A „BÁRÓ ÉS BANKÁR“ PALOTÁN.
Reading edition
(Egy színész elbeszélése után.)
Bájligeti Zalán, a duna-pentelei színház első hősszerelmese, a hatvanas évek elején, elvált a nevezett műintézettől, és ekképen nyert szabadság-idejét arra használta, hogy ismereteinek és tapasztalatainak öregbítése végett meglátogatta a fővárost. Ugyanekkor vonúlt be Palotára az öreg Keszege társasága, és a nagy kocsmában megnyitotta Thalia templomát.
Pesttől Palota akkor sem volt oly messze, hogy kényelmesen be ne lehetett volna rándulni egy pár órára. Keszege úr sem akarta elmulasztani, hogy be ne tekintsen a nemzeti színházba, melynek hatalmas konkurrencziát nyitott a palotai kocsmában. Nagylelkű vetélytárs létére nyugodtan s a legkisebb tüntetés nélkül végig nézte egy pár előadását, s csak úgy magában tanúlmányozta a fővárosi közönség ízlését és irányát, hogy a palotai színház művezetésében tudja magát mihez tartani.
Egy ily alkalommal találkozott Bájligeti Zalánnal. Régi ismerősök voltak, nagyon örültek a viszontlátásnak. Elmondták egymásnak nézeteiket az előadott darab és a játék felől, s ámbár a jóakarat és elnézés nem hiányzott nyilatkozataikból, szakértő pillantásuk több oly hiányt fedezett föl, melyet csupa kollegiális érzelemből nem hallgathattak el. Észrevételeik bámulatosan megegyeztek egymással, és Keszege úr abban a nyomban meghívta Bájligeti Zalánt vendégszereplési cyklusra a palotai színházhoz.
– Jőjjön ki öcsém uram, mondá Keszege úr; nem fogja megbánni. Nagyon szép publikumunk van, a fővárosból is gyakran jönnek vendégeink. Ez lesz a legegyenesebb út, hogy feltünjék a fővárosi közönség előtt, és jövője meg lesz alapítva.
Bájligeti Zalán örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy régi vágyát betöltse és feltünjék a fővárosi közönség előtt, mely Keszege úr biztatása szerint, kirándulásai alkalmával tömegesen és nagy megelégedéssel szokta végig nézni a palotai előadásokat. A föltételekben azonnal megegyeztek és másnapra, első előadásúl a «Báró és bankár»-t tűzték ki.
Bájligeti Zalán koczkáztatott ugyan nehány kérdést a társaság többi tagjai s különösen a másnapi darabban föllépendő művész és művésznő iránt, hanem Keszege úr csak azon sokat mondó, de kissé határozatlan fölvilágosítást adta, hogy társasága a vidék legjobb erőit foglalja magában. Meg kellett tehát elégednie ez önérzetes felelettel, és másnap szép reményekkel, nagyra törő vágyakkal megjelent a palotai színház foyerjében.
A színházi foyert palotai provinczialismussal a nagy kocsma tornáczának nevezték. Ennek a végén állt boldog nyugalommal az igazgató úr, erősen pöfékelve hatalmas gipsz pipájából s elmélyedve a távoli láthatár vizsgálatába. Bájligeti Zalán jelentkezett az igazgató előtt, s mohó türelmetlenséggel azonnal színpad, rendező, szereplő személyek, próba után kezdett tudakozódni.
Keszege úr kiverte a tornácz párkányára gipsz pipáját és művészi nyugalommal felelt a tapasztalatlan kezdő naiv kérdéseire.
– Öcsém uram adja Mirmont bárót. Tudja ezt a szerepet?
– Játszottam, – felelt Bájligeti Zalán kitérőleg.
– Annál jobb, mondá az igazgató úr. Én adom a bankárt, Adélt pedig a társaság primadonnája.
– Hogy hívják? kérdé Bájligeti Zalán türelmetlenűl.
– A név nem sokat tesz, első a művészet, felelt Keszege úr. Majd meglátja, hogy első rangú művésznő, ha nevét nem is kürtölik az újságok. Épen most várom a vonattal.
– Hol van?
– Dunakeszibe ment tegnap bálozni, de ma visszajön, érte küldtem a sugót. Hallotta hírét Ugocsai Taksonynak? Darabokat is írt, melyeket az ármány visszaútasított. Nevezetes ember, kalendáriumot is adott ki. Ő a társaság sugója, mondá Keszege úr ünnepélyesen.
– De hát a próba? sürgeté Bájligeti Zalán aggodalmasan.
– Minek a próba? Olyan sugó mellett, mint Ugocsai Taksony, nem szükséges semmi próba, mondá Keszege úr nagy büszkeséggel.
Bájligeti Zalán, daczára a kitünő sugóra szóló édes biztatásnak, mégis némi szívszorulással gondolt a nevezetes estére, melyen először lesz alkalma fellépni a fővárosi közönség előtt: fogta tehát szerepét, kiballagott vele a mezőre, a vasúti állomás irányában, s a fűbe heveredve, kemény igyekezettel szavalt és tanúlt, hogy a falombok közt csicsergő madarak ijedten elnémúltak és a vakandturás álmos lakója bámulva nyitotta ki szemét a soha nem hallott hangok harsogására.
Szerencsésen és nagy dicsőséggel végére ért szerepének, és épen fájdalmas hörgéssel készűlt a vakandturás fölött elterűlve meghalni, midőn megtört «Isten veled»-jére éles fütty visított végig a levegőn válaszúl. Bájligeti Zalán riadtan ugrott föl a fűből ez ominózus hang hallatára; de körűlnézve, édes megnyugvással tapasztalá, hogy a veszedelmes hang nem a közönség köréből, hanem az épen megérkező vasúti mozdonytól származik.
– Gyerünk öcsém uram, mondá Keszege úr, ki ezalatt szintén előkerűlt a faluból. Gyerünk a pályaudvarba és fogadjuk illendően a primadonnát.
A vonat szikrázva, tüszkölve, lihegve czammogott be az udvarra. Egymás után nyíltak ki a kocsi-ajtók és ugrottak le az útasok. Csak egy negyedik osztályú kocsi maradt bajlóslatúan zárva, mintha maga is félne szörnyű titkát az emberek közé, a napvilágra bocsátani. Végre ez is megnyílt, és lassan, vészterhesen kilépett belőle egy dúlt arczú férfiú, reszkető ajakkal és villogó szemmel.
– Hol a primadonna? kiáltott rá messziről Keszege úr.
– Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, felelt sötéten a dúlt arczú férfiú.
– Egy svalizsér káplárral! mondá Keszege úr elképedve. Hát a mai előadás?
– Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, mondá a dult arczú férfiú még sötétebben. Egyebet nem szólt. Kábult agyában nem volt hely más fogalom számára az iváson és a svalizsér kápláron kívül. Minden további felvilágosítás nélkül megfordúlt és sötét merengések közt a falu felé indúlt.
Keszege úr az első meglepetés elpárolgása után nagy művészi nyugalommal fogadta a gyászhírt. Megigazította orrán pápaszemét, mely a svalizsér inváziónak első hatása alatt egész orra hegyéig lecsúszott vala; megtömte gipsz pipáját, karon fogta Bájligeti Zalánt, és szintén a falu felé irányozta lépteit, a dult arczú férfiú nyomában.
Útközben, rejtelmes suttogással, beavatta Bájligeti Zalánt a palotai kulisszák titkaiba.
– Ez a szerencsétlen Ugocsay Taksony – mondá rejtélyesen és hüvelykujja bütykével az előttük haladó dúlt arczú férfiúra mutatott – ez a szerencsétlen Ugocsay Taksony imádója a primadonnának. Hozzá féltékeny, borzasztó féltékeny, valódi Othello. El is játszta egyszer Othellot és annyira elragadta szerepe, hogy a nagy zsebkendő jelenetben pofon vágta a primadonnát, mert észre vette, hogy nagyon néz a publikum felé. Nem csodálom, ha ez a hitszegés annyira leverte. De minek is kellett annak a primadonnának Dunakeszibe menni a bálba? Ha tudtam volna, hogy svalizsérok fekszenek ott, bizony el nem engedtem volna. Szegény Ugocsay Taksony! Mit érünk most egy megtört szívü sugóval?
– Sugóval? kérdé Bájligeti Zalán. Hát játszani fogunk?
– Minden esetre, felelt az igazgató. Már elvittek két zártszéket, nagy bevételünk lesz, el nem engedhetjük.
– De mit adunk?
– Hát a «Báró és bankárt».
– Van még a társaságban más alkalmas egyén Adél szerepére? Kérdé Bájligeti Zalán naivul.
– A társaságban nincs rá más alkalmas egyén, mert az egész társaság belőlem, a primadonnából és Ugocsay Taksonyból áll, felelt Keszege úr művészi nyugalommal.
– Hát akkor ki adja Adél szerepét? kérdé Bájligeti Zalán hüledezve.
– Öcsém uram, felelt Keszege úr higgadtan.
– Lehetetlen! kiáltott az elszörnyedt hősszerelmes.
– Művész előtt nincs lehetetlenség, mondá Keszege úr fenséggel. A kocsmáros leánya olyan fél kisasszony, vasárnap úri ruhában szokott járni. Ettől kérjük a kosztümöt, a többi aztán magától jön.
– De kérem… akart remonstrálni a szerencsétlen Bájligeti Zalán.
– Semmi kérem, felelt az igazgató szigorúan. Két zártszéket már elvittek, a jegyzőné és sógornéja számára. Ezek a mi legfőbb mæcenásaink. Mit mondanának, ha ma nem lenne előadás? Tönkre akar tenni, öcsém uram? Mondja, hogy akar.
Mivel pedig Bájligeti Zalán semmi efféle kegyetlen indulatot nem táplált Keszege úr ellen, nem volt egyéb tennivalója, mint elvállalni a neki osztott szerepet. Ez alatt beérkeztek a faluba. Keszege úr azonnal körűlfogta a kocsmáros kisasszonyt és megszerezte Adél kosztümjét, melyet a kocsmában azonnal föl is próbált Bájligeti Zalánra. A ruha kissé rövid volt ugyan és Keszege úr s a kocsmáros kisasszony egyesűlt erőlködéseinek sem sikerűlt összefűzni, hanem ezen könnyen segítettek egy nagy kendővel; Keszege úr pedig kitette a színlapra, hogy Adél személyesítője a marseillei tengerésznők legújabb divata szerint lesz öltözve.
A színlap összeállítása különben némi fejtörésbe kerűlt. Végre Keszege úr számtalan pápaszemtörlés és tintaelcseppentés után összeállítá a hazai színlapirás valódi remekét.
«A nagyhírü művészpár Bájligeti Zalán és neje Zelma első vendégföllépte.»
– De hogy fogok én saját magammal beszélni? – kérdé Bájligeti Zalán kétségbeesetten.
– Azokat a jeleneteket kihagyjuk, felelt Keszege úr, vagy pedig, a mit Arthurnak kell mondani, elmondom én, a bankár. Ne féljen öcsémuram, bátorság! A művész előtt semmi sem lehetetlen.
A színlapokat Keszege úr személyesen hordta ki, s egy óra múlva diadaltól ragyogó arczczal jelenté a kamarában tanuló és ruháit próbáló Zelmának, hogy nagyon szép közönségre számíthatnak, pesti vendégek is lesznek.
De ekkor új felleg tornyosúlt a művészet egén s elborítással fenyegette a mai előadás fényes csillagát. Ugocsai Taksony, a szerelmében csalódott sugó, határozottan kijelenté, hogy az istennek se fog sugni. Egyszersmind a kocsma asztalához csapta sugókönyvét, s az őrjöngő féltékenység rémeitől üldöztetve, kirohant a mezőre. Ott is maradt egész éjjel, a zúgó szélbe kiáltva bánatát és átkait a hűtlen primadonna ellen, s merész kihívásokat intézve a csábitó svalizsér káplárhoz, ki Dunakesziben ivott és mulatott a hitszegő Desdemonával.
Keszege urat a sugó rémes állapota sem vette ki művészi nyugalmából. Miután kétszer utána ment a mezőre, s mindannyiszor meghiúsult reményekkel tért vissza: lemondott minden további kísérletről, hogy a svalizsér stratagema áldozatát kötelességének öntudatára ébreszsze. Visszament a kamarába, hol Zelma épen a női toilette titkai fölött törte fejét, s bejelenté a szomorú hírt, hogy nincs sugó.
– Hála istennek! kiáltott Zelma, s kezdte gyorsan levetni rokolyáját.
– Csak maradjon a kosztümben öcsém uram, mondá Keszege úr. Két zártszéket elvittek, játszani fogunk, ha ég és pokol összeesküszik ellenünk.
– De a sugó… veté ellen a szerencsétlen vendégművészpár.
– Itt van az öreg Hamvas. Régi czimborám, minden előadásra kilátogat Pestről, hol tagja a szegények házának. Rendesen a bilét-kontrolt szoktam rábízni, de ma elvállalja a sugást is, mondá az igazgató.
– Tehát nincs mentség, játszanom kell? sóhajtott Bájligeti Zalán és neje Zelma.
– Menthetetlenűl, felelt Keszege úr.
Zelma megtapogatta ábrázatját s ijedten vette észre a négy napos szakál erős tüskéit. Borotválkozni akart előbb, de Keszege úr nem engedte, mert a közönség már gyülekezni kezd s a színpadot is föl kell állítani. És midőn Zelma vígasztalan arczkifejezéssel húzta végig kezét tüskés szakálán, megnyugtatá azon anthropologiai fölfedezéssel, hogy a marseillei nőknek bizonyosan ilyen arczbőrük van…
– Bátorság, öcsém uram, nagyon jól fog menni.
Az első jelenetet kihagyjuk, csak a másodikkal kezdjük, mikor a bankár belép. A többi aztán magától jön, mondá Keszege úr vígasztalólag.
– De a harmadik felvonást még el sem olvastam, szabadkozék Zelma.
– Odáig el sem jutunk, mondá az igazgató. Mihelyt a jegyzőné ásítni kezd, azonnal megcsináljuk a katasztrófát, én megölöm öcsém uramat, azután magamat; és a függönyt leeresztjük. Ennek hatása lesz, nagy hatása.
Keszege úr nem hallgatott többé semmi ellenvetésre, karon ragadta a vonakodó Zelmát és a nagy ivószobába vitte, hol épen a színpadot állították föl.
A színpad, mint a lángész minden találmánya, igen egyszerű volt, de annál czélszerűbb. A szoba felső végén egymás mellé állítottak három kerek kocsmai asztalt, ez volt a színpad. Előtte a falba kétfelől szöget vertek, ezt zsineggel összekötötték, a zsinegről lepedő lógott le s eltakarta a három asztalt a szoba többi részétől, ez volt a függöny. A gömbölyű asztalok természetesen úgy érintkeztek egymással, hogy közöttük hézag maradt, egy ilyen hézagban széket tettek a földre, rá ültették az öreg Hamvast a könyvvel, ez volt a sugólyuk és a sugó. Keszege úr fölmászott az asztalra, leeresztette a függönyt, lelkére kötötte az öreg Hamvasnak, hogy jól vigyázzon és el ne aludjék, meggyujtatott négy faggyúgyertyát, kettőt a nézőtéren, egyet a színpadon, egyet a sugólyuk mellett, és jelt adott, hogy nyissák ki az ajtót s kezdjék meg az ouverturet.
Az ablak alatt megszólalt egy kintorna dallamos hangja s a helyzethez illő búskomor nótát játszott. Az ajtó megnyílt s a közönség tódulni kezdett a színházba. Keszege úr félrevonta a lepedőt, s megigazítva orrán pápaszemét, figyelmesen és nagy érdeklődéssel kitekintett.
– Szép közönség lesz, mondá aztán Bájligeti Zelmához fordúlva, ki rövid rokolyában és nagy kendővel az egyik asztal végén állt a falhoz lapulva.
A vendégművész előre lépett, óvatosan, nehogy a sugólyukba essék az öreg Hamvas nyaka közé. Előre lépett s kíváncsi érdeklődéssel tudakozódott, hol vannak a fővárosi vendégek?
– Ott ni, mondá Keszege úr, kinyújtva kezét a félrevont lepedő mellett.
Bájligeti Zelma szívdobogva követte a kinyújtott kéz irányát. Egészen hátul, a szoba legtúlsó végén, hosszú falóczán állt egymás mellett hét vagy nyolcz gyanús egyéniség. Egyik almát evett és héját a földre dobta, nehányan szivaroztak, nehányan vakaróztak és ásitottak. Valamennyien azon előkelő hanyagsággal viselték magukat, melyet a nagyvárosiak szoktak magukra venni a vidéki közönséggel szemben.
– Ezek a fővárosi vendégek? mondá Zelma a csalódás keserűségével. Hisz ezek csirkefogók.
Keszege úrnak nem volt ideje megtorolni közönségének e sértő qualificatióját, mert a kintorna-nyitány elhallgatott, a közönség türelmetlen lábdobogással jelenté, hogy már részesülni akar a műélvezetben. A jegyzőné is megérkezett és sógornéjával az első rangú két zárszékre telepedett.
Keszege úr ismét a falhoz állította a remegő vendégművészt, lemordúlt az öreg Hamvashoz, hogy vigyázzon; aztán elővette pálczáját s egy üres poharat háromszor megkongatott vele. A harmadik csengetés után belebökte pálczáját a lepedőbe s földobta a zsinegre. A függöny fölemelkedett.
A közönség, meglátván a falhoz lapuló Adélt, tengerésznői kosztümjében és marseillei arczbőrével, óriási kaczagásban és tapsviharban tört ki, s a vendégművészt, mielőtt szerepéhez fogott volna, hétszer kitapsolta. Zelma zavartan és szégyenlősen hajtogatta magát, egyik kezével rokolyáját fogva, mert rémülten vette észre, hogy a kapocs lepattant róla.
– Van hatás öcsém uram, dörmögött Keszege úr, megigazítva orrán pápaszemét, a mint Zelma kezét fogva közösen hajtogatták magukat a tomboló közönség előtt. – Jőjjön előbbre, hadd lássák jobban!
– Nem mehetek, leesik a rokolyám, felelt Zelma a kétségbeesés lázas suttogásával és erősen a falhoz lapúlt.
– Sugj, mordúlt le Keszege úr a sugóbarlangba.
Hamvas bácsi tehát magasan föltartotta könyvét és ünnepélyes lassúsággal súgni kezdett, s a nagyszerű előadás kezdetét vette.
Egy darabig csak ment valahogy, Keszege úr nem sokat törődött, minő nyelvtani alakban adja vissza az alulról felhangzó szavakat; azt sem bánta, ha az öreg Hamvas közben-közben tubákolt s nagy ünnepélyességgel kifujta orrát. A bankár ezalatt oda fönn művészi pauzákat tartott, beárnyalta szemét kezével, végig nézett a közönségen s barátságosan integetett egyik-másik ismerősének.
Adél megható alakítás volt. Nem sokat hallott ugyan az öreg Hamvas földalatti dörmögéséből, de a falhoz lapuló helyzete s aggodalmasan rokolyáját fogó taglejtése, egyesülve ijedt hebegésével, oly művészi egészet nyújtott, hogy a tapsvihar újra meg újra kitört, s még a fővárosi vendégek, ott a lócza tetején is hangos rikoltásokkal jelenték megelégedésüket a műélvezet fölött.
A faggyúgyertyák ezalatt tragikus hangulatban lobogtak és valódi görög kalapot formáltak koppantatlan hamvaikkal.
Közeledett az első felvonás leghatásosabb jelenete. Keszege úr dúlt arczczal, de egyszersmind örvendező lihegéssel rohan a színpadra azaz a szélső asztalról a középső asztalra, és felkiált:
– Ő az! érzem, hogy ő! Mikép is lehete… (mi az? mordult le a sugóhoz) kérkednem (mi az? nem hallom –) lehete kétkednem? Örülj Adél! De mi bajod van? Olyan (mi az? nem hallom.)
– Ha nem látok, süsd meg! dörmög Hamvas bácsi a sugólyukban. – Koppantsd meg a gyertyát.
Keszege úr koppantót keres, de nem talál; utoljára azzal segít a dolgon, hogy megnyálazza két ujját s úgy veszi el a gyertya hamvát. A fővárosi vendégek tapsolnak s «ujrát» kiáltanak. Keszege úr felbátorítva az első siker által, megkoppantja a másik gyertyát is.
E művészi pauza alatt Zelma aggodalmasan iparkodik bekapcsolni rokolyáját, de csak azt nyeri vele, hogy még jobban megbomlik az egész kosztüm. A szerencsétlen vendégművész hideg verejtéket izzad s halálos gyötrelmek közt lesi a jegyzőné ásitását.
– Na most látsz már, súgj tovább, mordul le Keszege úr a sugólyukba. (Hamvas bácsi súg. Olyan halvány vagy és remegsz.) Olyan hablány vagy és mekegsz. (Mi az? Hangosabban!) És mekegsz! (Nyisd ki már a szádat.)
– Tintafolt van a könyvben, süsd meg, dörmög bosszúsan az öreg Hamvas, hasztalan nézve jobbról-balról a hyerogliph-szerű betűket.
– Fordítsd a végire, csak a végire, morog a bankár és új művészi pauzát tart.
Hamvas bácsi jó vastagon ujja közé fogja a lapokat, és a könyv legvégére fordít.
– Na súgj már, mordul rá a bankár… oh vaj… (Mi az? micsoda vaj?) (Hamvas bácsi súg: vajha gyermekem maradtál volna.) Oh gyermekem vajt haraptál volna! (Mi az? nem hallom.)
– Ásított a jegyzőné, sugja mohón Adél a tépelődő Granville bankár fülébe. Keszege úr ez örömhírre felsikolt és a kétségbeesett őrjöngés legmagasabb fokára jutva, mardosó szemrehányásokat tesz hűtlen nejének.
– Meghalunk mindketten, üvölt Keszege úr, és kirántva zsebéből drót pipaszurkálóját, meggyilkolja nejét, azután pedig saját szívébe mártja tőrét. Halálos vergődése közt észreveszi, hogy nincs szék a színpadon, lenyúl tehát a nézőtérre, fölemel egy üres széket, s reá ülve fájdalmas sóhajtással lehunyja szemét és meghal.
Zelma végjelenését hatásosabbá akarja tenni s nagyobb művészettel hal meg, csakhogy leroskadásában eltéveszti a középső asztalt és keményen főbe rugja az öreg Hamvast, ki a darab végét látva, épen ki akar emelkedni barlangjából. A tompa nyögés és az elfojtott káromkodás, mely a sugólyukból felhangzik, misztikus színt ad a tragédia befejezésének és viharos tapsokra ragadja a közönséget.
Keszege úr fellelkesülve az előadás sikere által, fölemelkedik székéről, az asztal szélére lép, meghajtja magát s a következő jelentéssel fejezi be a mai estét:
– Nagyérdemű-közönség! Köszönjük a szíves látogatást és további becses pártfogásába ajánljuk magunkat. Jövő vasárnap adatni fog egy híres franczia vígjáték, czíme: «A dijoni őrültek háza Párisban», dráma négy felvonásban!