MÁSODIK RÉSZ. (continued 7)

Eveline csak némán ingatta fejét s mutató-ujját ajkára tevé. A hallgatás nemtőjének képe.

– Micsoda? ön nem akarná ezt megtenni? szólt az apát úr szent haragra gerjedve. Ön nem gondol arra, hogy egy magas czél elérése egyetlen szavába kerül? Ön engedné a szent széket összeomlani, az angyalvárra a hitetlenek vörös zászlóját a levert kereszt helyébe tűzetni, a szenteket helyeikből ledobatni, csupán egy asszonyi szeszély miatt?

Eveline széttárta két karját, mintha küzdelemre menne egy kinzó óriással s elszántan kiálta fel:

– Nem szólhatok azzal az emberrel!

Sámuel apátot most már boszantotta ez a szeszélykedés. Feltette magában, hogy ha rá nem veheti ezt az asszonyt, legalább érzékenyen meg fogja sérteni.

Azért vette a kalapját s azt háta mögé tett kezébe fogva, hideg gúnynyal mondá Evelinének:

– Én meg nem foghatom önnek az ellenszenvét. Hisz Sondershain herczeg semmi tekintetben sincs hátrányban azon férfiak mögött, a kiket ön eddig magánál elfogadott.

E megbántásra hevesen megragadá Eveline a pap kezét s a szív visszatartózhatlan önfeledtségével mondá neki e szókat:

– Uram! Én még leány vagyok!

A pap bámulva tekinte rá.

Az égő arcz, melyet bánatpirulva fordíta félre a hölgy, a szűz szemlesütés, a gyermek zokogás esküdött mellette, hogy igazat mondott.

A pap nagyot sóhajtott.

Egész nagyságát, egész dicsőségét köddé foszlani érezte e szó előtt.

Hisz ez nagyobb eszme az angyalvárnál!

Egy nő, a «talon rouge»-al a lábán s a myrtuszszal a fején.

A courtisane és az immaculata.

És a pap érté a «Sphinx» talány nyitját legjobban.

A pap kiütve érezte magát pályaköréből e szó által.

Saulust a villám nem térítette meg jobban.

Érezte, hogy mindaz, a mit férfi álmodhatik, nagyot, lehetetlent, dicsőségről, magasságról, hatalomról, világ előtti hírről: füst és pára ahhoz a magassághoz, a honnan most ez asszony ő hozzá alá beszélt.

A ki viselte egy férj akaratáért, a kinek hűséget esküdött, az árúba vetett divathölgy festékét arczán s meg tudta őrizni alatta a szemérem orczapirulását.

Nem volt szándéka őt e magasságból lerántani többé.

– Evelina! szólt hozzá szelid komolysággal. A mit ön most mondott, azzal ön engem száműzött czellámba. Jól van! Odamegyek. Ön szétriasztá fényes álmaimat világi nagyságról. Jól van! Nem áldozom többé. Ön azt mondá: «Én még leány vagyok!» Jól van, tehát legyen ön valóban «leány». A franczia törvények nem ismernek házasságot, mely nem polgári hatóság előtt köttetett. Önnek a házassága Kaulman Félixxel ez országban érvénytelen és semmis. Ön itt Dirmák Éva leányasszony, semmi más. Ezt megmondhatja ön Kaulman úrnak, hogy tőlem hallotta. Én adtam neki e tanácsot, hogy önnel így tegyen. Most megyek kolostoromba vissza, Istennel kibékülni.

«Dirmák Éva» odarogyott térdre a pap lábaihoz s kezét elárasztá csókjaival és megfüröszté könyeivel.

– Tegye ön fejemre kezét! zokogá a leány. Áldjon meg, atyám!

A pap csak messziről emelte feléje kezét.

– Oh! leányom, a te fejed fölött valamely láthatatlan kéz lebeg szüntelenül. Az oltalmazzon meg téged örökké.

A pap eltávozott. Fel sem kereste Kaulmant többé. Jegyet váltott a vasutra s elzárta magát csendes kolostorába.

Nem hallott felőle a világ többé semmit.

FÉRJ ÉS FÉRFI.

Félix sietett ez alatt a herczeggel találkozni.

Nem várta az esti börze óráját, a mikor a parquetten minden ceremónia nélkül szemközt kaphatja, hanem felkereste őt a szállásán.

Waldemár nem hagyta őt sokáig előszobájában várakozni, a finánczfejedelmek is szokták tisztelni egymás rangját, legalább külszinleg.

Dolgozó-szobájában fogadta a bankárt.

– Ah! a herczeg dolgozik? – szólt Kaulman kötelezett nyájassággal, nagyot csodálkozva azon, hogy egy ilyen előkelő rangbeli úr még arra is képes, hogy sajátkezüleg felmessen egy füzetet s abban vörös és kék plajbászszal neki megtetsző sorokat huzgáljon alá.

A herczeg letette asztalára a kezében tartott röpiratot s megkinálta Félixet, hogy üljön le.

– E perczben tudtam meg, hogy a herczeg Párisba érkezett s siettem, hogy első legyek, a ki üdvözlésére jön.

– Én is épen önnel foglalkoztam.

Félix nagyon is értette azt a sajátságos mosolyt, a mivel a herczeg e szavait kisérte.

– Ezuttal a parlamentair fehér zászlója alatt jövök az ellenség főhadiszállására.

A herczeg gondolá: «Tudom, az a zászló egy himzett zsebkendő, «E» betüvel a szögletében.»

– Nálunknál nagyobb hatalmasságok is kibékültek már, kezdé Félix, s lettek ellenfelekből szövetségesek, ha egy közös érdekben összetalálkozhattak.

– S ilyen közös érdek reánk nézve?

– Az általam tervezett kölcsön-ügy.

A herczeg nem felelt rá semmit, csak egy bántó mosolyt adott rá válaszul, mely a bankárt egészen kihozta hidegvéréből.

– Uram! szólt Félix, felkelve helyéből, hogy nagyobb emphasissal adhassa elő nézeteit. A szent szék javára kötendő kölcsönről van szó! S én tudom jól, hogy ön buzgó katholikus!

– Vajjon ki árulhatott el?

– Azonkivül ön született aristocrata. Ön nem engedheti azt, hogy a míg Magyarországon egy bureaucrata miniszter csak úgy egyszerüen zsebre készül dugni az egyház birtokait, azalatt másfelől egy szabadkőmives-csőcselék szent Péter birodalmát ajándékozza a sansculotte canaillenak, holott mi most egy csapással mind kettőt megakadályozzuk. Ön nemes ember!

– Hát még mi vagyok?

– És enfin financier is. Önnek lehetetlen észre nem vennie, hogy ez a mi vállalatunk egyike a legnagyobbszerű, legrentabilisabb vállalatoknak. Ön számítani tudó okos ember.

– Vagyok-e még valami?

Félix nem engedte magát Waldemár hideg sarcasmusa által leveretni, egy merész fordulattal, a legédesebb nyájasság kifejezésével arczán, odanyujtá kezét Waldemár elé.

– És Kaulman Félix házának legkedvesebb barátja.

Koczkáztatta, hogy erre a szóra vagy felcsapnak a tenyerébe s elfogadják a barátságot, vagy pofon ütik.

Még rosszabb történt vele az utóbbinál is.

A herczeg felvette asztaláról azt a bizonyos röpiratot, a miben az imént kék és vörös irónnal sorokat huzogatott alá.

– No hát, édes katholikus hitfelem, aristocrata rangtársam, financier compagnonom s legkedvesebb barátom: tekintsen ön bele ebbe a kis röpiratba s találja meg benne adandó válaszomat. Kérem, tegye magát egészen kényelembe nálam.

Az alatt, míg Félix átfutotta a kezébe adott füzetet, Waldemár ráért a körmeit gömbölyüre köszörülni.

Félix letette a füzetet.

– Ez az én biographiám lenne?

– Mint a czímlap is bizonyítja.

– Ezt a herczeg maga irta?

– Legalább én diktáltam az adatokat.

– Itt el vannak számlálva mindennemű üzleteim, a mikkel állítólag a közönségnek port hintettem a szemébe, egész a bondavári vállalatig, a melyben a tőkepénzesektől álmérleg és költött osztalék által tízmilliót összeszedtem s az most mind veszendőbe megy a kiütött catastropha miatt. Ez kegyetlen pamphlet.

– Talán nem igaz?

– Igaz! A herczegben hű historicusomra találtam. Hanem hát hadd folytassam az életirásomat. A tegnap okozott kárt holnap helyre pótolhatom; a rossz üzletet kiegyenlíti a jó. A kis vereséget eltakarja a nagy győzelem. Mit akar a herczeg ezzel a röpirattal?

– Abban az órában, a melyben ön kölcsönét felteszi a börzén, kiosztom ezt az iratot a parquetten, a coulisseban s megkezdem a contreminet azzal, hogy az ön részvényeit kitörültetem a jegyzékből.

– Ezt előre tudtam s épen azért jöttem ide, hogy ennek elejét vegyem.

Kaulman Félix szemeinek sűrű pislogásával akarta kifejezni elkeseredését; kezét mellényébe dugta s tompított hangon folytatá:

– Uram! Ha azt akarta ön, hogy szemei előtt haljak meg, czélt ért.

Waldemár nagyot kaczagott s a vállára csapott Kaulmannak.

– Ugyan kérem, ne komédiázzék ön itt nekem. Nem azért jött ön én hozzám, hogy itt szemem láttára főbe lője magát, hanem azért, hogy nekem valamit eladjon. Ön egy tönkre jutott szédelgő, a kinek van még egy utolsó clenodiuma: egy csodaszép fekete karbunkulus, a mit ön egy kőszénhalmaz közt talált, kiköszörült, sokszor eladott, sokat nyert rajta, most megint visszakerült önhöz; ön tudja jól, hogy én önnek ebbe a kincsébe bele vagyok bolondulva, hogy kész vagyok rá árverezni az egész világ ellen; ezért jött ön ide! No hát értsük meg egymást. Alkuszom. Mi az ára?

A herczeg levetette magát karszékébe s most már nem is kinálta Kaulmant, hogy tessék neki is leülni.

Az is felhagyott a páthoszszal s visszavette természetes arczát. Ha ugyan szabad nála arczról beszélni.

– Legelőször is ez a brochure! szólt kezét a röpivre téve.

– Jó! Megkapja ön. Ezer példányban, az eredeti kézirattal együtt. Befüthet vele, ha ugyan meg nem akarja tartani emlékül.

– Másodszor, folytatá Félix, a herczeg lemond a contremineről, a kölcsön aláirásának három napján ellenem és üzlettársaim ellen semmi maneuvret nem csinál. Ellenkezőleg maga fog az első aláirók között nevéhez illő összeggel megjelenni.

– Jó! mondá a herczeg. Megegyezünk! De hallja ön már most az én módosítványaimat. A kölcsönaláirás első napján nem teszek ön ellen semmit, de nem is irok alá semmit. A második napon sem bántom önt, de nem is segítem elő. A harmadik napon azután aláirok a kölcsönre egy milliót és azontul hajtom önnek előre a vállalatait úgy, mintha én volnék önnek a legjobb barátja.

– De miért nem az első napon?

– Majd megmondom önnek, hogy mi történik az első két nap alatt? Még ma tudatja ön madame-al, hogy Tibald herczeg birói zár alá jutott s hogy ő Tibald herczeg hotelében többé nem lakhatik. Madame már egyszer nagylelkű volt palotáját mindenestül visszaadni Tibaldnak, másodszor is megteszi s hazamegy férjéhez. A férj a kibékülés napját fényes estélylyel ünnepli meg. Ez estélyre házának legjobb barátját is meghívja. (A herczeg itt jelentő mozdulattal tette mutatóujját saját mellére.) A ki ez alkalommal madamenak be fogja mutatni azon pompás nyári palota tájképét, mely a Como partján urnőjére vár, kinek nagy szüksége van az olasz légre és a kedélyváltozásra.

– Ön igen gyöngéd ember.

– Még ne dicsérjen, kérem. A második nap arra való, hogy Kaulman Félix úr felvilágosítja madame-ot a felől, miszerint Francziaországban okvetlenül megkivántatik a házasság érvényességére a polgári szerződés. Annálfogva elviszi őt magával a jegyzőhöz s a polgári kötést végrehajtatja.

– De uram! kiálta fel Kaulman, igazi ijedelemmel arczán s visszahőkölt. Miért akarja ön ezt?

– Miért! szólt a herczeg s most már ő is felkelt a helyéből, hogy jobban az orra alá beszélhessen áldozatának. Hát azért, hogy ön ravasz speculáns ne tehesse meg azt, a mire számított, hogy elvesz egy országban egy szép arczot s egy másik országban, a hol túladhat rajta, eldobja azt magától. Én akarom, hogy ön el ne vehesse a nevét a madametól soha és sehol. Ugy-e? Negyednap a szemem közé nevetne ön s azt mondaná: «Hisz a mit neked adtam, nem is volt az enyém soha!» Nekem a gyémántnak a foglalatja is kell! Én nem engedem azt az ön jegygyűrűjéből kitörni, uram! hanem azzal együtt akarom azt látni.

Kaulman nem titkolhatta el megzavarodását,

– Ezt a szeszélyt nem értem önnél, uram!

– Én értem! S ha akarja, ön is megértheti. Én bolondulok e nő után. S e nő engem ki nem állhat. S én annak tudom az okát, ön pedig nem is sejti azt. Önnek a neje erényes nő! Ön bámul rajta, ugy-e? Nem az ön érdeme, hogy az, hanem Tibald herczegé. Ezt Tibald megmondta nekem. Megeskette e hölgyet, hogy engem soha el nem fogad. Szegény öreg! Azt hitte, hogy leányát kibékíti velem, ha Evelinéről lemondok. Milyen rossz psycholog volt. Hisz ezzel szenvedélyemet szította csak. Egy bukott nő után nem szaladnék országról-országra. Rég elfeledtem volna. De üldözöm, mert elárulták előttem tisztaságának titkát. Én imádom ezt az asszonyt azért, mert fényes, mert tiszta, mert ragyogó; ez átlátszó ragyogásnak titulus kell, hiteles stigma, ez a titulus az ön neve. Most már tudja ön, hogy mit követelek öntől!

– Herczeg! ön pokolbeli ötletekkel bir! Ön hozzá akar engemet kötni gyalázatomhoz!

– Gyalázatához! hát ki hítta önt abba a vásárba, a hol gyalázatot adnak és vesznek? Hát mit kinálok én önnek? Nem azt-e, hogy a Kaulman-név magasra becsültessék? Oh! a Kaulman-néven egy szennyfoltnak sem szabad maradni. A Kaulman-czég főnöke egy derék respectábilis férfi lesz. Künn a világban tekintély, a börzén censor, szilárd férfi, honn tisztes családfő. Azt azután, hogy künn a világban micsoda? csak mi tudjuk ketten, azt pedig, hogy otthon micsoda? csak mi tudjuk hárman.

Kaulman belső küzdelem hevélyét akarta mutatni.

– Ejh! uram, ne dörzsölje ön a szemeit és az arczát! szólt elfordulva a herczeg, azért én nem fogom sem azt hinni, hogy ön sír, sem azt, hogy elpirul. Az idő rövid, jobb lesz, ha siet ön azt felhasználni.

Ez biz igaz. Sietni kell. Azért hát Félix úr csak elengedé magának az önhajkitépéssel járó végjelenetét egy a kétségbeeséssel küzdő becsületérzésnek s bevégzett ténynek véve a kedvező alkut, kezét nyujtá rá Waldemárnak.

Hanem azért Waldemár már csak még sem szorított vele kezet. Köszönte alásan.

– Csak irja be ön a jegyzőkönyvébe, a többi üzleti kötések közé, nincs ok miért kezet szorítanunk. Az adatokat pontosan tegye fel. Ha én holnap déli egy óráig megkapom öntől a meghivást az estélyre, akkor holnap nem jelenek meg a börzén. Ha holnapután déli egy óráig megkapom a hivatalos tudósítást önnek jegyzőjétől a megkötött polgári házasságról, akkor ismét nem megyek fel a börzére. S ha negyednapon déli egy óráig eljön hozzám önnek a megbizottja s hozza azon tudósítást, hogy ön elutazott a brüsseli piaczra, ottan vezetni a kölcsön ügyét s küldi számomra lakosztálya kulcsát, kérve, hogy álljak helyt itten önért, mint üzleti társ, akkor megjelenek a börzén s fényes diadalra juttatom a kölcsönt. Már most tessék sírni vagy kaczagni, de csak ne az én szobámban.

DIRMÁK ÉVA.

Kaulman úr tehát a legjobban elrendezte dolgát Waldemár herczeggel.

A herczeg csakugyan bele van bolondulva Evelinába.

A mióta a St.-Eustacheban hallotta énekelni, még arra is képes volna, hogy kimenjen utána egy pusztába, barlangban lakni és sáskával élni, mint szent Antonius; csak ő lenne a kisértő lélek!

Kaulman teljes sikerre jutott vele.

A herczeg nem fog a contremine élére állni, nem fogja a bondavári catastrophát felhasználni, nem dönti meg a Kaulman-ház vállalatait.

Ellenkezőleg vissza fogja tartóztatni a bécsi börzén a paniqueot, mely a baleset híre nyomán támad; fentartja a papirok árkeletét. Engedi feltétetni a párisi és brüsseli börzén az egyházi kölcsönt s maga is ott lesz az aláirók között a lehető legnagyobb összeggel.

És mindez mibe kerül? Semmibe sem! Egy szép asszonynak egy szép szavába.

Még egyszer tegyék meg varázslatukat a fekete gyémántok: Evelina két fekete szeme. Akkor azután birja, a ki legtöbbet adott érte!

Kaulman várt sokáig a pap visszatértére s azután, hogy hiába várt, csak rászánta magát, hogy maga menjen el nejéhez.

Azt nem találta otthon. A kapus mondá, hogy az asszonyság a szinházba ment.

Kaulman elfelejtette megnézni a szinlapot, csak most tudta meg, hogy Evelina ma játszik.

Odahajtatott az operaházhoz.

Legelőbb felfutott neje páholyába, melyben akkor a társalkodónőn kivül nem volt senki.

Onnan széttekintett a nézőtéren. A parterren volt claqueur elég, a proscenium-páholyok egyikében pedig megpillantá Waldemár herczeget.

Ah! a herczeg jobban tudta, hogy Evelina ma énekel.

Azután lement a foyerba, ismerték már mint az asszonyság férjét s bebocsáták Evelina öltöző-szobájába.

Evelina jelmezben volt már s jelenését várta.

Mikor Kaulmant megpillantá, duzmadt képpel fordult félre. Mit zavarja őt most? Mikor hivatását kellene teljesítenie.

– Egy szép jó estét jöttem önnek köszönni, asszonyom!

– Ezt holnap reggelre halaszthatta volna ön.

– Mit? Az estét? Haha!

– Nem azt, hanem a köszöntést. Tudja, hogy minden játék előtt úgy el vagyok fogódva.

– Nem akartam elkésni. Tudja ön, hogy a társaság créme-je töri magát az ön jótékony hangversenyének belépti-jegyei után. Tett ön a számomra egyet félre? Félix úr csupa szeretet volt és nyájasság.

– Nem tettem félre.

– Ah! S miért nem? kérdezé naiv nyafogással.

– Mert nem lesz az egész hangversenyből semmi. Lemondtam róla.

Félix úr arcza hosszura nyult egyszerre.

– Nem lenne ön szives az okát megmondani: miért?

– Majd játék után. Most jelenésemre kell mennem.

Azzal kiment a hölgy az öltöző-szobából s a szinfalak közt töltötte az időt, a míg jelenésére került a sor.

Kaulman egy másik szinfal közét expropriálta, a honnan nejére is láthatott, meg a proscenium-páholyra is.

Evelina nem játszott jól s nem énekelt jól. Trémázott. Nem csak rosszul intonált, hanem egész cottákat elejtegetett. Észrevehető volt elfogultsága.

Hanem azért a jól rendezett claque úgy tapsolt neki, majd leszakadt a ház s Waldemár herczeg úgy tapsolt a páholyában, mintha neki fizetnének azért legjobban.

A végária után pedig csoporttal repültek Waldemár páholyából a koszoruk és virágcsokrok Evelina lábaihoz.

Evelina egyet sem vett fel belőlük s sietett vissza öltözőjébe.

Kaulman utána ment.

– Miért nem vett fel ön egyet is a tömérdek szép koszoru közül? kérdé a hölgytől.

– Mert nem érdemlettem meg őket. Érzem, tudom, hogy igen rosszul énekeltem.

– De legalább a koszoruk hajítójáért kellett volna önnek egyet felvennie.

– Úgy? Ön azt olyan nagyon megkivánja?

– Én?

– No igen! Én azt hiszem, hogy a mi koszorukat kapok, azokat mind ön hajíttatja nekem.

– Oh nem! Hát nem látta ön? Azok mind egy páholyból jöttek. Nem ismert ön arra, a ki abban a páholyban ült?

– Nem néztem oda.

– Az Waldemár herczeg.

– Ah! Az, a ki önnek olyan nagy ellensége? a ki önt meg akarja buktatni?

– Oh már megtért, egészen megfordult, most a legkedvesebb barátunk.

– Kiknek? Barátunk?

– Mind nekem, mind önnek.

– Én köszönöm! Nem kérem a magam részét.

– Azt pedig nehéz lesz elkülönítni, madame! Mert nekem már egyszer jó barátom s előtte nyitva a házam.

– De az én házam csukva.

– Már most hát kénytelen vagyok önnek egy kellemetlen felfedezést tenni. Elvégezte ön a szerepét, ugy-e bár? Nem izgatja fel többé…

– Igen, csak mondja el, ön szólt Eveline, finom créme-mel törülve le arczáról a festéket a tükör előtt, hallgatom.

– Ön nem sokáig fog saját házat tarthatni. Tibald herczeg gondnokság alá került, s mint ön sejthette éles eszével, párisi hoteljét az ő baráti megemlékezésének köszönheté. Ez most megszünik. Nekem pedig nem engedik a körülményeim, hogy ön számára külön háztartást rendezzek be és így kénytelenek leszünk együtt lakni, s ott azután az a természetes kényszerüség áll be, hogy a kik az én salonomban szivesen látott vendégek, azok önnek is vendégei.

Evelina levetette fényes királynői jelmezét, fejéről a diadémot, karjairól a ragyogó karpereczeket.

– S azt hiszi ön, szólt félvállról visszafordulva Kaulmannak, hogy ha a pompás hotelt el kell hagynom, nem tudok magamnak egy manzard-szobát fogadni Párisban, a melyiknek ajtaja van, az ajtaján tolózár van, s ha a világ akármicsoda herczegének az orra előtt azt becsukom, hát oda nem jön?

Kaulman a végletre hagyta jönni. Nem erőtetett már nyájasságot arczára.

– Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy Francziaországban vannak kellemetlen törvények, a melyek kényszerítik a feleséget arra, hogy törvényes férjénél lakjék, vele utazzék, neki engedelmeskedjék.

Evelina aranyos sandáljait húzta le épen.

Ránézett azokkal a fekete, átszegező szemekkel Kaulmanra.

– Én pedig figyelmeztetem önt, uram, hogy Francziaországban vannak kellemetlen törvények, a melyek egy franczia polgárnak az oltár előtt kötött házasságát, polgári szerződés nélkül, semmisnek és érvénytelennek nyilvánítják.

Kaulman felugrott helyéről, mintha a tarantula csipte volna meg.

– Mit mond ön?

Evelina lehuzta az aranyos szattyán-sandált a lábáról. S mikor egy alsó ruhában, mezitláb ott állt, odaveté a czifra sandált Kaulman lábaihoz.

– Azt, hogy «ez» még az öné, de én: «Dirmák Éva demoiselle,» a magamé vagyok.

– Ki mondta ezt önnek? kérdé elképedve a bankár.

– Ugyanaz, a ki önnek azt a tanácsot adta, hogy velem így cselekedjék.

Kaulman szédelegve támaszkodott az asztalnak.

– S most, inte kezével Evelina, tudja ön, uram, hogy ez Dirmák kisasszony öltöző-szobája!

Kaulman nem mondatta ezt magának másodszor, hanem kapta a kalapját és elszaladt.

Olyan jól nekiindult azután, hogy meg sem állt, míg majd valahol el nem esik.

Veszve volt minden dolga. Semmin sem lehetett segíteni többé.

Úgy volt, a hogy az apát mondá.

Tegnap még sok millió ura volt. Százmilliók kinálkoztak eléje, hogy fogadja; holnap ezer kéz fog utána nyulni, hogy a meglevőt is atomokra tépje, a milliókat garasokra váltsa.

Nincs más választás, mint vagy főbe lőni magát, vagy belemarkolni a saját pénztárába s a mennyit magával vihet belőle, futni vele, a merre világ van.

Kaulman az utóbbit választotta, és futott.

SEMMIVÉ LENNI.

Evelina úgy érezte magát, mint a kinek egy roszúl kezdett élet után megadatott, hogy ujjászülessék.

Nem asszony többé.

Nem is özvegy, a kinek van mit siratnia elmúlt örömein.

Leány ismét, ki előtt az élet virágos mezeje terül, azt sem tudja, mit szakaszszon belőle.

Tele felébredt vágyakkal, reménynyel, névtelen ábrándokkal a szív. Egy bűbájos titok, mely megoldóját keresi.

Midőn másnap meghallotta, hogy Kaulman megszökött s vissza sem térhet többet, rablánczait érezte lehullni.

A vad madár kiszabadult kaliczkájából.

Hová repül a vad madár, ha a szabad levegőt érzi szárnyai alatt? Jut-e eszébe, milyen fényes volt kaliczkája? milyen nyájasan hizelgett gazdája, milyen gazdagon táplálták, mint védve volt a hideg ellen, üldözők ellen? milyen szépen tanították énekelni?

A vad madár csak arra gondol, hogy elrepüljön.

Künn meglehet, hogy széttépik, megfagy, talán nem is tudja már, hogyan kell élelmet a földből kikeresni, de mégis elrepül. Bokrot keres. Párját keresi.

Evelinának nem jutott az eszébe, hogy Kaulman megszökési híre az ő hirét is magához lánczolva hurczolja. Hogy minden ember azt kérdezi már most, kire marad a szép asszony?

A szép asszony, a ki nagyobb szerepet játszik a salonban, mint a szinpadon. Itt csak dillettansnak tünik fel, amott gyakorlott művésznőnek.

Kit fog választani új királyának? Mert ez a rebellis birodalom, a kinek szép asszony a neve, örökké megtartja királyválasztási jogát, hamar meg van nála irva a decheanceacta. Furcsa constitutionalis monarchia; miniszteriummal, mely a királynak nem felelős, s a hol a civillistáról való fogalmak diametraliter különböznek a mieinktől!

Tehát most senkije sincs. A ház üres. S a szív teli örömmel, melynek nincs még neve. Vajjon mi nevet adjon neki?

Kire gondoljon? Ki van hozzá legközelebb?

Kinek mondja el leghamarább, hogy boldog, véghetetlen boldog? hogy új emberré lett? Hogy szabad?

Asztalán ott hevert Árpád látogató-jegye.

Befogatott, inasának átadta a lakás jegyzékét s elment meglátogatni Belényiéket.

Messze künn laktak azok Párisnak valamelyik külvárosában, a hol még földszinti házak vannak.

Belényiné szeretett földszinti házban lakni. Az ő háza is olyan volt, a mit tőle elkótyavetyéltek.

Azután még más jó is volt abban.

Akárminő nagy városban szálltak meg, hangversenyeket adni, vagy zongorára tanítani, Árpád anyja mindenütt úgy intézkedett, hogy ő konyhás szállást kaphasson, otthon főzhessen, együtt étkezhessék a fiával. Hogy ne szokjék el az anyai felügyelettől, ne kerüljön korhely társaságokba, a miket a vendéglői életben okvetlenül fel kell találnia.

Az özvegy asszony természetesen maga főzött és Árpád imádta anyja főztét s ha valaki rosz szivességet akart neki tenni, csak úri ebédre hítta légyen magához. A hol lehetett, kimentette magát, nem ehetik másutt: homœopathiával él.

Azt csak nem mondhatta az invitáló uraságoknak, hogy köszönöm, de az anyám otthon paszulyt főzött disznófüllel s azt én az egész dicsőségtekért ott nem hagyom.

Munkába került Evelina kocsisának és inasának rátalálni arra az utczára, valahol a Mont-Martre körül, a melyben Belényiék letelepültek.

Evelina nem engedte a hintóját az utczába behajtatni a fordulónál leszállt s gyalog ment, inasa kiséretében, a házat felkeresni.

Egy olyan primitiv emberi építményben, a melynek még hátul kertje is van, fogadott Belényiné két szobácskát, a miket egy konyha választott el egymástól.

Valami cseléd, ki az udvaron mosogatott, megmutatta Evelinának a szobát, melyben az ifjú úr lakik.

Evelina halkan nyitott be a konyhába s vette észre, hogy az udvarszoba ajtaja is rögtön nyilik, de csak annyi rést engedve, hogy azon egy kémlelő asszony-arcz kitekinthessen.

Ez bizonyosan Árpád anyja lesz, ki akarja tudni, ki jön látogatóba fiához?

Evelina lábhegyen suhant a másik ajtóhoz s nesztelenül benyitott rajta.

Meg akarta lepni Árpádot.

Árpád szobájában meglepő csin és lakályosság volt otthon. Látszott rajta az anya keze. Asztalát, falait magas uraságoktól kapott emlékek díszíték; serlegek, faragványok, antik fegyverek, remek festmények; ablakaiban nyiló virágok, szekrényében pompás könyvtár.

Az anya úgy rendezte azt, hogy fia szeressen otthon lenni. A bérlett zongora Erardi legjobb készítményei közül való, mely most is kinyitva áll.

S e zongora előtt ül Árpád, háttal fordulva a hangszernek és egy kis asztalon fest!

A zongoraművész fest!

Szokott ilyen bogara lenni mindenféle művésznek; a melyik hires festő, az szereti hegedűszóval kínozni a szomszédait, a melyik kitünő zenész, az belekontárkodik a versirásba, s a melyik regényt ir, szereti elrontani a márványt, elefántcsontot, esetlen szobrokat faragván belőle.

Azután mit fest Árpád?

Eveline odasuhan a háta mögé. Hanem a selyemruha suhogása mégis elárulja; Árpád felriad, s a festményt hirtelen elzárja fiókjába ijedten. Evelina csak annyit lát meg róla, hogy az valami arczkép.

– Ah! Ön az? hebegi zavarodottan Árpád. Azt hittem. az anyám.

– Ahá! Úgy-e most megint olyan dolgot csinált, a mi meg van tiltva. Az anyja nem engedi, hogy fessen. Micsoda gondolat! Egy zongoraművésznek festéssel töltetni az időt. Azután mit festett?

– Ah! bohóság. Egy virágot.

Hogy hazudik! Arczkép volt.

– Adja nekem, ha virág volt.

– Azt nem adom.

– De ha virág volt!

– Nem adom önnek.

– No hát ne haragudjék rám. Mondja már, hogy üljek le.

Már pedig Árpád haragudott rá.

Mi szükség volt őt így felriasztania? Máskor talán nagyon szivesen látta volna.

De ez a bevezetés egészen szerencsétlenné tette a további pásztorórát.

Az az arczkép nem Evelina képe volt.

– Azután üljön le mellém. Különben azt hiszem, hogy fél tőlem. Lássa, azt vártam, hogy el fog hozzám ma jönni, s elmondja tegnapi játékom felőli véleményét, s hogy ön nem jött, hát én kerestem fel önt. Nos, mit mond? Úgy-e roszul énekeltem?

– Igen roszul! felelt Árpád kedvetlenül. Ön hátrafelé megy, visszatanul. Pirultam a nézők között ön miatt! Hát még a játék! Azt hittem, az automát-szinházban vagyok.

– Lássa, igen rosz kedélyhangulatban voltam. Házi kellemetlenségeim voltak: annyira, hogy Kaulmantól végkép elváltam.

– No bizony az egész Kaulman nem elég ok önnek arra, hogy egy hamis hangot adjon s elválhatik tőle, a nélkül, hogy az ütenyből kiessék. Kaulman úr hadd üljön a milliói között. Ön eddig sem sokat törődött vele.

Árpád nem tudja még, hogy Kaulmannal mi történt? A hír még nem terjedt el a Mont-Martreig.

– Azután csak legalább koszorukat ne hajigáltatna magának, mikor olyan roszul énekel!

Evelina nagyon érzékeny részén és nagyon igazságtalanul volt sértve.

Csaknem sírva menté magát.

– De, kérem, hisz nem én hajigáltatom magamnak a koszorukat.

– No, hát önnek valamelyik tisztelője. Valami őrült herczeg. Hisz az egyre megy. Szépnek lenni, roszul énekelni, koszorút kapni: az három olyan bűn egy bokrétában, a mit a világ soha sem enged külön választani.

– Jól van; szidjon ön, korholjon ön, zsémbes vén professorom! Tud-e még valami roszat felőlem?

Árpád elmosolyodott s kezét nyújtá Evelinének.

– Bocsánat, szép asszony! Az eddigi gorombáskodások a művész tanító zsémbelései voltak a művésznő tanítványhoz. Ez meg van. Hát már most megint legyünk gyermekek és enyelegjünk. Előhozzam az ostáblát? akar ön «hanzlit» játszani velem? vagy kézreverősdit?

Ez a vidám hang ismét átmelegítette Eveline kedélyét.

Nevetett s ráütött Árpád ingerkedő kezére.

– Hát már most mihez kezd ön, ha Kaulman urat elcsapta magától? Férjhez megy megint? Van már földből kibujó új férj? Úgy hiszem terem az, mint a champignon. Vagy fentartjuk a művésznői autonomiát?

Eveline lesüté a szemeit és elgondolkozott.

– Nekem senkim sincs, szólt elszomorodva.

– Ühüm! De ez nem annyit tesz, hogy «én senkinek sem vagyok.»

– Ugyanazt teszi. Nem is akarok senkié lenni. Én magamon soha úrrá nem teszek mást, mint a ki velem egyenlő rangú! Lássa ön. A szénhordó-leány, ki mezítláb szökött el a tárnából, feltartja rangját. A kinek én valaha helyet engedek a szivemben, annak szabad, korlátlan úrnak kell lenni, mint a milyen asszonynak én vagyok. Nem függni semmi úrtól, nem függni semmi más, mint saját lángeszétől. Csodáltatni nem a pénzért, hanem saját ragyogásáért. Művésznek és büszkének kell lennie.

Ez elég vallomás volt annak, a ki érti.

Árpád értette azt. Nagyon elfanyarodott rá.

– Hm! Szép asszony! Hanem akkor olyan úton indúlt ön el, a melyen ilyen emberrel nem fog szemközt találkozni.

– Mit akar ön mondani?

Árpád szeleskedő indulattal kelt fel.

– Azt, hogy a művész fajtának vannak bizonyos bizarr fogalmai az élet felől. Nézze ön, itt az asztalomon egy szép antik-billikom, Demidoff herczegtől kaptam ajándékba egy hangversenyem alkalmával. Ő viszont az ősétől örökölte azt, kinek Nagy Péter czár ajándékozá. Híres emlék, remek mű. Fejedelmek, herczegek ittak belőle. Meg is becsülöm. Benne tartom látogató-jegyeimet. Hanem asztalomhoz, ivásra, egy üveg poharat használok, melyet magam vettem tizenöt sousért s a melyből más nem ivott rajtam kívül soha.

Eveline mélyen elpirult e kegyetlen mondásra.

Árpád pedig feltette magában, hogy meg is magyarázza neki azt.

– Ön, szép asszonyom, egy művészt keres, a ki büszke, szabad, korlátlan ura saját régiójának, a ki önlángeszével világít maga körül s ön azt képzeli, hogy egy ilyen szabad, büszke ember fog az ön oldala mellett ülni, mikor ön a Champs Elyséesbe kocsikázik s hagyja maga után mondatni a világtól: «Nézzétek, az ott Apollónak felkentje, de a lovak, mik kocsiját húzzák, nem a Hyppocrenét rugott Pegazus utódai, hanem X. herczeg telivérei s a mitől az asszony ragyog, az nem férjének dicsősége, hanem Y. marquis gyémántjai!» Talál ön egy ilyen embert, szép asszonyom?

Szegény Eveline! vesztére azt gondolta ki, hogy védelmezze magát e kegyetlen gyermek ellen.

– És ha én elvetem magamtól a gyémántokat, az egész idegen ragyogást, mindent, a mi nem az enyém, a mit meg nem érdemeltem, a mihez úgy jutottam, hogy nem adtam érte semmit, még egy mosolygó köszönetet sem: és azután leszek semmi más, mint a mi vagyok önmagamtól: művésznő; ha éjt, napot egygyé teszek, hogy tehetségemet kiműveljem, hogy rajtam se ragyogjon semmi más, mint a művész dicsősége…?

Árpád erre azután megmondta neki, a mit még nem tudott.

«A gyermekek és a bolondok igazat mondanak!» S Árpádban mind a kettőből volt valami. Amabból életkora, emebből művészete virtualis jogánál fogva.

– Szép asszonyom! önből soha, de soha nem lesz művésznő. Ön azok közé a mostoha leányai közé tartozik a muzsának, a kiknek minden tehetség meg van adva pazarul, csak egy nincs: a bátorság hozzá. Ön gyönyörűen énekel idehaza, lángészszel, humorral játszik három ember előtt, de a mint a proscenium lámpásait meglátja, hangja elfogódik, keble összeszorul, hamisan intonál, nem lát, nem hall, nincs szeme, nincs füle. És a mellett úgy játszik, mint egy fabáb. Ezt úgy nevezik, hogy lámpaláz, és ebből soha sem gyógyul ki senki. Ez több szép tehetséget megölt már, mint a kritika. Ön persze a fejét rázza erre, s kivívott diadalai tényére hivatkozik. Ne csalja ön magát. És ismerem ezt a mi mesterségünket egész a szinpadi villámcsináló gépig s tudom, hogy mi okozza a szinpadi mennydörgést? Ön diadalt ül, tapsokat kap, koszoruk közt jár minden föllépésekor. Másnap magasztaló birálatokat olvas azokban a lapokban, a mik asztalát ellepik. Az mind aranyfüst. Tart addig, a míg önnek gazdag pártfogói vannak. Azok tudják, mibe kerül ez a módja az udvarlásnak? De próbálja ön meg egyszer szétkergetni udvarlóit, becsukni az ajtaját a magas pártfogók elől s álljon ki a szinpadra azzal a követeléssel: «most ne nekem, de értem tapsoljatok!» majd meg fogja tudni, milyen olcsó a fütty? a megölő kritika pedig épen ingyen!

Eveline megsemmisülve hajtá le fejét.

Hiszen tudta ő jól, hogy ez mind igaz.

Árpád könnyen vette a dolgot, mint művész s nehezen vette, mint ifju.

A divathölgyet látta maga előtt, a kinek nincs miért hizelegjen az egyenes lelkű műértő, miért szédítse hiú ábrándokkal? de szánta benne a játszótárst, a ki olyan jó volt mindig hozzá. Őt soha sem bántotta. Hát miért bánt vele oly kegyetlenül?

Miért nyúlt Eveline olyan húrjához a szívének, a mihez nem volt szabad nyúlnia?

Minek riasztotta fel festő palétája mellől? Minek kérdezősködött az elrejtett kép felől, mi az?

Akármi!

Hadd legyen virág!

S ha virág, minek kérte azt magának?

Ha hozzá nyúlt, kezére kellett ütni? Az nem neki termett…

– S mit tegyek hát most? Mi van számomra hátra? kérdé Eveline elcsüggedten, s könyben úszó szemeit választ kérve emelé Árpádhoz.

A fiú gondolkozott rajta, megmondja-e neki?

Ha kérte a poharat, igya ki fenékig!

– Megmondom, szép asszony. Önnek csak két dolog közt lehet választani. Mert a harmadikat: azt, hogy térjen vissza férjéhez Kaulman úrhoz, én nem tanácslom. Ha asszony volnék, inkább feküdném a Morgue asztalán, mint az ő hidegvérrel összerabolt milliói között. Tehát csak két választása marad önnek: maradni a szinpadon, mint eddig, fogadni a koszorúkat, tapsokat, a hogy jönnek s válogatni a herczegekben; vagy pedig, visszamenni: szenet talicskázni!

Eveline felkelt helyéről, shawlját szorosra húzta termete körül s elfogult hangon e szót rebegé: «Köszönöm!»

És azzal elsietett.

Árpád mégis megkönyezte, mikor eltávozni látta.

De hát miért jött épen akkor, mikor ő azt az arczképet festi?

Alig távozott el az úrhölgy: Árpád kihúzta fiókját, megnézni, ha nem törlődött-e el a nagy sietséges elrejtésben az a virág?

Igazán virág volt.

Egy szőke gyermek kék szemekkel.

Az ajtó megint nyilik. A képet megint el kell rejteni.

Nem jön be senki, csak Árpád anyja szól be a nyíláson keresztül:

– Árpád fiam! Ki volt az a szép herczegasszony, a ki most téged meglátogatott?

– Ez, anyám, egy szegény asszony, a ki koldul!

– Hm! Csodálatos, milyen czifra koldusok vannak ebben a Párisban. Selyemruhában és persa shawlban! Adtál neki valamit?

– Nem adtam neki semmit, anyám!

– Azt jól tetted, fiam!

Azzal becsukta az ajtót, s visszament hátulsó szobájába: fia inggallérjait varrni.

A KŐSZÉN!

Eveline úgy tett, mint a ki nem akar meghalni.

Csak azért sem akar meghalni, mert az orvos azt mondta, hogy nem élhet tovább.

Ez a fiú sok igazat mondott neki, de egyben még se legyen neki igaza:

Abban, hogy mi az a mi «lehet,» a minek lenni «kell!»

Eveline fölébredni érzé lelkében az erélyt, a visszadaczolást, a mint azt látta, hogy egyedül maradt a világban.

Sok embernek új erőt adott már ez a tudat: «Ha senkim nincs, legyek magam magamnak!»

Feltette magában, hogy «lenni fog!»

Művésznő fog lenni!

Csak azért is megmutatja a világnak, hogy tud, ha akar.

Fog bátorsága lenni a lámpák előtt. Abból fogja meríteni a bátorságot, hogy ezt tagadni merik mások.

Úgy fog énekelni, mintha egyedül önmagának énekelne. Teheti, hisz az egész világ, mely körülötte van, a «senkinek» és a «semminek» összessége rá nézve.

Egész éjszakája kínos volt; szorongatá a szemrehányó pompa, mely termeiben körülvette, minden remekmű asztalán, szekrényeiben; drága vázák, billikomok, drágaköves kelyhek azt beszélték lelkének: «mit ér, hogy arany vagyok, ezüst vagyok; ha tizenöt garasos pohár nem vagyok!» de az álom végre is elnyomta s reggelre aczélozott kedélylyel ébredt fel.

Az nap ismételve lett az a dalmű, a melyben tegnapelőtt játszott.

Délelőtt próba volt belőle.

Meg fogja mutatni már a próbán, hogy mit tud? Nem fogja látni az embereket. Úgy fog énekelni, mint a vak csalogány.

Befogatott hintójába, midőn a próbára felment s a szinházhoz érve, hazabocsátá fogatát, megrendelve, hogy két óra múlva jőjjön vissza érte. A próba addig fog tartani.

Mikor azonban a foyerbe lépett, a rendező eléje jött és tudtára adá, hogy szerepét ma más primadonna fogja játszani.

Eveline felingerült e szóra. Miért vették el azt tőle? miért nem tudatták vele? Ez figyelmetlenség volt!

A rendező sajnálta, hogy nem adhat rá felvilágosítást. Kérdezze meg az impressariótól.

Eveline felindúlt kedélylyel kereste fel az impressariót. Az nem volt hivatal-szobájában.

Hanem a titkárja feszes udvariassággal kézbesíte Evelinének egy levelet, melyet épen el akart számára küldeni az impressarió rendeletéből.

Eveline átvette a levelet s a mint az előcsarnokba kiért, feltörte azt és elolvasá.

Felmondás vott. Rögtöni felmondás. Indokolta a tegnapi balsiker.

Hogyan jutott ki a szinház csarnokából a hölgy? hogyan került ki az utczára? maga sem tudta. Csak akkor tért magához, mikor a népár közé kijutott, s akkor jutott eszébe, hogy elbámuljon saját magán.

Milyen különös az az ember, a ki már nem él, és még mindig jár a föld felett!

Ő még látja az embereket, de már azok nem látják őtet.

Még jár, még halad, de már teste és lelke két külön úton járnak.

Milyen különös dolog semmivé lenni!

Tehát mindaz igaz volt, a mit az a kegyetlen gyermek mondott!

Hogy a felhők aranyozása csak addig tart, a meddig a nap le nem megy?

Hogy kívülről jött minden ragyogás, belülről semmi sem jött?

Hogy csak bűnös játékszer volt a szép alak még bűnösebb kezekben?

Hogy a bolond szerencse csak addig tart, a míg szerencsétlen bolondok vannak a világon?

Eveline sokáig elődöngött az utczákon, a míg hazatalált. Hiszen gyalog járt.

Szégyenlett kocsiba ülni, vagy talán nem mert megszólítani egy bérkocsist, attól tartva, hogy az kinézi a szeméből, hogy ő már senki s azt fogja kérdezni: de hát ki fizet meg nekem azért, hogy önt valahova viszem?

Egy csepp csodálni valót sem talált volna rajta, ha hotelje kapujában azt mondták volna neki, hogy itt nem lakik olyan nevű asszony, mint ő. Az régen meghalt, kiköltözött.

Pedig még maradt fenn a számára valami, a mi csodálkozásra rázza fel kábulatából.

A mint lakosztálya termein végig ment, legbelső öltözőszobájában talált egy férfit, a ki egy karszéken kényelmesen ült, elnyujtózva.

Ez Waldemár herczeg volt.

Ideje, hogy bemutassuk e sokat emlegetett hősünket.

Hibátlan szabású gentleman, elegáns tournure, gondosan ápolt haj és szőke szakáll, két oldalt csüngő cotelettekben nekieresztve, felsütött bajusz, kerekre felnyilt szemek, felvetett kicsiny ajkak. Mosolygása előkelő és kiállhatatlan. Szemei kedvesek és sértegetők.

Eveline a meglepetés és ijedelem dühével kiálta rá:

– Uram! Mit keres ön itt?

– Önre várok, szép hölgy! szólt a herczeg souverain orrhangon, s fel sem kelt helyéből, a hol olyan kényelmesen látszott heverészni.

– Ki adott önnek engedelmet ide jönni? kérdé Eveline indulatosan.

– Nem kértem azt senkitől!

– Tehát hol veszi a jogot arra, hogy itt legyen?

– Innen veszem, asszonyom! szólt a herczeg, nagy renyheséggel kabátzsebébe nyulva s egy hirdetmény-lapot vonva ki belőle, melynek minden sora veres irallal volt aláhuzva. Azt odanyujtá Evelinének. Eveline kezében reszketett a lap, midőn azt végigolvasá. Bámulva kérdezé:

– Mi ez? Nem értem!

– Pedig nagyon érthető a dolog! szólt Waldemár herczeg, elvégre rászánva magát, hogy felkeljen a karszékből.

Kaulman úr hitelezői birói foglalást intéztek önnek ingóságai ellen. Kaulman úr elég figyelmetlen, vagy szórakozott volt neje holmijait a saját magáé gyanánt jelenteni be s most önnek mindenét lefoglalták; távollétében törvényes erőhatalommal nyittatva fel szobáit s a hitelezők rögtön kiragaszták a hirdetményt a kapura, melyben meghivják a venni szándékozókat, hogy tekintsék meg az elárusítandó holmit. E meghivás következtében van szerencsém itt lenni és körültekinteni. Mint látja ön, itt minden butoron a hivatalos pecsét van. Én vevő vagyok itt!

Eveline körülnézett s látta, hogy a mit a herczeg mondott, az rideg való.

– De uram, ez lehetetlen! Hisz Kaulman jól tudta, hogy itt semmi sincs, a mi az ő tulajdona volna.

– Azt én elhiszem. Mindenesetre az ön jegyzőjének a hibája, hogy ez iránt önnek biztosítékot nem szerzett. Így csak az van tudva, hogy Kaulman úr szállíttatott ide mindent. Ő vett, ő hozatott mindent. Kaulman úr pedig, fájdalom, nem fog, a legjobb akarat mellett is, most már ön mellett bizonyítani, mert vele az a kis fátum történt, hogy a mint a calaisi vasuton észrevette, hogy a rendőrség nyomában van, kiugrott a waggonból s oly szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt.

Eveline fáradtan rogyott le egy pamlagra s homlokát kezére nyugtatá.

– Ha egy pár könyet akar ön szentelni Kaulman úr emlékének, asszonyom, úgy félrefordulok! mondá Waldemár herczeg, hideg bókkal.

Eveline nem szólt rá semmit.

Hadd vesszen utána minden!

Ha meghalt, jó éjt neki. A tolvaj, ha futtában ejtik el, jól járt; legalább nem akasztják fel.

Egy banqueroutier neje, kinek férje halálhirét hozzák, adjon hálát az Istennek. Jól tett vele!

A hant eltemeti a férjet és a gyalázatot.

Mire gondolhatott még egyébre?

Pörölni talán az elvesztett vagyonért?

Törvényszék elé állni? Merész orczával megjelenni a birák előtt? Tanukat hozni elő, a kik bebizonyítsák, hogy ez és ez az ékszer, ez a drága garnitura nem a férj tulajdona volt, hanem egy ősz, becsületes magyar főúr ajándéka, mit az minden önzés nélkül, minden szégyenletes utógondolat nélkül ajándékozott a müvésznőnek, fogadott leányának? Ezt bizonyítani a gúnykaczagók előtt? Keresni valakit, a ki elhigyje? Átadni a köznevetségnek jóltevője nevét a saját magáé mellett?

Inkább vesszen oda minden!

– Nem sírok, uram! szólt Eveline. Beszéljen ön, mi jót tud még?

– Sok egyebet tudok! szólt Waldemár, s nekitámaszkodott az ezüst rácsozatú kandallónak. Tibald herczeg, önnek magas pártfogója, gyermekei által birói gondnokság alá vétetve, megfosztatott minden további tevékeny befolyástól a világ eseményeire.

– Azt már tudom!

– S így azon egy millió forint árú részvény is birói zár alá került, a mi az ön részére volt letéteményezve.

– Arról is értesítve vagyok.

– De maga ez a substratum is nagy alteratiót szenved; mert a bondavári részvények a tárna föllobbanása és olthatlan égése miatt egyszerre hanyatt estek.

– Mit bánom én azt!

– Azt ön hát mit bánja? De egyidejüleg megbukott az az államférfi is Bécsben, ki önnek leghatalmasabb védelmezője volt.

– Nem törődöm vele.

– Még mind nincs vége. A pap, ki önnek jó barátja volt s a püspökségről álmodozott, visszatért kolostorába.

– Régen tudom.

– Úgy látszik, mi mindent egyszerre tudtunk meg. Tehát én is tudom azt, hogy önnek, szép asszony, ma reggel az impressariója egy levelet irt, melyben rögtön felmondja a szerződését.

– Itt van a levél! szólt Eveline, kivonva zsebéből az összegyűrt iratot s levetve az asztalra.

S azután száraz szemekkel nézett Waldemár herczeg szemei közé.

Nagyon szép volt e perczben ez asszony.

– Csak azért jött ön, uram, ide, hogy nekem ezeket elmondja? kérdezé Eveline. És szemei ragyogtak mellette: nem víztől, de tűztől.

– Nem «csak» ezért jöttem! szólt Waldemár, odalépve a pamlagon ülő hölgyhöz s kegyesen lehajolva hozzá. Hanem azért, hogy önnek egy okos szót mondjak. Ime mindannak vége, a miből eddig az ön aranyálmai eredtek. A bondavári tárna ég. A részvények hanyatthomlok esnek. Az állambölcs megbukott. A herczeg gondnokság alá jutott. A férj elszökött s agyonütötte magát. A bécsi Maximilián-utczai palotát lefoglalták. A párisi vagyont árverezik. A szinháznál felmondták a szerződést. Ennek a drámának mind az öt felvonása be van fejezve. Tapsoljunk neki, ha tetszik s kezdjünk újat! Én visszaadom önnek elveszett «rente» papirjait, én megszerzem önnek a Maximilián-utczai palotát, én visszavásárlom önnek elkobzott butorait, gyémántjait és lovait, én visszaadatom önnek szinházi szerződését, sokkal előnyösebb föltételek mellett, mint az eddigi volt. Én nagyobb úrnővé teszem önt, mint volt eddig s adok önnek egy sokkal hívebb, feláldozóbb, imádóbb rabszolgát, mint a minőkkel birt eddig. Annak neve Sondersheim Waldemár herczeg.

S azzal mélyen meghajtotta magát Eveline előtt.

Eveline sötét megvetéssel tekinte a férfi lába hegyeire.

Waldemár arról volt meggyőződve, hogy most ő ura a helyzetnek.

S midőn a hölgy sokáig hallgatott, azt tette, hogy kivonta óráját mellénye jobb zsebéből (pompás chronometer volt) s odanyomta azt a hölgy kezébe.

– Asszonyom! Az én időm drága. A börzén várnak. Megyek a Kaulman-vállalatokat tönkre zúzni. Most épen tizenkét óra. Adok önnek egy órai gondolkozási időt. Határozzon sorsa felett. Én addig itt fogok várakozni. Rövid felelet, a mit öntől kérek: «igen» vagy «nem?»

Eveline még annál is rövidebb feleletet adott.

Úgy vágta a kezébe adott chronometert a földhöz, hogy háromezermilliom darabban repült széjjel a nyomorult jószág.

Ez volt a felelete.

Waldemár herczeg nevetett, s azzal melénye bal zsebébe nyult s egy másik órát húzott ki s gúnyosan lehunyva szempilláit, mondá:

– Tökéletesen készen voltam erre a feleletre, szép asszony, azért még egy másik chronometert is hoztam magammal. Kérem, vágja még ezt is a földhöz. Akkor előadom majd a harmadikat.

Hanem a második chronometert nem vette kezébe Eveline. A helyet hevesen felpattant helyéből s kitiltó mozdulattal kiálta Waldemárnak;

– Ha butoraimat megvette ön, vitesse el! De szállásom még az enyim. Távozzék el ön innen!

Waldemár herczeg büszkén emelé föl örök mosolygású arczát.

– Szép asszony! Ez könnyen van kimondva. De gondolja meg, mi vár önre, ha engem elutasít magától? önnek nincs hova lennie.

– Még van egy menedékem! kiálta keserűen a delnő. A kihez folyamodhatom minden időben!

– És az?

– És az a kőszén!

Waldemár herczeg meghajtotta a fejét, egy szót sem szólt többet, vette a kalapját és eltávozott.

A hölgy, ki a kőszénre apellál, nem szorult senki barátságára többé.

A divatvilág fővárosában sok szép asszony találta már ennél utolsó pártfogóját!

* * *

Még azon az estén Eveline ékszerésze látta a szép asszonyt.

Eveline odavitte hozzá utolsó brilliánt fülönfüggőjét. Az maradt meg neki; a többi ékszere mind birói zár alá volt véve.

Azokat a gyémántokat eladta Eveline az ékszerésznek. Az árát ott hagyta nála, azzal a meghagyással, hogy annak a kamatjából kis öcscse sírját a pére la chaiseben minden évben kétszer felhantoltassa s a minden halottak napján friss virágokkal ültettesse teli.

Azt mondta neki, hogy messze el fog utazni.

Úgy látszik, hogy el is utazott nagyon messze!

Másnap korán reggel egy csomagba kötött kashmiröltönyt találtak meg a Seine partján, melyben az eltünt énekesnő ruháira ismertek rá házi cselédjei.

Waldemár herczeg nagy jutalmat igért annak, a ki a szép asszony holttestét feltalálja.

De úgy látszik, a szép asszony még azt is oly féltékenyen el tudta rejteni, hogy soha sem akadtak rá.

Talán csak cselfogás volt tőle a Seine partján elvetett öltönycsomag, s míg minden ember a víz fenekén kereste: ő csakugyan szavát tartotta s menekült a kőszénhez, a csendesen betakaró, haldoklók szemeit lefogó, más világra elszállító kőszénhez…

Waldemár herczeg soha sem tudott meg felőle semmit. S hat hétig mind maga, mind összes cselédsége gyászruhát viselt utána.

A GÖRÖG VÉGRENDELETE.

A bondavári részvények már hatvanon álltak a parin fölül s még mindig feljebb akartak menni.

De már Csanta uram mégis megelégelte a nyereséget.

A mi sok, csak sok. A jóból is sok, a mi sok. Az ember ne legyen telhetetlen. Ne kivánja az egész világot elnyelni. Hiszen elég szép nyereség egy esztendő alatt hatvanezer forint semmiért.

Azután meg – valljuk meg az igazat! – elég nagy szivszorongatás, egy esztendeig ellenni valakinek a nélkül, hogy az alatta levő pincze tele legyen vert aranynyal és ezüsttel. Próbálja meg ezt a kínt valaki. Aludni azzal a tudattal, hogy nem hál tallérokon!

De már rászánta magát, hogy akármit beszél Spitzhase uram, itt az idő, a midőn jó lesz a részvényeit apránként beadogatni a börzén a beteg embereknek. Hadd gyógyuljanak meg szegények tőle.

Egy idő óta már ugyis nagyon megállapodott az áruk. Egészen megszokta már a börzeárfolyamban ott látni a stereotyp számot:

«Bondavár 60 parin fölül.»

Egy szép reggelen tehát, mikor Csanta uram épen azzal a szándékkal kelt föl, hogy küldi a részvényeit Bécsbe, felvetődik a kávéházba s kezébe veszi a legelső lapot, melyet épen nem foglalt le más, s természetesen kezdi a hátulján olvasni, ott, a hol a tőzsdei táviratok vannak öreg betükkel közölve.

Ott a legelső, a mit meglát, ez a compact betűs sor:

«Bondavár: 60 parin alól.»

«Oh! Ez sajtóhiba, de öreg! Részeg volt az ujságiró, az akasztófa, mikor ezt idenyomatta. Be kell csukatni a semmirekellőt! Ha van még policzáj Bécsben, és igazság a monarchiában, az iyen gonosz tettért bizonyosan vasra fogják verni, a ki így megijeszti a becsületes embereket! Mert ez már, ha valami, hát «közcsendháborítás».

De azután sorba nézte a többi lapokat is. S úgy találta, hogy ezen a napon valamenyi ujságiró csodálatos módon összebeszélt, hogy úgy leigyák magukat, hogy a «parin fölül», és «parin alól» között különbséget ne tudjanak tenni.

Pedig április elseje sincs, hogy azt valami juxból tennék.

Elvégezte magában, hogy itt valami óriási félreértésnek kell lenni, s rögtön táviratozott Spitzhasenak, mi baj van?

Spitzhase távirata keresztezte az övét; az még előbb táviratozott neki.

«Nagy baj… Bondavári tárna ég… Panique nagy… Részvények 60 parin alól… Eladni mind!…»

«Hüh! A ki áldotta! káromkodék Csanta uram. Eladni mind! Hatvannal parin alól! Hatvanezer forint veszteséggel! Most már igazán, hol a harangkötél, hol a folyosóvas? hadd akasztom fel magamat! Hat hordó ezüst oda! Embert ölök! Embert eszem! Megyek Bécsbe! Szétrugom Bécs városát, mint a hangyavaczkot, ha az én ezüstömet vissza nem adja! Nem azért vittem én fel az ezüstömet, hogy az ott maradjon!»

És dúlt-fult, mint a veszett bivaly! és kihányta ládájából mind a részvényeket és a hasukra taposott a sarkával.

«Ti czudarok! Ti gyalázatosak! Ti piszkos papiros-koldusok! Hát ti akarjátok nekem megenni hatvanezer forintomat ezüstben? Kigyúrom a béleteket! Kihasítom a hátatokból az ezüstömet! Agyonverlek! Eltaposlak!»

Hát a nagy hányás-vetés közben valami akad a kezébe. Egy irás.

«De nini! Hát mit dühösködöm én itt, mint egy fél bolond a ketreczben? Hát van énnekem valami bajom? Nincs én nekem annyi bajom sem, mint a máknyi mag! ’Sz itt van az öcsém uramnak a levele, ni! De jó, hogy ezt vissza nem adtam neki! A melyben kötelezi magát, hogy ezer darab bondavári részvényt tartozik tőlem átvenni alpari, bármikor. Ej de emberséges ember voltam érte, hogy pipára nem gyújtottam egyszer ezzel az irással. Megcsókolhatnám magamat érte, hogy ilyen okos ember voltam! Oh! én édes eszem! Oh! én előrevigyázó orrom! Most ebbe az irásba beletakarózom egészen. Eshetik tőlem a jeges zegernye zápor; engemet ettől egy csepje sem érhet.»

Azzal szépen visszatette tűzmentes fiókjába a részvényeket is, meg a drága levelet is, s egészen meg volt vigasztalva.

Mindjárt leült levelet irni az ő kedves uraöcscsének Párisba, kinek fel volt nála jegyezve az üzleti irodája; felszólította egész emberséggel, hogy minekutánna így meg így állanak a dolgok, tessék valakit ide küldeni a részvényeiért, a ki azokat átvegye; vagy akár azt a barátságot is megteszi még a kedveért, hogy maga helyébe viszi, csak mondja meg, hogy hová, és hogy ki fizeti ki? A közbeeső kamatok iránt majd kiegyeznek.

Erre a levelére pedig egy hétig nem kapott választ. Hanem hiszen Páris nem is bolhaugrás X.-hez.

Annak a hétnek pedig minden napján kapott reggel is, délben is táviratot Spitzhasetól, melyben az sürgetve unszolja, hogy adjon túl a részvényein, mert nagyon rohannak lefelé. Mindennap tíz forinttal buknak lejebb. A hét utolsó napján már csak 80 forint értéket jegyeznek utánuk: az is «lanyha kereslet!» A contremine borzasztóan felülkerült.

Csanta uram a füle gombját sem billentette mindezen táviratokra.

«Beszélj, beszélj! Csak te koptasd a körmödet a sok táviratozásban. Bánom is én, ha már most lefelé kezdenek is nőni a részvényeitek, mint a sárgarépa, s a jövő héten annak adnak száz forintot, a ki egyet örökbe fogad közülök keresztyéni barátságból. Nekem nem részvényeim. Kell is nekem a ti papirostok! Tietek! Vigyétek el. Nekem az ezüstöm kell vissza. Én fogom a fületeket.»

És a mellett mindennap eljárt a kávéházba és mutatta, hogy nincs rossz kedve. Egy csepp rossz kedve sincsen. A mi másnak fáj, annak jajgasson más!

Hanem azután a nyolczadik napon, mikor egy reggeli lapban azt a párisi táviratot olvasta, hogy a Kaulman-czég főnöke, Félix úr megszökött, hátra hagyva rémítő mennyiségű fedezetlen kötelezettségeket, s utána mindjárt a calaisi táviratot, hogy a futamodó Kaulman az üldöző rendőrség elől a gyorsvonatról leugorván, nyakát szegte: akkor közel volt hozzá, hogy a guta megsimítsa.

Rögtön táviratozott Spitzhasenak, hogy adja el minden részvényét azonnal, ha veszik, 80 forintért; ha nem veszik, azon alul; akármi áron, csak adja el.

Spitzhase aztán visszafelelt neki, hogy:

«Jókor már! Hetvenen áll az árfolyam. Az is csak névleges jegyzés. Csak kinálók vannak, vevő senki. Oda a tárna, oda a vasut! Oda minden. Mért nem adta egy hét előtt, a hogy üzent neki. Most már befűthet vele s süthet rajta makkot!»

«Meg vagyok lőve!»

Ez volt a szava Csanta uramnak.

«Haza megyek. Lefekszem. Meghalok. Nem lehet tovább élnem. Tiszta absurdum, hogy még három napig éljek.»

Elbucsuzott minden ismerősétől. Ne féljenek semmit. Nem öli ő meg magát. Meghal szépen magától, csak úgy: bújában, mint a hogy megszokott halni az ember betegségben.

Hisz ha meg lehet halni az embernek egy hideg szélfuvallattól, egy lenyelt rosz falattól, egy ragályos lehellettől, hogy ne lehetne meghalni egy ilyen veszteség fájdalmától?

Kétszázezer forint oda!

Szépen rendberakott, hordóba eltett, tallérokra felváltott kétszázezer igazi forint!

Nem olyan képzeleti forint, olyan papirosra festett forint: ma veres forint, holnap zöld forint! Valóságos igazi csengő-pengő, ezüstből kivert forint. A mi ezer esztendő múlva is pénz!

Oda!

Csanta uram hazavezetteté magát irgalmas lelkek által a lakóházába. Magától világért haza nem talált volna soha. Az egész utcza minden házát végig bekopogtatta volna, azt tudakolva, hogy nem lakik-e ő itten?

Az emberek azt hitték volna, hogy valahol nagy mulatságban volt, s nagyon sokat bevett a jóból.

Hazaérve, még egyszer levezetteté magát a pinczéjébe, a mi oda a patak alá volt építve, hogy még egyszer lássa élő szemeivel: csakugyan valóban nincsenek-e ott az ő ezüsttelt hordói?

Nincsenek! Egy sincs ott! Az utolsóig kicsalogatta valamennyit az a furfangos bécsi rabló.

Oh! hogy miért tört ki neki a nyaka? Miért nincs neki annyi nyaka, a hány hordót kihengerítettek innen a kivánatára!

Milyen szépen feküdtek itt egymás mellett! Osztályozva. Ez itt huszas. Ez forintos. Ez birodalmi tallér. Ez koronás tallér!

Milyen szép pénz az az ezüst! Milyen igazi pénz! Bukhatnak királyok, bukhatnak forradalmak, ő megmarad. Hirdetheti a törvényt német potentát, magyar potentát: ezeknek nem parancsol!

S ezt a szép pénzt, ezt az igazi pénzt engedte ő kicsalogatni a pinczéjéből! Abból a biztos pinczéből, a mibe rablónak sem lehetett betörni, mert egy nyomással a víz alatt volt minden!

– Ereszszétek bele a vizet a pinczébe! hörgé magán kívül a tőzsér. Hadd teljék meg a pincze! Fulladjon oda, a ki belemegy.

Késő már az!

Hamarább kellett volna azt a vizet ráereszteni a pinczére!

Mikor még a hordók mind ott voltak, hogy ne nyulhatott volna hozzájuk maga a gazdájuk sem. Akkor most is ott volnának! Szépen megzöldülve a huszasok, tiszta fehérre mosva a tallérok. Most pedig béka kuruttyol a vízben s azt mondja: «vak, vak, vak!»

Csanta uram levetkőztetteté magát s lefeküdt az ágyba.

Hivatta a papot, meggyónt s felvette a szentséget.

Azután hivatta a magistratualis personákat és testamentumot tett.

Rendelkezett világi vagyonáról.

Sok birtoka volt még. De mit ér az, ha oda az alap, oda a győzelem trophæuma, oda az ezüst?

Házait, az egész utczasort eltestálta annak az üres templomnak, a mibe most már nem fog járni senki többé, a minek a küszöbén most már ki fog nőni a kövek közül a fű s körülzöldeli az egész falat; s az udvarán pullus diákok fognak laptázni minden csütörtök délután.

Azért legyen annak a templomnak papja, egyházfia, harangozója.

A pap tartsa a misét, a harangozó húzza meg a harangokat, az egyházfi nyissa ki az ajtót mindennap, mint a mikor még százan meg százan mentek be a kinyitott templomajtón, szép ezüst gombos férfiak s hosszú selyem uszályos asszonyok, a kiknek ivadéka nem maradt a földön.

Az a templom hirdesse, hogy ők «voltak!»

A szomszéd ház pedig bocsáttassék vissza annak az özvegy asszonynak a tulajdonába, a ki utolsó leánya az utolsó görögnek a városban, a kitől ő vette azt el egykor kótyavetyén.

S minthogy ezzel az asszonynyal maradt fenn még régibb időkből valami vitája, a miben Isten a biró: papirosról volt szó, a mi ma sokat ért, holnap semmit sem ért; tehát neki hagyományozza még és az ő fiának azt a kárbaveszett, azt az elátkozott papiroshalmazt is, a minek «bondavári részvények» a neve, a mik őt most megölik. Legyen az övék. Ha elvész, veszszen el nekik; ha megmarad, nyerjenek ők vele.

Ekként rendbehagyva világi vagyonát szépen, megpecsételé a végrendeletet, aláirta saját kezével; kiosztotta utolsó ezüst, arany pénzét az ismerősök, a cselédek között; a harangozónak megmondta, hogy húzza meg rögtön a harangokat és minden két órában húzzon három verset, s ha kérdik, kinek szól? mondja azt, hogy a vén Csanta meghalt!

Azzal kiküldött mindenkit magától.

És másnap reggelre meg volt halva.

Nem érte semmi erőszak.

Csak a bánat ölte meg. Mint a hogy meg tud halni az öreg ember, mikor az öreg felesége meghal, a kivel együtt megvénült, mint a hogy meg tud halni az olyan ember, a kinek erős akarata van, s ha kimondta, hogy nem marad itt többé, hát el tud menni!

MIKOR A FÖLD ÉG A TALPUNK ALATT.

Szaffrán Péter átka beteljesülésnek indult: «ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!»

Még ugyan zöldül a fű azon a mezőn, de alant a föld keblében nem tudni mi történik?

A részvénytárna igazgatósága azt a védelmet gondolta ki a tárnaégés ellen, hogy minden hozzájárást betömetett: tárnák, aknák nyilásait; igy ha nem fér a küllég a tűzhöz, magában el kell annak aludni.

Hanem ebből azután az a baj támadt, hogy a szénkészlet elfogyott s nem volt mivel tüzelni a kohókban.

Próbáltak fával tüzelni, erdő volt elég; hanem azzal meg nem tudott bánni a kezelő személyzet, s tömérdek vasat rakásra rontottak.

Vasuti sinek helyett csak úgy hevertek a hámor körül a kilökött medvék.

Mert a hámorhoz is összeszedték a külföldi gyárakból, a ki csak kimustrált, hasznavehetlen, korhely és kontár munkás volt, csakhogy ők port hinthessenek vele a világ és a részvényesek szemébe, hogy nekik nagyban dolgozó gyáruk emelkedett ki egy varázsütésre.

Az igaz, hogy a varázsütés megvolt, hanem egészséges kalapácsütés többet ért volna annál.

Álmodni sem lehetett arról, hogy a szerződött sineket a vasuti vállalkozónak a határnapra elő tudják állítani. A biztosíték úszott! Viszont a vasutépíttetők biztosítéka forgott nagy veszélyben, ha a kitűzött időre a vasut a közforgalomnak át nem adatik.

Így aztán egymásba fogózva a tárnarészvény-vállalat a vasutvállalattal, hengergőztek a veszedelmes lejtőn alá, hol az egyik, hol a másik alul, de folyvást lefelé mind a kettő.

Végre az egyik igazgatóság szorította a másikat, hogy venni kell a szenet, a hol és a mi áron kapható. Ott van Berend Iván bondavölgyi tárnája, ott kell elég szénnek lenni, mert egy év óta nem volt vására, vegyenek attól.

Rauné úr tehát rászánta magát, hogy irjon Ivánnak s kérjen tőle szenet! Szép gazdaság. «Kovácstól venni a szenet.»

Az Ivánhoz intézett leveleivel azonban az a sajátságos fátum történt, hogy feltöretlenül kerültek hozzá vissza.

Mikor azután még jobban szorították Rauné urat, végre elszánta magát, hogy személyesen menjen el Ivánhoz szénre alkudni.

Ez a látogatás pedig igen röviden ütött ki. Rauné úr mindössze nem volt két perczig Iván szobájában s azután az történt vele, hogy előbb jött ki maga, mint a kalapja és mind a kettő után Ivánnak ez a szava: «Én denunciánssal többé szóba nem állok!»

Járult-e valami tettlegesség is Iván részéről ehhez az elbúcsúztatáshoz? azt nem tudjuk; annyi bizonyos, hogy Rauné úr sem pert nem indított Iván ellen, sem a cartelvivőit nem küldte el hozzá, hanem a helyett irt egy hosszú levelet a directoriumnak, melyben elmondja, hogy Berend egy piszkos haszonleső ember. Most fel akarja használni a részvénytárna szerencsétlenségét s semmi áron nem ad el szenet, a helyett inkább maga készíttet egyre-másra vasuti sineket, arra speculálva, hogy majd a társulat kénytelen lesz azt ő tőle minden áron megvenni. Ezt nyilatkoztatá ki ő előtte.

Megfoghatatlan, hogy az alatt a két percz alatt, melybe a bemenetel és kijövetel is beleszámíttatik (az utóbbi az igaz, hogy röviden történt) hogy lehetett azt a hosszú értesülést nyernie?

Hanem azzal csak azt vitte ki Rauné úr, hogy a vasutigazgatóság egyenesen Ivánhoz fordult, s tett neki egy ajánlatot a sinkészletére, mely nagyon megtoldta a kiállítási árt. És ha Iván azt mondta volna, hogy még ötven perczenttel többet kiván, azt is megadták volna neki.

Mindenkinek égett a föld a talpa alatt.

Meg volt tehát a nyeremény-osztalék busásan Iván hűnek maradt munkásai számára.

Az elpártoltak is visszakérezkedtek: amott megszünt a munka.

Hanem most már válogatva bánt velük az őstárna.

A «hivek» juryje szavazattal határozott: visszavehető-e az eltávozott, vagy befogadható-e egy uj tag a telepbe?

A «nem» száműzte az elitéltet, s Ivánnak sem volt megkegyelmezési joga számára. S a bevettnek egy évig kellett szolgálnia a tárnában, rendes munkabér mellett, akkor aztán nem is a jury, de a suffrage universelle döntötte el: érdemesítette-e magát az uj tag arra, hogy az állandó telepítvényesek sorába fölvétessék és az osztalékban részesüljön jövőre?

A munka pedig gyönyörűen ment: minden munkás egyúttal sajátjának is tekintette a tárnát. Kevesebb volt a kár, több volt a munka látatja; nem veszett kárba sem idő, sem erő. Rend uralkodott parancsszó nélkül.

De hát a tárna jövője nem volt-e veszélyeztetve a szomszéd tárna égése által?

Igen.

A széntelep fekvéséből ki lehetett okoskodni, hogy a tárnaégés a Bondavölgy felé terjed. Évek kellenek hozzá, míg odáig elér; de elvégre mégis csak az lesz a sorsa, hogy az is elhamvad a másikkal együtt.

Mennyi kincsnek kell elveszni a föld alatt!

Pedig a föld felett is sok elveszett már a bondavári fátum miatt.

Eleinte a részvénytársulat igazgató-tanácsa azt gondolta ki, hogy meglevő tőkéjével maga vásárolja vissza bukó részvényeit, s azzal kettős hasznot csinál; először: alparin kiadott részvényeit messze a parin alul kapja vissza, másodszor: megállítja azoknak további hanyatlását.

De nem ért vele egyebet, mint hogy a tartalék-tőkéjét apródonkint ki hagyta szivárogni a pénztárából s utoljára a legszükségesebb kiadásokra sem maradt.

A részvények hanyatlását pedig meg nem akadályozhatta. Alig jutottak szegény vizbeesettek egy kis lélekzetvételhez, megint jött a contremine, s a víz alá nyomta a fejüket.

Waldemár herczeg is tudta, hogy mire valók a hirlapok.

Kifogyhatlan rovatot képezett a tárczákban, ujdonságokban a bondavári hegy égésének minden kitalálható változata.

Leirták, hogy repedezik meg a föld, rossz szagu gőzöket eresztve hasadékaiból. E gőzöknek az a csodahatásuk van, hogy minden piros virág kék szinűvé válik tőlük.

A fű nagy térségeken kiszárad gyökerestől s egész erdők lombja lehull kora tavaszszal.

A szántó-vető bámulva látja, hogy az a szép agyagos föld, a mit ekéje feltúr, milyen veres!

Az agyagvermek fenekén jáspisalakú égett tömegek kezdenek mutatkozni, mint a kegyetlenül égetett téglákon.

A márga és palarétegek beszakadoznak a gyepszín alatt.

A bondavári őskastély kútjában először meleg kezd lenni a víz és kén ízű, azután lassankint elfogy, szétpárolog, utoljára egészen kiszárad. Még később forró gőzök törnek ki belőle. Utoljára már sublimatumok tapadnak a köveihez, mik új ismeretlen kristály-képződésekben rakodnak le.

Ott vannak közszemlére kitéve az antiquariusok, a természetrajzi kereskedők kirakataiban a jáspissá égett agyaghantok, a kiforrott földsalak-darabok, s a soknemű kristályozatok, mik a bondavári hegyégésről tanuskodtak, s a tudósok, a geologok bizonyítják, hogy ezek valóban a hegyégés productumai.

Hiába tiltakoznak a részvényesek azután, hogy mind ebből egy szó sem igaz. Zöld a fű, zöld az erdő Bondavárott; hogy ezek az égett tanuk a duttweileri hegyből valók, mely százhúsz év óta ég, meg a planitzi kőszénbányából, mely már kiégett; a kristályok az epterodei és bilini földkiégés alkotásai; nem használ semmit.

A megijedt ember mindig a roszabbat hiszi.

Tény, hogy a föld alatt tűz van Bondavárott.

Ha ma nem, tíz év mulva, húsz év mulva csakugyan így lesz az összedüledezve, égve, forrva, mint a hogy most írják róla.

S Waldemár herczeg szüntelen készen volt valami új riasztással.

Lenyomta már a részvényeket harminczig, húszig, még azon is alul akarta nyomni. Egész a semmiig.

Épen akkor volt rá példa, hogy egy roppant pénztársulat részvényeit még a semmin is alább nyomták. Egy perczentet kináltak a birtokosok annak, a ki egyet elfogad a maga nevére.

Szép játék volt ez! Ezer meg ezer embernek lett kezébe nyomva a koldusbot.

Az a sok szegény apró ember, a ki egy év előtt futott a maga megtakarított forintocskáival a roppant nyereséget hirdető bondavári papirt megvenni; a kis-hivatalnok, ki beleölte a szállásbérét, a szatócs, ki a mit a sajton nyert, sajttakaróba verte; a cseléd, ki félretett bérét vélte igen jól elhelyezni, az özvegy asszony, ki szűken kamatozó papirjait cserélte ki a gazdagon fizetővel s a pénztárnok, ki a rábizott összeget e biztos nyereségért koczkáztatni merte, s most elveszté a pénzzel együtt a becsületet is: mind, mind koldussá, nyomorulttá téve, kenyerétől megfosztva! Szilárd iparűző emberek, kiket a kaczér szerencse műhelyeikből kicsalogatott, tönkre téve! Hintónjáró urak gyalogjárókká csapva.

Jaj! és jaj mindenfelé!

Hanem mulatságnak nagyon szép ez a másik fél részére, a ki felül került.

Most is van lárma a börzén, csakhogy most a «baisse» lármázik.

Közel az idő, a midőn Waldemár herczeg azzal a szóval fog a kerek sorompó előtt megjelenni:

«Kinek kell Bondavár tiz forintért? Én adok!»

És nemcsak az apró emberek sírnak. Vannak magas urak is, a kiket ez a csapás ledöntött a lábaikról.

Ott a Bondaváry herczeg és a grófnők.

A herczeg veje tapasztalá, hogy nem lehet egy boltívnek a zárkövét kilökni, a nélkül, hogy az egész boltozat összeessék. A Tibald herczeg ellen kért birói gondnokság maga után vonta a hitelezők összejövetelét.

És azzal az óriási birtokok, miknek tulajdonosa nagyobb úr volt akárhány uralkodó herczegnél, hitelezők kezelése alá kerültek.

Akkor égett azután igazán a föld a lábuk alatt.

Ha a tiszti gazdálkodás tolvajgazdaság volt náluk, a hitelezői bérgazdálkodás valódi rablógazdaság képét mutatta. Kivágták pompás őserdeiket, parkjaikat, vadas-kertjeiket, elprédálták gulyáikat, méneseiket, merino-juhaikat, s felszántottak s bevetettek buzával minden darabka földet, a mi csak teremhetett. A miért azután az úr Isten azzal büntette meg őket, hogy adott nekik roppant termést, de nem adott hozzá zsidót, a ki megvegye. Nem volt semmi ára a nagy termésnek.

Bele lett vonva a condolentiába a bondavári uradalom is.

Tíz per is keletkezett miatta, a mikben minden egyes beavatkozó alperes is volt, felperes is volt; külön egymás ellen, együtt egy ellen! és abban végrendelet és vitalitium, hajadonjog és örökösödés, ősiség és majoratus, bérszerződés és örök átadás, szolgalom és bányajog, betáblázás és statutumok, beruházás és kisajátítás, lefoglalás és prioritások úgy együvé kavarintva, prókátori furfanggal úgy összebonyolítva, egy olyan szövevénynyé gubanczolva, hogy mire abból a törvényszékek ki birnak gázolni, a jelen ivadék rég a más világon van már.

Ennek azután az a legközvetlenebb következése lett, hogy Theudelinda grófnőnek sem fizette senki a kikötött évi negyvenezer forintot.

Az pedig sok családi viszálynak szokott kezdő sora lenni, hogy elfogy a pénz.

Theudelinda grófnő pénzzavarát Angela grófnő érezte meg legjobban.

Salista őrgróf, megházasodása után, úgy pazarolt, mint a ki abban a nézetben van, hogy húszmillió forintot vett el; s nehéz volt őt e nézetének megváltoztatására birni. A miből azután igen éles jelenetek fejlődtek ki a házastársak között.

Angela grófnő is úgy viselte magát, mint a ki nem becsülésből választotta magának a férjet, hanem daczból.

Tudta ezt mindenki.

Tudhatta Iván is.

Csakhogy Ivánnak most egészen máson volt a gondja.

Azon, hogy ég alattunk a föld!

GYERMEKJÁTÉKOK.

A concert-saison legszebb virágzása közepett kapták meg Belényiék a hivatalos értesítést, hogy Csanta uram meghalt s végrendeletében visszaadta elkobzott házukat.

Hátha Beethoven, Mozart és Haydn várták volna Árpádot quartettre, nem ott hagyta volna-e rögtön Párist, hogy megláthassa az elhagyott ház udvarát ujra?

Még Belényiné is elfeledkezett bevételek és belépti díjak mennyiségével vesződni arra a szóra, hogy «hivnak haza!»

«Vajjon megvan-e még a szomorú fűz a kút mellett? Mekkorát nőhetett a télizöld repkény a folyosó falain? Vajjon ápolta-e valaki a gyümölcsfákat a kertben? Megvannak-e még a gyöngyvirágok a fal mellett? Nem pusztultak-e el a nefelejtsbokrok a patak mentén?»

Ez volt most a nagyobb kérdés!

Dehogy időztek egy napot is tovább. Egyik jobban tüzelt mint a másik.

Másnap már vasúton voltak. Úgy siettek, mint a kik hitelezők elől szöknek.

Sem éjjel, sem nappal nem pihentek sehol. Délután volt, mikor megérkeztek X.-nek városába.

A massæcurator, a senátor úr már akkor ott preferánczozott a kaszinóban, de biz azt csak kihúzták a kártyaasztal mellől, nem hagyták másnap reggelig a bőrében, hogy a házukat át ne adja. A jó úr kénytelen volt kifizetni a buktit és menni velük.

Belényiné azon aggódott az egész úton, vajha ne töretett volna boltot Csanta uram az ő szép utczaszobájából. Bár csak egy kis szoba volna benne felhagyva, a mi ne volna bérbe kiadva, hogy ő ott hálhatna meg a maga házában első éjjel.

A senator úr tehát nagyon megvigasztalá, midőn tudtára adta, hogy nem lakik a házában senki. Csanta uram nem fogadott lakókat a tőszomszédjában levő házakba. Békében akart élni és szomszédok nélkül. Neki senki se leskelődjék át az udvarába. Neki ne nézegessenek be a pinczeablakain. Csak egy mindenest tartott azokban, a ki a házakra felügyeljen, hogy a tolvajok fel ne verjék. Annak volt egy szobácskája ottan.

A senátor úr tehát bevezeté visszakapott házukba Belényiéket; felnyittatá előttük a szobákat.

Minden butor úgy állt azokban, a hogy elhagyták. Még a por sem volt letörülgetve róluk, ki tudja hány esztendő óta.

Árpádnak első gondja lett volna a kertbe szaladni, ha a senátor úr meg nem fogta volna.

Még valami átadni való van. Egy nagy vasláda. Azon hármas zár. És abban egy nagy kincs!

A bondavári részvények.

– A patvar vigye el a bondavári részvényeit! nevetett Árpád, hiszen nyár lesz már, nem kell most fűteni való.

– Bizony azok most nagyon alant állnak! – biztosítá őket a senátor úr: – jelenleg alig áll az árfolyamuk tíz forinton felül. Mert hogyha úgy nem volna, hát hiszen nem is halt volna akkor meg Csanta uram.

De már csak azért el kellett őket fogadni. Ajándékmarhának nem kell nézni az agióját.

Belényinének még azután sok beszélni valója volt a jó öreg senátorral mindenféle ügyes-bajos dolog felől; Árpád nem ártotta magát abba, hanem kiosont a szobából és le a kertbe.

De bizony meg voltak a gyümölcsfák mind, épen teljes-tele virágzásban; a kerítés mellett ott piroslott a teljes virágu őszi baraczkfa, a miről hajdanában halálbüntetés terhe alatt nem lett volna szabad egyetlen egy virágot vakmerő kézzel leszakítani, a nefelejts is ott kéklett a víz partján, s a fal mellett egész kardalt csilingeltek a gyöngyvirágok csengetyüi. Csak az legyen, a ki meghallja.

Minden megvan, minden nagyot nőtt azóta. A két átellenes part fái egészen egymásba hajlottak már.

Árpádnak első gondja volt kibontani a betéglázott pinczegégét. Ott van-e még a sodronyláncz s a lánczra akasztva a bodzafa-malom?

Ott volt.

Hát a tilinkó?

Az is ott volt.

Egymásba illenek-e még a rovátkok?

Tökéletesen.

A malomból nem hiányzott semmi.

Akkor azután végighasalt a sárgavirágos zöld fűben; rátette a bodzafa-malmot a vízre s két tenyerébe fektetve állát, nagy megelégedéssel nézte, hogy forog a bodzafakerék, hogy kelepelnek a lapátok, hogy forog a korong rajta. Nem verik meg érte többé.

Valahára kijátszhatja magát kedvére.

Hír, dicsőség? Mit beszélnek az ujságok? Hogy sajnálják hirtelen eltüntét a világvárosból? Szerelmes úri asszonyok? Mi az mind ehhez a malomkelepeléshez?

Hát a tilinkó mit beszél?

Nem romlott-e el azóta? Nem némult-e meg? Nem repedezett-e össze, nem porhadt-e el?

Semmi baja. Igen jó helyre volt téve. Szellős, hideg, száraz hely volt az. Csak ki kell játszani egy kicsit. Úgy szól, akár csak a rigó.

Ezért sem szidják már össze!

Mi van még hátra? A papiroshajók. Azokért sem zsémbel már a szomszéd, nem pirongat meg a mama.

Árpád kihúz a zsebéből egy nagy papirost; az épen az ő párisi diadalának emléke: egy szinlap a legközelebbi hangversenyéről.

Hol van az már!

Abból csinál egy jó nagy hajót, vitorlával, s hogy terhe is legyen a hajónak, megrakja azt a dupla baraczk piros virágával: nem vernek már érte a körmére! s elereszti azt a vizen s míg az csendesen uszdogál a víz fölött, tánczoló szitakötőktől körülforgatva: ő megint végigdül a nefelejtses zöld fűben s elkezdi a tilinkóján a «Repülj fecském» nótáját tilinkózni.

S a tilinkó-szóra lejön a szomszéd átellenes ház kertjéből egy másik gyermek. Egy szőke tizenötéves kis leány. Gömbölyű piros mosolygó orczája. Viola szemei. Félénken tesz egy-egy lépést, mint az őz, s bámulva figyel előre. Még elébb jön. Megint megáll. A furulyázó nem veszi őt észre. Nincs egyébre figyelme, mint a tilinkójára, a bodzafa-malmára, meg a virágteherrel úszó hajójára.

A másik gyermek egész a partig jött már, még sem veszi észre. Akkor elneveti magát. Mint a tündércsengetyü csengése, hangzik a vidám gyermek kaczagása.

Árpád felriad rá. Feltekint meglepetve.

– Ah! maga az, Zsófika? Jaj de szép leány lett magából, mióta nem láttam! – Hajtsa vissza, kérem, a hajómat.

S a másik gyermek nem mondatta azt magának kétszer. Leszökkent a víz mellé. Térde közé szorította a ruháját, hogy a vizbe ne érjen, s még egy csomó fehér virágot vetve a hajóteher piros rózsácskái közé, visszahajtotta egy rekettyeszállal a hajót a tulsó partra.

S azután megint újra kezdték.

Olyan jó mulatság volt ez!

Belényiné a folyosóról nézett le a kertbe. Nem szólt rájuk. Hagyta őket mindaddig, míg lement a nap; hüs kezdett lenni, s valamelyik a kettő közül, a melyik okosabb volt (bizonyosan a leány), nem figyelmezteté a másikat, hogy harmatos kezd lenni a fű, jó lesz már hazamenni.

Akkor azután Árpád szépen kikötötte a malmát, eltette a tilinkóját s felment az anyjához.

Belényiné nem zsémbelt rá, de nem is csókolgatta meg a fejét, mint máskor.

Megmutogatta neki, hogy rendezte el a házat, a míg ő odalenn járt a kertben.

Árpád nagyon meg volt vele elégedve.

– Már most itt fogunk lakni mindig.

Egyszer csak rákezdte azután az anyja.

– Hja, biz én nem is bánnám, ha megházasodnál, fiam. Valami jó asszonyt hoznál a házhoz.

– Én? anyám! szólt Árpád nevetve és csodálkozva.

– Hát persze! Nagy gyerek vagy már: én csak nem vigyázhatok rád örökké.

Árpád még jobban nevetett.

– Hát azért, hogy olyan nagy gyerek lettem, hogy az anyám nem bír velem többé, szerezzek magamnak egy másik asszonyt, a ki jobban tud rám vigyázni?

– Hát bizony! Annak az a rendje! erősíté egész komolyan Belényiné.

Mintha az nem is lehetne máskép, mint hogy a gyereket, a míg felnő, az anyja tartja felügyelet alatt, s azután átadja egy másik asszonynak, a kinek feleség a neve, ügyeljen az rá. Magára csak nem lehet hagyni a gyereket soha.

– No, hisz azt is megteszem a kedvedért, anyám, elébb-utóbb. Most már megvan a házunk, hanem elébb még egy kis konyhára valót is kell összemuzsikálnom, hogy azután akkor ne járjam a világot, mikor már van valakim. Mert látod, ebben a czigány-életben egyforma baj, akár otthon hagyja az ember a feleségét, mikor Pétervártól Párisig kóborol, akár magával hordja.

– No iszen van is valamink. Nem rosszul gazdálkodtam a keresményedből. Azután itt vannak ezek a részvények is. No, ne nevess hát, te bolond fiu. Ha tíz forintot ér is egy, de ezer darab. Ha eladjuk, tízezer forint. Kis városban az egy kapitális. Arra mindjárt megházasodhatol.

– Hjaj, mama. Ne úgy értsd te azt a dolgot. El lehet ám adni egy nap «egy» részvényt tíz forintért, de ha én másnap ugyanarra a helyre visszamegyek, hogy egy másikat is eladjak, fejembe verik a kalapot s kilöknek. Ha pedig azzal állok elő, hogy ezer bondavári részvényt akarok eladni, megkötöznek s becsuknak a tébolydába. Csak tedd el te azokat a papirosokat a többi emlékezetes papirosaid mellé, a mikről hivő szívvel várod, hogy még egyszer olyan idő lesz, a mikor megint annyi forintot fognak érni, a mennyi rájuk van nyomtatva.

– No hát, bizony az meg is történhetik. Nem sok nagy dolog megtörtént már? Hitted volna, hogy a házunkat valaha visszakapjuk? Azt is bánom, hogy a többit odaadtam elégetni. Ki tudja, micsoda szerencse érhet bennünket még ezekkel a részvényekkel. Hátha egyszer még al pari állnak, s kétszázezer forintot kapunk értük!

– No, én ilyen szerencsére nem számolok, mama. A legrosszabb compliment, a mit az Ur Isten tehet egy embernek, ha a sorsjátékon engedi nyerni. Mintha azt mondaná neki: «Látod, te szamár, másképen nem tudok rajtad segíteni.» De egy embernek, a kinek esze van, a lutrin nyerni nem lehet. Annak azt mondja a szerencse: «Elmégy előlem szemtelenkedni! Nem elég, hogy talentumot adtam? A Hauptreffereimet a hülyéimnek tartom!» Ne félj, mama, majd megélünk mi a művészetem után. Csak egy kicsit várjunk. Hisz ráérünk. Annak a kis lánynak majd veszek addig egy porczellánfejű babát, játszék még egy kicsit azzal. Majd csak vigyázol te én rám ezután is.

Erre mégis csak megcsókolta a fiát az özvegy asszony.

Hanem azért este holdvilágnál csak kiült a szomorú fűz alá Árpád úrfi, tilinkóján azt a síró nótát elfurulyázni. Meg-megállt vele egyszer-egyszer, hallgatózni, a patakon túl a másik ház udvarán hogy énekli azt vele együtt egy ezüstcsengésű szelid hang?

Csakhogy, mikor észrevették, hogy ő abbahagyja, ott is abbahagyták: megszégyenlték.

… Mégis szép dolog gyermeknek lenni!

Isten engem!…

HEVREKA!

Mikor Iván öt napi munka után a felrobbant tárna kibontásából hazakerült, mielőtt házába lépett volna, sietett saját tárnáját megtekinteni.

Hát ott nem történt-e valami baj?

Éhség, álom, tiszta víz utáni vágy nem gyötörte annyira, mint megtudni: mi történt a tárnában?

Hisz a rázkódás az egész szénrétegre kihatott.

Ott is történt valami.

Legelőször is az lepte meg, hogy a könlég alig volt érezhető a tárnában, hanem a helyett minden folyosó teli volt vízzel.

A közfalak itt-ott meg voltak repedezve, de beomlással még nem fenyegettek. Sietett a tó üregét felkeresni.

Abban az üregben nem volt semmi víz.

Várta, hogy majd előjön; a karzatra támaszkodva leste a visszatérő tavat, három óra hosszant nem jött az elő.

Akkor egy munkásával váltatta fel magát, meghagyva a többieknek, hogy egész éjen át, egymást felváltva őrködjenek a tóüregben, s a mint a víz jön, neki adják hirül.

Azzal haza ment mosakodni és lefeküdni.

Bizony úgy elaludt a nagy fáradság után, hogy fényesen besütött az ágyára a nap, a mikor először fölébredt.

Azon csodálkozott legjobban, hogy munkásai nem költötték fel az éjjel, a hogy meghagyta nekik.

Lehet, hogy azok is elaludtak, szegények! ki voltak fáradva.

Vagy talán ő aludt olyan mélyen, hogy nem hallotta meg zörgetésüket.

Sietett azonnal a tárnába.

Az őrt álló munkások tudaták vele, hogy a változó tó nem jelent meg egész éjjel.

Azután vártak rá még huszonnégy óráig. Nem jött elő többé.

Iván kiszámította ennek az okát.

Az időszaki források elmélete ez.

A hegy keblében van egy medencze, melyet a hegyboltozat felül légmentesen elzár a kül-levegő nyomásától. Ezt a vízmedenczét a sziklákból leszivárgó nedvek táplálják.

Egy sziklahasadék, melynek a felső nyilása a medencze vízszine fölött torkollik, összeköttetésbe hozza azt egy mélyebben fekvő üreggel, melyhez a külső lég hozzáfér.

Ez alsó üregből felható kül-lég nyomására a felső medencze vize alátódul a sziklarepedések közt, s addig tölti az alsó üreget vízzel, míg a közlekedő sziklanyilás alsó száját el nem takarta; akkor egyszerre megszünik a légnyomás az alsó üregből a felső medenczére, s abból nem foly ki több víz, mindaddig, míg az alsó medenczébe meggyült víztömeg ismét szét nem szivárog a maga földalatti útjain, az összekötő sziklaodu fel nem szabadul, s a légnyomás újra nem kezdődik.

Ha tehát a változó forrás vissza nem tér többé, akkor ennek kétféle oka lehet.

Vagy a közlekedő-cső lett egyszerre légmentesen eltemetve, s a felső medencze vize nem kaphat több kül-légnyomást, mely azt lefolyásra kényszerítse, vagy pedig a felső medencze boltozata kapott valami kis repedést, melyen át a kül-lég nyomása hozzáférhet, s akkor az egész víz lefolyt egy még alantabb álló üregbe.

Méltóztassék erre nagyon figyelmezni! Mert ez ád mértéket annak az istenkisértéssel határos vakmerőségnek, a mihez Iván hozzáfogott.

Most már szabad a tér. Nyitva a halálország fekete folyosói előtte. Bemehet ebbe a sötét labyrinthba. Keresheti azt, a mit oly régen keresett. Az összeköttetést a felső és az alsó medencze között.

Erre a munkára már kellett egy embert vinnie magával.

Az öreg Pált szólítá meg.

– Hány éves vagy, Pálom?

– Hatvankilencz.

– Szeretnéd a hetvenet is megérni, ugy-e?

– Csak azért, hogy megülhetném ennek a tárnának az aranylakodalmát. Akkor lesz ötven éve, hogy megnyitottuk. Én voltam az első munkás benne.

– Hát ha hamarább meg kellene halni?

– Azt mondanám: «Áldassék az Úr neve!»

– Nagy emberek már a fiaid?

– De már az unokám is mind maga keresi a kenyerét.

– Kész volnál-e velem olyan helyre eljönni, a hol könnyen meg lehet halni?

– Hm! Nem voltam-e már olyan helyen önnel együtt?

– Jól megértsd, hogy hová hívlak! Az eltünt tó vizét kell fölkeresnünk. Reánk nézve, és igen sok emberre, erre az egész vidékre nézve élet-halál kérdése ez. Azért hiszem, hogy az Isten segítségünkre lesz benne. De hátha nem lesz? Hátha azt mondja nekünk: «Mit akarjátok megakadályozni, ti férgek! az erős itéletet, a mit egy vidékre kimondtam? Ha Lóth könyörgését meg nem hallgatám, s most a Holt-tenger fekszik az elsülyedt városok felett, ti sem voltatok jobbak, mint azok!» Értsd meg jól! Én gyakran jártam az eltünő tó vizei után azokban a sötét, tekervényes üregekben, a mik oly szűkek, hogy néhol csak összeszorított mellel feszülhetni rajtuk keresztül, másutt hasmánt csúszva kell áthatolni az alacsony barlangi szakadáson; mély sötét örvények tátongnak a láb alatt, mik fölött a falba kapaszkodva kell végigcsuszamlani; szűk kürtőkön kell térd- és könyökfeszítve alámélyedni. Mindezen sziklarepedéseket, hasadásokat egy hajdani földrázkódás képezte, mely az egész szénrétegben egy elcsuszamodást okozott. Most, lehet, hogy a nagy tárnarobbanás e szakadékok közül némelyeket összecsukott, s másokat ismét kinyitott. Ha azt a nyilást csukta össze, mely egy alattunk levő üreget köt össze a felettünk levővel, akkor egy egész tó vize van a fejünk felett. Ha kutatásaink közben ezt a becsukott nyilást ki találjuk nyitni, ha csak annyi rést nyitunk is rajta, a mekkorát egy csákány hegye üthet, az egész felettünk levő üreg vize rögtön fejünkre szakad. Mikor már meghalljuk a morgását, már akkor veszve vagyunk. Ha azonban a felső sziklában okozott repedést a föld rázkódása nyitva hagyta, akkor a tó a fejünk fölül eltünt, s a lábunk alatt van. És nekünk meg kell tudnunk, akár élünk, akár halunk, hogy hol van?

– Nem sejtem, hogy mit akarsz vele, uram? De te tudod, s én veled megyek.

– Akkor eredj haza s végy búcsút családodtól, mintha útra kelnél. Térj be a papodhoz s áldozzál meg. Azután jőjj vissza, s ne szólj senkinek semmit, hogy hová készülünk.

Iván maga is úgy készült ez úthoz, mint a melyből lehet, hogy nincs visszatérés.

Elkészíté végrendeletét. Tárnáját munkásainak hagyta, pénzét Pál családjának, ki ha elvész, vele együtt vész el.

És azután még egyszer körülnézte a világot, mielőtt az örök éj országába leszállna.

Mégis, olyan szép idefenn!

Olyan messze kék az ég. Olyan közel zöldül a fű!

Ekkor levele érkezett a postáról.

Belényi Árpád írta. Tudatta vele a Párisban történteket. Kaulman fátumát, a szép asszony eltünését. Mindenki azt tudja róla, hogy öngyilkos lett.

Iván felsóhajtott. Érezte, hogy ettől a hírtől egészen vassá válik a szive s kezd nem érezni többé.

Nem volt már olyan kék az ég, nem volt már olyan zöld a fű előtte többé.

Jövel szénbányák örök sötétsége!

Ez a hír nagyon jó útravaló volt neki. Nem borzadozott már semmitől.

Összerakta egy bőr-iszákba az úti eszközöket: a vízszinmérőt, a szögmérőt, a fenék-kémlő ónt, a rajzoló eszközöket. Az iszákot nyakába akasztá. Pál hozta utána a csákányt, a vasrudat és a kötelet. Így szálltak le együtt a tóüregbe s ott eltüntek a vízjárás hasadékaiban.

Hat óra mulva jöttek elő.

S ez így ment nap nap után.

Iván a labyrinth minden odujának, kürtőjének helyrajzát fölvette és pontosan összeállította, s odahaza azután még hosszabb munka volt a mérnöki kiszámítás a szerzett észleletekről. Egész nap a mellett ült.

Éjszaka pedig bezárta magát tudákos barlangjába, tüzet gyujtott kemenczéiben, s főzte a halálos gázokat górcsöveiben s kényszeríté a világalkotó elementumokat, hogy vallják meg előtte a rég keresett titkot. Küzdött az engedelmeskedni nem akaró dæmonokkal. Melyik közületek a tűzfojtó szellem?

Jelenj meg, jelenj meg!

Nem az alpha és omega, nem a pentagrammaton nevére, nem az abraxas és meithras hatalmára, hanem a mindent kivívó tudomány erejére kényszerítelek: jelenj meg!

Hanem az még sem jelent meg.

S e kettős küzdelem: odalenn a földdel, idefenn a léggel, a világalkotás két nagy dæmonával, így ment nap nap után: éjjel úgy, mint nappal.

Nem volt pihenése.

És egy reggelen azt a hírt hozták neki, hogy a vár kútjában meleg kezd lenni a víz, és kénizű.

Kétségbeesett.

Tehát a földalatti égés gyorsabban terjed, mint képzelé.

Menthetlenül veszve az egész vidék. Egy évtized elég, hogy semmivé legyen.

Rauné úr erre a tényre otthagyta állomását s átcsapott Waldemár herczeghez. Annak a megbizásából írta meg a bécsi lapokba az egész catastropha történetét, mint leghitelesebb tanu.

Iván pedig a kétségbeesés erőszakával vetette magát utána a kutatásnak.

Tovább hatolt a földalatti labyrinthban. Öreg kisérője már kisértet-látó lett a rémülettől, melyen keresztül gazdája vezette minden nap.

Egyszer azután olyan helyre értek a sziklaüreg tömkelegében, a hol el volt zárva minden további út.

Hanem egy helyütt döngött a fal, mintha túl rajta nagy üresség volna.

Az egymásra lapult palarétegek tanuskodtak az új összecsukódásról.

– Ezt kell áttörnünk! kiálta Iván, s kezébe ragadá a csákányt.

Az öreg Pál borzadva lapult a sziklafalhoz s nézte, mit csinál amaz?

Így döngeti valaki a pokol kapuját, hogy kihíja párharczra az ördögöt magát!

A csákány rést vágott. Akkor a résbe belefeszíté a vasrudat Iván, s egy egész palaréteget kiemelt vele.

Most fejükre szakadhat a víz, ha a fejük fölött van!

A vén ember keresztet vetett magára s Istennek ajánlotta lelkét.

De Iván a felfedező örömével kiálta:

– Hallod ezt? A befelé hulló kődarabok vízlocscsanást hangoztatnak vissza: az alsó medencze itt van alattunk.

De hátha a felső is tele van még?

Arra csak addig kell várakozniok, míg az ér százat üt.

Ennél kínosabb érütést nem számláltak, még akkor sem, mikor Iván a beomlott tárnában járt.

Semmi morgás nem hangzott. A föld keble csendes.

– Megtaláltuk! kiálta Iván, reszketve a diadaltól. Most kösd oldalamra a kötelet s bocsáss alá a kútüregbe.

Még oda is!

A vén munkás egyre imádkozott magában a boldogságos Szűzhöz, míg a kötelet ereszté Iván után. Ne nézze azt, hogy eretnek! A lámpafény egyre mélyebben pislogott.

Egyszer hangzott Iván kiáltása: «Fel!»

Vén társa csendesen felvonta őt a mély üregből ismét.

Mikor kezét nyujtá Ivánnak, hogy kisegítse, Iván megölelte az öreget:

– Czélnál vagyunk! A fenékmérő ólom roppant víztömeget hirdet.

Pál agyában kezdett valami világosság derengeni e kutatás czélja felől.

– Most siessünk ki a napvilágra!

Iván, a mint kijutott a tárnából, futott haza. Összeveté távméréseit s meg volt elégedve az eredménynyel.

Este felhangolt kedélylyel zárkózott be vegytani műhelyébe: azzal a büszkeséggel lépett ostromlott szellemei elé, a mivel egy győztes hadvezér kéri fel az utolsó ostromlott várat a feladásra.

«Amazokat már legyőztem, most már ti nektek is meg kell adnotok magatokat!»

Vannak ilyen felmagasztosult pillanatok a teremtő lelkek életében, a midőn Isten kölcsön adja nekik egy perczre alkotó hatalmát.

Új lényeket szülő terhes perczek, a mikben a bölcs elragadtatva szökik ki az utczára s a nép közé kiáltja örömét: «Hevreka!» (Feltaláltam.)

Tíz csepp ebből a folyadékból: csak annyi, a mennyi egy toll hegyétől kifecskendeztetik, s az egész műhely egyszerre sötétben marad; az egész befütött kemencze, fehéren izzó szenével, percz alatt kialszik. Fekete lesz.

Ez a fekete éj volt az a világosság, a mit Iván keresett.

Ez a sötétség, melyben tudományának minden sugára egyesült: egy fekete «focus».

«Megtaláltam!» kiáltá önmagának.

«Megtaláltam!» kiáltá munkásainak, midőn kirohant közéjük, fedetlen fővel, egy ingre vetkőzötten, mint egy őrült.

És azok nem tudták, hogy mit? De azt tudták, hogy a minek ez az ember olyan nagyon örül, annak igen jó találmánynak kell lennie.

AL PARI!

A pokoli komédia még egyre tartott a börzén.

A halálra itélt papirok, a bondavári gyártelep s a bondavári vasút részvényei egyik kézből a másikba repültek.

Most már a komikumig vitték a tragœdiát s kezdett humor vegyülni a szerencsétlenségbe.

Ez a szó: «Bondavár,» csak arra való volt, hogy derültséget idézzen elő a börze-emberek között.

A ki az utolsó részvényén tuladhatott nagy veszteséggel, nevetett azon, a ki megszerezte azt.

Kezdték a részvényeket megfoghatlan becsü tárgyakért cserébe kinálgatni. Ráadásul egy új esernyőre egy ócska esernyőért.

Használták előfizetési æquivalensül olyan lapokért, a miket valakinek a szerkesztő a nyakára köt erővel.

Ajándékozgatták jótékony czélokra.

Akadt olyan élczes ember is, a ki kabátot varratott belőle magának az álarczos bálra, mint E*** herczeg egy időben Titian remek festményéből.

A tőzsdén még csak egy neme a küzdelemnek volt számukra fentartva.

A részvények főtulajdonosai küzdöttek a mécs utolsó lobogványaért, mit a contremine végkép ki akart oltani.

Waldemár herczeg, a contremine vezetője, napról-napra lejebb nyomta a részvényeket, mik utóbb csak egy százalékkal engedtek, majd csak féllel, csak egy negyedrészszel, s e fél, e negyedrész forint felett folyt még a küzdelem.

Sondershain odáig akarta őket nyomni, hogy végkép kitörültessenek a börze jegyzékéből. A birtokosok csak ezt akarták még meggátolni.

Azon a napon, hogy Rauné úr értekezése minden bécsi lapot átfutott, melyben vegyelemezve volt, minő alkatrészek vegyültek a bondavári kastély kútjának vizébe a tárnaégés óta, a mi nagy sensatiót gerjesztett, Waldemár herczeg az utolsó csapást vélte mérhetni a bondaváriak fejére.

A börzén kikiáltatá, hogy a hónap utolján 10 forinttal fogja adni a bondavári részvényeket.

A tőzsdefogadásnak akadtak elfogadói. Érdekelt részvényesek, kik tudták ugyan, hogy veszteni fognak még ily ajánlat mellett is, de nem akarták engedni, hogy részvényeik végkép leszoríttassanak a jegyzékről.

Waldemár herczeg délig valami ötezer részvényre kötött fogadást.

Azok a részvények sem neki nem voltak kezében, sem az ellenfogadó nem kivánta azokat tőle megkapni, csupán játék volt az.

Ha a hónap utolsó napjáig lemennek a részvények hat forintra, akkor az ellenfogadók fizetik ki neki a húszezer forint különbséget, ha felmennek négy forinttal, akkor ő fizet nekik ugyanannyit.

Délben egy ügynök érkezik a sorompóhoz, a ki elég hangosan adja tudtul, hogy egy úr van itten a rekeszen túl, a ki ötszáz darab bondavárit akar venni al pari!

Mintha egy zongorára ütne valaki pőrölylyel, olyan zürhangot adott ez a szó.

Gunykaczaj, csodakiáltás, örömordítás, szitok, hihetlenség emelkedik egyszerre a sorompó körül.

«Ki az? Megőrült az? Al pari! Bondavári részvényt! Hol az az ember?»

Az ügynök rámutatott.

Egy igénytelen külsejü falusi ember volt az. Odatámaszkodott egy oszlopnak, onnan nézte az olympi látványt.

– Ah! Ez valami bohócz, a ki meg akar bennünket tréfálni! gunyolódék Waldemár herczeg. Menjen ön oda, szólt az ügynöknek, s kérdezze meg tőle, mi a neve? Ismerni akarjuk a nevét, a kivel kötünk.

Az ügynök odament, pár szót váltott s visszajött.

– Az az úr azt üzeni, hogy az ő neve: «százezer forint.» Pénz beszél.

S azzal felmutatott tiz darab bankutalványt ugyanannyi tizezer forintról.

– Ki ad ötszáz darab bondavári részvényt?

De már ez tökéletes revolutiót idézett elő a börzén.

Az imént oly csendes társaság, melyben csak egyes hangok emelkedtek, egyszerre összebomlott: hívők, hitetlenek tódultak az ismeretlen felé; körülfogták, ezer kérdéssel ostromolták, egymás fején keresztül nyujtogatták felé jegyzőkönyveiket: az idegen mind ezt a lármát hidegen fogadta, s a hozzátódulókat oda utasítá ügynökéhez, végezzenek azzal.

Végre Waldemár herczeg utat nyitott magának a tömeg között az ismeretlenig.

Ott előkelő impertinentiával szemére rántva kalapja karimáját s mellénye zsebeibe dugva kezeit, kérdezé tőle:

– Uram! Ön egész forradalmat idézett itt elő a megjelenésével. Szabad megtudni önnek a nevét?

– Az én nevem Berend Iván! szólt az idegen, vállával folyvást az oszlopnak támaszkodva.

– Ah! mondá Waldemár, kalapját hirtelen leemelve s gunyoros bókra görbítve meg a derekát. Van szerencsém hiréből ismerni. Ön az a híres pisztolyozó, a ki az emberek szájából a szivart kilövöldözi? Akkor én senki sem vagyok; különben pedig Sondershain Waldemár herczeg volnék. De úgy, mint ön, csakugyan nem tudok lőni. Annálfogva beszéljünk egymással okosan. Ön al pari vásárol bondavári részvényeket. Keletindiai nábobot örökölt ön, a ki azt a feltételt szabta az örökséghez, hogy bondavári részvényeket vásároljon rajta al pari?

– Nem! Azért veszem őket, mert annyit érnek.

– De hisz a bondavári tárna ég.

– Tudom, az enyim mellette van.

– Akkor ön kétszeresen ég meg vele.

– Nem, mert eloltom azt két hét alatt.

Erre a szóra a zsivaj a lehetetlenségig fokozódott; az érdekelt részvényesek csaknem agyonszorították Ivánt.

«Itt van az az ember, a ki eloltja a tárnát! A telep helyreállítva újra! Bondavár al pari megint!»

A contremine egyszerre hanyatt bukfenczezett, az őrjöngő részvényesek karjaikra kapták Ivánt, úgy hurczolták körül a börzén s még az nap estére nagy közgyűlést hirdettek ki, melyben fulladásig telt terem közönsége előtt adta elő Iván, hogy ő neki csalhatatlan terve van a bondavári tárnaégésnek két hét alatti elfojtására; ugyanakkor meghivott mindenkit, hogy tekintse meg holnap reggel a szabadban teendő próbatételét most feltalált tüzfojtó szerével s győződjék meg arról, hogy a mit igért, az nem hiu biztatás.

Másnap reggel nagy néptömeg előtt tartotta a kisérletet, mely meglepően sikerült, egy máglya szénből, tőzegből, meglocsolva kőolajjal s meggyujtva minden oldalról, a legnagyobb lobogás közepett öt percz alatt holttá lett téve egyetlen kézi-fecskendő működése által.

Az ujjongó közönség diadallal vitte vissza Ivánt a városba s a részvényesek folytatott gyűlésén el lett határozva, hogy Ivánnak, ha a tárnaégést eloltja s a tárnát ismét használhatóvá teszi, hatszázezer forint jutalmat adnak.

Nem hiányzottak azonban az ellenmondások is. Ott volt Waldemár herczeg, most egyike a legtöbb részvénynyel biróknak s a legtöbb ellenvetést tevőknek: az minden módon ki akarta Ivánt forgatni a tudományából.

– Megengedem, szólt Ivánnak, hogy ön egy akó folyadékkal elolt hat köb-öl izzó szenet. De gondolja meg ön, hogy a bondavári tárnában, a kitörés helyétől a várlakig véve, legkevesebb hatvanezer köb-öl szénnek kell égni, arra tizezer akó folyadékot kellene önnek rábocsátani, még pedig egyszerre, és egyenesen arra a helyre, a hol a tűz működik. Micsoda géppel hiszi ön ezt a műtétet kivihetőnek?

– Nincs kifelejtve ez a műtétel a tervemből! felelt neki Iván.

– Azután, föltéve, hogy sikerülne önnek ezt a tömeg folyadékot egyszerre rábocsátani az égő tárnára, az oly tömeg gázt fejlesztene ki abban egyszerre, hogy az ön egész tárnájának fenekestől felfordulva, a levegőbe kellene repülni.

– Mind előre gondoltam rá.

– És végül, ha van önnek valami fogalma gépekről és mechanicáról, akkor át kell látnia, hogy egy millióból ki nem állíthatja azt a szükségletet, a mi csak a kisérlettételre múlhatatlanul megkivántatik.

– Készen vagyok a számvetésemmel.

A részvényesek ráordíták, hogy minden költséget magukra vállalnak, kerüljön bár egy millióba s azzal Ivánnak ki lett adva a teljhatalom, azt tenni a bondavári telepben, a mit szükségesnek és üdvösnek lát, kerüljön bármennyi pénzbe.

Sondershain herczeg átlátta, hogy azt a fordulatot, a mit Iván előidézett, semmi ellenmanœuvrerel egyelőre meg nem akadályozhatja.

Mikor a részvényesek gyülése a jegyzőkönyvet hitelesíté, félrevonta Ivánt, s azt mondá neki:

– Berend úr! Már most akár sikerül önnek ez a vállalat, akár nem (a mint hogy én azt hiszem, hogy nem), az én zsebemből ön egy milliót kirántott vele. Netto egy milliót. Azonfelül a saját magáéból is százezeret, nem is számítva még a koczkáztatandó kisérlet költségeit. De mindegy. Ön e manœuvre által fixirozta két hétre a börzén az al parit. Nem lesz ugyan sem vevés, sem eladás, mert mind a két fél tartózkodó marad, de már egyszer a táblára ez lesz jegyezve, s én tartozom az általam kötött fogadások differentiáit ezen jegyzés szerint kiegyenlíteni. Az nekem egy millió. De nem tesz semmit. Láttam én már máskor is egy milliót elveszni. Megint hazajött. Csak nyugalom kell a börzeharczhoz. Ha azonban történetesen két hétnél hamarább rá találna ön arra jönni, hogy a mit magára vállalt, ez lehetetlen s ezt köztudomásuvá tenné, akkor én azt a kerek milliót egyenesen az ön kezébe tenném.

Iván valódi üzleti nyugalommal felelt rá:

– Sondershain úr! Én nagyon jól tudom, hogy a börzének meg van az a sajátságos szabadalma, hogy itt lehet egymásnak gorombaságokat mondani, minden következmény nélkül. A mik itt mondatnak, ajánltatnak, feltételeztetnek, mind nem kerülnek a közönséges társadalmi szabályok mértéke alá. Itt szabad akárkitől megkérdezni: «hogy adod a becsületedet?» s ha az azt mondja «nem eladó!» hát «ha nem adod: nem adod,» itt szabad akárkit megszólítani azzal a felhívással: «gyerünk, raboljunk ki valakit!» s a megszólított nem haragszik, ha nem kell az ajánlat, legfeljebb azt feleli: «nincs rá időm!» Itt, ha leszidnak, leköpnek valakit, ha a kalapot beütik a fejébe, az sem szégyen; az ember elfordul, mintha nem hallott volna semmit, letörli a képét, kiegyenesíti a kalapját s megint felteszi a fejére, s egy óra mulva karöltve megy ki ellenesével. Senki sem mondja, hogy veszekedtek; csak egy kis «differentia» volt közöttük s az nagyon «animirozott» hangulatot fejtett ki. Azért, a mit most Sondershain «úr,» a börzefejedelem mondott a bondavölgyi kőszénkereskedőnek, arra a bondavölgyi kőszénkalmár mindössze azt mondja, hogy «nem vehető tekintetbe.» De őrizkedjék Sondershain «herczeg» a börze küszöbén kivül ezt az ajánlatot ismételni Berend Iván előtt!

Waldemár herczeg nevetett.

– Azt úgy is tudom. Sokszor volt szerencsém hallani az ön nevét, s ha ön iránt jó szivvel vagyok, az, tudja ön, hogy nem esik ingyen. Ön egykor egy szép hölgynél nekem erős pártfogóm volt. Nem tudom az okát, miért tette, de tudom, hogy tette. Az egész világ tudja. Ön még saját igényeiről is lemondott, a mikre annál a csodaszép hölgynél jogosítva lehetett. Hanem hát hasztalan volt. Utoljára is egy hitvány emberé lett. Mindegy! Önnek kimagyarázhatlan interventióját, mely ha üzleti számítás nem volt, akkor csak az őseredeti puritanismusból származhatott, én soha el nem felejtem. Ha akkor az a szép hölgy hallgat önre, most a bondavári kútból nem merítenek kénfürdőhöz való forró vizet, mert az egész vállalatból nem lett volna semmi. Azért akármikép beszéljünk a börze küszöbén kivül egymással, én a tett ajánlatomat bejegyzem a tárczámba. Ha sikerül önnek a tárnát eloltani, kap hatszázezer forintot, ha nem sikerül, kap egy milliót.

A részvényesek észrevették, hogy Waldemár nagyon sokáig beszélget Ivánnal, s odarohantak a fejeiket a kettő közé dugni. «Semmi Techtl-Mechtl, herczeg úr! A mi emberünknek hagyjon békét!»

Féltek, hogy leveszi a lábáról.

– Ne féltékenykedjenek! kiáltá a herczeg. Egy szép asszonyról beszélünk, a kinek mind a ketten udvaroltunk. Isten ugyse!

Hanem azért a részvényesek nem hagyták magukat eláltatni.

Választottak maguk közül egy háromtagu bizottságot, mely Ivánt most már nyomról-nyomra kisérje, sehol el ne hagyja, vele ebédeljen, a küszöbén háljon, az ablaka alatt strázsáljon, nehogy az ellenség hozzáférhessen. És mindezt az alatt a czím alatt, hogy segélyére legyenek, hogy a szükséges pénzeket utalványozzák a részére.

Iván azonnal visszautazott a Bondavölgybe három kisérőjével, magával vive a vállalatához szükséges gépeket és munkásokat.

A három kisérőnek meghagyatott, hogy mindennap küldjenek tudósítást a munka előmeneteléről.

A három kisérő között volt Spitzhase úr.

Erre szükség volt ott, mint a legvigyázóbb, legbiztosabb, s legszemtelenebb hivére a részvénytársulatnak.

(Ez utóbbi epithetont nem megvetésképen igtattuk ide. A pénzügyekben a szemérmetesség és szégyenlősség öreg hiba, s ennek az ellenkezője megbecsülhetlen tulajdon. Tehát: dicséretképen volt mondva.)

Ezt egynehányszor ki fogja dobni majd Iván az ajtón, s ez ugyanannyiszor vissza fog menni az ablakon.

A HARCZ AZ ALVILÁGGAL.

A háromtagu küldöttségnek az első hét nap alatt véghetetlen kevés tudósítani valója akadt.

Berend találkozik velük este és reggel a falatozásnál a vendéglőben. A nap és éj többi részét mind a föld alatt tölti. Kérdezősködéseikre csak annyit felel, hogy minden a legjobban halad.

Hanem, hogy mi halad? azt nem lehet látni.

S a mi felettébb gyanus tény, az, hogy Berend folyvást csak a saját tárnájában tölti az időt, oda vitette le a magával hozott gépeket és vegytani anyagokat mind, s az egyleti tárnának még egyetlen egy nyilása sincsen kibontva, vagy valami előkészület téve körülötte az oltáshoz.

Berend pedig a kérdezősködésekre semminemü felvilágosítással nem szolgál. Az igaz, hogy a gépek folyvást működésben vannak, s a tárnából azóta szén helyett minden ember agyagot, követ, sziklát talicskáz ki, hanem a dolgot még sem lehet érteni.

A nyolczadik napon Spitzhase úr nem állhatta tovább türelemmel.

– Uram! szólt Ivánhoz, üzéri merészséggel, ön két hetet igért a tárna eloltására. Egy már elmúlt. Én még azóta nem láttam, hogy valami történnék.

– Az természetes! felelt rá Iván nyugodtan.

– Ön pedig azt állítja, minden jól halad előre.

– Úgy is van.

– Én azt szeretném látni!

– Innen, a hol most áll ön, semmi esetre meg nem látja.

– Tehát vezessen oda, a hol meglátom.

– Igazán oda akarna ön jönni? Az igen rossz hely.

– A hova ön elmehet, én is elmehetek. Nem bánom, ha a pokol is.

– Kevés híja, hogy az legyen.

– Hát megyek oda is. Én az ördöggel is szeretnék ismeretséget kötni. Ki tudja, nem lehetne-e valami űzletet kötni, hogy ezentúl tőlünk vásárolja a szenet?