AZ ÚJ LAKÓ TITKA.

A kapuról eltünt a czédula, mely ember-emlékezetet haladó idők óta hirdeté, hogy «ezen házban két szobából álló lakás konyhával és pinczével kiadandó». Évek előtt, mikor e czédula még nem képezte a ház homlokzatának lényeges alkatrészét, újdonsága által egyszer-másszor magára vonta az átmenők figyelmét, többen megállottak, elolvasták, s nehányan be is mentek megnézni a kínálkozó lakást. De valamennyien fejcsóválva jöttek ki, és a rejtélyes czédula helyén maradt, míg az esztendők folytán végre egészen elmosta betüit az esővíz, s a ráülepedett por komor egyiptomias színezettel ruházta fel. Nem volt az a halandó szem, mely képes lett volna betűit elolvasni, de erre nem is volt szükség. A ki megszámlálhatatlan évek óta keresztűl ment az útczán s elhaladt e ház előtt (pedig középszámítással tíz év alatt a város minden lakója végig ment rajta legalább egyszer), tehát a ki megfordult e tájékon, az mind könyv nélkül tudta az ódon czédula szövegét, s annyira hozzá szokott, hogy bizonyára rendkívül meg lett volna lepetve, ha egyszer csak nélküle látja a rozzant kormos ház homlokzatát, melynek egyedüli díszét képezte. Ebben a meglepetésben részesült mindenki, a ki egy esős novemberi reggelen megfordult a szerecsen-útczában, és a keblét egyszerre elfogó kínos szorongás okát kutatva, észrevevé, hogy valamije hiányzik, s e valami nem egyéb, mint a 13-ik szám kapuján díszlett czédula svéd runái.

De valamennyinél jobban meg volt lepetve Laska Fábián úr, midőn kilépve a 13-ik szám kapuján, gyanútlan nyugalommal égre emelé szemét, hogy a lucskos felhők állását komolyan megvizsgálja. Szeme azonban nem jutott a felhőkig, útközben megállapodott s hosszú ideig mozdulatlan bámulattal meredt egy négyszögletű foltra, melynek körvonalai az eltünt czédula jól ismert alakjára emlékeztették. Laska úr lelkét nemcsak a meglepetés, bámulat és hitetlenség érzelmei hozták hullámzásba. Aggodalom és rettegés szállta meg keblét; a kiadott lakás épen az ő szomszédjában volt, s ismerve annak sivár zordonságát, hihetetlennek tartá, hogy tisztességes ember képes legyen bele költözni. Mily szomszédot kaphatott? Laska Fábián úr békeszerető, nyugalmas polgár volt, egész életében nagy óvatossággal ügyelt arra, nehogy érintkezésbe jőjjön a törvény őreivel és a törvény megszegőivel és mostani lakását is épen azért tartá meg kiváló előszeretettel, mert az egész második emeleten még csak ez egy üres lakás állt kívüle, melyről emberileg lehetetlennek látszott, hogy valaha lakót kapjon.

Laska úr visszarohant a házba és a házmester szobájába nyitott.

– Kicsoda vette ki mellettem az üres lakást? kérdé Laska úr dobogó szívvel és izgatottságtól reszkető hangon.

– Nagy János úr, mondá a házmester.

Laska úrnak úgy rémlett, mintha már hallotta volna e nevet, de nem emlékezett tisztán, hol és mily körűlmények közt. Az is meglehet, hogy az újságban olvasta, összeköttetésben valami útonállással vagy rablógyilkossággal; az is meglehet, hogy a hívatalos újságban olvasta, a vaskorona-rend lovagjai közt. A név mindenesetre nem látszott ismeretlennek, s ez csak növelte aggodalmát.

Szeretett volna tovább kérdezősködni a házmestertől, de ezen hivatalos személyiséggel némi kapunyitási és borravalói differencziák miatt feszűlt lábon állván, jobbnak tartá, ismét visszatérni emeletére és személyesen rekognoszczirozni az ellenség haderejét.

A falépcső baljóslatúan csikorgott léptei alatt, a mint lélekzetvétel nélkül, gyorsan, de óvatosan felosont lakásába. A tornáczra érve, megállt egy pillanatra a rejtélyes lakás előtt s hallgatózott ajtaján. Rémes csend és némaság uralkodott az ajtón belül, mely épen nem volt arra való, hogy Laska úr gonosz sejtelmeit eloszlassa. Erősen föltevé tehát magában, hogy azonnal megkezdi vizsgálódásait s addig nem nyugszik, míg meg nem tudja egész bizonyossággal, minő ember az a gyanús Nagy János, és lehet-e veszély nélkül egyedűl lakni mellette egy ócska ház második emeletén?

Hosszú ideje múlt, hogy Laska úr ennyire kijött rendes kerékvágásából. Nyugalom volt jelszava, nyugalom az egyedűli boldogsága. Azért nem házasodott meg, mert sejté, hogy nincs az a nő a világon, ki mellett nyugodtan lehetne élni. Ha tehát a házas élet gyönyöreiért sem szándékozott oda adni negyven éves agglegénysége nyugalmát; nem lehet csodálni, hogy egy betolakodó rejtélyes idegen kedvéért sem akarta feláldozni. Sötét gyűlölettel tölt el keble ez ismeretlen ellenség iránt, s szobájába érve újra föltevé magában, hogy addig nem nyugszik, míg minden gazságának nyomára nem jött.

Azon hangok, melyeket a túlsó lakásból a vékony közfalon keresztűl hallott, épen nem voltak arra valók, hogy megnyugtassák és jobb véleményt gerjeszszenek benne Nagy János úr iránt. Csodálatos, rejtelmes, ijesztő hangok voltak azok. Majd mintha sivító kis gyermeket szorítanának a dunyha alá, majd mintha egy igen magas hangú macska farkán végeznének chirurgiai műtéteket. Egyszer úgy vélte Laska úr, mintha valami fojtogatott élőlény rekedt hörgését hallaná, máskor ismét, mintha egy torokgyíkban szenvedő papagály gyakorolná hangját a legmagasabb futamokban. Egy ízben megesküdött volna rá, hogy jajveszéklést hall, de még ideje sem volt kellően megdöbbenni, midőn vidám fütyölés hangzott a tornáczon, s nyomban rá csengetyűhang, miből Laska úr meglepő logikai következtetési erővel azon meggyőződésre jutott, hogy valami látogató csenget Nagy János úr ajtaján.

Laska úr gyorsabban, mint a czikázó villám, saját ajtajához futott, s félrevonva a tolvaj-ablak tábláját, óvatosan kitekintett a tornáczra. A másik ajtó előtt nyolcz éves fiú állt, még mindig éles hangon fütyölve egy illetlen tartalmú népdalt s közben-közben felágaskodva és megrántva a csengetyűhúzót. Laska úr rejtekéből éles vizsgálat alá vette a fütyülő ifjú urat, s úgy vélte észre venni, hogy merész vonásain valami cynismus ül, melyet az emberi fajnak ily zsenge sarjadékainál nem igen lehet látni. Öltözete hanyag volt, tartása kihívó, fütyölése hamis. Zsebei duzzadtak voltak s szürke köpönyege alatt valami terjedelmesebb tárgyat látszott rejtegetni.

– Ez a kölyök bizonyosan valami tolvajbanda tagja, gondolá magában Laska úr. Most hozza a lopott jószágot az órgazdához. Szépen vagyunk.

Nem folytathatta komor elmélkedését, mert a másik ajtó hirtelen kinyílt, s egy vörösképű zömök öreg úr baljóslatú alakját mutatta Laska úr megkövülő szemének. A vörösképű zömök öreg úr első üdvözletűl keményen pofon vágta az ajtaja előtt álló ifjú urat, s miután üstökét nehányszor megrázta, berántotta magához minden szó nélkül, ismét bezárta az ajtót és Laska úr csak az ajtón keresztűl hallá a dulakodás tompa moraját, melyet egy-egy hangosabb csattanás élénkebb zenei festéssel illusztrált. Mindez szó nélkül s oly meglepő gyakorlottsággal történt, mintha a vörösképű zömök öreg úr és a fütyülő ifjú úr jól kipróbált szerepeiket játszották volna el Laska úr külön mulatságára.

Laska Fábián úr leshelyén maradt, erősen el lévén határozva, hogy most már nyomára kell jönnie a titoknak. A dulakodás moraja lassanként elnémúlt, de a közfalon keresztűl ismét felhangzottak a kísérteties vastag és vékony hangok. – Laska úr képtelen volt magának megmagyarázni e vadregényes hangok eredetét, de annyit érzett, hogy valami vérfagyasztó van bennük, a minthogy az ő vére valósággal fagyni is kezdett és haja szálai az ég felé meredtek. Hogy emberi hangok, arról meg volt győződve; de hogy a gyötrelmek, s a testi és lelki kínok micsoda irtózatos nemei által idéztetnek elő, arra csekély tapasztalása a kínzó szerek alkalmazásának bakói tudományában, nem volt képes feleletet adni.

– Nem tudok mást képzelni, gondolá magában Laska úr, mialatt szemével folytonosan kifelé leskelődött, füle pedig borzongva fogta fel a nem szűnő kísérteties hangokat, – nem tudok mást képzelni, mint hogy ez a vén vörös órgazda, kis gyermekekből szervezett tolvajbandát, s azok zsákmányait tartja itt. De mit jelent e jajgatás? Talán ártatlan gyermekeket csal ide, s kínvallatás útján veszi ki belőlük az úri házak benső titkait? Vagy tán a kis zsebmetszőket bünteti, hogy nem jártak el ügyesen alávaló mesterségükben? szörnyűség!

Laska urat ép oly mértékben kínozta a kíváncsiság, mint a borzalom. E kettős indulat ellentétes lökései oda lapíták az ajtóhoz s nem engedék szemét elfordítni a tolvajablaktól. Határzata szilárdan állt: nyomára jönni a rémes titoknak s aztán kiköltözni a házból. A rendőrséghez nem akart fordulni, sem a titok fölfedezése előtt segélyért, sem a titok fölfedezése után boszúért, mert mondtuk már, hogy a törvény őreitől nem kevésbbé irtózott, mint megszegőitől. Azon téves rögeszmében szenvedett, hogy a kettő közt nincs semmi különbség, s mindkettő csak arra való, hogy a békés ember nyugalmát megzavarja.

A kísérteties hangok lassanként elenyésztek, s egy kimondhatatlanúl hamis és éles nyikkantás után egészen megszűntek. Az ajtó ismét kinyílt, s vihogva, ugrálva, fütyülve kiszökött rajta az előbbi nyolcz éves ifjú úr, egy másik hasonló korú, hasonló viseletű fiatal gonosztevő társaságában. A megnyilt ajtón keresztűl egy pillanatra felvillant a haragos öreg úr vörös képe is, mint felhők közűl az alkonyodó nap; de a felhők ismét összecsapódtak, az ajtó bezárult és a két ifjú úr merész tartással a lépcső felé indult. Most már egyik sem vitt köpönyege alatt valami terjedelmes tárgyat, egyiknek zsebei sem voltak duzzadtak, mi véglegesen megerősíté Laska urat azon meggyőződésében, hogy a fiatal tolvajok a vörösképű öreg órgazdánál hagyták zsákmányaikat. Laska úr hirtelen kinyitá ajtaját s hősi elhatározással a fütyülő ifjak elé lépett.

– Hová mentek? kérdé Laska úr fenyegető hangon.

A két fiatal gonosztevő megállt s oly higgadt elszántsággal nézett fel Laska úr szemébe, hogy akármely világfinak becsületére vált volna. Feleletük azonban egyszerű pantomimikából állt. Az egyik Laska úr felé ölté nyelvét, a másik pedig orrához illeszté hüvelykét, mialatt többi ujját kecsesen mozgatá a levegőben. Laska úr nem ismervén a tolvajnyelvet, nem érté meg e gyanús jeleket, s azért újra, még nagyobb szigorúsággal kérdé:

– Hová mentek?

– Kopasz, kopasz! kiáltott a két fiatal gonosztevő, s Laska úr jobb és baloldala mellett lesurrant a lépcsőn. Az első emeleti tornáczra érve, ismét visszakiálták a jelszót: Kopasz! kopasz! – s azzal rohantak le az udvarra, és Laska úr onnan is hallani vélte, mint a szélben elenyésző hangot: Kopasz! kopasz!

Lehet, hogy e szó valami tolvaj jelige volt, melylyel a fiatal gonosztevők egymást közös akczióra figyelmeztették; lehet, hogy illetlen czélzás akart lenni Laska úrnak tarkóig érő tisztes síma homlokára: elég az hozzá, hogy az ifjú tolvajok eltüntek, és Laska úr kénytelen volt egyenesen az öreg órgazda barlangjába hatolni, ha borzongó kíváncsiságát ki akarta elégíteni.

Hősi lélekkel és vértanúi elszánással lépett tehát a rémes ajtóhoz és meghúzta a csengetyűt. Az ajtó kinyílt s a vörösképű öreg úr fölemelt ököllel rohant ki rajta, egyenesen Laska úrnak tartva. De meglátva a nevezett férfiú alakját s elszánt arczát, hirtelen leereszté öklét, alázatosan mormogva:

– Azt gondoltam, a gyerekek jöttek vissza.

– Beszélni szeretnék uraságoddal, mondá Laska úr szigorúan.

– Tessék besétálni, mondá a vörösképű öreg úr.

Laska úr nem minden titkos félelem nélkül lépett be a rémes bűnbarlang ajtaján, bár arczán egyedűl szigorúság és hősi elszántság látszott. Kíváncsi pillantást vetett szét a konyhában, melyen keresztűl mentek, de itt semmi gyanúsat nem látott, mint a tűzhelyen két igen csorba lábast. Az első szobába érve, a vörösképű öreg úr leülteté Laska urat egy aszkóros székre s alázatosan várta nyilatkozatát.

– Két gyermeket láttam innen távozni, kezdé Laska úr a vallatást, miután kíváncsi tekintettel körűlnézve az órgazda barlangjában, csupa oly tárgyakat látott, melyeket a legkétségbeesettebb tolvaj sem tartana érdemesnek ellopni.

– Igen, tanítványaim – nagy zsiványok – mondá a vörösképű öreg úr.

– Az arczátlan, még nyiltan be meri vallani, gondolá magában Laska úr, s erősen megmarkolá zsebében a pisztoly agyát, melylyel óvatosságból ellátta magát.

– Én Laska Fábián magánzó vagyok, folytatá szigorúan Laska úr. Szomszédságában lakom.

– Örvendek, mondá a vörösképű öreg úr.

– A falak igen vékonyak e házban, minden hang áthallatszik rajtuk, mondá Laska úr metsző gúnynyal.

– Valóban? Tetszett hallani? Talán… mondá a vörösképű öreg úr; szemében a remény szikrája csillámlott fel, s megragadva Laska úr kezét, egymás után kezdte ujjai hajlékonyságát próbálni.

– Mittesz az úr! kiáltott Laska úr megrettenve.

– Jó ujjak, hajlékonyak, nagyon hajlékonyak, megpróbálhatjuk, mondá mohón a vörösképű öreg úr.

– Az én ujjaim hajlékonyak! mondá Laska úr nagy méltatlankodással.

– Nagyon hajlékonyak, használhatók, – mondá biztatólag a vörösképű öreg úr.

– Használhatók! kiáltott Laska úr még nagyobb méltatlankodással.

– Kitünően, mondá a vörösképű öreg úr.

– Talán engem is tanítványának fogadna, mint azt a két kis zsiványt, mondá Laska úr lesujtó iróniával.

– A legnagyobb örömmel, mondá a vörösképű öreg úr.

– Igazán? mondá Laska úr.

– Azonnal megpróbálhatjuk, mondá a vörösképű öreg úr; a másik szobába futott s csakhamar egy hegedűvel tért vissza, melyet az elszörnyedő Laska úr kezébe nyomott.

– Mi ez? mondá Laska úr.

– Hegedű, mondá a vörösképű öreg úr.

– Mit akar vele? mondá Laska úr.

– Uraságod mondá, hogy tanítványom kíván lenni, mint az a két kis zsivány, kiknek épen most adtam órát, mondá a vörösképű öreg úr.

– Igaz, mondá Laska úr nagy lélekjelenléttel, s elereszté zsebében a pisztoly agyát. Majd később megbeszéljük a dolgot.

Laska úr büszkesége nem engedvén, hogy elárulja csalódását, megtanult hegedűlni.