MALÁTA ÚR KARÁCSONYFÁJA.

Hogy a legjobb akarat sem talál mindig kellő meltánylásra, és az emberek irígysége, mondhatni gonoszsága félre magyarázza a legtisztább szándokot is: olyan igazság, melyet Maláta úr napjában többször szokott nagy keserűséggel és búskomoly sóhajtással ismételni. Van oka rá, önmagán tapasztalja mindennap. Ha nem tartoznék nagyszámú erényeinek díszes seregébe az emberiség nagy hőseit formáló legfőbb erény, a szívósság: az üldözött Maláta úr már régóta magányba vonúlt volna a nyilvánosság színpadáról, melyen évek óta szerepelt zsíros bevételek és állandó piszszegés mellett. De mivel Maláta úrban tetemes mértékben burjánzott a hősalkotó szívósság plántája, megmaradt működése színpadján, szánakozó sóhajjal zsebre rakta a zsíros bevételeket és nagylelküleg ignorálta az elégedetlen fizető közönség füttyeit.

Megszokta már, hogy balra magyarázzák minden tettét; annyira megszokta, hogy már nem is iparkodott ellenségeit – és ezekhez tartozott az egész világ – szándékainak kristály-tisztaságáról meggyőzni. Megelégedett azzal, ha öntudata nyugodt volt és a kamatokat pontosan fizették adósai. Egyébbel nem törődött, mint nem törődik a ragyogó nap azzal, ha némely finnyás arczbőrü és gyönge idegzetü ember kiállhatatlannak tartja éltető és melegítő sugarát.

Ilyen jótékony és melegítő nap gyanánt ragyogott Maláta úr azon égbolton, melynek széles láthatára magába zárja az emberiség sokkal nagyobb részét, azt a részt, mely pénz dolgában meg szokott szorulni. Ennek az égboltozatnak csillagrendszerében tündökölt Maláta úr napja központ gyanánt; az apróbb bolygók és álló csillagok, melyek körülötte csoportosultak, tőle nyerték a fényt, vele egyetértve ragyogtak és melegítettek a hálátlan földlakók számára. Nagy volt az áldás, melyet az emberiségre árasztottak, gazdag volt a tenyészet, melynek jótékony befolyásuk életet adott. Dúsan hajtott az inség gabonája, gyönyörűen fejlett a kétségbeesés virága, gazdag szüretet adott a tönkrejutás, nyomorúság, földönfutás szőlőtője, pazarul hullatta gyümölcsét a becstelenség, öngyilkosság gyümölcsfája. És mind ennek daczára akadt elég hálátlan ember, ki panaszkodni mert a nap melege miatt, és ernyőt feszített ki feje fölé sugarai ellen.

Ez elégedetlen és hálátlan emberek közt bizonyára a legelégedetlenebb és leghálátlanabb volt valami Bokros nevű ember. Soha sem tudta annyira vinni, hogy a határozatlan «valamik» csoportjából kiemelkedjek s «valaki» legyen belőle. Teljes életében megmaradt abban a jelentéktelen osztályban, hol az együgyüség kopott köntösét a becsületesség foltjaival szeretik tarkázni. Természetes ellenségei ezek mindenkinek, a ki a többiek közül kiemelkedik, a kit érdemei miatt gyűlölnek, rágalmaznak, üldöznek.

Maláta úrnak is természetes ellensége volt ez a valami Bokros nevű ember. Rágalmazta életében, boszantotta halálával. Kizsákmányolta jóságát, elköltötte pénzét, visszaélt nagylelkűségével, szidta, üldözte, uzsorásnak káromolta. Pedig mit tett vele Maláta úr? Semmit, épen semmit, a mi a törvény legkisebb betűjét is kilódíthatná helyéből. Sokszor mondta nyájas mosolylyal a dühtől tajtékzó Bokros nevű ember szemébe: tessék, vigye a törvényszék elé; bizonyítson rá törvénytelenséget, ha tud, ha mer. A Bokros nevű ember csak panaszkodott, átkozódott, de annyira nem vitte a vakmerőséget, hogy hálátlanságára a törvény szentesítését merje arczátlanúl követelni. Nem is lett volna tanácsos. Maláta úr tudta jól, hogy a jog az ő részén van, nem hiába tanulta négy éven át a törvényt kitartó szorgalommal, nem hiába állta ki belőle a vizsgálatot kitünő kalkulussal.

Mikor a végzet együvé hozta e két embert, bizonyára azon szeszélyes ötlete volt, hogy a két legnagyobb ellentétet szembe állítsa egymással, és így mutassa meg élő példával a nagy különbséget érdem és érdemetlenség, tehetség és tehetetlenség, nagylelküség és hálátlanság között.

Maláta úr saját erejéből indult neki a világnak, nem volt senkije, a ki segítse, támogassa. A maga lábán járt kezdettől fogva és azért talpát úgy hozzá idomította mindenféle ösvényhez, hogy a leggöröngyösebb, legtekervényesebb, legkeskenyebb, legsikamlósabb helyeken sem botlott, bukott, csúszott el soha.

A Bokros nevű ember szüleitől kapott nevelést, tőlük örökölt nevet, vagyont, elavult fogalmakat és szokásokat és minden út közül csak egyetlen egyet ismert, az egyenes útat, melyet az együgyüek hiú önámítással szeretnek a becsületesség útjának nevezni.

Maláta úr tudományt szerzett, tudományát az emberiség javára használta, viszálkodásaikban tanácsadójuk volt, pöreiket elintézte, pénzeiket fölszedte és megtartotta, nehogy a könnyelmű emberek elpazarolják vagy rosszra használják. Eszével, ügyességével szép vagyont szerzett, de pénzét nagylelküleg embertársai javára használta. Kileste, hol van pénzben hiány, hol van szükség kölcsönre, és ott azonnal megjelent jótékony geniusként, s önzetlen segélyeért nem kívánt egyéb jutalmat, mint egy meleg kézszorítást és százhusz perczentet. Sőt az emberiség iránt lángoló szeretete annyira vitte, hogy nem elégedett meg a maga nyújtotta segélylyel, hanem másokat is hasonló magasztos jótékonyságra buzdított: összeköttetésbe lépett, szövetségget kötött velök; egyesült erővel kutatták ki szükségben szenvedő embertársaikat, hogy a meleg kézszorítás és százhusz perczent jutalma mellett segélyt vigyenek számukra. Valódi jótékonyczélú titkos társaságot szervezett; minden osztályban, minden társaságban állított föl kegyes szívű védangyalokat, mindenfelé küldött jótékony portyázókat… és így gyakorolták egyesült erővel a jótékonyság, jótállás, emberszeretet, óvatolás, irgalmasság, végrehajtás nemes erényeit.

A Bokros nevű ember ódivatú modorban akart gazdálkodni, vetni és aratni; botorul kitette magát a felhők szeszélyeinek, a nap makacsságának, a fagy, jég, zápor véletlen ötleteinek, a hörcsök, egér s egyéb mezei és házi állatok oktalan vágyainak. Nem tudott eszével uralkodni sem az élő, sem az élettelen természeten; azt hitte, elég a munka és szorgalom… és egyre vesztett, pusztult, bukott; mentől inkább igyekezett kimenekülni, annál mélyebben bele bódult a zavarba, segélytelenségbe, tehetetlenségbe és a jótékony emberbarátok karjaiba, melyeket vastag hálátlansággal uzsorának káromolt.

Maláta úr becsülettel és önfeláldozással szerzett pénzét, a társadalomban kivívott tisztelt és előkelő állását szokott önzetlenségével csupa nagy és nemes czélra használta. Fényt űzött, hogy elősegítse az ipart és kereskedést; arany karpereczeket vett a tánczosnőknek, hogy lendítsen a művészeten; futtatott a lóversenyeken, hogy előmozdítsa a hazai lótenyésztést. Sebesültek, árvízkárosultak, rabok, árvák számára hangversenyeket, bálokat rendezett; minden gyűjtésben, minden bizottságban, minden politikai és társadalmi mozzanatban tevékeny részt vett; és ha egyik-másik adósa kétségbeesésből öngyilkossá lett, árvái részére jótékony gyűjtést rendezett s az aláírást megnyitotta öt forinttal.

A Bokros nevű ember botorúl megházasodott, gyermekeit hiú nagyravágyásában neveltette, kitanította, s a mi vagyonát a fagy, jég, zápor s elemi csapások, a hörcsök, egér, uzsorás és egyéb mezei és házi állatok meghagyták, reájuk költötte, egyiket eltemette, a másikat kiházasította, a harmadikat megutaztatta, és bárgyú fejével azt hitte, polgári kötelességet teljesít, ha családot alapít, gyermekeket nevel, maga pedig koplal, izzad, fárad és semmiben sem vesz részt, a miről a hírlapok tudósítói meg szoktak emlékezni.

Maláta úr nagylelkű szánakozással és nemes lemondással fogadta az emberek irígységét, bántalmait, gúnyjait. Vérzett szíve, ha látnia kellett, mint ferdítik el legmagasztosabb tetteit a gonosz nyelvek, mint szidalmazzák uzsorának jótékony segélyeit: de a nagy lelkek legszebb vonását, a megbocsátást, soha sem homályosíthatta el lelkében az irígység fekete fellege. Kész volt bármely pillanatban segélyére sietni leghalálosabb ellenségének is, százhusz perczent és két biztos jótálló mellett. Sőt még azt sem várta be, hogy őt keresse föl; nemes lelke nem akarta ellenségét maga előtt megalázva látni. Maga kinálta a segélyt, hol szükséget és biztos jótállót látott, s ha adósainak bútorait árvereltette, őszintén szíve mélyéből meleg könnyet hullatott a könnyelmű ember szerencsétlensége fölött.

A Bokros nevű ember elégedetlen volt magával, az éggel, az emberekkel; panaszkodott mindegyik ellen, de a mi legfőbb, valódi bősz dühvel kelt ki legnagyobb jótevője, Maláta úr ellen. Pedig ennek köszönhette, hogy obscurus ember létére igen díszes ismeretségi körre tett szert, mely törvényszéki bírákat, képviselőket, tanárokat, fínom és tudományos férfiakat foglalt magában. De a Bokros nevű ember hálátlan szíve csak gyűlöletet, átkot és rágalmat szórt e tiszteletre méltó előkelő urak ellen, s mégis megfoghatatlan módon egyre társaságukat kereste.

Ezt a két nagy ellentétet hozta egymással össze a végzet szeszélyes ötlete. Egyrészről a tehetség, másrészről a gyámoltalanság, egyfelől a jóakarat, másfelől a hálátlanság, egyfelől a lelki fenség, másfelől az aljasság állt egymással szemben, nemcsak képletileg, hanem valósággal, tettel és szóval, Maláta úr fényes, kényelmes lakában.

Kívül csikorgó hideg volt, a sivító szél megbolygatta a háztetők hóparókáját, a fagyott útczán egyre-másra siklottak és buktak el emberek és lovak. Benn a szobában pattogva sziporkázott a kandalló vidám tüze, Maláta úr fenséges öntudattal melengette hátát és szerencsésen meghiusította az előtte álló kopott, kétségbeesett alak rosszlelkű törekvését, hogy a hideg borzongatás kellemetlen érzését ízleltesse meg vele.

Pedig ez a kopott, kétségbeesett alak, a Bokros nevű ember minden lehető módot megkísért, hogy Maláta úr tiszteletre méltó hátán hideg borzongást szalaszszon végig. Beszél égről, pokolról, átokról, nyomorról, vérről, gyilokról s több efféle kellemetlen dolgokról, de a kandalló tüze vidáman pattog, biztos meleget ad.

Karácsony estéje van, az esztendő legszebb, legvidámabb ünnepe, melyen mindenki örül, mindenki ajándékot ad, ajándékot kap. Ezen a napon született a világ megváltója, az üdvözlő angyalok örömdala viszhangzik ezredévek múlva az örvendező emberek, kicsinyek és nagyok ajkain. Maláta úr fínom, nagylelkű gavallér ember. Kis asztalkán állnak mellette, ízlésesen rendezve, a mai estére szánt ajándékok. Gyémánt függő ennek, bonbonnière annak, selyem szövet ide, díszalbum oda – rang és nemkülönbség szerint – fényes és gazdag mindegyik, a mint ily fényes, kitünő úrtól telik. A Bokros nevű ember éhes szeme majd felfalja a csillogó, suhogó, csalogató ingerlő kincseket; akár melyik elég volna neki, megmentené a nyomortól, megmentené a kétségbeeséstől, a becstelenségtől.

– Ön vitt rá, ön az oka mindennek, nyög és sóhajt a Bokros nevű ember, a kétségbeesés daczával és a nyomorúság alázatával pillantva a fínom, jól táplált mosolygó úrra.

– Ha nem fizeti ki az utolsó fillérig, holnapután a fenyítő törvényszék elé kerűl, felel Maláta úr és gyöngéden megsimogatja a gyémánt függőket.

– Legyen irgalommal, nőm van, gyermekeim vannak, elég hogy éheznek, ne hozzon rájuk gyalázatot is, könyörög a Bokros nevű ember.

– Kimondtam az utolsó szót, felel Maláta úr szendén.

– De miből vegyem? Mindenem az öné már, ezek a gyémántok is az én vagyonomból vannak, kiált a Bokros nevű ember, és sápadt arczán átfut egy pillanatra a kétségbeesett elszántság vad villáma.

– Mi ez? kiált Maláta úr kiegyenesedve a megbántott erény méltóságával.

A Bokros nevű ember meggörnyed, összeesik, szemét alázattal földre szegzi, bocsánatkérést hebeg. Megtöri ez ember hangja, ki behálózta, tönkre tette, hamisításra kényszerítette, bűne bizonyítékát kezében tartja. Meggörnyed előtte, mint a bűnös bírája előtt. Tudja, hogy nem várhat szánalmat, de érzi, hogy a szánalom egyetlen mentsége és kétségbeesetten könyörög érte.

Maláta úr unja a dolgot. Látogatást vár, az ajándékokat is szét kell küldeni, egyik mellé gyöngéd, másik mellé szellemes levélkét írni, sok a dolga, nincs ideje ez elveszett emberrel vesződni. Csenget, és belépő inasát ajtót nyitni küldi.

– Irgalom! akar kiáltani még egyszer a Bokros nevű ember. Az ajtó kinyílt, az inas vigyorogva kituszkolja, az éles szél hajába markol, ajkán megfagy a szó, az irgalom neve. A vágtató hópelyhek arczába csapnak, elvakítják szemét; az útcza tolongó, kiabáló, kaczagó vidám karácsonyesti árja magával ragadja.

Magával ragadja az ár, kergetik az ijesztő rémek. Emberek beszélnek az útczán, megállnak, üdvözlik egymást, társaságokba sietnek: az ő fülében más hangok zsibongnak. Vidám fény tör ki az ablakokból, csillog a hó a lámpák visszaverő fényétől: az ő szemét más vakítja, vörös lobogó láng kápráztatja. Nem tudja, hol jár, mit akar. Haza nem mehet; térde megtörik, a jégcsapos házfalhoz támaszkodik. Gondolkozik. Hova? Haza? ki van ott? Mi vár ott? Ablakán ül a gyalázat hollója, csapkodja üvegét szárnyával, integet a sápadt, beteg alakoknak, melyek oda benn melegre, ételre, karácsonyfára várnak. Ah! karácsonyfára! Szegény gyermekek, a ti karácsonyfátokon apátok gyalázata, nevetek szégyene csügg…

Tovább fut, akármerre, csak minél messzebbre a háztól, melynek pinczeszobájában rongyos gyermekek beszélnek kis testvéreiknek csodálatos regéket hajdani szép idők csillogó aranyos karácsonyfáiról… Tovább… tovább! Czéltalan útja ismét a ház elé viszi, melyben megrontója lakik. Az ablakok fényesen meg vannak világítva, zongorahangok szöknek ki vidáman a hideg, sötét éjszakába… Az útczán, a ház előtt, Maláta úr ablaka alatt hársfa áll, olyan mint egy karácsonyfa. Vastagon fedi ágait a fehér hó, mintha czukorral volnának behintve; hosszú jégcsapok csüngnek rajta és csillognak a holdfényben, mintha égő gyertyák világítanák meg a rajta függő csecsebecséket… Szép karácsonyfa… Hátha még valami lógna rajta…?

A későn járó emberek összecsoportosulnak a fa alatt, lármát ütnek; rendőrök jönnek, kórházba viszik a holttestet, konstatálják a halál nemét s elrendelik a temetést… Maláta úr ajándokai illető helyeiken nagy örömet okoznak, szép viszonzással biztatnak. A fínom, kedves, gazdag úr igen jól mulat, vidáman tölti a karácsonyestét, szép hölgyek, jó barátok társaságában; az is mosolyog rá, a ki megveti; az is köszönti, a ki gyűlöli. Boldogan fekszik le puha meleg ágyába, s álmodik édes álmakat kétszáz perczentről.

A tornyokban pedig megkondulnak az éjféli harangok, és hirdetik, hogy ezelőtt ezernyolczszáz egynehány esztendővel született az emberek megváltója.