MÁSODIK RÉSZ. (continued 2)

Mikor Félix egyedül maradt a leánynyal a kis ház udvarán, az uri leereszkedés részvét-hangján kérdé tőle:

– Mit vétettél annak az embernek, hogy úgy vert?

A leány hirtelen megtörölte kötényével szemeit, s azután mosolyogni törekedett. Olyan sajátságos volt a fájdalmon, a keserűségen keresztűl ez a mosolygás. Visszafelé fordított drámai művészet.

– Óh uram, tréfa az egész. Csak tréfált velem.

– De köszönöm az ilyen tréfát. Nézd a nyakadon, a hogy átcsapott a szíj, milyen daganatfoltot hagyott.

Félix kis zsebfésüje tükrét tartá a leány elé. Az egészen elpirult, mikor meglátta magát benne. Talán az ütés foltja gerjeszté haragra.

– Hát lássa uram, szólt a leány elkomolyodva, ez az egész dolog. Nekem van egy kis öcsém, a ki nyomorék. Egy apától, egy anyától valók vagyunk. Mikor az apánk meghalt, az anyánk férjhez ment egy más emberhez. Az részeges volt. Mindig ütött, hajszolt bennünket. Egyszer azt a kis öcsémet, mikor még három esztendős volt, haragjában ledobta az asztalról, a hova az anyám felülteté. Attól az eséstől kitörött a dereka. Nyomorék lett: a melle és háta meggörbült, a lábait nem birja, s a lélekzete elfullad, mikor beszél. Mind ennek a mostohám az oka. Azután, hogy e gyermek nyomorék lett, még jobban üldözte, kínozta. De sok verést kaptam helyette! kivált miután az anyánk meghalt. De nem sokára a mostohánk is ittas fővel lebukott az aknába, s nyakát szegte. Azóta magunkra maradtunk. A mit én napszámmal keresek, abból megélünk mind a ketten. Most a Péternek el kellene engemet venni. Aztán a Péter ki nem állhatja azt a szegény kis nyomorékot. Azt mondja, miért nem megy koldulni? Ilyen két mankón járó csodaszörny sok szép pénzt összekoldulhatna a vásárokon, a templomajtókban. Ma is azon történt a czivakodás. Eljött értem, hogy majd felkisér a templomba. Ma hirdetnek ki bennünket harmadszor. Én mondtam neki, hogy mindjárt készen leszek, csak egy kis burgonyapépet melegítek az öcsikémnek tejben. A gyerek ott ült a küszöbben és várta az ételét. «Mit? ennek a békának még tejben burgonyát? kiálta Péter. Moslékot neki, abban hízik meg a tekenősbéka». Azzal odament hozzá, s megfogta a fülét és felhuzta a földről, hogy csak úgy ropogott bele a füle. A gyereknek pedig az a szokása, hogy nem sir, ha bántják, csak a szemeit forgatja, s a száját nyitja keserves könyörgésre, de hangtalanul. Én mondtam Péternek, hogy ne bántsa a gyereket, mert azt én nem szeretem. «Hát miért nem megy koldulni, a varangy? miért nem ül ilyenkor a templomajtóban, miért nem megy faluzni tarisznyával? soha fertelmesebb nyomorék két mankóval nem járt még házról-házra, mint ez. Idehaza akar lebzselni? Ez a lidércz!»

A leánynak már ennél a szónál kicsordultak a könyei.

– Hát mit tehet ő arról szegény, hogy olyan csunya? Nem az Isten tette olyanná, hanem a mostohám. Én mondtam Péternek szép szóval, hogy annak a gyereknek hagyjon békét, az az én apámnak-anyámnak a fia; ha azt bántja, annyi mintha engem bántana. Inkább üssön engem. «Téged is megverlek, kiáltá aztán rám, ha még egyet szólsz!» Azzal elkezdte a gyermeket fülénél fogva hurczolni kifelé az udvarra: «Gyere te vizi borju, gyere a templomajtóba, vagy megeszlek!» s azzal olyan arczot meresztett rá, hogy a gyerek felordított ijedtében. Erre én elkeseredten odarohantam hozzá, kirántottam a gyereket a kezéből. «Ezt a gyereket nem szabad kendnek kinozni, vagy vége van közöttünk mindennek!» A gyerek aztán bebujt a kemenczébe; Péter pedig megharagudott rám érte, hogy nem hagytam őt neki gyötörni s megfogta a hajamat és jól megvert. Már most ez mindennap így lesz.

– De leányom, monda Félix, nem lesz az így mindennap, mert legényednek még ki kell szolgálni a maga kapituláczióját. Az nem megy, hogy ilyen izmos, erős ficzkó kihuzza magát a fegyver alól. Ha mindenki így tenne, ki az ördög védelmezné a császárt, meg az országot? Ezt nem lehet elengedni.

– Ön csakugyan doktor? kérdezé a leány félig kétkedve.

– No, hogy ne volnék az, ha mondom?

A leánynak egy gyenge örömsugár derítette fel az arczát.

– Akkor ön talán meg tudná mondani az én kis öcsémről, hogy meg lehetne-e azt gyógyítani, vagy sem?

– Hogyne tudnám megmondani? Hozd elő a kis öcsédet.

Evila bement a konyhába, s nagy kéréssel, engeszteléssel kicsalogatta a nyomorékot a sütőkemenczéből, a hova üldözője elől bebujt.

Csakugyan rendkívüli példánya volt egy kárbaveszett emberi anyagnak. Mintha a teremtés kifogyott volna már a kovászból, s az innen-onnan összekapart hulladékból gyurt volna össze egy embervakarcsot. Egyik tagja sem szolgálta a másikat, s valamennyit nem kormányozta egy közös akarat.

Evila ölébe vette a félénk, nyavalygó szörnyeteget és úgy biztatta, a pergamentbőrű vén gyermek pofáját csókolgatva, hogy ne féljen ettől az urtól.

Félix orvosi komolysággal tapogatta össze a nyomorék tagjait, s azután egész nyegle tudákossággal mondá:

– Óh! ez a baj még kigyógyítható. Csak hogy sok időbe és ápolásba kerül. Van Bécsben egy olyan intézet: orthopædiai gyógyintézetnek hívják, a hol csupa ilyen nyomorékokból építenek derék szál legényeket.

– Igazán? szólt a leány, megkapva Félix kezét. Bevennék oda a Jánoskát? Hanem az sok pénzbe kerülne, úgy-e? Nem lehetne az úgy, hogy én odamennék abba az emberkiegyenesítő intézetbe szolgálni, aztán a miért én szolgálnék, azért gyógyítanák a Jánoskát?

– Dehogy nem! állítá Félix komoly arczczal. Kivált az én ajánlatom mellett, kinek ott nagy befolyásom van. Csak egy szavamba fog kerülni.

– Oh! tegye meg, az Isten is meg fogja áldani, tegye meg! rebegé a leány, teljes szívéből elkezdve zokogni, s odaveté magát Félix lábaihoz térdre és kezeit elhalmozá csókjaival. Én szolgálni fogok, dolgozom nekik éjjel nappal. Még kutyát se tartsanak, mert kutya is leszek a háznál, csak a Jánoskát gyógyítsák ki, hogy ember legyen belőle, ne üljön a templom küszöbére koldulni. Messze van az a Bécs?

Félix elnevette magát.

– Csak nem gondolod, hogy gyalog viheted fel az öledben odáig az öcsédet? Ne legyen rá gondod. Ha egyszer valamire szavamat adtam, azt megtartom. Én a magam kocsiján járok itten. Elviszlek benneteket magammal, ha akarod.

– Oh! én elülök a kocsis mellett s a Jánoska az ölemben.

– Jól van leányom, monda Félix kegyes pártfogói arczczal; én szeretek jót tenni a szegényekkel. Ha el vagy határozva az öcséd kedvéért feljönni Bécsbe, s ott őt kigyógyíttatni, most jó alkalmad van rá. Csak készen légy, hogy jókor hajnalban, mikor a postakürtöt hallod, felvehesselek benneteket. Azt a goromba legényt pedig verd ki a fejedből, mert az a jövő héten be lesz sorozva az árkász-kompániába s négy évig onnan nem szabadul. Most pedig itt van valami kis pénz, szerezz az öcsédnek meleg takarót az utra, mert éjszaka hideg van, s én éjjel-nappal utazom.

A leány úgy elbámult a kapott összegen, hogy el is feledte azt megköszönni. Két darab tizes bankjegy volt az. Nagy pénz egy szegény leány kezében. Ez az úr nem tréfál! Ez rettenetes nagy úr! Ez igen jótékony úr! Csak akkor jutott eszébe, hogy meg is kellene köszönni az ajándékot, mikor már Félix messze járt az utczán. Oda nem illett már utána futni.

Evila örült, mint egy gyermek (hiszen gyermek volt még); nevetve, csapongva játszotta körül kis öcscsét, leülteté a lóczára, maga eléje térdelt, s átölelte nyomorék derekát.

– Elmegyünk, Jánoska, szivem! Kocsin, Bécsbe. Hottó lovam, hottó! négy lovas gyors kocsin, csengős lovakon. Gyih te fakó, gyih te szellő! A Jánoska az ölembe. A Jánoska kap jó édes orvosságot, a mitől keze, lába megerősödik, melle, háta kiegyenesedik; olyan legény lesz, mint a többi. Gyalog jövünk haza, teringettét! «Szekéren ment, gyalog jött?» Mankó nélkül!

Végtére is megnevetteté a kis szegény nyomorékot.

Azután átszaladt a boltoshoz, összevásárolt nála meleg zubbonyt, sipkát, téli botoskákat a gyermek számára, de felét sem tudta elkölteni a kapott pénznek. Gondolta: a többit majd visszaadja annak a jóltevő urnak.

Azután elment a templomba. Ismerősei kérdezgették, miért ily egyedül? hát Péter hol maradt? Evila azt felelte nekik, hogy még ma nem látta. Nem illett ugyan úrnapján, mise előtt, hazudni. De mikor van egy eset, a melyben hazudni kötelesség. Az asszonynak, a leánynak, kit a férje, vagy a vőlegénye megvert, kötelessége elhazudni, hogy megverték.

Az Isten elengedi azt a hazugságot, s az emberek követelik.

Szaffrán Péter pedig a templomban sem jelent meg.

Evilának szégyen-szemre egyedül kellett végighallgatnia, hogy harmadszor kihirdeti a pap a szószékről. Úgy sem lesz már abból semmi.

Délután azonban nagyon elővette a bubánat, hogy hát már most ő végképen itt hagyja ezt a tájat? vőlegényét, ismerőit, minden megszokott tárgyat, s elmenjen messze világba, a hová innen madár sem jár?

Ez a bubánat azt a tanácsot adta neki estefelé, hogy neki induljon az erdőnek, Szaffrán Pétert felkeresni.

Sejtette, hogy hol fogja feltalálni?

Van az erdők mélyében, egy hegykatlan fenekén egy rejtett kopanicsár, a hol rendesen katonaállitáskor össze szoktak gyülni az ujonczozást kerülő legények, s hetekig eltanyáznak ott, míg a bizottság másfelé veszi az útját. Senki sem adja fel őket.

Evila vaktában bolyongott csalitokon, bozótokon keresztül, az éj is sötét volt, az erdő még sötétebb; oldalvást a hegyoldalban éhes farkasok vonitása felelgetett egymásnak. A leány remegett, de mégis el volt szánva, hogy vőlegényét felkeresi. Pedig tudta, hogy az megint meg fogja őt verni. Az utban egy dorongot lelt, azzal ütögette maga előtt a boróka-bozótot; «hess te farkas!» s nagyot dobbant a szive, mikor valami futó állat felriadt előtte a zörejre. Mindig mélyebb, mindig sötétebb lett a völgy, még sem riadt vissza. Utoljára meglátott a völgy sötétében egy magányos ablakvilágot. Az ott a kopanicsa.

Lelkendezve sietett a ház felé. A mint közelebb ért hozzá, megüté füleit a dudaszó s a rikongatás, a mi belülről hangzott. Itten vígan vannak.

Odalopódzott csendesen a világló ablakhoz és benézett rajta.

Legények tánczoltak odabenn néhány ismerős némberrel, a kiket Evila mindig kerülni szokott mosdatlan szájuk miatt. A dudás fennült a siska padján, és fujta a láb alá valót.

Evila megismerte a legények között Szaffrán Pétert. Jó kedve volt, tánczolt s akkorákat ugrott, hogy megütötte öklével a gerendát. Egy leánynyal tánczolt, a kinek bécsi piros rongygyal volt kerek folt festve a két arczára.

Szaffrán Péter két izmos kezével derékon kapta a leányt s feldobta a levegőbe, s aztán megint elkapta s megcsókolta az orczáját.

Ugyan mit tud azon a bécsi pirossal mázolt kerek piros folton csókolni?

Evila eltántorgott az ablaktól s visszafordult erdőnek, bozótnak, a hol a csikaszok felelgetnek egymásra vonítva, s most már a botot sem vitte magával, hogy a bokorra ráüssön vele: «hess te farkas!»

Este felé még egyszer elment Kaulman Félix Ivánhoz.

– Barátom! még egyszer eljöttem, hogy felszólítsalak, akarsz-e azon vállalatban részt venni, a melyre felhívtalak?

– Ismétlem, hogy nem akarok.

– Tehát kereken és röviden visszautasítod?

– Nem szoktam meggyőződéseimet könnyen változtatni.

– Jó. Én te neked ajánlottam, en bon enfant a szövetséget, és most ismét cavalièrement bejelentem, hogy miután velem tartani nem akarsz, én a tervemet létesíteni fogom nálad nélkül, mindig tártan hagyva az ajtót, ha kedvező siker esetére hozzá akarnál járulni. Addig is maradunk jó barátok. Te meg fogsz nekem azért bocsátani, ha azokat a gyémántokat, a miken te rajta taposol, én felszedem, s bübájos titkaikat kitalálom.

– Teljesen felszabadítalak rá.

– Élni fogok e szabadsággal, s lesz idő, a midőn emlékeztetni foglak engedélyedre.

Iván összeránczolta homlokát, s hirtelen végig gondolt rajt magában: «vajjon mit vehetne el tőlem, a mi az enyém? A tárnámat nem; ahhoz jogom van a bányatörvény szerint. A szomszéd földön való turzást? Tessék! Nekem elég a magamé.»

– Sok szerencsét minden vállalatodhoz! A felügyelőért köszönet.

Ezzel elváltak egymástól.

Másnap korán hajnalban felébreszté Ivánt egy perczre a postakürt szava, mely Félix elutazását jelenté.

Szerencsés útat kivánt neki, s aztán aludt tovább.

Reggel, mikor felöltözött s házából kiment, ott találta az ajtóban Szaffrán Pétert.

A munkás egészen ki volt kelve arczából. Egy átdőzsölt éj s gonosz indulatok nyomai látszottak meg minden vonásán. Szemei véresek voltak és haja szerteszét kuszálva.

– No, mi kell, kérdezé Iván kedvetlenül.

– Uram! szólt a legény rekedt hangon; mi a neve annak az orvosnak, a ki tegnap önnel járt?

– Mi bajod vele?

– Elszöktette magával Evilát! ordita fel magán kivül a legény, s kalapját lelökte fejéről s hajába markolva, kitépett abból egy csomót s aztán összeszoritott ökleivel az égre fenyegetődzött.

Ivánnak az első perczben kegyetlenül jól esett ezt hallani.

– He – eh! Úgy kell neked, veszett barom! Jól esik neked! Hát meg kellett verned a mátkádat, harmadik kihirdetés napján?

– Oh, uram! csikorgott, ökleivel dörzsölve homlokát Péter, hiszen részeg voltam. Mit tudom én, mit csináltam? Aztán micsoda verés volt az? Egy rongy szijjal? Hisz az megszokott dolog mi nálunk parasztoknál. A parasztasszony nem hiszi, hogy szereti az ura, a mig egyszer meg nem verte. Azért itthagyni engem! Megszökni egy urral!

Iván vállat vont s odább akart menni, hanem a munkás megfogta kabátja szárnyát.

– Most mit tegyek én? Mit tegyek?

Iván keserü volt és boszus.

Félrelökte maga elől Pétert s elmondá neki röviden az utasitást.

– Eredj a pokolba! Keresd fel a csapszéket! Igyál meg még egy kupa vutkit! Aztán válaszsz magadnak másik mátkát a repedtsarkuak közül, a melyik örülni fog rajta, ha mindennap végigdöngeted!

Péter felvette kalapját a földről, s azután egészen higgadt hangon szólt:

– Nem én, uram! több pálinkát nem iszom ez életben soha! De egyszer még iszom. Egyetlen egyszer. Ráemlékezzék ön, a mit mondok. A mikor megérzi ön rajtam még egyszer, hogy pálinkát ittam, vagy meglát a korcsmából kijönni, vagy meghallja, hogy ott voltam, az nap maradjon otthon a házában, mert azon a napon nem tudhatja senki, miért? mi módon? és mi által hal meg?

Iván otthagyta a legényt s visszament házába, bezárva maga után az ajtót.

Csak akkor vette észre, hogy mennyire fel van a kedélye dulva ez esemény által.

Az első pillanatban jól esett apathiába fullasztott kedélyének ez a rázkódás, hogy tehát a nyomorult parasztnak, kit a leány nálánál többre becsült, még sem jutott ez az irigyelt kincs, hogy kiejtette a kezéből, az ostoba, a nem becsült gyöngyöt; hanem azután egész zürhangra kelt szivében minden gondolat annál a tudatnál, hogy az a gyöngy maga is értékét veszité. A leány, kit erényesnek hitt, kinek hűségét bámulá, kinek naivságába beleszeretett, ime, elesik a legelső hizelgő szavára! El tudja utasitani az úri férjet, ki tisztességesen, mint hitvest kéri őt, s meg akarja vele osztani házát; mert ez az úri férj maga is munkás, komoly ember, s mert ez a ház egyszerü falusi hajlék; de elfut a másik urral, ki délczeg viselettel, felpiperézve jön elé, ki merészen hizelkedik, s nem igér neki főkötőt, tisztességes nevet, de czifra házat, czifra ruhát!

Vad madár a némber! S igaza van a mahomedánnak, ki nem ád neki lelket a földön, új életet a más világon.

THEUDELINDA GRÓFNŐ.

Bondavár urnője csakugyan volt ez idő szerint ötvennyolcz esztendős, mint Iván állitotta. Nem véljük vele megsérteni, ha e más nőnél félénken tapogatható titkot népszámlálói indiscretióval kibeszéljük.

Theudelinda grófnő rég lemondott a világról. Tulajdonképen soha sem is vette a világot birtokába.

Tizennégy éves koráig atyja, a herczeg házánál növelteték, akkor anyja, a herczegnő, meghalt. A gouvernantnő szép volt, a herczeg öreg volt, a grófkisasszony (csak az első szülött viselheti a herczegi czimet, a többi családtag csak gróf volt) nem maradhatott tovább az atyai háznál. Indikálva volt rá nézve, hogy egy időre kolostorba menjen.

Mielőtt azonban odament volna, eljegyezteték marquis de Calomirano egyetlen fiával, don Antonio di Padua marquisval, a ki akkor tizennyolcz éves volt.

Az apák abban egyeztek meg, hogy mikor don Antonio di Padua huszonnégy éves lesz, akkor Theudelinda grófnő húsz éves lesz, kijön a kolostorból és együtt a szent házasság kötelékeivel összefűzetnek.

Theudelinda grófnő hat évig volt egy minden kifogáson fölül álló kolostorban, akkor hazavitetett, hogy férjhez menjen.

De oh borzalom! Mikor meglátta a vőlegényét, felsikoltott és elszaladt. Ez nem az, a kivel őtet eljegyezték! Hisz ennek bajusza van. (Persze, huszártiszt volt.)

Hat év előtt még, a mig az atyai háznál volt, soha sem látott bajuszos férfit. A mágnások, a külföldi követek és úri vendégek, maguk az inasok és kocsisok, mind a füle gombjáig simára borotvált arczokkal jelentek meg a világ előtt; azontul a kolostorban csak borotvált képü gyóntató-atyákat látott, s most egyszerre egy bajuszos ember állt előtte, azzal a prætensióval, hogy őt nőül vegye.

Elviselhetetlen gondolat.

Hiszen bajuszt és szakállt csak egyedül a szentek viseltek és a próféták, a hogy az ájtatos képeken látható. De bajuszt magában, szakáll nélkül, nézze bár végig a kalváriai stácziók minden képeit valaki, senkinél sem fog találni, egyes egyedül Pontius Pilátus hóhérlegényeinél. Azok vannak solo-bajuszszal festve minden ábráin a passiónak.

A szenteket még csak lehet ájtatosan tisztelni, azokkal a bajuszos és szakállas ábrázatokkal; de ugyan képzeljen magának valaki egy olyan sacrilegiumot, hogy ha egyszer egy festő arra a bizarr ötletre jönne, hogy urunk megváltónk, a Jézus ábrázatjáról a szakállt elhagyva, azt pusztán bajuszszal tüntetné fel! Mindenkinek, a ki rátekintene, egyszerre torkán akadna az imádság. Theudelinda grófnő hallani sem akart többé a házasságról; ő Pontius Pilátus hóhérlegényének a felesége nem lesz. A jegygyűrűket visszacserélték, s az összeköttetésből nem lett semmi.

Igen természetes, hogy a világi mulatságokat is kerülte a grófnő, nem volt rávehető, hogy bálba, szinházba járjon. Bűnös és frivol mulatságok helyei azok.

Hanem azért arra sem határozta el magát, hogy az apáczafátyolt felvegye; sőt inkább nagyon is erős követelései voltak a világ iránt. Azt kivánta, hogy az egész világ alakuljon át olyanná, a milyenben ő tudná gyönyörüségét feltalálni. És követelte a chaosztól, hogy teremtsen neki egy olyan ideált, a milyennek ő alkotá agyában a férfit; az legyen sima arczu, tiszta lelkü, csengő hangu, gyöngéd, engedelmes, hű, bornemisza, nem pipás, nem kártyás, nem veszekedő, érzelgő, szellemdús, türelmes, nyájas, szelid, ábrándozó, otthonülő, ünnepmegtartó, kegyes, vallásos, szűz; azonkivül eszes, olvasott, mindent tudó, nagy hírű, magas rangu, köztiszteletü, czímeket, érdemrendeket viselő, loyalis, vitéz és gazdag; a mely sok szép tulajdonság együtt és ilyen quantumban, meglehet, hogy megvan valahol, csakhogy igen nehezen feltalálható.

Theudelinda grófnő a keresésben eltöltötte a legszebb idejét. És pedig mentül jobban multak az évek, annál inkább követelő lett s mentül magasabbra nőttek követelései, annál kevésbé talált azoknak keretébe illő arczképet.

Bátyjának, Gusztáv herczegnek, volt rá egy észrevétele, mely a grófnő lelki helyzetét legjobban jellemzi.

«Az én Theudelinda nővéremnek bajosan fogunk addig férjet kapni, a mig valamiképen az œcumeni concilium el nem törli a cœlibátust.»

Nem is kaptak.

A grófnő túlment a harmincz éven is s még sem talált ideáljára, s a mellett abba a balhelyzetbe jött, hogy a világtól követelt, de a világot úgy, a milyen az valóban, elfogadni nem akarta, s így sem a kolostori lemondás, sem a világi élvezet között nem választhatott.

Az öreg herczeg meghalt, s végrendeletében Theudelinda grófnőnek hagyományozá bondavári uradalmát, az ősi kastélylyal együtt. A grófnő már több év óta oda menekült legörömestebb, sértett ábrándjai közül. Életfogytiglani használatra volt az neki hagyományozva, s testvérének, ki csak jogi birtokosa volt az uradalomnak, semmi beleszólása abba, hogy a grófnő mit tesz-vesz azon, a míg él.

Theudelinda grófnő bondavári magányában teljesen szabad kifejlődést engedett bajusz- és szakállgyülöletének.

Ilynemü kinövések viselői láttávolába nem vetődhettek.

Később «a minori ad majus» a bajusz után az egész férfinem számüzetett udvarából. Nem tűrt maga körül mást, mint nőnemü cselédet. Szakácsa, kertésze, kuktája, fütője mind leány volt; belső cselédei, szobalány, komorna, varrónő annál inkább. Mind leányok, és nem asszonyok; férjhez menésre nála senkinek sem volt szabad gondolni; a ki ily tilos hajlamokat árult volna el valami fejkötő után, rögtön mehetett a háztól. Még kocsisa is fehércseléd volt, kivételképen az özvegyi osztályból udvarképessé emeltetve. Ennek az egynek, szintén kivételképen, meg volt engedve, minthogy női viseletben a hintóbakon ülni nem illik, a hosszu kocsis-ködmenhez férfikalapnak s még egy bizonyos öltözetfajnak viselése, melynek megnevezésére angol hölgy «shoking»-ot kiált és elájul; melyet a régi rómaiak nem viseltek, a skótok maig sem viselnek; mely pedig épen történetünk éveiben jó Magyarországunkon fontos szerepet játszott, az levén az alkotmányhűség és alkura ingadozás shiboletje és látható jelvénye, hogy vajjon ez elmondhatlan nevü öltözetnek szárait a csizmaszáron belül, vagy a csizmaszáron kivül viseli-e valaki?

No tehát Örzsik asszonynak szabad volt ezt az állatot viselni, az egyedülit az egész kastélyban. Örzsik asszony bort is ihatott és pipázhatott is. Meg is tette.

Azonkivül volt azután még egy társalkodónője is a grófnőnek, Emerenczia kisasszony, a ki tökéletes kiegészitő része volt grófnőjének. A grófnő magas, szikár alak volt, finom vonásokkal, fehér arczszinnel, csaknem keresztül látszó orral. Ajkai szokatlanul pirosak s tökéletes kézijj formára metszettek, valaha szépek lehettek. Sovány termete meghajolt és előre görnyedt; szempillái mindig lankatagok. Sok évi megszokott mórikálás miatt nem egy egész arcz, hanem két fél arcz, melynek mind a két fele más kifejezést és nem udvariasság ugyan a fotograftól, de más ránczokat is mutat. Hajfodrozata most is Karolina Pia menyegzője korából való, melylyel, ha kitart egy pár esztendeig, épen megint belejön a divatba; ruházata szintén azon kor feszes divatja szerinti: krinolin, rikiki, bufándli, volán, vertügadin nem tűretik el senkin. És azután kezei finomak, átlátszóak, reszketegek: egy könyvet felvágni a papirvágó késsel képtelenek. Az egész alak túlideges, érzékeny; minden kis zörejre felretten, görcsöket kap, rángásokba esik, és kitalálhatlan ellenszenvekkel kínlódik bizonyos tárgyak, állatok, illatok, mozdulatok, ételek, tapintatok iránt; egy macska láttára elájul; ha testszinü virágot lát meg, felháborodik a vére; a puszta ezüstnek izét érzi, azért kanalainak meg kell aranyozva lenni; ha valaki egyik lábát a másikra teszi, azt kikergeti maga elől; le nem ül az asztalhoz, ha kés, villa, vagy kanál egymásnak keresztbe van fektetve, s ha valami bársonyfélét lát meg női környezetén, ideges rángásokat kap attól a gondolattól, hogy ha neki véletlenül hozzá kellene érni a kezével ehhez a borzasztó lágy és mégis ragadó, elektrikus és antipathikus boszorkányszövethez!

Jó szerencse, hogy éjjel nem háboritja ideges rigolyáival környezetét, akkor be van zárkózva legbelső szobájába s reggelig ki nem nyitja az ajtót, ha a ház égne is a feje fölött.

Emerenczia kisasszony, kiről azt mondtuk, hogy tökéletes kiegészitő része grófnőjének, először is azért kiegészitő része, mert mindaz megvan nála, a mi a grófnőnél nincs. Emerenczia alacsony, gömbölyü, kövér, hizott, feszes arcz, hanem szép fehérre festve, mint a grófnőé. Pisze orr, mely titokban kedveli a burnótot. Ruházata, hajbodrozata épen olyan, mint a grófnőé, a feszes ruha az ő termetén nincs minden humorisztikus kifejezés nélkül. És azután épen olyan ideges, mint a grófnő. Kezei épen olyan oly erőtlenek egy könyvet felvágni; szemei épen oly érzékenyek a világosság iránt, ellenszenvei épen oly számosak, s idegei épen oly készek mindennemü rángásokra és ájulásokra, mint a grófnőéi. Sőt e tekintetben még előnye is van fölötte, mert a mint észreveszi, hogy most következik valami, a mitől a grófnő meg fog ijedni, meg fog iszonyodni, ő az ijedésben és iszonyatban egy perczczel meg tudja őt előzni; előbb elkezdi a reszketést, az ideges elmeredést, mint a grófnő, s legalább egy perczczel tovább birja a csuklást, mint a grófnő, s ha az elájul az egyik pamlagra, ő végigájul a másikon, s ott feküsznek egymással vis-à-vis, s elvégre is a grófnőnek kell előbb magához térni.

Éjjel pedig rettenetes mély álma van Emerenczia kisasszonynak; a grófnőtől harmadik szobában alszik, de oly mélyen, hogy Theudelinda ugyan minden csengetyüzsinórt letéphet a nélkül, hogy Emerencziát az ajtajához csalja. Ez is egyik neme az ideges álomkórnak, mint Emerenczia állitja.

Egyetlen egy férfinak volt bejárása a bondavári kastélyba.

De mit mondunk? Dehogy férfi! Nem masculinum. A dogma nyelvtana feltalálta a «neutrius generis» embereket. Ez a pap. Több és kevesebb, mint a férfiunemen levő ember: lelki atya. Testileg senkinek sem, lelkileg ezer embernek atyja.

Semmiféle emberszólást, csipkedést, gyanusitást se várjon tőlem senki. Mahók plébános úr igen derék, tisztességes ember. Veszi a hivatását úgy, a hogy az van: misézik egész ájtatossággal, keresztel, kopulál, eltemet annak rendje szerint; éjjel is felkel, ha haldoklóhoz hívják, s nem szidja érte a sekrestyést, hogy minek költi ki az ágyból, mikor izzad? A huga, ki a házánál gazdasszonykodik, tiz esztendővel öregebb, mint ő, s minden gyanusitáson felül áll. Plébános úr nem ír a veszekedő hirlapokba polémiát; nem is olvassa azokat; kölcsön néha elkéri a tiszttartótól a «Pesti Naplót». Ha a kántora Péterfilléreket gyüjtött, azokat ő, egy forint megtoldással a maga részéről, beküldi az «Idők Tanujá»-nak; hanem azért este csak mégis összeül tarokkozni a lutheránus tiszteletessel, s a skeptikus tiszttartóval. Sokat ád a jó pinczére, a baromfiudvarra; nagy méhész és gyümölcsoltó. A politikában loyalis és középpárti; a mi falun annyit jelent, hogy megszavazzuk a dohánymonopoliumot, de magunk szűz dohányt szívunk; mert jó, mert van.

Az előrebocsátottakból sejtheti mindenki, hogy a tisztelendő úr ez egész történet folyamán keresztül senkit megbántani nem fog. És nekünk egyáltalán nem lenne utunkban soha, valamint hogy annyi ezer emberséges falusi plébános nem volt utunkban ez ideig; ha történetesen a bondavári kastélyba nem volna hivatalos mindennap tizenegy órára a grófnőhöz gyóntatásra, melynek végeztével ott marasztaltatik ebédre, s mindkét feladatának meg szokott felelni becsülettel. Meg is látszik az ég áldása domboru termetén és kettős tokáján, s mindig életpiros arczszinén.

A tisztelendő úr pontos, hanem a grófnő nem az. A lelkiatya, a mint üti a tizenegyet, ott kopogtat a társalgószoba ajtaján; de a vékony «herein»-t csak Emerenczia kisasszony hangja fuvolázza elé s a belépő üdvözlő mosolyára az ő mosolya felel vissza. Két egymásra sütő tele hold!

– A grófnő még be van zárkózva szobájában, susogja Emerenczia kisasszony, mintha félne, hogy a harmadik szobába is áthallatszik a hang.

Plébános úr kezének kenetteljes mozdulatával s fél szemölde felhuzásával int, hogy nem kell háborítani az igazak álmait.

S kivált az igazak toilettjét. Fenn van már ilyenkor a grófnő, de öltözködik. Egyedül öltözik, nem bocsát senkit magához közel, míg tökéletesen fel nincs hüvelyezve. Azért minden öltönye előlfüző.

Plébános úr az egyedüllét meglesetlen perczeit felhasználva, tógája hátulsó zsebébe nyul s abból egy titkolva rejtegetett tárgyat kimarkol s óvatosan széttekintve, ha nem nyit-e rájuk hirtelen valaki, azt a kisasszony kövér markába nyomja, mit a kisasszony épen oly sietve dug el ruhája zsebébe, s miután biztos helyre rejté, hálateljes pukkedlivel fejezi ki néma köszönetét, melyre plébános úr épen oly szótlanul válaszol udvarias kézmozdulattal, hogy minek a köszönet ily csekélységért? Mely után Emerenczia kisasszony szemérmesen félrefordul s a kapott titokteljes tárgyat óvatosan elővonva zsebéből, annak belsejébe tekint, egészen közelvive azt orrához, s nagyot sóhajtva belőle s a sóhaj szimatolása alatt gyönyörittasan emelve fel szemeit félig az égre, félig a papra, ki viszont maga részéről balkeze hüvelyk- és mutatóújjának hegyes összeszorításával igyekszik ugyanazon eszmét kifejezni: «pompás! igen pompás!» Elvégre a kisaszony jobb keze hüvelyk- és mutató-újját az említett titokteljes tárgyba belemártva, azokat onnan orrának majd egyik, majd másik nyilásához vándoroltatja, csendes extasissal szíván fel a mennyei illatu spanyol burnótot.

A plébános úr szokta ellátni a kisasszony burnótos szelenczéjét igazi eredeti sárga spanyol burnóttal. Ez a plátói viszony létezik közöttük. Két szagló műszer vágya egy közös ábránd után.

A sárga tubák különben nem ábránd. Kapni azt eleget, fertályfontját bádogostól egy forint nyolczvanöt krajczárért a trafikában; hja! de mi az a papok tubákjához képest? Az, a mi a chartreuse a vutkihoz; a mi a grand vin de Cliquot a «Preszburger mussirender»-hez. Ezt csak az érti, a ki studirozza.

Honnan veszik a papok e minden aromát egyesítő tubákot? hogyan készitik? hol készítik? et caetera. Ezek mind oly kérdések, miket liberalis embernek firtatni nem illik, ha tudnánk is, denunciálni nem fognánk; annyi bizonyos, hogy birnak vele; egy legközelebb meghalt püspök hagyatékában másfél mázsa találtatott e mennyei porból, s az volt a boldogabb, ki kaphatott belőle négy latjával egy aranyért. Ezt ismerve, senki sem fogja paradoxnak tartani Mahók plébános úr azon mondását, melylyel egy káplánját kifizette, ki megirigylé a jól élést tőle, hogy jól eszik, jól iszik, jó dohányt szí s még az orrát is jó burnóttal tartja: «Bizony, fiam! csak még valamit tudnék, a mit a fülembe is tömjek!»

E csendes «néz-a-néz»-t (vide: «téte-a-téte») megzavarta egy sajátszerű csengetyüpendülés, melyre a grófnőhöz vezető ajtón egy réztáblácska felnyilt, s annak elfordultával a tulsó felén levő tálczán megjelent egy üres theás csésze.

Ez azt jelenté, hogy a grófnő megreggelizett.

Minden ajtaja a kastélynak úgy volt felszerelve, hogy azon kisebb-nagyobb táblácskák nyiltak ki. A táblák rézből voltak, s az ajtók kemény fából, sarkaikon vas ütközőkkel. A grófnő hálószobájának ajtaja épen vert vasból volt, belül paplanszőnyeggel béllelve. Férfi nem levén a háznál, a defensiv-rendszert kellett tökéletesíteni, netaláni erőszakos betörések ellen. E rendszert kiegészíté egy gépezet, mely a grófnő hálószobájában egy lábnyomásra az ajtaja előtti padlót egy percz alatt velenczei sóhajhiddá alakítja, s a vakmerő látogatót valami kijárástalan sötét üregbe lecseppenti. Az alcovenből pedig egy villany-telegraf szolgál fel a tűztoronyba, mely egy újjnak gyöngéd nyomására rögtön félreveri a harangot, hogy veszély esetén a major és vadászlak férfi-lakói rögtön segítségre siethessenek.

Emerenczia szobájában is ilyen villanygép csengetyüje ad jelt, s az ajtón feltáruló forgfülke (tourniquet) jelvényezi, hogy ki hivatik?

A csésze azt jelenti, hogy a szobaleány jőjjön.

A könyv a társalkodónőt hivja.

Emerenczia tehát előbb beküldé a szobalányt. Az végezte dolgát. Azután következett a második csendítés a könyvvel, akkor bement a társalkodónő. Kis idő mulva az is visszajött, s ajtót nyitott a pap előtt, ezt sugva neki:

«Látásai voltak az éjjel. Sok mondanivalója van.»

Kövessük a tisztelendő atyát a grófnő belső szobájába.

Ne tessék visszarettenni e gondolattól! Jelen lenni egy hölgy gyónása alatt! Azok, a kik be merték járni velem a mammuth-korszak kisértetes világát, ez ismeretlen régióba is követni fognak merni, előre meg levén a felől győződve, hogy ha produkálok is néha kisérteteket, azok igen dresszirozott kisértetek, s gondom van olvasóim idegeire, midőn őket rejtelmes helyekre vezetem. Elvégre mindent meg kell tudnunk!

Tehát miután a pap gondosan becsukta maga után az ajtót, odajárult a grófnő elé s kezet szorított vele. A grófnő egy nagy karszékben ült s nagyon bágyadtnak látszott. Intett a papnak, hogy üljön le az átellenben levő karszékbe.

– Ismét látta őket? kérdé a lelkész.

– Ismét, felelt a grófnő suttogó hangon. – Épen úgy kezdődött, mint máskor. A mint az éjfélt ütötte a vártoronyban, lenn a mélyben, mintha a kripták fenekéről jőne, megzendült a «de profundis». Kisértetes, borzadályos ének. Hallatszott a pontificáló pap magán-éneke; az antiphona, a khorus. És azután közben hangos kaczagás, kicsapongó kiáltozás, asszonyi vihogás, pohárcsörgés, vad gunydanára fordított éneküvöltés. Azután ismét a csendes, áhitatos khorále. S az felváltva ment így tovább. Én karomba csiptem, hogy nem álmodom-e? Itt a csipés foltja, nem álmodtam. Felkeltem. Meg akartam felőle győződni, hogy ébren vagyok-e? Fogtam egy irónt és egy hangjegy-papirost. És mikor egy világosan kivehető kadenczia vagy accord abból a kisértetes danából felhangzott hozzám, a papirra lekottáztam azt. Ime, itt van. Ön ért a hangjegyekhez.

A pap átfutotta a lejegyzett kisértetes accordot és mindjárt ráismert: «Csicseri borsó, vad lencse! Fekete szemű menyecske!»

Ez bizony elég borzasztó nóta éjfél után a kripta fenekén.

– És soha sem hallotta a grófnő ezt a nótát azelőtt, parasztoktól, a mezőn?

A grófnő neheztelő méltósággal felelt:

– Hát járok én olyan helyekre, a hol a parasztok dalolnak?

Azután folytatá az elbeszélést:

– Ime, ez világos tanujele annak, hogy ébren voltam. Nem is lettem volna képes többé elaludni. Valami oly ellenállhatlanul hivott, hogy menjek le magam is oda, a hol ezek a hangok hallatszanak. Felöltöztem. Bizonyosan tudom, a fűzöld gros de Naples ruhám vettem magamra, a pálma kashmir-szegélyzettel. Nem híttam magammal senkit; aludt mindenki a háznál. Csodálatos bátorság támadt szivemben; lementem egyedül a lépcsőkön a családi kriptáig. A mint az ajtóhoz értem, annak kettős szárnya rögtön kétfelé tárult előttem, s én ott találtam magamat ismét abban a társaságban, a melyben annyiszor voltam már elhunyt családtagjaink között. Minden emlékkő ki volt mozdulva helyéből, minden fülke üres. És azoknak lakói ott ültek mind a hosszú asztal körül, mely a kripta közepén áll. Ugyanazon öltözetekben, a hogy a czimerteremben arany rámáikban festve láthatók, és mindenkit jellemzett elmult életének hivatása. Érsek nagybátyám teljes ornátusban a kripta oltára előtt pontificált. Grandaieulöm a kanczellár, az asztalfőn ült s az ország pecsétjével nagy pergamenokmányokat pecsételt. Nagy onklim, a tábornagy, pánczélban és allonge-parókával, parancsokat osztott, marschall-botját csipejének támasztva. Ősanyám, Katharina, az udvarhölgy, ki hódító szépség volt, most is folyvást forgatta szemeit és semmi más nem mozdult arczán, csak e villogó, hódító szemek. És nagynéném, Clementina, az ursulita fejedelemasszony, psalmodiákat énekelt nagybátyámmal, mihez a khorust az elébb nevezettek képezték, közbe-közbe.

– De hát a kaczaj? a vihánczolás? a gúnydalok? kérdezé a lelkész.

– Rátérek arra is. Az asztal alsó végén ültek további néhai rokonaim. Fiatalon meghalt ős-niècem Clarisse, ki halálra tánczolta magát, és egy nagyöcsém, ki hires fuvolázó volt; azután Ottó nagybátyám, kinek szenvedélye volt a szerencsejáték s ki most is koczkákat zörgetett egy bádog-kehelyben, s szitkozódott, mikor vakot vetett. Azután egy ős unokahugom, ki menyasszonyfővel halt meg esküvője előtti éjszakán, s most is koszorus fővel ült ottan. És végre az asztal tulsó végén László nagybátyám, kinek arczképrámája üresen van hagyva czimerteremünkben; számüzetve a család köréből még a tizennyolczadik század elején.

– Akkor hogyan ismert rá a grófnő, hogy ő az? E kérdéssel vélte megakaszthatni a vizio folyamát a lelkész.

– Majd megmondom, szólt a tudás nyugalmával Theudelinda. László ősöm kivált a családból, lázadó lett, eretnek lett, anathema alá esett és megnótáztatott. Elfogatott, elítéltetett és lefejeztetett. Azért nem is volt arcza a többiek között, hanem arcz helyett egy halálfőt viselt a fején. Erre a halálfőre pedig ráismertem ekként: László ősöm volt az első, ki az országba be merte hozni a pipázást, daczára a király peremtorius parancsának; a miért is suppliciumakor előbb a pipázók ellen hozott büntetés hajtatott végre rajta, keresztül szuratván az orrán a pipaszár. Most pedig, midőn ott ült a többiek között, ismét ott volt a csontfő fogai között a fatális nagy tajtékpipa, a miből füstölt rémségesen, hogy tele volt dohányfüsttel az egész kripta.

A pap meg volt felőle győződve, hogy ezt már csak álmodta a grófnő.

– A két őshugom, az apácza és a menyasszony között volt egy üres szék; nekem oda kellett leülnöm. A menyasszony mindig divatról akart velem beszélni s dicsérte toilettemet; különösen zöld gros des Naples ruhámat összetapogatá, magasztalva a kelmét. Olyan hideg sugárzott ki az újjaiból, mikor hozzám ért. Az asztal felső része zöld posztóval volt terítve, az alsó sárga selyem virágos abroszszal. Ide alant lakomáztak, vigan voltak, kaczagtak, vidám coupletteket énekeltek, odafenn az antiphona zsolozsmáit mondták, s ez a kettő együtt olyan borzasztó volt nekem. Fáczánok, császármadarak voltak a tálakban, épen meghagyott tollas fejekkel, granátvillogásu bor a kelyhekben. Engemet kináltak étellel-itallal. Sem ételnek, sem italnak nem volt semmi ize. Egyszer őshugom, a menyasszony, mint ifju lánykák tréfásan tenni szoktak, odanyujt elém, két újja közé fogva egy fáczán mellcsont sarkantyuját: «törjük el, kedvesem, melyikünk megy hamarább férjhez?» Én megfogtam a sarkantyu másik ágát, huztam, huztam s egyszer csak eltörött: nekem jutott a nagyobbik fele. A menyasszony ős-hug kaczagott: «Theudelinda megy elébb férjhez». Én pedig úgy pirultam. Ugy-e bár, az nem illik, az ős szellemeknek ilyen frivol tréfákat űzni?

A tisztelendő úr is úgy találta, hogy biz a megboldogultak más foglalkozást is kereshetnének a tulvilágon, mint férjetlenül maradt élő nőrokonaikkal fáczánfantomok sarkantyu-csontját tördeltetni.

– De a mi legjobban háborított, az László bátyám magaviselete volt. Egyre kiabált, kaczagott, triviális dalokat üvöltött; káromkodott, gunyolta a szenteket, a pápát, a sakramentumokat, a hölgyeknek pironkodni való élczeket mondott, s orrlyukain keresztül fujta a dohányfüstöt felém. Én ráztam a zöld selyem ruhám szárnyait, hogy a füst rájok ne ragadjon; de úgy éreztem, hogy az mégis keresztül járja azt. László ősbátyám rámfogta, hogy a nászjósló mellcsontot eldugtam ereklye gyanánt zöld ruhám zsebébe. Én égtem a szégyentől, mert igaz volt. De eltagadtam, azt mondtam, nem igaz. Arra ő elkezdett esküdni oly pogányul, hogy a boltozat reszketett bele, s verte az asztalt csontökleivel. Neveuim befogták a száját, akkor a szemüregei beszéltek; megfékezhetlen volt. Szidta a szenteket és a császárokat! Ekkor ősbátyám, az érsek, kiveté ellene kezét elátkozólag; grandaieulöm, a kanczellár megpecsételé az itéletet s ősbátyám a marschall, kivoná hosszu pallosát, s egy ülőhelyéből leüté László bátyám csont-koponyáját. A fej oda gördült lábamig, még akkor is fujta rám a füstöt. Arra elfutottam onnan.

A plébános látta, hogy itt egy hystericus álommal van dolga.

Csak az volt a különös, hogy ezt az álmot olyan sokszor újra látja a grófnő, s a kezdete mindig ugyanaz.

– Még mikor levetettem is a zöld ruhámat, éreztem rajta a keserű pipafüstöt.

– És hol van az a zöld ruha? Ha szabad ily tárgy után kérdezősködnöm.

A grófnő némi kéjelmetlen feszengést árult el.

– Azt valóban nem tudom. Ruhatáram Emerenczia kisasszony felügyelete alatt áll.

– De hát, megengedi a grófnő e kérdést? nem itt vetette le felöltönyét?

– Azt már nem tudom. Emerenczia kisasszony azóta járt idebenn, talán tud felőle.

– Megengedi a grófnő, hogy behijjam a kisasszonyt?

– Rögtön itt benn lesz. – A grófnő kettőt csenditett a villany-csengetyüvel, s arra bejött a társalkodónő.

– Kisasszony! szólt hozzá a grófnő; ön emlékezik a fűzöld gros de Naples zubbonyomra, a pálmaszegélyzettel.

– Igen. A bő felöltő, japáni szabással, melyet bojtos selyemzsinórral átkötve szokott viselni a grófnő.

– Épen az, mondá a grófnő. S hol van ez az öltönyöm?

– A ruhatárba van eltéve, magam akasztottam fel, és patchoulit tettem az újjaiba, hogy a molyok a kashmir-szegélyzetet meg ne rágják.

– Mikor tette ön oda?

– A mult nyáron.

A plébános kezdett mosolyogni. Most mindjárt meg lesz győzve a grófnő a felől, hogy álom volt, a mit látott.

– S azóta nem volt rajtam ez a ruha?

– Egyszer sem, nem is viselhetné ilyen időben a grófnő, mert a nyitott japáni újjak csak nyárra valók, mikor legmelegebb van.

– Lehetetlen!

– De hiszen meggyőződhetik felőle a grófnő; monda a plébános, ha saját szemeivel megtekinti ruhatárát. Kinél áll a kulcsa?

– Emerenczia kisasszonynál.

– Parancsolja a grófnő? – kérdé a kisasszony.

– Látni akarom, monda a grófnő, s felkelt helyéről és inte a lelkésznek, hogy menjen vele.

Emerenczia kisasszony némi durczás szelességgel indult meg a kulcscsomaggal csörömpölve s a mellékszobában egymás mellett álló nagy faragványú czifra ódon szekrények közül egyet felnyitva, annak szárnyait kitárá.

Legalább ötven selyem szoknya volt ott egymás hegyire-hátára akasztva. A grófnő soha semmi ruháját idegen kézre nem hagyta jutni. Profán emberi alak azokat meg ne szentségtelenítse.

E felaggatott öltönymuzeum tömegébe biztos tájismerettel benyulva, előhuzá Emerenczia valahonnan hátulról a kérdéses fűzöld ruha egyik lebernyegét, azokkal a kashmir pálmákkal a szélén.

– Itt van!

A pap már diadalmaskodott. De a grófnő, kinek túlérzékeny idegei minden iránt fogékonyabbak voltak, mint más vastagbőrü emberé, egyszerre elsápadt, megérzett valamit, reszketni kezdett.

– Vegye ön ki azt a ruhát onnan.

Emerenczia nagy dér-durral leakasztá azt helyéről, mint a ki meg nem foghatja, mi köze lehet a gyóntató papnak a japonikával?

A grófnő kikapta azt kezéből s fejét félrefordítva, oda tartá a pap elé.

– Szagolja ön!

A pap meg volt lepetve. Annak a selyemruhának valóban oly kapadohány szaga volt, mintha fél éjjel valami tarokk-klubban lett volna elfoglalva. Ezt érezte a grófnő már messziről.

– Nem pipafüstszag-e ez?

– De bizony az.

Most még egy jutott eszébe a grófnőnek. Belenyult a fűzöld selyem japonika zsebébe s a mit kivett belőle: az volt a kettétört fáczán-mellsarkantyu.

– Hát ez?

A grófnő abban a pillanatban elájult és leroskadt egy karszékbe; Emerenczia kisasszony nagyot sikoltott s elájult a másik karszékbe; a tisztelendő úr pedig úgy megzavarodott, hogy egymásután három falszekrényajtóba nyitott be, míg rátalált az igazi szőnyegajtóra, mely a szomszéd-szobába vezet, hogy a cselédséget fellármázza.

Itt valami természetfölötti boszorkányság van a dologban.

AZ ALBUM ÉS LAKÓI.

Mahók tisztelendő úr e dohányfüst-járta szalüp rejtélyét nem tartotta egészen a természet rendes törvényei szerint megoldhatónak. Mind hivatalos állásánál, mind hajdankori nevelésénél fogva nagyon illett hozzá, hogy az ördögi működés jelenségeit komoly megfontolásra méltóknak tekintse.

Ebéd fölött nem szólt e tárgyról semmit Emerenczia kisasszonynak. Csak ketten voltak az asztalnál. A grófnő szobájában maradt, mint szokta rendesen, ha görcsös rohamai voltak, s tiszta levesnél egyebet olyankor nem vett magához. Ebéd után hivatta magához a szent atyát. Nyugágyán feküdt s nagyon ki volt merülve.

– Már most meg van felőle győződve tisztelendő úr, ugy-e bár, hogy a mit elmondtam, az nem álomlátás?

– Valóban, kell valami szokatlan dolognak lenni benne.

– Jó, vagy rossz szellemek munkája-e ez? kérdezé a grófnő, szemeit kenetteljesen emelve feltartott mutatóújja felé.

– Ezt csak a kipróbáltatás mutatná meg.

– Minő kipróbáltatást gondol tisztelendő úr?

– Az egyházi megtisztítás kipróbáltatását. Ha jó lelkek azok, a kik sírjaikat ekként éjente elhagyják, a szelleműzés ájtatos mondatainak erejétől kell, hogy visszatérjenek itéletnapig tartó nyugodalmuk helyére.

– És ha nem térnek vissza? kérdé a grófnő aggodalmasan.

– Akkor nem jó szellemek.

– Azaz: elkárhozottak! – szólt a grófnő csüggetegen. – Miről lehetne ezt megtudni?

Mahók tisztelendő úrban a bevett fogalmak küzdeni látszottak az egészséges ép kedélylyel. E kérdésre azt a bátor feleletet adta, hogy:

– A legközelebbi éjjel én fogok virasztani a kastélyban.

– És ha hallani fogja ön azt a földalatti éneket?

– Akkor leszállok magam a kriptába a szentelt vizzel s eloszlatom a kisérteteket.

A grófnő arcza felhevült.

– Én önnel fogok menni.

– Nem, grófnő. Nem ön fog velem jönni, hanem a sekrestyés.

– A sekrestyés! – kiálta fel a grófnő. – Egy férfi! Hogy jönne egy férfi e kastélyba?

– Kérem, hisz én is az vagyok! – szabódék a plébános. – A sekrestyésem épen ugy egyházi személy, mint én magam. Nekem nélkülözhetlen assistensem minden szent cerimoniánál; ő viszi előttem a lámpást, a szenteltviztartót, a tömjén-füstölőt, a crucibulumot; az nekem minden szertartásnál nélkülözhetlen emberem.

A grófnő nagy nehezen beleegyezett, hogy ma este, kivételképen, a sekrestyés is bejöhet a kastélyba; de csak a földszintre, az emeletre nem szabad feljönnie. Inkább a plébános úr is megigérte, hogy odalenn marad a növényházban, midőn éjszakára a lépcső rácsajtaja elzáratik.

Az egyezmény szerint este újra eljőtt Mahók tisztelendő úr a kastélyba, a sekrestyés kiséretében, ki egy negyven év körüli férfi volt, nyirott bajuszszal és nagyon rezes pofával.

A plébános úr a vacsorát is odafenn költé el, melynél a grófnő is megjelent már, de nem igen evett semmit. A plébános úr is étvágyhiányról panaszkodott. Emerenczia kisasszony is. Ez mind nagy dolog.

Vacsora után rögtön hálószobájába vonult a grófnő; a lelkész pedig lement a növényházba, a hol azalatt sekrestyése egy üveg bor és pecsenye mellett azon fáradozott, hogy a vaskályhában ki ne engedje aludni a tüzet.

A cselédségből senki sem volt beleavatva abba, a mik történni fognak. A grófnő nagyon kérte a tisztelendő urat, hogy az ártatlan hajadoni sziveket el ne rémítse ama földalatti jelenetek tudatásával, mikről azok nem is sejtenek semmit. Egy sem hallotta még közülök azt az éjszakai misemondást a kriptában, mert egy sem említette azt a grófnő előtt soha.

A tisztelendő úr tehát egyedül várta a történendőket sekrestyésével, s e várakozás hosszu időközét iparkodott valami régi könyv olvasgatásával megrövidítni; erősen küzdve ólomnehézségü szempillái ellen, mik a rendes órában leragadni készültek. Attól tartott, hogy ha elalszik, mind azt fogja végig álmodni, a mit a grófnő elbeszélt előtte, s a mit még mindig félig-meddig hitt is, nem is.

Az olvasás pedig rendesen arra szolgál a derék urnál, hogy az álom ágyvetője legyen. Egy kis appetitorium az alvás előtt.

Annálfogva abbahagyta azt, s diskurálni kezdett a sekrestyéssel.

A «belső ember» e várakozásteljes órákban miről beszélhetett volna egyébről, mint csupa merő kisértetes történetekről: a félkerékről, a fejetlen barátról, a Luczaszék látványairól, a valóságos prikulicsról, a Márcze Záre boszorkányról, «tánczos kovács» lidérczhordta sok pénzéről s más efféle históriai dolgokról, miket részint saját szemeivel látott, részint ott volt, a hol azokat a leghitelesebb személyek elbeszélték.

«Bolondság, hazugság!» mondá, mind valamennyire a tisztelendő úr; hanem azért az ilyen éjfél előtt hallott mesékből «tamen aliquid haeret» valami megragad.

Csak legalább pipázni lehetne! De ebben a kastélyban nem szabad. Megérzi azt a padlón keresztül a vár asszonya, mint a sárkány az emberbüzt.

A sekrestyés, miután látta, hogy minden igaz történetére az mondatik, hogy «hazugság,» gondolta magában, hogy nem szól hát többet. Abból az lett, hogy mihelyt elhallgatott, elaludt. Olyan édesdeden tudott a széken ülve aludni, fejét a támlára hátra hajtva, a száját tátva, hogy tisztelendő úr megirigylé tőle.

De nem soká tarthatott irigykedése; mert a jó ember a mint aludni kezdett, elkezdett horkolni is. S azt oly kisérteties accordokban tudta adni, mindennemü variatióiban a «bőrhuzásnak a fagyon» és a «kásafuvásnak,» hogy tisztelendő úr kénytelen volt őt időközönkint megintegetni, hogy ne horkoljon olyan csunyául.

Végre ütötte a tizenkettőt a vártorony órája. Ekkor végleg felrázta álmából a sekrestyést a pap.

– Ne aludjék kend, nem azért hoztam kendet ide magammal, hogy itt nekem aludjék.

A sekrestyés álomittasan dörzsölé szemeit; a pap elővette burnótos szelenczéjét, hogy az álmot elüzze szemeiről egy szippantással; de rögtön elmult mind a két férfiuról az álom. Egyszerre megüté füleiket a tizenkettedik óraütés elrezgő hangja után a földalatti mise kisérteties zengése.

Az éjféli mély csenden keresztül világosan hallható volt a papi ének-hang, a mint azt a legbetanúltabb áldozár a kegyes latin mondásokon végigzengeti, és azután a rázuduló kar, néha-néha valami orgonahanghoz hasonló zene, csakhogy annál sokkal élesebb; mintegy parodiája az orgonának, mintha az orgona az orrából énekelne.

Mahók plébános úrnak egész testi felszine lúdbőrré borzadt e kisértő hangokra.

– Ah! hallja kend? szólt a sekrestyéshez.

– Hogy ne hallanám? Miséznek valahol.

– Itt alattunk.

– A kriptában.

– Mi lehet az?

– Az ördög.

– Minden jó lélek dicséri az urat! rebegé a tisztelendő, háromszor vetve magára keresztet.

– De úgy látszik, hogy a rosz lelkek is dicsérik.

Gyorsan meg lett czáfolva a sekrestyésnek e jámbor véleménye a rosz lelkek felől, mert a legünnepélyesebb antiphona hangjaiból egyszerre mintegy ördögi kardal rivallt fel a kriptából: «Gyere be rózsám, gyere be, csak magam vagyok ide be. Két czigánylegény hegedül, csak magam járom egyedül!» S a dal vége elvegyült a felsivitó kaczagás, ujjongás, asszonyi nyihorászás és férfiui hahota pokoli hangzavarában.

A tisztelendő, ha az ájtatos solo-nál csak reszketett, e fertelmes ensemblera egészen összeesett ijedtében. Meg volt zsibbadva minden tagja, a homlokát kiverte a hideg izzadság.

– Ez a pokolbeli sátán műve odalenn.

Épen így beszélte azt el előtte a grófnő.

– Mihály! monda fogvaczagva, hallotta kend ezt Mihály?

– Hogy ne hallottam volna? Süket volnék akkor. Gonosz lelkek szombatja van odalenn.

Ekkor csengetyühang szólt közbe, a lárma elhallgatott s újra folytatta az éneklő hang a misét.

– Mit kellene tennünk? szólt Mahók úr.

– Mit tennünk! leszállni a kriptába s exorcisálni a gonosz lelkeket.

– Micsoda? Egyedül?

– Egyedül? szólt Mihály hetvenkedve. A seregek urának nevével. Aztán ketten vagyunk. Volnék csak én pap, volna csak én rajtam a stola, meg a fejemen a négyszegletü sipka: egyedül lemennék közéjök a szentelt víztartóval, s ha elkiáltanám magam: «Apage satanas!» elűzném magam elől a pokol minden legióit.

A tisztelendő úr restellte, hogy a sekrestyésének több bátorsága van és erősebb hite a gonoszszal megküzdeni, mint neki magának.

– Hiszen én mennék szivesen; de egyszerre úgy beleállt a lábaimba a köszvény, hogy nem vagyok képes a térdeimet meghajlítani.

– Már pedig az nagy szégyen lenne ránk nézve, ha mi most, hallván a kisértetek lármáját, nem mernénk közéjük lemenni.

– De ha nem birom a lábaimat.

– Mondok valamit. Üljön fel a tisztelendő úr az én hátamra, vegye kezébe a szentségeket, majd én viszem a lámpást.

Ezen ajánlat elől nem lehetett kitérni.

A pap az Istennek ajánlotta lelkét, megkeményité szivét s elszánta magát, hogy megvívja hát az alvilági harczot a hit szent fegyvereivel.

– Ne költenénk fel még valakit a háznál? Mindenkit. És processióval mennénk ellenségeink ellen.

– Dejsz ez a sok félénk leánycseléd ki nem bujik a dunnája alól, ha azt mondjuk neki, hogy kisértetek járnak, ezért az egész kastélyért. A férfi-cseléd meg nem jöhet be a majorból, mert minden ajtó be van zárva.

Mahók urnak el kellett magát szánni, hogy segítő felével egyedül induljon meg a kemény ütközetbe.

– Jerünk tehát!

Mihály gazda leguggolt a pap előtt s felvette nagybecsü terhét nyakába.

– De el ne ejtsen kend! inté őt a lelkész úr, mikor már rajta ült, mint Anchises Aeneáson.

– Ne tessék félni. Nem roppant még meg az én derekam.

Azzal kezébe vette Mihály gazda a lámpást, a papnak kezébe adta a szent szertartási eszközöket s megindult vele kifelé.

Az előtornáczba érve, úgy érzé Mahók úr, hogy ott még hidegebb van, mint a növényházban volt. Az az egy kis homályos szövétnek, a mit Mihály mester tartott a kezében, nem világította meg a hosszu folyosót, csak épen a legközelebb eső falakat, a mik mellett elhaladtak s a miken végig nagy elfeketült rámákban festett pánczélos vitézek avult képei jöttek és tüntek el két felől: a bondavári hős vezérek hadnagyai és alvezérei, kik banderiumaikat vezették egykoron törökre, velenczésre és kuruczra. Azok is integettek a két lelki harczosnak, hogy csak menjenek, majd megtalálják őket együtt odalenn uraik széktámlája mögött.

A folyosó közepén következett a lejárat a kastély földalatti részeibe. Az egy vasajtóval volt elzárva. Tisztelendő úrnak csak az ajtónál jutott eszébe, hogy hisz az ajtónak kulcsa is van, s azt ő a növényházban feledte. Tehát oda vissza kellett lovagolni. A növényház ajtajában Mihály gazda azon észrevételt koczkáztatá, hogy egy valami kemény tárgy nagyon ütögeti az ő testi oldalbordáit, vajjon nem a kérdéses kulcs az a tisztelendő úr reverendája zsebében? Mahók úr odanyult s valóban úgy tapasztalá, hogy a keresett kulcs ott van nála. Tehát harmadszor is végig kellett tenni a veszszőfutást az őskori harczosok fenyegető arczképsorozata között a lépcső-gádorig.

A kulcs nyikorogva fordult el zárában s a gádorba lépőket azonnal megüté valami nehéz, dohos szag, minő a ritkán szellőztetett földalatti helyiségekben szokott lenni.

– Az ajtót hagyjuk magunk után nyitva, monda a plébános, gondolva a netaláni gyorsított visszatérés esélyeire.

Azzal megkezdődött az alászállás a lépcsőkön.

Tisztelendő úr minden lépcsőfoknál jobban kezdé észrevenni, hogy a paripája még jobban fél, mint maga; annálfogva még jobban megragadá baljával annak gallérját, s lábszáraival erősebben átszorítá a nyakát.

– Jajaj! tisztelendő atyám, ne szorítson a térdeivel, mert megfulladok!

Huh, mi volt ez? Egy fekete tárgy suhant el fejeik fölött.

Egy denevér! A kisértetek előpostája!

– Mindjárt odaérünk! biztatá lovasát Mihály gazda, és fogai vaczogtak bele.

A míg a csigalépcsőn áthaladtak, a földalatti zaj kevésbbé hallatszott, hanem a mint a pinczefolyosóra leértek, ismét előtört az teljes alvilági borzasztóságában.

A pinczefolyosó hosszu volt s egyik szárnya a lépcsőzettől balra a pinczékhez vezetett, a másik a kriptákhoz. Átellenben a lépcsőlejárattal pedig volt egy keresztfolyosó, mely a szabadba kivezetett, nyolcz lépcsőnyi felhágással egy áttört művű rácsajtóval záródva, melyen keresztül a folyosót szabadon járta a külső lég.

«Huh! szinte elfútta a lámpásunkat a légvonat!» jegyzé meg a tisztelendő úr.

Légvonat? Jó lett volna, ha csak légvonat lett volna; de a mint Mihály gazda három lépést tett előre a kriptaajtó felé, mindjárt kitünt, hogy minő dolgok várnak ott reájuk?

A folyosó tulsó végén lobogott valami kékes láng, hasonlatos azokhoz a lángokhoz, a mik Sz.-György éjszakáján felvetik magukat a földből, ott, a hol a kincs van elásva, midőn «tisztul a pénz».

A kékes láng előtt pedig ott állt, vagy ült, vagy guggolt, vagy mit csinált egy törpe fehér alak. Alig volt három lábnyi magas; de nagy idomtalan feje volt.

A mint a törpe rém észrevette a közeledőket, egyszerre magasra lobogott fel a kékes láng, most már sápadt halotti fényt árasztva el az egész folyosón, s a fény mellett a törpe alak elkezdett lassankint felnyúlni, elébb hat láb, aztán nyolcz láb, végre két öles magasra! még hosszabb árnyékát a fellobogó szürke láng, mint fekete kigyót tánczoltatá végig a folyosó márvány-padlatán, míg az emelkedő fő kisértetes bikabömböléssel veré fel a boltozat viszhangját.

De Mihály gazdának sem kellett több. Megfordult terhével együtt, s elkezdett inalni visszafelé. Egy fatális magános lépcső volt a pinczefolyosó közepett, a mit nem vett észre, abban elbukott, jó, hogy el nem harapta nyelvét, s végigesett a rajta ülővel együtt a kövezeten. Estében a lámpást is összetörte; az kialudt, sötétben maradtak, s azzal egymás hegyin-hátán iramodtak, ki merre látott. Azaz, hogy látni nem lehetett semmit; mert egyszerre pokoli sötét lett; hanem csak tapogatódzni. A lépcsőfeljárást a világ minden tudományával sem birták többé megtalálni, hanem a helyett rábukkantak a keresztfolyosóra, melynek rácsajtaján keresztül a holdvilág sütött be nyájasan. Arra menekülének. De azt az utat meg a rácsajtó zárja el! Hogyan, hogyan nem? a rácsajtót Mihály gazda csak felnyította, s azzal, ki a szabadba!

A souterrain rácsajtaja a kertbe vezetett, a kertajtó ki a mezőre; így történt, hogy az ördögűző férfiak a legnagyobb sebességgel iramodának bogáncsos tarlókon, igliczés bozótokon keresztül. Nem fájt már a papnak a lába! De úgy kigyógyult a köszvényből, hogy versenyt birt futni az ösztövér sekrestyéssel, s három másodperczczel hamarább ágyában volt, mint a sekrestyés, kinek szavát nem birta venni a felesége három nap.

Mahók úr nagy szorongások közt ment fel másnap a grófi várba.

Becsületes, egyszerü ember volt, ki inkább hitt az ördögökben, mint a rosz emberekben s a mit szemeivel látott, azt kételyével nem fürkészé egész a tilos homályok mélyéig. Hitte már világosan, hogy itt elkárhozott lelkek járnak, s éjféli lakomáikon csirkesarkantyukat tördelnek: «ki hamarább férjhez megy?»

A grófnőt azonban szokatlanul jó kedvében találta. Nyájas, izgékony volt, nevetett, exaltáltan fogadta az érkezőt; mely kedély-túlcsapongások nem voltak meglepők Mahók urra nézve; megszokta már, hogy a grófnőt egyik nap nagyon rosz kedvünek, a másik nap túlkedélyesnek találja.

– Itt virasztottam az éjjel, szólt a pap, egyenesen rátérve a dolog velejére.

– Óh! hála, ezer köszönet érte, tisztelendő atyám. Önnek puszta jelenléte száműzte a kastély rémeit. Ez éjjel nem volt semmi zaj odalenn.

– Nem volt semmi zaj odalenn? kérdé bámultában felemelkedve székéről a lelkész. Az éjjel nem hallott a grófnő semmit?

– Bibliai csend és arkádiai béke volt a háznál, fenn és alant.

– No már pedig én nem álmodtam, s ha csak kék foltok és könyökről lehorzsolt helyek kellenek, olyan tanúbizonyságaim nekem is vannak, nem számítva az élő sekrestyést, kit most is lel még bele a hideg, hogy soha olyan istencsufoló pokoli lárma sehol nem hallatott, mint az éjjel a kastély kriptájában, a hova én személyesen le is szálltam, s találkoztam magával a gonoszszal, a küzdelemben gyarló sekrestyésem által megháboríttattam; s ezuttal csak azt jöttem a grófnőnek kijelenteni, hogy az én tudományomnak vége. Ez a kastély el van átkozva. S én a grófnőnek nem tanácsolhatok egyebet, mint hogy minél előbb hagyja el ezt a helyet, költözzék a városba, hová nem fognak a rémek utána menni.

A grófnő balkeze középujjának hegyét mellére nyomva, büszke felmagasztaltsággal szólt:

– Én elhagyjam e kastélyt azért, mert őseim szellemei éjente feltámadnak benne? Ah! akkor roszul ismer ön engemet! Egygyel több erős ok, hogy itt maradjak. Egy olyan házban, hol ősapáimmal, ős hölgyrokonaimmal találkozom, kik engem ismernek, megszólítanak, meglátogatni méltóztatnak, magukhoz meghívni kegyeskednek. Sőt inkább az előttem a legfőbb ingere a bondavári lakásnak. Ez ősrémek jelenléte a pretium affectionis, mely e vár becsét megszázszorozza.

Mahók úrnak erre az a válasz lebegett nyelvén, hogy: «No, ha a grófnő itt marad, akkor én nem maradok, keressen magának más gyóntatót;» hanem erről más jutott eszébe. Ad vocem gyóntató!

– De mondja meg nekem a grófnő, hogy a míg ön oly benső összeköttetésben áll ama bizonyos rémekkel, hogyan lehet az, hogy a grófnő épen a múlt éjjeli ördögszombat zajából semmit sem hallott?

E kérdésre a grófnő fehér arczán két kerek piros folt jelent meg s szemeit zavarodtan süté le.

A pap pedig folyvást élesen szögezte tekintetével, nem lehetett előle menekülni. A hölgy lassan térdre roskadt előtte s kezével mellére dobbantva, susogá:

– Pater, peccavi! van egy dolog, a mit önnek nem gyóntam meg soha. És a mi oly régen nyomja lelkemet.

– Mi lehet az?

– Óh! félek.

– Ne félj, leányom! szól a pap malaszttal; Isten megbocsát.

– Azt elhiszem. De attól tartok, hogy ön, hogy ön kinevet.

– Ah! A pap egészen hátrahőkölt székében erre a furcsa nyilatkozatra.

A grófnő felemelkedett térdéről, s irószekrényéhez sietett. Annak egy rejtek-fiókját felnyitva, elővett egy albumot. Pompás kötés volt, elefántcsont táblával és zománczolt arany kapcsokkal és foglalványnyal.

– Tekintse ön végig ez albumot.

A pap kinyitá a kapcsokat, feltárta a táblát s látott azután egy szokott fotografgyüjteményt arczképekből, a milyet akárhányat látni a hölgyboudoirok asztalain.

A lelkész ki nem birta találni, mi bámulni valója legyen neki mindezeken az arczképeken. Hiszen derék, hires emberek vannak ott, nagy államférfiak, zenészek, költők, szinészek, a kiket érdekes dolog megismerni; és egyetlen egy botránygerjesztő alak nincsen közöttük. Hanem azt az egy megjegyzést mégis tehette magában, hogy valamennyi arczkép van az albumban, mind simára borotvált arcz. Egynehány ismerősre is talált közöttük, Liszt Ferencz, Lendvay, Reményi, Vadnay Károly, Szerdahelyi több külföldi celebritások között, kik sem bajuszt, sem szakállt nem viselnek.

És még egyet tapasztalt: azt, hogy némely lapon a betett kép helyett az üres foglalatba egy fekete fátyoldarab volt alkalmazva. Ez már kissé gondolkodóba ejtő körülmény.

– Ez bizony igen érdekes gyüjtemény! szólt a pap, végigforgatva az albumot; de hát mi jelentősége legyen mind ennek voltaképen?

– Gyónom. Szólt a grófnő a lelkész fülébe sugva. Ez az album az én bolondságaimnak és bűneimnek tárháza. Egy bécsi műárusnak rendelete van tőlem, valahol csak egy síma arczu férfi fényképe megjelen, azt nekem azonnal megküldeni. Én ezekben keresem az én ideálomat. Hosszu évek óta keresem. Néha azután azt hiszem, hogy megtaláltam. Egy megragadja lelkemet. Övé leszek. Azt elnevezem jegyesemnek. Elém helyezem és órákig elábrándozom felőle. Azt hiszem, hogy beszélek vele. Mondunk egymásnak csodaszép dolgokat, boldog hízelgéseket, s ez ámító képzelettől csaló boldogság mámora lepi el szívemet. Bolondság ez; de nekem valami azt súgja ezen felül, hogy bűn is. Nem voltam képes eddig elhatározni magamat, hogy meggyónjam-e ezt, mint bűnt, vagy elhallgassam, mint bolondságot? Mi az ön nézete, atyám?

Mahók úr meg volt akadva. A biblia a tizparancsolat magyarázatánál beszél ugyan valamit a «szemmel való vétkezésről,» hanem a fotografiákról egy szóval sem emlékezik. Ezt a zsinatnak kellene elhatározni.

– Mondjad leányom tovább. A grófnő tovább gyónt.

– És midőn egy-egy ily kiválasztott arczkép előtt sokáig ábrándozom, ez által kényszerítem azt, hogy megjelenjék előttem álmaimban. Mint égi tünemény szokott előttem az ábrándozott alak megjelenni s járunk egymással karöltve, túlvilági fénytől elárasztott mezőkön, virányokon, hol minden falevél átlátszó árnyékot vet, s hol az ember fiatal és boldog.

A gyónó sirt.

– Nem vétek ez?

Mahók úr fellélekzett. Megtalálta már a ritka bűneset nevét.

– Sőt igenis. Ez varázslat.

De mi bűnhödést találjon ki erre?

– Én is úgy hiszem, sietett rámondani a grófnő, s a bűbájos viziókért azzal szoktam vezekleni, hogy az álmomban megjelent arczképét a kandallóban elégetem s helyét egy fátyoldarabbal borítom be.

Tehát innen azok az üres fülkék az albumban!

Mahók úr a penitenczia nemét is igen jól választottnak találta. Égő áldozat! Az irásban ugyan «gödölye» van rendelve; de a fotografia is megjárja. Theudelinda folytatá:

– E viziók alatt mély álmom szokott lenni; lelkem nem jár a földön többé, égben vagyok, semmi földi érzés nem köt ide; szellemmé váltam. Azért nem hallok semmi zajt, mely ide alant történik, bárminő legyen is az.

– Tehát ez éjjel is azért nem hallád e kisértetes zajt, mert ily álomélet másvilágában jártál.

– Confiteor, susogá a hölgy, arczát lehajtva.

«No ez szép kis kastély! gondolá magában Mahók úr. Az ősök haláluk után feljárnak misézni és dorbézolni, az unokájuk meg életében fellátogat a mennyországba. Utoljára is azt tehetik, a mit jónak látnak; mert grófok. Szegény embernek ily extravagantiák nem jutnának eszébe. Hanem hát mit csináljon velük egy jámbor falusi pap, a kinek a szürös emberek csak hétköznapi vétkeket szoktak meggyónni. Ebben a complicált ügyben nem bánta volna, ha erősebb genie tesz helyette igazságot; mert ő a grófnőnek sem kisértő, sem elcsábító szellemeivel nem tud mit csinálni. Amazok már megkergették, emezeket pedig nem éri utól! Legjobb lesz ráhagyni a dolgot.»

– Leányom. A vezeklés, melyet magadra mértél a varázslattal határos viziókért, igen helyes és jól sugalmazott. Elégetted-e már a legutóbb megjelent varázsalak fényképét is?

– Nem, felelt a grófnő.

– És miért nem? kérdezé a pap szigoruan; kapva rajta, hogy mégis csak találhatja valami vétekben a bűnbánót, a mi érdemes az absolutióra.

– Lehetetlen azt a képet tűzbe vetni.

– És miért lehetetlen?

A grófnő válasz helyett az albumnak egy rejtekét nyitá fel, s megmutatá, a mi a rejtek alatt volt.

«Ah!» kiálta fel a pap, az eléje tárt képet meglátva, melyre rögtön ráismert.

Ez Sámuel apát, egy névtelen, vagyis inkább soknevü rendnek főnöke.

– Bizományosomnak az a rendelet van adva, szólt a grófnő, hogy mindenféle sima arczu deliférfi fényképét megküldje, ő tudtán kivül követte el a vétket, hogy egy felszentelt egyházi személyt is megküldött. A bűn az enyim.

– És álmodban ezzel is jártál karonfogva a paradicsomi tájakon?

– Mea culpa!… nyögé a grófnő, mellére téve ökleit.

A papnak egy mentő gondolata támadt.

– Úgy az ég sugallta azt, hogy e képet is a tüzbe ne vesd, miként a többit; mert az által lelted meg lelki betegségednek orvosságát. E képnek hozzád tévedése a gondviselés munkája; mert ime a hiu világi ábrándok után meglelted azt az igazi ideált, a kinek vezetése alatt e világon is üdvöt találhatsz, s kinek magasztos jelleme, felszentelt homloka távol űzi a földi érzelmek minden salakját szivedből, s a megtisztult kegyesség boldog regióiba, nem álomképen többé, de valóban átvezetni képes, és a ki elég lelki hatalommal bir várad mindennemü rémeit elűzni innen, legyenek azok kisértők avagy csábitók, mert mindnyájan egy helyről erednek.

AZ ÖRDÖGŰZŐ.

Mahók úr unszolására rászánta magát a grófnő, hogy felhatalmazást adjon lelki-orvosának olyan intézkedéseket tenni, a minőket akar. A lelkész még az nap meghivta Sámuel apátot, ki épen akkor Pesten tartózkodott.

Sámuel apát nagyhirű férfi volt, azon papok közül való, a kiket szabad gondolkozásuaknak hínak. Barátságos viszonyban élt a szabadelvü kitünőségekkel, s az ellenzéki irányzatu vezérczikkek elé jegyzett nagy (S.) betüről tudták a beavatottak, hogy ezek az ő tollából kerülnek. Társaságban kedélyes volt és szellemdús, a vidám hangulatot nem rontotta meg. A tudományos körökben is fényeskedett, felolvasásait az élite látogatta, mik felületesek voltak ugyan, de mindig sok szellemmel alkotva. S mindezek felett az ultramontán lapok is fáradhatatlanul szidták. Sőt egyszer a rendőrség is házmotozást tartott nála, maga sem tudja, mi után? Mindezek igen kedvező hirben tarták fenn Sámuel apát úr nevét, kinek, midőn arczképe is megjelent valamely képes ujságban, teljesen meg volt számára nyerve a közvélemény, oly deli alak tünt fel benne; magas, szabad homlokkal, férfias, kifejezésteljes vonásokkal, erős szemöldökkel és merész szemekkel; csupán az az egy vonás árulta el arczán hivatását, mely minden papot jellemez: a szájszegletek sajátszerű behuzása, mely bizonyos kegyteljességet kölcsönöz az arcznak s egyuttal az arczizmokra állandó gráczia kifejezését erőlteti, úgy, hogy e malasztteljes szájszéthuzással úgy tünnek fel, mint érettkoru amourettek. A többire nézve nem látszott rajta semmi papos. Kifejlett termetének idomai épen egy gladiatornak illettek volna oda.

Általában hirhedett volt országszerte, mint szabadelvü pap, ki a hatalommal szemben is meg meri mondani az igazat.

Ezért nagy respectussal viseltetett iránta tisztelendő Mahók úr. Ő, mint afféle szegény falusi plébános, nem sokat tehetett a hazáért, legfeljebb hogy egyszer, akkor! egy honvéd zászlóaljjal együtt járt valami husz csatában s prédikált nekik abban az időben hazaszeretetről, a miért el is itéltetett egy kicsit halálra, azután megkegyelmeztetett tiz esztendőre nehéz vasban, leült belőle ötöt, a vastól most is sebes a lába; hanem mindezek olyan csekélységek, hogy Mahók úr szégyel velük dicsekedni egy olyan nagy férfiú érdemeivel összemérve, minő Sámuel apát, ki nevének kezdőbetűjét merészen kitéve, bátorkodik szabadelvü czikkeket irni a hirlapba! Most! Haynauval, a muszkával bajoskodni, ágyu torkába nézni, akasztófa alatt állani, az mind tréfa; de most! most! a rettenetes policiával kikötni, az a valami!

Mahók úr tehát végtelen sokat tartott Sámuel apát magas tehetségei felől, mig jómaga bizony nagyon ellágyultnak érzé már hajdani erélyét. Hja bizony, tizenöt év szép idő! Kivált mikor öt belőle kettős kapituláczióba megy.

Néhány nap mulva megérkezett a meghivott vendég Mahók úr parochiájára. A plébános tudatá vele a grófnő körülményeiről mindazt, a mit a gyónási titok megsértése nélkül el lehetett mondania. A kisértetekkel való esetet is elmesélte neki. Abba már saját élménye is vegyült.

Sámuel úr souverain nevetéssel fogadta ez elbeszélést.

– Hiszen engem tessék kinevetni; hanem a grófnőt, kérem, ne gunyolja ki nagyságod, mert az nagyon sokat tart a kisérteteire. Mondá szerény meghunyászkodással a plébános.

Az apát úr leiratta magának körülményesen a kastély fekvését, a szobák és lépcsők egymásba nyilását, s különösen kikérdezett a plébánostól minden körülményt apróra abból a jelenetből, a hol a sekrestyéssel a földalatti rácsajtón kimenekültek.

A grófnő hintaja a szokott órában lejött érettük a kastélyból, mely kissé távol esett a falutól, s felszállítá a becses vendégeket.

A grófnőnél igen természetes dolog volt, hogy Sámuel apát meglátása perczében zokogó görcsöt kapjon, mely görcs makacsul nem mult el addig, a mig az apát kezével nem érintette a grófnő homlokát. Bevett szokás szerint Emerenczia kisasszonyt szintén utólérte a zokogó görcs, melyet a symmetria kedveért Mahók urnak kellett volna elmulasztani, de biz az nem törődőtt vele nagyon, hanem hagyta a görcsöt görcsnek lenni, mig magától el nem mult.

Csak e roham után ocsudott azon nyilatkozattételre a grófnő, hogy az ég küldte e napon ide az apát urat!

Az apát úr az ebéd alatt, mely lucullusi gazdagságu volt, egészen prózai körülmények felől tudakozódott, a cselédség számáról, a leányok hozzávetőleges életkoráról, a pinczekezelésről, a borok szüretelési idejéről, s többet foglalkozott Emerenczia kisasszonynyal, mint a grófnővel. Kérdezte a kisasszonytól, hogy szabad-e a poharába bort tölteni? s csodálkozva hallá annak tiltakozását, hogy soha sem iszik bort, még tenyerével is letakarta a poharát. Azt is meg akarta tudni, hogy nem jegygyürű-e az az ujján? mire a kisasszony szemérmesen elpirulva szabadkozott, hogy még csak gondolatában sem foglalt férfi helyet soha.

Ebéd végeztével Mahók úr künn maradt az étteremben Emerenczia kisasszonyt mulattatni, a mi abból állt, hogy leült a kandalló mellé egy karszékbe, s két kezét domboru termetén imára kulcsolva, szemeit lehunyá és édesdeden szundikálván, remekül tudta magát álmában tettetni, mintha arra hallgatna, a mit Emerenczia kisasszony beszél.

Az apát úr pedig a grófnővel annak belső szobájába vonult.

A grófnő remegve várta, mi itéletet hoz a főtekintély a kisértet-pörben.

– Elmondta önnek gyóntató-atyám a kastély rémtitkát?

– Megtudtam tőle, a mennyit ő tudott.

– S mi véleménye van e celebris ügyről szent Ágostonnak, s az egyházi tekintélyeknek?

– Az én egyéni véleményem az, hogy itt közönséges emberi csiny működik.

– Emberi csiny? kérdé a grófnő elszörnyedve. Az én vizióim.

– Psychiatriai összefüggésben vannak e csinynyel. A grófnő egy részét hallja, más részét álmodja a történetnek. Az eleje az érzékek felfogása, a kifejlődés pedig hallucinatio, idiosynkrasia. Látható szellemek nincsenek, mert a ki nem anyag, annak alakja nincs. A ki egyszer meghalt, az többé mozgásra nem képes, mert organismusa szétbomlott.

A grófnő kedvetlenül rázta fejét. Egy magas állásu egyházi urtól nem ilyen magyarázatot várt. Ha csak ennyit akart volna megtudni, ahhoz nem hivatott volna apát urat.

Sámuel apát olvasta szavai hatását a grófnő arczán és sietett a gyökeres orvoslással.

– Grófnő. Én ismerem önnek kételyeit és erős hitét abban, a mit látni és hallani vél. Ön azt hiszi, hogy számtalanszor leszállt már az elbüvölt sírboltba, hol ősei összegyülekeznek.

– A mult éjjel nagyon zajosak voltak, s megigérték, hogy ma ismét összejönnek és magukhoz várnak.

– S ön megigérte, hogy ismét közéjök fog menni?

– Nappal borzadok tőle, de éjjel oly különös erővel vonz valami, hogy oda menjek: leküzdöm félelmemet és nem tudok maradni.

– Jó. Tehát ma éjjel én együtt fogok önnel menni a kriptába.

A grófnő arczán e szóra ismét megjelentek azok a tűzrózsák. Az élő arczkép! Vele együtt leszállni! Hová? Talán a pokolba? De néhány percz mulva visszanyerte önuralmát s kétkedve kérdezé:

– Hogyan lehetne az? Az egész cselédséget beavassam a legmélyebb titkaimba?

Az apát úr átértette a kérdést minden consectariumaival.

– Nem szükséges, sőt azoknak épen nem szabad e felől semmit tudniok. Az egész háznál egy lélek se gyanitsa szándékomat kettőnkön kivűl.

A grófnő zavarodottan tekinte rá. Ez esetben mulhatlanul szükséges volna, hogy az apát úr egész éjjel a grófnő szobáiban maradjon, vele egyedül.

Az apát úr ezt a gondolatot olvasta Theudelinda arczán.

– És most eltávozom a plébánossal, folytatá, s nem jövök vissza, csak épen a kitüzött órára, éjfélkor, s akkor jelentkezni fogok a grófnő ajtaján.

A grófnő hitetlenül rázta fejét.

– Hogyan lehetne az? Gondolja meg, hogy télen este hét órán túl kastélyomnak minden ajtaja zárva van, s önnek belső szobámig nem kevesebb, mint hét bezárt ajtón kellene észrevétlenül áthatolni. Először is jön a várkapu. Azt a kapusnő, egy ritkán alvó éltes asszony őrzi, azonkívül két óriási szelindek, valóságos véreb jár ki két oldalfülkéből éjszakára, hosszura eresztett lánczon. Akkor jön a corridor-ajtó, mely két kulcsra záródik, egyik van a kulcsárnőnél, másik a hetesnőnél, azt nem lehet kinyittatni a nélkül, hogy mind a kettőt fel ne költsék. A harmadik a lépcsőajtó: annak a szakácsnénál van a kulcsa, a ki oly mélyen alszik, hogy mire azt feldörömböli álmából valaki, már az egész házat felköltötte. A negyedik a zárt folyosó rácsa, azt a szobaleány nyitná fel, de a ki annyira félénk, hogy éjjel a szomszéd szobába sem mer átmenni egyedül. Az ötödik ajtó a komornám szobájáé. Az egy szemérmes hajadon, ki férfi szavára, habár egy szent, egy próféta legyen is az, éjjel ajtót nem nyit. A hatodik ajtó Emerenczia kisasszony, a társalgónőm szobájáé, ki görcsöket kap és elájul, ha éjszaka valaki a kilincset meg találja zörrenteni. A hetedik ajtó végre saját ruhásszobámé, mely csak egy általam kezelt gépezet által nyilik fel. Tehát hogyan jöhetne ide főtisztelendőséged éjfélben, észrevétlenül?

– Engedjen nekem egy kérdést tenni a grófnő. Miután a grófnő innen a legbelső szobájából annyiszor járt le éjente a sirboltba, hogyan tehette azt saját maga annyi zárt ajtón keresztül?

A grófnő arczán diadalmosoly ragyogott; a babonahivő a bölcs csapását győztesen birta visszaadni.

– Óh! oda én nem azon az uton járok. Hálószobámból egy rejtett lépcső vezet alá előbb a könyvtárba, onnan ismét le a sirbolt kápolnájába. Én a családi lépcsőn szoktam oda járni.

Erre igen természetes ötlet talált volna lenni az apát úr részéről, ha felajánlja, hogy tehát majd ő elrejtőzik a könyvtárban s ha a grófnő rábizza a rejteklépcső kulcsát, közvetlen közelében találandja magát. Csak hogy a grófnő jellemét ismerve, az ilyen expediens felemlítése által oly érzékenyen meg lett volna sértve uralgó pruderiája, hogy képes leendett az ajánlattevővel rögtön félbeszakitani minden további értekezést. Közönséges emberi (s tehát asszonyi) felfogás utján nem lehetett őt megközeliteni.

Az apát úr tudta azt jól.

– Grófnő! én maradok a mellett, a mit mondtam. Ma éjjel, a csillagászati nap középórájában, itt fogok koczogtatni ezen az ajtón.

A grófnő ideges borzadással rázta meg vállait.

– Vagy azt hiszi ön, folytatá az apát, hogy vannak földfeletti lények, a mik a természet szabályait megczáfoló hatalommal birnak s zárt ajtókon keresztűl járnak; egyik emberre nézve láthatók, másikra nézve láthatlanok; e törvény szerint én is birhatok ugyanazon emberentuli hatalommal. Vagy pedig nem hiszi ön, hogy én, mint földből alkotott ember, mást tehessek, mint a mit a természet örök szabályai megengednek, azon esetben minden rendkivüliségnek meg fogja ön találni természetszerű magyarázatát. A bűvészet mai világban nem boszorkányság, Boscot és Galuchet-t nem égetjük meg a máglyán többé. Tehát vagy tartson ön Bosconak, vagy higyjen Paracelsusnak, én ismétlem fogadásomat. A mely órában a kastély rémei orgiáikhoz kezdenek, én itt fogok zörgetni a grófnő ajtaján e szóval: «In nomine Domini, aperiantur portæ fidelium!» Az úr nevében nyiljanak meg a hivek ajtajai. De senki ne tudjon erről kettőnkön kivül. Addig is Isten malasztja legyen önnel grófnő.

Theudelinda el volt ámulva, meg volt büvölve e rendkivüli ember biztos fellépésétől. Olyan magasból beszélt le hozzá, hogy szinte szentségsértésnek tartotta szavaiban kételkedni. És mégis lehetetlenségeket mondott! Hogyan történhetnék meg az? Csakugyan földfeletti hatalmu lény volna?

A grófnő látta ablakából, midőn a hintó a két pappal elhagyta a várlakot. Az apát úr benn ült s még kezével üdvözlést intett az ablak felé, melyben meglátta a grófnőt. Azután ott maradt a grófnő az ablaknál, míg visszatért a hintó üresen.

A kocsisnő dicsekedve mutogatta az oldalzsebéből kivett borravalót. Egy uj ezüst forintos volt az. Az összefutott leánycselédség kézről-kézre adva bámulta azt sorba. Csoda volt az! Magyarország tizenöt millió lakosából tizennégy millió ötszázezer nem látott soha ezüst forintost.

Ez aztán a pap! nem az a másik, a ki papirosba takart négykrajczárosokat szokott osztogatni, vasárnaponkint, borravalóképen.

A grófnőnek hosszuk voltak a perczek az est közelgtéig. Nyugtalanul járt minden szobáján végig. Törte rajta a lelkét, minő uton, minő résen repülhetne be ide valaki, a ki nem lélek? És azután, a mint a hét órát ütötte, maga felügyelt rá, hogy lakosztályának minden ajtaja rendesen be legyen zárva, csak azután tért magánszobáiba vissza.

Ott elővette a florenczi művész terveit, a mikben e várlak épitészeti rajzai voltak. Nem először vizsgálta ő azokat. Midőn e várkastélyt atyjától megkapta, hosszasan keresztültanulmányozta a kastély tervrajzát. Az háromszor oly nagy volt, mint a mekkorát ő elfoglalni szándékozott belőle lakásul, tehát ki kellett választania, hogy melyik lakosztályba költözzék. A középosztályban roppant termek voltak, gyűlések, nagy lakomák termei, fegyvertárak, képek, régiségek muzeumai. Az nem volt lakályos.

Abból is vezetett ki egy földalatti folyosóhoz egy rejtett csiga-lépcső; tán arra a czélra szánva, hogy ha egyszer a török megszállja a várat, az őrség észrevétlenül kimenekülhessen; hanem annak a lépcsőit felszedette még nagyatyja, mint egészen szükségteleneket s a kijáratot betömette; ott nem jöhet fel senki. A szemközti balszárny az élvezetek után hajhászó ősök kedvencz tanyája volt, annak már voltak rejtekei, titkos fülkéi, sejthetlen átjáratok egy vastag fal üregén végig egyik szobából és emeletből a másikba; leskelődő szegletek, képek mögé dugott ajtók, kandallók hallgatózó üregei. Mindezeket részletesen felfedezte az építész terve. Theudelinda szűzi borzalommal sejté, hogy e titkokkal teljes lakosztály nem felel meg az ő magas eszmejárásának. Azért választá azt a szárnyát a várkastélynak, mely a legegyszerübb épitészeti alakitás volt; fenn egyszerű, egymásba nyiló lakszobák, földszint a könyvtár, és alant a kripta. Ennek a szárnynak a hű terv nyomán semmi egyéb rejteke nem volt az imént említett titkos lépcsőzetnél, mely kegyes czélokból csupán a könyvtárba s a sírbolti kápolnába vezetett.

E kastélyban gondoskodva volt a várurak egész bioticai metamorphosisáról. Míg fiatal, bonvivant: ha megérett, államférfi: ha megvénült, pietista.

Theudelinda grófnő azonban minden átjáratot befalaztatott, mely e harmadik lakosztályból a középosztályba vezet, s így onnan semmi közlekedés az ő folyosóival nem lehet. Kijárat csak az udvar felől van.

Tehát az ő lakosztályában sem rejtett folyosók, sem elforduló szobrok, sem gépsülyesztők, sem álczázott kandallók, sem felnyiló padmalyok, sem kétfelé váló üres oszlopok, sem kiemelkedő márványkoczkák nincsenek, ellenben minden ablakon és kürtőn erős vasrács van. Ide emberi fortélylyal bejutni nem lehet.

Csak egyetlen egy eset volt feltehető, az is csak a természettan, de nem a lélektan szabályai szerint.

Ez az eset, ha az apát úr az összes várbeli cselédséggel egyetértene. Ennek a lehetségéhez ugyan nem enged közel férni az apát úr magas jelleme; de az idő is rövid hozzá, hogy azalatt, míg egy kastély szobáin végigmegy, minden vele szemközt jövő teremtést megvesztegessen, kivált olyan tanu jelenlétében, a minő Mahók plébános úr. Vagy annak is egyet kellene vele érteni.

Ez pedig lehetetlen.

És elvégre, mi szüksége volna az apát úrnak e rejtélyes alakoskodásra? ha alakoskodás akarna lenni.

Theudelinda korán feküdni küldé cselédeit; Emerenczia kisasszony előtt féloldali főfájásról panaszkodott, mire Emerenczia kisasszonynak rögtön a másik féloldalon fájdult meg a feje, s midőn a grófnő aludni ment, a társalkodónő egész fejét bebugyolálta melegitett bodzavirágos vánkoskákkal, és nyögött halálosan.

A grófnő bezárkózott hálószobájába s azután számlálta a lefolyó perczeket. Patience-játékhoz fogott, de az egyszer sem jött ki; bizonyosan nem volt figyelme hozzá. Elővette Doré pompás metszvényekkel kiadott bibliáját (az Approbata szerint) s a metszvényeket nézegette benne; megszámlálta hány nő-, hány férfialak van e kétszázharmincz nagy műlapon? Azután azt, hogy hány ló, hány teve van benne? Hány emberölés fordul elő? Azután a szövegével töltötte az időt. Megszámlálta, hogy minő magánhangzó van legtöbb egy lapon? Legtöbb volt az «a», azután az «e», azután az «o», azután az «u», legkevesebb az «i». Ez a franczia szöveg volt. Összehasonlítva azt a magyar szöveggel, úgy találta, hogy abban legtöbb az «e», azután az «a», azután az «o», azután az «i», végül az «u», utóbb az «ö» és «ü».

Ebbe is belefáradt. Zongorájához ült és sokszor ismételt ábrándművekkel igyekezett lelkét megnyugtatni. Az sem ment. Kezei reszkettek és lankadtan siklottak le a zongoráról. Mikor már a rémóra közeledett, nem tudott másra gondolni, csak a vonzó, kényszeritő látvány-alakokra. Azoknak rabja, megigézettje volt s az idő lassu folyása kinozta, míg a rémzaj bekövetkezett.

Ilyenkor rendesen meglepte a láz ez ismeretlen kisértetvihaj alatt; sietett levetkőzni, ágya dunnái közé bujt, füleit betakarta, mig a nehéz verejtékes álom elnyomta. Késő reggel aztán, mikor felébredt, azt hitte, hogy ott járt, a hova álmodta magát.

Ma este elővette talizmánját, a miben erőt keresett; az apát úr arczképét. Odahelyezé maga elé olvasó-asztalkája támlányára s elmerengett rajta. Valóban oly emberfölötti lény volna-e ő? a kinek szavára a zárak lehullanak, a kisértetek eloszlanak, a poklok bezárulnak. És mégis lehetetlen arra gondolni, hogy ez teljesüljön.

Mentül tovább haladt az éj, annál nyugtalanabbul dobogott a szive. Nem a minden éjjeli rémektől dobogott az most, hanem ez uj rémtől.

Ha mégis lehetséges volna, hogy ez ember ez órában megzörgesse belső szobája ajtaját. Mi volna akkor ez az ember? Egy bűvész? vagy egy szent?

A lassan forduló idő elhozta az éjfélt. A toronyóra kondulásai végigrezgettek a hallgató éjben.

Pontosan, a mint szoká, az éjfél utolsó órakondulása után rákezdé a földalatti dana a kisértetes misét.

A grófnő nem arra hallgatott most.

Hanem azt neszelé, nem hallatszik-e a mellékszobákban ajtónyitás, kilincszördülés, kulcsok elfordulása a zárakban, közeledő léptek?

Semmi.

Ajtajához lapult, úgy hallgatott. A szobákban semmi nesz.

Már egy óranegyed is elmult éjfél után.

S a földalatti boszorkány-orgia azalatt már áttorzult az áhitatos virginálásból a förtelmes dombérozásba. Úgy üvöltöttek, hőrögettek, vihánczoltak, nyihorásztak oda alant, mintha a pokol minden ördöge szavát adta volna egymásnak, hogy ma különösen kitesz magáért.

– Nem fog ő eljönni, mondá magában a grófnő s már minden tagját rázta a hideg. Képtelenség volt azt várnia, hogy ember olyasmit tegyen, a mire csak kisértő lélek képes. Alkovenjéhez indult, hogy lefeküdjék.

Abban a perczben hangzott a koczogás az ajtaján.

És az ismeretes hang, halk, de szilárd szóval mondá az egyezményes jelszót:

«In nomine Domini aperiantur portæ fidelium!»

A grófnő felsikoltott.

Minden lélekerejét összeszedte, hogy eszmélete el ne hagyja.

Ez való! Ez nem álom! Nem hallucinatio.

Ő itt van az ajtó előtt.

Előre!

A grófnő az ajtóhoz futott, s felnyitotta azt.

A pillanat hevélye felmagasztalt erőt kölcsönzött lelkének.

Ha rabló, ha varázsló, ha szent az, a ki idáig tudott jönni, álljon vele szembe! Az a padló, a melyen az most áll, egy mélység sóhajhidja, egy nyomás a titkos rugó gombjára s az lehull a sötét mélységbe. A grófnő e rugóra tette a lábát, midőn ajtaját felszakítá.

Ott állt előtte az apát úr. Semmi papi ornátus nem volt rajta, egyszerü térdig érő fekete kabátot viselt és kezeiben semmi szent tárgy, monstrantia, szenteltvíz-hintő, hanem egy jó rhinocerosbőr-pálcza a jobbjában, balkezében egy zárt lámpa.

– Maradjon ön ott állva, a hol most van! kiálta rá a grófnő parancsoló hangon. Mielőtt átlépné e küszöböt, mondja meg ön, hogyan jutott idáig? Istennek, embernek, vagy ördögnek segítségével?

– Grófnő! szólt az apát, nézzen ön végig szobáin. Minden ajtó tárva van. Tárva talált ajtókon jöttem a kastélyba fel. Hogy miként jutottam be az udvarra, azt majd elmondom, ha végeztünk.

– És cselédeim? kérdé a grófnő elbámulva. Kik e szobákban alusznak.

– Minden ágy mennyezetének le van bocsátva a függönye; én oda nem néztem. Ha alusznak, az igazak álmát aluszszák, a mely mély.

– Megfoghatatlan!

A grófnőt elhagyta erélye.

– Kérem, lépjen ön be!

Azzal egy karszékbe roskadt.

A kriptai zaj tetőpontját érte.

– Hallja ön e zsivajt?

– Hallom és értem! Azért jöttem, hogy szembeszálljak vele.

– A hit adott önnek ahhoz fegyvereket?

– Csak egy botot! szólt az apát szívós pálczáját marokra fogva.

– Nem hallja ön keresztül László ősbátyám ordítását e zsivajon? kérdé a grófnő, megragadva mindkét kezével az apát úr karját. Nem hallja ön ősnénéim rémséges kaczagását?

– Hogy kitől jönnek e hangok? azt mindjárt meg fogjuk tudni! szólt a pap szilárdul és nyugodtan.

– Hogyan? Mit akar ön?

– Odamenni közéjük.

– Oda? Miért?

– Itéletet tartani fölöttük. Ön azt igérte, hogy együtt fog velem jönni.

– Én igértem? szólt a grófnő, két tenyerét keblére nyomva ijedten.

– Ön kivánta.

– Igaz, igaz! De úgy meg vagyok most zavarodva, hogy eszem nincs helyén. Önnek jelenléte e helyen! S e borzasztó rémzaj odalenn! Én félek!

– Hogyan? ön, ki máskor egyedül ment le e rémek közé, most velem együtt félne ugyanazt tenni. Nyujtsa kezét.

A grófnő remegve tette lankatag kezét az apát kezébe, s midőn annak férfias szorítását érzé, szokatlan melegség, önbizalom, erély terjengett át erein, megszünt reszketni, szemei nem kápráztak, szive nem lüktetett sebesen. A férfi kezétől fölelevenült.

– Jöjjön velem, szólt a pap, korbácsát hóna alá véve, s jobbjával a grófnőt vonva maga után.

– Hol vannak ama lépcsőnek s a többi termeknek a kulcsai, a miken át kell mennünk?

A grófnő érezte, hogy a férfi kezét nem bocsáthatja el. Sem testi, sem lelki ereje nincs hozzá. Rábízta magát. Szárnyai alá bujt. Most már kénytelen követni a legborzasztóbb helyekre is; az alvilágba is.

Némán mutatott az antik rostélyzatu kulcstartóra, hol csomóba kötött kulcsok álltak.

A pap egyenesen kiválasztotta az igazi csomagot. Az sem volt csodatétel. A kulcs tollán rajta volt az ismertető kereszt. Ez a kápolna kulcsa.

A szőnyegajtó felnyilt s az első lépésnél már tanuskodott valami az apát úr előtt a felől, a mit úgy is tudott: egy pókháló szövevénye akadt keresztül az arczán. Nem járt e lépcsőn a grófnő soha.

Hanem a grófnő még nem ocsudott fel káprázatából. Vannak ideges álomlátók, kik oly elevenen megálmodják a soha nem látott helyeket, hogy mikor egyszer ugyanazokat ébren végigjárják, azt hiszik, hogy már egyszer voltak ottan.

Mikor a grófnő vezetőjével végighaladt a lépcsőkön, azt sugá neki:

– Egy ablak ki van törve odafenn, s azon keresztül úgy süvölt be a szél.

S valóban, a mint a csigalépcső kanyarult, ráakadtak egy kis fülke ablakára, mely nappal a lépcső megvilágítására szolgál, s az ki volt törve.

Pedig soha sem látta ő azt. A könyvtárajtóhoz értek.

– Az a legborzasztóbb rám nézve mindig, a míg a könyvtáron végig megyek, mondá a grófnő. Mikor a hold a tetőzet üvegnégyszögein keresztül világít s fehér udvarokat rajzol a márvány padozatra, annak a mozaikja mintha titkos irás volna. Egy szögletben, két szekrény között ott áll egy csontváz, üveg-fülkében. A baloldali üvegalmáriomban szent Loyola Ignácz halott-álarcza van viaszból.

Meglehet, hogy kicsiny gyermek korában valamelyik dajkájától hallotta ezt a grófnő.

Úgy volt, a hogy ő mondta. A hold felülről világított le az üveg-padmalyon keresztül; a csontváz ott állt az üvegszekrényben s a viasz halottálczák sorban feküdtek egy üveglap alatt.

Hanem a grófnő nem jár itten soha. A szoba padlata fedve volt azzal a finom porral, a mit «nap-por»-nak neveznek, a minek atomjait látjuk tánczolni az ablakunkon besütő napsugárban s mely évtizedek alatt réteget képez padlón, butorokon. Lábnyom nem volt abban észrevehető.

Abban a perczben, a melyben a grófnő és az apát a könyvtárba beléptek, nem volt a szomszéd kripta kápolnájában zürzavaros zaj hallható. A rémek elhallgattak. Hanem a rémnesznek nem volt azért vége. A kápolnaajtón keresztül hallatszott valami orgonaszó-féle, minő a praeludium szokott lenni a mise előtt. Csak hogy az is oly csufondáros hang volt, mintha még az orgonának is volnának elkárhozott szellemei, a mik gunyt dudoráznak.

A grófnő fulladozó kebellel támaszkodott a kápolnaajtó küszöbéhez s kezének görcsös rándulásával tartóztatá vissza az apát urat, hogy ne nyissa még fel az ajtót. Reszketett minden tagja.

Minő rémhangok ezek?

És azután megzendült odabenn a «vesperae».

Egy hang, mely a misemondó énekkanyarulatait utánozta, rákezdé: «Bacche, ad haustum intende!»

Más hang hasonló tónusból ráfelelt:

«Et ad potandum festina!»

S következett, mintha szent könyv textusát olvasnák gyorsan:

«Gloria Baccho, et filiae ejus Cerevisiae et Spiritui Vini, sicut erat in Baccho natus, et nunc et semper et per omnia pocula poculorum, Stramen!»

A grófnő jéggé fagyni érezé tagjait; a félelemhez jött a borzadály!

A grófnő értett latinul.

Most az orgonakiséret mellett megszólalt az Antiphona:

«Date nobis de Cerevisia vestra; quia sitiunt guttura nostra!»

S rá a Psalmus:

A grófnő az elkárhozottaknak azt a kínját érzé, a mit kell azoknak érezni, mikor legelőször megtudják, hogy miről beszélnek az ördögök egymás között.

Következett a «Capitulum.»

«Fratres attendite, et sollicitemini, ut ex popina redeuntes omnes amphoras visitetis, et quid in illis invenietis, illico epotetis, ne in vanum veniat vinum, et hoc facite per omnia pocula poculorum. Stramen! Baccho Gratias.»

S most egy egész pokolbeli chorus, egész sereg férfi és női ördög zendíté rá a csufolódó hymnust:

Most a csengetyüszó hangzott.

És aztán a papi hang áhítatos áldása:

Rázendült a chorus:

Folytatá az «oratio»:

«Voremus! Vomipotens Bacche! Qui sodalitatem nostram in tuum honorem erigere constituisti, da, quaesumus, ut eadem sodalitas, ab omni persecutione libera, strenuis potatoribus augeatur. Per omnia pocula poculorum…»

A chorus rázengé: «Stramen!»

A grófnő nem birt tovább lábain állani, térdre roskadt, s önkivületben tekinte fel a papnak arczára, kinek alakját megvilágítá a felülről besütő holdfény, mintegy gloriát alkotva büszkén fölemelt feje körül.

Az apát úr a kápolna zárába taszítá a kulcsot.

A grófnő eléje tartá kezeit, irtózattal, borzalommal:

«Ne nyissa ki! Ne tárja fel! Az ott a pokol.»

Az apát úr bátran, büszkén, haraggal monda:

– «Nec portae inferi!…»

S azzal elfordítá a kulcsot, s feltárta a nehéz vasajtót.

A felnyílt ajtón keresztül egyszerre végig lehetett tekinteni az egész látványt, a mit a kápolna és a sírbolt kivilágított ürege nyujtott.

A könyvtárból négy lépcső vezetett le a kápolnába, a kápolna szentélyétől aztán ismét nyolcz lépcső le a sírboltba.

A kápolna oltárán mind meg voltak gyujtva a gyertyák, ez világította meg a sírbolti jelenetet.

De minő jelenetet!

A sírbolt hosszában elnyuló asztal mellett ültek és lakmároztak, de nem a grófnő ősapái és ősnénjei, hanem valamennyi cselédje.

A házába bezárt némbercsoport mulatott a házából kizárt férfi-haddal.

Abban a perczben, a mint az apát felnyitá az ajtót, a torzmise épen végződött, s az egész coetus egyszerre rákezdé a tivornyadalt utána.

Most már látta a grófnő, hogy micsoda kisérteteket tart kastélyában.

Minden nőcselédjének volt egy férfi-udvarlója: a szomszéd major irnokai, majorosai, vadászai.

A félénk szobaleány, ki éjszaka ki nem merne menni a folyosóra, az urasági irnok poharát töltögette, az erényes komorna az ispán hajdujával ölelkezett; a kapusnő, az öreg matrona, ki mindig józan, az asztal tetején tánczolt, s egy boros kancsót tartott két kézre fogva, annak dalolt, valamennyi rikácsolt, kurjongott, vihogott és verte az asztalt, mint az öreg dobot. A juhász, a grófnő ősatyja, a kanczellár sírkövének tetején ült, lábait átvetve a kereszten, és fujta a dudát. (Ez volt az, a mi az orgonát parodiázta a gunyvesperae alatt.) S a főpap sírlapjára volt felállítva a csapra ütött hordó.

Valamennyi némber a grófnő selyemruháiba volt öltözve, kivéve a kocsisnőt, ki férfiruhát viselvén, symmetria kedvéért a szeretőjét, a major-kocsist öltöztette fel némbernek; a nagy, bajuszos ficzkó fején megismerte a grófnő hálófőkötőjét és termetén a csipkés frizirozó köpönyeget, a mit naponkint használni szokott.

És a mi legborzasztóbb volt! Ott látta az asztalfőn elnökölni Emerenczia kisasszonyt, egy fiatal diáknak kétségbevonhatlanul bizalmas közelségében. A kisasszony a grófnő lángszin selyem szalüpjét viselte (a grófnő sovány volt, a kisasszony kövér). És piros volt a bortól és hallatlan! kegyetlenül pipázott egy öblös tajték pipából Emerenczia kisasszony!

A férfi-nép részegen üvöltött, a némber had féktelenül sivalkodott, a duda nyekegte a nótáját, a vert asztal pufogott; s a kápolna oltára előtt kiterjesztett karokkal éneklé az álpap az istengunyoló végáldást: «Bacchus vobiscum!» melyhez teljes erejéből kolompolt egy csengetyüvel a ministrans.

Hát ezek kik voltak?

Az álpap senki sem volt más, mint maga a sekrestyés, felöltözve plébánosának az ő gondja alá bizott diszöltözetébe, fején egy improvizált infulával. A ministransa volt maga a harangozó.

A grófnőt hármas borzalom némitá meg e látványra. Ez a keserü hálátlanság elfacsarta szívét! Ő ezeket a leányokat úgy tartotta, mint saját gyermekeit, ártatlan angyaloknak hitte őket. Vasárnaponkint maga orgonázott előttük a vártemplomban s énekelt velük együtt. Abból az ételből ettek, a miből ő, soha egy pirongató szót nem hallottak tőle. És ők meggyalázzák érte ősei sírboltját, rémitik ideges asszonyukat kisértetzajukkal éjről-éjre, míg félőrült álomkórost csinálnak belőle s a mi legnagyobb vétkük, viselik az orgiákon asszonyuk ruháit, hogy az a férfi érintéstől megszentségtelenített, borral leöntözött, dohányfüsttől átjárt öltönyöket viselje ismét sorban hajadon termetén!

De nagyobb volt e keserűségnél a szentségtörés feletti borzalom. Minő ördögi gondolat: a vallás kegyes szertartásaiból förtelmes bacchanalt torzítani. Papi ruhát, oltárt, infulát, szentséget megfertőztetni, breviariumot, litaniát, zsoltárt korcsmadalból szerkeszteni. Mekkora «JAJ» ez a botránkozónak! Ez a «jaj», mit az írás említ, minden emberi fájdalom között a legnagyobb, mert írja nincsen.

És végre a rémület.

Egy csoport ittas férfi, és ugyanannyi bőszült megaera! A legszörnyübb vétek forró tettén kapva! Ha ezek észreveszik, hogy őket valaki megleste: azt izekre fogják tépni. Husz őrült, daemoniacus vétkezővel szemben egyetlen férfi és egyetlen asszony!

A grófnő látta az apát úr szemében villámlani az apostoli haragot, s megijedt tőle. Megragadta mindkét kezével a pap kezét, hogy visszatartsa őt.

Az apát azonban kirántá kezét, s egy szökéssel a négy lépcsőn leugorva, odaszökött az álpaphoz s a mint az épen parodiázó mozdulattal kiterjeszté karjait a tivornya gyülekezet fölé, e gúnyszóval: «Stramen!» az apát úr olyat húzott neki kettőt a hátán végig a rhinoczeros-korbácscsal, hogy szétrepedt a czifra stóla, a ministráló harangozót pedig egy rugással úgy belökte a kriptába, hogy az a hosszu asztal alá gurult, valamennyi lépcsőn végig.

S a mit azután most látott a grófnő, az valóban álomszerü vizió volt.

Mint rohan egyetlenegy férfi, egy korbácscsal kezében egy egész pokoltábor közepébe; megkapja félkézzel a hosszu asztalt, s egy lökéssel felfordítja azt kancsóstul, lakomástul együtt, s azzal nekivág ostorával az egész csoportnak.

Azok, mintha az itélet napja következett volna be, s az apocalypsis csodái zuhannának alá a felhőkből, rémülten, őrülten ugráltak fel helyeikből s ordítva, sikoltva tódultak a kriptaajtó felé. Ez egyetlen bátor alak úgy dúlt közöttük, mint egy szent György a sárkányok között. A korbács pufogott a hátakon, a jajszó, az üvöltés szaporodott; férfi, leány egymást legázolva törte magát a lépcsőkön fel, mik a kriptafolyosókhoz vezettek, a ki hátul maradt, ordított, azt hitte, őt viszik a pokolba; a dudás négykézláb menekült, veszedelmére a rajta keresztül bukdosóknak. A pap nem ismert irgalmat, emléktelenül el nem bocsátott senkit. A rémült csőcselék között senki sem mert védelemre gondolni. A tetten kapott bűn gyáva: a meglepetés rögtöni volt és váratlan; aztán a papnak irtóztató öklei voltak; egyetlen vadásznak jutott eszébe, szegletbe szorultan, az a kétségbeesett gondolat, hogy megkapja a pap kezében a korbácsot, hanem kapott azután annak a balkezétől egy olyan pofont, hogy jobbnak találta a hátával fedezni a visszavonulást.

«Vágjad! vágjad!» suttogá a grófnő, a mint látta kényeztetett cselédeit egymás hegyén-hátán bukdácsolva egy gomolyba rekedni az ajtónál. Emerenczia csak a fejét dugta, hogy az arcza ne kapjon a korbácsból. Leghátul maradt a sekrestyés, ki hosszu stolájától nem tudott szaladni, annak a hátát addig paskolta a pap, míg rongyokban hullott le róla a papi palást.

Mikor az utolsó convivát is kilökte a küszöbön az apát úr, becsapta utánuk a sírbolt-ajtót. És azután visszatért a grófnőhöz.

A pap arczán sugárzott valami, a mi a dicsfényhez hasonlít. A férfierő volt az.

A mint a grófnő elé ért, a hölgy leborult előtte a földre és megcsókolta a pap lábait. Szólni nem tudott, csak zokogott.

A pap felemelte őt a földről.

– Térjen magához, grófnő. Küzdje le gyöngeségét. A helyzet, a melyben ön most van, minden testi, lelki erőt összeszedni parancsol. Gondolja meg, hogy e perczben rajtunk kettőnkön kivül egy élő lélek sincs e várkastélyban, mert az ajtót, mely az udvarra visszavezet, én bezártam. Legyen ön józan. Legyen eszénél. A bolondságnak vége. Azt láthatja ön, hogy rosz szellem csak emberi testben kisért, s azok ki vannak üzve.

– Mit tegyek? kérdé a grófnő s erőtette magát, hogy ne reszkessen.

– Vegye lámpásomat, addig, míg én kimegyek a kripta rácsajtaját bezárni, hogy a kastély ez oldalról nyitva ne maradjon; s azon az úton, a melyen idejöttünk, térjen vissza hálószobájába, keresse elő theakatlanát és főzzön magának theát, mert fázik.

– Egyedül?

– Mondja ön szívében: «ha Isten velem, ki ellenem?» s nem lesz egyedül. A rémlátás nagy betegség. A gyógyszer heroicus volt. Akarom tudni, hogy használt-e?

A grófnő összeborzadt.

– Mitől retteg ön? A csontváztól a szögletben? Jöjjön oda velem.

S azzal megfogva a grófnő kezét s felvéve a lámpást a székről, odavezeté Theudelindát a csontvázhoz. Ott felnyitá a hosszu üvegszekrény szárnyát.

– Nézzen ön ide. Nem rémületnek, de az Isten bölcsességét hirdetésnek alakja ez. Az egész csontépület minden egyes izecskéje egy titkot magyaráz meg, hogyan tette az Úr a halandó embert uralkodóvá a föld felett? Tekintse ön e koponyát. E boltozatos homlokra van irva az emberi nem joga a világhoz. S e derékszöget képező arczél a fehér faj előjoga a többi fajok fölött. E koponya tanít bennünket arra, hogy mennyivel tartozunk Isten végtelen kegyelmességének, ki minket ily csontalkatuvá teremtett s minden teremtései fölé s minden emberi fajok fölé emelt. Egy koponyának látása ne borzadályt, de ihletet költsön sziveinkben; mert a Mindenható legnagyobb szerelmének jele az, kiválasztott, kitüntetett gyermekeihez.

A pap rátette a grófnő kezét a csontváz koponyájára.

A grófnő megszünt reszketni. Úgy érzé, hogy ez ember szavai új vért öntenek ereibe.

– Most térjen ön szobájába vissza, sietve jövök én is. De az oltáron is el kell oltanom a gyertyákat, hogy tűzveszély ne legyen, ha leégnek.

– Jó. Megyek egyedül, szólt a grófnő. Magamért nem félek többé, de az ön életét féltem. Ha ön most kimegy a sötét folyosóra, meglehet, hogy a gonoszok boszut forralnak; azóta magukhoz tértek, s önre rálesnek és megtámadják.

– Arról is gondoskodtam, szólt az apát úr, egy revolvert vonva ki oldalzsebéből. Készen voltam rá, hogy gyilkosokkal is találkozhatom. Tehát Isten nevével menjen előre a grófnő.

Theudelinda kezébe vette a lámpást s végighaladt a hosszu könyvtáron.

A pap utána nézett, míg az ajtón kilépni látta. A grófnő nem esett vissza betegségébe.

Sámuel apát sietve tért vissza a kriptába; onnan a kripta lépcsőin felhaladt a folyosóra. A folyosóban egy czintálban lobogott még a kisértetes láng.

«Alcohol szalmiakporral vegyítve!» dörmögé magában az apát. «Ez volt az, a mitől Mahók úr megrettent.» Mellette hevert a hosszu lepedő, a nagy kisértet-fejjel. Az apát bevonta a lángoló edényt a szögletbe. Tudta, hogy sötétben találkozásnál nem előny az egyik félre nézve, ha meg van világítva, s azzal óvatosan haladt a sötét folyosón előre. Nem találkozott senkivel! Dejszen elfutottak azok, még tán most is futnak. A rácsajtó tárva maradt. Azt bezárta s levonta róla a kulcsot. Azzal ismét visszatért a kriptába; annak is bezárta az ajtaját belülről. És azután eloltogatta az oltáron égő gyertyákat. Az utolsót kivette tartójából s azzal világított magának, míg a grófnő szobájához visszatért.

A grófnőt ott találta asztala előtt ülve, a párolgó theakatlan előtt.

Szót fogadott.

Mikor Sámuel apát belépett hozzá, a grófnő áhítattal tette össze kezeit és rebegé:

– Én szentem! én apostolom!

– Nem illetnek ily magas czímek, grófnő! szólt az apát. Megelégszem, ha e nevet megérdemeltem: «ember!» Azt látja ön, hogy csodákat nem tettem, mert csupán halandó emberekkel volt dolgom; a mit előre tudtam, s hogy a csodálatosnak, a rendkivülinek minden aureoleját lefujjam ez eseményről, azt is elmondom, hogyan jöttem idáig annyi zárt ajtón keresztül. Hanem kérem elébb, töltsön magának theát a grófnő, s ha részeltet vendégszeretetében, nekem is; kissé fel vagyok indulva a lefolyt jelenetek által, s azután beszélgessünk a tárgyról, mintha a legegyszerübb történetről fecsegnénk unalmas téli estén.

A grófnő töltött theát magának és vendégének, s azután elhelyezé magát karszékében, selyem burnuszát összevonva magán. Még mindig fázott.

– Tehát arról, hogy itt közönséges emberi csínynyal van dolgom, az első értesülés után meg voltam győződve, kezdett hozzá az apát. A mit egyszerű barátom, a plébános elmondott, abból észlelhettem a következőket. A kik az éjjeli lármát csinálják idelenn, azok nem lehetnek mások, mint a házi cselédek maguk. Hogy mire való e zaj? azt megmagyarázta előttem az a helyzet, a mit a grófnő itt maga körül teremtett; csupa leánycselédekkel véve körül magát, a kikhez férfinak nyiltan közelíteni nem szabad. Ők találtak más, bűnös találkozási módot, s hogy a grófnő azt soha fel ne fedezhesse, a kisértetek rémvilágításával vették azt körül. Ha csendben, suttogva űzték volna vétkes kicsapongásaikat, a grófnő rég megtudta volna azt. Abból, hogy Mahók plébános a sekrestyésével a rácsajtón keresztül menekült ki, megtudtam azt, hogy az a rácsajtó az, a melyen a férfiakat be szokták ereszteni a kastélyba; és azonfelül azt is, hogy a sekrestyésnek be kell avatva lenni e szövevénybe. Azután így számítottam: hogy a fehércselédség a várból a kriptába juthasson, szükségkép a pinczegádoron át kell leszállniok. Akkor, midőn a szobákat így elhagyják, okvetlenül minden ajtót tárva hagynak maguk után, nehogy a későbbi ajtónyitogatással, midőn visszatérnek, a grófnő figyelmét felköltsék. A grófnő társalkodónőjének arczán, szemein, bőre színén olvasható, hogy az a némber élvsovár, inyencz és sörisza. És az első ebédnél láttam, hogy hypocrita is. Tiltakozik a szeszes italok ellen. Tisztában voltam vele. Semmi kétségem sem volt az iránt, hogy mindent tárva fogok magam előtt találni. Hogy neszt ne költsek, gyalog jöttem el a kertajtóig. Friss havon számos férfi-lábnyom vezetett odáig: tudhattam, hogy a társaság ismét együtt van. A nyilt kertajtótól egyenesen vezettek a lábnyomok a kriptafolyosó rácsajtajáig. Az csak be volt támasztva. A folyosó jobb szárnya vezet a kriptához, a bal a pinczegádorhoz. Ennek a lépcsőin felhaladtam, annak az ajtaja is nyitva volt. Bizton számítottam rá, hogy azon túl is minden ajtót tárva fogok lelni. Úgy is volt. Most csak egy nagy kérdés van még hátra. A grófnő legközelebbi szobája a ruhatár. Annak az ajtóját nem kulcs zárja be, hanem egy ütköző, melynek rugóját a grófnő innen saját szobájából szokta kezelni. Pedig annak az ajtónak is nyitva kell lennie. Ezt a dohányfüst-átjárta öltöny tudatta velem. Ezek a némberek éji orgiáikhoz kilopogatják a grófnő selyem ruháit. A luxuries szereti a luxust. De hogyan lehet ez ajtó nyitva? Annak is igen egyszerű magyarázata van. Mikor a grófnő hálószobájába távozik, hirtelen odadugnak egy kést a ruhatár ajtajának ütközője elé. S a mint aztán a grófnő a gép rugóját megnyomja, az ütköző nyelve a kés lapjára csapódik, onnan rögtön visszaugrik s az ajtó záratlan marad. A kés most is ott volt az ajtó közé dugva. És így a grófnő éjről-éjre egész hálószobája ajtajáig tárva-nyitva hagyott ajtók mellett aludt, kitéve rablók megtámadásának; egyedül hagyva és agyonrémítve kisértetes zajgás által, hogy szobája ajtaján kilépni ne merjen, hogy cselédeit szólítni ne is próbálkozzék. Grófnő! ez szörnyű büntetés volt önre.