxkba kiállsz státuának, énekelsz operákat, tánczolsz magyar cotillont, kártyázol reggelig s vesztegeted a pénzt, kergetsz rókát, nyulat, nyaktörő futamban, iszol versenybe tivornyákon, csapod a levet magas úrhölgyeknek, beleártod magadat idegen, előkelő családok magánügyeibe, összeveszel katonatisztekkel szép grófnők miatt, pisztolyozni mégy, golyó elé állsz, sipkát, szivart lövöldözöl le ellenfeled fejéből, s végre még kardot is ragadsz, mint valami barbár massageta! Ugyan mi közöd te neked a két polus vászonszínű embereihez s a pesti salonok uraságaihoz, a horvát testvérek javára rendezett concertekhez, a magyar cotillon figuráihoz, a casinó pagat ultimoihoz, a sportsmanek steeple chasseihez, a grófkisasszonyok elvesztett mellénygombjaihoz, a huszárkapitányok szablyáihoz? és különösen és legkülönösebben mi a tatár bajod van neked azzal, hogy egyik Bondaváry grófkisasszony miért van haragban az öregapjával? hogyan, miként béküljön ki vele? ő menjen-e fel hozzá Bécsbe, vagy azt csalja le magához Pestre? Mi szükség te neked egyáltalában itt lenned, és ily módon lenned itt? Mert ha mind ennek okát nem tudod adni, akkor te vagy a világon a legnagyobb bolond, a ki valaha regényt iratott magáról, s maga sem tudta, hogyan jött bele?

Hanem hát el fogjuk mondani az indokokat, a mikért Iván mindezeken végigment, s akkor azután tessék róla itéletet hozni, hogy bolond volt-e, vagy bölcs volt? vagy valami a kettő között? Közönséges emberi érzésekkel járó ember, a ki tesz valamit, a mit a szíve parancsol. S a szívnek jogai vannak!

Emlékezzünk rá, hogy Berend Iván, mikor Sámuel apát Theudelinda grófnő estélyére hivogatta, már akkor meg is irta a megköszönő levelet a grófnőhöz s félig útban volt hazafelé. Hanem ezalatt egy levelet kapott, mely elhatározását egészen megváltoztatta.

Ez a levél Bécsből jött, irója egy fiatal zongoraművész, kinek neve néhány év óta a zenevilágban a kedveltebbek között említteték: Belényi Árpád.

Mintegy tizennégy év előtt Berend Iván Belényiéknek a házánál tartózkodott huzamosb ideig. Hogy miért volt ott, azt majd megtudjuk a maga helyén. Belényi Árpád akkor öt éves fiúcska volt, szülőinek egyetlen gyermeke. Már akkor csodagyermeknek tartották, a zongorán egész indulókat el tudott játszani. Abban az időben a harczi indulók voltak divatban.

Egy napon hirtelen meghalt a családapa. Hogy mi módon halt meg? az is el lesz majd egyszer mondva. Az özvegy kétségbe volt esve, különösen árván maradt gyermeke miatt. Iván azzal vigasztalta őt, hogy gyermekének pártját fogja, s neveltetéséről gondoskodik. Pár hónap mulva azután Ivánnak bizonyos körülmények miatt hirtelen úgy el kellett hagynia Belényiék házát, hogy maga sem tudta, fogja-e még őket valaha látni? Elválásakor Iván összes, csupa aranyokból álló pénzét odaadta az özvegynek, azt mondva neki, hogy azon a pénzen taníttassa Árpádot zongorázni, képeztesse ki művésznek, lesz belőle hires ember és megél utána.

És Iván nem volt sem Belényinek barátja, sem feleségének szeretője, sem rokona, sem lekötelezettje. Hanem hát különös dolgok történtek abban az időben.

Ivánról azután évekig nem hallottak Belényiék semmit, valamint Iván sem ő róluk. Egyszer tudott meg kérdezősködésére annyit, hogy elköltöztek abból a bizonyos város ból; pörös ügy miatt elvették a házukat is, anya és fia eltünt valamerre a világba.

Majd ezt a viszontagságot is megtudjuk, a mikor sorra kerül.

És azután évekig nem tudtak egymás felől semmit kölcsönösen. Míg egyszer Belényi Árpádot, mint ifju, meglepő művészi jelenséget kezdték el emlegetni a lapok. Ez időtől fogva zenészi lapokat járatott Iván és kísérte figyelemmel fogadott fia haladását. Hanem az még mindig nem tudott arról semmit, hogy az ő fogadott apja él-e még valahol?

Míg egyszer azután Iván is követett el olyasmit, a mivel a hirlapok szájára került. Az ő akadémiai debütje nyomára vezette fogadott fiát, ki is azonnal sietett neki levelet irni, mely levél ezen kezdődött: «Kedves jó apám!»

A levél naiv természetes gyermeteg érzelmekkel volt tele, miken keresztül tört a művész szilaj humora.

Tudatta Ivánnal, hol járt-kelt ez ideig? Mindig együtt van az anyjával azóta, a kinek most is számot kell adnia minden jártáról keltéről a legkisebb részletig és igazán, mert a ki hazudik, az virgácsot kap. Hangversenyezett már fejedelmek előtt is, s kapott érdemrendeket is, de azokat nem szabad viselni, csak vasárnap, máskor a mama nem adja ki. Keresett már sok pénzt, de nem szabad ám elkölteni, a mama nem ád többet egy napra egy fertálybankónál; a többit elteszi, hogy egyszer visszavásárolhassa a kis házukat, a mit elexequált tőlük a «vén rácz». Azért nemcsak művészettel kell foglalkoznia, hanem leczkeadással is. Zongorázni tanít és éneket kísér. Azt is jól fizetik. Különösen van itt egy művésznő, a ki mesésen fizet. Valami Kaulman nevű bankárnak a soi disant felesége, s egyuttal genre-énekesnő…

Ennél a sornál megdobbant Ivánnak a szive.

Most kezdte már szinét változtatni, s nagyobb figyelemmel olvasni a levelet.

«Ez egy tökéletes mænadeba számüzött múzsa. Pajkos gyermek, keverve dühöngő amazonnal. Született művésznő, egy lángész, a ki soha sem fogja a középszerüségig vinni. Szemtelen szerencséje volna, ha nem félne a szerencséjétől, olyan esze van, mint a tűz s olyan ostoba mellette, mint a föld. Úgy viseli magát, mint egy courtisane, s én esküdni mernék rá, hogy a gyermek-czipőket még nem vetette le. Úgy hanczúrzik előttem, mint egy iskolás leány; én pedig szidom, korholom, mint egy professor. Látnád csak kedves papa, milyen szörnyű komoly ember vagyok én. Most fényképeztetem le magamat egyenesen a te számodra. Ne hidd pedig, hogy csak azért firkálom neked teli ezt a papirost egyik eléveemnek a monographiájával, hogy nem tudok okosabbat irni, hanem azért, mert valami olyan dolognak jöttem általa a nyomára, a mi tégedet bizonyosan érdekel. Mert ez az eszeveszett angyal nekem mindent elmond, a mi vele történik, mintha én volnék a gyóntató-papja. Néha az egész leczke-órát azzal tölti el, hogy elfecsegi, hol járt, mit csinált, s sokszor olyan dolgokat is, a miket én, ha neki volnék, nem mondanék el.

«Várj csak, kérlek, kedves jó papa, majd mindjárt rátérek arra, a mi téged érdekel.

«Hát én nekem ezzel a delnővél az a dolgom, hogy van ő neki harminczhárom szerepe. Megannyi egymástól elütő genre. Nem szinpadi szerepek, hanem csak egyes jellemek. Azokhoz neki valami poéta írt verseket, azokra valami muzsikus irt symphoniákat. Ezeket azután együtt elpróbáljuk, én a változatokat játszom, ő a szerepet.

«Mindjárt rájövök a tárgy érdemére, csak ne légy türelmetlen.

«Csak annyit engedj meg, hogy a szerepek jellemét ideirjam.

1. Loreley. 17. A houri.

2. Cleopatra. 18. Hero kétségbeesése.

3. A napkirályné. 19. A phrygiai sipkás.

4. A görög rabnő. 20. Turandot.

5. A bacchansnő. 21. A parasztleány.

6. Nourmahal szultána. 22. Az anya.

7. A menyasszony. 23. Jeanne la folle.

8. Az első főkötő. 24. Ofélia.

9. A bajadére. 25. Judith.

10. Claudia Leta, a vestaszűz. 26. Zuleika Potifárné.

11. Amalazuntha. 27. A markotányosnő.

12. Magdolna. 28. A grizette.

13. Ninon. 29. A creolnő.

14. Az alvajáró. 30. Lucrecia.

15. Medea. 31. A villi.

16. Szalomé. 32. Gonzaga Julia.

«A harminczharmadikat nem ismerem. Azt soha sem próbáltuk el még együtt.

«Hát azután mire való ez a sok bolond szerep, ha soha sem jön szinpadra?

«Nekem azt mondják, hogy épen arra való, hogy az úrhölgy szinpadi talentuma minden oldalra kifejlődjék, mert az operaházhoz szándékoznak őt szerződtetni.

«No ezt persze érteni kell. Egy bankár, a ki maga milliomos, s a kinek a felesége négyezer forintos szállásban lakik, és mégis a szinpadra akar menni, a hol adnak neki, ha nagyon sokat kap, tizenhatezer forintot. Abból hatezer dukál az énekmesternek, a ki berekommendálta, kétezer a karmesternek, négyezer az ujságiróknak, a kik folyton dicsérik s háromezer a claqueuröknek, a kik tapsolnak és koszoruznak; marad neki ezer, s az épen elég parfümere.

«Hanem hát ez nem addig van. A szép nőnek, ki egyszersmind szép művésznő is, udvarlói is vannak. A mikhez annál kényelmesebben juthat, minthogy külön szállása van a férjétől. No az természetes. A bankár csak nem zavartatja magát komoly spekulacziói közepett éjjel-nappal solfeggiókkal.

«Tehát vannak kiválasztott egyéniségek, sub titulo «Kunstmæcen», a művészet pártolói. Magas urak, kiknek szava dönt az intendatura és főudvarmesteri hivatal előtt. Ezeknek megadatik a kegy a fentebbi harminczkét próbán jelen lehetni. A harminczharmadik még senkinek sem adatott.

«Kérem, minden a legnagyobb illemmel megy. Jelen vagyok én, jelen van maga a férj, míg ő nagysága komédiázik.

«A műbarátok között vannak grófok, herczegek, uralkodó fejedelmek. Respekt!

«A kiket mi egymás között csak per Friczi, Náczi, Muki, Mancsi szoktunk titulálni».

«Tehát a többek között van két herczegünk, Mári herczeg és Baldi herczeg. Amazt Waldemarnak, emezt Tibald-nak keresztelték egyszer.

«Tegnapelőtt nagyon rosz kedve volt a tanulásnál Evelinenek (ez az asszonyság neve) s a nélkül, hogy kérdeztem volna, mi baja, egyszer csak kirukkol vele: «Képzelje azt a kiállhatatlan Waldemar herczeget, tegnap a páholyban azt mondta nekem, hogy ha próbáimon el nem fogadom, hát ruinálni fogja Lixit.» (Ez a férj díszneve: Félix.) Hát miért nem ereszti be? – mondék neki – az sem tátaná jobban a száját, mint más. – Mert ki nem állhatom ez embert! Elmondtam Lixinek, hogy mit beszélt Waldemar s Lixi azt mondta, hogy majd ruinálja ő a herczeget; csak várjon. És egyuttal tudtomra adta, hogy Tibald herczeg előtt fogom próbámat bemutatni. – No ez derék öreg úr, annak ön már unokája lehetne. – Az asszony a száját harapdálta. Valamit ki kell tőle nyernem. – Gondolom, hogy mit? – Ah biz azt ön nem gondolja. Csak egy aláirás, azután olyan dologra, a mi neki semmibe sem kerül, míg Lixit egyszerre felül keriti. Tudja ön, Lixinek van egy nagy vállalata, egy nagy kőszéntársulat, mely sok millióval indul meg, de a hely, a hol a telep van, a bondavári uradalom, Tibald herczegé; Theudelinda grófnő már átengedte, de az ő engedélye nélkül a részvények nem fognak kelni a börzén. Ez ellen dolgozik Waldemar, azért kellene Tibald herczeget megnyerni. Lixi azt mondja, hogy az most legkönnyebb volna, mert Tibald herczeg az egyetlen unokájával, Angela grófnővel meghasonlott, s az őt itt hagyta. A herczeg bús; a ki őt most felvidítaná, az nagyon sokat kivihetne nála. S a bondavári kőszén a világ első szene. – Én nem állhattam meg, hogy el ne nevessem magamat. Arra a delnő meghúzta a hajamat, s azt mondta: «Maga szamár! maga mit nevet? Én csak tudom, hogy mi a kőszén, mert tíz esztendeig talyicskáztam azt napszámban Berend Iván úr tárnájában. Én elbámulva ugrottam fel helyemből. – No úgy-e, most azután eltátja a száját arra a szóra, hogy szenet talyicskáztam. Még pedig mezitláb. – Nem az ugratott fel, madame, hanem Berend Iván neve. Mit tud ön róla? – Hát az a Bondavölgy mostani tárnatulajdonosa, a ki mellett Félix az egész bondavári uradalmat kiaknázó új nagyszerű telepet akar nyitni. Az volt az én régi gazdám, az Isten áldja meg, a hol jár.»

«No már most itt vagyunk hát, kedves apám, a miért ezt a hosszú præludiumot végig kellett hallgatnod. Mert hát én a magam muzsikus eszével így fogtam fel a dolgot: «Hohó! az én kedves apámnak van egy kőszén-üzlete a Bonda-völgyben. Oda most egy sok milliomos társaság nagyszerű gyártelepet akar lerakni. Ezt az én kedves apámnak talán jó lesz megtudni. Hát ha valami hasznod, vagy károd támadhat ebből? Itt tele van spekuláczióval a levegő. Látod, már rám is elragadt! Tudasd velem, érdekel-e tégedet ez a dolog, s mennyiben érdekel? S azután majd én is megirom neked, hogy minő haladást tesz az itt a kuliszszák között; mert ez a bohó teremtés nekem mindent elmond.»

Ez volt, a mi Ivánt arra a nyilatkozatra birta, hogy el fog menni Theudelinda grófnő estélyére, tart csodálatos felolvasást és megismerkedik a magas társaságokkal, Árpádnak pedig azonnal válaszolt, kérve, hogy őt mindennap tudósítsa arról, amit Evelinától megtudhat a kőszéntárna érdekében…

E naptól kezdve minden héten két-három levelet kapott Iván Bécsből.

«Az öreg herczeg már pedzi a horgot. Kaulman maga vezette be őt a madame tündérpróbáira.

«Eveline úgy játszik, énekel, varázsol, mikor négy fal között van, s csak ketten-hárman látják, hogy ha a szinpadon is így tudna, világhirű művésznő válnék belőle. De a mint a proscenium lámpái elé lép, trémát kap, elfelejt mindent, tuskó lesz és hamisan intonál.»

«Pedig az a titulusa a tündérpróbáknak, hogy a műértő herczeg győződjék meg talentumáról s eszközölje ki a szerződtetését az operához.»

«Én tudom, hogy mi az igazi czél!»

«A herczeg nemcsak műértő, hanem szakértő is.»

«Ő tudja, hogy mi lehet az ára olyan két szép fekete gyémántnak, mint Eveline szemei?»

«Hozzájárul még az az inger is, hogy Valdemar herczeg őrülten szerelmes ebbe az asszonyba, s Tibald herczegnek, tudva levő okoknál fogva, nagy érdeke van Valdemar herczeg kezére nem hagyni jutni Evelinát, ha mindjárt saját magának kellene is elütni őt a kezéről.»

«Valdemar herczeg a minap rajtam rontott s száz aranyat kínált minden egyes lapjáért annak az albumnak, mely Kaulmanné jelmez-alakjainak fényképeit tartalmazza.»

«Mert mindennap előbb elpróbáljuk en famille a genreképet, zongora mellett, azután jön a fotograf s a leghatásosabb attitudeben lemásolja a művésznőt. Ott kell neki mindent a háznál elvégezni, s négy példánynál többet nem szabad levonnia a matriceről. Abból azután egyet kap Tibald herczeg, egyet megtart a nagysám, egygyel boldogít engemet, az utolsó jut Félix barátomnak.»

«A fotograftól pedig elveszik a matricet.»

«Hát én pedig nem adtam el a fényképeket Valdemar herczegnek, hanem inkább elküldöm neked, a hogy következnek egymásután. A mama úgy sem szereti az ilyen képeket a háznál.»

Tehát Iván minden levéllel kapott egy fényképet is, mely Evelinát új meg új, és mindig elragadóbb alakban tüntette elé.

Árpád nem is sejtette azt, hogy milyen pokoli gyönyörüséget szerzett e cseppenkint beadott méreggel «kedves apjának».

Az első kép volt Loreley, a tündér, ki a Rénus örvénye fölött bűvdalát énekli s hosszú, leeresztett haját fésüli arany fésüvel, jobb válláról a haböltöny alácsuszott; szemei bűvölőn néznek a veszni vonatottra.

A második kép volt Cleopatra, a mint Tarsusban hódítója elé indul, nőiségi minden bűbájával azt visszahódítani. Gazdag, ragyogásal túlterhelt kép, kifejezve benne a nagyravágyó királynő s az élvsovár asszony; a lágyság és a büszkeség együtt.

Harmadik kép volt a napkirályné: Atahualpának, az utolsó inkának nője, merész és magasztos tekintet, melynek emelkedettsége elvonja a figyelmet az ujjatlan öltözet által végig mezetlenül hagyott gömbölyű karokról, miknek egyike ég felé emeli a napnak felmutatott áldozatot, egy emberi szivet, melyre a napkirálynő hidegen tekint fel. Egész arcza az ég hidegségét látszik visszatükrözni.

Negyedik kép a görög rabnő. A kínzott szépség, a sértett szemérem, mely a kezére vert lánczokat szét akarja szakítani. Egy merész márványszobor, melynek szokatlan conceptiója Pradier agyában született, s Thorwaldsen eszményítése által tökélyesült.

Az ötödik volt a bachansnő. Minta egy ó-római basreliefhez, mely a Bacchus-menetet ábrázolja. Szilaj, merész, kihivó, mámortól ittas kifejezés. Meglepő redőzet. Párduczbőr, thyrsus és a serleg. Az eszményített részegség maga, villanytól szilajult idomokkal.

A hatodik volt Nourmahal szultána. Egy ülő kép, melynek minden tagja, arczvonása mozdulatlan: de a ki műértő, az megtalálja, hogy az a két sötét szem beszél, csak értő szem által hallható titkokat, s üdv és kéj annak, a ki azokat megérti.

A hetedik kép a menyasszony. Fehér csipkés öltözet, fején fehér koszorú, a fátyol körültakarja alakját. Arczán az ismeretlen boldogságtóli félelem reszketeg kifejezése, a szemekben a köny, az ajkakon halavány mosoly. Kezét mondhatlan bájjal nyújtja előre a jegygyűrű elfogadására.

Utána a nyolczadik kép az ifju nőt mutatja, midőn legelőször előlép a főkötővel fején. A büszkeség szemérempirja s a meghódolás diadalérzete arczán. Érzi, hogy az a főkötő fején megérdemlett korona, melyért egy koszorú esett cserébe.

Óh milyen keserű örömeket szerzett Ivánnak az ő kedves kis fia ezekkel a képekkel!

A kilenczedik kép volt a bajadére. Az indus tánczosnők festői öltözetében, a csengő tamburint verve feje fölött, karcsú derekát aranynyal áttört shawl köríti, nyakán arany pénzfüzérek csüggnek, lábszárait térdig gyöngysorok fonják körül.

A tizedik kép megint ennek ellentéte. Claudia Leta, a vestaszűz abban a pillanatban, midőn halálra viszik, mert Caracalla csábjainak ellenállt; arczán a szűz-erény borzalmával, félkezével palástját arcza elé emelve, mintha a sértő tekintet elől védené magát.

Hogy tudnak a nők mindent játszani!

Hát még az a magyarázat e képekhez, miket Árpád leveleiben közlött!

És az eredmény!

A herczeg a varázskörböl nem tud már szabadulni. Minden újabb próba után kifejezést ad azon véleményének, hogy itt egy olyan kincs rejlik, melynek nem szabad a művészetre nézve elveszni.

Még egyéb kincsre is rájönne ő herczegsége, ha nem volna hatvannyolcz esztendős, s az ilyen kincsek fölfedezésében nagyon sok tapasztalatot nem tett volna.

Azok igen «drága» kincsek.

Mikor már az ember hatvannyolcz esztendős, azután már férjhezmenendő unokája van, hát akkor mégis csak eszébe jut beletekinteni a bankárja számadásaiba, hogy húsz millióra menő activái és sejtelmes mennyiségű passivái között mekkora különbség lehet még? hogy azután ahhoz képest határozza el: lehet-e egyszerre egy időben az egyetlen unokát is hiházasítani, meg egy idegen szép asszonyt is bevezetni a világba?

A herczeg épen most rendeztette be, nem rég, Maximilán-utczai palotáját Angela grófnő számára, ha az férjhez menne az ő kedve szerint. Az a palota igazi herczegi fénynyel van feldiszítve.

Hanem a grófnő összeperelt a herczeggel s nem akar semmit tudni jegyeséről, a mire megint bizonyos okai vannak, s míg Angela aristocratikus daczczal boszantja nagyapját, Evelina szorosabbra fűzi körüle a bűvkört s megtörténhetik, hogy ha Angela grófnő nem jön el idején beköltözni a Maximilián-utczai palotába, majd Kaulmanné találja azt elfoglalni.

Ezeket tudta meg Iván a zongoraművész leveleiből.

Ezért tolakodott Iván az úri salonokba, ezért ártotta magát az előkelő családok magánügyeibe, ezért tagadta meg eddigi életmódját; tett mindent, a mit idegen elemben uszónak tenni kell, mert őt akarta védni! Azt a hölgyet, a kit ha meg nem óvhatott attól, hogy másnak felesége legyen, legalább attól akart megóvni, hogy egy harmadiknak szeretője legyen!

Abban megnyugodott már, hogy férjhez ment a leány, a kit nem szünt meg szeretni soha. Legyen boldog! De hogy hanyatt homlok belerohanjon a gyalázatba, azt a gondolatot nem birta elviselni. Ha nő lett, legyen nő! S ha a férj maga vezeti őt a szégyenbe, tartsa vissza ő, a ki igazán szerette.

Bolondság volt-e e gondolatában Ivánnak? itélje meg, a ki hideg vérrel bir; de szív volt benne, s a szívnek jogai vannak.

Azután meg, ki tudja? Hát ha az üzletét védte? Ha a herczeget ráveszik, hogy engedje át a consortiumnak bondavári uradalmát, akkor Iván kis telepe agyon van nyomva. Hátha ezt akarta megakadályozni? Az ily iparüző ember mindig spekulál.

Tehát a melegvérű embereknek mondjuk azt, hogy Iván Evelinát akarta megmenteni a gyalázattól; a hidegvérű embereknek pedig azt, hogy spekulált és a bondavölgyi tárnát oltamazta a veszélyes concurrentiától, s akkor «duplex libelli dos est».

Következtek a többi képek. Egymásután megküldözte azokat Árpád fogadott apjának. Amalazuntha, az amazonkirálynő, Magdolna a bűnbánó, Ninon, rococo divat pompájában, az alvajáró nő, holdas kifejezésével, Medea, a szerelemféltés boszujának gyilkoló dühével, Szalomé, Herodiás leánya, szent halált okozó csábtánczával, a houri, keleties tündéri öltözetében, a forradalmi nő, phrygiai sipkával s a lándzsával, Turandot, a chinai zsarnoknő, Hero, kétségbeesése, Jeane la folle kaczagása, Ophélia tébolygása, Judit kegyetlensége, Potifárné élvsovárgása, majd egy kaczkiás markotányosnő, egy hamiskás grisette, egy imádkozó apácza, egy lankatag creolnő, egy túlvilági villi, a mikben Iván több mesterkélt, betanult hatásvadászatot talált már, mint ösztönsugallt igaz kifejezést. Ez volt «madame Grissac iskolája», a hova Félix neveltetni küldé Evilát. Hanem két kép, mi utóbb jött, mégis sajnosan hatott Ivánra. Az egyik egy anya képe, ki gyermeke bölcsőjét ringatja, a másik egy parasztleány, egy szénhordó leány, leeresztett hajfonadékkal, övébe feltüzött piros rokolyával.

Ez rosszul esett Ivánnak. Minek volt még ezeket az alakokat is profanálni? Minek játéknak venni az anya szerelmét? Nem hagyhatott volna békét ennek az utolsó alaknak? A piros rokolyás leányt nem tudta már meghagyni annak, a ki őt «úgy» szerette meg?

Egy napon azután ezt irta a művész Ivánnak:

«Ez az én kedves Kaulman patrónusom egy tizenhárompróbás gazember. Eddigelé rendesen együtt volt a varázspróbákon Tibald herczeggel. Ma Tibald herczegnek egész derült kedve volt, elannyira, hogy Kaulmannak is feltünt, s az első kérdezésre elmondta a herczeg, hogy annak örül, hogy Angela grófnőtől levelet kapott. Unokája igen szeretetreméltóan ir hozzá; elmondja, hogy most támadt eléje a föld alól valami Berend Iván nevű ember, a kinek volt bátorsága ő neki leczkét tartani s szemébe mondani, hogy vannak a magyar főuraknak kötelességeik a haza iránt, a miket nem teljesítenek, hogy Tibald herczegnek most Pestre kellene átköltözni, ott a helye minden magyar urnak. Akkor Angela grófnő kibékülne nagyapjával. A herczeg boldog volt, mikor ezt elmondta. Hanem Kaulman nagyon savanyú képeket csinált hozzá. A herczeg azt mondta, hogy meg fogja gondolni a dolgot. Ha Angela grófnő olyan nagyon megszerette Pestet, talán ő is lerándul oda. Kaulman nagyon szítta a fogait. Örült persze ő is(!) hogy Angela grófnő mégis megtörte a jeget. Ez világos jele annak, hogy békülni akar. De ő a herczeg helyzetében legalább még egy levél által megkisérlené a grófnőt arra birni, hogy ő jöjjön haza Bécsbe, s ne a herczeget hivja le Pestre. A herczeg ráállt, hogy ez jó lesz így, s egyelőre nem megy Pestre, hanem megkisérli a grófnőt haza édesgetni.»

«A közben pedig a két legutolsó varázspróba is végbemegy.»

«A harminczkettedik alak Gonzaga Juliáé.»

«A történetét megkaphatod valami novellagyűjteményben.»

«Az alakban csak a costume érdekes, mely áll egy csalánszövetű hálóköntösből, mely a lábakat fedetlenül hagyja. Különben e costume alatt a legszigorúbb női erény lakik, mint a história mondja, s Julia késsel hadonáz a kezében, melylyel mindenkit legyilkolni készül, a ki az ő lábára mer nézni. Melléklem a fotografiát.»

«Az eddigi próbákon Kaulman is jelen volt. Gonzaga Julia próbáján előre tudatta, hogy nem lehet ott, mert el kell utaznia. Hanem hiszen ott leszek én garde des damesnak.»

«Pedig hát én sem leszek ott.»

«A mint ezt a fényképet otthon a mamának megmutattam, a mama elszörnyedt s categorice megtiltotta, hogy az ő rajkójának ilyen costumeben próbáló művészetet accompagnirozni nem szabad. Izenjem meg ő nagyságának, hogy beteg vagyok, vagy valami mást. Én bizony nem válogattam a hazugságokban, hanem egyenesen azt mondtam a jóltevő tündérnek, hogy: hallja maga, nekem a mama nem engedi meg, hogy én magának accompagnirozzak, mikor maga mezitláb van; minthogy pedig a szerepben épen az a viczcz, hogy nincs a lábán harisnya, hát én holnap nem muzsikálok itt. A bolondos asszony nagyot nevetett rajtam s azt mondta, hogy majd hát segít magán máskép.»

«Bánom is én akármit csinál? Egyébiránt a mamának tökéletes igaza van, mikor azt mondja, hogy nem ereszt; és én azt hiszem, hogy nekem is igazam van, mikor ezt a nagysámnak megmondom.»

Ivánt nagyon leverte ez a levél.

Sokáig elnézte azt a fényképet. Egy hölgy, könnyű éji öltönyét félkezével összeszorítva keblén, öldöklő tekintettel, szétszórt hajjal, mutat jobbjával maga elé, mely marokra fogott tőrt szorít, s mezitelen lábát egy szőnyeggel letakart tárgyra teszi, az a takart tárgy mintha egy férfi hullája volna. A lenge öltöny mindenütt odatapad plasticus idomaihoz.

Ezen a napon Iván megtudta egy másik urhölgytől Gonzaga Julia történetét.

Másnap megint kapott levelet Árpádtól.

Akkor érkezett a levél, mikor épen visszatért a pisztolypárbajról.

A fiatal művész megirta, hogy mi történt.

«Eveline zenekiséret nélkül produkálta művészetét a herczeg előtt. És férjkiséret nélkül. A fénykép illustratió hozzá. Mikor ilyen ijesztő szép volt, a herczeg principiumai halomra dültek. Odament hozzá és bátorkodott megfogni a hölgy kezét. A gyilkos asszony egyszerre elnevette magát. «Herczeg! nem látja, hogy kés van a kezemben?» – «Én azt el tudom öntől venni.» Az asszony kaczagott, s egy kaczagó asszony kezéből könnyen ki lehet venni a kést. E perczben Eveline kaczagásának viszhangja támadt a szobában. A mennyiben a fülemile-dal viszhangjának lehet nevezni a békavartyogást s a hüledező herczeg elé kimászott a terem díszletét képező azalea- és myrtusbokrok közül egy törpe, nyomorék szörnyeteg, két mankóval, két sánta lábbal, pupos vállai közé beroskadt hosszú fejjel, sovány satyrpofáján a nyomorékok torz vigyorgásával s e négy sántalábú kobold odatipegett az enyelgő pár elé.»

«Herczeg, nem vagyunk egyedül!» – nevetett Eveline.

«Hát ez micsoda díszpéldánya egy varangyikos békának? – kiálta fel elszörnyedve a herczeg.»

«Ez az én kedves, szeretett, egyetlen kis öcsém – kiálta Eveline s odarohant a szörnyeteghez, ölébe karolta, össze-vissza csókolta az arczát, megsimogatta a fejét. – Ez az én egyetlenem, drágám, mindenem. Az én zsarnokom, az én csunya veszekedő hatalmasom, a ki akkor jön hozzám, a mikor neki tetszik.»