MÁSODIK RÉSZ. (continued 3)

– Büntetés! rebegé a grófnő elképedve.

– Igen, büntetés. Mert ön e szenvedést megérdemelte.

Theudelinda megrettenve tekinte az apátra.

– Grófnő! szólt az apát úr szigorral. Önnek nagy része van azoknak a kárhozatában, kik az ön környezetéből a bűn meredélyén lesikamlottak. Ön vitte őket oda. Az ön makacs szeszélye, az ön bizarr ötletei kényszeríték e némberekre a hazugságokkal teljes életmódot. S a természet megbünteti az ellene lázadókat. S a lázadást ön követte el, ki hosszú évsoron át kizárta magát a világból s azt hitte, hogy másokat is kizárhat onnan magával együtt. Ez nagy tévedés volt s nem maradt boszulatlanul. Most két biró előtt áll ön. Egyik az ég, másik a világ. Az ég haragra, a világ nevetésre kész. S a mennydörgés s a gúnykaczaj egyaránt kínzó lesz önre nézve. Mi védelme van ellenük?

A grófnő megbénultan rogyott karszéke támlányára. A rohammal végigzajlott ijedelmek, botránkozások és undorodások után most még a pap vádja által önlelkiismerete kínzó rémétől is kiszenvedni! Ez a nagy szorongás még a kiállott izgalmakat is túlhaladta.

Mély hallgatás állt be.

S e hosszú csend alatt folyton hangzott az idéző harangszó a grófnő lelkében: «Mi védelme van önnek az ég haragja s a világ gúnykaczaja ellen?»

Végre azt hivé, hogy megtalálta a védelmet, s egy eszmétől felvillanyozva, felemelkedék s ezt rebegé az apát úrnak:

– Kolostorba fogok menekülni, hová a világ gúnykaczaja el nem hangzik. Ott fogom a hideg kövön térdepelve az ég haragját éjjel-nappal imádkozva megengesztelni. Ön, főtisztelendő atyám, kegyes lesz mellettem közvetítő szót szólni egy zárdafőnöknőnél, ki legszigorúbb rendet tart. Ott élve eltemetem magamat és senki nem fogja nevemet emlegetni többé. Összes vagyonomat, melyet sok éven át fukarkodva szereztem, és egész ősi birtokomnak éltem fogytáig való haszonvételét hagyományozom azon szerzetnek, a melynek ön főnöke; egyedül azt kérve, hogy megszentségtelenített családi sírboltom kápolnájában minden éjfélben egy ájtatos vesperæt tartsanak, míg e kastélynak birtokában lesznek.

A grófnő az életről-lemondás szomorú hangján rebegé e szavakat; hangja sokszor suttogássá vált s el-elcsuklott, midőn erőt akart neki adni.

Az apát úr is felkelt helyéről s a mint a grófnő eléje nyujtá reszkető viaszfehér kezét, megszorítá azt, s aztán büszkén felemelve arczát, mondá:

– Üljön le, grófnő és már most hallgassa, a mit én beszélek. Hogy legelőször is az iránt tisztában legyünk, a mit ön szavai végén említett: sem nekem, sem az én rendemnek az ön kastélya, birtoka, pénze nem kell. Az nem a mi feladatunk: gyöngeszívű emberektől a lelki összeroskadás perczeiben világi vagyonaikat eláhitatoskodni. A középkori örökségért csuszás által mi magunkat gyülöletesekké nem teszszük. Nem is az a dolgunk, hogy az ön családi kriptájában minden éjfélkor mezítláb vecsernyézzünk, a nap többi részét meg az ön jövedelmeinek konyhai és pinczei művészet útján való elfogyasztásával töltsük be. Erről az eszméről tehát egyszer mindenkorra tegyen le a grófnő.

A grófnőt meglepték e szavak. Minden érzelmein a vonzalomnak keresztül ment már ez ember irányában, most még csak az volt hátra, hogy önzetlenségeért, a világi vagyon magas visszautasításáért becsülni is kényszerüljön, hogy teljesen alá legyen vetve ez ember uralmának.

– És már most arról a gondolatról is tegyen le a grófnő, folytatá az apát, hogy magát valami klastromba eltemesse. Ott nem fogná a grófnő megtalálni azt, a mit keres: a nyugodalmat. Csak gondolkozzék rajta kissé. Az ön felfokozott képzelgése mellett, mit a kolostori idegrontó magány még kínzóbbá szokott tenni, lehetne-e önnek egy misét végighallgatni? A psalmus, az oratió elzengése alatt nem örökösen a gúnyszöveg kisértene-e az ön lelkében; a legájtatosabb énekhangok alatt nem ott állna-e az ön fülei mellett az a dæmon, ki a chorusba belerivallja a korcsmadalt? És valahányszor egy apáczatestvért látna ön ájtatos arczczal az oltár előtt térdepelni, nem mindig az jutna-e eszébe: az én kegyenczeim is ilyen ájtatos arczokat hazudtak imádkozva, és imádkoztak akkor nem az Istenhez, hanem az ördöghöz! Nem! grófnő, ön rossz helyre menekülne a kolostorba, az oltár elé. Más emberre nézve lehet az menedék; önre nézve kárhozat helyei azok és botránykozás kövei, a mikben minden nap felháborodnék önmagában és úgy járna, mint a költőtől megénekelt remete, ki elfelejtette az imát és a helyett átkozta az Istent!

A grófnő szemei lángoltak e rémlátvány alatt: «Igaz, igaz!» rebegé és oly elevenen látta mindazt, a mit az apát elmondott.

– Önt a botrány kínzó emléke száműzte e templomból és megfosztotta az imádságtól!… folytatá a pap kegyetlenül.

– Igaz! Igaz! hörgé a grófnő, mellét verve ökleivel. Én nem láthatok többé templomot és nem vehetek többé ajkamra imádságot! s azzal kétségbeesetten veté magát oda a pap lábaihoz és megragadá annak kezét egy kárhozatra menő görcsös erőszakoskodásával, és magánkívül kiálta: «De hova meneküljek hát, ha a templomba nem? s mivel védjem magamat, ha imádsággal nem lehet?»

A pap kenetteljesen válaszolt:

– Meneküljön a grófnő saját szívébe: ott a menedék. És védje magát jó tettekkel. A jó tettek majd imádkoznak ön helyett.

Theudelinda forró homlokához szorítá a pap kezét. Azután töredelmesen felemelkedék s karjait széttárva, mondá:

– Rendelkezzen ön velem. Parancsoljon, mit tegyek?

– Térjen vissza a nagy világba s foglalja el helyét, mely önt ott megilleti.

A grófnő megdöbbenten hátrált vissza, s merev szemekkel tekinte a papra.

– Én térjek vissza a hiu nagy világba, melyet huszonöt év előtt elhagytam? S a mely világnak örömeit magamtól elutasítottam, most annak a gúnyját hívjam fel magam ellen?

– Grófnő! ön életének azt a felét, mely örömöket oszt, eltékozolta hibásan, helytelenül. Most még hátra van életének az a fele, melyben a világ tiszteletét lehet megszerezni. Még jó idő van a megtérésre.

– Atyám. Gondolja meg ön, hogy azon körökben, a mikben megjelenésre ön engem kényszerít, számomra csak gúny, megaláztatás terem. Engem az új nemzedék nem ismer, rokonaim kicsúfolnak.

– De van egy bűvkör, a melyen belől mindenkit rögtön megismernek és senkit ki nem gúnyolnak. Akarja ön e bűvkört maga körül vonni?

– Helyezzen ön bele. Minő bűvkör az?

– Elmondom grófnő. Az ön nemzete egy nagy küzdelmen megy most keresztül: a szellem küzdelme az. Mindenki törekszik az előrehaladt nagy nemzeteket utólérni: a tudós, a költő, az állambölcs, a nemzetgazdász, az iparos, a népnevelő; a férfi, a nő, az ifju, az agg, a főúr, a közpolgár. Ha úgy tudnák mindannyian, mennyire egy czél után törekesznek, csodákat mívelhetnének; de el vannak egymástól szakítva s külön magára fárad és kifárad sikertelenül mindenik.

A grófnő feszülten figyelt; még nem érté a pap czélzatait.

– Mije hiányzik ez óriási törekvésnek? Egy központ. Az országnak nincsen központja. Debreczen egészen magyar, de vallásfelekezeti kizárólagossága megfosztja az universalitástól; Szeged jó helyen van, de a kezdetlegesség stádiumában és egészen demokrata város; Kolozsvár magyar is, elég jól is vannak benne vegyítve az aristokrata elem és a hazai kultura alkatrészei; de túl esik a Királyhágon s a Bethlenek, Bocskayak korszakának vége. Pest volna hát az egyedüli központ. Sajátságos egy tanya! Beutaztam mind az öt világrészt, de sehol a világon ehhez hasonló alakulást nem láttam. Ott minden úgy áll elő, mintha senkinek a másik emberre nem volna gondja, s minden ember azt hinné, hogy a világ megáll ott, a hol ő elhagyta. A Dunán érkezőt meglepi a nagyszerű partsor, tágas előterével, s most e gyönyörű hosszú tért elkezdik beépíteni hatemeletes bérházakkal; természetesen a hány ház, annyiféle styl. Látjuk egymás mellett a római, a mór-spanyol, a renaissance-kori palotákat, miket hatalmasan insultál egy szemközt emelkedő félig hollandi, félig góth-idomú középület. E látványt kiegészíti néhány falusi torony. A lánczhid monumentális alakjával szemben emelkedik egy kő-skatulya, négy toronynyal: erről azt mondják, hogy «basilika», most úgy néz ki, mint egy nagy vesztőhely; hanem annál több óriási gyárkémény mered elő mindenünnen, a város közepéből, örök füstöt terjengetve el fölötte. Gyár, lerakóhely, akadémia-palota, bálház, bér-kártyaház, műmalom, egymás hegyén-hátán, az akadémia szöglete elszorítja a rakparti közlekedést, s a városházának igazi ősmuzulmán mintára alkotott minarett-je hirdeti az idegennek, hogy: gyere csak bellebb, itt van Konstantinápoly.

A grófnő már mosolyogni is tudott a pap előadásán.

– Úgy is találja. A belváros egy tömkeleg, a melynek az utczáit még akkor alapították, mikor a városház-téren a rácz kereskedők sertéspocsolyái voltak, szűkek, rendetlenek; hanem a kirakatokban európai fény és pompa; a szél szemétkupaczokat hány szemeink közé; hanem az utczán járó közönség toilette-je vetekedik Párissal. Sehol annyi gyönyörű nőarczot s annyi rongyos koldust nem találni, mint ott, minden lépten. A szűk utczákon egymást éri az úri fogat, s a nyúzott bőröket szállító szekér. A külvárosok mesés mohósággal épülnek, kis ház, nagy ház, kiki a maga gusztusa szerint, s az építés miatt örök a por a szél minden lendületére. Egy-egy kis zöld oáz, akkora, mint egy nemesi curia kertje, a többi sivatag kőhalmaz. A város körül egy Sahara, melyet szorgalmasan szántanak, hogy a Sirocco-nak legyen mivel bajlódni. Ez a város külső képe. Nem tudni, gyárvárosnak indul-e? kereskedelmi emporium akar-e lenni? tudományok, művészetek városává emelkedik-e? országváros lesz-e? vagy pedig csak amerikai telep, a hova a világ minden részéből mindenféle osztályú ember siet pénzt keresni, de ha egyszer meggazdagodott, ott meg nem marad, hanem menekül falura, vagy külföldre?

A grófnőt érdekelte a leirás.

– A társadalmi viszonyok aztán épen olyanok, mint a külső alak. Külön chinai fallal körülzárva minden osztály. A kereskedelem, a börze-üzelem német és zsidó. Ez nem olyan baj, mint az, hogy szédeleg, és a bécsi pénzpiacz minden szeszélyétől halomra omlik. Magyar elem a táblabiró-osztály és az iparos. Ehhez járul valami húszezer felvidékről jött tót, ki az alsóbbrendű kézi munkával foglalkozik. Van ott a nemzetnek művészete is, de nem divat azt pártfogolni; van tudománya is, de nem tartozik a bon tonhoz vele foglalkozni; van irodalma is, de kevesen tudnak róla; vannak előkelő körei is, van magas aristocratiája, de azoknak a termei zárva vannak mindenki előtt, a ki nem hozzájuk tartozik, vagy nem oda hivatalos. Szétziláltan egymástól, magára hagyva küzd, sóhajt, panaszkodik, emeli a terhet külön-külön minden ember, s a legjobb eszme is elvész, a meg nem értés miatt. Hiányzik a találkozási tér. A közélet meg van bénítva; kivételes törvények eltiltanak minden összejövetelt az országban. Megyeház, országgyülés bezárva. Egyedül a társadalom parquettjei azok, a hol még annyi nemes törekvésnek találkozni lehetne. De ki nyissa meg termeit e czélra? Főrangúink egy része közönyös, más része élvezetet hajhász, melynek semmi egyéb czélja, mint épen az, hogy magát mulattassa; vannak elegen, kik értik feladatukat, teljesítenék is örömest, de a kiket az utóbbi évtized veszteségei úgy megrontottak vagyonukban, hogy nem képesek a nyilt terem költségeit megbírni; s a ki végre tudná is, tehetné is, hogy a nagy világ sorompóit megnyissa saját úri lakában, azt meg oly tragicus gyászemlék száműzi a fővárosból, mely örökre eltiltja a jókedv zaját a lefátyolozott képek termeiből. És így nincs az egész vízözönben, mely bennünket eltakar, egyetlen száraz pont, a hol a jók, a bölcsek és igazak minden osztályból találkozhatnának. Olyan pont nincs!

– Lesz! szólt a grófnő, felmagasztosult arczczal kelve föl helyéről. Egész lelke áthevült már az új gondolattól, melyet a pap még jobban ki tudott színezni.

– Ön megértett engem! Ez a menedék egyúttal önnek is mentsvára. Ha ön felköltözik Pestre, ha ott rangjához és jövedelméhez méltó házat tart, termeit megnyitja a nemzet «crém»-je előtt, melyhez nemcsak az előkelő rang tartozik, de melyhez hozzászámítjuk az egész művelt világban a tudomány, a művészet, a politika, az egyház kitünőségeit, ha lesz egy tér, a melyen a tudós a főpappal, a költő a mágnással egyenlőnek van bemutatva; ha a vagyon és szellem aristocratiája egyesül, hogy életerős eszméket eredménydús tettekké érleljen, ha lesz egy salon, melynek közepéből indulnak meg a közművelődés, a népboldogítás, a segélyezés apostoli missiói, nem áldáson és köztiszteleten fog-e nyugodni e salon úrnőjének feje, a honpolgári dicsőítés glóriájától körülvéve?

A grófnő mindkét kezével megragadá az apát úr kezét s csókjaival halmozá el e kezet, és zokogta hozzá: «köszönöm, köszönöm, köszönöm!»

– Most tehát elhiszi nekem a grófnő, hogy más útja is van a mennyországnak, mint a melyhez a zárda ajtaja vezet?

– Ön próféta.

– Azonban engedje meg a grófnő, hogy most egy prózai kérdéssel zavarjam meg kedélyét. E feladathoz, melyet ön oly lelkesüléssel karolt fel, bizonyos anyagi médiumra is van szükség. Ahhoz bőséges jövedelem kell. Szabad e kényes tárgyban önnek bizalmát kérnem?

– Én gazdag vagyok, szólt a grófnő. Van saját szerzeményemből Pesten úri házam, most bérlak, s jó helyeken fekvő tőkepénzeim.

– A házat a grófnő a maga számára fogja átalakítani, mert ott bérlak többé nem lehet, a tőkepénzeket pedig jó lesz a mostani zavaros pénzviszonyok közt fel nem mondani. Mennyi rendes jövedelme van a grófnőnek a bondavári uradalomból?

– Mintegy huszezer forint.

– Mekkora terjedelmű ez uradalom?

– Kilencz-tízezer hold.

– Akkor ez a jövedelem kevés. A hibás házi kezelés az oka. Kevés a birtok nagyságához s kevés ahhoz a háztartáshoz, a mire a grófnő vállalkozni akar. Húszezer forint jövedelemmel Pesten nyilt salont vinni nem lehet.

A grófnő elbámult.

– Én pedig azt hittem, hogy az nagyon sok pénz.

– Sok, falun. De Pest olyan drága város, mint Páris. Önnek legalább negyvenezer forint évi jövedelemre van szüksége, ha Pesten termeit nyitva akarja tartani a rang és szellem igényei számára.

A grófnő zavarodottan tekinte rá.

– Hogyan?

Az apát úr közönyös ajkpittyesztéssel felelt:

– Az nem nehéz. A gazdálkodási rendszeren kell változtatni, a házi kezelés helyett a bérletgazdászatot hozni be. Én fináncziákhoz nem értek, de vannak a pénzaristocrata körökben megbízható ismerőseim, kik közül valamelyikkel majd értekezhetik a grófnő, ha Pesten leszünk. Annyiról mindenesetre biztosíthatom, hogy a «farm»-rendszer mellett ezért az uradalomért évenkint negyvenezer forintot kell a grófnőnek kapni. Ennyi ismeretem már van a nemzetgazdászat terén.

A grófnő el volt bájolva e szavak által. Ez a pap napról-napra szeretetreméltóbbá lesz! Már meg a jövedelmét is megduplázza a grófnőnek. Hisz ez valami kedves ember!

– Rendelkezzék ön teljhatalommal minden ügyemben, szólt a grófnő elragadtatással.

– Ha rám bízza a grófnő, akár a kész bevégzett szerződést hozhatom el, előre biztosítva mostani jövedelmének megkétszerezését. Legalább a grófnő nem költ alkuszra.

Theudelinda gyermekké érzé magát lenni örömében. Úgy tekintett a papra, kit nemes jóvolta minden tekintetben kijelölt azon egyedüli alakként, a kit szeretnie lehet, szabad, szükség.

Meglehet, hogy meg is érdemelte azt ez a pap.

… Hanem annyi bizonyos, hogy ezzel a bondavári uradalom már az egyik birtokos lába alól ki volt húzva!…

A KELLEMETLEN EMBER.

Theudelinda grófnőt egész önfeledtté tette az öröm. Annyira önfeledtté, hogy gépcsengetyüjéhez rohant s elkezdte annak rugóját működtetni.

– Mit csinál a grófnő? kérdé az apát bámulva.

– Rögtön hivatom tiszttartómat.

– De ki által?

A grófnőnek csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen egyetlenegy élő lélek sincsen a háznál. Erre nagyon elkomorodott megint.

– Ez, valóban, egyike lesz a nehezebb problémáknak, mondá a pap, hogy mint jut ki legközelebb a grófnő ebből a kastélyból?

– Hogyan? – A grófnő oly gyönge elméjű volt, hogy a legközelebbi helyzetet sem bírta magától felfogni.

– Úgy, hogy mindössze ketten vagyunk a kastélyban. Ha én elmegyek, most a grófnő számára valahonnan szolgálattevő lelkeket előteremteni, a kik lovait befogják, úti szükségleteit összemálházzák s a kikre elhagyott kastélyát rábízhassa, akkor a grófnő arra az időre egyedül marad itt.

– Oh én itt egyedül nem maradok egy világért.

– Akkor a másik választás, hogy velem együtt kell gyalog jönnie a legközelebbi uradalmi lakig.

Épen a havas ónos eső kezdte verni az ablakokat.

– De hisz itt vannak a lovaim.

– Csak hogy én sem lovat befogni, sem hajtani nem tudok.

– Oh azt nem is engedném.

Most azután itt volt a dilemma: vagy egyedül maradni a kastélyban, míg a pap segélyért jár, vagy együtt menni vele erdőn, mezőn, havas esőben gyalog.

– Valaki dörömböz a kapun, mondá az apát.

– Az bizonyosan a tiszttartó lesz, szólt a grófnő, megtudta cselédeitől, hogy mi történt itten, s most sietve jő.

– De nem fogja neki senki kinyitni a kaput, mert valószínüleg maga a kapusnő is azok között van, a kik kinnrekedtek.

– Az ám. Az volt az a vén boszorkány, a ki az asztal tetején tánczolt.

– Nincs a grófnőnél a várkapunak másik kulcsa?

– A legvaskosabb kulcs az az antik fogason. Mit akar ön vele?

– Lemegyek és kinyitom magam a kaput.

– Az ebek nem ismerik önt és szét fogják tépni. Erős juhász-szelindekek.

– Majd nevükön szólítom. Hogy hívják?

– Nem tudom én.

Törődött a grófnő olyan plebejus dolgokkal, mint a parasztkutyák nevei.

– Akkor nem tehetek mást, mint hogy lelövöm őket.

– Csak ne nagyon.

A grófnő nem azt értette ez alatt, hogy a kutyák ne haljanak meg nagyon, hanem hogy a lövés ne szóljon nagyot.

Az apát úr tehát vette a revolverét s lement az udvarra. Lámpásra nem volt már szüksége, mert hajnalodni kezdett.

A két komondor olyan formán volt a kapu alá beszállásolva, hogy midőn éjszakára lánczaikat megeresztették, épen csak annyi mensura maradt közöttük, hogy egymással össze ne marakodhassanak, ellenben a közöttük elhaladni akarónak vagy a Scylla, vagy a Charybdis torkába kellett esnie.

Az apátnak nem volt más választása, mint az egyik ebet agyonlőni, hogy a másiktól a kapuig mehessen. Társa szomorú példáján okulva aztán a másik is bebujt odujába s ereszté a papot a kaput kinyitni.

Sámuel apát, a mint a kaput kinyitá, egy férfit látott maga előtt, annak is revolver volt a kezében.

Egyszerre mind a ketten egymásra szegezték a revolvereiket s aztán úgy kezdtek el egymással értekezni.

– Ki ön? mit akar itt? kérdé a pap.

– De ön ki? és mit keres itt? szólt a másik.

– Én Sámuel apát vagyok, a grófnő gyóntatója.

– Én pedig Berend Iván, a grófnő szomszédja.

Az apát úr leereszté fegyverét s szelidebb hangon mondá:

– Szokatlan idő, úgy-e bár?

– Hony soit, qui mal y pense – viszonzá Iván s zsebébe dugta a pisztolyt. Szokatlan időben jövetelem magyarázata az, hogy levelet kaptam most éjjel, melyben tudatják velem, hogy a kastélyban nagy zavar van, jőjjek a grófnőnek segélyére.

– A zavar abból áll…

– Tudom, hogy miből áll, az is meg van a levélben irva; hanem azért a rendelkezésére állok a grófnőnek. Ámbár tudom, hogy a grófnő nem szokott elfogadni férfiakat, különösen ily korai órákban.

– Önt bizonyosan elfogadja. Engedje meg, hadd zárjam be a kaput, mert kapus sincs már a háznál, s vigyázzon, a baloldali fal mellett ne menjen, mert onnan még egy eleven kutya jár ki.

– A másikat agyonlőtte ön?

– Igen. Azt a lövést hallotta ön kivülről. Arra vette elő ön is revolverét.

– Természetesen. Nem tudhattam, mit lövöldöznek itt az udvaron?

A két férfi felhaladt a grófnő termeibe. Sámuel apát bement a grófnőhöz.

– Véletlen segélyünk érkezett, szólt neki; a grófnő egyik szomszédja, Berend Iván.

– Ah! szólt a grófnő ajkcsettentve; kellemetlen ember! Egy atheista.

– Már legyen ő bár thug, mormon, vagy manichaeus, de e perczben igen nagy szükségünk van rá. Valaki levélben figyelmeztette a grófnő helyzetére s a felől akar a grófnővel beszélni.

– Én nem akarok vele beszélni. Kérem önt, értekezzék vele helyettem.

– Grófnő! Lehet, hogy ez az ember csakugyan annyira eretnek, hogy nekem ezt találja mondani, hogy én csak a grófnőnek vagyok gyóntató atyja; de nem neki is.

– Jól van hát. Kimegyek hozzá a terembe. De kérem, legyen ön is jelen.

– Ha kivántatni fog.

A grófnő shawljába burkolta magát s kiment az elfogadóterembe, melyet már akkor a felkelő nap kezdett megvilágítani. Sámuel apát mégis jónak látta egy két ágú gyertyatartót utána hozni.

A grófnő fagyosan kínálta Ivánt üléssel s maga jó távol iparkodott tőle letelepedni.

– Uram?

– Grófnő! Ma éjjel az ablakomon zörgettek, még ébren voltam és dolgoztam, s a mint az ablakom kinyitottam, egy levelet adtak be rajta. A levelet önnek a tiszttartója irta.

– A tiszttartóm? szólt a grófnő elbámulva.

– A levél, stylusánál fogva, nem alkalmas arra, hogy a grófnő elolvassa; a tartalmából csak ennyi érdekli: A tiszttartó jelenti, hogy az éjjel a grófnőnek összes mindenrendű és nemű cselédsége megszökött és hogy ő is szökik utánuk.

– A tiszttartó is? De miért?

– Annak is megirja az okát a levélben; de én azt hiszem, hogy az csak mende-monda, a mivel nagyobb vétséget takargatnak. Én azt hiszem, hogy a grófnőt meglopták.

– Engem?

– Ne rettenjen meg. Nem rabló módra lopták meg, hanem a hogy gyanútalan úri birtokosokat szoktak meglopni hűtlen sáfáraik, csempészetek, sikkasztások útján. S most aztán a csalók igyekeznek futamodásuknak humoristicus szinezetet adni, hogy a világ nevessen a bűneiken, s nevessen a károsult rovására. Én úgy vélekedem erről.

A grófnő kénytelen volt elismerni, hogy az az ő szomszédja először is okos ember, másodszor pedig gyöngéd ember.

– A tiszttartó levelében az van, hogy ő nem mer a történtek után a grófnő szeme elé kerülni, miután a grófnő soha sem fogná azt elhinni, hogy az ő egyetértése nélkül történhettek bizonyos cselédbotrányok a kastélyban. Én ezt csak ürügynek tartom. Azt elhiszem, hogy a grófnő egy felindulás perczében minden alárendeltjét rögtön elkergette, mert rájött, hogy mindannyian visszaéltek elnézésével; és ennélfogva ama levél vétele után első gondom volt egy emberemet azonnal lóra ültetni, s a legközelebbi távirda-állomásra egy táviratot küldeni a grófnő pesti bankárjáihoz, kik az eladásoknál a tiszttartót teljhatalmú megbizottnak ismerték: azzal a tudósítással, hogy a tiszttartó hirtelen eltávozván, neki semmi összeget ki ne adjanak.

– Ez igen praktikus elővigyázat volt öntől, szólt a grófnő helyett az apát úr; ezért a grófnő önnek nagy hálával fog tartozni.

Theudelinda kegyteljesen inte fejével.

– Ez volt az egyik oka idejövetelemnek, hogy a grófnő helyeslését ez intézkedésemre kinyerjem, folytatá Iván. Másik oka az, hogy miután a grófnő itt minden szolgálat nélkül van s itt valószínüleg maradni nem óhajt, innen tovább költözni segítsem, s addig, míg rendelkezni fog, kastélyát saját embereimmel őríztessem, a kikért magamra vállalom a felelősséget.

– Ez valóban a leggyöngédebb szomszédi figyelem ön részéről, szólt ismét a pap, s a grófnő nagyon lekötelezve érzendi magát ön iránt e gondoskodásért.

– Csak kötelesség, mondá Iván. És most még egy harmadik indok. A grófnő többé falun nem fog lakni, azt tudom. Arról sincs semmi kétségem, hogy a grófnő a milyen gazdag, olyan takarékos. Hanem arról csaknem bizonyos vagyok, hogy a grófnőnek tisztviselői, sáfárai rögtöni megszökése miatt e perczben minden pénztára üres. Annálfogva nem véltem megbántani a grófnőt, ha a jelen esetben saját pénztáramat rendelkezésére adom. Rövid időre, a míg a grófnő rendezetlen pénzügyeit rendes kerékvágásba hozza, kölcsönözhetek tízezer forintot.

Sámuel apát odament a grófnőhöz s olyasmit sugott a fülébe, nehogy az ajánlattevőnek valami uzsorát kináljon. Annálfogva a grófnő kegyteljes mozdulattal nyujtá kezét Iván elé, helyben hagyása jeléül, ki arra tárczájából tíz darab ezrest kiszámlált. A grófnő irást akart neki róla adni. Iván azt mondá, hogy szükségtelen, hiszen rövid időre adja.

A grófnő kérte az apátot, hogy vegye gondviselés alá az összeget.

– És most, szólt Iván, ha szabad a grófnőt kérdenem: mikor szándékozik kastélyát elhagyni?

– Most épen e perczben! rögtön! sietett mohón felelni a grófnő.

– Abban az esetben némi tervet leszek bátor a grófnőnek ajánlani az indulás első stádiumára nézve, a mi nem megy minden nehézség nélkül. Az első a legszükségesebbek összemálházása. Csak mondja meg a grófnő, hogy mit és milyen bőröndbe rakjak el? Azután majd befogom a lovait a hintójába. Azután az üresen maradt kastély főbejárásait bezárjuk és lepecsételjük. Mindaddig, míg a grófnő valakit küld a kastély átvételére, két biztos emberem fog őrködni a kapuk előtt. Azután útra kelünk. A tiszti lakot útba ejtjük, hogy ha lehet, valamit a számadások közül megkaphassunk.

– Nem! nem! oda nem megyek! Nekem nem kell számadás! tiltakozék a grófnő.

– Jó. Tehát egyenesen hajtatunk az én vendéglőmhöz.

– Miért a vendéglőhöz?

– Mert ott van egyuttal a posta is, s a grófnő hintójába ott fognak postalovakat.

– Miért postalovakat? Hát nem utazhatom saját lovaimon?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert olyan roszak. Azok nem viszik el a grófnőt a szomszéd állomásig.

– Miért roszak az én lovaim? kérdé a grófnő felborsoltan.

– Azért, mert roszul vannak tartva.

– Kellemetlen egy ember! mondá magában a grófnő. Mindenre olyan parasztul felel.

– Én a vendéglőbe nem megyek, szólt durczásan; soha sem megyek olyan helyre, a hol bort mérnek. Nem lehet az ön házánál megszállnom, míg a hintóba fognak?

– Szerencsémnek tartom. Ámbár háztájam igen rideg. Egyedül lakom s agglegény vagyok.

– Az mindegy.

– Tehát legelébb is határozza el a grófnő, hogy minő ruháit málházzam el, és minő bőröndbe?

– Minő ruháimat? szólt a grófnő és sajátságos kifejezéssel nyiltak szemei kerekre. És mibe? Azt mindjárt megmondom. Tegye ön meg azt a szivességet, hogy szítsa fel a tüzet a kandallóban, míg a ruhatáramba megyek. Hideg van itt.

Egy nagy zöld márvány-kandalló állt a terem közepén, melyben még hamvadozott a mult esti parázs; Iván fahasábokat rakott a parázsra s a tűz nemsokára vígan lobogott.

A grófnő rövid időn visszajött. Egész nyaláb mindenféle öltözetet hozott, a mennyit csak ölébe össze tudott fogni.

– Ah! ezt mind el akarja a grófnő csomagoltatni?

– Mind! mind! És a többit is mind.

– És hová?

– Ide ni! szólt a grófnő s belehajítá a kandallóba az öltönycsomagot, hogy az egyszerre megtölté lángjával a kandalló üregét. Égett a selyem, a mousselin, a krepp és csipke, sziszegve, huhogva, perlekedve.

A két férfi bámulva nézett rá, de egyik sem szólt neki egy szót is.

A grófnő pedig visszasietett ruhatárába s új csomaggal jött elő, s az összegyűrt ruhákat egymás után hajigálta a kandallóba; az csak egyet lobbant, nagyot hahotázva, mintha mindegyikből egy kipörkölt ördöngös ördög röpülne ki a kéményen keresztül. Theudelinda égő tűzrózsákkal arczain járta meg az útat ruhatárába tízszer egymásután, s indulattól lihegve szórt mindent az égő tűz közé. Az öltönyök után következtek a fehérnemüek, azok is mind a máglyára kerültek, irgalom nélkül, kivétel nélkül valamennyi. Himzett, drága finom úri készlet. Elégett.

«No ez elég egyszerű módja a málházásnak és inventálásnak!» gondolá magában Iván, de nem szólt hozzá semmit.

A pap hátratette két kezét s nyugodt bonhomiával engedte a grófnőt garderobja auto da fé-jén dühöngeni.

A bevégzett tény után azt mondta Iván:

– Ez már hát megvan, de már most miben fog a grófnő tovább utazni?

– A rajtam levő ruhámban s az úti bundámban.

– A hogy tetszik. Én megyek a lovakat befogni.

A míg Iván lement az udvarra, a grófnő felsegíttette az apáttal magára meleg nyusztprémes bundáját s azzal készen volt az útra. Semmit sem vitt el magával a kastélyból, a mit egykor sajátjának nevezett. Minden tárgyat megfertőztetettnek tartott.

Mikor Iván visszajött jelenteni, hogy a kocsi be van fogva, már készen volt az úrnő. Az ajtókat egymásután bezárták és lepecsételték. Az udvarra leérve, a grófnőnek a szemébe ötlött holt kutyáról eszébe jutott a még meglevő eleven. Hát azzal mi lesz? Azt is agyon kell lőni, hogy éhen ne veszszen.

– Kár volna, monda Iván, majd szabadon bocsátom, s eljön velünk. Nálam megmaradhat.

A grófnő kiváncsi volt rá, hogy harapja meg Ivánt a lánczon elmérgesült szelindek; de nem harapta meg.

Iván szépen beszélt hozzá, a hogy lelkes állathoz szokás, az nyugodtan engedte nyakáról lecsatoltatni az örvet, s azután megnyalta az elszabadító kezét.

A kocsi kigördült az udvarról. A bezárt kapu kulcsát odaadta Iván az apát úrnak, ki a hintóban ült a grófnő mellett s maga a bakra felkapva, hajtotta a két gebét, a mit a grófnő ekvipázsnak nevezett s nem tudom hány ezer forintba fogadott el a sáfáraitól. Rossz két vén inpókos dikhencz volt.

Mikor az úton alákanyarodtak a szénbányatelep felé, oldalvást valami füstöt vettek észre a reggeli szürkületben az égre felkanyarodni, s a tárna felől Iván egy csoport munkását látta arra felé sietni tűzoltó szerekkel. Kérdezte tőlük, hogy mi az? hova mennek? mondták neki, hogy a grófnő magtára ég; de hiszik, hogy rögtön el fogják oltani.

– Azt képzeltem, mondá Iván. Mulhatlan feladata a hűtlen sáfárnak felgyujtani a magtárt, hogy ne sülhessen ki, mi volt benne, s mi volt belőle eladva.

A grófnő skandalizálva volt az emberi sülyedés ily mértéke fölött, mire Iván igen szárazan azt az észrevételt tevé, hogy biz a mezei gazdálkodás csak olyan ember számára való, a ki mindennek maga utána tud nézni, nem pedig annak, a ki bezárkózik a szobájába.

Kellemetlen ember!

Fényes nappal lett, mire a hóval vegyes sárban a két rossz urasági díszparipa a grófi hintót a tárnatelepig el birta vonszolni. Ott már füstölgött mind a kettő a nagy igyekezettől.

Iván behajtott saját háza udvarára; az elősiető postamesterre rábizta az előfogat felőli gondoskodást s a grófnő lovai elhelyezését, s addig bevezette úri vendégeit saját dolgozószobájába. A többi szobákban csikorgó hideg volt, mert azok soha sem voltak fűtve; hát csak itt kellett a magas uraságokat elfogadnia.

Rendetlenség épen csak annyi volt ebben a szobában mint egyébkor; dologba került, a míg a vendégeknek helyet lehetett csinálni, a hová letelepedjenek.

A grófnő szorongva tekintgetett körül ez ismeretlen tárgyakon, mik e dolgozó-szobában széken, asztalon, állványon álltak, hevertek, nyujtóztak. Ördöngös műszerek! Titkos borzadálylyal tekintgetett át a vegytani műhelybe, melynek süveg-katlanában még akkor is izzott a félbenhagyott vegykémlet parázsa.

«Cagliostro officinája», sugá a grófnő borzongva az apát úrnak.

Gonoszat főznek itt, a minek titkát ember nem érti!

De még e szent borzadálynál is erősebb volt nála az a visszás érzés, hogy most ő ennek a barlanglakó embernek vendége, lekötelezettje, adósa, ő, a gazdag, a főrangú, az igaz hitű, ennek a munkásnak, névtelennek, vallástalannak. Fizetett volna neki uzsorát pénzeért, jutalmat jó szolgálatáért, csak azt a szót ne kellett volna neki fizetnie, hogy «köszönöm». Nem sajnálta volna ékszerei legszebb gyöngyét kidobni neki hintajából, mikor megválik udvarától, de sajnálta tőle e bucsuszót: «Isten önnel!» Egy atheistának ez üdvözlést! Csak le tudná tartozását róni valamivel.

Iván eltávozott néhány pillanatra a szobából, s midőn visszajött, valami nőcseléd egy tálczán a párolgó reggelit hozta utána, s egy fehér abroszszal leterítve valami kis asztalt, lerakta rá a csészéket és ibrikeket a grófnő és az apát úr részére.

A míg a grófnő valami ürügyet keresett, a mi alá precziózuskodását elrejtse, hogy a reggelit visszautasítja, addig az apát úr le is telepedett a mellé s útitársi szabadalommal szólítá fel a grófnőt, hogy kövesse példáját.

– Estig nem találunk olyan vendéglőre, a hol valami meleg ételt kapnánk, s a grófnőnek szüksége van erősítőre.

Azután, hogy látta a grófnő, hogy az apát úr fejét nem fordítják hátrafelé a manók, a mint a boszorkánymester kávéjába belekóstol: hát ő is ráfanyalodott. Biz az nem igen jó volt. A tej megjárta, de a kávé rettenetes!

Iván az időjárásról kezdett beszélni. Kezdetleges társalgási thema. Az a különbség mégis volt benne, hogy nem a megszorult udvarló, hanem a meteorolog beszélt az időről. Biztositá a grófnőt, hogy mind a barometrum, mind az angol strom-glass kedvező időre mutatnak; a nap oly forrón süt, mint májusban; jó ideje lesz az utazásra.

S hogy annál jobban élvezhesse a napot, félrehuzta Iván ablakáról a zöld függönyt, mire a nyájas napsugár egyszerre megvilágítá a szomorú szobát.

A grófnő e rögtöni villágosságnál idegesen rezzent hátra valami, eddig a homályban nem észlelhetett látványtól.

Saját arcza volt az, egy átelleni roppant homorú tükörtől visszaadva.

Tény ugyan, hogy nincsen ember, a ki a saját képét ne szeretné látni a tükörből. Csempészszünk a legkomolyabb szónok elé, mikor legjobban fel van lelkesülve, egy tükröt, s tapasztalni fogjuk, hogy az egy percz mulva nem lát többé semmit, mint saját magát a tükörben: annak beszél, annak gesztikulál. Hanem egy nagyító tükörben meglátni az embernek magát, az valami rettenetes látvány. A saját fejét akkorának, mint egy hordó, arczvonásait egy mesebeli óriás számára kitágítva, s az ijesztő szörnyetegben mégis önmagára ismerni! ez kellemetlen ismeretség.

– Micsoda nagyító tükröt tart ön szobájában? szólt a grófnő félig boszusan, félig tréfálva Ivánhoz s hátat fordított a tükörnek.

– Grófnő! bizony ez a tükör nem toilettem rendbehozására szolgál; hanem ez egy úgynevezett gyútükör, melyet olyan vegytani műtételnél használunk, a hol a legbehatóbb tüzet akarjuk előidézni.

Az apát úr be akará bizonyítani, hogy ő is jártas a természettudományokban s beleszólt:

– Például a gyémánt elégetéséhez.

– Igen, helyeslé Iván. Ahhoz is a gyútükröt használjuk, a gyémánt csak abban ég el, meg a ropp-gáz lángjában.

A grófnő hálával tartozott azért a mondatért az apát úrnak, mert arról egy jó ötlete támadt. Lám, ez az ember még lelke gondolatainak is elővilágít.

– Hogyan? szólt kiváncsiságot tettetve a grófnő Ivánhoz. Ön azt állítja, hogy a gyémánt eléghető volna?

– Eléghető biz az, grófnő, mert nem egyéb, mint szén, kristály-alakban! s a beható tűzben a patricius-gyémántból, minek karatja 90 forint, s aztán minden további karatnál köbös emelkedésben nő a becse, épen az lesz, a mi a plebejus szénből: szénéleg, láthatatlan gáz. Ezt bizonyítja a gyútükör tűzpontja.

– Ah, ezt nem hiszem! szólt a grófnő, fejének előkelő hátravetésével.

Iván meghajtotta fejét.

– Sajnálom, hogy most épen be nem bizonyíthatom, mert a gyémántot azért, mert eléghet, fütőszerül nem használjuk, s a kisérletekhez csak olcsó forgácsait szoktuk vesztegetni, de nálam most az sincs.

– Én szeretném azt látni, mert nem hiszem, szólt erre a grófnő, s a mellkendőjét összefüző agrafot kivonva, odanyujtá azt Ivánnak: kisértse ön meg ezen.

A melltű köve gyönyörű, kétkaratos brilliánt volt.

A grófnő semmit sem várt bizonyosabban, mint azt a választ Ivántól, hogy «Oh, kár lenne ezért a szép drágakőért!» s abban az esetben készen volt részéről a viszonzás: «Hát tartsa ön meg akkor emlékül»; ezzel szépen meg lett volna ajándékozva a kellemetlen ember s aztán el lett volna felejtve a hétköznapi ember.

Ámde bámulva tapasztalá a grófnő, hogy csalatkozott.

Iván egy tudós nyugalmával, s egy gentleman engedelmességével vette át a melltűt; a nélkül, hogy gúnyt, vagy szenvelgő hidegvért tüntetett volna.

– De magát a melltűt nem akarja a grófnő megolvasztatni? Akkor kiveszem a foglalatból a követ. Ha nem ég el, ismét visszahelyezem belé.

Iván egy kis fogóval kivette a követ a jour foglalatjából s egy vastag, lapos agyagtégely homorú fenekére helyezé.

Azután kinyitotta az ablakot, hogy szabadon jöhessen be a napsugár.

A tégelyt, melyen a gyémánt feküdt, egy kis érczállványra állítva, odatette a szoba közepére a grófnő elé.

Maga pedig fogta a gyútükröt és kiment vele a szabadba, mert benn a szobában az ablak keresztfái miatt nem eshetett volna teljesen a napsugárzat a gyútükörre.

A grófnő még mindig azt hitte, hogy a gauklereinak az lesz a vége, hogy a gyémánt csak nem ég el a napban, s ő annál inkább megajándékozhatja vele Ivánt, hogy tegyen vele majd kisérletet nyáron, mikor tüzesebb a napsugár.

Iván künn az ablakból, eltalálva a sugárverés legkedvezőbb helyét, ráirányzá a tégelyre a gyútükör sugárgulájának hegyét. A gyémánt ezernyi szikrát szórt e megsemmisítésére törő napsugárkatlanban s pillanatokig úgy látszott, mintha ő maradna e harczban a győztes, minden rálövelt nyilát a napsugárnak a szivárvány hét szinére törve össze; hanem a gyútükör tüzösszpontja egyre szükebbre szorult körülötte, s egyszerre vakító napfény töltötte meg a kis szobát, oly világló, hogy ezüstnek látszott benne minden tárgy, s elenyészett benne minden árnyék.

Egy tűzkarika lövellt szét a tégelyből, villámnál világlóbb nyilakat szórva maga körül, s a következő perczben megszünt a gyútükör működni.

Iván még ott állt künn az ablakban. Onnan kérdezé a szobában levő grófnőtől:

– Mi maradt a tégelyen?

– Semmi.

Iván visszatért a szobába, felakasztá helyére a tükröt, s átadta a grófnőnek az üresen maradt melltűt.

Az apát úr nem hagyhatta megjegyzés nélkül.

– No ez olyan látvány volt, a minőt csak királyok engedhetnek meg maguknak.

A posta trombitált, a grófnő feladatta magára utazó bundáját, s midőn Iván a kocsiba felemelé, mégis csak kénytelen volt neki kezét nyujtani és rávesztegetni ezt a szép szót: «Isten önnel».

Mikor tovarobogtak, a grófnő azt kérdé az apáttól:

– Ugy-e bár, ez az ember egy bűvész?

– Nem, felelt a pap. Gonoszabb annál. Természettudós.

– Hm! Kellemetlen ember.

SUBLIMIOR MATHESIS.

A Kaulman-czég boltajtaja most is ugyanott van, hol ezelőtt ötven esztendővel. Még a boltajtó is ugyanaz, s ha lehetne, az üvegek is azok volnának, a miken keresztül 1811-ben a ház első alapítója, mint observatoriumból tanulmányozta az utczán járó-kelő főtisztek arczairól, hogy hausse készül-e, vagy baisse? Ő már tudta azt, hogy az az utczai physionomia milyen jó barometrum, s a járó-kelőktől elhullatott szóban mennyi proféczia van. Csak a meglepett ember s az elejtett szó mutat igazat.

Ezt a régi fakó boltczímert is meghagyták az utódok, az alig olvasható felirattal. Ez a bankárok aristocraticus tüntetése, a fakó régi czímer, félszázados firma, ősnemesség! A többi fényes új boltfeliratok, kirakatok, öles betük, aranyfüst-decoratiók, portálék között ez a kopott fakó tábla ragyog a legjobban. Erős ház! Ötven év feketedik rajta.

Benn a pénzváltó-boltban most is azon kikopott bőrvánkosu székek, azok a szúette, feketére festett iróasztalok, azok a faketreczek, s a faketreczen belül most is ott görnyed még az ősz, régi divatu könyvvezető zöld ernyővel a homlokán, shirting-boritékkal a könyökén; s ott pompáznak a fali állványon sorba rakott komisz kötésü könyvek, de a miknek sarkain ötven évig visszamenő számok olvashatók. Nemesi családfa!

A Kaulman-firma most is folytatja a régi lombard-üzletet, s széles jó hirben áll.

Talán méltán, talán nem.

Az ifju főnök nem helyez többé nagy súlyt az escompte- és lombard-üzletre; neki magasabb tervei vannak.

Lakása ugyanazon háznak első emeletén van, de már ott uri pompával és comforttal találkozunk.

Dolgozó szobája muzeum, s iróasztala csecse-becsetárlat, tele rakva majolicával, bronzokkal, antikokkal. Tintatartója Benvenutoi remek (ha ugyan nem galvanoplastika), benne kék és vörös karmin-tinta, tollszára aguti-tövis, rajta arany toll, gyémánt-hegygyel; porzója aranypor, porzóhintője pávakőkanálka, tolltartója nemes korallagancs, papirnyomtatója pompéji-i mozaik, gyertyaernyője valódi hegykristály, portefeuille-jének táblája chinai haliotys, papirvágója török handzsár, pecsétnyomója malachit-faragvány, maroquin papirtartójában rezeda-illatu szines levél, átlátszó szalmapapir, elefántcsont-velin, bristol-, regal-, bath-papir; hanem hogy valaha valaki ezen az asztalon irna valamit, azon még nem lehetett rajta kapni.

Az a tudomány, a mivel Félix úr foglalkozik, nem jár irkafirkával: az csak szellemi munka: dolgozik ő éjjel-nappal, még tán mikor aluszik is, csak hogy az nem hagy maga után papirra tett nyomokat.

Mikor azt hiszik róla, hogy mulat, tánczol, dőzsöl, lovagol, utazik, udvarol: ő akkor mindig dolgozik; van előtte egy kitűzött czél, azzal mulat, azért dőzsöl, annak udvarol, a felé tánczol, lovagol, az után utazik, és soha sem veszti el szeme elől.

Nem tollat mozgat ő, hanem embereket.

Néhány nap mulva a bondavári kastély nevezetes magárahagyatása után dolgozó-szobájában látjuk Félix urat egy kettős balzacon heverészve, melynek átelleni vánkosán Sámuel apát úr vidám homloka dereng. A két úr bizalmas beszélgetést folytat, mely úgy látszik, már idejövetelünk előtt kezdődött.

Előttük pompás sevresi porczellánban illatos mokka párolog, melynek aromája a drága latakia füstjével egyesül, mit az apát úr turquissal kirakott csibukból, Félix úr pedig tollszár-vékony cigaretteből ereget.

– No, a grófnővel a szerződésed már meg van, a hogy kivántad, harminczkét évre. Itt van, alá van irva, szabályszerüen. Hanem már most szeretném tudni, mit ér ez te neked, és a te consortiumodnak? Az nem elég, hogy a grófnő aláírta a szerződést, ha csak a herczeg is alá nem irja. Mert a grófnő csak élethosszig rendelkezhetik a bondavári uradalommal, s a mint meghal, visszatér az a herczeg birtokába, vagy a herczeg unokájára s akkor a ti szerződésteknek vége.

– Tudom, szólt Félix, leütve a hamut cigarette-jéről. De hisz épen azért lesz rá gondunk, hogy a grófnő sokáig éljen; hogy kedvet kapjon az élethez. Oh! hidd el nekem, hogy mikor egy ilyen vén hajadon kedvet kap egyszer a sokáig-éléshez, és pénze is van hozzá, borzasztó sokáig el tud élni. Aztán nem vagyok én olyan elővigyázatlan, mint gondolod. Ismerem a megholt herczeg hagyománylevelét, melyben körül van zárolva az a kikötés, hogy ha Theudelinda grófnő egyszer megdicsőül, bátyja, vagy annak utódai, a megdicsőült grófnő netaláni hagyományosainak, bérlőinek, vagy hitelezőinek mindazon építkezéseket tartozzanak megtéríteni, a miket az a bondavári uradalom területén tétetett. A jó herczeg arra gondolt, hogy leánya egyszer ájtatos kedvében valami fogadalmi templomot, vagy zárdát építtet uradalmában, azt hadd váltsák meg az örökösök: valakinek adósok ne maradjanak érte. Hanem arra nem gondolt a herczeg, hogy valaki a clausula alapján még egyszer tárnát, gyárat, raffinadeot emeljen a bondavári dominiumon; s ha én egyszer beleépítek abba az uradalomba két milliomot, a bondavári örökösök soha sem fogják azt tőlem kiváltani tudni.

– Kivéve, ha egy másik consortium segélyükre jő.

– Az nem olyan könnyü. Azt csak egy olyan consortium tehetné, mely az egész Bondavári-család anyagi ügyeit rendezni vállalkoznék, s ahhoz igen sok kell. Sok ész, sok pénz és sok merészség: mind e kettőt koczkáztatni. Egyébiránt tovább is nézek én s még nem pihentem meg. Nem egy «dámára» tettem fel minden pénzemet.

– Igazság! Hát azzal a kis vadmacskával mit csináltál, a kit a bondavári kőszénkupaczból raboltál el?

– Hát egyelőre nevelőbe adtam madame Risan intézetébe; hadd művelje ki magát, mert szép tehetségei vannak, de egészen ostoba. Gyönyörű hang, de nem tud énekelni; szenvedélyes arcz, de semmi mozgás; csupa érzés, de nem tud más nyelvet, mint a mit az anyjától tanult.

– Szinésznőt akarsz belőle csinálni?

– Először azt.

– És azután?

– Feleségül akarom venni.

A pap nagyot nevetett.

– Ne nevess rajta, mert komolyan mondom.

– Jó! Hát komolyan beszélek róla. Először is nem értem azt, hogy minek neked a házasság? S ha megértettem, akkor nem értem azt, hogy minek viszed azt, a kit feleségül akarsz venni, madame Risan intézetébe, a hol nevelnek kitünő sarjadékot a külvárosi szinházak számára, de nem szerény háziasszonyokat a homlokaik simaságára féltékeny férjeknek.

– Az az én gondom! pattogott hetykén Félix. Azt te nem érted. Az sublimior mathesis. Nem papnak való. Nekem szükségem van egy törvényesen megesküdött feleségre, a ki épen Risanné asszony növeldéjében végezte iskoláit. Hogy mi lesz a homlokommal, az a kalapom gondja. Hanem most olyan dolgot kérdezek tőled, a mit csakugyan te tudsz jobban, mint én, mert az már pap dolga. Elvenni akarom a leányt, s akarom, hogy törvényes hitvesem legyen, hozzám kötve, a kinek én parancsolok. De a mellett úgy akarnám a dolgomat intézni, hogy én ne lennék ő hozzá kötve; ő ne parancsolna nekem. Egy szóval, hogy a míg én akarom, feleségem, mikor nem akarom, nem feleségem. Ebben adj nekem tanácsot. Te ismered a mindenféle furfangokat, a mik miatt hosszan, több ideig tartott házasságok egyszerre csak megsemmisülnek; nem válópert értek: az sok kárral, sok áldozattal jár, s utoljára is ha egyik fél megköti magát és malitiosus akar lenni, mindig meghiusulhat; hanem valami más úton módon, gyorsan, biztosan, csalhatlanul.

– Oh igen, tudok egy ilyen módot, de csak egyetlen egyet, szólt Sámuel; megesküszöl, a kivel akarsz, a vallás rendes szertartásai szerint, itt Bécsben. Mikor aztán azt akarod, hogy ez a házasságod ne legyen házasság: a bécsi bankárházaddal felhagysz, a firmádat leveszed s átköltözöl párizsi házadba. Firmád ott is fennáll, már apád franczia polgár volt s te is az vagy. Ha egyszer aztán ott czélszerünek látod megmenekülni a hitvestárstól, egyszerüen megismerteted azzal a körülménynyel, hogy a franczia törvények előtt semmi házasság sem érvényes, mely nem polgári hatóság előtt köttetett. Épen a napokban döntetett el ez értelemben egy franczia grófi család pere, hol a spanyolországi oltár előtt kötött házasságból eredt fiak apjuk örökségétől elmozdíttattak, mert apjuk elmulasztá feleségével Francziaországban polgári házasság utján «is» egybekelni. A franczia törvény feleségedet leánynak declarálja, tégedet garçonnak s mehettek jobbra-balra.

Félix felemelkedett helyéről s megcsókolá gyöngéden az apát úr homlokát.

– Köszönöm.

Biz azt meg is csókolhatta azért a jó tanácsért.

– Én valóban nagy hálával tartozom irántad; s ha gyermekkori barátságunk emléke nem sugná azt, hogy a mivel neked tartozom, az szeretet, úgy azt kellene éreznem, hogy az egy lefizethetlen adósság.

– Oh én sem felejtém el, hogy mivel tartozom atyád házának. Szegény tót diák voltam, mikor atyád felkarolt; úgy lettem nevelőd, úgy tudtam tanulmányaimat folytatni. Ezt én sem felejtettem. Tehát ne beszéljünk többé a multak tartozásairól.

– Igen. A jövő is együtt fog bennünket találni. Most arra kérlek még, légy szives, mint a grófnő teljhatalmazottja, a szükséges iratokat átvenni. Ez itt a szerződés. Itt a biztosíték, állampapirokban. Itt az utalvány az első félévi haszonbérre. És itt egy másik utalvány pénztárnokomhoz, negyvenezer forintig.

– Hát ez kinek?

Félix nyájas szemhunyorítással nyomta oda az apát úr markába az utalványt, gyöngéden súgva:

– A szerencsés közbenjárónak.

A pap csodálkozva rázta fejét.

– Te engem meg akarsz ajándékozni?

– Ne úgy értsd. Nem én. Ez a consortium költsége, a mi ily rubrika alatt fordul elő: «alapítási költségek» minden vállalatnál. Ezt mondva Félix, új cigarettet dugott szájába, s a gyufa lángján keresztül ravasz önbizalommal lesett barátjára.

Sámuel apát száját szánakozó félmosolyra huzva, csendesen négyfelé repeszté a negyvenezer forintos utalványt s azután nyugodt fensőbbséggel veregetett a bankár vállára.

– Kedves barátom! nekem az az egész bondavári uradalom a markomba volt adva, s ha akarnám, most az enyém lehetne. Azzal is így tettem, mint ezzel most! A pap szétszórta az eltépett papirfoszlányokat. Ismerj meg engem valahára! Én nem koldulóbarát vagyok, hanem prætendens! Nem járok dominium után, hanem birodalom után!

E merész tekintet annyira megszeppenteté a bankárt, hogy letette a szájába vett szivart, a mit most bátorkodott meggyujtani. Hisz ez nagy szó!

– Ülj le már most, és hallgasd meg, mi dolgom van veled, szólt a pap s maga hátratevé két kezét, úgy kezdett el a szobában fel s alá járkálni, s beszélt majd járva, majd megállva bámulója előtt.

– Az egész világ vajudásban van most, s folyvást egereket szül, mert az oroszlánok restek elhatározni magukat arra, hogy szülessenek. Mindenütt chaos van: a financziális téren, a diplomatiában, az egyházban, s a három chaosz egymást zavarni segít. Egyetlen ember, a ki tisztán lát, urává lehetne e «tohuvabohu»-nak. A ki ezt fel tudná használni! Himzett-ruhás bohóczok, a kiknek kezében van a világ vezetése. Itt van előttünk egy ország, a melylyel nem tudnak a kormányzói mit csinálni. A hova hívják, oda nem megy, kényszerítenék, de nem merik, nyomják és félnek tőle, s a melyik maga sem tudja, mit fog holnap csinálni? megadja-e magát? megalkuszik-e? fizet-e? vagy vasat ragad? melyik ellenségével szövetkezik, melyik ellensége ellen? vár-e még? vagy feladja állását? nevetésbe tör-e ki, vagy átkozódásba? Azután ennek az országnak van egy elementuma, a mely a két küzdő fél között áll: a papság. És ebben az országban az egyháznak még nagy vagyona van!

Félix összeránczolta a homlokát, mert még mindezekben nem látott semmi összefüggést.

– Mit gondolsz fiam? szólt hirtelen megállva előtte a pap. Mire számíthatna az az ember, a ki ennek az országnak először egyes vidékeit, azután egyes osztályait meghódítaná a kivihetetlen állameszmének? Nem gondolod-e, hogy a te bondavárvölgyi vasutadnak létrejöttét semmi sem mozdítaná úgy előre, mint egy alázatos küldöttség a föld népéből s annak papjaiból, mely hűséget fogadni a miniszter elé járulna. Egyik kéz a másikat mossa. Annak a vidéknek az állameszméhez csatlakozó népét meg kell jutalmazni. Érted-e, hogy mi hasznod van neked ebben?

– Kezdem látni.

– S mit gondolsz, a ki a halinaposztót ez országból is bevinné a törvényhozás teremébe s az infulát ez országból is a bécsi felsőházba, minő állást szerezne az magának?

Félix tenyerébe csapott csodálkozva. Ez volt rá a felelet.

A pap egyet járt alá s fel, azután ajkait összeszorítva mondá:

– A primás öreg ember.

Félix hanyatt feküdt a balzacon, mintha olyan magasra akarna nézni, a mit ülve nem láthat meg.

– A pápa még öregebb, mormogá a pap.

A bankár most még jobban bámulva tekinte Sámuel apátra.

Az pedig egyszerre szenvedélyesen tört ki:

– Törpe emberek állnak a hajók kormányán, fiam! és ezek azt hiszik, hogy ők fognak ellenálhatni a nagy viharnak. S minő szegény eszközeik vannak! Halomra dül az egyház! S azt hiszik, hogy azt ócska támaszokkal fogják fenntartani. A siralomházban él minden! S epileptikus átkozódással akarná feltartóztatni a falakat. Figyelj reám! Az olasz papoknak minden erőfeszitése csak szegénységi bizonyitvány. Fillérekkel tartják fenn szent Péter székét, holott milliárdok voltak a kezükben, a miket elhagytak veszni. Csak Magyarországon van még egyházi vagyon. Tudom jól, hogy a miniszter fiókjában készen áll a törvényjavaslat, mely azt az állam javára secularizálja. Csak egy kis ürügy legyen rá a magyar klerussal összeveszhetni Bécsnek. Ők fognak a liberalis állásponton harczolni, ellenfeleiké marad a világ antipathiája. Nem kell sok hozzá. A deficit nő, a kormány szorong. Csak egy kis oppositió a birodalmi tanácsban, mely a budgetet megnyirja, vagy egy kis külháboru. A kincstár üres, kölcsönt nem kapni már. «Mikor az ördög megéhezik, legyet eszik.» De hátha megelőzi őket valaki? Szent Péter széke veszélyben forog. A magyar egyháznak nagy birtoka van. Ez is veszélyben forog. Ha valaki most egy ilyenforma eszmének adna lényeget: Álljunk a mozgalmak fölé! Legyünk hazafiabbak a táblabiráknál, legyünk loyalisabbak a minisztereknél, legyünk szabadelvüebbek a forradalmároknál, legyünk katholikusabbak a főpapoknál, mentsük meg a magyar egyházvagyont a kormánytól s azzal ismét az egyházat a forradalomtól! S létesítenénk a világpiaczon egy óriási, száz milliós kölcsönt a magyar egyházi javakra, és szent Péter trónjának megmentésére! Mit gondolsz, mi lehetne az az ember, a ki ezt létrehozná?

– Minden! rebegé elragadtatva e fantazmától Félix s most már a kezét csókolta meg barátjának.

– E nagy műhöz szemeltelek én ki téged, szólt a pap és engedte kezét csókolni. A te bondavári vállalatod szükséges arra, hogy egy szerencsés csatánynyal egyszerre világhirt szerezz nevednek, hogy együtt emlegessenek Stroussberggel, Pereirával, talán egykor Rothschilddal is. Ez az oka, a miért segítlek benne. Ha egyszer azután erősen fogsz állani, akkor azt fogom mondani: «Most tartsd a válladat, hadd lépek fel rajta!»

Félix extasisba merült e revelatió után. Már szeme előtt ragyogott az óriási kölcsön s annak dicsfényében az ő kedves barátjának felmagasztalt alakja.

SOIRÉES AMALGAMANTES.

Egy szép téli napon Berend Iván hivatalos levelet kapott a magyar tudományos akadémia elnökétől, melyben tudtára adatik, hogy a magyar tudományos akadémia természettudományi és mathematikai osztálya által ajánltatva a legutóbbi közgyülésben, megválasztatott levelező tagnak a fentnevezett osztályba.

Egy másik levélben pedig szintén a magyar tudományos akadémia titkára felszólítja hivatalosan, hogy miután tudós-társasági tagnak megválasztatott, serénykedjék e megválasztatásnak, az alapszabályok (nem tudom, melyik) paragrafusa értelmében tartandó székfoglaló beszéd által a sanctiót megadni.

Iván elbámult ez ajándékokon.

«Hogy jövök én ehhez a megtiszteltetéshez? Soha életemben egy betüt se irtam semmiféle tudományos folyóiratba, még a tudománytalanokba sem. Se közeli, se távoli atyafiságban nem állok egyik akadémiai taggal sem. Mágnás sem vagyok. A politikai küzdtéren sem szerepeltem. Hol veszem hát azt a renomméet, a miért tudós társasági tagnak megválasztanak? Hire futamodott volna chemiai laboratoriumomnak? De hisz akkor minden tárnadirektort, minden vasuti gépgyár-felügyelőt meg kellene választani tudósnak, mert annyi tanulmánynyal azok is birnak a physica és mechanica dolgában, mint én!»

Azonban hát a megtiszteltetést el kellett fogadni. Ki tudja, hátha szüksége van az országnak arra, hogy minden emberét, a ki valamivel többet tanult a többinél, összeszedje, hogy a tömeggel imponáljon? Iván megköszönte a választást s válaszolt a titkár úrnak, hogy mielőtt az alapszabályokban kikötött év lefoly, ott lesz a székfoglalójával Pesten.

Aztán nagyon lelkére vette a dolgot, s keresett magának egy thémát, a miről székfoglaló értekezést irjon.

A microscopikus crustacaeak leirása volt az, a miket tiz évi szorgalmas kutatás után rendszerezett, egy artézi kút furatása alkalmával, s mely tárgyróli jegyzeteit a késő őszig birta egy egészszé alakítani.

Az igaz, hogy ezzel az egy nyomtatott ivre terjedő értekezésével bárhol a világon, a hol hasonlóval foglalkoznak, sensatiót gerjesztett volna; hanem az is igaz, hogy annyit nem ásítottak tudóstársasági felolvasás hora canonicája alatt, (csak 7 óráig szabad olvasni, akkor az elnök megvonja a szót a felolvasótól) mint mikor Iván górcsövi héjanczai beszéltettek magukról, míg azt viszont a méltányosság kényszerít feljegyeznünk, hogy ez értekezésért, az akadémia közlönyében kinyomatván, Ivánnak pontosan kifizeték a husz osztrák értékü forintokat.

Hanem ez nem tartozik a regényre.

A felolvasás után, a ki a neophitát legelébb üdvözlé, kezet szorítva véle és «nagy érdekű» értekezését megdícsérve, az Sámuel apát volt.

Szintén tudós. Hogyne lenne tudós!

Egyszerre világosság támadt Iván agyában.

Rájött, hogy mi érdeme van az akadémiai tagsághoz?

Itt van a titkos pártfogó és felfedező! Ezt Sámuel apát barátságának köszönheti. No ez is jól van. Apró ajándékok erősítik meg a barátságot.

Néhány napot kellett még Ivánnak Pesten időznie; voltak eligazítani való ügyei. Ezalatt a lapok obligate referáltak akadémiai értekezéséről. A legirgalmasabban bánt vele, a melyik azt állította róla, hogy a csepegő-kő vulcani származásáról értekezett, – igen alaposan.

Ivánt csak az biztatta, hogy idebenn nem olvassa a referadákat senki, odakinn pedig nem érti senki.

Valaki mégis olvasta idebenn is, oda kinn is.

Egy napon, mikor már épen hazakészült távoli odujába Iván, kap egy meghivást három nappal későbbre, Bondaváry Theudelinda grófnő estélyére.

– Aha! Még egy lerovás, gondolá Iván. Ugyan jó, hogy hamarább nem jött.

Mindjárt leült, hogy választ irjon a meghivásra, a legudvariasabban megköszönve e kitüntetést s elmondva indokait, a miért azt nem élvezheti. Holnap utaznia kell, minden dolga a szerint van berendezve, mulaszthatatlan teendők s a többi.

Mielőtt lepecsételhette volna a levelet, látogatója érkezik. Sámuel apát.

Iván nagyon örült a kitünő férfiú láthatásának s e nem várt megtiszteltetésnek. Úgy voltak már, mint a kik rég idő óta ismerik egymást.

– Nem mulaszthattam el, hogy önt meg ne látogassam a míg Pesten van. Nemcsak tartozásból teszem ezt, a bondavári szives látogatás visszaadásaul, hanem valóban ösztönözve éreztem magamat egy ily jeles, fiatal tudósunknak kifejezni, mennyire örvendek, hogy megismerkedhettem vele.

Iván szerette volna mondani, hogy ő bizony sem nem jeles, sem nem fiatal, sem nem tudós; de csak elhallgatott vele.

– Reménylem, hogy hosszabb ideig fogjuk önt birni a fővárosunkban, folytatá az apát, Iván mellé ülve a pamlagra.

– A lehető legrövidebb ideig maradok itt, viszonza Iván szárazan, holnap haza kell utaznom.

– De abból semmi sem lesz. Nem eresztjük el önt olyan könnyen. Úgy tudom, hogy Theudelinda grófnő legközelebbi estélyére ön is meg van híva.

– Sajnálom, hogy e gyönyörtől meg kell fosztanom magamat, de mulaszthatlan dolgaim vannak, a mik haza hívnak.

– Ugyan, beszéljen ön őszintén! Ne nevezze gyönyörnek. Hanem vallja meg, hogy fut ez elől a mulatság elől, mert előre únja a dolgot.

– Hát ha jobban illik az igazmondás, megvallom, hogy úgy van. Nekem akarmelyik grófnő estélyét végignéznem a lehető legéldelhetlenebb mulatság.

– No hát értse ön meg a dolgot. Ezek nem olyan estélyek, mint a szokott «Cercle»-k a societében, a kizárólagosság sajátságaival, a mikben persze egy nem-habitué sehogy sem érzi magát. Ez új valami. Theudelinda grófnő megnyitotta termeit az elegantia és az esprit crém-je számára. Ott találkoznak az előkelő társaság legfőbb szereplői a politika, művészet, tudomány és költészet celebritásaival. Valódi high life! A rang, szépség és szellem aristokratiája.

Iván hitetlenül rázta fejét.

– S mit csinál az a sokféle ember egymással egy teremben?

A pap erre egy kicsit összehuzta szemeit s az orrát vakarta.

– Igaz. Igaz! míg megismerkednek, kissé feszesen megy a dolog. Senki sem tudja, hogy mivel kezdje a discursust, mikor egy olyan emberrel jön össze, a ki egy egészen más csillagból való. Hanem szerencsére van egy közvetítő, a mely minden társaságot képes amalgamázni, ez a szellem. A hol csupa szellemdus emberek vannak együtt, lehetetlen, hogy a társaság egygyé ne forrjon. Csak a kezdetét kell tudni. Azt is könnyű volt kitalálni. Első kezdet volt a művészet. A társaságba hitt művészek s a magasabb körök dilettansai hangversenyeket rendeznek, szindarabocskákat adnak elő, egyik hegedül, másik zongorázik, harmadik énekel. Szép grófi hölgyek hazafias költeményeket szavalnak; azután hirneves poéták mulattató felolvasásokat tartanak, tableaux-kat rendeznek s így lassankint élvezetessé teszik a heterogen találkozást.

– De miután én sem nem hegedülök, sem nem szavalok, sem eleven rébuszokat nem találgatok…

– Ellenkezőleg! vágott szavába az apát, ön nagyon is jó előadással bir; azt én bámultam a székfoglalójánál.

– Micsoda? csak nem gondolja ön, hogy Theudelinda grófnő estélyen felolvassam az értekezésemet a microscopicus crustacæakról?

– Hahaha! Nem. Azt nem. Az jó volt az akadémiában. Kevesen értjük. A kik értjük, nagyra becsüljük. De nem asszonyoknak való. De tud ön valami mást. Fog felolvasást tartani a társaság előtt valami másféléről, olyas valamit, a mi tudományos dolog is legyen, aztán poézis is legyen benne. Érdekelje is a hallgatókat, aztán meg is lepje ujdonsága által. Mélyebb alappal is birjon és mégis élvezhesse mindenki. A fantaziát is foglalkodtassa, azután a tudományos buvárlatot is kitüntesse. Ilyes valamit.

Most már Ivánon volt a sor kaczagni.

– De főtisztelendő úr, ilyen genrenek én még sem látója, sem hallója nem voltam, sem soha ehhez hasonlót nyomtatásban, vagy irásban soha fel nem fedeztem.

A pap maga is nevetett.

Ezalatt a háziszolga egy levelet hozott Ivánnak, mely «per express» jött a postán: tehát az átadás perczét constatálni kellett a vevényen.

Iván engedelmet kért vendégétől, hogy e sürgetős levelet elolvashassa.

Az apát nagyon kérte, hogy csak tegye azt.

Iván arczán észrevehető változás ment keresztül a levél olvasása alatt. Elébb elsápadt, azután összevonta szemöldeit; néhány perczig kigyulladtak arczai, mig végre elbámult maga elé, s a mig a végigolvasott levelet folyvást kezében tartá, mintha újra meg újra elolvasná azt, merev tekintete a levél szélén tul bámult elmélázva.

Egyszer aztán elnevette magát.

Eszébe jutott, hogy ezen végződött a discursus.

A levelet összehajtá és keblébe dugta.

– Hát jól van! szóla nevetve. Elmegyek Theudelinda grófnő estélyére. Tartok felolvasást. Olyant, a milyent sem nem láttam, sem nem hallottam még magam se soha. Tudományt poézissal vegyest, fantazmákat és adatokat úgy összekeverve, hogy minden tudóst kétségbeejtek vele, mig szét tudja válogatni; a mivel minden geologot herczeggé s minden herczegasszonyt geologgá teszek.

– Úgy! úgy! Nagyon jó lesz! biztatá az apát.

– Mit szól ön hozzá? Valami villanydelej-világítási productióval illustrált előadást?

– Nagyon jó lesz. Ez mulattató! Igen érdekes fog lenni.

– Szabad önt kérnem, hogy ez iránt a grófnő helybenhagyását kieszközölje. Sok apparatus jár vele.

– Előre biztosíthatom róla, hogy a grófnő el lesz az ön ajánlatától ragadtatva, a műtani készletek elszállítását bizza ön egészen rám. A grófnő magánkívül lesz örömében, ha ezt megtudja. – Az apát úr szárnyakat kapott a sietséghez s megölelve tisztelt kollegáját («nevezzük egymást ezután így!») nagyon meg volt elégedve ide jötte sikerével s azzal elsietett.

Iván pedig újra elővette kebléből a levelet, s kitárva azt maga előtt, folytatta, a hol elhagyá, a levél széle fölötti merev elmélázást a végtelenbe.

Sajátszerű saison volt biz az! Egyszerre feltette magában minden magyar ember, hogy ő ezentul magyar lesz.

Bizarr gondolat!

Tessék ezt lefordítani valami más nyelvre.

A hirlapok dithyrambokat irtak a pompás magyar viseletről, mely minden rendű néposztály rögtöni divatruhája lett, az attiláról, a dolmányról, a bogláros övről, hát még az arany csipkés főkötőről! hát még az eszményi pártáról!

«Százszorta szebb minden asszony!»

N’en parlons plus! S’ is scho’ vorbei!

Az utczán pengett a sarkantyu, nagy, nagyobb, legnagyobb taréjjal; az ékszerész-kirakatok antik gombokkal, csattokkal voltak tele, sastoll, darutoll röpködött a kalapok mellett s nem volt a Somogyban kurta szűr, a székelyföldön zeke, Debreczenben fürtös guba, Gyöngyösön gombos mente, Kecskeméten tornyos főkötő, Túron süveg, Kőrösön victoria-dolmány, mely biztosítva lett volna, hogy himet nem varrnak felőle s Pesten bálokban, reuniókban, magas körökben be nem mutatják. Ősapáknak, Attilának, Budának helyt kellett állni, hogy köntöseiket leszabják; rég meghalt poétáknak, Csokonainak, Kazinczynak meg kellett engedni, hogy zsinór-hieroglyphokban megörökíttessenek. S e hieroglyphoknak értelme volt!

Azok a zsinór kacskaringók egy látható protestatió voltak, melyet ha irni, nyomtatni nem lehetett, kivarrtak zsinórból.

A legelőkelőbb körökben ki volt adva a rendelet, hogy csak nemzeti öltözetben fogadtatnak el látogatók; s ha valaki megkisérlé egy úri estélyen fekete frakkban megjelenni, azt koczkáztatta, hogy a legelső úri ember, a kivel találkozik, azt fogja neki mondani, hogy «Ugyan lieber Johann, bringen Sie mir ein Glas Wasser.»

A népviselet szükségképen összekeverte az osztályokat. A gróf olyan divatot hordott, mint a kocsisa. Sokan úgy érezték, hogy jó volna egymással megismerkedni.

E nemes óhajtásnak eleget tettek a főuri estélyek, a mik között Theudelinda grófnő soirées amalgamantesei egyik nevezetesebb korrajzi vonást szolgáltattak. Ott találkozott egymással főur és költő, akadémiai tag és prælatus, művész, hegedüs, zongorász, festész, szobrász, szinész, kritikus és mæcenás, tanár, orvos, publicista, ujságiró, sportsman és minden színezetű politikus.

Ragyogó társaságok voltak azok: úgy – in thesi.

A mi csak szépség és bűbáj van a főrangú körökben, a legdelibb hölgytársaság, oly pompában, mintha királyi tánczestélyre jött volna, s a mi még a pompánál is fényesebb, a fiatalság, a kellem, a műveltség nimbusza, mely őket oly megkülönböztettekké teszi; a mi csak históriai név van a főnemesi aranykönyvben s népemlegette név a szellem világában együtt, egymáshoz közel hozva.

Hanem az amalgama bizony nehezen fogott. Pedig Isten látja, hogy meg volt a jó szándék mindenkiben.

Emmanuel gróf, a kedves öreg, ha megfoghatott egy ujságiró celebritást, oly nemes igyekezettel törte a kedvéért azt a nyelvet, mit csak most tanul, a magyart, hogy lehetetlen volt el nem ismerni felőle, miszerint azon szilárd elhatározásával, hogy ezentul csak magyarul fog beszélni, ha nehezen megy is, csak az a másik fogadás versenyez, hogy ezentul csak magyar csizmát fog viselni, melynek felhuzása lehuzása egy álló órát szokott igénybe venni.

Cserében viszont egy fiatal publicista izzad hatalmasan abban a fáradságban, hogy egy idegen születésű, de Magyarországért rajongó grófnőnek franczia nyelven adjon feleleteket olyan kérdéseire, a miket nem értett. Persze tökéletesen ért francziául, de csak ha nyomtatva látja.

Azonban a nyelvészeti akadály még nem olyan nagy baj. De a théma!

Emberek, a kiket először mutatnak be egymásnak, s kik egészen külömböző életkörben forognak, s azután keresik, hogy mi módon tudjanak a másik világába valahogy áthatolni.

Leo gróf dicséri Nándori drámairónak tíz év előtt látott drámáját, a mit a kritika kegyetlenül lerántott. Első műve volt. Maga is rossznak találja. Az utóbbiak persze jobbak. Már most ezután ez azt hiszi, hogy vagy nem látta a többi műveit a gróf, vagy ironizál vele.

Viszont Kinizsi, a tudós, meg akarja mutatni Oszkár bárónak, hogy ismeri nevezetes érdemeit a sport terén, s beszél neki a legközelebbi lóversenyről s firtatja, hogy mely díjakra fog futtatni? A körülállók elfordulnak. Mindenki tudja, hogy Oszkár eladta a versenyparipáit a tavalyi veszteségei miatt s visszavonult a turfról. Most már csak néző.

Kákori fiatal ujdondász azonban egészen otthonosan akarja magát érezni az idegen társaságban, fecseg sans géne mindenkivel, a ki szemközt jön rá. Akad thémája elég: napi pletykák. Egy szép sasorrú urral, a ki igazi mágnási typust visel minden vonásán, bele ereszkedik abba a pletykába, hogy most már a budai várban is fognak estélyeket adni s oda is hivatalosak lesznek a magyar főurak. «Vajjon elmegy-e valaki?» kérdi a főur. «Legfeljebb Guidó gróf!» «De én ugyan nem megyek!» Az ujdondász akkor veszi észre, hogy annak mondott egy nagy sottiset a szemibe, a kivel ismeretlenül beszélt. Ki tudja, hány emberrel gorombáskodhatott már incognito, a mióta itt van!

István gróf, Theudelinda grófnő unokabátyja, tökéletes olvasott és müvelt ember, ki a világ minden költőjét összeolvasta. Annálfogva igen jól véli mulattatni azt a fiatal poétát, a ki hazafias verseivel hirtelen népszerű nevet szerzett magának, ha odaszorítja egy szegletbe s ott elkezd vele értekezni a világirodalomról. Idéz neki Burnsből, Shelleyből. Ismeri-e Spencer «Fairy queen»-jét? Bevégzett műnek tartja-e Milton «Elveszett paradicsom»-át? Mi véleménye van Dryden iskolájáról? Wordsworthot szereti-e jobban, vagy Byront? Talál-e szellemrokonságot a Frithiofs saga s Ossian regéi között? Mit szól a «Legende des siécles»-hez? Vajjon lehet-e, hogy ezáltal Hugó Viktor Dante fölé emelkedik? Nem kár-e, hogy az «amadisse»-ok genre letünt? Tassonak ad-e elsőséget az olaszok közt, vagy Ariostonak? Tart-e valamit Metastasio improvisatiói felől? Mi a véleménye az olasz «Commedia erudita» hatása felől? Ismeri-e már franczia fordításban Hariri arabs költeményét «Antár élete»? Hát az indus «Sakuntalá»-t ismeri-e angol fordításban? Plane egyszer azzal támadja meg, hogy az Odüszszea mennyivel szebb görög eredetiben, mint latin fordításban?

A szegény versiró pedig azalatt porhanyóvá fő a pirító tűzben, mert ő soha sem szokott egyebet olvasni, mint a saját verseit. Genialis ember, de saját kandencziáin kívül semmit sem ismer; annálfogva, a mint e veszedelmes rencontreből megszabadulhat, úgy fogja jövőre messziről kikerülni ezt a tudományban telhetetlen grófot, mint a csörgőkigyót.

De a kik a «japáni expeditió»-ból legjobban megjárták, azok lehettek, kiket azon kitüntetés ért, hogy Bondaváry Angela grófnőnek bemutattassanak.

Angela grófnő classicus szépség.

Angela grófnő nagyatyja politikai celebritás. Nagy név. Különféle nimbusz környezi. Jó is, rossz is.

Annálfogva semmi sem természetesebb, mint hogy a szép grófkisasszonynak bemutatott halandó lakója a lateiner világnak, a harmadik szóváltásnál már elkezd Bondaváry Tibald grófról, nagyatyjáról beszélni, és obligate tudakozódni.

Arra azután Angela grófnő egy szót sem szól többet az előtte állóhoz, hanem hagyja azt ott állni és beszélni, a míg ki nem fogy s odább nem megy. Több szavát nem hallja az a grófnőnek.

Pedig talán még egy tudósnak is megfájdúl tőle a szíve, ha ezek a szép szemek, a mik egy percz előtt a tavaszi ég mosolyával néztek szemébe, egyszerre csak ilyen jégviszfényt vetnek reá.

Angela grófnő ideálszépség. Már egyszer mondtuk, de nem győzzük eléggé ismételni. Az ember visszatér a bámulására. Tiszta, nemes arcz, antik tökélyű vonásokkal; gyönyörű szabású orr, finom metszésű ajkak, hosszu sugár szemöldökök s árnyékot vető szempillák, a mik istennői szemeket takarnak. Mikor e szemek villogásban vannak, vagy mikor elrejtőznek, azt hiszszük: feketék; csak mikor mosolyra derülnek, akkor látjuk, hogy kékek. Hajzata dusgazdag aranyban játszó sötét gesztenyeszin. S az egész arczon, az egész alakon elömlik valami öntudata a bűbájnak, mely érzi azt, hogy ő egy bizonyos világnak a központja, s meg van elégedve helyével. Ő tudja, hogy a szépség: hatalom!

De hát miért vetnek olyan fagyos tekintetet ezek a szép szemek arra az árva jövevényre, ki igen természetesnek találja, hogy Bondaváry Angela grófnő előtt bevezetésül nem lehet okosabban kezdeni, mint Bondaváry Tibald gróf érdemeit felemlegetni?

Ezt bizony a societé tagjai mind jól tudják. De a lateiner világ nem tudja. Egyszerű a talány. Tibald gróf egyetlen unokáját, Angelát, Sondersheim német herczegnek szánta nőül. Angela grófnőnek ez nem tetszett. Ezen nagyapjával úgy összezördültek, hogy Angela felfogadta, hogy soha sem fog Tibald grófhoz szólni, s minthogy épen akkor Theudelinda grófnő házat nyitott Pesten: Angela grófnő lejött nagynénjéhez és nála maradt, s azóta még csak fel nem bontott egy levelet is, melyet nagyapja irt hozzá.

Ez a titok. Tudja a societé minden tagja; de az olyan jól megtudja őrizni a maga titkait, hogy soha abból a külvilágba semmi ki nem párolog. Egymás közt közlékenyek, de az idegen előtt «knownothing» valamenyi, mint egy tősgyökeres yankee.

Sámuel apát urtól jó gondolat volt az, hogy e heterogen societásnak valami közös mulatságot kellene kitalálni. A puszta conversatióból meg nem élnek. Az összejöveteleken egyik teremben vannak a fiatal hajadon úrhölgyek, másik teremben az uraságok, a harmadikban ülnek a férjes úrasszonyok: mintha még nem- és kor szerint is osztályt képeznének.

Elkezdtek művészi előadásokat, költői, tudományos felolvasásokat rendezni. Az mindjárt elevenítette a társalgást, közelebb hozta az «idegeneket» egymáshoz. Látták egymást próbákon is: nem bal paréehoz öltözve, meg merték egymásnak a kezét fogni. Megtanulták egymásnak a neveit. Még az utczán is ráismertek egymásra. És őrültek, mikor egymást látták. Később már bele is találták magukat egy-egy olyan thémába, a miről élvezettel társaloghattak együtt.

Hanem valljuk meg csak az igazat mégis – úgy éjfél felé vége volt a concertnek, felolvasásnak, műkedvelő előadásnak s tudós, művész, poéta eljöttnek látta az időt, hogy hazamenjen s a societas egyedül maradt, olyan jól érezték magukat mind a ketten! a kik hazamentek is, meg a kik ott maradtak is.

A societásban még azután kezdtek el igazán mulatni. Az ifjak tánczolni, az öregek whistezni, tarokkozni kezdtek s folytatták reggelig.

Azt bizony tették volna, ha a tudósok, művészek, poéták mind ott maradtak volna is! minek mentek el? ők is részt vehettek volna mindebben a mulatságban; hanem hát nem nekik való az. Jobb volt, hogy hazamentek.

Sámuel apát nagyon jól értett a reklám csináláshoz. Mikor valami nevezetes előadásnak kellett történni Theudelinda grófnő termeiben, azt elég jókor megtudta tőle mindenki. Az előadó művész, iró, tudós, hegedüs vagy ezermester egész élettörténetét, előzményeit, hogy azután mindenki tudhasson miről beszélni az est hősével.

Az intercalaris három nap Theudelinda grófnő legközelebbi estélyeig elég volt rá, hogy Berend Iván előélete a legkisebb részletekig köztudomásúvá legyen, s az előadást megelőző társalgás alatt minden tulajdonságáról beszéljenek.

«Igaz, hogy egész esztendőn át a kőszénbánya fenekén lakik?»

«S csak egyszer, minden holdujságban, szokott megmosdani?»

«Parbleu! Most épen utolsó negyed van!»

«Soha életében asszonynyal nem beszélt.»

«Nem társalkodik, csupán mammuth-fogakkal.»

«A felolvasásában négyszázötven görög, latin, arab és zsidó szó fog előfordulni.»

«Igaz, hogy Theudelinda grófnőnek egy háromkaratos brilliántját experimentum gyanánt elégette, a mi nyolczszáz forintot ért?»

«Négykaratost, ezerötszáz forintot érőt.»

«Könnyű neki, ha tud gyémántot csinálni.»

«Vajjon tud-e?»

«És nem eszik soha egyebet, mint foghagymát.»

«De ma talán csak nem?»

«Végül produkálni fogja magát az elektrizir-maschinán.»

«Muzsikálni fog vele?»

«Nem az, megelektrizál mindnyájunkat.»

«Arra ugyan nagy szükség van.»

«Az szép lesz, ha a vén báró Stefit felállítja az izolatorra, a hol az embernek az elektriczitástól elkezdenek a haja szálai ég felé állani, s egyszer csak elrepül a parókája.»

«Hol van az az ördöngős maschina?»

«Ott az olvasó-állvány háta mögött; de nem szabad hozzá nyulni, mert a ki hozzá nyul, rögtön félrehuzódik tőle a szája s úgy marad.»

«Ah, dehogy. Az egy villany-világító gép; én ismerem. Láttam Párisban olyat. Hanem ennek az a sajátsága van, hogy ha valaki a társaságban ki van festve, azon a festéket egyszerre feketévé változtatja.»

«Diable! Ezt jó lett volna az ajtóra affichirozni.»

«Vajjon tudja ezt Theudelinda grófnő?»

«Ma különösen fehér az arcza.»

«Olyan azzal a nagy gyémánt-diadémmal a fején, mint a márvány menyasszony «Zampá»-ban.»

«Hanem Angela hugom ma különösen igéző!»

«Úgy találod?»

«Az a fehér gyöngy-párta valami szelidséget kölcsönöz az arczának.»

«A mi a pártának a hibája.»

«No ha a mi vademberünk egyszerre bele talál botlani ebbe a sok asszonyi fényességbe, nem tudom, nem feledi-e el a delejvillany-világítást?»

«Majd hozzászoktassuk apródonkint. Fogadjuk szivélyesen, hogy érezze magát fesztelenül. Imhol jön; a mi papunk eskortirozza.»

Az utóbb szólt gavallér, ki Angela grófnőt hugának nevezte: mintegy húsz éves ifju, finom, tökéletes alak, eléje sietett Ivánnak, kit Sámuel apát vezetett be a terembe, s bemutatta neki magát, mint Ödön gróf, a háziasszony unokaöcscse, azután karon fogta s elvitte István grófhoz, a háziasszony unokabátyjához, ki igen olvasott férfi, azzal megismerkedtette, engedte, hogy annyi szót váltson vele, a mennyi elég rá, hogy Iván meggyőződjék, miszerint itt műértő közönség is van, azután még néhány barátjával szoríttata kezet. Azok is mind igen nyájasak voltak hozzá. A fogadás e societásban a legbuzdítóbb. Azután az apát úr átvitte Ivánt a másik terembe, hol az úrhölgyi kör volt; ott a háziasszony elé vezeté. A grófnő kezet nyujtott neki s néhány szives szóval fogadta. Azután ismét Ödön gróf fogta meg karját s a szomszéd-terem ajtajában álló ifju hajadon-csoporthoz vezetve, bemutatá őt Angela grófnőnek.

Iván kissé elfogult volt, de nem volt sem méla, sem zavarult.

– Önt ritkán látni Pesten! szólt a bemutatotthoz Angela grófnő.

– Rég ideje, hogy utólszor voltam itt. Úgy tudom, a grófnő is először van itt. Eddig nem Pesten lakott.

Angela arcza hidegülni kezdett. Most mindjárt következik a Tibald grófról való kérdezősködés.

– Igen, felelt szárazon. S mi következik abból, hogy most én először vagyok Pesten? kérdezé élkereső faggatással Ivánt.

– Az, hogy lehet igen közönséges véletlen, a mi egy embert valahova elvisz, a hol még nem volt; de a midőn nagyon sok ember találkozik egy olyan helyen: abban már van valami «missió». S midőn e helyen annyi fényes alak ad egymásnak találkozót, egyedül ebben a gondolatban találom mentségemet, hogy én is itt vagyok, sötét, csekély pont. Talán a gondviselés küldi az embereket most szokatlan helyekre.

E szóra fellángoltak Angela szemei.

– Ugy-e? ön hisz a gondviselésben? Ön hiszi azt, hogy vannak «missiók?»

– Hiszem.

– Akkor én önt szeretem.

Azzal másfelé nézett, a mit Iván jelnek vett, hogy odább mehet.

Egy negyedórai kölcsönös ismerkedés után tudatá vele Ödön, hogy a felolvasó-terem el van rendezve, a társaság átvonult oda. Iván helyet foglalt az emelvényen, mely a terem hátterében számára volt elkészítve, s kivéve tárczájából iratait, hozzákezdett a felolvasáshoz.

Megnyerő hangja, nyugodt, követelés nélküli előadási modora volt, hallgatta mindenki figyelemmel.

IVÁN FELOLVASÁSA.

A hatodik világrész.

Öt világrészt már ismerünk, a hatodikról még csak azt tudjuk, hogy «van».

De azt, hogy «van», már bizonyosan tudjuk.

Hol van?

Az északi földsarkon.

Egy egész világrész, tele ismeretlen növényzettel, ismeretlen állatokkal, és így bizonyosan emberekkel is.

A legünnepeltebb tudósok bizonyitják lételét s merész hajósok egy századnál több idő óta törekesznek a jeges tenger uszó bérczein keresztül, hogy e hatodik világrészbe eljuthassanak.

Lehet, hogy még egy hetedik is van, a déli földsarkon. Maury kapitány felszólította az angol kormányt, hogy küldjön oda egy expeditiót, s előadta kellő tudományos bizonyitással, hogy a barometrum állása szerint, mely a délsarki folytonos esőzés alatt nem változik, ott ritkább légnek kell lenni s a felső sűrűbb lég nyomása az alsó, ritkább rétegre okozza a magas hőmérséket, mely alatt új életnek kell támadni a jéghegyeken tul.

De ez csak sejtelem. Az éjsarki világról már positiv tudatunk van.

Ennek a keresésében veszett el Franklin és hős társai. Példájuk nem hogy elriasztott volna, hanem követőkre talált; férfiak, vasszívvel és tűzakarattal, támadtak nyomdokában, kik utána törtek, keresve a végtelen jégmezőkön az elveszettek hulláit és jegyzeteik kincsét.

Felhatoltak a csupán eszkimó-vadászoktól látogatott örök tél országaiba.

Két irlandi hajós rátalált a Wellington-csatornára, mely a tenger jéghegyei között szabadon folyik s annak legvégső szigetét elnevezték «Irland szemének.» Ama csatornát az oroszok «Poliniá»-nak nevezik, mi nyelvükön vizi-utczát jelent.

Ez van az északi szélesség 77° 49′, s a nyugati hossz 115° 35′ alatt.

A legtöbb utazó odafagyott hajójával a jégtenger örök kolosszai közé, s szánokon menekült vissza, mindenét odavesztve, jegyzésein kivül.

1852-ben így kényszerült Belcher hajóskapitány négy hajóját hátrahagyni a Barrow-utban, odaékelve oly jégtömegek közé, a mik hegyek volnának a szárazon.

E négy elhagyott hajó közül egy, a «Resolute,» a következő tavaszszal megszökött társaitól. Elindult utazni a maga fejétől. És ment tizenhat hónapig vitorla nélkül, kormányzó nélkül, kapitány nélkül, egyetlen hajóslegény nélkül, vezetve csupán a tenger rejtélyes folyásától, míg végre ezerkétszáz tengeri mértföldnyire a Barrow-uttól, a Hogarth Sundban, csaknem a föld másik oldalán, elfogta Buddington, amerikai hajóskapitány.

Tehát ez a «barom» hajó meglelte magától azt az utat, mely a szabad tengerre visz; s kétségtelenül keresztül kellett mennie a «meleg tenger» egy nagy részén.

Ha ez a hajó beszélni tudna!

De valamit mégis tudott beszélni.

A bal oldala teli volt ragadva csigákkal. Valószinüleg egyidőre zátonyra jutott, s míg onnan újra kiszabadította a dagály, ragadtak oldalpalánkjaiba a csigák. Murex-fajok voltak. Azok pedig tengeri növénynyel élnek. Tehát a hol ez a hajó járt, ott már csigák vannak és tengeri növényzet. Ott már nem fagy be a tenger soha.

És még egy tanut hozott magával: egy madárfészket. Azon a fészken egy anyagólya ült két fiával. A mi gólyáinktól annyiban különböző, hogy tollazata világoskék, fején bóbitával; minden eddig ismert madárfajtól elüt.

Mikor az anyagólya az idegen férfiakat az elfoglalt hajó födélzetére látta lépni, egyiket a két fia közül hirtelen hosszú csőrébe kapta s elröpült vele. A kapitány nem engedte, hogy lelőjjék. A madár röpte sebesebb volt, mint a közönséges gólyáé; perczenkint harmincz ölnyi gyorsasággal szelte keresztül a levegőt, a mi óránkint huszonhét mértföldet tesz.

Az elhagyott madárfiókot ápolás alá vették a hajósok, de nem evett semmit. Harmincz óra mulva visszatért az anyja. Akkor már a hajó szintén annyi időn át folytatta utját dél felé a vontatóba vevő gőzössel. Tehát a madárnak leszámítva a hajó utját, hétszáznyolczvan mértföldnyi tért kellett átrepülnie, míg a legközelebbi szárazföldről visszatért.

Hogy ott járt, azt bizonyítá a szájában hozott béka, melyet fiókja számára röptében a légből a hajófödélre levetett. Olyan alakú békát sem láttunk még eddig. Hátán olyanforma pikkely volt, mint a chiton squamosus pánczélja.

Azt mohón elköltötte a fiatal madár.

Még egyszer visszatért negyven órai út után az anyagólya, fiókjának egy újabb hasonló hüllőt hozva, de már a kis madár akkor megszünt élni. A hajósok a madarat kitömték, a hüllőt borszeszbe tették s mind a kettőt a new-yorki muzeumnak ajándékozták. Minden természetbuvár, a ki azokat látta, elismeri, hogy azok egészen ismeretlen állatfajok példányai, épen oly különczök, mint az ausztráliai fauna, az európaival szemben.

A száraz földnek, mely azokat tenyészti, a madár röpte után leszámítva, az északi szélesség 85. fokánál kell kezdődni, az ahhoz vezető szabad tengernek még néhány fokkal idább, és ott már meleg égaljnak kell lenni!

De hát mi adja annak az égnek a meleget? Holott már a 72-ik foknál a kényeső is megfagy s kalapálható lesz, mint az ércz.

Az éjsark-kutatók viszontagságai a legiszonyatosabbak és nőttön nőnek, a mint feljebb közelítenek a föld sarkpontjához.

A legmerészebb, a legszerencsésebb s a legtöbbet kiállt éjsarki kutató Kane kapitány.

A miket a föld 80-ik északi szélességi foka alatt tapasztalt, az a képtelenségek phantasiája, az elaludt természet csodaálma.

Ott már örök a tél, csak fokozatai vannak, a nyár csak kegyelmesebb tél.

Egy őszi estén utóljára megy le a nap a láthatáron, és azután félesztendeig nem jön fel többet az égre. Félévig tartó éjszaka lesz. Csak a távol elterülő hómező világít és a hold, nagy ünnepélyes napokon a titokteljes aurora borealis, az északi fény.

A hévmérő 40 fokot mutat a fagyponton alul. (F.)

Semmi állati és növényi szervezet nem létezhetik itt. Az utolsó jégmadár is eltünt a légből, az utolsó rozmár a vizekből s a legmakacsabb életű növény, a zuzmó, eltünt a kősziklákról. Az ember egyedül maradt.

Oly rettenetes egyedül, hogy mikor egyszer Kane nyakát egy szőrszál csiklandni kezdte, örömmel nyult utána, azt hitte bolha. Megörült neki, hogy van még rajta kívül állat a semmiségnek ez országában. Hiú öröm! Még ez az utolsó hű kebelbarát is elhagyta itt az embert. Nem lakik itt más, csak a Semmi.

S milyen szeszélyes alakításokat teremt a Semmi mindabból a Valamiből, a mit vakmerő emberek idehoztak az ő országába?

Mivé lesznek az élelmiszerek?

Az aszalt almából chalcedon-szeletkék váltak. Igen szépen lehetne belőlük gyűrűbe való pecsétnyomókat köszörülni. A savanyú káposzta a hordóban bizonyos új ércznemet képez, mely rétegekre hasítható, mint a csillámpala, törése gyöngyház fényű. A czukor ellenben, mely itthon kristály alakban ismeretes, ott olyan, mint a fagyott kaucsuk, fürészporral keverve; törni, vágni nem, csak fürészelni lehet. A vajból igen jól lehet elefántcsont alakokat esztergályozni, törése csillámfényű. A hús a legszebb márvány-mozaik, mely a florenczivel vetekedik; a fejsze éle elpattan rajta, csak a vas emelőruddal széttörhető. Egy hordó lámpaolaj, melyről a dongákat lefeszegették, hogy pőrölylyel széttörhessék, olyanforma kőhenger, a milyennel a makadamos uton a kavicsot lehengerezik.

S ez a hajószobában van, a hol fütenek s melyben a folytonos tüzelés mellett 34 fokra engedett fel a hideg.

Az emberek, kik ott a fütött szobában ülnek, oly köddel vannak körülvéve saját párázatuktól, hogy nem látnak hat lépésnyire. A ki egy perczre leveszi a kalapját, az a föveg, mintha egy tál főtt burgonyát tartalmazna, úgy gőzölög. A ki nagyot kiált s nem a fogai közül beszél, oly gőzt lövell ki a száján, mintha ágyu volna, s a ki valami erőfeszítő munkát végez, annak gallérjából úgy emelkedik ki a gőz, mintha ő volna a Geyzer. Kés, villa oly hideg, hogy a ki nem vigyáz, mikor eszik vele, odaragad a nyelvéhez meg az ajkához, s lehuzza a bőrét. A ki elalszik a nélkül, hogy süvegét szemére huzná, mikor felébred, nem tudja kinyitni a szemeit, mert pillái lefagytak.

Künn az éjben, a jégpusztában még hat fokkal mélyebb a semmin alóli fokozat.

S a vasszivű emberek neki indultak ennek a riasztó tájnak és éjnek, hogy az éjsarkhoz közelebb jussanak.

Hajóik mélyen oda voltak fagyva, de gondoskodtak egyébről. Hoztak magukkal szánkókat, a szánkókra voltak téve hat ember számára való dereglyék, vasból és kaucsukból. El voltak rá szánva, hogy a hol hajóikat elfogja a jég, szánkón utaznak tovább, s a hol rátalálnak a szabad tengerre, a dereglyébe vetik magukat, mégis elhatolnak a földsarkig. Hoztak magukkal hatvan szibériai kutyát a szánkókat vontatni. Hanem már a 79-ik foknál a kutyák mind állkapczagörcsöt kaptak s elhullottak bele. Nem maradt hátra más, mint maguknak vontatni szánkóikat, attól sem riadtak vissza. Negyven fokú hidegben tizenöt napig haladtak kinosan előbbre. Két fokkal jutottak az éjsarkhoz közelebb.

És a midőn a 82-ik fokot elérték, a tizenhatodik napon a hévmérő elkezdett emelkedni. Azon a napon tíz fokot emelkedett.

A diadal előérzete visszaadta kedélyük rugalmát. Nem maradtak pihenni tovább, folyvást haladtak fölfelé s a következő napon a hévmérő egyre magasabbra emelkedett, s egyszer elérte a zérust.

Az már meleg volt.

A szikla, a melyen állnak, még jég, de a mi előttük terül, az a szabad tenger.

S mintha a bátrak üdvözletére jőne, az égen egyszerre kiemelkedik az észak hajnala, a villámkoronás északfény, egy nagy, kerek sötét kúp körül kilövellő sárga és rózsaszin fénykévék, mintha egy fekete napból kisugárzó küllők volnának, magasra átszeldesik az égboltozatot s kitárják az utazók előtt a legigézőbb látványt, mely után vágytak, de melyet képzelni sem tudtak.

Előttük állt egy háromezer négyszögmértföldnyi területű tenger. Egészen a láthatárig szabadon, tisztán, jég nélkül. Közepe, a hol az aurora sötét belső kupját tükrözte vissza, aczélkék fényű, a többi rózsafényben uszó.

S e tengert hosszan elnyuló körben fogta el az a jégpart, melyen Kane és társai álltak. Mindenütt ötven, hatvan ölnyi magas jégsziklák, bearanyozva a csodálatos éjszaki hajnaltól.

Ötvenhat óráig álltak a jégparton az utazók, ötvenhat óráig érezték fujni az éjsarki «meleg» szelet, mely a jégsziklákat lassan, de folyton hátrálni kényszeríti. E hosszú szél egyetlen jégdarabot sem hajtott feléjük észak felől. Ott élő világ van és meleg táj!

De hát miért nem szálltak dereglyéikkel arra a régen keresett szabad tengerre? miért nem törtek evezve tovább a sejtett világrész felé?

Azt megmondta maga a tenger.

Ez nem olyan tenger, mint a többiek, a miknek tizenkét órára rendezett ár-apálya van. Ennek a dagályát valami más erő szabályozza, mint a hold vonzereje, annál hatalmasabb és erőszakosabb. Ennek a hullámai óránként szállnak és emelkednek, oly erőhatalommal, mely dereglyét hátára venni nem tür; s mikor a dagály visszatér, tizenhat lábnyi rögtöni emelkedéssel rohan előre s hosszában zeng a végtelen jégpart, a mint hullám hullám után csapkodja oldalát. A mennydörgés az, mely üvegharangon játszik.

Úgy tetszik, mintha az a langy tenger folyvást fogyasztaná maga előtt a jégsziklákat.

Csak Belcher hajója tudná megmondani, hogyan birt eljutni e türelmetlen oczeánra, hol találta meg annak olyan folyását, a mely elvezette a polinia másik bejárásáig, hogy nem zuzott össze a jégpartokon?

Kanenek be kellett érni a látványnyal, a mi halandó elé először tárult, s a meggyőződéssel, hogy a mit keresett, az csakugyan való; s a csigahéjakkal s ismeretlen növények töredékeivel, miket a tenger a partra kihányt, mint látogató-jegyeit egy meg nem nevezett világnak az ó-világ kapujában. A tenger felett ismeretlen madarak csoportjai röpkedtek.

E tengeröbölt a Peabody-öböl név alatt jegyzék fel a földrajzon a tudósok, s a csatornát, mely ez öbölhöz a jégen át vezet, Kennedy csatornájának. A pont, hol Kane és társai azt fölfedezték, 82° 2′ foka alatt fekszik az északi szélességnek, nem egész nyolcz foknyi távolban a föld éjsarkától. S mert a polusoknál a földgömb be van lapulva, a fokok hossza rövidebb. A földsark onnan már talán csak tíz napi járó!

* * *

Tegyük magunkat annak a helyzetébe, a ki e látványtól felmagasztosulva, képzelete lázálmában oda röpítette magát, hova evező, vitorla, nehéz láb nem birta elvinni többé!

* * *

A föld a két sarkán be van horpadva.

Ezt a perczinga sebesebb mozgása mathematicai pontossággal igazolja.

A két tengelyén oly lapos a föld, mint a narancs két végén. A többi bolygók is. Lágy korszakukban kapták ez idomot.

Annálfogva a ki a földsarkon áll, az előtt hatszorta nagyobb láthatár terül, mint minálunk, mert nem hajlik oly gyorsan a föld felszine. Képzeljük, mintha innen Pestről látnók nyugatnak Bécs István-tornyát, keletre Debreczent, északnak Kassát és délnek Belgrádot, és a mi közbe esik, mind!

S e szédítő látkör felett félig kiemelkedve vöröslik a sötétkék athmosphærán keresztül egy izzó kupola. Az a nap!

Naphosszant ott vöröslik a láthatáron. Fel nem jön rajta. Hanem köröskörül járja az egész láthatárt. S minthogy a látkör szérüje mintegy húszszorta nagyobb kört képez, mint a mienk, szemmel lehet figyelni, a mint halad gyorsan körül rajta. Egy-egy halom elállja utját s eltakarja, percz mulva megint előtör. Éjfélben az átelleni oldalon vöröslik, mint délben – és délben, este, éjjel egyforma magasan jár, mindig féltesttel a láthatár felett. Ez az æquinoctialis nap.

Az év nyaratszakán felemelkedik két foknyira a láthatár fölé délben s lemegy egy órát pihenni a látkör alá éjfélben; de oly magasra soha sem jő fel, hogy a gőzkört meghaladja; sugára soha sincs itt a napnak, meleget soha sem ád. Többnyire nem is a nap maga az, csak a légkör sugártörése által felemelt csalképe. Egy óriási óragép az éjsarki világban, melynek körüljáró mutatója maga a napgömb.

A nap itt csak egy izzó égi csoda, egy tünemény, miként a hold; de nem teremtő lelke a világnak, nem éltető lelke a földnek. Itt a föld maga az úr!

Kegyetlen, istentagadó eszme volna az, ha ennek az egész világnak, mely a mi világunk, oly mathematice kiszámított irgalom nélküli halállal kellene elveszni, a minő rá volna mérve, ha semmi egyéb nem melegítené, mint a veszendő belső tűz s a közönyös napsugár, mely nem melegít többé, hol a belső tűz elfogyott. S ha millió év kell is hozzá, hogy az bekövetkezzék, de bekövetkeznie kell! Hiszen ki van számítva, hogy a kőszén alakulásakor a föld évszaki átlagos melegének 22 fokig kellett emelkedni s a mostani átlagos melege már csak 8 fok. Az olvasztott bazalt kihüléséből ki van számítva, hány század kell még, hogy még tizennégy fokkal alább szálljon. S akkor vége legyen mindennek?

Meghaljon-e a föld?

A föld azt mondja: «Nem! én élni fogok az örökkön örökké való időkig!»

A földnek van saját hatalma, mit nem kér sem naptól, sem firmamentumtól kölcsön: a delej, a villany.

Az az ő tulajdona. A többi bolygóknak is van. A Jupiternek, a Venusnak ön-delejfényét távcsöveink rég hirül hozták, a polaroscop kétségtelenné tette.

S ez a hatalom, a föld deleje, annál magasabbra fejlődik, minél jobban kihül. Az izzó vasnak semmi delejessége nincs; a mint hideggé válik, akkor delejes lesz.

S a delejben tűz van, mely erősebb, mint a nap tüze. Az összpontosított napsugárban megég a gyémánt, de a delej tüzében születik a gyémánt. Ezt mindenütt tudják, a hol a delejvillany-világítást alkalmazzák. A polust képező hársszén hegye abban a tűzben, mit a Volta-oszlop idéz elő, meggyémántosodik.

Az, a mi az éjsark országának életet, meleget ad, a föld deleje az.

A véghetetlen látkört alig szakítja meg magasabb orom.

Hegylánczok nem tolakodnak elő. Sík, hullámos róna terül messze. E róna közepett emelkedik fel magasra egy órási hegytömb, mintha zárt vulcánok csoportja volna egy helyre gyűjtve; meredek sima, fényes oldalú bérczsüvegek, feketés, barnás, vörhenyeges szinnel, hegyeiken sötétkékkel, lilaszinnel zománczozva.

Nagy kerületben e hegydiadém körül még kopár, sima talaj terül, mintha merő meteorvasból volna az egész föld; hanem azután következik egy tó, mely az egész hegycsoportot, mint szigetet öleli körül. E tóba folynak mindenünnen, a róna minden tájékáról jövő folyamok, patakok, tanusitva, hogy itt van a földnek legmélyebb horpadása, ez az éjsark.

A tó menedékes oldalait képezik a szigetdelták, miket a folyamok torkolatai alkotnak köröskörül.

Magasan a hegykorona fölött, széles kerek tért foglalva el az ég zenithjén, ott világol az örök északi hajnal, mint egy sugárkoszoru ezernyi szivárványból, majd erősebb, majd szelidebb fénynyel. A föld delejének kisugárzása ez, világitó, éltető, melegitő, sugár piacz. Maga a körülölelt közép fekete, az örök éjt mutatva szüntelen, középett az éjsark csillagával s a nagy gönczöl körüljáró fényes pontjaival; hanem a külső tér a fény minden szineiben ragyog; világos-kék, sárga, zöld, rózsaszin, a mi pásztánkint az eget átszeli s a földre visszasüt, a fénylő csillagok átragyognak rajta.

A tájék, a messze láthatárig és azon is alul, fényárban úszik alatta. Nem a nappal égető, perzselő fénye az, hanem egy tündérvilági ég szelid, melegitő, változó ragyogása; az éjsarkot körülfogó sziget-delták emelkedései virágzó erdőkkel vannak koszoruzva. Minden lomb világosabb zöld, mint az ó-világban; a ligeteket kiszinezi a fák virága, gyümölcse, váltakoznak ultramarin-kéktől tündöklő pagonyok, rubinvörös ligetekkel, kék borókával, vörös bogyókkal rakott fák tömegei azok; másutt aranysárga a geszt a bokrok gyönge hajtásaitól s a faóriások itt-ott hófehérek, mintha pillangó-sereg szállta volna meg; virágözön az rajtuk, s a távoli rónán, hol halmok, dombok hajladoznak, egymást váltva olvad össze a sárgazöld mező, lilaszin virányokkal, rézbarna dülőkkel, mik közt szines szalagként kanyarognak a szines eget tükröző patakok, szegélyezve ezüst zöld bokrokkal.

Itt a tél nem hideg, a nyár nem forró; tavasznak és ősznek virágból, gyümölcsből fonott koszorui csaknem összeérnek.

S a rét, a mező, állatsereggel népesült, a lombok alatt madárzaj, a hullámok közt hallubiczkolás van. Élet van minden elemben.

Az emlős állatok közt nem uralkodik a rőt egyszinűség, a tollasok közt meg a tarkaság, mint az ó-világban. Amazok a tarkák, emezek egyesülnek a fehér, szürke vagy kék szinben: a szelidülés jele mind a kettő.

Hát az ember?

Embert ne szült volna a táj, mely annyi életet tenyészt?

Bizonyára az is van itt s ha van, tökéletesebb, mint mi.

Hogyan került volna oda?

Hát a ki megmondja nekem, hogyan került Amerikába az aztek, a rézszinü, Polynesiába a hottentot, a caraibi szigetekre az indián, ki vitte őket oda és «honnan?» annak majd megmondom én is, hogyan került a földsarki szigetre az ottlakó ember? Mert sziget minden darab föld e planétán. A viz a földteke felszine.

Hogy pedig tökéletesebb az ottani ember, mint mi, annak az első oka az, hogy régibb ember, mint mi.

A plyocene nagy alakitó rombolása után a legelső lakható földnek a polus alatt kellett lenni: az hült ki legelébb, s mikor még Európa helyén a vulkán küzdött a tengerrel, mikor még Helvéczia sziget volt, az egész orosz róna tengerfenék, Olaszország Afrikának egy része, akkor a polus alatt volt a mérsékelt égöv. És mikor azt a dögletes mocsárt, melyből a görögök és assyrok országa felmerült még az a nap szikkasztá, mely most Dél-Amerika savannáit teszi lakhatlanokká, akkor számitgathatták az éjsarkvilág tudósai, miként a mieink most, hogy mi lesz az ő világukból, ha évezredre így hül ki a föld; a telek mindig hosszabbak, a nyarak rövidebbek lesznek, a fa, a tüzelő-anyag elfogy? És számitottak tizezredeken át.

Mert akkor tele és nyara volt az éjsarknak is.

Hanem a mint a földsarkon áthült a föld, azonnal megkezdődött ott a delejesség s az éjszaki fény anyamelegével felváltotta a mostoha napot.

Ezt a mágnestű lehajlása a láthatár felé igazolja.

Az éjsark emberei tizezredeivel az éveknek elébb kezdődnek, mint mi, valamint mi is megelőztük tizezred évekkel a sziget-lakókat. S a mennyire fölöttük állunk mi emezeknek, annyira kell, hogy fölöttünk álljanak amazok. Az ő első prærogativájuk az anciennitás.

A másik előjoguk a delej.

A delej hatalma mindenre kiterjed, fűre, állatra, levegőre. Csodaerőt kölcsönöz a vasnak s a vassal vetekedő emberi szívnek.

E valószinü hatást majd később elemezzük. Most szóljunk arról, milyen lehet az éjsarki ember?

Szintelen.

Mert arczát soha nem éri a perzselő nap, fehér az, mint az alabastrom. Vonásai túlfinomak; haja a hajcsövekben rejlő tulságos vasfestménytől csaknem aczélfekete, kékes fénynyel, szemei, szemöldei is olyanok. Termete kicsiny, de karcsú, ideges, erőteljes. Növénynyel él, az állattól nem vesz el mást, mint tejét; a húsételtől a delej alatt irtózik. Azért ruganyosabbak izmai, tisztább kedélye, soha sem beteg.

Beszédük tökéletesebb, mint a mienk. Oly nagy darab földön nem lehet, hogy többféle nyelvidom ne fejlődött volna ki, de van valamennyiben valami zeneszerü, a miről egymást megértik, mint a dalos madár.

Ruháik könnyebbek, mint a mieink; posztóra, állat bőrére nincs szükségük: az évszak egyenlő. Nincs náluk divat. Hogy miért nincs? majd arra is visszatérek.

Az ő egüknek planétája a föld. Igazi uralkodó csillaga. A jó, kifogyhatatlan, anyai szerelmü föld. Az a sugárkoszoru, mely egüket bevilágitja, légüket bemelegiti, talajukat termékenyiti, a föld anyaszerelme.

És ők messze vannak már a tudományokban. Messzebb, mint mi, kik még csak tapogatózunk. Ők már tudják, hogy a föld mágnesereje hatalom, melyet kölcsön lehet kérni, égtől, földtől el lehet vonni, annak a segélyével mindent lehet alkotni.

Hiszen annyit már mi is tudunk, hogy ha egy sárkányt, melynek zsinegén érczsodrony van végig eresztve, felbocsátunk a légbe, e sárkány zsinegéből félöles villámsugarakat lehet előcsalni. Ezt már Franklin is tudta.

De ők már kitanulták, hogy e mindenütt jelenvaló delejét az égnek és földnek hogy lehet egy helyen összpontositani? itt lángot szítani belőle, mely kőkoloszszokat olvaszt meg üveggé, amott gépeket hajtani vele, tűz nélkül, gőz nélkül, s parancsoló szükség esetében, fegyverül használni és sujtani vele, messzebbre és biztosabban, mint Armstrong-ágyúval, Congrev-röppentyüvel?

E tudomány felemelte őket a földről. Kitalálták a röpülés titkát. Nem a tehetetlen léghajó öblében van ez a titok, hanem a mozgásban. A fecskének nincs léggömb a hátán. Vannak gépeik, miket a villany hoz mozgásba s e mozgás légbe emel. Tudják az üveget használni, mint érczet és mint tollat. Hiszen idáig mi is eljöttünk már, hogy e merev üveg, ha selyemszállá vékonyul, gombolyitható és szőhető és kötéllé csavarható.

S mert utazni, terhet szállitani ott van az istenadta lég, nem vesződnek azzal, hogy az áldott földre hosszú vonalakon kőhalmazokat rakjanak, miket mi utaknak nevezünk, hanem engedik annak minden foltját zöldülni, kenyeret teremni.

A légbe-emelkedés, a röpülés feltalálásával lehetetlenné lett minden háboru. A legnagyobb hadsereget, mely kivülről ágyúkkal, monitorokkal törne be e nép határán, szétvernék, tengerbe fojtanák, villámokkal agyonpaskolnák a légből, és a nélkül, hogy egyetlen rendes katonát tartanának hozzá; ott nincs harczi dicsőség, csatatéri halál, ütközetben ellőtt kéz, láb, honvédrokkantak és elesettek özvegyei, árvái.

Ebből természetesen következik, hogy hóditó zsarnokok sincsenek. Ki tudna egy népnek fejére ülni, mely röpül?

Még az igavonó barmok szolgasága is megszünt náluk. A villanydelej ekét hajt, kévéket út nélkül hazaszállit, mozderőnek szolgál kicsiben és nagyban; a jármot elvetették ott már, mint haszontalan barbáreszközt.

Ártó állat, dúvad ellen sem kell fegyver. A mi volt, azt kiirtották s kivülről nem jöhet hozzájuk. Nagyon erős fala van országuknak.

Rossz embert, tolvajt sem kell üldözni ottan. Miért lopna valaki? miért ártana másnak? Mindenkinek annyit ad a föld, a mennyi kell neki. Minden ember dolgozik s megél utána.

A földmivelés nem koczkajáték ott, mint nálunk. A magot bizonyosra vetik el. Jó év, rossz év nem tesz különbséget.

Ott nem könyörögnek, zászlót, keresztet hordozva, esőért, napsugárért, hanem hozzálátnak, hogy szerezzenek azt.

Leszármaztató huzalaik által, mikor esőre van szükség, a föld delejét a tavak, tengerek tömege ellen forditják, felhőket támasztanak belőlük, találkozást idéznek elő ott, a hol akarják, emberi tudománynyal, villanyterhes felhők között s megáztatják velük az aszályos vidéket; ha pedig erősebb meleg kell a növényzetnek, visszavezetik a villanydelejt a központhoz, intensivebb központi kisugárzást adnak neki s olyankor látja néha magasan fellobogni az égre a távol földlakó a csodálatos aurora borealist s kérdezi magában: mit jelent az? Mit jelent? Azt, hogy az éjsark országában most szürethez, aratáshoz készülnek!

Igy csinálnak éjszakát is, mikor a föld növényeinek álomra van szükségük. A tavakból támasztott köd eltakarja az égi fényt s nyugalomra tér a világ.

S mert mindezt egyszerre, egy akarattal kell tenni az egész országnak, ott egyetértés van mindig. Ott nincs nemzetiségek közötti viszály, nincs határvillongás, nincs jobboldal, baloldal közötti harcz, csak egy van: a hazaszeretet.

Ott nem lehet főrang, születési előny. Mindenki munka után él és ész után. A földmiveléshez is ész kell, és tudomány az, mint a csillagászat.

Hát a kormány? Oh igen, kormány is van ott. S ott valóban megérdemli e nevet: gondviselés. Mert nem azzal vesződik, hogy alattvalóit hogy tanitsa be katonáknak? hogy szedje be tőlük az adót? hogy lessen bele az üstjeikbe, mit főznek? hogy küldjön rájuk paragraphusözönt, mihez tartsák magukat? hogy őrizze őket börtöneikben, hogy regulázza őket iskoláikban? hogy énekeltesse templomaikban? hogy esküdtesse, vallassa, kinozza, itélje őket? hogy rakja meg városaikat hivatalos henyéivel? a kik szerzik az izgágát s numerusok szaporitásában keresik érdemeiket? hogy tartsa félelemben egyik nép fiaival a másikat? s hogy oszszon parancsokat: mikor dolgozzanak, mikor pihenjenek, mikor szabad és mikor nem szabad mulatniok? és elcserélje gabonájukat, selymüket, érczeiket papiros darabokért? Nem, itt a kormány nem azzal foglalkozik. Hanem azt cselekszi, hogy kezében tartja az egész világrész meteorologiai észleletét. Tudomást szerez a lég és villany tüneményeiről, figyelemmel kiséri a keletkező szelet s tudósitja róla az egész országot; várai nem erődök, hanem observatoriumok, szövetségese nem az államvallás, hanem a tudomány. A mit összpontosit, az a buvárlat, a találmányok tökéletesitése, az egyetemes észlelet felhasználása, a felfedezések gyors elterjesztése. Sok ez és nagy feladat s többet nem kiván kormányától az éjsark népe.

De hát ha adót nem vesz a kormány, miből tartja fenn egész szervezetét, miből fizeti észlelő tudósait, kik nem szánthatnak; a tömérdek apparatust, az egész meteorologiai hálózatot, az experimentumokat, a találmányokat, a növeldéket, az akadémiákat? Úgy hiszem, igen egyszerüen. Az állam kereskedik. Övéi a villany-közlekedés eszközei, mikkel egyik világpart terményeit a másikéval kicseréli. A kereskedés az állam szolgálatában áll. A delejkörön innen eső új világban is tudják már ezt a mesterséget s űzik a kormányok szép sikerrel. (Lásd: dohánymonopolium.) Csak azzal a különbséggel, hogy Delejország kormánya nem veszi el Pétertől a földjén termett dohányt tíz forintért, hogy ugyanannak a Péternek egy óra mulva eladja ötvenért, hanem szállit onnan, a hol sok van egy terményből oda, a hol nincs, hanem van más s azon nyer annyit, hogy deficitje ne legyen.

Azután az államé minden gyár, bánya, összpontositott erőt követelő iparműhely, azokból él és hatalmas, mint a milyen gazdag és hatalmas nálunk Rothschild, a nélkül, hogy valami törvénybe volna iktatva a civillistája.

Tehát itt nincs börzeszédelgés, nincs bukás, nincsenek milliomosok, kiknek fölösleges pénze az erkölcsökben vásárt üssön, az asszonyokat fényüzőkké, a férfiakat sovárokká tegye. De koldusok sincsenek. Milliomos csak az állam, szegény csak a miniszter.

Hát házaik milyenek lehetnek? Hát ők épitkeznek-e?

De még hogyan! A mi ó-világi architecturánk ott nevetség. Összehordunk százféle anyagot, nekiállitunk tízféle mesterembert, összetákolunk fát, követ, vasat, homokot, üveget. És azután szobáink sötétek, minden szél keresztül fuj rajtuk, egy század egy háznak már öregség, ha azt megéri, a nélkül, hogy egyszer legalább leégjen. Ez a sok baj Delejországban mind nincs. Ott másként épitenek. Kavicsuk van elég, mert utat nem csinálnak belőle, sziksót bőven adnak a tavak és tengerpartok. Tehát az üveg általános náluk. A hatalmas villanydelejtűz egy üvegtömeggé olvaszt kavicsot és sziksót, és mikor folyékony a tömeg, két óra alatt kész belőle a ház. Hogyan? Ki nem játszott gyermekkorában szappanvizzel és szalmaszállal? A szalmaszálat beledugtuk a szappanvizbe s belefujtunk, és azzal egyszerre egy csoport szines hólyag emelkedett ki a hig tömegből, egymáshoz tapadva, középett a legnagyobb. Ezek is úgy tesznek; egy nagy fuvó-gépet a hig üveglávába bocsátnak s perczek mulva kiemelkedik a ház, gömbölyü üveg-falakkal, üveg-tetőkkel, körül a kisebb szobácskák, középett a nagy kupola, az ott bizonyosan családi étkező. S az egész épület kész, az épitésznek csak ajtókat kell rajta vágni egyik átlátszó szobából a másikba. Azok azután egymáshoz illenek pontosan, nem repedeznek, nem kivánnak tatarozást, nem nedvesek, nem sötétek, nem légvonatosak, nem égnek el és eltartanak örökké! Fő előnyük a Delejország lakóira az, hogy az üveg, mint elszigetelő, pihenést ad a küldelejtől izgatott idegeiknek.

Ilyen az épités falun. Tulajdonképen faluról beszélni non sens itten, mert ha utak nincsenek, utczák sincsenek, minden ember háza külön áll a kertje közepén, mintha nálunk a Balaton partját látnók a veszprém-zalai oldalon.

Hanem a fővárosuk épitkezése kolosszális. Ott is üveg az uralkodó épület-anyag; mert a gyárak, observatoriumok villanygépezetének elszigetelés kell a külvillanyosság ellenható befolyása ellen s a roppant épületek falai vulcanizált üvegmázzal vannak bevonva.

A főváros közepét foglalja el egy óriási körépület kétszáz toronynyal; az a villanyközlekedés indóháza, a magas tornyok az útra induló s megérkező léghajók kikötőhelyei, mik a tornyokból néha százával egymáshoz csatolva, mint egy óriási vadlud-csapat indulnak meg a távol útra, ütenyre verő hajlékony vitorlaszárnyaikkal suhanva végig a biztos levegőben, mely nem oly hűtelen, mint a tenger. Az éjsarki égnek nincsenek viharai, ott nem jár sem Monsun, sem Passat-szél, sem Tornado, a nap hősége nem hozza elő a jégesős zivatart, sem a légvillany túlterheltsége a villany-forgatagot, sem a jégsark fagyai a Nemerét, a Buránát, sem az afrikai sivatag izzása a Szamumot; rend uralkodik a légben s emberi tudomány szabályozza a szelet. Másutt égnek emelkedő kolosszális tornyok merednek fel, ezek az observatoriumok; nagy téreken ezernyi öntött bazalt-oszlopokon nyugvó üvegtetők, bazárok, raktárak s tarka épület-bohóczok, encausticai művészet remekei titáni mérvekben. Az egész óriási város üveg-kupoláit varázsfényben ragyogtatja az örök éjsarki hajnal szivárványos szinváltása.