MÁSODIK RÉSZ. (continued 6)

Másnap mindjárt utnak indult a küldöttség az apát úr vezérlete mellett.

Harmadnap pedig idézték Ivánt a legközelebbi hadkerület katonai parancsnoka elé.

A katonai parancsnok tudtára adá, hogy Berend úr fel van adva. Az összalkotmány ellen lázít, a birodalmi tanácsot a nép előtt ócsárolja, a népet, különösen saját munkásait visszatartja a hűségi nyilatkozatoktól, a magas kormány tagjait piszkolja, s titkos társulatokban vesz részt.

Hogy mindezt őrizkedjék jövőre tenni, mert különben megindíttatik ellene a vizsgálat, s annak szomorú vége lehet. Most az egyszer még a puszta ijedtséggel elbocsáttatik.

Iván tudta jól, hogy honnan jön ez a feladás?

Még csak az a csapás kellene üzletének, hogy az egyedüli igazgató és kezelő fő egy rövid évre – vizsgálati fogságba – elzárassék. Azután majd kiderül az ártatlansága, s szabadon bocsáttatik; hanem azalatt az egész iparüzlete teljesen tönkre megy.

Az volt a szerencséje Ivánnak, hogy az auditor feleséges ember volt, s annak a felesége lakott abban a szobában, mely elővizsgálati foglyok szállásául volt rendelve, s az asszonyság épen gyermekágyat feküdt. Így inkább haza eresztették, Ivánt, mint hogy a szobát elvegyék a beteg asszonyságtól; a mit úgy hiszem, mindenki helyeselni fog.

Ah! az valódi ünnep volt, mikor a tizenkét új halinaszűr a Bondavölgyből a metropolisban megjelent.

Itt vannak ők! A magyarok. A föld népének romlatlan kedélyű gyermekei. Küldöttség a birodalmi tanácshoz.

Elismerése a februári alkotmánynak. Az első úttörők.

Háromszoros «magas éljen» nekik.

Minden hirlap tele volt üdvözlésükkel. A politikai lapok komoly vezérczikkeket hoztak e nevezetes jelenségről.

Az államférfiak külön audientián fogadták őket, nevökben az apát úr tartott ékes beszédet, beleszővén abba az országnak jelen megrekedt állapotját, melyből a nép menekülni óhajt s az igaz jóltevőket kezdi felismerni a tétlenségre kárhoztató hitegetőktől.

Különösen hangsulyozta a népnek e józan felismerését az apát úr, mikor az irányadó excellentia elé került.

Az irányadó excellentia kegyteljesen szorítá meg az apát úr kezét s biztosítá róla, hogy az X.-i püspökség nem sokára meg fog ürülni s betöltésénél gond lesz rá, hogy a leghivebb prælatus jusson oda.

A küldöttség tagjaival is váltott nyájas szavakat az excellentia, mely nyájas beszélgetéssel, egyik sem értvén a másik nyelvét, kölcsönösen meg voltak elégedve.

Sőt midőn az apát úrtól megtudá, hogy a küldöttek között legkitünőbb egyéniség Szaffrán Péter, ezzel még kezet is szorított az excellentiás úr s azon reményét fejezte ki, hogy a birodalmi tanács holnapi ülésén látni fogja őket a karzaton. Most még «csak» a karzaton!

Péter meg is igérte, hogy elmennek. Ő egyedül értette, hogy mit beszélnek hozzá. Tudott németül, sőt francziául is. Hajós korában ragadt rá.

Hanem arra nem felelt semmit a miniszter úr, hogy a bondavölgyi vasutengedélylyel mi lesz? Pedig ez a főkérdés.

A magas audientiák után következtek a népszerű óvatiók. Három illustrált lap szerkesztői szólíták fel a küldöttséget, hogy engedjék magukat lefényképeztetni ujságaik számára, azokban az új «festői» szűrökben. Ez érdekes csoportozatok lehető legrövidebb idő alatt megjelentek minden műárus kirakatában s csődítettek maguk körül bámuló közönséget.

A birodalmi tanács másnapi ülésén egy egész első pad lett számukra a karzaton fentartva; a hol sorban helyet foglaltak a kedves vendégek, kikönyökölve a mellvédre s alálógatva gomba-kalapjaikat.

Az irányadó excellentia másfél óráig nyuló beszédet tartott a kedvükért s megszámlálták a cseh dissenterek, hogy ötvenkétszer nézett fel a karzatra beszédközben, hogy minő hatást tett reájuk?

Egy elaludt s leejtette a kalapját. Az a kalap viszont egy, a képviselői padokon alvó tagot felébresztett. Ezt az eseményt, mint pompás calembourgt czifrázta ki három napig az összes birodalmi sajtó, míg végre az illustrált élczlapok martalékába jutott. Repülő szavak indíttattak meg a rovásukra, a miket soha sem mondtak.

De végigvárták az egész ülést. Derék emberek.

Kárpótlásul e szenvedésért és jutalmul a kitartó állhatatosságért, a törvényhozók vezércapacitásai pompás banquettet rendeztek számukra a hotel Munschban, a hol Szaffrán Pétert az a tisztelet érte, hogy az asztalfőn, mindjárt az apát úr jobbján foglalhatott helyet; s azon a helyen mindenki által apróra megbámultatott.

A lelkesült toasztokból, miket a kitünő szónokok, a doktor urak, a Reichsrathok és Geheimrathok szemébe mondtak németül, megérté Szaffrán Péter, hogy ő benne tiszteli mindenki a bondavölgyi közönség által rövid időn felküldendő Reichsrathot, a sperativ collegát, a præsumtiv törvényhozót. Azokból a suttogásokból pedig, a miket a háta mögött franczia nyelven ejtegettek el, azt tudá meg, hogy a jelenlevők úgy mutogatják be őt egymásnak, mint azt a nevezetes ficzkót, a ki vőlegénye volt az isteni Evelinának, a kit elszöktetett tőle Kaulman.

Szaffrán Péter úgy tett, mintha nem hallaná sem azt, a mit lelkesült szóval a szemébe, sem azt, a mit gunyos nevetéssel a háta mögött mondanak.

Hanem magában arra gondolt: «Ha ezek az uraságok itten tudnák azt, hogy én már egyszer emberhust ettem!»

A banquett vége felé a nagy tudós tekintélyes doktor urak összecsókolóztak derék vendégeikkel, s a késő éjszaka választotta el a szerelmeseket egymástól. Másnap valamennyi bondavölgyi polgártársnak kóválygott a feje a sok bevett jótól, a mihez ők nem voltak szokva.

Pedig még hátra volt a sok parádé. Meg kellett jelenni a császári várlakban és letenni a tisztelet és hódolat adóját a legmagasabb trón zsámolya elé. A szegény halina előtt a legmagasabb kapuk is megnyiltak.

Másik nap a pompás katonai parádét kellett végignézniök. Mennyi ágyú! Mennyi lovasság! Milyen irtóztató szuronyerdő!

Megint másik nap, vasárnap következett; akkor sorba járták a templomokat. Minő templomok azok! Az ember el sem meri azokban mondani azt a közönséges parasztimádságot, a mit odahaza tanult. Van is hozzávaló ének, orgonahang! Itt már csak gazdag az Ur Isten! Hogy szégyenlheti magát a paraszt, hogy az övé ott falun olyan szegény!

Délután meg népünnep volt. Hejh! ott volt még látni való! Csodaállatok, kötéltánczolók, büvészek, versenyfutók, légbe emelkedő gömbök. És azután sör, a mennyi kell. Fizeti az apát úr.

Még sem volt vége. Meg kellett nézni a császárváros minden nevezetes bámulni valóját: képtárait, ritkasággyüjteményeit, fegyvertárát, ágyúöntődéjét, kincseit és drágaságait, hogy legyen fogalma a halinának, minő pompa, hatalom, dicsőség, gazdagság, fenség és uralom az, mely most vele kezet szorít, az ő szegénységével, pusztaságával, tudatlanságával, tehetetlenségével, és alázatosságával.

A halina pedig szeretett volna már otthon lenni és nagyot nyújtózni a saját asztalánál, egy tál főtt burgonya mellett.

Az utolsó estén elvitték őket a szinházba.

Nem a burg-szinházba, az nem nekik való, hanem a Treumann-félébe.

Ott adnak most olyan nekik való darabot, a min nevetni lehet sokat, bámulni még többet.

A darab csupa ének meg táncz, meg furcsaság. S a mi legnagyobb furcsaság benne, az, hogy a czímszerepet a szép Eveline játsza benne: Kaulmanné. Vajjon rá fog-e ismerni Szaffrán Peti?

Evelinát nem lehetett egyenesen az operához szerződtetni, mert ott még az olasz staggione tartott; de a mint annak vége lesz, kilátásba lett helyezve, hogy szerződtetni fog; egyenesen kiköttetvén, hogy előbb más alsóbbrendű színpadon gyakorolja magát, a míg leszokik a lámpalázról.

Igy került, mint vendég, a Treumann-színház deszkáira.

Saját természetes bájai igézettel voltak a közönségre s már ez idő szerint úgy beszéltek róla, mint kitünőségről s a mi az arany fiatalságot illeti, az meg épen bomlott utána.

A darab, a melyet ez este a halina tiszteletére előadtak, egyike Offenbach ledérebb dalműveinek, melyben a színpad hölgyei kevés titkolni valót tartanak a közönség előtt.

A Quirites gyönyörködik és tombol az élvezettől.

Hanem a halina nem jól mulatta magát.

Nem volt tetszésére a sok czinczogás és kornyikálás, a ballet és a lenge öltözetű nymphák, a kaczér taglejtések, a csábos mosolygások, a merész kirugások, s a kurta rokolyák.

Hisz a szegény ember leánya is felgyürközik, mikor dologban van, mikor a pataknál mos; de az akkor dolgozik. Ki néz oda? Ki gondol rá?

Nem a lovagrend jelszava, hanem a szűrös embereké igazán a «hony soit, qui mal y pense».

Úgy tetszett a halinának, mintha neki kellene itt magát szégyenleni a szereplők és nézők helyett.

Hát még mikor Eveline előjött!

Tündérnő volt, mythologiai istenasszony, felhőkbe, aranyozott, napsütötte felhőkbe öltözve; s a felhőknek nyilásai voltak, a miken keresztül világlott…. no igen: az ég.

Péternek mintha forró láz futott volna végig a testén.

Hát az egész világnak szabad abba az égbe benézni?

Mikor a tárnában dolgoztak is, féltő irigységgel nézte sokszor, mint látszanak ki e szép lábszárak a feltüzött ruha alól; de a leánynak nem volt akkor tudata arról, hogy lábszárain mit nézhetnek? s a dolgozóknál, «hony soit, qui mal y pense!»

Most pedig már tud kaczérkodni, mosolyogni, csábítani, ezer ember bámultára!

Azt Péter nem vette számba, hogy ez csak színpad; s hogy ezek a tündérek, kik itt most játszanak, a színpadon kivül mind igen erényes hölgyek és szófogadó leányok. Ez csak művészet.

A halinaszűrös volt vőlegény undort és elkeseredést érzett.

Játékból ölelkezni, játékból szerelmet vallani, csábítani, enyelegni!

Azután rá van ez a hölgy arra szorulva, hogy magából ily szégyent csináljon?

Vagy nem szégyen ez, hanem dicsőség?

Úgy van, dicsőség. A páholyokból koszoruzápor özönlik lábaihoz, alig tud elszökellni a virágeső között. Ez dicsőség!

A taps fölveszi a házat. Ez tisztelet. Nem olyan tisztelet, a milyet embernek adnak, nem is olyan, a milyennel a szenteket üdvözlik, hanem valami idegen neme az imádásnak. A Bálvány imádása ez. S a nőnek tetszik, hogy ő Bálvány.

Igy értelmezte a dolgot Szaffrán Péter, s semmivel sem lett általa szivesebb indulatra hangolva Eveline iránt.

Csak az vigasztalta, hogy társai közül egy sem ismert rá a színpadi csábalakban a hajdani szénhordó-leányra.

Péter keserűséget és undort vitt magával a színházból haza.

Mikor előadás után a hotelben összetalálkozott az apát urral, azt mondá neki:

– Mikor megyünk már haza?

– Meguntad magadat, Péter?

– Meg!

– No, csak még légy türelemmel. Holnap még egy helyen kell tisztelkednünk. Egy szép asszonyságnál.

– De hát mire valók vagyunk mi ott?

– Csak te járj el mindenüvé, s ne kérdd miért? Ha sikert óhajtunk, minden eszközt elő kell vennünk. Egy asszonyság pártfogását kell még kikérnünk, a kinek egy szava többet ér az irányadó excellentiás urnál, mint a mi egész litániánk.

– Jó, hát még oda is elmenjünk.

A KÉT IMÁDÓ.

Másnap tizenegy órakor ismét bérkocsiba pakolta hiveit Sámuel apát s vitte az utolsó instantiára: a nagy befolyásu úrhölgyhöz, a kinek egy szava többet tesz a fő-főexcellentia előtt, mint minden papnak és orátornak körmönfont szónoklata.

Egy pompás palota előtt állottak meg. Skarlátbundás, medvebőr-süveges portás húzta meg előttük a csengetyűt, s a kapu alól kettős márványoszlop-soron át haladtak végig a lépcsőzetig. Az is fehér márványból volt, kettős szőnyeggel bevonva. Milyen boldog volna otthon az iskolamester, ha ebből a szép vastag pokróczból kaphatna egy téli kabátra valót!

A lépcsők mellvédein olyan szép szobrok vannak felállitva, hogy szegény ember szinte kezet csókolhatna nekik.

Fűtve van az egész tornácz, s üveggel fedve udvar és lépcsőház, hogy a szép virágok a drága porczellán cserepekben meg ne gémberedjenek.

Az előszobában ezüst vállszalagos inasok fogadják a tisztelgőket, kiknek a lélekzetük is eláll, mikor az elfogadó-terembe bebocsátják őket.

Itt nem látni falat; drága virágos selyemmel van behúzva minden, gazdag, aranyozott czifraságok tartják a függönyöket s a selyem tetejébe meg pompás festmények vannak akasztva, aranyos rámákban. Az ablakok felső része üvegfestmény, mint a gazdag templomokban, s átellenben a világossággal egy nagy, fehér márványkandalló, melyen csodálatos óra ketyeg, tüneményes mozgó tündérszoborral a tetején. A butorzat mahagoni fából; a boltozatról, melyre gyönyörüség felnézni, olyan szép aranyozott freskók vannak oda festve, százkaru csillár függ le, ezernyi üvegprizmával. Lehet itt fény, ha azt mind meggyujtják!

A jámbor küldöttség még jól körül sem bámulhatta itt magát, midőn a másik teremből előjött egy finom fekete frakkos úr, fehér nyakkendővel, a ki ha nem nagyságos úr, hát akkor legalább is komornyik, s az jelenté az uraságoknak, hogy lépjenek át a másik terembe, az úrnő kész az elfogadásukra.

Ajtó nem volt itt semmi szobán, csupán nehéz damasztfüggönyök, mint otthon a templomi zászló.

Ez a másik terem pedig még csodálatosabb volt. Vadgalambszin selyemmel szőnyegezve a falak, tetőtől a padlóig eresztett tükrök virágos porczellán rámákban, a tükrök közt faragott consolokon tánczoló fehér márvány-nymfák; a padlat puha szőnyeggel takarva, mintha mohos gyepen járna a láb; a kandalló fekete márvány, ezüst rácsozattal; a butorok a versaillesi mintára utánozva, sevresi porczellánból székek, asztalok lábai, karjai finom virágfüzérekből, csábitó nőalakokból idomitva; egy-egy műremek mindegyik; s a közép- és mellékasztalokon tarka-barka japáni köcsögök és vedrek. Egy ablakban csodálatos tengeri növények üvegvederben, arany-halakkal.

De egy tekintésre meg sem látta mindezt a szegény falusi ember, mert a mint a sok tükör elé lépett, azt hitte, nyilván még három másik szűrös deputatió nyomul a terem másik három oldalán be, ugyanannyi aranykeresztes apát úrral az élén.

De a mi a csodálkozását mindenkinek egyszerre magára vonta, az volt az eléjük jövő úrhölgy.

Valami jelenésszerü szépség. Nyakig érő hullámos violaszin selyem ruhája drága csipkékkel diszítve, gazdag fekete haja fürtökben omlott hátrafelé és két vállára; arcza oly szép, oly elragadó, oly méltóságteljes, hogy lehetetlen volt kiállni a tekintetét.

Hanem azért Szaffrán Péter csak ráismert itt is. Megint ő! Itt is ő! Ni, mily tiszteletteljes bókkal közeledik felé az apát úr, hogy hajtja meg magát előtte, mily komoly nekifohászkodással mondja el kiczirkalmazott szónoklatát, ajánlva a bondavári nép ügyét a nagyságos asszony pártfogásába. Mire a nagyságos asszony kegyteljesen, malaszttal viszonz, igérve minden közbenjárást, a mi tőle telik, buzgóságán nem fog mulni. És hozzátette a végén: «Hiszen magam is a Bondavölgy szülötte vagyok.»

E szónál egy kérdező pillantást vetett rá a halinás deputatió, s aztán megfelelt magának: «bizonyosan a bondavári főúrak egyik leánya, vagy úrnője».

Csak Szaffrán évődött magában. «De hát mi vagy te? Tegnap este felhőruhában énekelsz, ugrálsz, bohóskodol, mutogatod szépségeidet a förtelmes városi csőcseléknek, mely még távcsővel néz rád, mikor a kalapját kellene a szeme elé tartani, hogy ne lásson; ma meg deputátiót fogadsz el, s komoly instantiát hallgatsz ki és pártfogást igérsz szupplikáló papi fejedelemnek? Komoly dolog volt-e az, a mit tegnap este játszottál? vagy ez is csak komédia, a mit most a pappal és velünk játszol?»

Ennél a kétségnél eszébe jutottak Szaffránnak a távol tenger vademberei a Fidzsi-szigeten, kiket ottjártában kinevetett az ő tudatlanságukért. Hogy bámult a hottentotta, mikor azt látta, hogy a fehér ember lehuzza a kezéről a bőrt s alatta van még egy másik bőr.

Ilyen hottentotta-butának érezte magát Szaffrán.

Csak hogy itt az egész bőrről van szó.

Az apát úr, mint ki nagyon meg volt elégedve a küldetés eredményével, jelt adott a hátul levőknek a kisomfordálásra, s hódolatteljesen hajtá meg magát a delnő előtt.

A delnő ekkor valamit sugott az apátnak s hátramaradt.

Az apát megfogta Szaffrán Peti kezét, és azt mondá neki halkan:

– Te Péter, maradj itt. A nagyságos asszony néhány szót akar veled szólni.

Szaffrán azt hivé, hogy a vére a feje tetején löki magát keresztül.

Szédelegve fordult vissza az ajtó félrevont függönye alól.

És Evelina, mikor a többiek távoztak, odasietett eléje. Nem volt már az a csúf keztyü a kezén, Szaffrán érezheté kezének bársonyát, midőn az ő durva tenyerét megszoritá vele s ujra megismerheté a hangot, melyet annyiszor hallott, a pajkos, a kedélyes fecsegés hangját.

– No, Péter! Hát annyit sem mondanál, hogy: «Isten jó nap!» – szólt Eveline hátbaütögetve kétszer-háromszor az ámulót. – Hát haragszol még rám, Péter? No látod, ne haragudjál. Maradj itt nálam ebéden; azután megigyuk a békepoharat együtt.

Azzal karja alá ölté kezét s megveregeté Péter pofáját finom fehér kezecskéjével, a min nem látszott meg, hogy valaha munkától volt érdes.

Eveline, igéretéhez hiven, mindennap meg szokta mondani Tibald herczegnek, ha valakit salonjában el akart fogadni, hogy nincs-e ellene valami kifogása?

A herczeg mindig megmondá neki atyai véleményét.

Hiszen vannak igazi tisztelői a művészetnek s vannak tisztességes gentlemanek (legalább meglehet, hogy vannak), kiket minden későbbi veszélyre való kilátás nélkül elfogadhat a salonjában egy delnő, a ki nem a férje házában lakik.

A herczeg maga is szerette a vidám társaságot, s ha izlése szerint volt az összeválasztva, jól mulatott közte, Eveline végezvén a honneuröket.

Erre a napra két új elfogadandót jelzett a herczegnek Eveline.

Az egyik volt Szaffrán Peti.

A herczeg elmosolyodott rá.

– Jól van. Szegény fiú! Vendégelje ön meg. Az annak jól fog esni.

Ez nem veszedelmes ember.

A másik ő irányadó excellentiája.

De már erre felütötte a fejét a herczeg.

– De hát hogy kerül önhöz ez az excellentiás úr?

– Nos? Talán asszonygyülölő volna?

– Ellenkezőleg. Ő excellentiája nagy gonosztevő, csak hogy nem szereti ezt nyilván vinni. Ilyen gyöngeségekkel nagy embereknek, kik a sors kerekeit forgatják, szabad ugyan birni, de nem szabad azt elárulni. Ilyen magas úr minden ürügy nélkül egy szép művésznő salonjába nem vezettetheti be magát úgy, mint egy habitué a jockey-clubból.

– Hát hiszen van rá ürügye. Én kértem tőle a találkozást.

– Ön kérte tőle?

– Azaz hogy azt kértem, hogy mikor fogadhatna el kihallgatáson? s ő arra azt üzente titkárjától, hogy inkább maga jön el hozzám.

– De hát mit akar ön e kihallgatással?

– Félix parancsolta.

– Úgy? Kaulman úr? És mi végett?

– Ezen okmány aláiratása végett.

Eveline egy összehajtogatott iratot mutatott a herczegnek. A herczeg beletekintett s bámulva rázta a fejét.

– S ő excellentiája tudja azt, hogy erről a tárgyról akar ön vele beszélni?

– Dehogy tudja! – kaczagott fel Eveline. – Mikor a titkárja által tudakozódtatott nálam, hogy mi tárgyban akarok vele szólni, azt mondtam neki, hogy az operaházhoz való szerződtetésem tárgyában. Arra rögtön visszaűzent, hogy eljön. Erről a tárgyról, a mi itt a kezemben van, semmit sem tud.

– Kaulman úr adta önnek ezt a tanácsot?

– Ő adta.

– Jól van. Kaulman úr egy raffinirozott impostor. Hanem azért tegye ön, a mit mondott. Kaulman úr csalatkozni fog, ha azt hiszi, hogy ilyen nagy vadat ilyen selyemhálóval meg lehet fogni. Hát csak fogadja el ön magas látogatóját. Önt már most nem féltem ő excellentiájától, hanem ezt az irást, ezt már most féltem, hogy valami baj éri.

Tehát Eveline Szaffrán Péter karja alá dugta szép fehér kezét s átvezette őt egy másik szobába; az meg csupa ezüsttel volt rakva. Onnan megint egy valahára csukott ajtón át egy negyedik szobába, mely szőnyeg helyett művészi faragványu fatáblázattal volt fedve, a plafond is gerendázattal ellátva, a gerendák mind czifrára faragva, alácsüngő hegyes csigákkal, az ablakok függönyeit szárnyas amourettek tarták, a falhoz hasonszinü fából faragva, a butorok ódon alaku mesterművek, remek caryatidákkal, a vésművészet csodái, az óra kétszáz éves régiség, áttört óraházban, feljövő nappal, holddal és csillagrendszerrel; s a mit elkomorit a faburkolat a szobán, azt felderitik a falakba illesztett porczellán-festményü gömbölyü tájképek; a három ablak is ilyen tájképet mutat fel, csak hogy azok átlátszók s egy negyedik ablak, épen olyan gömbölyü rámával, mint a képek, a szomszéd téli kertre szolgál; a belenéző mintha egy japáni virányt látna maga előtt, tele kaméliákkal, azaleákkal és hortensiákkal. A gerendázatról csillár helyett egy virágveder függ alá s abból élő folyondárok futnak fel a gerendákig, onnan ismét lecsüggve s össze-vissza tekerőzve zöld leveleikkel, piros virágfürteikkel a rococo-izlés halfarku, bogáncsszarvu emberalakjain.

Itt leülteté Eveline a kerevetre az asztalhoz Szaffrán Petit. Ő maga odaült mellé egy karszékbe.

Nem volt senki a szobában, csak ők ketten.

– Látod, Péter! – szólt Eveline, a daróczruhás férfi karjára téve kezét. – Az Isten akarta úgy, hogy én akkor te tőled elváljak. Nehezemre esett az nekem, hidd el, mert már háromszor ki voltunk hirdetve. De hát nem kellett volna bántanod a szegény Jánoskámat. Engem is megvertél. Jól van, erről ne beszéljünk. Az nem fájt nekem. Azért én nem haragudtam te rád. Te azt nem is tudod, hogy mikor vissza nem jöttél, én utánad mentem, hogy felkeresselek, éjjel a sötét erdőn keresztül, egész a völgyi csárdáig. Ott meglestelek az ablakon. Láttalak, hogy tánczoltál a Czifra Manczival. Meg is csókoltad. Akkor haragudtam meg rád.

Péter a fogait csikorgatta. Érzé, hogy meg van fogva, meg van kötözve. Még ő a hibás! Nem is védheti magát. Nem mondhatja azt, hogy a mi szabad a férfinak, az nem szabad az asszonynak! Ha ilyenért a tisztességes, jámbor embernek szemrehányást tesz otthon a felesége, annak csak meg tud felelni; jól végigveri, az a felelet; de hogy lehet egy ilyen úri asszonyt megczáfolni, a kinek nem markolhat az ember a hajába, hogy addig czibálhatná, míg elismeri, hogy nincs igaza?

– No, de ezen már túl vagyunk! – szólt vidám enyelgéssel Eveline. – Látod, az Isten jóra forditotta ezt a dolgot. Neked örökös keserűséged lett volna velem, mert én szeretek ellentmondani, daczolni, féltékenykedni; most pedig azt teheted, a mit akarsz. Nekem pedig, lásd, milyen uraság a sorsom. Annyi emberrel jót tehetek! mindennap húsz szegénynek tálalnak a házamnál. Sok panaszos embernek az ügyét-baját elvégzem a nagy uraknál egy jó szóval. Egész völgyeteknek jóltevője lehetek. Olyan nagy dolgokat vihetek véghez, hogy ezeren meg ezeren megáldanak érte. Hát rosszul van-e, hogy így van?

Eveline feleletet várt. Szaffrán Peti látta, hogy be kell végre bizonyítania, hogy nem némult meg.

– És mindez a nagy gazdagság a bondavári kőszénből kerül ki?

Eveline mélyen elpirult. Mit feleljen e kérdésre?

– Nem egészen. De magam is keresek a művészetemmel. Látod, egy föllépésemért a szinpadon kapok ötszáz forintot.

«Ötszáz forint!» – gondolá magában Péter; a bizony szép pénz. Már ez sokat megmagyaráz. Azért a dijért ugyan kissé több ruhát is vehetne magára az asszonyember; de hátha ez a fővárosi csőcselék így jobban szereti. Ez tehát mégis csak dolog, Jobban is jövedelmez, mint a szénhordás. Ehhez is fel kell kötözködni. De hát a «munka tisztesség!»

Kezdett Szaffrán Péter enyhülni.

– No hát ne csinálj olyan haragos képet! – szelidité őt Eveline. – Ha haza mégy, mondd el, hogy beszéltél velem, együtt voltunk. Ha valakinek otthon nálatok valami baja van, csak egy sort irjatok nekem, a mit lehet, mindjárt segítek rajta. Azután te házasodjál meg, ha még nem nősültél, ott van a Panna, az szép, derék lány, nekem jó barátnőm volt; vagy az Anicza, az mindig járt utánad, jó asszony lesz belőle. Csak a Manczit ne vedd el, kérlek, azzal nem lennél boldog. Azután ha megházasodol, itt van, nézd, a jövendő mátkádnak küldök egy pár fülönfüggőt, egy nyaklánczot meg egy mellboglárt, menyasszonyi ajándékul; neked meg emlékül adom ezt az órát; a lapjára, nézd, az én képem van festve. Azután rólam megemlékezzetek, mikor boldogok lesztek.

Mikor Eveline e szót mondta s az ajándékokat Péter zsebeibe tömte, könybe lábadtak a szemei s ajkai körül görcs vonaglott; Péter azt látta ebből, hogy ebben a nagy fényben nem lakik boldogság.

Valami gondolat kezdte olvasztani szívében a jeget. Nem a kapott drágaságok, nem a menyaszonyi ajándékok. Nem eszik azokból semmiféle menyasszony! Akár aranyból vannak, akár ólomból volnának, mindegy ez rájuk nézve; nem látja meg azokat soha senki! Hanem arra gondolt, hogy hadd legyen hát minden úgy jól, a hogy van.

Szaffrán keveset szokott fenhangon beszélni, magában annál többet.

«Jó szived van, adakozó vagy. Tele marokkal osztod az aranyat. Látod, ha azt akarnád, hogy megáldjalak, nem kellene hozzá semmi arany. Adhatnál nekem egy csókot. Mi neked egy csók? Alamizsna. Egy csók, a miből annyi van! A mit még a festett képü komédiásnak is adsz a szinpadon!»

Szegény bohó! Nem tudta, hogy azok csak cachirozott csókok, miket a szinpadon adnak, valamint cachirozott torták, a mikből esznek. Az mind papirosból van.

Péter azt hitte, hogy ettől az egy csóktól lecsillapulna minden szomja, minden éhe. Pedig rettenetes vágyat érzett: embereket apróra megrágni. Mindazokat, a kik szemébe áldomásoztak, a háta mögött nevetgőztek, kincseikkel dicsekedtek, szépségeiket fitogtatták, dicsőségükkel parádéztak és azokat, a kik amazoknak a beszédein elaludtak, a kik ugrándozásaikat szemüvegezték, és a papot, ki őket ide hozta, és idehozott társait, kik tátott szájjal bámulnak az új kapura, úgy szerette volna fogai alatt összemorzsolni! Úgy égett a pokla a szomjtól.

Mind ezt a kint elmulasztaná egy csók.

«Egyedül vagyunk, egymás szeretői voltunk, mi volna benne lehetetlen?»

De nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy ezt megmondja neki?

– Hát most együtt ebédelünk Péter! – monda nyájasan a hölgy. – Hej! képzelem, hogy meguntad már azt a sok úri kotyvalékot, a mivel itt Bécsben naponkint traktálnak. Hát megállj, ma én főzök a számodra. A te kedvencz ételedet, a miért annyiszor megdicsértél; azt mondtad, senki sem tudja azt olyan jól csinálni, mint én. Készitek neked haricska-puliszkát.

Szaffrán Peti képe galvanicus mosolyra vonult el. – A kedvencz étel nevére-e, vagy arra, hogy a nagyságos asszony még most is tudja azt késziteni és az ő számára?

De vajjon hogy kezd hozzá? hiszen itt nincs se tüzhely, se bogrács?

– Mindjárt lesz minden! szólt gyermeteg élénkséggel Eveline; – csak öltönyt váltok, ez nem főzni való.

Azzal egy benyilóba suhant s két percz mulva már visszajött átöltözve. (A szinésznők jól tudják azt.) Fehér hímzett pongyola volt rajta, fején csipke-főkötő.

Nem hítt magával segitségül semmi cselédet, maga felteritette az abroszt az ódon tölgyfa asztalra; rátette az ezüst bográcsot, mely alatt ezüst katlanban lobogott az égő borszesz, annál megforralta a vizet; azután felgyürte otthonkája bő ujját könyökig s gyöngéd rózsaszin markával eregette bele a forró lébe a barna haricska-lisztet, nagy ezüst kalánnal kevergetve azt folytonosan, mig sürüvé dagadt. Akkor azután megfogta az ezüst bogrács két fogantyuját, kiforditá az egész drága főzeményt egy mázas cseréptálba: igen is, egy cseréptálba, ráöntötte a langy téjszint s elővett két fakanalat, az egyiket odaadta Péternek, a másikat magának tartotta.

– Együnk egy tálból, Péter!

És ettek egy tálból fakanállal, haricska-puliszkát.

Péter azon vette észre, hogy szeméből valami forró hull a kezére. Talán köny!

Olyan jó is volt az a haricska-puliszka.

Bécs városának minden szakácsa egymáshoz verné a fejét, még sem tudná azt úgy elkésziteni.

Bor nem volt, sem pohár az asztalon. Paraszt ember nem iszik evés alatt.

Hanem mikor jó sort ettek a tálból, Eveline előhúzta az asztal függönye alól a cserépkorsót s megkinálta vele Pétert, előbb maga húzván belőle egy kortyot tisztesség szerint.

– Igyál, Péter! Ezt is szereted te!

Méhsör volt benne. Péter kedvencz itala. Ártatlan hűsítő szer. Péter azt hitte, hogy azt neki kötelessége az utolsó cseppig kiinni.

Mindent eloltott az odabelől. Az egész lánggal égő pokol kialudt tőle.

«Igen! Úgy lesz! – mondogatá magában. – Visszamegyek a templomba, a hol azt a szörnyű fogadást tettem: visszaimádkozom a szenttül kezébe tett esküvésemet. Nem bántok senkit, nem állok boszút semmiért. Hadd zöldüljön a szép fű a mezőn! Te pedig ragyogj tovább aranyban, selyemben, nagy urak mosolygásában: nem haragszom rád tovább. Elfeledem azért a napért, a melyen elfogadtál, azt a napot, a melyen elhagytál. Hanem adj most még egy csókot. Hadd ne emlékezzem azután egyébre, csak erre az egy csókra!»

A delnő arcza oly nyájasan ragyogó volt, ajkai olyan pirosak, oly hizelkedők, szemei oly epedők; olyan volt himzett fehér köntösében, mint a kivánság; és Péter még sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy megmondja neki ezt a nagy szót: «Adj hát először eldobott vőlegényednek először és utoljára egy csókot!»

S addig-addig keresgette a nyitját a nehéz szónak, míg egyszer sebesen felnyitják az ajtót s berohan a komornyik és jelenti, hogy itt van az excellentiás úr!

No most, Péter, Isten hozzád! Siess innen. Nem kapsz már se csókot, se puliszkát többet. Ki sem kisérhet a nagyságos asszony, mert sietnie kell újra átöltözni. Majd a rejtek-ajtón kitol szépen a komornyik, ott egy inas majd levezet a hátulsó lépcsőn s majd kiereszt a kis kapun s kicsuk egy ismeretlen utczába, a hol még soha sem voltál: onnan azután, míg hazatalálsz a szállodába, gondolkozhatol rajta, mit mondanál a szép asszonynak, ha még egyszer egy óra hosszat egyedül volnál vele a gömbölyű ablakos szobában?

Szaffrán Péter az öklével verte a homlokát, s fogait csikorgatta, mikor az utczára lekerült.

Az alvilág égő folyamai tomboltak ereiben! A kénköves folyamok, mikben az elkárhozottak lelkei kinlódnak!

«Ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!»

Mikor feljött ebbe a nagy Babylonba, csak a boszút és szerelemféltést hozta fel magával. Most megszerezte hozzájuk még a gyülöletet, az undort, az irigységet, a szégyendühöt és a politikai fanatismust. Szép társaság, ha egy helyre kerül!

A HOL A GYÉMÁNT NEM FOG.

Hogy mit beszélt az excellentiás úr a szép asszonynyal ez óhajtott találkozáson? azt hitelesen nem mondhatjuk meg, mert stenographunk nem volt jelen.

Bizonyosan magasztalta művészi tehetségeit, igérte magas pártfogását; s mivel hogy a világon semmi sincs ingyen, s a mint a herczeg bizonyos tekintetben ő excellentiáját nagy gonosztevőnek nyilvánítá, valószinűleg példálózott a pártfogásért járandó foglalóra.

Mire viszont Eveline, mint okos asszony, elébb «feketével fehérre» téve akart látni bizonyos vívmányokat, s eléhuzá fiókjából azt a bizonyos irást.

Arról a bizonyos irásról ő excellentiája valószinűleg azt hitte, hogy az az operaházhoz való kinevezési decretumért folyamodás, s lehető, hogy vidám mosolygással mondá: miszerint az annyi már, mintha alá volna irva.

Több, mint valószinű pedig, hogy a mint azután a kétfelé nyitott irásba belepillantott, azonnal a hivatalos ránczokba huzódott magas ábrázatja, levén abban nem szinházi históriáról, hanem a bondavölgyi vasut engedélyéről szó.

Hogy akkor azután mindjárt felkelt a szép asszony mellől ő excellentiája s minden szépelgési kedve megsavanyodván, elkezdett neki beszélni elháríthatlan akadályokról, nagy ellenzésről a birodalmi tanácsban, még nagyobb ellenállásról az urak házában, a hol Sondershain herczeg eget-földet megmozdít a bondavári vasut engedélyeztetése ellen; politikai feltételekről, a pénzpiacz nehézségeiről, az állam túlterheltetéséről, strategiai szempontokról, territorialis nehézségekről s több effélékről, a mik miatt lehetetlen, vagy legalább mostanában nem lehető a bondavári vasut engedélyezése állami kamatbiztosítás mellett.

S hogy azután nagy hamar vette a kalapját ő excellentiája s otthagyta a szép asszonyt, ez már tény.

S hogy midőn a lépcsőn végig haladt fanyar képpel, magában ilyesmit mondott: «Tudtam volna csak, hogy nem a szinésznő, hanem a bankár felesége akar velem beszélni, majd jöttem volna ide!» ez psychologice deducálható.

Az meg már épen historicum, hogy mikor a bérkocsiba beült, annak úgy becsapta az ajtaját, hogy az üvege kitörött.

Tibald herczeg palotájában ezalatt igazgató-tanácsi ülés volt. A harmadik részletfizetés elrendelése forgott szóban. A legkritikusabb műtét a közönség erszényén.

Erre kellett volna nagyon a bondavári vasut.

Kaulman mulhatlannak hitte, hogy egy hét alatt meglesz rá az engedély. A bondavölgyi deputatió nagyon jó sensatiót gerjesztett.

Azután van még egy hatalmas pártfogója a consortiumnak, a ki az excellentiáknál mindent kivihet, még a vasutat is.

Az elnök finom, nagyúri ábrázatja egy vonással sem árulta el, hogy ő ismeri ezt a bizonyos titkos pártfogót.

Kaulman fel sem tehette Evelineről azt az átkozott naivságot, hogy az a herczegnek, ki számára palotát tart, mindenkit bemondjon, a kit e palota kis kapúján az ő távollétében magához bebocsát.

Az ilyesmi unicum, ha megtörténik. S épen Kaulmanon történik meg.

Az ülés alatt egy levelet hoztak Kaulmannak.

Félix megismerte rajta Eveline irását.

Sietve bontotta fel azt.

S azután fanyagolva tette azt le az asztalra.

Olyan képet mutatott hozzá, mint a ki megitta az eczetet s el akarja titkolni.

– Mi az? – kérdezé Tibald herczeg, önhatalmilag elfoglalva az okmányt.

Az aláiratlan okirat volt az.

Kaulman mérgesen csapta a tollát a papirosra.

– A vasutunkat megint elvitte az ördög!

A herczeg mondá magában:

– Hanem az asszony megint megmenekült.

Aztán odahajolva Kaulmanhoz, s kezét vállára téve, sugá neki:

– Nem adják azt egy pár szép fekete szemért! Jó barátom!

Spitzhase volt a jegyző a bizottmányban.

E jelenet után kis papirszeletre valamit irt s azt Kaulmannak nyújtá.

Kaulman átolvasta azt s azután széttépte és vállat vont.

– Ezt bolond nélkül is tudom.

A mai bizottmányi ülés nagyon rossz kedvvel oszlott szét.

A bondavölgyi deputatió bohózatának szinpadi költsége kétezer forintba került s nem használt semmit.

Az utolsó eszközhöz kell folyamodni.

Csanta uram szentül el volt szánva, hogy a harmadik részletfizetés kiirásánál, de bizony nem fizet be többet. Veszik, a hogy veszik, ő minden részvényét a piaczra veti.

A kiirás napján azonban kap egy levelet Spitzhasetól, mely így szól:

«Uram!

«Holnap odamegy önhöz Kaulman úr, s minden részvényét átvenni kinálkozik 45 felülfizetéssel. Vigyázzon ön. Bizonyosan mondhatom önnek, hogy a kormány által már aláiratott a bondavölgyi vasut engedélye, mely a mint létrejön, a részvényeket újabb 20 percenttel egyszerre feljebb fogja szöktetni.»

Csanta uram most már úgy hitt Spitzhasenek, mint az oráculumnak.

Ha hitt neki, hát nem is csalódott.

A harmadik részletfizetés kiirása után, mikor a részvények egy kissé meggyökkentek, csak megjelenik ám nála Kaulman uraöcscse és kinálgat 45 felülfizetést a részvényeire.

Nem adta neki: állhatatos volt.

Inkább az utolsó hordó ezüstjét is kihengerítette pinczéjéből s vitte fel Bécsbe, semhogy egyetlen részvényétől megváljon.

Meg is volt a jutalma érte.

Harmadnapra a befizetés után olvasá a hirlapokban, mily nagyszerűen meg lett szavazva a bondavölgyi vasut a birodalmi tanácsban s az urak házában.

Ő legnagyobb excellentiája maga védelmezte az ügyet az alsó- és felsőházban s napnál fényesebben bebizonyította, hogy a bondavölgyi vasut állami kamatbiztosítását mind a politikai czélzatok, mind a pénzpiacz jelen kedvező hangulata, mind az állam nemzetgazdászati érdekei, mind a strategiai szempontok, mind a territorialis kedvezmények mindenekfölött ajánlják, s mind a két helyen keresztül ment az, alig észrevehető ellenállás mellett. Waldemár herczeg lármázott ellene, de senki sem hallgatott rá.

A bondavölgyi consortium számadásvizgáló küldöttsége pedig a legközelebbi vizsgálat alkalmával talált egy ilyen positiót a kiadásokban:

«Alapítási költségekre 40 ezer forint.»

«Mi az?» – kiáltának egyhangúlag.

Kaulman valamit sugott az elnök fülébe. Az azt tovább sugta. Arra a gallérja közé húzta mindenik a fejét, s azt mondta, hogy jól van.

A bondavári részvények a vasutengedély után felmentek 70-re a parin felül. Csanta uram punchot ivott örömében!

Eveline találkozott később a Treuman-szinház öltöző előcsarnokában az excellentiával.

Ő excellentiája idején látta érvényesíteni a tanusított protectiót az instans-fél előtt.

– Nos? kedves! Hát kivívtam a bondavári vasutat, úgy-e?

Eveline mélyen meghajtotta magát előtte. Épen a gerolsteini herczegnő jelmezében volt.

– Örök hálára lekötelezettje vagyok excellentiádnak. Legközelebb küldök érte negyvenezer csókot.

Miért, miért nem? ő excellentiája a negyvenezer szóért nagyon felütötte az orrát, s többet nem udvarolt a gerolsteini herczegnőnek. Hanem Eveline is bizonyos lehetett felőle, hogy akárhogy énekeljen ezután, az udvari operaházhoz decretumot kapni nem fog.

A BONDAVÖLGYI VASÚT COROLLARIUMAI.

A bondavölgyi vasut tehát épül. Waldemár herczeg meg van verve, vele együtt az egész contremine. Mert vannak emberek, a kiket a jó termés halat meg éhen.

A jockey-clubban találkozott Waldemár herczeg Tibald herczeggel s szembeállt vele.

«Te az én ellenségeimnek feje lettél. Te mindent elkövettél, hogy engemet letromfolj.

Én ajánlkoztam neked, hogy pénzügyeidet rendezem, a mik nagyon ziláltak: te azt a velem ellenséges lábon álló Kaulman-házra biztad.

Én unokaleányod kezét kértem, te ideigérted; akkor mindenféle ürügy alatt eltávolítottad Bécsből, s most hallom, hogy valami Salista nevű condottieri kapitánynyal jár jegyben, Pesten.

Nekem fogam volt egy szép menyecskére, azt te, csak hogy nekem ne jusson, a saját palotádba vitted s meghagytad neki, hogy akárkit mást, de engem soha el ne fogadjon.

Te odaadod az egyetlen adósságmentes ősi bondavári uradalmat egy szédelgő companiának, mely az én fejemre akar felmászni s magad elnökévé leszesz e társaságnak.

Te kimesterkéled, hogy állami kamatbiztosítással engedélyezzenek egy vasutat a te kőszén-társulatodnak, mely vasut két száztólit nem fog behozni.

Te magad sem tudod, hogy milyen magasra felmásztál.

Én téged sajnállak, mert mindig tiszteltelek.

De vigyázz rá, mert ha egyszer azt az ember-pyramist, a minek a hegyén állsz, megrughatom, te esel róla legnagyobbat!…»

Azzal otthagyta a herczeget.

Tibald herczeg a sok kellemetlen mondat közül csak azt fogta fel, hogy Angela Salista őrgrófot választotta férjül.

És neki még csak meg sem irta ezt. Idegentől kellett megtudnia.

A bondavári vasut tehát épül. A szép asszony két szép fekete gyémánt szemeire nincsen többé semmi szükség. El lehet már dobni.

Egy napon felkereste Eveline férjét a lakásán.

Az nagyon örült ennek a szerencsének.

– Uram! Én öntől valamit kérdezni jöttem. Tibald herczegen néhány nap óta valami szokatlan buskomorságot veszek észre. Nem tudja ön annak az okát?

– Nagyon tudom! Unokája, Angela grófnő, férjhez ment s veje, Salista őrgróf, birói felügyelet alá kéri venni a herczeget oktalan pazarlásai miatt.

– Ez oktalan pazarlások között bizonyosan én is szereplek?

– Önnek éles esze van, Eveline!

– Ennek én véget akarok vetni! A herczegnek még ma megmondom, hogy elhagyom a palotáját. Azért örökké háladatos leszek iránta. Ő nekem jóltevőm volt. Ön is az volt, uram. Önt kellett volna első helyen említenem. Önök engem taníttattak, kiműveltettek. Önöknek köszönöm, hogy érek valamit, még akkor is, ha minden gyémántot leszedek magamról; s tudok kenyeret keresni. Leszek művésznő szakmából. Hanem Bécset el akarom hagyni. Itt nincs kedvem maradni többé.

– Azt jól teszi ön, Eveline. Lássa mennyire rokonszenveznek szellemeink. Én épen azt akartam önnek tanácsolni, a mit ön most elmondott. Hagyja el ön Bécset s menjen a szinpadra, érvényesítse világra szóló tehetségeit. Én minden kötelességet teljesíteni fogok, a mivel önnek, mint férj, tartozom. Én elkisérem önt Párisba. Átköltözöm ottani házamba s ott etablirozom magamat, hogy önnek segélyére lehessek. Ott szerencsét fog ön csinálni. És azután mindenkor igen jó barátok maradunk.

Eveline, daczára annak, hogy olyan nagyon jól kiismerte ezt az embert, elég gyenge volt elérzékenyülni s azt hinni, hogy mégis igazságtalan lehetett iránta.

Ez mégis sok áldozat, a mit ő érte tesz. Hogy a kedvéért átteszi az üzletét Párisba.

Tudta volna csak, hogy ezt épen azért teszi, hogy egy napon azt mondhassa neki:

«Madame! ön holnaptól kezdve megint mademoiselle!» Így rendelik azt a franczia törvények, a mik nem ismernek, csak polgári házasságot.»

A fekete gyémántok megtették a szolgálatukat, a fekete gyémántok mehetnek vissza, a honnan jöttek!

És azután a nagy egyházi kölcsön megkötése végett is át kellett települnie Kaulmannak a párisi házába, mert azzal főleg a franczia és belga pénzvilágra kellett számítania.

A bondavölgyi vasut tehát épül. És Sámuel apát fellegvárai is magasulnak.

Ez a vasut neki is ut a magasra.

A Kaulman-czég világhirűvé emelkedett e siker által.

Most már világra szóló vállalatba is merészkedhetik. Fejedelmi rangja van már a pénzpiaczon.

A börzebárók közül a börzeherczegek közé emelkedett. Ha kölcsöne sikerül, a neve börzekirály.

Sámuel apát neve pedig kezd glóriától körülövezve lenni.

Fenn a kormányférfiak azt látják, hogy e hatalmas népszónok erős fegyver lehet a kezükben, ki elvágja majd a népet az úrtól s a tömeget az értő fejek nélkül behozza az álmodozott összbirodalomba.

Lenn a nép úgy bámulja őt, mint magas jóltevőjét, kinek szavai hatalmasak. Tanúbizonyság rá az épülő bondavölgyi vasut. Mind a tizenkét halina-zeke azt hiszi, hogy azt a vasutat ő hozta szűrujjában haza.

A magyar klérus keletkező lument lát benne.

Rómában a szentszéknek küldött segélyeiért magasztalják. Ha püspökké ki lesz nevezve, ő lesz az első magyar prælatus, ki a bécsi urak házában helyet foglal.

A miniszter bámulni fog, midőn a magyarországi egyházi javak secularisatiójáról való tervét keresztezve találandja egy szent kölcsön terve által ugyanezen javakra, a római állam felemelése czéljából.

De hozsánnával fogadja azt majd a franczia és belga katholikus pénzvilág; hozsánnával a római curia; s megmentője nevét aranytáblára fogja irni a szentszék.

És a mellett még Magyarországon is úgy fog az feltűnni, mint megmentése az egyházi vagyonnak, mert a hypothecát a kormány nem veheti el soha.

Azután…

A primás öreg ember, a pápa még öregebb.

Minden kerék rendben van, már a gép megindulhat.

Mikor az első megkoszorúzott gőzmozdony végigfütyül a bondavölgyi vas-síneken, Sámuel apát elmondhatja:

«Ez az ut Rómába vezet!»

A bondavölgyi vasut tehát épül. Berend Iván saját telepe tönkre jutását jósolhatja magának abban.

Ez országos vasut által az egyleti tárna terményei a világpiaczra juthatnak s most már nemcsak az ő csekélységével, de a porosz kőszénnel s az angol vassal fognak versenyezni. Ő már számba sem jön többé. Az óriás a világot lépi hét mértföldes csizmáival.

S a mennyi előnyére van a vasut az egyleti tárnának, ép annyi hátrányára van az ő telepének.

Mert a vasutvonalt nem azon a völgyön vitték végig, a melyben az ő tárnája feküdt s a mi legolcsóbb és legtermészetesebb vonal lett volna, hanem inkább hegyet törtek, alagutat fúrtak, hogy őt kikerüljék s az egyleti tárna előtt vihessék el az utat, s ennélfogva Ivánnak félnapi kerülőt kell tennie, hogy a tárnájából a vasutig jusson, mert a részvényes társulat a bondavári uradalom határán át versenytársának az indóházig egyenes utat nem nyit, és így, mire az állomásra szállította terményét, már öt-hat százalékkal többen van az neki, mint a részvényes tárnának.

Tehát rá nézve az egy eldöntő csapás.

Azonközben az év vége is közeleg. A tárnamunkásoknak az igért osztalékot ki kellene fizetni, de sem szénnek, sem vasnak nincs többé kelete. A tulsó társaság olcsóságával minden vevőt elfog.

Azt a mesterséget ugyan Iván is tudta, hogy a kinek heverő pénze van, az mondhatja azt, mikor legjobban veszt is, hogy nyer. Ezt úgy hivják műnyelven, hogy: «a saját zsebébe hazudni.»

(Pedig rendesen a «más zsebe» bánja azt meg!)

Neki pedig van heverő tőkéje, mert jó gazda volt. Félretett pénze megy pár százezer forintra s azzal, ha folyvást veszteni fog is, tíz évig kiállhatja a versenyt magával azzal a nagy óriással.

Csak hogy az óriásoknak még hozzá az ujjaik is nagyon ügyesek.

Még az apró mesterfogásoktól sem tartózkodnak.

Mikor a bondavölgyi vasut számára szolgáltatandó sinekre pályázat lett kihirdetve, Iván gondolta magában: «No, most teszek egy tréfát. A részvénytársulat, tudtom és számításom szerint, hat száztólival olcsóbbért adja a közönségnek a vasat, mint a mibe saját magának kerül. Most én adok be a vasuti vállalkozóknak egy ajánlatot, melyben tíz százalékkal olcsóbbért vállalom el a sinek szállítását, mint a mibe kerül. Vesztek rajta ötvenezer forintot, de elveszem a szomszédnak a kedvét vele az oktalan árleveréstől.»

Ártatlan ember!

Ilyen a tudós ember, a ki még azt képzeli, hogy azért van a pecsét a levélen, hogy azt, a mi benne van, titokban tartsa s még arról álmodozik, hogy mikor a sok beküldött ajánlattevő levelet felbontják, hát akkor mindjárt, a melyik legelőnyösebb ajánlatot tett, annak átadják a vállalkozást.

Dehogy úgy van!

Azt előre elhatározzák, hogy ki kapja meg a vállalatot.

Mikor azután felbontják az ajánlatokat s kiderül, hogy a pártfogoltnál még olcsóbb áron is vállalkozott valaki, akkor azt mondták a pártfogoltnak: «Itt a toll, itt a papir, írj gyorsan más levelet s tégy még fél perczenttel olcsóbb ajánlatot.»

Ez köztudomású dolog, csak az olyan emberek nem tudják, mint Iván, a kik mindig petrefactumokat, meg csillagokat vizsgálnak.

A vasuthoz való sinek szállítását a részvényes társulat kapta meg, még ¼ rész száztólival olcsóbb árak mellett az Iván által ajánlottaknál.

Hanem azért Ivánt még most sem hagyta el a szívóssága. A kétszerkettő még most is mindig négy. S a kik az ellen vétenek, azoknak vagy előbb, vagy utóbb, de el kell pusztulniok.

Iván csak azért is folyvást vasúti sineket készíttetett kohójában s rakatta őket halomra félszerei alá. Majd eljön azokra is a vásár!

A bondavári vasut tehát épül.

Csanta uram árulja a házait X.-ben. Az egész házsor eladó.

Azt mondja, hogy felmegy Bécsbe és lesz «Ausschuss!» Nagy fizetés jár vele ingyen.

Minden pénzét papirossá teszi. Nincs mai világban olyan szántóföld, olyan bánya, olyan marha, olyan ház, mint a papiros. Nem kell neki se béres, se trágya, se széna, se zab, se tűzkármentesítés! Hát még az olyan papiros, a mitől nem hogy az államnak fizetne valaki adót, de még az állam pótolja ki, ha a szegény tőzsér nem kapott utána elég jövedelmet.

Azért az egész házsor eladó. Csak az a szerencséje, hogy X.-ben olyan kevés a pénz, hogy az egész város nem volna képes megvenni egy egész utczát.

A bondavölgyi vasut tehát épül. Az egész vonalon folyik a nagy munka. Egy hosszú, végtelen hangyaboly dolgozik, fárad, talyigázik napestig. Földet vágnak, sziklát repesztenek, hegyet fúrnak, töltést emelnek, czölöpöket vernek, köveket faragnak mértföldnyi és mértföldnyi vonalokon végig.

A bondavári tárna sötét szádában egy férfi áll, mozdulatlanul bámulva a munkát. Komor, fenyegető tekintete oda van fagyva e mozgó képhez.

Ez az alak Szaffrán Péter.

Kezében egy nagy darab kőszenet tart.

S midőn a zajos tájról a csendes halottnövényre visszatekint, azt látszanak mondani szikrázó szemei:

«És mind ennek a dicsőségnek, ennek a gazdagságnak, ennek a hatalomnak Te vagy az alapja, Te vagy a kútfeje, Te vagy az éltető ereje? Te!»

S odavágta a kezében tartott kőszenet a falhoz.

A SZEGÉNY JÓ HERCZEG.

– Ön azt üzente nekem, hogy valamit akar velem közölni? kérdezé Tibald herczeg, midőn ama napon, hogy Eveline férjével beszélt, a szép asszony levelére megjelent nála.

– Én el akarok menni Bécsből.

– Ah! Ez igazán meglepő. És hova?

– Ki a világba. A férjem Párisba költözik s én alkalmasint vele megyek.

A herczeg figyelmesen tekinte a hölgy arczába.

– Megunta ön már mellettem az életet?

– Hiába tagadnám. Én itten rabnő vagyok. Czifra fogságban élek. S még azt sem tudom, hogy mi az élet?

– Nekem adott szavát sajnálja ön? Én feloldom önt az alól. Maradjon itt.

– Arra megint büszke vagyok, hogy valaki iránt hálátlan legyek, a kinek jótéteményeit élvezem. Nekem elég tudnom, hogy ebben a palotában ön az úr, az engem önnek rabjává tesz. Én nem akarom, hogy valaki jót tegyen velem többé.

– Ön művésznő akar lenni?

– Az «is».

Eveline szándékosan hangsúlyozta az utolsó szót.

– Becsvágyból?

– Nem. Akkor szorgalmasabb volnék a tanulásban. Élvezni akarom a szabad életet. Láncz nélkül akarok már egyszer járni a világban.

– Az sikamlós út a szép hölgyekre nézve.

– Nem esnek el rajta oly nagyon, hogy fel ne emeltessenek.

– Ki mondta ezt önnek?

– Látom.

– Tehát csak tőlem akar ön szabadulni?

– Igen, igen, igen! ismétlé háromszor is türelmetlenül Eveline.

– Akkor legjobban teszem, ha mentől hamarább megszabadítom önt kellemetlen társaságomtól, szólt a herczeg, kalapját véve s finom ironiával tevé hozzá: megbocsásson asszonyom az unalmas órákért, a miket önnek egyszer-másszor okoztam.

Eveline daczosan vállat fordított az eltávozónak, s türelmetlenül dobbantott lábával.

A herczeg az előszobában vette észre, hogy sétapálczáját nem hagyta odakinn, hanem bevitte magával s ott felejtette. Kedves pálczája volt. Azt is Evelinetől kapta egyszer újévi ajándokul. Nem akarta otthagyni nála.

Visszament érte.

A mint azon szoba ajtajában megjelent, a hol Evelinét hagyta, meglepetve állt meg.

A hölgy háttal volt fordulva az ajtónak.

És azt a pálczát, melyet a herczeg keresett, két kezében tartva, hevesen szorítá ajkaihoz kétszer-háromszor, és zokogott.

A herczeg visszavonult, mint jött, észrevétlenül.

Értett mindent.

A hölgy összeveszett vele, hogy könnyűvé tegye neki a válást s alacsony érzelmeket szinlelt, hogy elfeledtesse magát.

De miért teszi ezt?

Másnap azt is megtudta a herczeg.

Eveline lakosztályának kulcsait hozta el a komornyik. A hölgy a kora reggeli vonattal elutazott.

A herczeg felsietett Eveline szállására s ott azután megtudta, hogy miért hagyta el őt ez az asszony?

Mindent, a mit csak ajándékba kapott a herczegtől, otthagyott. Ékszereit, ezüstjét, csipkéit.

Semmit sem vitt el magával.

A herczeg megértette, miért hagyta el őt?

Még sétabotját is ott találta az asztalon, s csak később vette észre, hogy a hol a pálcza elefántcsont fogantyúja az arany karikát éri, oda egy vékony hajszál van a nyilásra csavarva, egy szál abból a hosszú selyem hajból, mely főtől sarkig ért le.

Milyen ereje volt ennek az egy szál hajnak!

Eveline elébb érkezett meg Párisba, mint Kaulman.

Abban egyeztek meg, hogy a míg Kaulman elrendezteti Eveline szállását, hotelben fog lakni.

Pár hét mulva azután felkeresé a hotelben a hölgyet Félix úr s mondá neki:

– Kész a szállása önnek, ha tetszik, odavihetem.

Eveline kocsiba ült Félixszel s el hagyta magát új szállására vitetni.

Az a világváros egyik legdíszesebb részében volt, a Boulevard Sebastopolon, az első emeleten.

Mikor szállásába belépett Eveline, nagyot dobbant a szíve.

Ugyanaz a meggyszin szőnyeges szoba, utána a vadgalambszin selyemmel diszített, a fekete márvány kandallóval, és végül ugyanaz a rococo-faragványos kabinet a kerek porczellánfestményekkel, az egyik ablak a téli kertre nyiló, a minő volt a bécsi. Azok a képek, azok az ezüstneműek, az a ruhatár, azok az ékszer-ládikók, minden, az utolsó, az asztalon feledett keztyűig, a mit Bécsben elhagyott.

«Szegény jó herczeg!» sóhajta magában a delnő, ölébe csüggesztve összetett kezeit s szemeit elhomályosítá a köny.

És Félix úrnak elég phlegmája volt azt kérdezni tőle e pillanatban:

– Nos, hát jól rendeztem be a szállásodat?

… Szegény jó herczeg!

És ezt bizony sokszor elsóhajtotta még Eveline. Mert attól elkezdve, hogy Páris legkitünőbb operaházához rögtön szerződtették, a legelső, lábaihoz dobott koszorúig, mindent, de mindent Tibald nagyapó kezei intéztek ott is, ki le nem vette azokat róla többé, attól a szótól, a melylyel azt mondta neki «leányom».

DIES IRÆ!

Egy borongós őszi napon Iván a hámorától jött vissza gyalog a tárnájához. S útközben elgondolkozott magában.

«Czudar világ biz ez.»

Nem a bölcseké a kenyér, nem az erőseké a diadal.

Épen úgy, mint bölcs Salamon korában.

Minden hátrafelé megy.

Egyik rossz év a másikat követi.

A természet is mostoha az ember iránt.

A nép éhezik és kenyeret koldul.

S azután mikor kapott, elfelejti azt, a ki adta.

A tudatlanság legnagyobb ellenségünk.

Nagy úri birtokok elpusztulnak, a nélkül, hogy birtokosaik valaha egy följegyzésre méltó jó tettet hagytak volna az országon, a nemzeten, a közügyön. Minden terhe a jelennek és jövőnek egy szűk számú, kizsarolt osztályon fekszik.

Sem a nagy úr, sem a köznép nem található otthon.

Ime már ez a zsíros czondra arról tanácskozik a malom alatt, hogy kit válaszszon küldöttének a Reichsrathba?

S Szaffrán Peti, mióta Bécsből hazajött, szóba sem áll a régi ismerőseivel: úgy megnövelték a taréját.

A bolondoké a világ.

Merni sem tud már senki.

Csak sóhajtozik a bús honfi, csak énekli a «Szózat»-ot, csak búsul a pohár mellett, csak fenyegetőzik; de merni nem tud többé.

Elveszett minden erő. Nincs egyetlen férfi az országban.

Hát asszony van? Igen is, nőnemű emberek.

Ott az egyik. A ki oda veti magát annak az embernek, a ki őt rágalmazta, csak azért, hogy magas megvetését kifejezhesse ezzel a lenézett nyomorult irányában, a ki őt védelmezte.

Hát a másik?

A herczegek kegyencze, az egész világ csalogatója.

Az urnőtől a parasztleányig nincsen semmi; mind a kettő szívtelenség.

S a föld alatt sincs jobb világ. A tárnában napok óta viheder jár. Olyan sürűen jön a könlég, hogy nem lehet benne dolgozni.

Bárcsak a fejére szakadna egyszer az egész, mikor odalenn van!

A fekete tájképhez való gondolatok.

A mint Iván a hámortól levezető úton a szélső munkásházak előtt elhaladt, a legutolsónak az ajtaján egy munkást látott kibotorkázni. Az az ajtó egy pálinkás-bolt ajtaja.

A munkás háttal volt neki fordulva, nem ismerhetett rá. Látszott, hogy erőlteti az egyenes járást, hogy léptei ne ingadozzanak.

«Ki lehet az, a ki ilyen korán reggel már tántorogva jön ki a korcsmából?» gondolá Iván, s meg akarva tudni, melyik munkása lehet az? utána sietett, hogy szemközt láthassa.

Mikor utolérte, bámúlva ismert rá. Ez Szaffrán Péter.

Ivánnak felötlött ez a dolog. Emlékezett rá, hogy Szaffrán felfogadta Evila eltünésének napján, hogy soha több pálinkát inni nem fog.

Azt is tudta, hogy Szaffrán megtartá fogadását.

De arra is emlékezett, hogy ugyanakkor olyasmit is ejtett ki, hogy még egyszer fog pálinkát inni s valami rejtélyes fenyegetést is kötött e mondatához.

Hát hadd igyék. Az ő dolga.

De minek jön ide, Iván telepére, pálinkát inni? Nem kap eleget a saját gyártelepe butikjaiban?

Hát ha neki ez tetszik.

Iván üdvözlé a férfit.

– Jó reggelt, Péter!

Az üdvözlött nem fogadta a köszöntést, hanem a helyett merőn, vadul a szemébe bámult, mint egy veszni készülő kutya, mely embert nem ismer többé. Ajkait összeszorítá és orrczimpái széttágultak; a sipka le volt szemöldére húzva.

Iván meg akart tőle valamit tudni.

– Jár-e a ti tárnáitokban is a viheder? kérdezé tőle.

A megszólított erre sem felelt semmit, hanem feltolta a sipkáját homlokáról s szemeit kerekre felnyitva, odahajolt hozzá egészen közel, s akkor némán szétnyitva száját, rá lehellt a kérdezőre. S azzal semmit sem szólva, elfordult tőle és ment tovább a részvénytárna felé vivő úton.

Ivánnak valami borzadály futott végig egész testén, mikor ez a rálehelt pálinkaillat érte arczát. Ez különben sem kellemetes szag.

Utána nézett, egy helyben állva, a távozónak, ki, a mint húsz lépésnyi távolban volt Ivántól, ott még egyszer visszafordítá fejét, hogy ugyanazt a fenyegető, veszésnek indult arczot megmutassa neki; ajkait felhúzta, mint a fenyegető eb, hogy ritka fehér fogsora s széles vörös ínye kilátszott azok közül.

Ez arcz láttára Iván zsebébe nyult s egy perczre az a gondolat villant át lelkén, a mint revolverének agya kezébe akadt, hogy ha ő most ezt az embert úgy főbe lőné, hogy rögtön hanyatt essék, valami Istennek tetsző jó dolgot követne el vele. Iván egy idő óta revolverrel volt kénytelen járni, mert a szomszéd tárna munkásai azzal fenyegették, hogy egyszer, mikor magányosan jár, belelökik valamelyik szénüregbe, ha másként el nem tudják pusztítani; s a durva, felbőszített, idegen elemekkel összekevert hadtól minden kitelik.

Hanem azután csak hagyta menni Szaffrán Pétert. Ő is megfordult s ment a tárnája felé, a légszivattyú-gépet megvizsgálni.

A tárnában három hetedrész volt az arány a könlég és a levegő között. Annálfogva Iván megtiltotta e napra a földalatti munkálatot, előbb ki kell szivattyúzni a vészterhes gázokat.

A munkásokat mind a külső szén eltakarításához rendelte, a tárnánál nem maradtak mások, mint a kiknek a szivattyú-kemenczék körül volt dolguk.

Iván maga egész késő estig ott volt felügyelni.

Este hazabocsátotta munkásait: éjjeli munka ma nem lesz.

Maga is jókor házikójába vonult.

Csunya, ködös, borongós idő volt, s az ragad az ember kedélyére. Az ember együtt szenved a természettel.

Ha az ég melancholicus, az ember is az. Hát még mikor a föld is betegeskedik. Ez itt alattunk már napok óta lázban van. A kőszén halálos gázokat izzad s büzhödt lélekzetével megmérgezi a levegőt: féregtől, penésztől hull le minden gyümölcs, üszög lepi meg a gabonát, s métely pusztít az állatok közt. Az ember maga is gornyadozik.

Iván egész nap érezte azt a névtelen borzadályt, mely egyszer-egyszer végigfutotta testét.

Kellemetlen világ!

Mikor magára maradt puszta lakában, még jobban elővette ez a fagyos érzés. Lúdbőrzött minden tagja. Nyugtalan volt.

Kedvetlen volt minden gondolatja, akárhová fordította. Ha saját anyagi viszonyaira gondolt, ha hazája ügyeire, ha jó barátokra, ha szép asszonyokra, egyik nagyobb undort keltett, mint a másik.

A tudomány sem vigasztalá. A vak tapogatózása az a sötétben.

A munka nem ízlett. Ez pedig a legrosszabb kórjel.

Még ha étel, ital nem esik jól, ha az álom nem kell, ha a szép nő szava nem melegít: hagyján; de mikor már a munka nem izlik, az már nagy nyavalya.

Nem kellett testének, lelkének, se álom, se ébrenlét.

Lefeküdt, csak azért, hogy feküdjék. Lehunyta a szemeit, csak azért, hogy ne nézzen velük.

S azután a lehunyt szemek előtt megnépesült a világ. Eszébe jutott mindenféle a multból.

Emlékező undorral – mert az undornak van legjobb emlékezete – gondolt Szaffrán Péter pálinkaszagú lehelletére, s ez az undor visszavezette az egykor mondott szavaihoz a munkásnak:

«Nem iszom több pálinkát ez életben soha. De még egyszer iszom. A mikor megérzi ön rajtam, hogy pálinkát ittam, vagy meglát a korcsmából kijönni, az nap maradjon otthon a házában; mert azon a napon nem tudhatja senki, miért? mi módon? és mi által hal meg?»

De hát mi bajom nekem a te részegségeddel? Te aludjál otthon, én is alszom itthon.

Hanem a kisértet sehogy sem akart otthon aludni. Minden módon azt akarta, hogy Ivánnal egy ágyon aludjék.

A mint Iván kissé elszenderedett, már érezte azt a kellemetlen bűzt az arczán s látta lehunyt szemein át amannak feléje hajló arczát, a mint vérben forgó szemeit rámereszti s felhúzott ajkai, összeszorított fogai közül rálehel.

Úgy erőlködött őt ledobni magáról.

Egyszerre, mintha az itéletnapi rombolás szava dördülne meg, egy rettentő pukkanás ébreszté fel Ivánt előálmából.

Olyan jól felébreszté, hogy ágyából is kidobta: a földön szedte fel magát.

Az első gondolatja ez volt: «a zuhatar szétzúzta a tárnámat!»

Még csak ez a csapás kellene a fejére, hogy semmivé legyen téve!

Kirohant az ajtón a szabadba.

Künn koromsötét éj volt és siket csendesség, minő a fülzúgás siketsége.

Azt sem tudta, merre forduljon? Kiáltson-e? Kinek kiáltson? Van-e még élő lény ebben a völgyben? Meghalt-e és eltemetve minden? Vagy él, de meg van némulva minden ember, miként ő maga?

Mi volt ez? Honnan jött ez a dördület, mely után még most is reszket a föld, még most is zúg a levegő?

A következő percz feleletet hozott.

A szurok-sötét éjszakában egyszerre vakító lángoszlop emelkedik ki a részvénytárna épületei közül, s pillanat mulva egy még nagyobb robbanás hangzik az előbbinél, melytől a házak minden ablaka bezúzva csörömpöl össze s a megrázott kémények hullanak alá a tetőkre; míg az iszonyú légnyomás Ivánt ajtajához visszataszítja.

S az alvilági fénynél ott látja Iván saját tárnája előtt munkásait térden állani, az iszonyat, a rémület kifejezéseivel tűzvilágította arczaikon. A közeli házak küszöbein nők, gyermekek alakjai; a rémület első rohamától mozdulatlanná téve.

Az egész völgy egy beomlott vulkán kráteréhez hasonlít. Gomorrához, midőn a holt tenger alá a tűzesőben elsülyed.

A rettenetes láng felcsap a felhők magaslatáig s mennydörögni tanítja az egeket, a milyen mennydörgést zivatar utánozni nem fog soha.

S két percz mulva vége van a lángnak; az egész táj ismét pokolsötét lesz, csak a részvénytárna fölött terjeng még valami vékony fehér felhő.

– A szomszéd tárna felrobbant! kiáltá a kétségbeesés ordításával Iván, mintha nem hinné, hogy a pokolbeli csattanás ugyis felébresztett mindenkit, a kit halva nem hagyott. Segítségre emberek!

Nem jutott most már eszébe, hogy «czudar a világ», hogy «ellenségei az emberek», csak azt tudta, hogy egy írtóztató, szavakkal ki nem fejezhető szerencsétlenség történt a föld alatt, akárkié legyen az a föld.

– Segítségre, emberek! ordítá még egyszer s a lármaharanghoz rohant és elkezdte azt rángatni teljes erejéből.

Percz mulva jöttek minden oldalról felriadt munkásai, mindenik azzal a kiáltással: «A szomszéd tárna felrobbant!» mintha volna valaki, a ki azt nem tudná.

Azután egy hosszu néma percz következett. A tárnamunkások, lámpáikkal kezeikben, körűlfogták Ivánt s kérdően néztek arczára, mit fog mondani?

– Meg kell őket mentenünk! ez volt Iván első szava hozzájuk.

Oh! be eltalálta mindannyinak gondolatját.

Azokat, a kik a föld alá temetve vannak (talán még élnek?) meg kell menteni azoknak, kik az Isten ege alatt maradtak. Nincs itt most ellenség, csak ember és ember.

– Gyorsan elő kell hozni a légszivattyut, a merítő vedreket! osztá ki a parancsokat Iván. Minden ember lássa el magát szájtakaróval. Vegyétek a faltörő szereket, hozzatok kötelet, lábtót és a kautsuk-tömlőket. Ne maradjon itt más, csak az asszonyok. Előre!

Ő maga egy nagy feszítő vasrudat kapott vállára s alig véve magára valami rossz öltönyt, sietett munkásainak utat törni a részvénytárna felé.

Az új birtokosok erősen körülpalánkolták birtokukat, hogy Iván szekerei ne járhassanak rajta keresztül.

A kapukon nagy betükkel volt hirdetve: «Ezen kapun engedély nélkül bemenni szigoruan tiltatik!»

Nagyon jártak most az engedély után!

A mint a kapu be volt zárva, Iván nekifeszíté a vasrudat, egyet recscsentek a pántok s a kapu feltárult.

Az emberek nem várták, míg a lovakat befogják a gépek szekereibe, maguk fogóztak azokba s tizen tolták, huzták azokat úton út nélkül, kémény irányában, merre közelebb volt.

Mint egy futó lidércztábor, olyan volt végigvonulásuk az éjszakában, a mint mindegyiknek övébe volt akasztva a lámpája.

Nem sokára lett számukra kivilágítás. A részvénytárna melletti vashámor egyik boltozata beomlott az erős rázkódástól s az izzó kohók tűzfénye egyszerre végigvöröslött a tájon.

A munkások szétszaladtak mellőle; folyhatott az olvadt vas, merre akart.

Egy rémületes kép bontakozott ki a tárnához érkezők előtt e tűzvilágítás mellett.

Az akna fölötti gömbölyü szivattyu-kemenczék nem voltak sehol, tégláikkal ezer ölnyire terítve a mező.

Az emelőgép, mely öntöttvasból volt, felfordítva feküdt, messze előbbi helyétől s a toronyszerü épületnek csak egy fala állt, arról csüggtek alá a kiszakított vaspántok. S a közel fekvő nagy épületek tetőiről lehántva minden cserép.

A tárna északi torkolata pedig be volt omolva. A pompás faragott kövekből épült portale, mintha egy elhagyott kőbánya torkolata lett volna, egymáson hevert.

Kövek, gerendák, vasrudak, szén és terméskő csodamódon összekeverve, mintha egy vulcán köpte volna oda.

És az a rettenetes sírás!

Száz meg száz asszony és gyermek. Talán ugyanannyi özvegy és árva?

A férjek, az apák ott a lábaik alatt vannak eltemetve. És ők nem tudnak rajtuk segíteni.

Egy pár férfi, inkább oktalanságból, mint bátorságból, megkisérlé egymásután behatolni az összeomlott tárna-szádába.

A kitóduló gáz leütötte őket lábaikról, társaik nagy életveszélylyel vonszolják ki őket most épen csáklyákkal, horgos kötelekkel.

Egy már oda van kifektetve a gyepre. Kezeiket tördelő tehetetlen asszonyok állják körül.

Iván, a mint odaérkezett, azonnal elkezdett intézkedni.

– Nem kell a tárna-szádához közelíteni oktalanul! Várjon mindenki, míg visszajövök!

Az igazgatósági épületbe sietett. Nem jutott eszébe, hogy fogadást tett, soha nem beszélni többé Raunéval.

Hanem Raunét nem találta otthon. Az épen a szomszéd városban volt: ott a vasuti vállalkozók adtak banquettet a nagy alagut elkészülésének örömére. Neki ott kellett lenni.

Csupán a másodmérnököt találta helyben. Az szemközt jött rá.

Átkozott phlegmatikus ember volt.

Azzal vigasztalta magát, hogy megtörténik ez külföldön is. Az ilyen catastrophákat már ott számításba sem veszik.

– Ujra kell építeni a portálékat, ujra felpóczkolni a tárna-sikátorokat s talán másutt kezdeni a turzást. Ez sok pénzbe fog kerülni. Voilà tout!

– Hány ember dolgozott odalenn? kérdezé tőle Iván.

– Most csak valami százötven.

– Csak? Hát azokkal, mit gondol ön, mi lesz?

– Hja! biz azokat nehéz lesz megszabadítani, mert épen most dolgoztak azon az átjáraton, mely az északi tárnát a keleti tárnával összeköti, hogy a ventilatió tökéletesítve legyen.

– És így más bejárat nincs a tárnába, csak a melyik összeomlott?

– De a keleti tárna is összeomlott! Annak a lángja volt az, a mi az aknán kicsapott. Látta ön?

– Megfoghatatlan volt előttem, hogyan jöhetett több percznyi időköz után az utóbbi robbanás az előbbi után?

– Annak igen természetes magyarázata van. Az áttörendő aknafal már olyan vékony volt, hogy azt az északi tárna robbanása bedönthette. Akkor kétségtelenül nem a lángtól, mert ez már ellobbant, hanem az erős légnyomástól (az is hőséget fejt ki) gyulladt meg a keleti tárnában a gáz, s minthogy az omló szén felé nem törhetett ki, az akna torkán lövellt fel. Ez olyan, mint mikor a puska csövébe homok megy s a lőpor inkább a puskacsövet szakítja szét, semhogy a homokot taszítaná ki.

Ezt olyan hidegvérrel magyarázta meg a mérnök Ivánnak, mint a kit ebből az egész affaireből semmi sem illet egyéb, mint hogy már most egészen új portale-mintákat kell majd neki rajzolni.

– Hogy az eltemetett munkásokat megszabadíthassuk, legelőbb a gázt kellene az üreg torkából kiszivattyuzni, hogy a romok elhordásához lehessen kezdeni. Hol az önök szivattyugépe?

– Ott van ni! szólt a mérnök a levegőbe mutatva, ha még le nem esett.

– S hordozható szivattyujok nincs!

– Annak szükségét nem látta be senki.

– Jó! Itt az enyém. Alkalmazzuk azt.

– Csak azt szeretném tudni, hogyan? Ha rézcsöve van a szivattyunak, az a zegzugos romok közé be nem tolható, ha kautsuk-tömlője van, az elhajlik.

– Azt embernek kell oda bevinni.

– Embernek? szólt a mérnök, ajkaival prüszkölve. Nézzen ön oda. Most huzzák ki a harmadik embert halottan, a ki bolond fejjel a romok közé rohant.

– No, még azok sem haltak meg. Majd életre hozzuk őket.

– De azért nem hiszem, hogy ön ma estig valakit találjon, a ki a tömlő végét bevigye ötven lépésnyire a romok közé.

– Már találtam is! Majd megteszem magam.

A mérnök vállat vont. Nem tartóztatta.

Iván visszament embereihez, kik azalatt munkához rendezkedtek. Félrehívta a legvénebb tárnamunkást.

– Pálom! Valakinek be kell menni a tárnatorokba a légszivattyu tömlőjével.

– Jó! Huzunk sorsot!

– Nem huzunk sorsot. Én magam megyek. Ti mind családapák vagytok. Feleségetek, gyermekeitek otthon; nekem senkim. Mennyi ideig tartja ki az ember lélekzetvétel nélkül a tárnában a gáz között?

– Míg az ér százat üt.

– Jól van! Adjátok ide a tömlőt. Kössetek egy kötelet a derekamra s ereszszétek azt könnyen utánam. Ha a tömlőt nem huzom többé magam után, akkor vonjátok vissza csendesen a kötelet; de csendesen, hogy ha eltaláltam esni, a fejemet össze ne zuzzátok a heves visszarántással.

Iván ezalatt leoldotta derekáról a gyapotövet s belemártotta azt egy veder boreczetbe s azután kicsavarva, körülkötötte vele az arczát, hogy szája és orra el volt takarva vele.

Azután hóna alá igazította a kötél hevederét, vállára vette a tömlő végét s megindult a romok közé.

A vén munkás utána dörmögte:

– Számláld a perczeket, uram! Ötven oda, ötven vissza.

Iván eltünt az omladékok között.

A munkások levették kalapjaikat s kezeiket összekulcsolák.

A vén munkás jobbjával bal keze csuklóját fogva, számlálta az érütéseket.

Már túl volt az ötvenen, a tömlő még folyvást huzódott odább.

Már a hatvan, már a hetven járta, a tömlő még egyre huzódott. Iván még egyre beljebb nyomult a halálos légbe.

A vén munkás homlokáról a hideg verejték csorgott alá.

Már nyolczvan, már kilenczven, már száz percz!

Soha sem fogjuk őt látni többé.

Ekkor megállt a tömlő.

Most a kötelet kezdték vontatni.

Az lankadt volt. Nem huzott terhet. Ő jön visszafelé.

Még mindig jön, még mindig lankadt a kötél. Most egyszerre megfeszül. Vigyázva huzzad! Ujra lankad a kötél. A vén munkás a százhatvanadik perczet számlálja. Akkor kapaszkodik ki Iván a tárna-szádából, a boltozat leesett zárkövére támaszkodva, de már azt átlépni nincs ereje; s a mint egyszerre odarohannak hozzá, szédülten bukik munkásainak karjai közé. Arcza sápadt, mint a ki halállal küzd.

– Nincs semmi baj! rebegi magához térve, a mint arczát a friss lég éri, a mint homlokát eczettel megdörzsölik. Ah! odabenn rettenetes lég van. Mit kell kiállani azoknak, a kik odabenn rekedtek!

És nem az jutott neki eszébe, hogy: «Itt vagytok most nyomorultak, kik hálátlanul elhagytatok, kik vesztemre összeesküdtetek, kik híveimet üldöztétek, kik utánam árulkodtatok, kik orozva elölni akartatok, kik követségbe jártatok, követet küldeni készültetek tulajdon szülőföldetek ellenségeihez! Itt vagytok most a bosszuálló anyaföld sötétségébe eltemetve!» Hanem az jutott eszébe: «Mennyit kell szenvedniök nekik a föld alatt! Szabadítsuk meg őket!»

A mint a légszivattyugép működésbe jött, hozzá lehetett kezdeni a munkához.

Most is nehéz küzdelem volt az, de lehetséges.

Iván felosztotta az embereket szakma szerint.

A romok széthordásánál egy óránál tovább egy ember nem dolgozhatik.

Mindenki bekötve tartsa egész arczát. A mint valamelyik szédelegni kezd, társai rögtön kapják meg s állva vigyék el onnan.

Mire megvirradt, a beomlott portale el volt takarítva. Hanem az üreg torkába nem világíthatott be a nap.

Az agyagpala-boltozat egyik oldalon végig le volt szakadva úgy, hogy Ivánnak, midőn a tömlőt oda bevitte, alig lehetett annyi szabad tere, hogy testével keresztül furhatta magát a résen. A hol pedig a tömlő végét elhagyta, ott egészen le volt szakadva a boltozat.

Emberfölötti vállalkozás volt az, a mi hetek munkája lett volna, azt most napok alatt végrehajtani. Pedig tenni kellett!

Iván munkásai tovább folytatták a beomlott tárna-szádának kibontását, a miben nagyon kevés segítséget kaptak a részvény-tárna részéről.

Kisült, hogy a felrobbanás épen azon időszakban történt, a midőn a munkásokat felváltják.

Midőn bányagázban kell dolgozni, négyszer váltakoznak.

Ez épen az éjféli csere idejében történt. Egy része a munkásoknak épen akkor bocsátkozott le az aknanyiláson; azok már az égben vannak!

Más rész utban volt kifelé, azokat a robbanás s az omló tárna agyontaposta. Hanem egy rész valószinűen a lerakodó helyen maradhatott, a hol sem a láng, sem a romok nem érhették, azok most ott élnek eltemetve.

Tehát idekünn alig maradt húsz-harmincz férfi tárnamunkás.

A hámor munkásait pedig a hámor igazgatója kereken megtagadta a tárnabontásra odakölcsönözni. Neki minden kohójában olvad az ércz, ha nem ügyeltet rá kellően, csupa «medvét» fog velük.

(Medvének híják a kohászok az olyan vastömeget, mely hibás olvasztás miatt nem jött ki a kohóból s melyet azután mint kárbaveszett tömeget, kemenczéstől együtt ki kell lökni.)

Pedig a hámor munkája sürgetős. A vasuti sineknek napjára el kell készülni, különben óriási bánatpénzek fizettetnek.

Tehát Ivánnak munkásaival csaknem egyedül kellett végeztetni a szeretet munkáját. Csupán az asszonyok voltak kezére. Azok segitettek férjeik szabadítóinak.

S az nehéz munka volt.

Az omladozó folyosótetőt minden félölnyire alárakott gerendákkal kellett felpóczkolni s a mint egyszer nyilást törtek az omladványban, egy új ellenséggel találkoztak.

A robbanás után a tárnát ellepte a viz.

Most még a vizszivattyukat is működésbe kellett hozni. A hová azzal nem lehetett férni, merítő vedrekkel kényszerültek kiadogatni a fekete iszapot.

Térdig büzös iszapban állva, dögleletes légtől körülvéve, felülről szüntelen hulló omladéktól fenyegetve, haladtak nyomról-nyomra mélyebben a föld alá a derék munkások.

Délután haza érkezett Rauné úr is.

A legjobb mulatság közepett tudta meg a rémhirt. De ugyan dühös is volt.

Oda jött a tárna elé s átkozta a bennveszett munkásokat.

«A gazemberek! Egy millió kárt okoztak a társulatnak! Bár döglöttek volna ott meg valamennyien! Mit vesződnek a megszabadításukkal! Vesszenek ott! A részeg gazemberek!»

A dolgozó emberek nem feleseltek vele. Először azért nem, mert nem értek rá, másodszor mivel mindegyiknek be volt kötve a szája. A tárnanyitás nagyon csendes munka.

Hanem egyszer azután találkozott egy munkással Rauné úr, a ki, mikor legjobban átkozódott s szidta az elsíroltakat, egészen odaállt eléje és merően a szeme közé nézett.

Az is épen olyan iszapos, szénnel befent alak volt, mint a többi. Arcza épen úgy, mint a többinek, kendővel szeméig bekötve, azon felül korommal belepve, hanem a szemeiről azért ráismert.

A ki egyszer ezekbe a szemekbe nézett, soha sem felejtette el azoknak tekintetét. Azok Iván szemei voltak.

Rauné úr elhallgatott rögtön s elkotródott onnan mérnökével együtt, s hagyta azontúl Ivánt működni, a hogy neki tetszik.

Négy nap, négy éjjel szakadatlanul folyt az erőfeszítő munka.

A derék emberek leküzdöttek minden akadályt, utat törtek a szabad tárnáig.

Iván ez idő alatt nem evett asztal mellett s nem hált ágyban. Ott falatozott, mikor ráért, a legközelebbi kövön, s aludt egy-egy órát, mikor elnyomta az álom, akárhol, a hol utban nem volt. Egy órára sem távozott el a tárnától.

Negyedik napon találták meg a munkások a legelső embert.

Embert? Dehogy! Egy tömeget a falhoz tapasztva. Valaha hús volt és csont.

Néhány öllel odább feküdt a földön egy másik ember, a kinek nem lehetett megtalálni a fejét.

Azután találtak egy gyalogszekeret, minőn a szenet tolják kifelé, darabokra szakgatva, forgácsai egy emberi hullát szurkáltak össze-vissza.

És azután ismeretlenné perzselt alakokat. Azokat már a láng is érte.

Egy helyen tizenöt embert sajtolt egy csoportban össze egy leszakadt palakő-réteg, száz mázsányi súlyú. Azokat ott kellett hagyni. Napokig fog tartani, míg azt a követ szétdarabolhatják.

Most a még talán élőket felkutatni sürgős az idő.

Mindenütt, a tárna minden folyosóján lehetett találni halottakat; de az még mind nem adta ki az elveszettek számát.

A részvény-tárna munkásai azt mondák Ivánnak, hogy ha valahol lehetnek élve megmaradtak, az csak a lerakodó helyen lehet, a hol munka kezdete előtt iszákjaikat le szokták tenni s munka után ismét előkeresni.

Hanem a folyosókban oly rombolás történt, hogy maguk az ott jártas munkások is alig tudták magukat tájékozni; néhol kitörte a robbanás a közfalakat, másutt betemette a bejáratokat, vagy átszakított két egymás fölött levő folyosót. Kutatni kellett még a jártasnak is, hogy merre a tájékozó főutcza?

Végre úgy tetszett Ivánnak, mintha egy nagy halom kőszén és palakő-tördelék alól halk nyöszörgés ütné meg füleit.

– Itt kezdjünk el ásni! mondá munkásainak.

Az omladékot félre kezdték hárítani s a mint az eltisztult, a részvény-tárna munkásai kezdték tájékozni magukat.

«Igen! Itt van az ajtó, mely a lerakodó-terembe vezet!»

A légnyomás bizonyosan becsapta az ajtót, az oldalfalat rádöntötte s betakarta vele, s míg egyszerre eltemette a bennlevőket, egyuttal megvédte őket az agyonperzseltetéstől.

Úgy volt!

A nyöszörgés, a segélyhivás egyre hallhatóbb lett az omladványon keresztül, már látható lett az ajtó s a mint azt sarkaiból kiemelték, Iván volt az első, ki lámpájával bevilágított a sötétségbe.

Nem hangzott eléje örömkiáltás. Nem rohantak térdeit átölelni kárhozatból kimentett alakok. Az élet végküzdelmének torzalakjai feküdtek ott.

Száznál többen.

Még mindannyi élt! De minő élet! Kiaszva az éhségtől és szomjtól. Elfojtva a bányalégtől. Megtörve a kétségbeeséstől. Száz emberi csontváz emelé fel lankadt kezeit, bágyadt fejét a besütő világosságra. A hajnalcsillag volt az a sírban. A csontház mozdult meg a feltámadás szavára.

És egy szivreszkettető nyöszörgés, melyben már semmi emberi hang nincsen, hangzott fel száz ajakról, hogy annak, a ki azt hallotta, egész életére volt elborzadni valója tőle.

Ezek a robbanás perczében iderekedtek. A légnyomás egyszerre kioltá lámpáikat s világot gyujtaniok őrültség lett volna. Azóta itt vannak a sötétségben eltemetve.

Veszedelmüket szaporítá az, hogy az elboríttatás után nem sokára kezdék észrevenni, hogy a viz lassanként szivárog abba a terembe, mely nekik menedékül és csontházul szolgál. A terem fél öllel mélyebben fekszik, mint a folyosó.

Akkor a sötétben elkezdtek a terem deszkáiból és czölöpeiből emelvényt alkotni. Erre az emelvényre kapaszkodtak fel mindannyian. Ott várták a sokszoros halált. Az éhség, a bányalég vagy az emelkedő viz hozta halált.

Mikor a szabadítók rájuk nyiták az ajtót, a viz már épen a küszöbig ért s az emelvény padlatát nedvesíté.

Iván intézkedésére csendben, rendben szállíták ki a nyomorultakat síri fekhelyükből. Azok nem tolakodtak előre. Mindegyik feküdt veszteg a maga helyén s várt, míg rákerül a sor.

Nagyon csendes emberekké tette őket az a halottak próbája.

Némelyik a szemeit sem birta már felnyitni; de Iván úgy találta, hogy még mindannyi él s az emberi természet csodatevő!

Ezek tehát meg voltak szabadítva.

De még ezzel nem volt bevégezve a munka.

Hát ha még az áttörésnél is lehetnek elsírolt emberek?

Azután az iránt is bizonyságot kelle szerezni, vajjon csakugyan úgy történt-e, a hogy a mérnök feltételezé, hogy az első robbanás bevégezte a két tárna közti áttörést, s most ebből amabba is át lehet menni? a mi nagyon megkönnyítené a szabadítók munkáját, a keleti tárna áldozataira nézve.

Az áttörési alagut szájánál ott feküdt egy ismerhetlenségig összeégett alak.

Kezében volt még akkor is a Davy-lámpája kinyitva.

Tehát ez volt az az átkozott, a ki a rémtettet elkövette!

Tehát csakugyan emberi őrültség gondolta ki e pokoli rombolást!

A hulla ismerhetlen volt. Öltönyei leégtek róla. Hanem a bőrövén volt egy aczéltokocska. Abban a tokban találtak egy arany órát, melynek lapjára zománczczal egy szép hölgy mellképe volt festve.

Iván Evelinára ismert e képben.

És a kép mellett volt egy százforintos bankjegy, erősen megbarnítva az izzó lemeztől, de meg nem égve.

E bankjegy hátuljára ez volt irva:

«Kaptam ma egy éve, visszafizetem ma».

Borzasztó visszafizetés volt!

Iván most már értette az egész összefüggést e rémítő ember tettei és szavai között, kit az emberevés emléke ily óriási embergyilkolásig üldözött.

A fenyegetőzést menyasszonyának elszöktetésekor.

A hirtelen elvállalt szolgálatot a részvénytárnában.

Az utolsó pálinkaivást. És azt a vésztjósló lehelletet Iván arczára.

Ez egy antikrisztusi jellem volt.

Egy emberi testbe öltözött dæmon, ki feláldozza önmagát, hogy boszut álljon mindenkin, a ki őt megbántotta, meglopta, kinevette, kigúnyolta, lenézte, bolonddá tette, toasztokkal megtisztelte, gazdagságával inzultálta, pompájával ingerelte, együgyüségét orránál hurczolta!

Hogy fognak utána esni valamennyien, hogy rúgta ki alóluk a talpkövet s hogy fognak zuhanni az ő sírjára egymásután: pap, bankár, tőzsér, diplomata, miniszter és komédiásnő!

Ennek már nincs mit tanulni a pokolban!

Iván gondolatokba mélyedve állt a hulla fölött és e perczben az eget érte fejével. Pedig a föld alatt volt.

Az ő szivében is dúltak ezek az indulatok mind!

Őt is meglopták, megrabolták, kinevették, gazdagságukkal agyonnyomták, szive közepébe mérges gyilkokkal szúrtak ugyanazok az emberek, a kikre ez a másik önté ki a boszu mérgét!

És ő most ellenségei életét, vagyonát siet megmenteni.

Nem csak az emberéletet, hanem őszintén az emberi vagyont is.

Hisz az a roppant kincs, a mi itt a föld alatt hever, nem csupán ellenségei kincse, hanem az emberiségé is; az állam gazdagságának, az ipar emelkedésének titkos tárháza ez.

És még egy nagy félelme volt.

Nem merte azt senkinek mondani, mert ha közölné gondolatját munkásaival, a kik eddig minden vészen keresztül követték, egyszerre visszafordulnának és futva igyekeznének a szabad légre feljutni.

A Davy-lámpák sodronyhengere szinültig van telve vörös lánggal, a mi azt hirdeti, hogy még mindig egy harmadrész a könlég a tárnában, csak kétharmad az éltető lég: a többi halálgőz.

De már a bányagáztól nem félnek. Ennek a rettenetes szellemnek fényárasztó szemeibe meg szokták bátran belenézni. Még akkor is, midőn szétroncsolt áldozatainak tetemeit rakják a hord-ágyra.

De van egy másik szellem, a ki lehunyt szemmel jön. Azzal nem mer találkozni senki. Az a szénlég a bányában.

Annak a jelenléte rettenetes!

Midőn az alagút áttöréséhez értek, csakugyan úgy találták, a hogy a mérnök előre mondta.

A közfalat kirúgta a robbanás s most csak ennek az omladékait kellett elhárítani, hogy a keleti tárnával meg legyen nyitva az összeköttetés. A feladatot teljesítő munkások egyike sem birta sokáig az ott dolgozást.

Néhány percznyi munka után egymásután visszatértek s köhécselésről panaszkodtak, s hogy a lámpa azon a helyen rosszul ég.

A folyosón még az egész hengert félelmesen megtölti a lámpa lángja s az omladéknál már csak pislog. Ez még félelmesebb.

A legutóbb visszajött munkás azt mondá, hogy a mint egy nagy széndarabot megmozdított, oly kellemetlen szag hatott át szájtakaróján, hogy nem birta kiállani. Hasonlított az a szag a romlott savanyú káposzta bűzéhez.

A vén munkások már tudták, hogy mi az a káposztabűz a tárnában?

Az öreg Pál figyelmezteté Ivánt, ki maga ment oda vizsgálódni, hogy őrizkedjék lélekzetet venni szájkendőjén keresztül, s sietve jöjjön vissza.

Iván fogta a vasrudat és a lámpát s lélekzetét visszatartva, oda sietett a romtörés felé.

Két kézre fogott vasrúdjával teljes erejéből meglökte a széntömeget, mire az nagy robajjal omlott be túlfelől.

Akkor a rúd kecskekörme közé csiptetve lámpája fogantyúját, betolta azt a támadt résen.

A lámpa egyszerre elaludt.

S a mint a sötétségből a résen áttekintett Iván, borzadva látta, hogy a tulsó tárnában valami vöröses izzó fény dereng, mely az egész folyosót végig világítja.

Tudta jól, mi az?

Olyan jól tudta, hogy rémültében ott hagyta a vasrudat is, s sietve futott onnan, a hogy birt.

– A keleti tárna ég! mondá elrémülten a munkásoknak.

Azok egy szót sem szóltak többet, hanem megkapták Iván karjait kétfelől s sietve vonszolták el magukkal, nehogy hátul maradjon.

A mi utánuk jön, az a rémséges bűz, az nem a rettenetes viheder többé, a ki fenyeget s összezúz, ha felgerjesztik haragját, hanem az alattomos széngáz, mely a tárnaégésből fejlődik, mely nem hagy magával daczolni, nem becsüli a bátor szivet, s a kit egyszer megfojtott, életre nem engedi dörzsölni, vagy vissza imádkozni többé. Ez elől futni kell.

Perczek mulva üres volt a tárna.

Mikor a napvilágra kiértek, a hol a tömérdek asszony, gyermek örömsírása, vagy jajveszékelése vevé körül a kiszabadult élő halottakat, feltalálta Iván a mérnököt.

Iván most már letépte szájáról a kendőt.

– No uram! most már megmondhatom önnek, hogy mi van odabenn! A végpusztulás. A keleti tárna ég! Több nap óta kell neki égni, mert az egész folyosót izzani láttam. E látmányt soha el nem felejtem. Ez nem emberi gonoszság műve, nem Isten csapása többé, hanem egyenesen a felügyelők hanyagsága. Azt ön, mint nagy physicus, tudni fogja, hogy a kőszéntárna az által gyullad ki, ha a kénkovacsos kőszéntörmeléket, a mi hasznavehetlen, halomra hagyják gyűlni. Az ott megfülled, s a mint szabad lég éri, magától kigyullad. Az önök tárnái teli vannak ily tűzélesztő szeméttel. És már most jó éjszakát önöknek is, nekem is. A tárnatüzet el nem oltja senki. Ismeri ön a duttweileri égő hegyet? Százhúsz éve, hogy kigyulladt benne a kőszén. Még most is ég. Itt lesz neki a párja. Jó éjszakát, uram!

A mérnök vállat vont. Mit tartozik ez ő rá?

Iván elhagyta munkásaival együtt az istenverte telepet.

Hát az ő telepe mivé lett azóta? Saját jószágára nem is gondolt négy nap és négy éj óta…

DU SUBLIME AU RIDICULE.

A ki meg akarja érteni e mondat jelentését: «A magasztos a nevetségestől csak egy lépésnyire van», játszék a börzén. Ott majd megtanítják rá.

Ma olyan voltál, mint egy «kis isten», holnap olyan leszesz, mint egy «kis kutya».

Ma mind a hatvan «agent de change» rekedtté kiabálja magát vállalataid nevével a «corbeille» kerek sorompója mellett; ma minden börzefejedelem meglátja, hogy ott vagy a «parquetten» s lesik az arczodon, víg vagy-e? nincs-e valami rejtett árny az arczod ragyogásában? Ma, mikor az egy órát üti s megszólal a börze harangja, tódul utánad a coulissierek serege, az agent de change-ok messziről mutogatják eléd «carnetjeiket», telijegyezve javadra kötött «affaire»-ekkel. Ma a coulisse népe egymás hátára teszi papirjait, úgy jegyzi irónnal részvényeidre tett fogadásait. Ma minden kéz mutogatja a «pointage»-t ujjaival a levegőben, emelkedésed tanuját. Ma elállják a passage de l’Opera átjáratait a tömegek, a kik nevedre spekulálnak. Ma dühösen kiabálják papirjaidra: «je prends! je vends!» kötik rájuk a szerződéseket «fin courant»-ra, «fin prochain»-re. «En liquid!» Még a börzén kívül is, honnan a «szépnem» ki van zárva, mert asszonynak nem szabad a börzén játszani törvény rendeleténél fogva, tehát játszanak a börze kerítésén kívül, ezernyi pénzvágyó kapzsi némber lesi a carnetes bizományost, ki a vasrácson keresztül kiáltja ki a «bourze des femmes»-nak, hogy állnak a részvényeid? S a sétány tulsó oldalán a nagy úrhölgyek, kik szégyenlenek közel jönni, de nem szégyenlenek játszani, kihajolnak hintóik ablakán, megtudni, mit nyertek «rajtad?» Ez ma van.

Holnap pedig nem vagy sehol.

A nevedet kitörli mindenki a jegyzőkönyvéből. A parquetten azt látják, hogy nem vagy «ott», s arról tudja minden ember, hogy nem vagy a világon.

Még a vén asszonyok is a börzerácson kívül, tudják már, hogy nem vagy többé. Ember sem vagy, senki sem vagy. Üres hely vagy.

A Kaulman-czég a diadal tetőpontján ragyogott.

Félix úr és kebelbarátja, az apát, egy délutáni siesta alkalmával, az illatos latakia füstfellegébe burkolózva építék fényes fellegváraikat.

– Holnap lesz feltéve a börzén a magyar egyházi javak pápai kölcsöne, mondá Félix.

– Holnap kapom meg a kinevezést Bécsből, az erdélyi püspöki székbe, szólt Sámuel apát.

– A pénzkirályok milliókig érdeklik magukat kölcsönünkben.

– A pápa áldását adta hozzá, s a bibornok-kalap már fejem fölött libeg.

– A legitimista pénzfejedelmek neheztelnek érte, hogy egy asszony, a ki nevemet viseli, a színpadon van. Ez a szent kölcsönt alterálhatja.

– Könnyű elválnod tőle.

– Semmi szükségem rá többé. Holnap felvilágosítom őt helyzetéről.

– Azt mondják, hogy Waldemár herczeg Párisba érkezett.

– Úgy beszélik, hogy a szép asszony után.

– Hátha pénzügyi míveletünket akarja zavarni?

– Arra semmi tehetsége többé. Mióta a bondavári részvényvállalatnál és vasutnál olyan érzékeny vereséget szenvedett, el fog hallgatni a contremine hosszú időre.

– Tehát csak Evelineért járna Párisban?

– Belé van bolondulva egészen. Azt mondják, ha Eveline utazik, mindenütt utána jár, s a hol Eveline megszállt egy fogadóban, Waldemár megvesztegeti a pinczéreket, hogy abba az ágyba fekhessék bele, a melyből ő kikelt, s a fürdő-intézet szolgáját, hogy abban a kádban, abban a vízben fürödhessék meg, mely előbb Evelinet fogadta be.

– Különös bolond! S az asszony pedig ki nem állhatja őt.

– Az az ő kára.

– Tibald herczeg bajosan fogja sokáig vinni.

– A hogy én megkisértém pénzügyeit rendezni, alig viheti két esztendeig hitelezői összehivása nélkül.

– Ha ugyan valamivel korábban az ujdonsült vő meg nem indítja ellene a birói gond alá vétetést.

– Volt már róla szó, mikor eljöttünk Bécsből.

– Nem fog az a bondavári ügyekre visszahatással lenni?

– Semmivel sem. A részvényeiért hitelezett tőke épen a bondavári uradalomra van betáblázva, mely tiszta. Oh! a bondavári vállalat gyémántsziklára van építve.

A távirda-hivataltól sürgönyöket hoztak a két úrnak. Kaulman házához voltak czímezve az apát úr levelei is, miket bécsi tudósítóitól kellett kapnia.

– «Lupus in fabula!» szólt, az első sürgönyt feltörve Kaulman s odanyujtva azt Sámuel apátnak.

Az apát ezt olvasá belőle:

«B. Tibald herczeg ellen a birói gond alá vétel törvényesen elrendeltetett».

– Szegény Eveline! Ezzel ő járta meg! mondá cynicus humorral Félix.

A pap is feltörte a magáét s egy percz alatt végig olvasta.

– Ezzel meg «én!»

A sürgönyt átnyujtá Félixnek.

Abban e sor állt:

«A miniszterek mind leköszöntek. A császár elfogadta. A rendszer változik.»

Adieu püspöki infula! Adieu kardinál-kalap! Adieu reichsrathi bársony karszék!

A harmadik sürgöny felbontásánál összedugták fejeiket, hogy egyszerre olvassák azt.

Abban pedig ez volt tudatva:

«A bondavári tárna felrobbant. Az egész tárna ég.»

– Ezzel pedig mind a ketten! rebegé Félix, kihullatva kezéből a távsürgönyt.

A három csapás úgy jött egymás után, mint a háromágú mennykő!

Ez a legutóbbi a legnehezebb volt.

Ha ezt Waldemár herczeg megtudja, a contremine minden tűzaknája egyszerre lángba borul.

Valamit kellene tenni a veszély elhárítására, de gyorsan.

Mit?

Csak a nagy egyházi kölcsön kiirásáig lehetne időt nyerni, azután ily apróság, mint holmi bondavölgyi vállalat, számba sem jönne többé.

De hogyan elhallgattatni az ellenfélt?

El lett határozva, hogy Evelinével beszéljen még ma a pap.

S Waldemár herczeggel Kaulman.

… A ragyogó arczok milyen nagyon elsötétültek!

Hát most egy asszony mosolygásának selyemszálán függ-e a férfiak minden dicsősége?

KÉT GYERMEK.

Eveline sajátságos divat idején érkezett Párisba.

Akkor volt ez, a mikor Eugenia császárné letette a krinolint s monsignore Chigi, a pápai nuntius kedvéért meghagyta udvarhölgyeinek, hogy az elfogadáson mindannyian nyakig érő ruhákban jelenjenek meg.

A rossz nyelvű világ és megromlott hirlapirodalom azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez nem is igen volt kedvére a magas nuntius úrnak.

A krinolin-letevés epochalis datuma még ugyan nincsen a naptárban a vörös betüs napok közé jegyezve, hanem arra mindnyájan emlékezünk, hogy ez esemény valódi üdvös forradalmat (hogy ne mondjam: restauratiót) idézett elő az egész hölgyvilágban.

Sötét szinű ruhák, felül nyakig felmenők, alul szűkek, feszesek, jelentek meg a közhelyeken; fekete ékszerek, nagy lánczok, olvasószerű kőszén-gyöngysorok, kereszttel a végükön, jöttek divatba.

És a külső divattal a belső costume is összhangzásba hozatott. A jó izlés templomba járt, prédikácziót hallgatott. A hölgyközönség tanult elegantiával fohászkodni és imádságos könyvbe sütni le szép szemeit.

A bűnbánat s a világ romlottsága feletti elszomorodás még intensivebb hatású tényekben is nyilatkozott.

Az elegans úrhölgyek elkezdtek kegyes adakozásokat gyűjteni magasztos czélokra, minők a szent szék védelmére toborzott lelkesült vitézek felpénze, elitélt igazhitű kegyes ujságírók pénzbirságának helyrepótlása, székhelyeikből az istentelenek által kizavart buzgó főpapok prófétái ellátása, mely magasztos czélokra a leghirhedettebb szépségei a salonoknak és színpadoknak nemcsak ismerőik körében gyűjtötték a szeretet adományait, hanem annyira vitték a kegyességet és alázatosságot, hogy kiálltak a templomok ajtaiba perselylyel s a templomlátogató közönségtől szedték be a kegyeletes filléreket.

Kaulman úr soha kedvezőbb időszakot nem választhatott volna Sámuel apát nagyszerű tervének realisálására.

S ezen kedélyszinezete a párisi divatvilágnak Eveline lelkületével egészen összetalálkozott.

Párisba érkezte után néhány napra nyomorék testvére meghalt. Valami hires orvos olyan műtétet vitt rajta véghez, a mitől meggyógyult örökre.

Evelinet nagyon elszomorítá e veszteség. Úgy érezte, hogy most már senkije sincs, a kiért éljen.

A meghalt nyomorék kopott mankóit ott tartotta boudoirjában, kétfelől a pipere-asztalhoz támasztva s minden héten kétszer kikocsizott a temetőbe, friss koszorukat vinni sírkeresztjére.

Őt tehát egészen szive szerint ragadta magával ez a vezeklési divat.

Sokkal örömestebb énekelte a templomban Mozartot és Haendlt, mint az operaházban Verdit.

Sőt egyszer arra is elhatározta magát, hogy egy kegyes hangversenyt rendez saját salonjában magas belépti díj mellett, melynek jövedelméből valami nagyon kegyes czél fog előmozdítást szenvedni. Talán valami zuáv-csapat, vagy más afféle. Bizonyosan nem tudom. Majd kiderül, hogy miért nem tudom?

Mikor legjobban töri a fejét a programm készítésén, berohan hozzá minden bejelentés nélkül, nagy szeleburdisággal az ő régi kedvencz bohó-pajtása, Árpád.

Eveline rögtön lecsapta a tollat kezéből, eléje futott kaczagva és átölelte.

– Ah! maga nagy bohó! Hát hol veszi magát itt egyszerre?

– Járok a mesterségem után, szólt Árpád nevetve. Nézem, hová tehetném le a czimbalmomat, hogy egy concertet adhassak?

– Soha jobbkor! Mintha csak híva lett volna. De hát hogy akadt rám?

– No ugyan nagy mesterség önre ráakadni! Ha a színlapon meg nem találnám a nevét, meg kellene látnom a St.-Eustache affichejein.

– Hát hallott már engem?

– Mind a két helyen. A színpadon is, meg a templomban is. Hanem mondhatom, hogy ez utóbbi helyen nagyon drága az entrée. A míg az operában megkaptam önt tizenkét frankért, a templomajtóból el nem eresztett az a pénzszedő herczegasszony húsz frankon alul.

– Oh maga nagy bolond! Hogy engem megkapott tizenkét frankért! Már micsoda kifejezés az? Majd megkapom én magát mindjárt! Mennyiért kapható?

– Az a kérdés, hogy mire?

– No nézd a kis csacsit! Hisz csak nem kávédarálásra akarom elfogni? Mennyiért zongorázik egy este?

– Önnek egy szép kézszorításért, másnak ötszáz frank szabott ár.

– De hátha jótékony czélról van szó?

– Arra sem ingyen, sem pénzért!

– No no! Micsoda beszéd ez. Maga cynicus ember! Hát senki iránt sem érez részvétet. A szegényekért nem tenne semmit?

– Nekem van egy szegény asszonyom, a kinek én mindennel tartozom: az az anyám. Minden garas, a mit másnak adok, a világ legigazságtalanabbul kifosztott szegényétől van elvéve: az anyámtól. Adja vissza a világ az anyámnak azt, a mit tőle elraboltak s én a világnak adom mindazt, a mivel birok. Addig mindenem az anyámé.

– No, maga anyámasszony katonája. Hát megkapja az ötszáz frankot, hanem valami szép szent symphoniákat kell zongoráznia. Liszt miséjét, vagy Haendl oratoriumát.

– Mit? Talán bizony valami római zuávtoborzó concert készül?

– No, igen! Én rendezem.

– Én abból nem eszem.

– De hát miért nem?

– Miért? Azért, mert én Garibaldi ellen nem muzsikálok.

– Oh! maga hallatlan ostoba gyerek! Hogy nem muzsikál Garibaldi ellen!

– Nem! nem! tüzelt a fiú, s hogy nagyobb nyomatékot adjon ellenkezésének, felszakította mellényét a keblén s azt kétfelé nyítva, oda mutatta Evelinének.

– Látja ezt?

Vörös ing volt azon.

Eveline féktelenül nevetett azon.

– E bizony vörös-inges lett! Még megérem, hogy maga is elmegy garibaldistának.

– El is mentem volna régen, ha az anyámat nem nézném.

– Hát ha azután ellőnék a kezét, akkor mit csinálna?

– Beállnék valami úrhölgyhöz házikoldusnak. Valaki csak eltartana.

Ekkor Eveline egyszerre sírva fakadt.

Árpád el nem tudta gondolni, hogy mi lelte?

Odament hozzá, kérlelte, vigasztalá, kérdezte, hogy megbántotta-e valamivel? míg végre kizokogta a hölgy:

– Lássa, a szegény Jánoska meghalt. Itt vannak az asztalom mellett a mankócskái.

– No, azt igazán sajnálom. Sok derült órát töltöttünk szegény fiúval.

– Úgy-e, ön is szerette? Lássa, nekem olyan üres most a világ, hogy nem hallom mankói kopogását a lépcsőimen. Nem tudom, hogy miért élek még? Úgy szeretnék valami olyan emberért élni, a ki nem tud magával jól tenni, csak ha én ápolom. Képzelek magamnak valami festőt, a ki elvesztette szeme világát, valami zenészt, a ki elvesztette jobb kezét, valami nagy politikai hőst, a kit üldöznek s nem hagyhatja el a szobát, s a kinek én volnék mindene, jóltevője, kenyérkeresője. Menjen ön Garibaldihoz!

És azután nevetett ő is.

– De hát beszéljen arról, hallott engemet énekelni? Nos, mit szól hozzá?

– Ha úgy tudna ön énekelni az ördögöknek is, mint az angyaloknak tud, akkor ön igen nagy művésznő volna.

– De mit ért ön az ördögök alatt?

– No, azt tudni fogja ön pater Anselme prédikáczióiból, hogy a szinház az ördögök synagogája.

– No!… oh! ön goromba paraszt! Hát nem tudja, hogy én szinésznő vagyok?

– Ezer bocsánat! Én azt hittem, hogy ön nappal apácza-fejedelemasszony s csak este szinésznő. Hallja! Ez nem volna rosz hivatal.

– Menjen! maga nagy bolond! Hát miért tart engem apácza-fejedelemnőnek?

– Nem annak van-e öltözve?

– Én csak a vezekléshez vagyok öltözve. Ön is istentagadó! Gúnyt űz a kegyességből!

– Nem én, madame! sőt elismerem, hogy szürke és fekete selyemben járni nagy vezeklés, lesütött szemmel kokettirozni nagy bűnbánat, húsz frankos tengeri rákot enni, nagy bőjtölés. Én még azt is elhiszem, a mit a párisi nőkről hiresztel a kegyes világ, hogy azért viselik most a magas ruhákat, mert a középkori divat szerint ők is végigkorbácsolják a hátaikat a flagellummal bűnbánatból s annak a nyomait takargatják.

– Ah! Az nem igaz! Azt nem teszszük! tiltakozott Eveline.

– Én nem tudom. A világ azt beszéli. Ez nagyságtok titka.

– De nem igaz! heveskedék Eveline. Mi nem korbácsoljuk a hátunkat. Nézzen ön bár ide!

S azzal lehajolva Árpád előtt, felemelte himzett gallérkáját, hogy az oda láthasson, egész öntudatlan szeleskedéssel.

Árpád pedig elpirult s nem nézett oda.

Valóságos gyermek mind a kettő!

Árpád azután kalapját vette s tréfásan mondá Evelinenek:

– No, csak énekeljen ön össze egy csoport zuávot Merode úrnak, majd mi meg Garibaldival széjjelmuzsikáljuk őket.

Azzal otthagyva jegyét lakása czímével Evelinenél, eltávozott a szeleburdi.

A másik szeleburdi csinálta tovább a kegyes programmot.

IMMACULATA.

Ez a női-strike Párisban már kissé sokáig is tartott.

Mi, a kik élveztünk már betűszedői strikeot, sütőlegények strikeját, tudjuk, milyen nehéz kiállni ilyen munkamegszüntetést olyan tárgyak körül, a mik a mindennapi élvezetekhez tartoznak.

Hát még ha a nők csinálnak strike-ot!

Parbleu!

Az ilyen dologgal tréfálni Párisban veszedelmes.

Száz évvel ezelőtt abbé Paris divatba hozta az élvezetek megtagadását s a testsanyargatást s lassankint úgy elterjedt a szent rángatózás dühe, hogy mindenütt, minden szép asszony és leány, a helyett, hogy a kedvese után látott volna, a temetőbe járt magát korbácsolni; a secourista nők hasábfákkal verették magukat és kiáltozták hozzá: «Ah! mi jó ez! ah! mi üdvös!»

Végre a királynak el kellett záratni a temetőket s megtiltani a szent rángatózást, mire a Convulsionairek ezt a bonmot irták:

(A király nevében megtiltatik az Ur Istennek ezen a helyen csodát tenni.)

Utoljára sem bírt neki véget vetni sem király, sem parlamenti tanács, hanem végét vetette egy új divat.

Áldott legyen, a ki a chignont feltalálta, s más dolgot adott a szép hölgyek fejének, mint a magasztosért rajongni, különben még a krinolin bukása után az egész világon elterjedt volna a hölgyek ascetai convulsiója.

Sámuel apát úr felkeresé Evelinet.

Oh! Párisban semmi különöset sem talál abban senki, hogy az abbék látogassák a szinésznőket.

Az apát úr régi jó barát mind a két háznál. Már tudniillik mind a férj, mind a nő házánál.

Eveline azzal fogadta őt, hogy megmutatta neki a programmját a kegyes czélú hangversenyre, melyet salonjában akar rendezni.

Az apát úr nagy érdekeltséget mutatott e programm iránt.

– No már nézze, szólt neki Eveline boszúsan, milyen jó lett volna ide e közé az énekrész és gordonka közé annak az ostoba Árpád kölyöknek a zongora száma, de nem akar eljönni!

– Hát Árpád itt van?

– Itt ám! Most szaladt el tőlem. A futó bolond. Pedig olyan szépen kértem, hogy vegyen részt a hangversenyemben. Azután a physharmonikán is ő tudná legjobban kisérni az én «Stabat Mater-emet.» De nem hallgatott rám. Meg van bolondulva. Eretnek lett.

A pap nagyot nevetett rajta s nevetésközben valamit gondolt ki.

Ez az asszony nagyon örömest beszél arról az Árpád kölyökről. Az Árpád kölyök kezd már húsz éves lenni. Eveline közel a tizenkilenczhez.

A gyermeknek kell valami mulatság «is», hogy a komoly és nehezebb dolgokra készen legyenek. Nem jó lenne-e Waldemárt megczukrozni Árpáddal?

– No, hát én kicsinálom kegyednek, hogy Belényi Árpád itt fog zongorázni a hangversenyén, a «Stabat Mater»-t is fogja kisérni physharmonikával, hanem azután mit ád nekem ezért?

– Oh! nem teszi az azt. Ismerem én. Nagy buksi az! Ha valamit feltett abban a kakadu fejében! Azután ha «én» nem birtam vele!

Eveline meg volt győződve szemeinek varázshatalmáról.

– No én rá fogom venni. De mit kapok érte? erőlteté a pap.

– Mivel akarja rávenni? kérdé Eveline. (Még mindig nem felelt arra, hogy mit ád érte?)

– Azt majd meglátom. Például azzal, hogy ha itt fog játszani, akkor a császárné termeiben is fog játszhatni, s ezzel az egész saisonra meg lesz alapítva a szerencséje. A művész ember fel tudja fogni az ilyesmit. Azután meg egy kis pénzféle.

– Ah! hisz azt én is kináltam neki. Ötszáz frankot.

– No, az meglehet, hogy a mit ötszáz frank meg nem tett egy fiatal embernél, egy szép hölgy által kinálva, megteszi száz Napoleon-arany egy öreg asszonyságnál, egy pap által küldve. Árpád anyjával kell megegyezni, a mit azután az öreg asszonyság elhatározott, azt a fiúnak meg kell tenni. Ismerem én a viszonyokat.

– Ejnye, ön csakugyan okos ember, apát úr! Erre én a magam eszétől rá nem jöttem volna. Persze, hogy nem a tacskóval kellett volna alkudnom, hanem az anyjával. Tehát ön magára vállalja ezt! No ha ezt megteszi, akkor kérjen tőlem akármit!

Az asszonynak oly derült kedve volt, hogy mindent lehetett nála merni.

A pap mert.

– Tehát a mit én kérek kegyedtől, az egy meghivójegy a jótékony hangversenyébe.

– Oh! akár tizet! kiálta Eveline örömmel.

– De a meghivás névre szól s azt ön maga irja fel.

– Mondja ön tollam alá, kinek irjam e meghivást?

Eveline reszketett a kedélyizgalomtól, midőn iróasztala fiókját kihuzta s egy meghivó-jegyet maga elé tett.

– Nos? A név?

– Sondershain Waldemár herczeg.

Eveline e névre úgy belevágta a tollat az asztalba, hogy a hegyével megállt benne s felugrott hevesen.

– Nem!

Az apát úr kaczagott rajta.

– Ah be jól illik önnek ez a harag! Törjön össze, kérem, még egynehány tollat.

– Sondershain herczegnek nem adok meghivót, szólt Eveline, s durczásan veté le magát a pamlagára.

– Kellemetlen embernek találja kegyed a herczeget?

– Kiállhatatlannak.

– S azt képzeli kegyed, hogy a világnak csupa Belényi Árpádokból kell állani?

Eveline felpattant s mérgesen tépte szét az egész programmot.

– No hát maradjon Árpád is odahaza, az anyja szoknyája mögött! Nem kell sem ő, sem más, sem az egész hangverseny! Vége van. Nem tudok róla semmit.

S a kandallóba dobta a széttépett papirost.

Ekkor a pap is fölkelt helyéről s megfogta az izgatott delnő kezét.

– Csillapítsa le indulatait asszonyom. Én egy igen komoly ügyben jöttem önhöz, mely érdekli önt, önnek a férjét s – nem titkolom el – engemet magamat is; oly nagyon érdekel mind a hármunkat, hogy azt merem mondani: életkérdés, mely ha ellenünkre fordul, önnek a férje száműzve van Amerikába, én száműzve vagyok a kolostoromba, ön, nem tudom hová?

A nő megdöbbenve foglalt helyet.

– Legelőször is kezdjük önnek a dolgán. Azt tudni fogja ön, hogy Tibald herczeg, miután ön Maximilián-utczai palotáját, a mi önnek volt ajándékozva, egyszerűen visszaadta, az ön számára egy millió forintnyi névértékű bondavári részvényeket letéteményezett.

– Egy szót sem tudok róla! mondá Eveline elbámulva.

– No, ez azt bizonyítja, hogy ön nem vesződött azzal az unalmaskodással, hogy megkérdezze Kaulman úrtól, miből kerül ki e fejedelmi háztartás, a pompás előfogat, a tömérdek cselédség, téli kert s a többi?

– Én azt hittem, szólt a nő zavarodottan, hogy szinpadi fizetésem és Kaulman úr…

Egy gúnymosoly a pap ajkain, kettévágta szavait. A pap folytatá:

– Mind ennek vége! Ma érkezett távirat szerint a herczeg ellen veje birói gondnokságot kért s azt megadták neki. A gondnokság kétségtelenül lefoglalja az ön javára letéteményezett bondavári részvényeket is.

– Hát foglalja le! szólt a nő könnyelműen.

– No, ezért még lehetne perelni. De most jön a nagyobbik baj. Egy másik távirat szerint a bondavári tárna a mult héten a zuhatar által légbe röpíttetett.

Már erre felsikoltott Eveline:

– Berend úré is?

A pap bámulva nézett rá s folytatá a nő arczára figyelve:

– Az nem! De a részvénytárna egészen. S a mint a távirat tudósít, azonfelül a tárna ki is gyulladt s eloltása lehetetlen.

A pap azt olvasá a nő égnek emelt szemeiből, mély fohászából, hogy: «Hála Istennek! Csak hogy Berendnek nem történt baja!»

– Most ebből egy igen nagy veszedelem támad, folytatá az apát. Ön talán hallott róla valamit, hogy Kaulman a pénzvilágban mily fényes hírre emelkedett a bondavári ügylet által. Milliók vannak reális értékben befektetve és tízannyi milliók ideális értékben, mint börzejáték tárgyai, függnek a levegőben. Egy ilyen catastropha, mely meglehet, hogy még kiheverhető, meglehet, hogy a tárnatüzet elolthatják, de mostanra elégséges fegyver az ellenfél kezében, hogy Kaulmant megbuktassa. A felrobbant tárna egyuttal a contremine tűzaknája is. Egy pénzkirálynak nem azokban a milliókban fekszik az értéke, a miket vasládája őriz, hanem azokban a milliárdokban, a mik számára az idegenek fiókjaiban nyitva állanak: a hitelében. Egy csattanó esés és mind ezen fiókok becsapódnak előle és még az is, a mi zár alatt volt nála, elolvad; ha csak el nem fut annyival, a mennyit a két kezével kimarkolhatott a saját pénztárából. Kaulman most ebben a helyzetben van. Ma százmilliót tart feléje kinálva minden kéz, holnap egy kiáltás! s ugyanannyi kéz zörget a kapuján visszakérni azt, a mit rábizott. Ezt a kiáltást megtenni, vagy meg nem tenni, most egy emberen függ. Ez az ember Sondershain Waldemár herczeg. Ő itt van. Ma érkezett meg. Valószinű, hogy titkos ügynökeitől előbb megtudta a bondavári balesetet, mint Kaulmant tudósíták ottani igazgatói, kik talán elfojtani hitték a veszélyt. Sondershain herczeg kezében van Kaulman sorsa és nem titkolom, az enyém is. Egy roppant, félvilágra szóló tény mozdító ereje voltam. Holnap kellene a párisi és brüsseli pénzpiaczokon feltétetni a Kaulman által intézett egyházi kölcsönnek, mely talán a világtörténetnek adhatna új fordulatot. Ha Waldemár herczeg felhasználja a bondavári catastrophát s közbekiált, elenyészett az egész, mint az álom. Ha ő megjelen a börzén s azt kiáltja: «Kaulman-féle részvények parin alól hatvan!» akkor el vagyunk veszve. Ha ő hallgat, a nagyszerű terv fényesen sikerül s akkor a bondavári kicsiny malheur olyan apró dologgá zsugorodik össze, hogy a világpiaczon senki sem veszi észre. Érti-e ön most már, hogy minő varázshatalom van most önnek egyetlen szavában? hogy mit tehet ön, ha Waldemár herczegnek egy szót mond?