KISVÁROSI PLETYKA.

Tornyai úr és neje haza érkeztek külföldi útjokból. Sokáig voltak oda, csaknem félévig; bejártak minden országot, melynek járt útjai vannak, megnéztek minden megnézhetőt, miről világot látott embernek beszélni kell és illik. Sokat fáradtak, még többet költöttek. Tehetik, van miből. Fiatalok még, elbírják a fáradságot; gazdagok, elbírják a költséget.

Rokonok, ismerősök alig győzik hazaérkezésüket várni. Két hét óta, mióta tudniillik Tornyai úr házmestere levelet kapott valóságos párisi póstabélyeggel és Tornyai úr lakásán megindúlt az ablaknyitogatás, padlósurolás és szőnyegkopogtatás, nem múlt el egyetlen egy nap sem, hogy egyik-másik tagja a nagyterjedelmű atyafiságnak és baráti körnek be ne szólott volna a hirtelen nagy nevezetességre emelkedett házmester füstös szobájába. «Megjöttek már?» volt a rendes reggeli és esti köszöntés. «Még nem» volt a rövid, de napról-napra bővebb kommentárokkal kísért válasz, és a házmester ünnepélyesen kinyította fényes almáriomának legfelső rejtett fiókját, s kegyeletes büszkeséggel hívatkozott Tornyai úr levelére a hiteles párisi póstabélyeggel, melynek csudájára bejártak még azok is, kik semmi összeköttetésben sem álltak a Tornyai családdal.

– Hétfőn reggel – volt a házmester állandó felelete az utolsó napokban egyre gyarapodó kérdésekre. Megjött a hétfő reggel, vidáman mosolygott a fölkelő nap széles piros ábrázata, de annál zordonabb volt a házmester álmos arcza, midőn az éjjeli virasztás, kirakodás, rendezkedés után egy kis órai édes szendergésre akart kényelmes karszékébe ereszkedni, de az első bólintás után felriasztá onnan a házmesterek kérlelhetetlen végzete, a csengetyű. «Még korán van kaput nyitni» dörmögött a nyugalmában háborgatott férfiú, de a csengetyű nem látszott nézetében osztozni, s mindegyre erősebben figyelmezteté, hogy a házmesteri méltóságnak is meg vannak a maga rossz oldalai.

A kinyílt kapun öreg asszonyság suhan be. «Tudom, haza jöttek már, egész éjjel lestem kocsijukat», mondja a házmesternek, és a lépcső felé siet. «Még nem keltek föl», akar tiltakozni a ház álmos őre; de az öreg asszonyság már a felső lépcső karfáján kihajolva kiált vissza, hogy «nem tesz semmit, a házi úr nagynénjének szabad bejárása lehet akármikor.»

– A háziúr nagynénjének – valóban sok kiváltsága van, a mivel nem minden halandó dicsekedhetik. Kiváltsága van arra, hogy fölverje az álmos szobalányt, kinyittassa vele a terem ajtaját s ismét aludni küldje. Kiváltsága van arra, hogy össze-vissza turkálja a terem székein, pamlagain, asztalain festői rendetlenségben heverő érdekes külföldi ritkaságokat, s míg azon töri fejét, melyiket kinek szánták – kiválaszsza a legszebbiket, mely bizonyosan az övé lesz. Kiváltsága van arra, hogy a mellékszoba ajtajához közeledjék s figyelemmel kísérje az onnan kihangzó beszédet: nem mintha hallgatózni akarna, hanem csak azért, nehogy a nem-használat által elévüljön kiváltsága – unokaöcscse és unokahuga titkaival megismerkedni.

A nagynéni hegyes orrú, hegyes állú, hamis fogú, hamis fürtü, hatvan éves ifjú hölgy. Füle nem hegyes, de jól tudja hegyezni, ha beszédet hall az ajtón keresztül; nyelve sem hamis, de azért elég hamisan tudja forgatni, ha füle hozzá juttatja valami forgatni valóhoz. Ez a két legkitünőbb érzéke; valódi művészettel használja mindkettőt. Most a fül foglalkozik; a nyelv sorát várja.

A másik szobában férfi és női hang váltakozik gyors menetű, szaggatott, drámai dialógban.

– Bécstől egész hazáig, ez mégis sok, – mondja a férfihang.

– Tehetek én róla? – válaszol a női hang.

– Te csaltad magaddal, – vádol a férfihang.

– Nem igaz, – védekezik a női hang.

– De mégis szereted, – hörög a férfihang.

– Mért ne szeretném? – daczol a női hang.

– Én nem tűröm, – zsarnokoskodik a férfihang.

– Én meg el nem hagyom, – lázong a női hang.

– El kell tőle válnod, – parancsol a férfihang.

– Inkább életemtől, – engedetlenkedik a női hang.

– Nem vagyok már férjed? – gúnyolódik a férfihang.

– Nagyon is érezteted, – panaszkodik a női hang.

– Vagy ő, vagy én, – kegyetlenkedik a férfihang.

– Önző, – zokog a női hang.

– Szörnyűség! – sopánkodik magában a nagynéni. Kétségbe van esve a hallottak felett, de a lelke örül, hogy valami titok nyomára jött, melyet mindenki csak az ő kezéből kaphat hamisítatlan, hiteles minőségben. Nyugtalankodni kezd, hangyák zsibongnak lábaiban, mozogni kell. Lelkét megkapja a nagy föltalálók láza, nem maradhat magában, nem tarthatja magának titkát, emberek közé hajtja a láz, közölnie kell azt, mit nem magáért, hanem az emberiség üdvére fedezett föl, talált föl.

Halkan az ajtó felé vonúl, de a másik ajtó megnyílik, s belép az ifjú házaspár. A néni nem mehet, rajta kapták, keresztűl kell esnie az első találkozás csókjain, ölelésein, kérdezősködésein. Szeretne már menni, de nem akarja rokonait megsérteni a hirtelen távozással; amazok sem bánnák, ha már elmenne, de azért tartóztatják. Egymás kedvéért vannak egymásnak s önmaguknak terhére. De a néni hangyái mindegyre tűrhetetlenebbűl zsibongnak. Mennie kell, csak egy pillanatra akarta kedves rokonait ölelni. – De miért oly gyorsan? Hisz alig beszéltek még valamit, pedig annyi mondani valójuk van. No de semmi; ma estére ugyis meghívják az egész rokonságot, akkor majd kibeszélhetik magukat.

A néni fényes példáját adja a hatvan éves üdeségnek, midőn az útczán végig siet. Nem is siet, hanem lebeg; nem is lebeg, hanem csak úgy elpárolog. Valami benső kényszerűség sarkalja, űzi, hogy mielőbb fogékony lélekre találjon, melylyel eszméit közölje. Ez a benső kényszerűség teremti az emberi szellem nagy műveit, ennek kérlelhetetlen sarkantyúját érzi most oldalában az alkotó szellemű öreg hölgy. Mily kár, hogy ily kora reggel még senkit sem talál az útczán. Már közel van lakásához, s nagy fölfedezése még mindig holt tőke az emberiségre nézve. Töprenkedik: kinél tehetne ily kora reggel látogatást legillendőbben; midőn a szomszéd útczából terjedelmes asszonyság alakja merűl föl, háta mögött kosarat vivő szolgálóval. A néni meg van mentve.

Kimondhatatlan nyájasan üdvözli a terjedelmes asszonyságot, mit ez elég balgán saját érdemének tulajdonit. Az idő, álom és piaczi árak másodrangú kérdésein hamar átesnek, a néni lázas sietséggel, de művészi beosztással törtet czélja felé. «Megjöttek már, épen tőlük jövök.» A terjedelmes asszonyság magánkívül van örömében. «Oh, az én kedves kis Tornyainém! Csakhogy újra látom! Mily színben van? Javára volt az útazás?» A néni baljóslatúan köhög. «Neki semmi baja, de a férje, szegény öcsém! Ki hitte volna?» A terjedelmes asszonyság fülét hegyezi, vadat szimatol. «Szent isten, mi baja van? Csak nem beteg?» A néni rémes nyugalommal rázza fejét; a terjedelmes asszonyság ujjongó kétségbeeséssel találgat tovább. «Nem beteg? Akkor tán neje, az én kedves, egyetlen kis barátném…? Nem, ez gondolatnak is borzasztó!» «Úgy van», felel a néni síri hangon. – «Ki hitte volna ezt az én kedves barátnémról!» sóhajt a terjedelmes asszonyság örvendező bánatában. – «Kegyednek elmondom, kedves Manduláné asszonyság, úgyis köztünk marad. Az asszonyka Bécstől idáig udvaroltatott magának egy fiatal emberrel.» «Szörnyűség!» «Férje szemeláttára!» «Mily elvetemült!» «És még szemébe mondja férjének, hogy nem hagyja el kedvesét.» «Hallatlan!»

– Hallatlan! – ismétlé magában a terjedelmes Manduláné asszonyság, a mint tovább gördűl a zöldséges piacz felé; míg a néni már a túlsó útczasarkon beszélget egy furfangos tekintetű sovány öreg úrral. «Hallatlan!» mondja századszor a terjedelmes asszonyság. «Összeadni magát egy huszárhadnagygyal, s hozzá még egész nyiltan, férje tudtával. Szegény kis barátném, mennyire sajnálom!»

Manduláné asszonyság a sajnálkozás legmagasabb fokát elég sajátságosan elégedett mosolylyal, kézdörzsöléssel és vidor kacsintással fejezi ki. A bánkódás ugyanezen symptomái jelentkeznek a kosarat vivő boglyas szolgálón is, ki nem csekély megbotránkozással hallotta az előbbi szóváltást. Nem is mulasztja el, a piaczon több, osztályához tartozó kosaras hölgynek titok pecsétje alatt elmondani, hogy Tornyainé asszonyság Bécsben megszökött férjétől egy katonatiszttel, de Tornyai úr elfogta és erővel haza hozta; míg a nem csekély térfogatú Manduláné asszonyság Gerezdiné és Csontosné asszonyságokkal közli titok pecsétje alatt, hogy Tornyainét férje titkos találkozáson kapta egy huszárkapitánynyal, és a dologból valószínűleg válóper lesz. Mindhárman benső meghitt barátnői a kedves kis Tornyainénak, s nem tudnak hova lenni örömükben és sajnálkozásukban.

A furfangos tekintetű sovány öreg úr, kit mély beszélgetésben láttunk egy útczasarkon a nénivel, fejcsóválva és a helyzetnek megfelelő drámai tartással vesz búcsút a hegyes tulajdonságokkal ellátott koros hölgytől. Gyömbéri urnak különben a furfangos tekinteten és soványságon kívül még más ismertető jelei is vannak. Charakter nélkül nyugalmazott főhadnagy és hősi tradiczióinál fogva természetes lovagja minden üldözött és rágalmazott női erénynek. Meghallgatta ugyan a néni fölfedezését, el is hitte a mint illik; de erős szándéka, védelmére kelni az elnyomott nőnek s oda dobni kesztyűjét bárkinek, ki ellene mer szólani. E dícséretes határozattal bejárja ismerős házait a délelőtt folyamában, lesve valami czélzást vagy elburkolt sértést, melyet lovagi módon megtorolhasson. Nem lelvén sehol kellő provokáczióra, hősi lélekkel önmaga hívja fejére a küzdelmet és veszélyt – elbeszélve mindenütt, hogy Tornyaiék el fognak válni és boszújával fenyegetve mindenkit, ki a nőt mondaná e szomorú katasztrófa okáúl.

A patika előtt nagy csoport úri ember áll. Beszélgetnek, szivaroznak, megjegyzéseket tesznek az átmenőkre. Ez a rendes napi foglalkozásuk; mely magában véve igen érdekes ugyan és magas szellemi élvekkel kínálkozik; de gyakori ismétlődése folytán kissé vesztett eredeti varázsából. Ma azonban élénk szavak kereszttüze váltakozik szakadatlanúl; találgatások, tréfák, czélzások, fogadások váltják föl egymást. Van a ki látásból ismeri Tornyainé kedvesét s esküt merne tenni rá, hogy a viszony régibb keletü. Néhány ügyvéd, tagja e díszes társaságnak, komoly elmélkedésbe merűl a kérdés fölött: ki nyeri el közülök e zsíros válópert. Egy merész tartású, kissé álmos tekintetü fiatal úr, pelyhedző állát símogatva sajnálkozik, hogy nem ismeri személyesen Tornyaiékat; akkor nem kellett volna a menyecskének Bécsből importálni oly czikket, mely nálunk is kapható. A fínoman elburkolt tréfa hangos kaczajt támaszt; az álmos tekintetü úr egyszerre nagy kópé hírére emelkedik, s több öreg úr komolyan fölteszi magában, hogy ezentúl óvatosabb figyelemmel kíséri az álmos fiatal urat, ha meglátja háza tájékán.

A borbélyműhelyben fürge hajművészek a legújabb botránynyal mulattatják vendégeiket. Az egyik azt is tudja, hogy Tornyai úr első kétségbeesésében borotvával akarta elmetszeni nyakát – oly élethíven mutatva saját borotvájával ez öngyilkos merénylet megfelelő taglejtéseit, hogy a beszappanyozott öreg úr, kinek épen orrát fogja és torkát vakarja, egy pillanatig halottnak véli magát.

Családapák délben erkölcsi tanításokat adnak felnőtt leányaiknak, összetett kezekkel kérve őket, őrizkedjenek minden rossz példától. Felnőtt leányok összesugnak, nevetnek, szörnyűködnek s nagyon szeretnék látni azt a veszedelmes hódítót. Öreg asszonyságok baljóslatúan csóválják fejöket s emlékeznek rá, hogy ezt mind előre megmondták. Féltékeny hajlamú férjek scénákat csinálnak otthon és sötét tekintettel kísérik feleségeik mozdulatait; sőt egy különösen gyanakodó természetű szatócs a pinczébe zárja nejét, mert rajta kapta, hogy az érdekes huszártiszt után leskelődött a boltajtóban.

A rokonok, ismerősök, kik a nap folytán látogatást tesznek a hazatért párnál, részvevő, szánakozó arczczal lépnek be, mint a halottas házba. Beszédökben óvatosak, kíméletesek, nehogy valami fájdalmas húrt érintsenek; hangjuk tompa, kimért, szomorú; tekintetök csak lopva keresi az ifjú pár arczán a szörnyű viharok nyomait. A nők feltünően hidegek a házi asszony iránt, a férfiak ellenben sokkal nagyobb figyelemben részesítik, mint eddigelé; sőt több középkorú és ifjú úr azon titkos reményben fog vele kezet, hogy a rejtélyes huszártisztet ki is lehetne ütni a nyeregből.

Este az ifjú házaspár fényes lakomával ünnepli meg hazatérését. Jelen vannak a rokonok, a jó barátok, teljes számmal és megfelelő gyászos tartással. Nem is lakoma ez, hanem tor, még pedig valami igen gazdag amerikai nagybácsi tora, ki után nagyon sokat örökölnek. Azért űl sötét gyász az arczokon, s rugdalózik csapongó öröm a szívekben. A társaságnak nincs központja, nincs vezéregyénisége, kire a többiek hallgatnának; Tornyai úr tett ugyan több hiábavaló kísérletet, hogy érdekes úti tapasztalásaival mulattassa a társaságot, de mindannyiszor siralmas hajótörést szenvedett. – Tornyainé is próbált kedves barátnéinak a legújabb párisi divatról eredeti tudósítással szolgálni; de nehány elfojtott s inkább Bécsre, mint Párisra vonatkozó czélzáson kívül nem mutathatott föl egyéb eredményt. A társalgás általában halk hangon s apróbb csoportok közt történik, s nincs mód, mely kizökkentse szigorú temetési hangulatából. Tornyainé mindent megtesz élénkítésére, és nem képes felfogni: miért lábatlankodik folytonosan körülötte egy furfangos tekintetű sovány öreg úr, s miért ajánlja fel már századszor lovagi szolgálatait, bármi vészben, bárki ellen?

A furfangos arczú sovány öreg úr lovagias nyilatkozatait fájdalmas, hosszú sikoltás szakítja félbe. A társaság baljóslatú tekintettel néz össze, kölcsönösen tudatva, hogy ily helyen egy fájdalmas sikoltásban nincs semmi váratlan. Gyömbéri úr udvariasan mentegetőzni akar, midőn nagy meglepetésére a fájdalmas sikoltást oly hangok követik, melyek a csalódásig hasonlítnak az ugatáshoz.

A háziasszony lehajlik és csitítólag símogatja a kis öleb hosszú fehér sörényét. A sivalkodó kis vadállat elcsendesűl s két lábra állva megcsókolja úrnője kezét; azután ismét visszaereszkedik természetes négylábú állapotába s apró fehér fogait megmutatja a furfangos tekintetű sovány öreg úrnak, ki lovagias buzgalmában kegyetlenűl rátaposott lompos uszályára.

Tornyainé nevetve fordúl a társasághoz. «Szegény kis kutyám, már az első nap megtámadják legérzékenyebb oldalán. Ha ezt sejti, bizonynyal nem jő erővel utánam. Képzeljék, ez a kis oroszlánfejű állatka a bécsi pályaudvarban erőnek erejével hozzánk csatlakozott s mivel gazdáját hiába kerestük, kénytelen voltam magammal hozni. Sajnáltam volna szegénykét a kocsikerekek közt hagyni. Olyan szép, hosszú sörényű, okos szemű, bolondos állatka. Volt is miatta elég bajom férjemmel, még a kocsi-ablakon is ki akarta dobni; azóta még mindig zsörtölődik. Pedig ugy-e, kedves kis bohó?»

Senki sem tartja méltónak, e hiábavaló szavakról tudomást venni. Legfölebb összemosolyognak, s magukban gondolják, hogy szegény Tornyai más valami bécsi találkozás miatt is zsörtölődhetik. A költői hajlamúak képletesen magyarázzák a hallott szavakat – jóllehet nem tartozik az elfogadott költői képek közé, egy huszártisztet kis fehér hosszúsörényű öleb alakjában festeni; sőt vannak, kik merészebb kombináló tehetséggel a többször említett kis négylábú állatot a rejtélyes huszártiszt tulajdonának tartják – köztudomású dolog lévén, hogy az ármádia legtöbb tagja el van látva efféle házi állatokkal.

Tornyai úr nem volt tanúja a kis epizódnak, azért nem is czáfolhatja meg neje állításait. A szomszéd szobában ül, mély beszélgetésbe merűlve Csuka úrral, a város legfogasabb prókátorával. Figyelmesen hallgat rá, mint udvarias házigazdához illik, de el nem képzelheti, miért kérte őt Csuka úr fontos arczczal pár szóra a mellékszobába, s miért beszél neki már egy óra óta különféle válópöreiről, melyeket mind a legfényesebb sikerrel fejezett be? Végre megsokalja Csuka úr replikáit és duplikáit, s épen midőn a harmadik fórumhoz akar fölebbezni, kisiet a szobából, azon kénytelen mentséggel, hogy vendégei után kell néznie. Csuka úr bosszús arczczal követi, s a terembe lép, hol mindenfelől feszűlt arczok, kérdő szemek fogadják. Mindenki észrevette, hogy Tornyai úr hosszú ideje van már titkos beszédben az ügyvéddel; bizonyosan a válóper megindításáról értekeznek. Csuka úr komoly fejrázással s megvető vállvonítással felel a kérdő szemeknek, s mindenki bámul az ügyvéd diskréczióján, sóhajt a világ romlottságán, s magánkívül van örömében a bekövetkezendő botrányok fölött.

A nevezetes lakomát követő reggelen nehéz útazó kocsi gördül be a Tornyai-ház udvarára. A házban még mindenki alszik, az ablakfüggönyök le vannak eresztve; az éltes asszonyság, ki a hintóból kiszáll, aggodalmasan kérdezősködik az ásító házmestertől a történt események felől. A házmester haragos, mert egész éjjel fönn volt, s csak most kezdett kissé szundikálni; de nem meri haragját kimutatni úrnőjének anyja előtt, azért házmestertől kitelhető illendőséggel felel, hogy semmi egyéb baj nem történt, mint hogy a tegnapi lakoma nagyon sokáig tartott, s az utolsó vendégnek éjfél után két órakor kellett kaput nyitni. «Lakoma volt tegnap?» «Szolgálatjára». «Hála istennek!» sóhajt az ijedt arczú öreg asszonyság, és fölviteti holmiját a házmesterrel, ki el nem tudja gondolni, mit hálálkodik az éltes hölgy egy lakoma miatt, melynek egyéb czélja sincs, mint a tisztességes embereket megfosztani az álom jótéteményétől?

A megriadt öreg asszonyság alig győzi várni, hogy gyermekei fölébredjenek. De fölkeltetni nem engedi őket, mert az olyan ember rossz kedvű, ki nem aluszsza ki magát; pedig rá nézve most igen fontos, mily hangulatban találja az ifjú párt. Engesztelni, javítani, bocsánatot szerezni jött; azért útazott egész éjjel, s jóformán holmival sem látta el magát, mert mihelyt megkapta a végzetes táviratot, azonnal fogatott és kocsira ült. Nem is csoda, ha egy anyát megrémít, útra riaszt az ilyen üzenet. A hegyes orrú nagynéninek hegyes a tolla is, írásmodora pedig rövid, de sokatmondó; és mikor arra is kell ügyelni, hogy a húsz szón túl ne terjeszkedjék, nem igen használhat enyhítő körülírásokat.

– Isten hozta kedves mama! Be jól tette, hogy meglátogatott! – kiált az ajtóból a fiatal asszony, s örvendve rohan anyja karjai közé. – Gábor, jer sietve, nézd, mily kedves vendég érkezett! –

Tornyai úr nyomban követi nejét, s oly örömmel üdvözli az éltes asszonyságot, milyennel kevés anyóst szoktak üdvözölni.

– No ez csakugyan szép! Ugy-e hosszú időre jött, kedves mama?

Az öreg hölgy kisírt szemeket, dúlt arczokat várt; az, a mit lát, egészen kiveszi sodrából. Alig tud felelni gyermekei ezernyi kérdésére, csevegésére, hízelkedésére; csak nagy hosszú időre hebeg valamit a fölötti öröméről, hogy már kibékültek.

– Kibékültünk! – kiáltanak mindketten bámulva.

– Igen, hála istennek! – felel mohó örömmel a jó asszonyság. – Hála istennek, mert a válóper megölt volna. –

– Válóper! – kiáltott még nagyobb meglepetéssel a viszálkodás gyanújával terhelt házaspár.

– Mindig is féltem én attól a Bécstől, – folytatja panaszos hálálkodását az öreg asszonyság; – de azért egy perczig sem hittem én bűnösnek az én Jankámat. Tudtam, hogy félreértés, rágalom volt az egész. Csakhogy te sem vetted komolyan, édes fiam! –

– Bécs! – kiált nevetve Tornyai úr. – Most értem már. Hát ezt is hallotta már mama? – De hogy tudott megijedni? Csak nem félt, hogy elválunk egy kis öleb miatt?

A mama mindegyre jobban és jobban álmélkodik, és egyre-másra oly kérdéseket tesz, oly feleleteket ad, hogy az ifjú pár is egyre mélyebben belekeveredik a zavart bámulat polypkarjaiba. Utoljára a csupa meglepetéstől és álmélkodástól mindhárman annyira összezavarodnak, hogy a mama ismét reszketni kezd és mystifikácziótól tart; gyermekei pedig komolyan összenéznek, s aggódó tekintettel tudatják félelmöket a mama egészségi állapotát illetőleg. Végre előkerűl az öreg asszonyság zsebéből egy összegyűrt és könnyek foltjait viselő távirat, s egyszerre világosság lesz a konfuziók éjszakájában.

Világosság – már tudniillik olyan, a milyen. Tornyaiék most már értik, miért emlegetett szegény anyjuk egyre-másra huszártisztet, Bécset, elválást; mindezen titokszerű szavak bennfoglaltatnak a telegrammban, s a nagynéni lapidáris stylusában a főmozzanatokat képezik; de hogy micsoda rémes titok lappanghat e rejtélyes izenet fátyla alatt, azt képtelenek megérteni; s a zűrzavar valószínüleg még nagyobb lenne, ha szerencsére be nem lépne épen e pillanatban a megoldhatatlan rejtett szó szerzője, saját hegyes és hamis mivoltában.

A merész szellemű agg hölgy kész első irodalmi kísérletének következményeivel szembeszállni. Igenis, ő küldte a távíratot, mert azt hitte, ily botrányban csak a nő anyjának lehet sikerrel közbelépni. Reményli, senkisem vonja kétségbe ehhez való jogát; mert unokaöcscse jó nevéért, boldogságáért, szerény meggyőződése szerint, ő is érdeklődhetik. Azt is bátor föltenni mindenkiről, hogy jó szándékát nem fogják gyanúsítani. Hogy honnan jöhetett ily gondolatra? Az egész város beszéli; vannak, a kik ismerik is a huszártisztet. Ő egy perczig sem hitte, a világért sem; de annyian emlegették előtte, hogy rokoni kötelességének tartotta a gyanúsított nő anyját tudósítani. Reményli… és a többi.

– De hiszen ez képtelenség! – kiált a fiatal Tornyainé, és bámulva néz férjére, férjéről a nagynéni hegyes orrára, mely kérlelhetetlen vádló gyanánt mered feléje mozdulatlanúl.

A férj egy pillanatra elgondolkozik. A képtelen vád keresztűl suhanó felleget hajt homlokára. A nagynéni hegyes szeme látja a felhőt s vihart jósol; de csalódik, mert Tornyai úr épen oly álmélkodó meggyőződéssel ismétli neje fölkiáltását. «Képtelenség!»

A nagynéni köhög, homlokát ránczolja, s örömét fejezi ki, hogy ily hamar földeríté a rágalom alaptalanságát. De az egész város beszéli. Ő nem hitte, mindenkinek mondta, hogy ez lehetetlen; de az emberek oly gonoszak, oly kárörvendők… és a többi.

– De ez így nem maradhat, – mondja a mama. – Föl kell világosítani az embereket, el kell némítani a rágalmat. –

– Természetesen, – válaszol a nagynéni, s szánakozó pillantást vet a szegény Tornyaira. Ugyan jól ránczba szedhette ez a vén asszony, gondolja magában. Hogy teszik magukat, mintha valóban semmi sem történt volna! Talán el is hamarkodtam a sürgönyözést. Akkor kellett volna csak, mikor már megkezdte a válópert. Szegény öcsém, most már újra behálózták!

– De az lehetetlen, hogy e képtelenséget az egész város higyje és beszélje.

– Az egész város, – mondja a nagynéni ünnepélyes hangsúlylyal. – Kívülem mindenki a legtisztább igazságnak tartja s esküszik rá. –

– Borzasztó! Hogy némítsuk ezt most el? – Tornyaiék még nagyon fiatalok, a mama pedig egész életét falun töltötte; elég naivak tehát azt hinni, hogy legjobb lesz a pletykával egyenesen szembeszállni, torkon ragadni, s úgy dobni szemébe hazugságát. Még ma látogatást tesznek ismerőseiknél, a mama is sorra járja régi barátjait, előhozzák a képtelen rágalmat, s megczáfolják diadalmasan. A néni erősen helyesli a tervet, s a maga részéről szintén ajánlkozik segédcsapatnak ez igazoló pletyka-irtó hadjáratban.

A vállalkozás fényesen sikerül. Mindenki hallott ugyan a képtelen rágalomról, de nem akarta elhinni. Hívatkozik többekre, kiknek tisztán mondta, hogy ez lehetetlen. Hogy is hitte volna? oh kérem, a legnagyobb méltatlankodással utasította el a rágalmazót. De hogy is tehették volna föl róla, hogy ily képtelen pletykát el tudjon hinni?

Tornyaiék tökéletesen meg vannak elégedve az eredménynyel. A rágalom kígyójának diadalmasan fejére taposták képtelen voltát, senkisem hiszi, nem is hitte, s a legnagyobb méltatlankodással kárhoztatja el az ismeretlen gonosztevőt, ki először koholta ki e nevetséges rágalmat. Tornyai odahaza elégedetten öleli keblére könnyező, mosolygó kis feleségét, a mama boldogan haza útazik, gyermekének jó híre helyre van állítva.

A városban pedig két kombináczió kereng. Az egyik szerint az öreg asszony hírét vevén leánya botlásának, ide sietett, s addig beszélt szívére, míg lemondott bűnös szerelméről, s kiadta huszárjának az útat; Tornyai pedig elég gyönge volt anyósa befolyásának engedni, s kibékült nejével. A másik sokkal regényesebb verzió szerint Tornyai párbajra hívta a huszártisztet, s bal vállán veszélyesen megsebesítette; anyósa pedig megigérte, hogy kifizeti minden adósságát, ha kibékül nejével. Mindkét verziónak nagy pártja van, s a nagynéni rejtélyes fejcsóválásai és baljóslatú köhögései nem döntik el, melyik igaz a kettő közűl.