← Table of contents
Fekete gyémántok

MÁSODIK RÉSZ. (continued 5)

Reading edition

«Fertelmes egy portéka!» – kiáltott a herczeg. – Az endori boszorkány kapujában strázsáló lidércz hozzá képest cherubim; ugyan ne csókolja meg a képét, Eveline! az embernek örök időkre elmegy a kedve egy szép asszonyi ajktól.

Eveline azzal hirtelen egy burnust kerített a vállára, lábait kis papucskáiba dugta s azt mondá a herczegnek, hogy a harminczharmadik van még hátra.

A herczeg azt kérdé, hogy mi annak a czíme?

Eveline azt sugta: azt majd megtudja ön holnapután.

– És még ki tudja meg?

– Senki más.

– Még ez a Calibán sem?

– Ez sem.

A herczeg egészen elbüvölve hagyta el Evelinét, kinek utolsó varázslatán holnapután egyedül fog jelen lenni. Egy nap kell Evelinenek a készülésre.

Ezt a jelenetet pedig magától a nyomoréktól tudtam meg, ki engem igen szeret, s mindennap eljár hozzám az ozsonnámat megosztani; mert bár mindennel ellátja Eveline, de nem érzi jól magát, ha csak nem koldulhat még hozzá valamit. Ez a ficzkó, ha herczeg volna, leszállna az utczán a hintajából krajczárt kéregetni, annyira meg van elégedve a hivatásával. Nekem azután mindent elbeszél egy nagy darab árpaczukorért. Az különösen megnyerte a tetszését, hogy a herczeg őt úgy nevezte, hogy: «díszpéldánya a varangyikos békának.» El is produkálta előttem, hogyan mászott elő a két mankóval s hogyan nevetett a maga rekedt hangján, mikor az a nagy úr el akarta a nénjétől venni a kést.»

«Holnapután majd többet!»

Holnapután?

Ezt a holnaputánt Iván nem akarta megérni.

Vagy ha megéri, bizony mondom, harapásokat hagy maga után, a mikről megemlegessék.

Azon az éjszakán két Gonzaga Juliával álmodott – ébren. Mind a kettő azon van, hogy őt megölje, pedig ő egyiktől sem érdemelte azt.

KETTŐT «ELŐRE.»

Kard-párviadaloknak az a mulattató előnyük van, hogy azokat nem szükség titokban tartani. Azokról a megelőző estén mindenütt beszélnek, mint egy érdekes fogadásról. Legközelebb történt ugyan egy pár eset, hogy a kardviadalnak halál lett a vége, hanem azért ezt még sem környezi olyan mysterium, mint a pisztoly-viadalt. Azután a segédekre nézve sem jár olyan nagy veszélylyel. Ha valamelyik fél elesik kapott sebeiben, az orvosi parere igen szépen bebizonyítja majd, hogy nem a kapott seb miatt halt meg, hanem volt valami organikus baja, mely két huszonnégy óra mulva úgy is megölte volna; s ugyan ki csapna lármát 48 órai életért a mai világban?

A Salista őrgróf és Iván között végbemenendő párbajról is úgy beszéltek már casinószerte, mint valami szinre kerülendő új operáról.

Salista maga beszélt róla legtöbbet a casinóban a kandalló előtti társaságnak ebéd után hat órakor.

Ott volt a négy secundáns is.

Az előkelő fiatalság jól ismeri egymás vívó-tehetségét a vívómesternél való gyakori összepróbálkozásból. S az ilyen találkozásoknál előre meg képes ítélni, ki mennyire lesz győztes?

Salista, mint különös jó vívó van kikiáltva. Sok párbaja volt már, s azokban mindig megpiszkolta ellenfeleit.

Van neki egy mestervágása, melyet ritka vívó tud elhárítani. Egy gyors alsóvágás, mely az ellenfél kardhegyét megkerülve, annak altestét hasítja végig. Ha pedig tökéletesen felfogta az ellenfél a vágást, az által úgy kijött a tempóból, hogy okvetlenül fedetlenül hagyta az arczát egy rögtön rákövetkező külső vágásnak.

Salista nem érezte magát feszélyezve a mai nap megelőző párbaja által.

Más helyzetben ugyan hasonló körülmények között az illető legalább néhány hétig nem mutatná magát a társaságban s a társaság is éreztetné vele, ha mutatja magát, hogy magaviselete nem volt egészen correct; de bizonyos időkben minden lehető, s azután mi nem vagyunk olyan szigorúak.

Salista őrgrófnak szabad volt hetvenkedni a holnap történendőkről.

– Majd meglássuk, mit tud a tudós? Ez nem mathematika, mint a pisztolylyal lövés. Majd megkérdezzük, hogy tudja parirozni az alsó tercet? Mikor a kard egyszerre alulról felcsap: sutty!

Géza gróf meginté a henczegőt.

– Barátom. Neked tekintetbe kell venned azt, hogy Iván igen lovagiasan járt el irányodban, mikor elfogadta a pisztoly után a kardot. És azután azt is tekintsd, hogy ő egy igen tisztelt tudós egyéniség, a kit az ország becsül és hasznára válik.

– Jól van, jól no! Ne féljetek semmit. Nem ölöm meg. Csupán csak az orrából vágok el neki egy csipetnyit. Ejh no! Csak emlékül eltenni valót. A patvarba! Hiszen lehet valaki orr nélkül is igen tudós ember! Hisz nem az orrával szivja fel a tudományt. Legalább nem előget neki az orra, mikor a telescopiummal csillagokat vizsgál.

Erre azután Ödön gróf is felszólalt, s erélyes tiltakozást bocsátott közre ügyfele orrának javára.

Végre is Salista grófnak be kellett érni Ivánnak egy fülével. Többre engedély nem adatik.

Ödön gróf az ellen is protestált. «Érd be egy tisztességes kézvágással. Az egész dolog nem érdemes többre.»

István gróf azonban azt az észrevételt találta kiszalasztani:

– Kedves Salista! hát ha az talál megtörténni, hogy az a földalatti ember kaszabol téged össze?

– Mit? – pattant fel a kapitány, szétterpesztett lábakkal állva meg a kandalló előtt. – Két «vor»-t adok neki. Két vágást engedek tétetni magamon előre: kettőt a karomra, s akkor gázolom össze! Fogadjunk rá! Ki tartja a fogadást?

E nagyszerű henczegés berekeszté a tárgy fölötti vitát, s oszlásra birta a társaságot.

A kérdés csak a körül forgott, hogy a szekundánsok elég ügyesek legyenek közbeelegyedni, mielőtt a ci devant zuáv a tudóst tönkre silányította.

Másnap reggel korán találkoztak a felek a Zugligetben.

A «Fáczán» vendéglő nagy táncztermét fogadták ki vívóhelynek.

A segédek eleve behinték az egész termet hosszában krétaporral, hogy a vívók el ne csuszszanak rajta.

Azután a mellékszobában levő két félt felszólíták, hogy minden öltönyét vesse le övig.

Akkor kivezették őket a terembe.

Helyet nem volt szükség húzni, mert a terem köröskörül ablak.

Mikor a kardokat előhozták, tudatták velük a feltételeket.

«Első vér. A szurás ki van véve.»

Salista protestált. Első vérre nem megy. Vívjanak addig, míg egyik fél víképtelen nem lesz.

Mind rátámadtak, hogy capacitálják. Nem hagyta magát.

– Ugyan adjátok ide már azokat a kardokat! – kiálta közbe Iván. – Még náthát kapok itten! Félmeztelenül.

Ez az ötlete döntött. A segédek átadták a választott kardot. S azután a mensurába állították a két félt.

Mind a kettő övig le volt vetkőzve. Salista herculesi izmokat tüntetett ki; de Iván is izmosnak, idegerősnek látszott.

Nem volt rajta annyi hús, de csontos, inas, hosszú karokat s domború mellkast tüntetett elő.

Mindketten lehúzták fejeiket felemelt karjaik alá, kardjaik hegyét rézsut egymás ellen szegezve, s balkezeiket hátratéve. A két kardhegy néhány perczig ravaszul kerülgette egymást, kézvágást keresve, s azután összecsapódtak finoman, alig hallhatólag. A két ellenfél egymás szemébe mélyeszté tekintetét, onnan lesve ki ellenfele szándokait.

Salistának csakugyan az volt az óhajtása, hogy ellenfelének az arczára adjon egy emléket. Ez nehéz vágás, mert az arcz a legjobban meg van védve a kar által.

E törekvés alatt Iván egy «kettős» vágást intézett ellene, mely szokatlan gyorsaságot feltételez, s e vágással talált. Salista jobb karjának felső izmát vágta át hosszában.

E vágás után azonban nem szokott rögtön vér jönni. Az izom sejtszövete magyarázza meg azt.

– Tovább! – kiálta Salista. – Semmi vér!

S most már felhagyott azzal a szándékkal, hogy ellenfele arczát bélyegezze meg; elővette mesterfogását, az altest-vágást, mely oly nehezen védhető, s ha talál, gyakran halálossá válik. A ki nem jól védi, bizonyosan megkapja, a ki jól védi, a másik perczben a fejére kapott vágást.

Iván pedig azt tette, hogy nem védte azt a vágást sem jól, sem rosszul.

Salista nem gondolt arra, hogy a párbajkardok rövidebbek szoktak lenni, mint a gyakorló kardok és a lovas harczi szablyák, vagy azt felejtette ki a szemmértékezésből, hogy ellenfelének szokatlanul hosszú karja van.

Iván nem védte a hasvágást, felemelte előtte a karját, elhagyta ellenfele vágását a teste előtt suhanni két vonalnyi távolban az eleven bőrétől, s a helyett visszavágott neki, s ugyanoda, a hol először vágott a karjára hosszában, oda szabott egy másodikat keresztben.

Itt van a kettő «előre!»

A keresztvágás által a mi különbség volt izomerőre nézve a két férfi között, meglehetősen ki lett egyenlítve.

Hanem Salistát ez a második vágás egészen dühbe hozta.

Veszettül, mint egy sebzett fenevad, rohant, nagyot ordítva, ellenfelére, s teljes erejéből vágott kettőt annak a fejéhez. Úgy vágott, mint a mészáros a taglóval. Csoda, hogy mind a két kard darabokra nem tört.

Iván azonban szabályszerűen felfogta magasra emelt kardmarkolatával mind a két vágást, úgy, hogy még keresztül sem csaphatott a kard rajta, s mielőtt ellenfele a harmadik vágást intézhette volna, á tempo visszacsapott rá egy gyors «elővágással» s e csapás teljes sulyával Salista fejét és arczát érte.

Jó szerencse, hogy a kard könnyű volt, mert koponyáját ketté hasította volna.

Salista egy pillanatig ingadozott a vett csapás után, balkezét önfeledten előre kapva feje védelmére, azután oldalt tántorodott s elbukott kardmarkolatára támaszkodva. Segédei odafutottak hozzá, hogy felemeljék s félrevigyék.

Iván kardját hegyével leeresztve, ott állt márványhideg, szenvnélküli arczczal.

Segédei üdvözölve siettek hozzá.

– Meg vannak-e azok az urak elégedve? – kérdezé Iván.

– Szeretem hinni, hogy meg vannak elégedve – mondá Ödön gróf. – Ezt jobban nem lehetett csinálni. Az ügy be van végezve.

Azzal visszabocsáták Ivánt a mellékszobába, hogy ismét felöltözzék.

Midőn Iván a terembe visszatért, már akkor ellenfele felocsudott kábulatából. Mind a két orvos vele volt elfog lalva. Az egyik a fején, a másik a karján kapott sebeket tapasztgatá.

Iván lovagias szokás szerint odament hozzá a kibékülésre.

– Megbocsáss, bajtárs!

Salista cordialiter nyújtá eléje balkezét:

– Ah! szót sem érdemel. Derék vágás volt. Ez az utolsó. A másik kettő nem számít semmit. Mondtam, hogy két «vor»-t adok. Hanem a harmadik az emberséges ütés volt. Nem tesz semmit. Egy hét mulva begyógyul.

Iván kérdezé az orvosoktól, hogy nem veszélyesek-e a sebek?

– Katonadolog! – viszonzá helyettük Salista. – Ilyent százat osztottam én másnak. Ideje, hogy én is kapjak egyet. Fel sem veszem. Hanem valami fáj mégis nagyon, a mit sem arnika, sem jégburok meg nem enyhít. A mit csak te gyógyíthatsz meg, a ki adtad. Valld meg, igaz hitedre, hogy voltál te valaha katona.

– Hát hogyne lettem volna? – mondá Iván. – Huszárhadnagy voltam a szabadságharcz alatt.

– No hát vigyen el az ördög, mért nem tudtad ezt hamarább mondani? Micsoda ezrednél szolgáltál?

– A Vilmos huszároknál. Valószinüleg én vagyok az az utolsó ember, a kit te, mikor mind levágtad őket, meghagytál közülök hirmondónak.

Hahotával kaczagott mindenki, legjobban maga a sebesült.

Az orvosok szidták, hogy ne nevessen, mert minden flastrom felválik a képén a sebéről.

– Jól van no – mondá Salista. – Hát csak a fél szájammal fogok nevetni. Az Isten áldjon meg bajtárs. Már most fel sem veszem a vágást. Csak, hogy katonától kaptam; csak hogy nem komisz diga civilista volt, a ki megvagdalt! Gyere, csókold meg a másik pofámat, a hol nem vágtál meg. Így ni. Puszit, bruder. A jobbomat nem nyújthatom, mert arra keresztes rendet rajzoltál. Az is jó volt. Huszárvágás. Már így nem bánom.

És azzal összecsókolóztak az ellenfelek.

Hanem Salista egy percz mulva megint elalélt a vérvesztéstől, s Iván ölébe vette a fejét, úgy tartotta, míg bekötözték s azután segített őt hintójába átszállítani.

– Fidelis egy ficzkó! – mondták egymás között a kitünő gentlemanek.

ADIEU!

Az ismerős társaság István gróf lakásán várta a tudósítást a párbaj kimeneteléről. A segédek megigérték mindkét részről, hogy a végbement viadal után azonnal oda fognak sietni.

Jelen voltak a szokott ismerősök a societásból.

Történtek fogadások az eredmény iránt. Ki kap sebet? Hoz-e emléket Salista is? Lesz-e sulyos megsebesülés, vagy csak conventionalis karczolások?

István grófnak volt elég merészsége tizet egy ellen fogadni, hogy Salista «is» kap valamit; sőt egyet egy ellen koczkáztatott azon lehetségre, hogy épen Salista fogja kapni a sulyosabb sebet.

No már arra, hogy Iván egészen ép bőrrel meneküljön, kereshetett volna valaki társat százzal egy ellen, és nem talált volna, a ki felcsapjon.

Az előörsök az ablaknál szüntelen lesték az érkező kocsikat.

Végre egy bérkocsi megállt a kapu előtt.

«Ödön és Géza érkeztek!» volt a tábori tudósítás.

– Akkor én nyertem, mondá István gróf. A melyik fél könnyebb sebet kapott, azt hamarább hagyhatják el a segédei.

Ödön gróf ment a hölgyeket tudósítani, míg Géza gróf rohant fel István gróf lakására.

Felszakitá az ajtót s párbajsegédi diadallal rontott be a társaság közé ezzel a kiáltással:

– Serpenyőbe vágta őtet!

– Kit? Kicsoda? Ivánt? Salista? kérdezték az eléje tódulók.

– Dehogy. Iván Salistát.

– A-a-ah! hangzott fel erre a hitetlenség tagadó felkiáltása.

– De igen, tüzelt az ifju gróf. Káposztának vágta, gulyáshúsnak aprította.

– És Iván?

– Annyit sem kapott, mint én magam.

– Ah! te mokázol velünk!

– No ez ugyan tréfálni való tárgy. Kérdezzétek meg csak Salistát.

– De hát akkor hol van Iván?

– Hát természetesen az orvosát vitte haza; két orvos dolgozott Salistán, míg diribdarabjait össze tudta szedni. Iván pedig mindjárt itt lesz és semmiféle sebet sem fog a tamáskodóknak mutatni, a mibe az ujjaikat dughassák.

Azzal azután körülményesen elmondta, hogyan volt? mint esett? Eduárd bárónak, ki nem akarta felfoghatónak találni a dolgot, két sétapálcza segélyével megmutatta, hogyan történt? Igy jött a duplavágás, így passirozta az alsó vágást, így tette az a tempo-visszavágást. Neki magának a hajszála sem görbült meg.

– Ah ez valódi csoda!

– Semmi csoda! tiltakozzék Géza gróf. Hiszen katona volt! Huszár kapitány volt. (Már kapitánynak tette.) Végig harczolta az egész forradalmat, tizenkilencz ütközetben volt, verekedett a kozákokkal is. Érdemrendet is kapott.

(Ezekből ugyan semmit sem hallott Ivántól, hanem hozzá gondolta maga, mint igen természetes illustratiót; a kit egyszer megszeretnek, arra azután mindent ráraknak.)

– Csodálatos egy ember! sóhajta fel Oskár báró; három hónapig mindennap együtt van velünk, és egyszer sem hozza elő harczi élményeit. Hallgatja, hogy beszélnek a 49-iki történt dolgokról mások, és egy szóval el nem árulja, hogy ő is tud arról valamit.

– No most ezt az embert szépen a nyakunkra ültettük, sopánkodék Eduárd báró. Ugratni akartuk, s szépen felugrattuk a nyeregbe. Most azután végkép köztünk ragad. Most beszéljen már vele valaki.

– Szászországi Úr Isten! toldá a sopánkodást Oskár báró. Fog ez most henczegni közöttünk. Micsoda præpotenskedés lesz ebből. Hogy fogják ezt az asszonyok bámulni és a férfiak respektálni. Sacrebleu! A ki így tud lőni és verekedni. Pedig mernék fogadni, hogy csak vak eset volt minden.

– Én pedig az ellenkezőtől tartok, mondá István gróf. Én azt hiszem, hogy Iván most itt fog benneteket hagyni, megköszöni a barátságot, s soha felénk sem jön többet.

– Ah! azt a bolondot nem teszi: százat fogadok egyre!

– Hanem előbb fizessétek meg a most elvesztett fogadást.

Eduárd báró zsebébe nyult, de mielőtt kihuzta volna a tárczáját, egy mentő gondolata támadt.

– Ah! hátha Gézáék csak komédiát játszanak velünk. Kicsináltak egy szép mesét a számunkra s utoljára meg sem történt a párbaj, hanem kibékítették az ellenfeleket s most jönnek a lunche-ról, a hol nem folyt egyéb vér, mint Cliquoté.

– Hát ha nem hiszed, eredj oda Salistához. Itt a kocsim. Győződjél meg róla.

Eduárd báró elrohant; míg az odajárt, feljött Ödön gróf a hölgyektől. Kérdezte, hát Eduárd hová szalad?

– Nem hiszi Gézának az elmondottakat.

– Hát akkor Géza épen úgy járt veletek, mint én a hölgyekkel. Azok meg nekem nem hisznek. Azt kérdik tőlem, hogy hol van hát Iván, ha nem történt semmi baja? Theudelinda néném sír, mint a záporeső, s átkoz, hogy bizonyosan meggyilkoltattuk Ivánt. Tudja mennykő, valamelyik a két delnő közül alighanem szerelmes bele. Eddig csak tudtam, de már most nem tudom, hogy melyik?

Kevés idő mulva visszatért Eduárd báró.

Nem szólt semmit, csak kivette a tárczáját és fizetett István grófnak.

Ez nagyon komoly válasz volt.

– Nos? nos? hogy van Salista? kérdezék tőle.

– Borzasztóan van helybenhagyva.

(A helyben hagyás és helybe hagyás két különböző szó!)

Arra azután mindenki fizette a vesztett fogadását.

Savanyu képpel tették. Inkább mágnes-lovag kapta volna a fejvágást!

Ekkor érkezett Iván.

A savanyu képek egyszerre mind édes mosolygással fordultak feléje s üdvözlék sorba, megrázva a kezét.

Iván arcza komoly volt és szelid.

Utoljára szorított kezet István gróffal.

– Én igazán örülök, hogy önt sértetlenül láthatom szólt István gróf.

Két ifju úr összesugott a háta mögött:

– Könnyü neki örülni, mert összepakolt bennünket ezen a «handi-cap»-on. Hanem hát azért a vesztesek is örülnek.

Minden ember örül.

Talán csak Iván maga nem.

– Igen köszönöm e szives részvétet, szólt Iván, minden pathetikus komédiázás nélkül. Különösen meg kell köszönnöm gróf urnak azon szives fogadást, azt a szeretetreméltó barátságot, a melylyel csekélységemet eddig elhalmozta. Hálával fogok rá gondolni mindig. Kérem tartson meg ezután is szives hajlamaiban, mert egyuttal búcsút venni jöttem. Holnap utazom haza.

A gróf fél szemöldökkel inte Eduárd bárónak: «nem mondtam?»

És egy szóval sem igyekezett Ivánt marasztalni.

– Legyen ön meggyőződve, szólt kezét megszorítva, hogy én önt őszintén nagyrabecsülöm, s bárhol találkozzunk össze, tekintsen régi barátjának. Isten áldja.

Hanem Eduárd báró egészen máskép akarta felfogni a dolgot; megkapta két kézzel Ivánnak a karját.

– De bíz abból semmi sem lesz, hogy te most mi közülünk megszökjél. De ilyen jó czimborát ily könnyen el nem eresztünk. Épen most, mikor te vagy a saison lionja. Innen ugyan el nem távozol. Te vagy köztünk most az «Ehren-Præses.»

Iván erre elmosolyodott. Szelid sarcasmus, csendes, ironikus bánat, férfias keserüség volt mosolyában s azt mondta Eduárdnak halkan:

– Köszönöm, bajtárs, a megtiszteltetést. De nem való vagyok én «Barataria kormányzójának.» Jobb nekem otthon. Megyek a «grison»-omat felnyergelni s lovagolok haza. (A kik Don Quixottet forgatták, emlékezni fognak a Barataria sziget tréfáira s a jó «szürke» érzékeny találkozására menekülő gazdájával.)

Azzal meghajtá fejét az egész társaság előtt és eltávozott.

István gróf utána ment. Demonstrált vele, hogy minden tiltakozás daczára lekisérte őt a lépcsőkön karonfogva Theudelinda grófnő ajtajáig. Őt nem érintették Iván végszavai.

Mikor visszatért, az egész társaságot még mindig az utóbbi jelenet által előidézett fanyalgó kedélyállapotban találta.

– De ki volt közülünk, tört ki végre Eduárd báró, a ki a Barataria-szigetről való persifflaget elárulta neki?

Mindannyian becsületszavukra mosták magukat, hogy nem tették.

– Veszszek el, ha nem az apát úr fecsegte el neki! mondá ki véleményét Géza gróf.

– De barátim, rájön ez az ember arra magától is! szólt István gróf; mert figyel ez mindenre, csak hogy nem engedi észrevenni, hogy valamit észrevett.

– Én esküszöm rá, hogy a pap sugta be neki!

(Mi nem esküszünk semmire, hanem az bizonyos, hogy néhány nap előtt Sámuel apát ilyen tartalmu levelet kapott Bécsből: «Mi a bolondot csináltok odalenn? Mindent elrontasz! Az a Berend kibékíti a grófnőt az öreggel. Szöktesd meg onnan, mert ellenünk dolgozik! Félix.»)

– Hja! Ezt bizony kiugrattuk innen! szólt Ödön gróf. De hát szép húgom kivánta, hogy menjen; tehát megy.

– Az ám! szólt István gróf, de én még mást is előre látok: azt, hogy mikor most ez az ember odalenn a hölgyeknél azt fogja mondani, hogy ő elmegy, szép húgod fel fog kelni és azt mondja rá: «Akkor ketten megyünk!»

«Ah! Ah!» hangzott a hitetlenkedés szava a társaságban, hanem Ödön vállat vont.

– Az bizony meglehet.

Meglehet-e?

Ödön pontiuspilátus-képet csinált a dologhoz. A fait accomplik időszaka van. Nagyobb hódításokban is megnyugodott mostanában Európa. Ha a két Siciliát elvehette egy ember, a kinek nem volt egyebe egy veres ingénél, mért ne vehetné el a bondavári herczegséget egy fekete-inges?

– Enfin, hát mi baj lesz belőle? A fiu elég jó gentleman. Katona volt. Nemes ember. Szomszéd birtokos a bondavári uradalommal. Neki van kétszázezer forintnyi értéke, Angela húgomra néz huszmillió örökség. De ha a mennyei hatalom még tiz esztendeig megtartja Tibald nagybátyánkat s engedi az unokája javára tovább is kitünő sikerrel gazdálkodni, úgy jöhet, hogy Iván és Angela vagyoni állapota között «partie égal» lesz. A mi pedig a titulust illeti, ha így fog tánczolni a miniszterium a nemesi előjogainkkal s így emelkedik a becse a parlamenti kormányzatban a halina szürposztónak, magam is megteszem, hogy felfolyamodom érte: «Mich in den Bauernstand zu erheben.»

Ivánt a grófnők Theudelinda magánszobájában fogadták, mint benső ismerőst.

Mikor belépett hozzájuk Iván, szokatlanul el volt fogulva. Kemény vonásait a halaványság s bizonyos meghatottság kifejezése érdekesekké tette.

Theudelinda grófnő eléje ment s messziről nyujtá eléje mindkét kezét, s azután megszorítá hevesen Iván kezeit. Ajkai reszkettek, nem tudott szóhoz jutni, könyeit akarta visszaküzdeni s azután némán inte Ivánnak, hogy foglaljon helyet az asztal mellett, melynek mozaik lapján gyönyörü majolicában pompás virágbokréta diszlett. Theudelinda melléje ült le a pamlagra, átellenben vele Angela grófnő.

Angela grófnő ma reggel szokatlanul egyszerüen volt öltözve. Még csak az sem jutott eszébe, hogy egy szál virágot tüzzön hajfürtei közé, a mi máskor olyan jól illett arczához. Nagyon komor volt s szemeit fel nem veté Ivánra.

– Milyen aggodalmakat álltunk ki ön miatt! szólalt meg végre Theudelinda grófnő, midőn szavainak urává tudott lenni. Ön nem képzeli, mily kinos félelmeken mentünk keresztül e két nap alatt.

Angela lesüté szemeit. Ő is bele volt értve a többes számba.

– Nem fogom megbocsátani magamnak soha, grófnő, szólt Iván, a mi részem ez izgalom okozásában volt, s nyomban fog utána következni a vezeklés, a mit vétkemért magamra szabtam. Holnap száműzöm magamat a Bondavölgybe.

– Ah! sóhajta meglepetten a grófnő. Ön el akar hagyni bennünket? S mit akar ön a Bondavölgyben?

– Folytatom elhanyagolt iparomat.

– S ön szeret a Bondavölgyben?

– Nyugodtan vagyok ott.

– Vannak ott rokonai?

– Senkim.

– Háztartása?

– A mennyit magam el tudok látni.

– Ismerősei, kik után vágyik?

– Munkásaim csupán és gépeim.

– Ott ön úgy él, mint egy remete?

– Nem, grófnő! A remete egyedül van.

– És ön?

– Mi mindig ketten vagyunk: én és a munkám.

A grófnő egy ünnepélyes nyilatkozatra szedte össze erejét.

– Berend úr! Nyujtsa ön nekem kezét. Maradjon ön itt!

Iván felállt székéből s mélyen meghajtotta magát.

– Kedves emlék lesz nálam a kegy, mi a grófnő marasztaló szavaiban nyilatkozik irántam. A grófnő jóságának kifogyhatlanságáról tanuskodik az. Hálám viszonozza azt.

– Tehát meddig marad?

– Holnap reggelig, grófnő.

– Ah! szólt a grófnő neheztelve; ha én mondom önnek, hogy maradjon.

S e neheztelés oly őszinte, oly igaz volt, hogy Ivánnak lehetetlen volt félretérnie előle. Theudelinda Angela grófnőre tekintett, mintha várná, hogy az is jőjjön már segélyére. Angela pedig fel nem vetette hosszu selyem szempilláit, hanem egy Rudbekkia piros szirmait tépegette virágkelyhéből, mint a ki valamit kérdezget a virágtól.

– Grófnő! szólt Iván, félretolva a széket, a melyről felkelt. Jól érzem, hogy a midőn ily marasztalásra kell azt felelnem, hogy mégis távozom, annak olyan indokát kell adnom, mely sulyával tulnyomó legyen azon kegygyel szemben, a melylyel a grófnő engem elhalmoz. Önnek nem felelhetem azt, a mit egyéb ismerőseimnek, hogy dolgaim vannak, hogy elég régen vagyok itt, hogy majd visszajövök. Önnek meg kell mondanom, hogy elmegyek, mert nem maradhatok itt, elmegyek úgy, hogy vissza ne jőjjek többet. Grófnő! Ez nem az én világom, ez nem az a világ, a melyben én élni tudjak. Negyedév óta mindennapos vagyok a körben, melyet a magas társaság képez, együtt éltem és együtt tettem mindent. Elismerem, hogy e kör tagjainak joguk van, okuk van, úgy élni, úgy tenni. De nekem nincs. Más világhoz szoktam, más életfeltételei vannak lételemnek. Önök idefenn mind külön álló gyűrűk, mi odalenn mind összefüggő lánczszemek vagyunk. Önöket állásuk függetlenné teszi; azért úgy élnek, mint a kiket önakarat vezet. Minket egymásra szorít az élet s egészen másutt van nálunk az önzés, másutt a nagylelküség, mint önöknél. Én nem vagyok önök közé való. Szégyenlem magamat büszkének lenni azok előtt, a kiket önök lenéznek s nem tudom a fejemet alázatosan meghajtani azok előtt, a kiknek önök hódolnak. Nem tudom meglátni az Istent ott, a hol önök imádják s nem tudok róla elfeledkezni ott, a hol önök kigúnyolják. Valami varázslat libeg önök körei felett, hol mindennek háttere gúny, tagadás; ki mond itt igazat egymásnak a szemébe? s kit szeretnek itt, ha nem látják? Együtt futtatnak árkon-völgyön a jó barátok. Egy elbukik, nyakát szegi. Jó éjszakát! Nincs jó barát többé. Másik nem úgy szegi nyakát, a verseny-futtatásban, hanem elprédálja vagyonát; hagyják együtt futni, senki nem mondja neki: «Állj ki! hiszen elpusztulsz!» Egyszer azután elbukik, itt hagy ősi vagyont, ősi becsületet, összetörve. Jó éjszakát! Kitörlik a kaszinó névjegyzékéből a nevét. Nincs jó barát. Tegnap is tudtuk ugyan, hogy elvész, és hogy így vész el; de nem tudta más, hagytuk versenyezni velünk. Ma már más is tudja, ma nem ismerjük többé, ki volt? Ha fél a bajtárs velünk jönni, ha otthon ül, azt mondjuk: gyáva, fösvény, papucshős. S minő fogalmak a nők felől! Minő családélet! Minő drámák benn! minő komédiák künn! Mily virtus a vétkezésben! mily bálványozása a futó örömnek! s a hol ez megszünik, mily sivatag életunalom, mily öngyilkossággal kisértő fásultság! Nem, grófnő! én nem tudok e levegőben lélekzeni többé. Nekik igazuk van, mert őket mindez boldogítja; de nekem meg kellene őrülnöm benne! Azért elmegyek innen grófnő! Bocsánat merész szavaimért! Ügyetlen voltam. Kiméletlenül beszéltem annak a társaságnak arczulatáról, melynek még parquettjén állok. Háládatlan voltam, mert kifejezést adtam ellenszenveimnek ott, a hol mások türelemmel voltak az én fajtám hibái, félszegségei iránt, s nyájasan kisértek ki bennünket egész az ajtóig, a hol mindvégig nevetségesek voltunk, s nem gúnyoltak szemtől-szembe; de kényszerítve voltam rá, grófnő, az ön jósága kényszerített. Mert végtelen nagy volt a kegy, melylyel ön engem ittmaradásra hívott fel; s ki kellett mondanom, hogy a mi innen elvisz, az még végtelenül nagyobb.

Theudelinda grófnő is felállt Iván beszéde alatt; szemei világolni kezdtek, egész arcza átszellemült, ajkai jártak, mintha minden szót utána mondana. S midőn végezé szavait, megfogta Iván kezeit két kezével, és magánkivül dadogá:

– Ugye bár? Ön így szól! Ön most így beszél? A hogy én beszéltem… ezelőtt negyven évvel… mikor számüztem magamat a világból. A világ most is olyan, mint akkor!

Azzal megrázta szenvedélyesen Iván kezét.

– Menjen! Menjen haza. Menjen a föld alá. A bányába. Isten önnel. Mindenütt… mindenkor… Isten önnel. Igazán… Istennel önnel!

Nem vették észre, hogy a harmadik alak is felkelt székéről, Angela.

És midőn Iván búcsút véve meghajtá magát, egy lépést tett előre.

– Ha ön megy innen, nem megy egyedül! szólt az ifju delnő, szilárd, elhatározott hangon. Akkor én is megyek! És arcza kigyulladt e szónál.

Iván a helyzet magaslatán állt.

E szédítő magasból teljesen megőrzött lélekjelenléttel mondá a grófnőnek:

– Azt helyesen teszi, grófnő! Holnap Tibald herczeg születésnapja van. Még holnap reggelig megérkezhetik ön hozzá, s ott ölelő karok várják.

Angela grófnő sápadt lett, mint a szobor.

Leroskadt karszékébe. A rózsaszin virágszirmokat leszórta öléből a földre.

Iván meghajtotta magát tiszteletteljesen; megcsókolta Theudelinda kezét, és eltávozott.

Ah! a delejországon innen is vannak emberek, a kik ha egyszer megszerettek egyet, azt nem felejtik el többé soha.

Iván eltávozta után Ödön gróf meglátogatá ismét nőrokonait. A kiváncsiság vitte oda.

Angela grófnő kedélyesebb volt, mint bármikor.

Mikor elváltak egymástól, azt mondá unokabátyjának:

– Eredj el Salistához s tudasd vele, hogy mintléte felől tudakozódom.

Ödön gróf birt elég művészi nyugalommal eltitkolni bámulatát, s mikor végighaladt a lépcsőzeten, elkezdé magában dúdolni «A sevillai borbély»-ból Figaro áriáját:

«Az asszonyok csalfaságít Nem lehet kitanulni, Nem lehet kitanulni!»

… Angela grófnő pedig még az nap írt Tibald grófnak.

(… Másnap nagyatyjának születésnapja volt.)

A levél tartalma ennyiből áll:

«Nem megyek haza. Adieu!»

… Másnap beszéltek még Ivánról és párbajáról.

… Harmadnap elfelejtették!

«Adieu!»

A TIZENHARMADIK PRÓBA.

Tibald herczeg épen születésnapja reggelén kapta egyetlen unokája levelét, mely ezzel végződik: «Adieu!»

Minden évben ünnep volt rá nézve ez a nap: Angela csecsemő korától elkezdve a legutolsó évig, Tibald herczeg minden születési évfordulóján kapott tőle egy csókot.

Ez a mai keserű egy csók volt.

Ott van a herczeg ereklyéi között, egy aranytáblás albumban, melyben egyedül gyöngéd családi hagyományok vannak, minden év emléke e napról. A száraz virágcsokor, mit egyéves korában nyujtott át picziny kezével Angela a herczegnek, a kedves ákombákom, mit első irásgyakorlatul írt számára egy szelet bristol-papirra, s a legutolsó év finom gyöngy- és aranyhimzetü emléklapja, mit Angela saját kezeivel készített. Mind Tibald herczeg születésnapi emlékei.

Berekeszti ezeket most ez az utolsó levél: «Adieu!»

A herczeg kedélye érzékeny volt és ingerelhető.

Ha pedig hideg vérét hítta fel biróul, attól is azt kellett megtudnia, hogy neki van igaza unokája ellenében.

Angela grófnő tartozott magának, tartozott herczegi házának azzal, a mi tőle kivántatott. Ha szive állna útjában, nem lehetne megitélni; de Angela nem szeret senkit. Hát akkor miért tesz különbséget azok között, a kiket nem szeret?

Tibald herczeg izgatott kedélylyel indult el Eveline művészi próbatételére.

A mi keserítette, az forralta is vérét.

Az «adieu»-re még neki is lehet egy szava.

Eveline lakására érve, a komornyik bebocsátá az ismerős urat a terembe, a hol az állítólagos művésznő tündérpróbáit szokta tartani eddig.

A herczeg egyedül találta magát a teremben.

Az ablakok halvány rózsaszín függönyei végig le voltak eresztve, s a terem szögleteiben berkek voltak összecsoportozva keleti virágbokrokból. Eleven virágillat képezte a teremben a parfümöt. Egy szegletben gerliczepár turbékolt, s valahol a magas virágfák közé elrejtve egy csalogány énekelte panaszló, dicsekvő varázsdalát. Olyan volt e hely, mint tündértanya az erdő mélyén.

A herczeg nem találva senkit, leült a kerevetre s végiglapozta az albumot, mely az asztalon hevert. Eveline művészi alakjainak gyűjteménye volt az. Végiglapozta, képet kép után megnézve, és míg e csábító alakokat nézte, lelke előtt annak a másik otthon hagyott albumnak a lapjai forogtak le, a mikben Angela rajzai, himzetei vannak.

Csak az utolsó képnél tért vissza figyelme. A csalánszövettel öltözött alak minő csábító, mily érzéki, minden eszményítés mellett!

A csalogány dalolt, a gerlék turbékoltak, a narancsvirág illata oly kábító volt. Minő alakban fog megjelenni utoljára ez az asszony?

És ekkor úgy tetszett neki, mintha valahonnan a távolból egy régen hallott, régen elfeledett dalt hallana, csendesen, halkan dudorászva, a mi egyszerre mint varázsigézet fut végig minden idegén.

Ez az a parasztnóta, mit egykor a dajka énekelt unokája bölcsője felett, mikor azt altatva ringatta. Valami tót népdal, ismeretlen szöveggel.

Néhány percz mulva elhallgatott a dal.

És nem sokára nyilt a mellékajtó Eveline öltözőszobájából.

Ő jött.

Hogyan jött? Minő csábalaknak öltözve? Minő varázsövével Cytherének?

Egy egyszerü fehér-fekete koczkás kreppon ruha volt rajta, haja simás kontyba fonva, fehér, keskeny, himzett gallérka körítette nyakát.

És szendén, bizalommal, szerényen közelitett Tibald herczeg felé, s mikor feléje ért, egy kis tárczát nyujtott át neki, melynek fehér atlaszára gyászkreppfonallal egy sír előtt térdeplő gyermek-alak volt finom himzéssel odarajzolva.

És azután felemelve hozzá igazi könyektől ragyogó szemeit, tört, elfojtott, reszkető hangon rebegé:

– Uram! Fogadja ez emléket tőlem ma, születésnapjára. Az ég tartsa meg önt sokáig!

Annyi igazság, vagy oly csalódásig hű lelemény volt e jelenetben, hogy Tibald herczeg elfeledkezék magáról, s a helyett: «Asszonyom!» azt kiáltotta neki: «Leányom!»

A delnő e szónál zokogva veté magát Tibald herczeg keblére, s a fájdalom igazgyöngyeit hullatva szeméből, esdekle:

– Oh! uram, ne vonja vissza e szót tőlem! Nincs nálamnál árvább teremtés e világon!

Tibald herczeg a zokogó nő fejére tette kezét és megcsókolá annak homlokát.

– Tehát legyen ön az én leányom. Nézzen fel rám, Eveline. Mosolyogjon rám. Ön még gyermek, tehát legyen rám nézve gyermek. Én önnek atyja, nem! nagyatyja fogok lenni. Az apák néha nem szeretik gyermekeiket, de a nagyapák unokáikat mindig. Lesz ön az én kis unokám. Fog csevegni a fülembe bohóságokat, mikor komor leszek, fog felolvasni, mikor álmatlan vagyok, fog utánam kérdezősködni, mikor betegen fekszem. Elfogadja ajándékaimat, nyitva tartja számomra házát s asztalához ültet. Meghallgatja, ha valami panaszom van, s elmondja nekem a magáét. Nehéz szeszélyeimet nem viszonozza, kedvemet keresi. Én is úgy fogok bánni önnel. Úrnője lesz ön mindazoknak, a kiknek én ura vagyok. Ragyogni fog ott, a hol én gyönyörködni akarok ragyogásában. És nekem mindenben szót fogad.

Eveline néma kézcsókkal felelt mindezekre.

– Tetszik önnek az, a mit mondtam? Örül ön annak? kérdezé a herczeg.

Erre azután a hölgy örömkaczagása felelt; felszökött, tánczolt, magánkívül volt, s ismét visszarohant a herczeghez, kezét összevissza csókolni.

– Oh! kedves, oh! édes öregapa!

A herczeg leveté magát a kerevetre s gúnyosan felkaczagott.

Eveline megrettenve állt meg gyermeteg szökdécselései közepett. Oly riasztó, oly otthontalan disharmonia volt e kaczajban.

– Nem önnek szólt ez, kedvesem, nem önnek. Jőjjön ide és üljön mellém, szép unoka leányom.

(Az a kaczaj válasz volt az «adieu»-re.)

A herczeg lesimítá Eveline haját gyöngéden.

– S most önhöz igen komoly szavaim fognak lenni. Ide figyeljen! mert a mit mondok, az ezentul önre nézve parancsolat. Családunkban csak egy parancsol, a többi engedelmeskedik.

Mennyi hizelgés volt e szóban «családunkban»!

– Ön át fog költözni rögtön Maximilian-utczai palotámba, s azontul nem fogad el mást, csak a kit én önnek megengedek. Hogy Kaulman úr e rendelkezéshez beleegyezését adja, azt kieszközölni az én gondom lesz. Azontul Kaulman úrral sem lesz önnek szükség érintkeznie, ha csak üzleti dolga nincs önnel. Sajnálja ön Kaulman úr barátságát elveszteni?

– Nem lehet elveszteni valamit, a mi nincs.

– Én ki fogom eszközölni, hogy önt az operaházhoz rendes tagnak szerződtessék. Önnek állással kell birnia, a mi a világban megjelenésre jogot ad. A szinművésznek czíme királyi palást, a salonok is megnyilnak előtte. A siker iránt ne legyen önnek aggodalma. Tehetsége igen szép. Tanuljon, sokra viheti. Szerezzen magának hirnevet. Az után megélhet, ha egyszer én meghalok is.

– Csak ne félnék a szinpadon!

– Hozzászokik majd. És azután majd tapasztalni fogja, hogy a szinpadon is mindenki épen annyi becsültetésben részesül, a mennyire becsüli saját magát. A ki magát apró pénzre váltja fel, az mindenkinek olcsó. Azután ne fogadja ön el minden ember hódolatát. Ha valaki iránt barátságot érez, azt mondja meg nekem őszintén, hogy én is megmondhassam önnek, mit tartok felőle?

– Nem, uram! heveskedék Eveline; én egyedül önhöz ragaszkodom.

– No, no, Eveline! Minek fogadásokat tenni az elérzékenyülés pillanatában, miket a szívdobogás órái elnémítanak? Ön még gyermek. Soha se felejtse el, hogy mi öregapó és unoka vagyunk. Kaulmanról ne szóljunk, az egy semmirekellő spekulans. Önnel czélt ért. A mit meg akart kapni, azt megkapja. Hanem viszont odaadta önnek a nevét, azt vissza nem veheti öntől. Ön majd tapasztalni fogja a világban, hogy milyen véghetetlen nagy kincs egy asszonyra nézve egy férfinak a neve! Akár ragyogni akar vele, akár szégyenét betakargatni vele. A hölgyre nézve, a ki egy férfitól nevet kapott, nincs «tíz parancsolat!» Ezt majd meg fogják önnek magyarázni.

– Nem fogom megtanulni, uram!

– Ne igérjen ön olyan dolgot, a mit nem kérek öntől. Mert akkor azt fogom hinni, hogy azt sem tartja meg, a mit igazán kértem. Egyet kötök ki magamnak öntől. Egyetlen egy embert nem szabad önnek elfogadni soha, sem levelét felbontani, sem ajándékát elfogadni, sem koszoruját a földről felvenni, sem tapsolását észrevenni. Egyetlen egy ember nem létezik önre nézve, mintha Theophratus láthatatlanná tevő sipkáját viselné fején, s ez ember Waldemar herczeg.

– Oh! uram, én gyülölöm ezt az embert! utálom, gyülölöm, irtózom tőle!

– Szeretem e kitörést hallani öntől. Hanem ez az ember gazdag. És szép férfi. És ön után őrjöng. És a nőknek utoljára is hizeleg az, ha tudják, hogy valaki őrjöng utánuk. Jöhetnek kényszerítő körülmények. A gazdagság nagy csábító, s a szegénység nagy kerítő. Jön idő, majd a mikor én nem leszek. Én pedig azt akarom, hogy mikor én már porrá vagyok válva, még akkor se fogadjon ön el Waldemar-tól semmit, és ne viszonozzon neki semmit.

– Esküszöm önnek, uram, arra, a mi előttem legszentebb: anyám emlékére!

– Úgy engedje megcsókolnom homlokát. Most megyek Kaulmanhoz, és végzek vele. Köszönöm önnek, hogy megemlékezett születésem napjáról. Hiszen mások is megtudhatnák azt, csak egy conversations lexicont ütnének fel, nevemet s életirásomat felkeresni. A kis himzett tárczával ön engem nagyon gazdaggá tett. Én igen dúlt kedélylyel jöttem ide s igen nyugodt szivvel megyek el innen. Ezt meg fogom önnek hálálni. Isten önnel, kedves Eveline!

Néhány nap mulva Eveline beköltözött a Maximilian-utczai úrilakba, hol Bondaváry Tibald herczegi fénynyel vette őt körül.

A világ azt hitte, hogy a herczegnek kedvese; a herczeg abban az illusióban élt, hogy unokaleánya; Eveline pedig azt hitte, hogy hitvesi kötelességet teljesít, mikor azt teszi, a mit neki az ő ura és hitves férje parancsolt.

Szinte azon időben megkapta a kőszén- és olvasztóconsortium is Bondaváry Tibald herczeg helybenhagyását a Theudelinda grófnővel kötött szerződésre nézve.

És így a bondavári uradalom mind a két tulajdonosának a lábai alól ki volt már huzva!

Azt pedig ugyan megmenthette volna Angela grófnő a maga és családja számára, ha Berend Iván szavaira hallgatott volna.

De hát miért volt e makacsság Angela grófnőtől?

Mentheti-e őt valaki azért, hogy ennyire szeszélyes? hogy ily kiméletlen nagyatyja iránt, hogy tetszik magának ebben a daczban?

Bolondság-e ez? S védelmezi-e magát e bolondság, ha az?

Mondjunk egy szót a védelmére.

Az a Sondershain herczeg, a kihez Angela grófnőt oly szivesen akarta volna nőül adni Tibald herczeg, ugyanaz a bizonyos Waldemar, a kiről már annyi szó volt.

És Angela grófnő tudta mindazt, a mi szó van a neki szánt vőlegényről.

Tehetett-e máskép? Fogadhatta-e meg azt, a mit Iván tanácsol neki? Ezt itéljék meg a nők, férfinak nincs joga hozzá.

A PÉNZTUDOMÁNY.

A bondavári uradalom tehát már megvan.

Most még csak a tízmillió beruházási tőke hiányzik.

Azután még egy vasut, mely azt a világpiaczczal összeköti.

Lássunk legelőször a tízmillió után.

A bondavári kőszéntelep megéri azt. Még többet is. De ki tud felőle? Ki hiszi el?

Journalistikai reklámok, «Beküldetett»-ek veszteni kezdik már hatásukat. Minden ember tudja ezt a mesterséget.

«Isten áldása Kaulmannál! Ki vesz hamburgi sorsjegyeket?»

Az élczet kezdik érteni. Az utóragban az élcz, hogy: «nál» van ugyan, de «tól» nem jön az áldás.

Hanem hát sok új dolog van még a nap alatt.

Mikor Félix azt a szivességet tette Ivánnak, hogy vitt neki egy felügyelőt, beszélgetés közben meglátott az asztalán egy darab szénlapot, melyben valami ujjas növény lenyomata volt látható. Az a bondavölgyi tárnából került ki.

– Ah! ez valami ősvilági madár lábnyoma! mondá Félix.

– Nem! mondá Iván, ez egy növény levelének lenyomata.

– Nekem is van egy szép kövület-gyűjteményem.

– Hát akkor vidd el ezt is hozzá!

Félix elvitte a kővületet.

Mikor azután a bondavári részvénytársulat fellépése közeledett, egyszer csak jön egy nagyon elterjedt német lapban illustratióval ellátott leirása annak a legujabban talált madárnyomnak, mely a bondavári kőszéntárna mélyéből került elő. Doctor Felicius volt az értekezés alá irva.

«Hadd lássuk azt a madárnyomot!» kiáltának a tudósok.

A felfedező tudós nevet is adott az állatnak, mely lábnyomait a még akkor lágy (!) kőszénbe nyomva hagyta: «Protornithos lithanthracoides.»

«Hohó! megállj!» kiáltott rá egyszerre valamennyi geolog, physiolog, paleontolog, tanárok, tudósok, ártézikut-furók. «Ez nagy szó!»

Egyik csoport tudós azt állította: lehet, másik azt állította: nem lehet.

Miért nem lehet? Azért, mert a kőszénalakulás korszakában még nem voltak madarak, sem emlős állatok, a kőszénben nem találni mást, csak növényi maradványokat, csigákat s nagy csodára egy-egy halat.

S miért lehet? Azért, mert a mit nem talált még senki, találhat ezután valaki. Lám, Humboldt megesküdött rá, hogy nem volt az ősvilágban majom, mert ásatag majom nem találtatik sehol, és íme, azóta már találtak Angliában egy, Francziaországban három ásatag macropythecust.

Erre a madártagadók tábora újra felzúdult, leszamarazta a madárhívőket; hiszen még hüllők is csak a barna szénben fordulnak elő! Hát az anthracothérium mit vétett? De madárról szó sincs!

Végre miután minden illustrált lapon keresztűl ment a veszekedés, miután felzajdította a német, angol, franczia közönséget, a nagy érdeket költött pernek akként vetettek véget, hogy egy öt tagú, tekintélyes tanárokból álló választott biróság küldetett ki a kérdéses kövület megvizsgálására és elítélésére.

Doctor Felicius ezer darab aranyat ajánlott fel fogadásul annak, a ki bebizonyítja, hogy az ő madárnyoma nem madárnyom.

A tudósok tribunálja azután megvizsgálván az illető kőszenet, egyhangulag kimondá a verdictumot, miszerint az a nyom semmiféle Protornithosnak sem nyoma, hanem az «annularia longifolia» levelének lenyomata. Nem is lehet semmi másnak maradványa, mint növénynek, mert ez a széndarab nem barna szén, de a legtisztább fekete szén, a minek korszakában nem volt még madár.

Doctor Félix Kaulman azután kifizette szépen az ezer aranyat s megköszönte igen szépen azt a szívességet az egész tudós egyetemnek, hogy a bondavári szént így elhíresztelték az egész világban. Negyvenezer forinttal nem tudott volna ilyen reklamot csinálni. Már most kiabálhatja mindenki, hogy a protornithos humbug! hanem a bondavári kőszén renommeéja tudományosan meg van állapítva.

Tehát közeleg a kedvező időpont, a melyben a vállalatot a börze szinpadán debütiroztatni lehet.

Mert ez a legnagyobb tudomány a világon.

Vannak a börzének derült napjai és borus napjai. Néha teli van villanynyal a levegő, birkák ficzkándoznak a mezőn; másszor meg lehajtja valamennyi a fejét a földre, s nem akar hozzá harapni a szép zöld mezőhöz. Néha bégetve kéri a juhászát, hogy nyirja már meg, nagyon nehéz a gyapja. Másszor meg összedugja valamennyi a fejét, kifelé fordítja a hátulját s nem hallgat semmi biztatásra. Egyszer-egyszer meg, a nélkül, hogy tudná valaki, miért? nekiiramodik a vezér ürű s utczu, utána valamennyi. Sem juhász, sem komondor meg nem állitja futásában.

Tehát főtudomány: megtudni, mikor van jó idő a börzén?

Mert néha vannak olyan áldott jó idők, az emberek olyan üdvezülő állapotban, a tárczák, erszények oly tuláradó kedélyben, hogy olyankor minden sikerül: még ha valaki a Gellérthegy felaprózására és elárusítására keresne consortoriumot, arra is találna vállalkozót és részvényeseket. Máskor meg még a török vasuti kölcsönre sem hederítenek.

Tehát egy ilyen, minden füvet megnövesztő szép napon lett feltéve a bondavári kőszéntelep vállalata a bécsi börzén, s a kiirás napján a Kaulman bankház előtt s a hitelintézet utczájában katonasággal kellett kordont húzni, hogy a tömegesen rohanó aláirók ribillióját valahogy rendben lehessen tartani.

Az aláiró publikum már reggel elfoglalta a kapukat; könyökkel tört magának utat, a ki bízott az erejében; a tolongásban bevert kalap, leszakadt kabátszárny számításba nem jött; verbal injuriák a legnagyobb mértékben, tettleges bántalmazások a második és harmadik fokig fel sem vétettek. Az utczára nyiló ablakok bezuzattak, azokon kiabáltatott be: «Én irok alá tízezret, százezret, milliót! Itt a biztosíték!» Derék tornászok felhasználták testi előnyüket, hogy a szomszédjaik vállára felhágva, onnan felkapaszkodjanak az erkélyre, ott dugják be a fejüket az aláirással boldogított terembe: «fél milliót!» S midőn végre ütötte a délutáni hatot, s a kapuk bezárattak, a fegyveres erővel szétoszlatott tömegnek, mely nem volt szerencsés az aláiráshoz juthatni, fennen kiáltottak alá az erkélyről: «Az aláirás be van zárva! Óriási túljegyzés. Tízmillió helyett aláiratott nyolczszáz húsz millió forint!»

De hát itt van az a sok pénz ezeknél az aláiróknál?

Dehogy van! Az aláirt összeg tizedét biztosítékul leteszi mindenki másféle értékpapirokban. Pénzt még nem látott a consortium.

Azok, a kik itt egymás kabátját letépik a nagy tolakodásban, sem pénzbőségben nem szenvednek, sem a szénproductióval legkisebb közük sincs, hanem most épen jó idő van a börzén: lehet nyerni. A bondavári kőszénrészvények parin felül vannak jegyezve; azt a kis nyereséget szeretné minden ember be erszényezni s nem bánja azután, akármi lesz az aláirt részvényeivel.

Hanem gondoskodva van róla, hogy a fák ne nőjjenek az égbe.

Ott áll csatakészen az ellenfél: a contremine!

Waldemar herczeg az élén a contreminenek. Egyike a leghíresebb börzefejedelmeknek.

Igen természetes, hogy a mint azok az emberek, a kik csak rögtön nyerészkedésre irtak alá, a börzére viszik a részvényeiket s ott kezdik elárusítani: az emelkedés rögtön megakad, az agió visszamegy s lassankint egészen elenyészik. Ha életrevaló a vállalat, ha a részvények szilárd kezekbe jutottak, azután meglehet, hogy ismét felemelkedik.

Hanem ez ellen is talált ki a tudomány valami ellenszert.

Az igazgató-tanács választ egy syndicatust. A megtörtént reductió után a syndicatus rendelkezik a felett, hogy mikor adja át az aláiróknak a részvényeiket?

Ez időközt pedig felhasználja arra, hogy a börze-ágenseknek ád valami ötszáz részvényt ajándékba azért, hogy lancirozzák a vállalatot. Ezek azután gyilkos lármát csapnak a coulissában s a parquetten. Verik fel kétségbeesetten a részvényeiket. A certificátokat nagy agióval ragadozzák ki egymás kezéből: hanem még részvényt nem lát a börze. Hanem a cursus jegyzi szépen a «pénz» és «áru» rovatokat.

A tapasztalt emberek tudják, hogy ez csak szinpadi háború, hogy a ki igazi pénzt akar adni, kaphat annyi részvényt al pari a kutfőnél, a mennyit csak parancsol; s a contremine csak leskelődik, hogy mikor csapjon az agioteurök közé, mikor verje le egyszerre parin alul a vállalat részvényeit, hogy azután akkor vásárolja őket össze csúf áron? s azután nőhetnek megint felfelé.

A ki azután ebben a játékban elhull, az a szegény jégre tánczolni ment apró tőkepénzes, a kinek kiénekli a fiókjából a keveset kamatozó kis tőkéjét a nagy bacchanali zaj az arany borju tiszteletére, s a ki besompolyog a bizonyos nyereségre, s mikor azután fellobban a contremine, nagyot huznak a hátára, otthagyja a részvényeit, a differentiáit, mint a rák a lábát, s szalad haza és hálát ad az Istennek, hogy legalább a csizmáját megmentette.

Ez már így megy.

AZ ELŐÉNEKELT TALLÉROK.

X. városban van egy utcza, melyet ma is «görög utczá»-nak neveznek. Szép, díszes házak sora, melyet egykor görög kereskedők építettek; a sor közepén a templom, márvány homlokzatával, pompásan aranyozott tornyával, melynek harangjai a legcsengőbbek az egész városban; azt mondják, mikor azokat a harangokat öntötték, a görögök marokkal hányták az ezüst tallérokat az olvadt érczvegybe.

Derék, élelmes, kedves faj volt ez a görög. Ők voltak a szilárd kereskedelem legelső megalapítói Magyarországon; a zsidónak még akkor nem volt szabad fekvő birtokot szerezni, azért csak a görög kereskedő házán lehetett meglátni, minő uraság van az észben és szorgalomban.

Azután macedon eredete daczára soha sem vette azon észre senki, hogy nem tősgyökeres magyar ember. Magyar volt az anyanyelvük, a többit úgy tanulták. Nem is különítették el magukat, mindenűtt ott voltak, a hol más. Többnyire nemes emberré lettek, s büszkék voltak magyar ármálisaikra; ott ültek a zöld asztalnál, s csak arról tudta meg a világ, hogy külömbség van közöttük és a többi lakosok között, hogy mikor már a többiek rég le is hántották a husvéti piros tojásokat, a görögök akkor kezdtek el tizednapra egy fatáblán két kalapácscsal nagypénteket kalakolni.

X. városból ez az egész ragaszkodó faj kiveszett már. Méltó volna physiologiai buvárlatra, utána járni, mi okozta, hogy elmultak? Miért haltak el férfiaik mint agglegények, leányaik mint hajadonok? pedig délczeg, daliás termet, tüzes vér, lángoló szemek, nemes arczél tüntették ki férfi- és nőnemét. Elhaltak egymásután.

Elvégre csak egy maradt, az is agg legény már: az öreg Csanta Ferencz.

Hajdan jovialis czimbora, vidám előénekes a «no gája»-ban, gazdag, bőkezű, szép asszonyoknak udvarló, gavallér, merész kártyás; időjártával magába zárkózott, emberkerülő, fösvény, zsugori, zene- és énekgyülölő és uzsorás.

S mentül inkább magára maradt, annál nagyobbat nőttek sivár tulajdonai. A mint egy-egy régi czimborája, rokona, üzlettársa meghalt, annak a házát sietett megvenni; az egész utczasor az övé volt már, csak a tőszomszédjában lakott még valaki a saját házában. Az is egyik görög fajrokonának a háza volt, kinek azonban maradt egy leánya, s az a leány kivételképen nem maradt aggszűznek, hanem férjhez ment egy zongoramesterhez, a kinek Belényi volt a magyarosított neve. Annak azután született egy fia, s azt valósággal Árpádnak is keresztelték.

A vén görögöt mindez nagyon bántotta. Miért megy valaki az utolsó görög leányok közül férjhez? miért egy zongoramesterhez? miért születik annak fia? s miért keresztelik azt épen Árpádnak? S miért történik mindez épen az ő szomszédságában?

Már most az az egy ház esik közbe, hogy nem lehet az övé az egész utcza!

Pedig övé már a templom is. Senki sem jár bele, csupán csak ő. Senkinek sem tartja a pap a misét, csupán csak neki. Ő a patronus, ő a gyűlekezet, ő a curátor, a presbyterium, az alapítványok pénztárnoka: minden.

Ha ő is meghal, becsukhatják a templomot s fű nőhet a küszöbén.

Abban a mellette való házban pedig épen nem szándékozott kihalni az új ivadék. Az Árpád gyerek olyan eleven volt, mint a csik. Öt esztendős korában sokszor áthajigálta a lapdáját a vén görög háza tetején annak az udvarára. A vén görög a lapdát persze soha sem adta neki vissza.

Még más keserűségeket is okozott neki az a fiatal sarjadék.

A városon egy szép patak foly végig, két öl széles, fél öl mély. A házaknak erre a patakra hajlanak le a kertjeik. Szép, üde hely az egész környék.

A vén görög a maga részét a patakból elzáratta vasrostélylyal. Neki még a vizébe se mászkáljon bele más.

A patakvíznek pedig az a szokása, hogy nem marad meg egy gazdánál, akármilyen vasrácsot húz is eleibe, hanem odább foly, s más jön megint helyébe. Belényiék háza fölül volt a patak mentében. Az Árpád gyereknek pedig az a gonosz szokása volt, hogy a mikor csak leszökhetett a kertbe, azonnal papiros-hajókat csinált, azokat megterhelte mindenféle kerti virággal s más afféle giz gazzal, s eleresztette a vizen; azok szerencsésen átvitorláztak a rács között s rendszerint kikötöttek a szomszéd partján, ki a hajótörötteket azután reggelenként ott találta s rettentő dűhös volt érte. Hogy ez megsértése a tulajdonjognak! Mit ereget az a semmiházi gyerek papiros-flottákat az ő vizére? Volt is érte elég bajuk Belényiéknek, kik váltig tiltották Árpádnak a nauticai kisérleteket. De fogad is szót az ilyen rossz kölyök!

Azután valami háborús idő jött. Miért, miért nem? már nem igen lehet megtudni, a honvédek meg a német katonák egymásra puskáztak. Az ujabbkori historikusok szerint az egész «gyermekjáték» volt csak s olyasmin keletkezett, hogy a magyar sipoy-ok, a kik mohamedánusok, nem akarták a töltényüket fogukkal leharapni, melyeket a németek disznózsírral kenve készítenek. – Vagy ez Kelet-Indiában történt? No – mindegy. Nem tudni már bizonyosan. A mi egyebet beszélnek róla, azt mind a poéták találták ki.

Nem is egyébért tétetik erről említés, csupán azért, hogy kiderüljön, mi oka volt Berend Ivánnak Belényiék házához kerülni? Hát ő ott valami ostromot, vagy mit? segített visszaverni a háborús időben, s azalatt náluk volt szállva. Igen szerették, mert jó vígkedvű fiú volt. Egyszer azután a szegény zongoramestert, mikor csendesen menne haza az utczán, egy messze elpattant bomba darabja úgy ütötte főbe, hogy rögtön meghalt. Így lett árva az Árpád gyerek, így fogadta őt fiának Iván. A kinek azután egyszer le kellett tenni a fegyvert, el kellett menni valahová, de hogy hová és miképen? az már olyan régen történt s olyan unalmas história, hogy jobb, ha nem beszélünk róla.

Ezért adta oda Iván minden aranypénzét Belényinének, hogy azt Árpád zenei képeztetésére fordítsa. Veszendő pénz volt, okosabb helyre nem tehette. Ha magával vitte volna, ki tudja, ki osztozott volna meg rajta?

Ugyanebben az időben történt az meg, hogy X. város piaczán kidoboltatá egy magyar kormánybiztos, hogy a kinek német bankója van, hordja fel a piaczra, ott lesz egy máglya, azon azt megégetik. A ki másként tesz, rosszul jár.

És valósággal, a ki rosszul nem akart járni, felhordta a német bankót, azt meggyujtották, elégették.

Belényinének is volt egy pár száz megtakarított forintocskája. Hová legyen vele? Sajnálta nagyon tűznek vetni. Azt tette, hogy megszólítá gazdag szomszédját, a vén görögöt, nem váltaná-e azt be neki magyar bankóra?

Az eleinte majd kiverte a házából, de később csak megesett rajta a szíve, adott neki érte magyar bankót.

Még többet is adott azután neki.

Egy hét mulva odament az asszonyhoz s azt mondá neki:

– Én nem akarom a te pénzedet kezelni, a mit az apád nekem hat perczentre átadott. Itt van a tízezer forintod, csinálj vele, a mit akarsz. – S kifizette neki a nála levő tőkéjét magyar bankóban.

Másik hét mulva azután jött egy másik kommendáns a városba, az meg német volt. Az meg azt doboltatta ki, hogy a kinél magyar bankó van, hordja be rögtön, hogy elégethessék, mert a kinél egyet megkapnak, halál fia!

A szegény Belényiné futott kétségbeesetten a szomszéd úrhoz: mit tegyen? az egész összeg, a mit neki visszafizetett, mind ott van még a fiókjában! Koldussá van téve gyermekestül, ha azt mind elveszti. Minek fizette most meg? Minek váltotta át a német bankóit, ha tudta, hogy ilyen világ következik?

– Hát ki tudta? förmedt rá Csanta uram, s még neki állt feljebb a panasza. Ha te koldus vagy, én háromszor koldus vagyok. Egy elátkozott fillér sincs a házamnál, nem tudok min húst hozatni ma a mészárszékből. Százezer forintom ég a tűzben. Oda vagyok, koldus vagyok!

És azzal elkezdte szidni, átkozni mind a két hadakozó fél kicsinyét, nagyját, úgy, hogy Belényinének kellett csitítania, hogy ne kiabáljon, az Istenért! meghallják odakinn, s még felakasztják érte.

– Hát hadd hallják! Hát akaszszanak fel! De kimegyek a piacz közepére s ott mondom a szemükbe, s ha ők fel nem akasztanak, majd felakasztom én magamat. Csak azon gondolkozom, hogy hova akaszszam magamat? a kútágasomra-e, vagy a toronyban a harangkötélre?

Belényiné nagyon kérte, hogy azt semmiképen ne tegye.

– Hát mit tegyek? – Elmenjek a kalapomba krajczárt koldulni? – Itt van az utolsó két garasom, ni! S mikor azt előhúzta zsebéből, sírva fakadt, omlott a könye, mint a zápor. Szegény asszonynak kellett őtet vigasztalni, hogy azért ne essék kétségbe; hiszen ád a molnár is, meg a mészáros is hitelbe; s közel volt hozzá, hogy megemberelje egy huszassal.

– No majd meglátod! szólt zokogva a vén görög. Gyere csak holnap reggel át hozzám s meglátod, hogy itt lógok a folyosómon a vasra felakasztva. Ezt én túl nem élem.

A szegény özvegyasszony azután hát mit tehetett egyebet, csak felvitte a nagy csomag pénzét a kommendáns úrhoz, csak elégették azt is a piaczon.

Szörnyű nevetni való tréfa volt az. Soknak, mikor visszaemlékezik rá, még most is hull a köny a szeméből – a nagy kaczagástól.

Az özvegy asszonynak azután nagyon szűk napjai következtek.

Egész tőkepénzét elvesztette, a mit atyjától örökölt; nem maradt egyebe, mint a háza. Annak az első szobáit kiadta boltoknak, a hátulsókban lakott s úgy éldegélt szegényesen a sovány jövedelemből.

Mindig félve tekintgetett a szomszéd folyosójára, vajjon az öreget egyszer nem látja-e ott lógni a vason? Mert ő maga nagyon sok nélkülözést kiállt.

Biz az öreg nem akasztotta fel magát. Néhány ezer forintja ugyan neki is kárba veszett; hanem az csak polyva volt: megmaradt a garmada. Volt egy pinczéje, melyhez a házából egy szűk átjáráson lehetett eljutni a föld alatt. Az a pincze épen a patak alatt volt építve. Bécsi pallér készítette, a helybeliek nem tudtak felőle semmit. Az a pincze tele volt félakós hordókkal és minden félakós hordó tele volt ezüsttel. Számbavehetetlen kincs volt az öreg pinczéjében elrejtve. S egy titkos gépezet a hálószobájában képessé tette egyetlen rugó megnyomásával egy, a patak medrében elrejtett zsilip felnyitására, melyen át öt percz alatt az egész pincze víz alá volt helyezhető. Oda rabló hiába ment volna.

A mi ezüst-, aranydarab Csanta uram kezébe került valaha, az soha többé napvilágot nem látott, vándorolt a víz alatti pinczébe.

A szegény özvegy asszony pedig nélkülözött és varrt, himzett pénzért, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse.

Azt az aranypénzt, a mit Ivántól kapott, még éhhalál esetén sem fordította volna másra, mint a mire adva volt neki: Árpád tanítására.

S a zongora-tanítás olyan drága!

Az Árpád gyerek lángész volt! Hanem, mint minden gyereknek, megvolt az a gonoszsága, hogy a mire az Isten talentumot adott neki, azt nem művelte olyan kedvvel, mint a hiábavalóskodást.

A házból nem volt ugyan neki szabad kimenni soha az anyja nélkül, hogy más gyerekektől valami rosszat ne tanuljon, hanem hiszen talál ki a gyerek magától is elég sok istentelenséget.

Ott volt például a kert. A mint oda levehette magát, nekiállt a bodzafának, levagdalta a tavalyi hajtásokat róla, csinált belőle malmot, rátette a vízre és azzal a gonoszsággal töltötte az idejét, hogy óraszámra elnézte: hogy forognak annak a malomnak a kerekei. Ez még hagyján. De még más gonoszságot is kitalált. Ugyanabból a bodzafából faragott magának tilinkót s azon a primitiv játékszeren furulyázott mindenféle parasztnótákat. Klempler úr, a zongoramester, vigasztalhatlan volt, mikor megtudta, hogy tanítványa tilinkón furulyál. Hisz ez öngyilkossága a zongoraművésznek! De még ez sem minden. A tilinkó-szóra az átellenes kertből, melyet a patak választott el házuktól, meg szokett jelenni egy kis szöszke ötesztendős leány; annak Árpád papiroshajókat fújdogált át a vizen keresztül, az meg visszafújta neki a vizen keresztül a hajókat. Ez meg már éppen elvetemedettség! Üldözték is e miatt Árpád urat erélyesen. De soha sem sikerült nyomára jönni, hogy hová rejti el a malmához való eszközöket és a tilinkóját? Mire lejött valaki a kertbe, minden el volt takarítva.

A malmot és tilinkót Árpád úrfi elrejté egy pinczegége nyilásába, rákötve egy sodronyból készített rézlánzra, melyen át leeresztette azt a mélységbe, hogy senki se akadhasson rá.

Ez a tilinkózás pedig végtelenül boszantotta a szomszédot. De még inkább a napestig hangzó zongora-gyakorlatok. Minden órájában a napnak kellett azt hallania. Még éjjel is azzal álmodott, hogy c, d, e, f, g, á, h, c!

A közben drágult a világ, szűkült a keresetmód. Belényiné rászorult, hogy kölcsönt kérjen fel a házára. A szomszédhoz folyamodott. Az adott neki. A kölcsön lassan felszaporodott. Egyszer azután a szomszédnak eszébe jutott azt megkérni. Fizetni nem tudtak; per lett belőle. A pernek meg az lett a vége, hogy Csanta uram dobra üttette Belényiék házát, s maga levén az egyetlen árverező, megvette azt negyedrész áron. A mi visszajárt a vételárból, azt Belényiéknek kiadták, s azután «alá is út, fel is út!»

Árpád úrfi utoljára rejtette el tilinkóját és malmát a pinczegégében, téglával be is falazta azt, hogy valamikép rá ne jőjjenek. Anyja felvitte őt magával Bécsbe, tovább taníttatni.

A vén görög már most bírta az egész utczát. Nem alkalmatlankodott többé neki senki. Közvetlen szomszédságában nem tűrt sem gyermeket, sem kutyát, sem madarat.

És rakta élére a pénzt.

A víz alatti pincze félakós hordói egyre szaporodtak, s azoknak a tartalma még mindig ezüst volt.

A mi egyszer oda bement, ki nem jött onnan többé soha.

Egy napon látogatója jött Csanta uramnak.

Régi ismerős: bécsi bankár, kinek az apjával már jó barátságban volt a görög, s azóta is mindig nála szokta beváltani bankjegyeit ezüstre, aranyra.

Kaulman Félix.

– Minek köszönjem ezt a szerencsét? Mi jó hordja itten?

– Kedves urambátyám! (Így szokta az öreget hívni Félix.) Nem soká kerülgetem a dolgot; önnek is drága az ideje, nekem is, rátérek, a miért jöttem. Én egy tekintélyes társulat élén egy nagyszerű kőszénbánya-üzletet alapítottam a bondavári herczegek uradalmán, melyre az üzleti tízmillió tőkére 820 millió lett aláírva.

– Hüh! hisz az hát nyolczvankétszerte több, mint a mennyire szüksége van uramöcsémnek.

– A pénz legkevesebb. De szükségem van tekintélyes férfiakra, a kikből az igazgató-bizottmányt összeállítsam, mert az egész vállalat sikere a buzgó, ügyes és műértő igazgató-bizottmánytól feltételeztetik.

– No iszen olyan embereket is csak lehet találni, kivált ha jó dividenda akad.

– No a dividenda nem lesz megvetendő, egy-egy bizottmányi tagnak osztaléka a tantiémekből lesz évenkint öt-hatezer forint.

– No, a bizony szép pénz. Szép szerencse arra nézve, a ki bejuthat.

– Tehát egyik bizottmányi tagnak urambátyámat szemeltem ki.

– Nagy megtiszteltetés. De miféle terhek járnak előtte?

– Sem előtte, sem utána, sem vele semmi! Mindössze az a feltétel, hogy ezer darab részvényt kell az igazgatósági tagnak aláirni.

– Hjaj! kedves öcsém. Az sok pénz.

– Fizetésről nincs szó, csak aláirásról.

– De kedves öcsém, azért, ha kisvárosi kereskedő vagyok is, tudok én már annyit, hogy aláirni vagy fizetni, az mindegy, annak, a kinek van.

– Kivéve, ha a kölcsönös aláirások egymást kiegyenlítik. Ha például urambátyám aláir énnekem ezer részvényt a kőszénvállalatomra, én pedig ugyanabban a perczben aláirok urambátyámnak egy kötelezvényt, melyben obligálom magamat ezer darab részvényt urambátyámtól al pari átvenni, hát akkor nulla a nullára felmegy, s egyikünk sem veszt vele semmit.

– Hm! De hát mi szüksége van uramöcsémnek erre a tréfára?

– Egész őszinteséggel megmondom. A világ már egyszer olyan, hogy arra néz, mit csinálnak a tekintélyesebb emberek? Ha azok mozdulnak, mozdul valamennyi. Ha urambátyám nevét meglátják a börzén az ezer darab aláirásával, a sok apróbb kapitalista mind utána tódul. Urambátyám kap ezért egy sine curát, a miből öt-hatezer forint évi jövedelmet fog húzni, én pedig fényes sikert aratok a vállalatommal. No ugy-e, hogy őszintén beszéltem?

– Hm! Majd meggondolom a dolgot. Jőjjön el uramöcsém délután a kávéházba.

Délutánig Csanta uram kihallgatta, mit beszélnek a kávéházban a bondavári vállalatról; hozzávetette, hogy hiszen ő maga nem koczkáztat semmit; Félix kötelezvénye által a háta tökéletesen fedezve van. Mire Félix visszajött hozzá: elhatározta magát.

– Jól van. Aláirom a részvényeket. De nekem egy se maradjon a nyakamon. Mert én a papirost nem szeretem. A papiros csak papiros, s az ezüst, hiába, csak mindig ezüst.

– Ne féljen, urambátyám. Én megtartom magamnak valamennyit. Én teszem le a biztosítékot a részvényekért s én teljesítem a részfizetéseket.

Félix megnyugtatta a vén görögöt a részvények iránt s ott hagyta nála a kötelezvényét az átveendő ezer részvény felől.

Következett azután a kulisszai manőver!

Az ágensek, a faiseurök, a sensálok hozzáfogtak az agiotagehoz. A bondavári kőszén részvényei rohamosan emelkedtek fölfelé.

Hanem a syndicatus még egy részvényt sem adott ki senki kezébe.

A contremine még meg volt bénítva.

Csanta Ferencz uram e naptól kezdve szorgalmasan elkezdte tanulmányozni a lapokat.

Nem az ujságlapokat! Azok mindig hazudnak, hanem a börzelapokat. Azok mondanak csak arany igazságot!

S bámulva látta, hogy mi történik a bondavári kőszénrészvényekkel.

Napról-napra nő a felpénzük! Már tizenötön, már tizennyolczon, végre húszon állnak a parin felül. A ki kétszázezer forintot írt alá, húszezer forintot nyert rajta két hét alatt. Pedig meglehet, hogy nem is volt kétszázezer forintja, csupán az a biztosítéka, a melyet papirosban letett.

Borzasztó gondolat!

Kétszázezer forinton húszezer forint két hét alatt!

Szegény becsületes uzsorásnak mit nem kell fáradni, míg kétszázat húsz percent haszonnal megfordít? Mennyit izzadni, mennyit aggódni a kikölcsönzött pénze miatt! Hány szegény bolondnak le kell addig a bőrét húzni, hány éhenholtnak a vánkosát exequálni, hány prókátorral vérig veszekedni! hány birónak a markát megkenni, hány üzlettárs által magát leakasztófáravalóztatni! míg egy ilyen semmirekellő gaz speculáns a neve aláfirkantásával besepri két hét alatt azt az összeget! Ejh, de csak igazságtalan a sors!

Hát most Kaulman Félix kapjon azért, hogy Csanta Ferencz aláírt ezer részvényt, húszezer kemény forintokat!

De már ugyan nem volna becsületes ember, a ki az ilyen istentelenségnek nyomára jutott, ha mindent el nem követne, hogy minden erejéből megakadályozza ezt az istentelenséget és inkább saját maga kövesse el!

«Hát bolond vagyok én, hogy másnak lopjak!»

Lopni, in thesi már magában sem szép; de másnak lopni, hisz az már plane immoralitás!

Egyszer csak megint előkerül Kaulman Félix s meglátogatja öreg barátját X. városában.

A vén görög ravasz, nyájas mosolygással ülteti őt le szobájában.

– Tessék leülni, kedves lelkem uramöcsém! Hát mi jó hordja itt megint?

– Hát tetszik tudni, szólt Félix ügyleti egykedvűséggel, ama bizonyos részvények átruházása végett jöttem ide.

– Micsoda részvények? Úgy! A bondavári részvények? Hát sürgetős a dolog?

– Igen is, mert az első részletbefizetést teljesíteni akarom, s azután a részvények kiállításánál két forint az átiratási díj, a mit, ha rögtön az én nevemre állíttatnak ki, meggazdálkodhatok s az is kétezer forint.

– Tehát mind az ezer részvényt hajlandó átvenni uramöcsém?

– A hogy szerződésileg köteleztem magamat.

– És ha én nem adnék át belőle többet csak ötszázat?

Kaulman ajkat pittyesztett.

– No! Kénytelen volnék benne megnyugodni.

– És ha nem adnék át belőle egyet sem?

– Micsoda? kiáltá Kaulman, felugorva helyéről. Urambátyám talán csak tréfál?

– De nem tréfálok bizony! Talán bolond vagyok csak egy részvényt is elereszteni, a min húsz forint kész nyereség van.

Kaulman a legnagyobb mértékben felindultnak látszék.

– De urambátyám! hiszen így egyeztünk egymással. Én önnek arról adtam irást.

– Adott ám kedves uramöcsém nekem arról irást, hogy ön tartozik tőlem al pari átvenni az ezer részvényt, de én nem adtam uramöcsémnek irást arról, hogy én tartozom azt átadni uramöcsémnek; ez a tréfa a dologban. Hehehe!

Kaulman csak hátratántorodott s tátva maradt szeme szája.

– Hehehe! nevetett rajta az öreg görög, félszemével ravaszul hunyorítva; úgy-e bár, uramöcsém, még lehet tőlem tanulni valamit?

– De urambátyám! pattogott a bankár, ez nem járja. Ez minden börze-törvény ellen van! Ha én nekem valaki a börzén azt mondja: adok önnek ultimoban ezer ilyen meg amolyan részvényt ezen meg ezen áron, nem kell irás; elég, ha én magam bejegyeztem a könyvembe. Ez a börze-törvény.

– Mit tartozik én rám a börze-törvény? Az én nekem nem parancsol. Én oda nem megyek soha.

Kaulman savanyú mosolyra vonta el a száját.

– No már urambátyám, azt meg kell vallanom, hogy így még le nem főzött soha senki életemben! Már azt meg kell adnom, hogy mesteremre akadtam. Hát csak nem ád ide a részvényekből semmit sem?

– Nem én egy felet sem.

– Jól van; de akkor le kell fizetni az aláirt összeget!

– Lefizetem. Lefizetem szépen.

– De az egészet.

– Ne tessék félni semmit. Van még miből! Adja még ez a ház. Ha kell, aranynyal, ha kell, ezüsttel verhetem ki a szemét az egész consortiumnak.

– No! szólt Kaulman, cilinderét az asztalhoz vágva, ezt már nem hittem volna, hogy ebben a kis városban így megmeszeljen valaki!

Csanta uram rettenetes nagyra is volt vele, hogy így rászedhette a bécsi embert!

Sietett is hasznát venni a jó fogásnak. Élt a gyanuperrel, hogy ha el talál késni az első befizetéssel, majd nagy hirtelen megsemmisítik a részvényeit. Annálfogva sebtén hozzálátott, hogy az első 35 százalékot minél hamarább a bankár asztalára leszámlálja ezüstben.

Az pedig nem olyan könnyű munka. Hetvenezer forint ezüstben egy pár szekeret vesz igénybe. Azoknak zsandárkiséret kell, a mi nagy feltünést okoz, de hát hadd okozzon!

Mikor Csanta uram lement a pinczéjébe, a sorban fekvő hordók közül hetet felhengeríteni (mást nem hagyott ahhoz nyúlni), mégis csak nagyot dobbant a szíve. Ez a hordóba fenekelt ezüst olyan szilárd tőke! Igaz, hogy nem jövedelmez semmit, de nem is árt neki semmi veszedelem. A köny is kijött a szeméből, mikor választania kellett a húsz hordó közül, melyik menjen el legelébb! Szinte megsiratta őket!

És ezért nem adnak mást, csak papirost.

«De ne tegyetek szemrehányást, ti árván maradt többiek! visszakerülnek az eltávozottak nem sokára. Most csak elindúlnak egy biztos utazásra, de ez útban nincsen tenger, nincsen hajótörés: vasuton, tengelyen mennek el pénzt szaporítani. A mint a részvények a kezünkben lesznek, eladjuk, meg sem hál a házunknál a papiros! veszünk rajta megint ezüstöt. A nyereséget is ezüstre váltjuk, a hét hordó helyett kilenczczel jövünk vissza!»

Így bíztatva a honnmaradtakat, kiszámítá Csanta uram a napi árfolyam szerint, mennyi az ezüstnek az ágiója? A szerint kell neki még visszakapni. S azzal rendbehozva az egész expeditiót, maga ment fel a szállítmánynyal Bécsbe.

Azelőtt való nap, hogy Csanta uram rászánta magát az ezüstszállításra, már tett egy mozdulatot a contremine.

Ez még csak kisérlet volt. Meg akarták tudni, nem mozog-e valamelyik foga az ellenfélnek? Elkezdtek valutákat vásárlani. Ha az ezüst felmegy, lemennek a papirosok.

Épen kapóra érkezett tehát Csanta uram hét hordó ezüstje a vásárra.

Két szekér, melyet feltűzött szuronynyal zsandárok kisérnek, a hordók lepecsételve ólommal, Bécs utczáin végig elég feltünést okozhat. Hát még mikor megtudják, hogy azok a hordók tele vannak ezüsttel! Hát még mikor azt megtudják, hogy a sok ezüst a hitelintézetbe vándorol a bondavári részvényekre befizetendő első részletül.

Peru és Brazilia ereszti meg csatornáit!

A Kaulman-czég segített a lármát szaporítani. Az átvétel hivatalos személyek jelenlétében történt s országos lótás-futás támadt, a míg az átvett érczpénzről Csanta uram megkapja a nyugtatványát, melyet délután fognak a részvényekért kicserélni, s ugyanakkor leszámítolják az ezüst-ágiót. Mindent elintéz a Kaulman-ház provisió nélkül.

Kaulman a legügyesebb biztosát választá ki ez eljárásra. Megmondta neki, hogyan viselje magát a görög irányában? akármi borravalót ád, azért kezet csókoljon neki, s egész nap rendelkezésére álljon.

A biztost Spitzhasenak hivták.

Délig elhozta Spitzhase Csantának a leszámítolási jegyzéket, a visszajáró pénzt és a részvényeket, nagy szolgálatkészséggel tudatva a nagyságos urral, hogy hétszáz forinttal több pénzt hozott neki, mint a mennyit maga felszámított, mivelhogy tegnapelőtt óta, a mikor a számítást tette, az ezüst-ágió felment egy perczenttel.

– Üm! Ez becsületes ficzkó! gondolá magában Csanta uram. Kellene neki adni valami borravalót.

S adott neki egy ötforintost.

Spitzhase nagyon hálálkodott, s nem mulasztotta el a kézcsókolást.

Üm! gondolá magában Csanta uram, talán sok is volt neki az öt forint? Adja csak vissza azt a bankót, mást akartam adni: megtévedtem.

S adott neki az ötforintos helyett egyforintost.

Spitzhase azt is megköszönte és kezet csókolt érte.

– Üm! Ez jó természetű ember. Nekem való ember. Adja csak vissza azt az egyforintost, megint megtévedtem.

Akkor azután adott neki egy ötvenforintost.

Spitzhase most már mind a két kezét megcsókolta s eláldotta egész a paradicsom kapújáig.

Csanta uram meg volt felőle győződve, hogy no ezt most minden familiájával együtt örök időkre boldoggá tette.

– De hát ha még holnaputánig vártunk volna az ezüsttel, nem kaphattunk volna érte még többet?

– Oh nem, tessék elhinni, épen ma volt a legjobb idő, holnapután már két perczenttel lejebb fog szállni.

– Hát azt honnan tudja maga?

– Hja! Ismerem én már a börzei időjárást.

– Maga? Hát ha úgy ismeri, mért nem spekulál maga a börzén?

– Mert oda pénz kell, az pedig nekem nincs. Csak úgy a más pénzével hajhászkodom.

– Hát maga járatos a börzén?

– Ott élek, kérem alásan, csak hogy ott nem hálok.

– Hát vezessen el engemet a börzére. Szeretnék ott körülnézni.

Csanta uram azzal a szándokkal volt, hogy ott, mihelyt emberére talál, mindjárt el is adja bondavári részvényeit. «Lehet oda este is menni?»

– Sőt ilyenkor van ott a legélénkebb világ, kivált egy ilyen napon, mint a mai.

Csanta uram be hagyta magát vezettetni a pénzbálvány templomába.

Már az ajtón kívül hallatszott a zűrzavaros lárma, mely a termet felvette odabenn; s a mint beléptek a csarnokba, Csanta uramnak elszédült a feje a soha nem látott spectákulumtól. A milyen tömve lehet egy templomnyi nagy terem, oly gombolyagban taposott egymáson keresztül ezernyi cilinder-kalapos ember; mindenki beszélt, mindenki kiabált hevesen, mérgesen, mintha veszekednének; ököllel, papirossal hadonásznak a levegőben, mutogatnak az ujjaikkal különböző számokat, és kiabálnak neveket és összegeket, hogy az embernek a feje szédül bele.

Spitzhase, mint járatos ember, vezette maga után a tömeg közt Csanta uramat, ki nagyon rendkívüli dolognak találta, hogy itt az ember annyi oldalbaütést kap, a nélkül, hogy bocsánatot kérnének érte.

Azt szerette volna tudni, hogy mi az az «ich gebe!» «ich nehme!» a mi összevissza hangzik a veszekedni látszó felek ajkairól.

De még jobban megragadta a figyelmét egy név, melyre lassankint rákezdett ismerni: «Puntafár!» – «Puntafár!» – Ez aligha nem «Bondavár» lesz?

Annyit már tudott a vásár természetéből, hogy mikor valakinek valami eladója van, elébb körülkérdezi a vásárt, mintha vevő volna, hogy megtudja, mire tartsa a portékáját?

Annálfogva megszólított egyet a «wer will Puntafár»-t lármázók közül: hogyan adja ő a bondavári részvényt?

– Harmincz parin fölűl.

Csanta uramnak elkáprázott a szeme. Lehetetlen az.

– Hisz az nagyon sok. Tegnap csak húsz volt.

– Az tegnap volt. Ma harmincz. Ha holnap akar az úr venni, harminczöt lesz. Az egész világ azt vásárol. Egy gazdag nábob Kelet-Indiából minden ezüstjét felhozta s Puntafárt vett rajta, jönnek a peruiak, a braziliaiak, csupa ezüsttel fizetnek. Egy maroccoi dey, egy muszka herczeg, a kinek ezüstbányája van, tízezer darabot rendelt meg egyik-egyik. A kinek csak van száz forintja, mászik egymás hátára s könyörög egy kis Puntafárért harmincz forint felpénzzel. Hát mit akar az úr?

Csanta uram nem sejtette, hogy az a pundzsábi nábob, a perui inka, maroccói dey és muszka herczeg mind ő maga egy személyben s ennek az egész lázadásnak ő a közvetlen okozója.

Sőt inkább azt hitte, hogy ő vele csak tréfálnak s lehet itt alkudni sokat. Ő beérné kevesebbel is.

– Oh, ne mondja az úr! ellenkezék az alkuvó féllel. Dehogy harmincz forint felpénz. Én adok az úrnak ezer darab bondavárit huszonöt forint felpénzzel.

No iszen azt a lármát sem hallotta még soha Csanta uram, a mit ezzel a szavával előidézett.

Elől, hátul, oldalt megtámadták, ráförmedtek, taszigálták, fülébe kiabáltak, orra alá hadonáztak. «Ki ez? Mi ez? Contremineur! Baissier! Tolvaj! Gazember! Reactionarius! Fizetett agens! Ki vele! Üssétek be a kalapját! Huszonötöt a hátára! Ki kell dobni!»

Spitzhase csak alig birta kiszabadítani Csanta uramat a szent hajlékból, de a kalapját így is összetörték, odakinn azután még ő is nekiállt szidni.

– Mi az ördögöt csinált az úr? Hát van az úrnak helyes esze, hogy mikor a contremine le van verve, agyongázolva, akkor előáll contremineurnek s lefelé akarja verni saját részvényeinket?

– Hiszen nem akartam én leverni, szabódék Csanta uram, csak megakartam próbálni, hogy igazán megadják-e?

– Hogy igazán megadják-e? szólt neheztelő hangon Spitzhase uram. Mintha a börzére azért járnának az emberek, hogy egymásnak élczeket mondjanak. Deisz a puntafári papiros arany! Ma harmincz «árú» huszonnyolcz «pénz», holnap lesz harminczkettő «árú», harmincz «pénz». És így megy följebb. Volna csak nekem pénzem, az utolsó garasomat is abba fektetném. Én tudom, a mit tudok. Ismerem a börzei időjárást. Azután a mit a Kaulman-bureauban megtudtam. No de nem szabad szólnom.

– Hát mit tudott meg? unszolá a biztost Csanta uram. Nekem csak megmondhatja.

– Csak annyit szabad jeleznem, szólt Spitzhase körültekintgetve, hogy még nincs itt a Puntafár utolsó stadiuma. Ohó! Azok még boldog emberek, a kik 32-őn juthatnak hozzá. Én be vagyok avatva a tervbe; persze, a részleteket elárulnom nem szabad, hogy következik egyik lökés a másik után, a mi azokat felfelé fogja taszítani: egyik félesztendőben ez, másikban amaz; hogy a világnak szeme-szája tátva marad. Mához esztendőre száz perczenttel fognak a puntafárok a parin fölül állni.

– Száz perczenttel! Szörnyedt el Csanta uram s a falnak dült bámulatában. De azután csak magához tért. Megharagudott Spitzhasera, mit akarja őtet bolonddá tenni. Hallja, maga nagy Aufschneider! Menjen vissza. Haza találok magam is.

S elkergette magától Spitzhaset.

Hanem másnap mégis első dolga volt a pinczérrel a Börzenberichtet felhozatni magának.

És ime, valóban ott állt, a mit Spitzhase előre megjósolt. Az ezüst egyszerre visszazökkent két százalékkal, a «Bondavár» pedig volt 30 pénz, 32 árú. Az pedig már Szentirás.

– Egyet sem adok el! szólt markába ütve Csanta uram s felkelt, felöltözködött.

Bolond szerencse ez! Az embernek csak éjszakára nyítva kell felejteni az ablakát, hogy reggelre tele pénzzel találja minden fiókját.

Még a reggelijét szürcsölte, mikor már jött hozzá Spitzhase. Ragyogott az arcza a diadaltól.

– Nos? Hát mit mondtam? szólt, a magával hozott Börzenberichtet Csanta uram elé helyezve, melyen veressel voltak aláhúzva az érdeklő tételek.

Csanta uram nem mondta neki, hogy már olvasta a Börzenberichtet, s annálfogva nagyon jól affectálhatta a financiéri nyugodt vért, midőn a tételeket átnézve, fejével rábólintott.

– E biz úgy van, hallja! No! Nem nagy baj!

– De nem ám! Estére harminczötön áll a cursus! Hej csak nekem volna!

– No hát! Itt van, Spitzhase még egy ötvenes. Legyen maga is boldog ember. Vegyen magának egy bondavárit. Ne csókoljon kezet. Nem engedem.

De megengedte.

– De el ne csaklizza azt a részvényt. Tartsa meg magának. Mikor a többi részletfizetés ideje eljön, azt is én fogom maga helyett fizetni. De ne csókoljon mindenért kezet. Én magával még sokszor fogok jót tenni. Ha maga nekem mindannyiszor kezet csókol, mikor én magával jót teszek, utoljára nem marad kezem. Hanem hát már most én is elvárom a maga háladatosságától, hogy engemet minden alkalommal tudósítani fog, mikor a principálisa valami manövert kezd a részvényeivel. Különösen tudatni fogja velem, mikor lesz itt az ideje, hogy azokat el kell adni? Ért maga engem? No hát! Hiszen most már maga is érdekelve lesz, mert magának is lesz részvénye. Annál jobban vigyázhat a dologra. Azután a provisió is a maga haszna lesz, mikor eladjuk a részvényeket.

Spitzhase minden ujját sorba csókolta Csanta uramnak.

– De csak arra kérem, esedezett Spitzhase, el ne áruljon Kaulman úrnak, mert ha az megtudja, hogy az üzleti titkait valakivel mással közlöm, rögtön elcsap.

– Ne féljen semmit. Becsületes emberrel van dolga.

S a becsületes ember ezzel azt hitte, hogy ezt a másik becsületes embert már most lekenyerezte, hogy egy harmadik becsületes embernek a titkait részére elárulja. Vajjon a sok becsületes ember közül melyik fogja a másikat a legkegyetlenebbül megcsalni?

NEM! – EVELINA!

Ugyan legfőbb ideje volt, hogy Iván hazakerüljön a kőszéntárnájába.

Azalatt, míg ő Pesten segített tolni a szelet, nagy dolgok történtek a Bondavölgyben.

Legelőször is az ő gyártelepétől egy futamodásnyira óriási új épületek támadtak, varázslatos gyorsasággal, mint a hogy szoktak épületek emelkedni, a miknél nem kérdik, mi mibe kerül? csak azt, hogy mikorra legyen kész, akármi áron?

A részvények még ki sem voltak bocsátva, s már beleépített a consortium a vállalatba egymillió forintot.

Mindenütt lázas gyorsaság: itt egy téglavető dolgozik gőzerőre, amott egy sodronyvasut szállít épületanyagot az emelkedő falakhoz; egész agyaghalmok állnak már kihordott földmunkálat után; a kémények már füstölögnek, a tetőket már cserepezik. Egy egész utcza épül itten! Egy új város.

Rauné úr nem irt Ivánnak ez építkezésről semmit.

Még egyebet is elhallgatott Rauné úr a távollevő előtt.

Azt, hogy a tárnában megszületett az a harmadik ijesztő szellem, mely vetekedik vihederrel és zuhatarral: a «strike».

A munkások egy része el akar menni az új tárnába, a mit elneveztek «úri telepnek». Ott felényivel magasabb munkabért igérnek, mint a mit Iván fizet.

De bizony maga Rauné úr is felmondott s kinyilatkoztatá, hogy a részvényes társulatnál kínált igazgatói állomást sokkal előnyösebbnek találja magára nézve.

Természetes dolog, hogy ő maga volt az, a ki Iván munkásai közül kiszemelve a leghasznavehetőbbeket, azokat nagy munkabér igéretével elcsábította a részvénytársulat szolgálatába.

Most látta át Iván, milyen oktalanságot követett el, a mikor az ő kedves barátja által idehozott felügyelőt befogadta a tárnájába.

Ilyen a tudós ember!

Azt kikutatja, ha addig él is, hogy micsoda állatok éltek a kőszénben ezelőtt százezernyi esztendőkkel? hanem arra nem jön rá, hogy concurrensét nem jó lesz oda ereszteni a kőszene közé.

Azt pedig a legegyügyübb árendás is tudta volna, hogy a mint az ő kedves barátja Félix azt mondja, hogy ő itt a szomszéd uradalom kőszenét kiaknázni részvénytársulatot alakít, azonnal pakolja fel mellé rögtön Rauné urat is: «Nekem, barátom, itt többé lélekzetet venni sem maradsz!»

Hisz az ellenségét avatta be üzleti titkaiba!

No hiszen tapasztalá, hogy az nem tartózkodott a legjobban hasznát venni e titoknak.

Iván, megtudva a fenyegető bajt, összehivta munkásait s azt mondta nekik:

«Bajtársak! Itt van egy új vállalat, mely nektek olyan nagy munkabért igér, a mit csak veszteség mellett adhat meg. Az én tárnámon eddig nyereség volt. Én tehát felajánlom nektek, hogy eddigi munkabéreteken felül osztozzunk jövőre a nyereségen is. A mit keresünk, felezzük meg. Esztendő végén elétek teszem a számadásaimat. Saját küldöttségetek megvizsgálja azt, s ki-ki megszolgált bére és munka-aránya szerint megkapja belőle az osztalékát. Ha ebbe beleegyeztek, folytatjuk a munkát. Ha azonban jobbnak találjátok a részvénytárnához a magas napi díj kedveért átmenni, én nem fogom magamat a versenyzésben egy sok millióval rendelkező társulat mellett tönkre tenni, hanem eladom nekik a tárnámat, s akkor azután bizonyosak lehettek felőle, hogy mihelyt egy kézben lesz a két tárna, a munkabért le fogják megint szállítani. Azoknak, a kik híven megmaradnak velem, egész életükre ajánlom ezt az alkút. Ennek a tárnának a haszna mindenkor felezve lesz munkások és tulajdonos között, a míg én vagyok a tulajdonos.»

Ezt az ajánlatot sokan megértették, s ezt a részvénytársulat nem csinálhatta utána. Több felénél a munkásoknak szerződött Ivánnal, hogy megmarad és nem hagyja el az őstelepet. Egy nagy csapat azonban felbuzdítva bérencz izgatók által, átcsapott az uri telephez.

A hiven maradtaknak azután sok boszantást kellett kiállni az elszakadtak részéről. Azontúl egy vasárnap sem mult el verekedés nélkül a két tárna munkásai között.

Nem sokára tapasztalá Iván, hogy hatalmas versenytársa már talált ki valamit az ő sakkhuzása ellenében.

Egyenkint tudósíták szokott vevői, a kiknek szén, nyers vas és rúdvas szállítmányokat szokott küldeni, miszerint a bondavári részvénytárna és kohó ötven perczenttel olcsóbbért kinálja nekik a terményeket; jövőre tehát tőle is csak ilyen áron fogadhatnak el valamit.

Ötven százalékkal magasabb munkabér, ötven százalékkal olcsóbb ára az előállított terméknek; ez annyit tesz, mint ingyen dolgozni.

Raunénak kezében voltak Iván üzleti összeköttetései; azt tehette megrontására, a mit akart.

Iván még erre sem veszté el bátorságát. Visszaírt minden eddigi üzletemberének, hogy sem a szenet, sem a vasat egy fél fillérrel sem fogja alább adni, ha mind a nyakán marad is.

Ennek azután az lett a következése, hogy a termelt szén és vas mind ott gyűlt halomra a félszerekben és raktárakban, alig fordult meg egy szekér a bondavölgyi fekete úton. Tárna és kohó magának dolgozott.

Ez azután igen rossz kilátás volt a hiven maradott munkásokra nézve. A szomszéd tárnabeli társak eleget csúfolták őket e miatt. Hol lesz a nyereség? Osztozhatnak majd a vasrudakon, meg a nyers szénen.

Iván megnyugtatta őket. Az év végén el fog minden kelni jó áron. Elvesztegetni nem szabad semmit. Ha a másik tárna teszi, tegye; ő nem megy utána.

Mikor a gyártelep nagyszerű építkezései készen voltak, az igazgatóság fényes ünnepélyt rendezett a vállalat felszentelésére.

Távol Bécs városából lejöttek a főfő részvényes uraságok, igazgató-bizottmányi tagok és elnökök a megnyitási ünnepélyre.

A gyártelep óriási raktárának tereme nagyszerű étteremmé lett feldiszítve, az ablakok virágguirlandokkal körülfűzve, a mellékasztalok a munkások számára, a főasztal az uri vendégek számára megterítve.

Előre el lett hiresztelve, hogy maga a herczeg is le fog jönni. Őt választotta meg a consortium a vállalat tiszteletbeli elnökévé. A herczegek, mint tudva van, legjobban értenek az iparvállalatokhoz, s különösen Tibald herczeg kitünő nagy talentummal bir a spekuláczióra és számításra. Ő maga egymillió forint áru részvényt irt alá. Azt a milliót Kaulman kölcsönözte neki, azt a milliót a bondavári uradalomra táblázták be. Az a millió természetesen nem létezett sehol.

Az ünnepélyt templomi szertartás előzte meg, melyen, mint előre ki volt hiresztelve, a nagyhirű Sámuel apát tartotta a szent misemondást. Ugy is illik. Mert ilyen magas rangu vendégek előtt csak nem pontificálhat egy olyan jámbor, együgyü falusi plébános, mint Mahók tisztelendő uram.

A vendégek csupa merő üveges hintókon érkeznek a templomhoz a bondavári kastélyból, hova az előző napon megszálltak. A herczeg czímeres batárja jön legelől. Hátul két lakáj aranyos ruhában, elől fehér parókás kocsis, háromszegletű kalappal. A lakájok sietnek a hintó ajtaját kinyitni. S abból legelőbb leszáll egy finom öreg úr, ezüst fehér hajjal, simára borotvált nyájas, szelid arczczal, uri tekintettel, s ugyanaz kezét nyujtja a hintóból kiszállásra egy bársonyban, csipkében pompázó úrhölgynek, kit a legcsaládiasabb nyájasság kifejezésével segít a földre lelépni.

A hintóból lelépéskor a delnőnek kitünnek világos lila atlasz topánkái s fényes selyemharisnyája.

«Milyen nagy uraság lehet ez!» – mondja magában a bámészkodó tömeg, mely a templom előtt ácsorog s kalap levéve várja az uraságokat.

Csak egy daróczruhás alak kiált fel megriadva, midőn a deli hölgyet leszállni látja: «Evila!»

Szaffrán Péter az.

A delnő meghallotta a bámulat felkiáltását s mosolyogva fordítá arczát arrafelé:

«Nem! – Eveline!»

S azzal fellebegett a templom lépcsőin, előkelő grácziával.

Evelinet a hiuság hozta e helyre.

Meg akarta mutatni a selyem-harisnyáit azoknak az embereknek, a kik látták őt faczipőben és mezitláb.

A parasztleány hiusága volt az.

Nem kevélység, csak hiuság. Nem akarta ő lenézni egykori társait, akart velük jót tenni, pénzt osztani ki közöttük, hálára, tiszteletre kötelezni őket; s különösen azoknak, a kik ő hozzá jók voltak, meg akarta mutatni, hogy ő most, midőn ilyen nagy uraságra jutott, nem feledte el az irántuk való háladatosságot; óhajtja őket boldogítani.

Eveline előre örült a találkozásnak hajdani vőlegényével. Az már valószinüleg rég vigasztalta magát; talán már felesége is van. Egy kis pénzajándék azt igen boldoggá fogja tenni.

Arra is számított, hogy Ivánnal is fog találkozni. Annak is be fogja bizonyítani, hogy milyen hálával emlékezik rá s milyen hatalma van e háláját tettekkel is bebizonyítani. Annak már ajándékokat nem oszthat ugyan, de tudathatja vele, milyen veszély fenyegeti kis telepét a hatalmas consortium részéről s felajánlhatja mindenben döntő befolyását a társulatnál Iván javára, ha az ki akarna egyezni az óriás ellenféllel, ki őt agyon szándékozik nyomni.

Mindenkivel akart tenni valami jót. Hogy azután mondják az emberek: «Ah! de felvitte Isten a dolgát! De jó szive van! De megismeri szegény barátjait most is!»

A jóltevés hiusága hozta ide.

Azt is kicsinálta ő szépen, hogy Berenddel összejöhessen. A környék tekintélyei, földbirtokosai a herczeg nevében lettek meghíva a megnyitási ünnepélyre és lakomára. Egy ilyen meghivást visszautasítani lehetetlen. Bár ugyan Sámuel apát, mikor Eveline példálózgatott előtte, hogy nem látogatja-e meg Berendet, mint tudós collegáját, hogy talán magával hozhatná a lakomára? azt felelte rá, hogy nincs a világnak olyan kincse, a miért ő Berend Iván barátjához azzal a szép szóval nyisson be, hogy gyerünk a bondavári főurak salonjába. Ő tudta, miért mondta?

A mint Szaffrán Péter az előtte elsuhanó tünemény után bámult, valaki a vállára ütött hátulról. Kaulman Félix volt az.

Péter arczát első perczben az ijedtség, azután a düh sápasztá el ez alak láttára.

Az pedig uri fölénynyel mosolygott le rá, mint a kivel egykori kapitális tréfa emléke tartja összeköttetésben.

– Jó napot, fiu! Azután a vendégségre te is feljőjj!

Szaffrán Péter végigbámult az előtte elhaladó uraságokon, s mikor mind bementek a templomba, ő is utánuk ment.

Ott letérdepelt egy szent kép előtt a templom legsötétebb zugában s két összekulcsolt kezét a falnak támasztva s arczát karjai alá dugva, egy fogadást tett, egy rettentő, nehéz fogadást. A kik látták, azt hitték bűneit bánja és imádkozik. Azután felkelt, nem várta be a fényes szertartás végét, kisietett a templomból, vad tekintetet vetve háta mögé, ha nem kiáltanak-e utána a szent képek, mind ujjaikkal felé mutatva: «Fogjátok el! kössétek meg!»

A szent szertartás után a gyártelep megtekintésére vonult az uri társaság. A fenyőgalyakból emelt diadalívnél a munkások küldöttsége fogadta az uraságokat s azoknak vezérszónoka tartott volna nekik valami ékes beszédet, ha bele nem sült volna. Hanem egy fehér ruhás lánykákból álló csoportozat egészen szerencsés volt a betanult verset elzengedezhetni; egyik kis leány Evelinének pompás virágcsokrot nyujtott át.

Eveline megcsókolta a gyermeket s azt kérdezte tőle: «Hát Miczike, ismersz-e még?»

Dehogy ismerte! Rá sem mert nézni Evelinére, olyan szép volt.

A telep épületeit, a gyárokat, a kohókat, a hámort, a tárnát, a szén-izzasztót Rauné úr, az igazgató, mutogatá meg az uraságoknak, kik azután jól elfáradva érkezének vissza az étteremmé alakított raktári helyiségbe, a hol két czigánybanda fogadta őket, természetesen a «Rákóczy-induló»-val.

Eljött biz erre az ünnepélyre hivott és hivatlan: úr, paraszt, pap és czigány.

Hanem az érkezettek között Ivánt nem találta Eveline.

Még csak mentegető levelet sem küldött. Ismét a fekete ing van rajta, nem tud bókokat hazudni, a hol azoknak ellenkezőjét érzi. Goromba ember.

Pedig talán van is rá oka?

Mikor a medve bőrére isznak előre, a medvének legalább hadd legyen joga nem lenni jelen azon az áldomáson.

Hanem ott volt Szaffrán Peti.

Még az a kitüntetés érte, hogy a munkások asztalánál első helyre ültették. Hiszen vendég volt közöttük. Többen nem jöttek át a bondavölgyi tárnából, egyedül ő.

A vendégség késő estig tartott. Urak és munkások igen vigan voltak.

A lakoma vége felé odahivatta Félix magához Szaffrán Pétert.

Bemutatta őt a herczegnek.

– Ez az a derék munkás, a kiről beszéltem excellentiádnak.

Szaffrán érzé, hogy arczába szökik vére s halántékainak tódul.

– Nos! jó fiu, hát hogy éled világodat, a mióta nem láttuk egymást? szólt Félix. Félsz-e még a doktortól olyan nagyon? No, itt adok neked egy kis flastromot. Gyógyítsd meg az ijedtségedet vele! S azzal kivett tárczájából egy ujdonat százforintost s odanyomta Péter markába. Ne nekem, a nagyságos asszonynak csókolj kezet.

Szaffrán Péter szót fogadott s kezet csókolt Evelinének, arra a szép gyöngeviolaszin keztyűjére.

Lám, milyen jó, engedelmes fiu lett az emberevőből.

– A nagyságos asszony neked igen jóakaród, folytatá Félix. Az ő szavára ő excellentiája, a kegyelmes herczeg, méltóztatott elrendelni, hogy tégedet a részvényestelephez mint tárnafelügyelőt alkalmazzunk, ezer forint évi fizetéssel. Mit szólsz ehhez, fiu?

Mit szólt volna? Azt tette, hogy kezet csókolt a kegyelmes herczegnek is.

– No! És most már üríts velem egy poharat! szólt magas leereszkedéssel Kaulman úr, teletöltve habzó pezsgővel egy serleget Szaffrán Péter számára: «Éljen a mi legkegyelmesebb elnökünk, ő excellentiája, a herczeg!»

– S éljen a legszebb asszony! tevé hozzá a herczeg udvariasan, mielőtt a toasztra felsivalkodott volna a hegedűtus s azután mind a négyen összeüték poharaikat: Szaffrán Péter, a herczeg, a bankár, s a szép hölgy.

A parasztság el volt bájolva e jelenettől. Hogy koczintanak poharat véghetetlen nagyságú főurak egy halina-daróczos munkással. Ezek igazán szeretik a népet.

Szaffrán Péter pedig azt találgatta magában, hogy e két úr közül, a kiknek egyike jobb, másika balfelől foglalt helyet a szép úrhölgy mellett, vajjon melyik lehet a férje s a másik mije lehet neki akkor?

Kiüríté a poharat, de attól sem tudta azt meg jobban.

Az ünnepélyt nagyszerű tüzijáték rekesztette be. Az elpattogó röppentyűk arany sziporkái arra szálltak el Iván tárnája fölött.

Másnap reggel Szaffrán Péter beállít Ivánhoz és jelenti, hogy átszegődött az uri tárnába.

Iván keserűen mondá: «Te is?»

– No hát eredj!

Szaffrán még sápadtabb volt, mint máskor. Várta, hogy Iván szemrehányásokat tegyen neki s miután hiába várta, mert Iván egy szót sem szólt neki többet, kitört belőle, a mit mondani akart.

– Miért kiáltotta ön «akkor» arra az emberre, hogy «doktor!»

– Mert az. Doktor philosophiæ.

Szaffrán fenyegetőleg emelé fel az ujját.

– Azért mégis hiba volt, hogy az úr akkor azt kiáltotta, hogy: «doktor!»

Azzal megfordult és köszönés nélkül eltávozott.

Iván lelkiereje bizony nagy próbán ment keresztül.

A legjobb emberei hagyogatták el. Hatalmas kolosszális tőkepénzek hömpölyögtek kis házikója felé, hogy azt elseperjék; cserben hagyta minden régi üzlettársa, ügyfele. Erős szív kellett hozzá, hogy meg ne szökjék abból a kis kormos házikóból s ott ne hagyja diadalmas ellenfeleinek hálátlanul fizető telepét.

De maradt e nagy leveretés közepett egy igaz, változatlan jó barátja, a ki nem hagyta kétségbeesni: a kétszerkettő.

Az megmondta neki, hogy mi ez, a mit lát?

«Iparüzők társulata ez?» – Nem: börzelovagoké.

«Nemzetgazdászattal foglalkoznak ezek?» – Nem: szerencsejátékot űznek.

«Gyártelep ez itten?» – Nem: Bábel tornya.

Kétszer kettő: négy. És örökké csak négy.

És ha minden császár kiadja patensét és ukázát, hogy kétszer kettő ezentúl öt legyen, ha minden pápa kiadja bulláját, hogy kétszer kettőt ötnek higyjék és ha minden pénzkirály ötnek fogja is számítani a kétszer kettőt, az azért mégis örökké négy marad.

Ez a nagyszerű részvényvállalat e rettenetes igazság ellenére akar dolgozni. A legkönnyelműbb pazarlással épít, szerez, alapít, szerződtet, vásárol, elád; mind, mind a kétszer kettő ellenére. Nincs ennek az a czélja, hogy a jövendő haszonért dolgozzék, hanem a pillanatnyi, a rögtöni sikerért.

«Én túl fogom ezeket a halhatatlanokat élni!»

Az esztendő végén még egy meglepetés várt az üzletvilágra.

A bondavári részvények már kezdtek megállapodni a 35 és 40 között. Pedig közelgett a második részlet befizetése.

Ilyenkor visszafelé szokott menni minden «fiatal papiros».

Csanta uram épen azon gondolkozott: most épen legjobb ideje lesz a részvényein túladni s az ezüstöt hazakaparintani.

Azonban ekkor kap Spitzhasetól egy titkos tudósítást, hogy őrizkedjék eladni valamit. Ma állította össze az igazgatóság a mult két hónapról a mérleget s a legközelebbi közgyűlésen azzal fogja meglepni a részvényeseket, hogy 20 százalék nyereséget oszt ki, a mire a részvények rögtön gyorsan fognak ismét emelkedni. E titoknak vegye hasznát.

S valóban ez a meglepetés érte az üzletvilágot. A bondavári gyártelep megindulása első két haváról oly fényes nyereséget tudott kimutatni, hogy az igazgatósági tantiemeken kívül minden részvényre hat forint osztalék jutott, a mi két hónapra a befizetett 35 százalék után hallatlan nyeremény.

Iván hahotával kaczagott, mikor ezt olvasta.

Ő tudta legjobban, hogy minő nyereséggel dolgozik az a gyártelep? Hanem hát az igen könnyű művészet olyan leltárt állítani össze, hogy a pénztárban levő összeg, mint tiszta nyereség figurálhasson. A sok jámbor részvényes mit tudja azt? Az igazgatóság tagjai jól tudják azt, hanem hiszen ők látják, hogy mit cselekszenek. A mit ki-ki letéteményezett részvényekben a társulatnál, ha egészen odavesz is, a többi részvényen kizsákmányolták a maguk hasznát, s a publikum hadd sírjon.

Hiszen a börze területén nincs kihirdetve a statárium.

Tehát Csanta uram nem adta el a részvényeit, befizette a második részletet is ezüstben s örült a nyereségének és áldotta Spitzhaset, a ki meggátolta őt abban, hogy eladja a papirjait 35-ért, mikor egy hét mulva 45-re felemelkedtek.

Iván pedig nyugodt kedélylyel nézte a pokoli handabandát:

«Vajjon meddig tart ez a tréfa?»

A HALINA-TISZTELET.

Különös találkozása a csillagzatoknak, hogy a midőn Iván azt mondá magában: «Vajjon meddig tart még ez a tréfa?» ugyanakkor Waldemár herczeg is azt kérdezé a diadalában ragyogó Kaulmantól a börzén:

– Mit gondol ön, meddig tart még ez a komédia?

– A harmadik felvonása még hátra van! felelé a bankár.

– Igen, a harmadik részletfizetés. Akkor levegőbe röpítem önöket.

– Én is ott leszek!

A contremine nem birta kitalálni, mi terve lehet még Kaulmannak? Hogy valamihez készül, az bizonyos. Nem tudta azt más, csak Sámuel apát és Tibald herczeg.

Ez a harmadik felvonás volt a bondavári vasut!

Nehéz feladat! Az állambölcsek haragban vannak Magyarországgal s haragjukban semmi vasutat sem akarnak neki engedélyezni; még az országutait sem kavicsoltatják, hadd legyen sivataggá, hadd legyen belőle egy darab Ázsia!

És nincsen-e elég okuk a haragra? Az ő kedvencz állameszméjük megtörik ennek a kemény fajnak a nyakasságán.

A ki csak posztóban jár Magyarországon, mind ellenök demonstrál. Az összes tisztviselői kar, az ország középosztálya, az intelligentia, inkább egyhangulag letette tisztjét, semhogy a bécsi állambölcs chimæráját létesíteni segítse. Jól van! Fogadtak helyette másik csoportot; vendég akad terített asztalhoz mindig. Az sem ért semmit. A fogadott hivatalnok-csoport besöpörte a fizetést, gratulált, beneventált, felesküdött, zsebét megtömte, de az állameszméért nem tett semmit.

Az eltávozottak s az ujon szerzettek között csak az volt a külömbség, hogy azok nyiltan megmondták, hogy nem akarnak tenni semmit, ezek pedig mutatták, hogy igyekeznek valamit tenni, de nem lehet; tolnák előre a dolgot, de ha nem megy.

A posztóviselő osztálynál nem kapni meg, a mit keresnek az állambölcsek.

Máskor legalább meg volt ellensulyozásul a selyem- és bársonyviselő osztály; a díszmente és a reverenda, a főúr és a pap. Most azok is távol maradnak.

A primás remonstrál, a püspökök repræsentálnak, a grófok, a volt főispánok Pesten vannak s debachálnak, még talán conspirálnak is.

«Flectere si nequeo superos…»

Forduljunk a halina-daróczhoz.

A halina, mint tudjuk, a legsilányabb neme a szürdarócznak, melyet csak a legszegényebb népfajok viselnek.

Ez a halina-darócz nagy kedveltségnek örvendett ez idő szerint a császári székvárosban.

Nem mintha a divathölgyek bolondul neki vetették volna magukat a halinaszövetnek, hogy ezentúl abból varrassák saut-en-canot-jaikat, hanem mivel annak a viselői egy egész padot ültek tele a birodalom törvényhozó testületében. Galiczia küldte őket.

No? És? Van önnek valami kifogása ellene? Democraták vagyunk-e még? Mit?

Oh! kérem alásan. Persze, hogy democraták vagyunk. Egy szavam sincs ellene; sőt inkább azt akartam mondani, hogy az valami geniális gondolat volt, a halinát beültetni a törvényhozó testületbe. Annak a viselői kétségkívül igen tiszta lelkű, becsületes emberek. Ha vezérpüspökük ásít, ők is ásítanak, ha az feláll, ők is felállnak, ha a fejét vakarja, ők is vakarják a magukét, a mi elvszilárdságot tanusít. A nyelvet, melyen a tanácskozás foly, nem értik ugyan, de ezzel azon megbecsülhetlen előny van összekötve, hogy nem is tartanak hosszú szónoklatokat, s a viták folyamát közbeszólásokkal nem zavarják. Valami mély ismereteket a törvényhozás, alkotmánykérdés, reformügyek és budget-tételek dolgában nem hoztak ugyan magukkal, de épen ezen paradicsomi egyszerűségük érdemli, hogy legnagyobb bizalom kövesse eljárásukat; mert senki sem gyanusíthatja őket azzal, hogy azért szavaznak a kormánynyal, mert hivatalt akarnak kapni.

Még egyszer ismételjük, hogy a feltalálónak becsületére válik a halina-zekének bevezetése a törvényt és alkotmányt gyarapító testület kebelébe.

Pedig hát Magyarországon is viselik a halinát sokan. S száz egynéhány szék üresen áll a számukra a schottenthori törvényhozó palotában.

Csak egy médium hiányzik. A papok.

Mert ezek a magyarországi papok oly barbárok, oly müveletlenek, hogy még most is elébbvalónak tartják a régi Rákóczykorbeli hagyományokhoz való ragaszkodást, mint az ujabbkori civilisatió vivmányainak elfogadását.

Mikor még egy olyan kicsi-piczi ember is, mint Mahók plébános, azzal a válaszszal küldi vissza a miniszter intimatumát, melyet a kathedrából kellett volna kihirdetnie a nép előtt: hogy ő nem falu baktere. Ha hirdetni akarnak valamit, ott a piacz, ott a kisbiró, ott a dob: dobolják ki a nép előtt; de az ő templomában currensek nem olvastatnak fel!

Ezt a kemény nyakú papságot is meg kell törni!

– Itt az idő a tettre! mondá Kaulman Félix Sámuel apátnak.

«Itt az idő a tettre!» mondá Sámuel apát önmagának.

A primás Bécsben járt. A primás nem kapott elfogadtatást. A primás kegyvesztésbe esett. Az erdélyi püspök egyházi hivatalától felmentetett. A magyarországi klérus ellen fenve van a kard. S Damokles kardjának fonala ellen készül az elszakító olló!

A bondavári vasut «gradus ad Parnassum».

Ha az sikerül: a Kaulman-ház a Pereirákkal és Stroussbergekkel áll egy sorban.

És akkor létesíthető a magyar egyházi birtokokra kötendő pápai kölcsön.

Mindent egy csapással!

A rangot a világban, a hatalmat az országban, a befolyást a császárságban, a sikert az üzletpiaczon, s a diadalt az egyházi uralomban.

Sámuel apát hozzáfogott fenhéjázó szerepéhez.

Első feladat volt Magyarországról is behozni a halina-daróczot a birodalmi törvényhozó testületbe, s cserébe megkapni érte a bondavári vasutat, a püspöki czimet s a széket a felső házban.

Tenyerén feküdt mind a három.

A legnagyobb emberek csak sakkfigurák voltak, a kiket mozgatnia kellett tetszése szerint: a kormányférfi, a börzekirály és a szép asszony!

Egy szombat napon meglátogatta Ivánt Rauné úr. Elmondta röviden látogatásának czélját. A Bondavölgy lakóinak több szomszéd faluból azon óhajtásuk van, hogy a bécsi kormányhoz és birodalmi tanácshoz folyamodjanak vidékük elhanyagolt közlekedési ügyének jobb állapotba helyezése végett. Ez a dolog Ivánt is épen úgy érdekli, mint a többit, annálfogva engedje meg, hogy az ő munkásai is részt vegyenek a holnap tartandó népgyülésen.

Iván kereken megtagadta az engedélyt.

– Kivételes törvények alatt élünk. Azok tiltják a politikai gyülekezeteket. Ez pedig olyan szinezetű lesz. Én a felsőbb tilalmat szem előtt tartom.

Azért másnap végbement a népgyülés, melyen Sámuel apát tartott felbuzdító beszédet a gyülekezet előtt. Alakja maga is tekintélyadó volt, előadása érthető és megragadó.

A tárgy oly világosan közérdekű, hogy annak ellentmondani nem lehetett. S hogy a gyanu szikrája még csak tápanyagot se kaphasson, ez a megfordított népszerüségre jutott szó: «Reichsrath!» sehol elő nem fordult a beszédében.

Egyhangulag el lett fogadva, hogy egy tizenkét tagból álló küldöttség választassék a nép által, mely felmenjen Bécsbe s a nép kivánalmait előadja. Az ugyan jó lesz.

Sámuel apát megnevezé a tizenkét választandót s azokra a körülállók rákiálták az «éljen»-t.

A bondavári részvénytársulat szivességéből minden megválasztott küldöttségi tag egész uti ellátást kap, azonfelül uj szürt, kalapot és csizmát.

Tizenkét új szürhöz lehet tizenkét vállalkozót is találni, a ki azt felvegye.

Nem volt az könnyű munka! Mert a halina gyanakodó.

Nem szereti az úri komázást. Az ajándékról meg épen azt tartja, hogy annak nagyon meg kell adni az árát. Ha kaputos ember lett volna, az indítványtevő, sok ellenmondásra talált volna, de pap volt: előkelő pap. Annak a nyomában el lehet menni. Attól nem lehet tartani, hogy valami olyan helyre viszi a deputatiót, a hol valami terhet kell elvállalni s egyszer csak azt hallják, hogy el kell hagyni házat, telket, miért? azért, mert ekkor meg ekkor tizenkét ember fenjárt Bécsben s ott elkötötte az egész népség földi és mennybeli jussát az ördögnek, vagy kinek?

A pap nem viszi őket a jégre.

De azért mégis lelkére köték a tizenkét új szűrnek, hogy odafenn egytől-egyig mind eltagadja, hogy irni tud semmi irásra a körmük vakarintását rá ne tegyék! s különösen ha a felől találnak tudakozódni tőlük, hogy kinek mennyi földje, hány legényfia van idehaza? arra őrizkedjenek egyenes feleletet adni.

A küldöttség közé természetesen Szaffrán Péter is be lett választva. Ő rá különös szükség volt Bécsben.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings