AZ ARANYHAJ.

Senkinek sem volt több oka a sors igazságtalansága ellen panaszkodni, mint Berkes Dániel úrnak. Ez a megfoghatatlan és kérdőre nem vonható titkos hatalmasság születésétől fogva üldözte, és olyan csínyeket követett el ellene, melyekre csakis efféle homályos jellemű, pogány származású lény vetemedhetik, a kit már a régi bölcsek is vaknak neveztek. Ez a vak végzet, mely hajdanában csupa szeszélyből sziklává és ökörré változtatta a tisztességes embereket, legújabban Berkes urat szemelte ki áldozatúl; s ámbár nem vitte rajta véghez a föntebbi természetrajzi műveleteket, de talált ki ellene oly boszantásokat, melyek sokkal jobban megfeleltek az előhaladott jelenkor jellegének, s talán még gonoszabbak voltak, mint a hajdani klasszikus zamatú csínyek. Már születése órájában azzal fogott ki rajta, hogy meg sem kérdezte szándékát; és így történt, hogy Berkes úr egy szegény csizmadia udvari lakásának hátulsó szobájában látta meg a napvilágot, s ezt is olyan pislogó minőségben, a milyen az udvart körűlálló magas tűzfalaktól csak kitelhetett; holott ha rajta állt volna, s ha megkérdik szándékát, legalább is egy dúsgazdag herczegi törzset választott volna családfául. Ez első megbántást azután egyre-másra követték az újabb csínyek, melyeknek kitalálásában valóban bámulatos leleményességet mutatott a fáradhatatlan szeszélyű végzet. Beoltotta szívébe a nagyratörő vágyakat, és nem adott hozzájok elegendő tehetséget; megtömte fejét tudománynyal, s aztán úgy összezavarta valamennyit, hogy egyiknek sem tudta jóravaló hasznát venni; fölruházta nemes büszkeséggel, de a világot nem görnyesztette alázatosan lábához, hogy meglegyen kettejök közt a helyes arány; és így történt, hogy Berkes úr mindenbe belefogott és mindennel fölsült, meg akarta hódítani a világot és nem tudta a jóllakásig vinni, meghasonlott a világgal, és megátkozta a végzetet.

Legalább ez az elégtétele megvolt; mint minden élhetetlen embernek, a kinek olyan jól esik, hogy van valaki, a kit vádolhat, szidhat, átkozhat, ha nem tud boldogulni. Széles háta van a végzetnek, eltűrheti az ütéseket, melyekkel a henyék, tehetetlenek, elégedetlenek, magok vígasztalására bőségesen ellátják. Berkes úr is a végzetet szidta, mikor egymásután kellett változtatnia a hivatalokat, mert mindenütt azt akarták, hogy alul kezdje, és senki sem tudta megérteni, hogy egy olyan embert, mint Berkes Dániel, azonnal a legmagasabb polczra kellene ültetni. Akkor is a végzetet vádolta, mikor a helyett, hogy egy milliomos bankár egyetlen örökösét vegye nőül, beleszeretett egy kilenczedik osztályú számtiszt hét leánya közűl a hetedikbe, a kiből igen derék, szorgalmas és hű feleség lett ugyan, de a számtiszti tradicziókat átvitte Berkes úr családjába is, szintén hét gyermek apjává tévén ez elkeseredett urat. Akkor is a végzetet átkozta, mikor sok hányatás és csalódás után végre megfeneklett egy rongyos kis falu jegyzői irodájában, és egy pár évi zúgolódás, álmadozás, elégedetlenség és hanyagság után ezt a hivatalát is elvesztette, s hét gyermekével együtt kenyér nélkül maradt.

– Elmegyek a fővárosba, mondá Berkes úr, miután szíve szerint lehordta ősi ellenségét, a vak végzetet. Ott a nagy világban bőséges alkalom nyílik tehetségeim érvényesítésére.

Nem nyílt azonban egyébre bőséges alkalma a nagy világban, mint hogy újra és egyre hevesebben átkozza a végzetet, mely itt sem szűnt meg üldözni. Kezdve attól, hogy csak a legutolsó külváros egyik legpiszkosabb útczájában volt képes szállást venni, egész addig, hogy álló két esztendei várakozás után sem tudott tehetségeinek más elismerést szerezni, mint csak olyant, mely szégyennel tölté el büszke szívét, s nem is lehetett egyéb, mint a gonosz végzet legármányosabb szeszélye.

Mert hogy két esztendeig egyre-másra folyamodott minden állásra, mely csak valamennyire előkelőnek volt nevezhető; hogy minden kikutatható befolyásos úrnál tisztelgő látogatásokat tett és nagylelkűleg fölajánlotta szolgálatát a köz- és magán-hívataloskodás minden elképzelhető ágában, mely nagy tehetségeinek csak némileg is megfelelő volt; hogy minden nap hosszú sétákat tett mindazon helyeken, hol az előkelő világ megfordult, s látásból valamennyi nagy emberét ismerte a fővárosnak; és hogy mind ennek daczára nem tudott egyébhez jutni, mint néhány udvarias és sok goromba elutasításhoz: ez még nem keserítette volna el annyira, mert, mint búskomor mosolylyal mondani szokta, ilyesmiben már régi ismerősök az átkos végzettel; de azt még ettől a sokszor megátkozott régi ismerősétől se várta volna, hogy Bobiczky Jónást is ellene uszítsa s általa mérje büszkeségére a leghalálosabb csapást.

Bobiczky Jónás úrnak nagy szállítóüzlete volt, s raktára épen abban az útczában állt, hol Berkes úr volt kénytelen a hozzá méltatlan egyszobás udvari lakással megelégedni. Mikor sétáiról hazatért, sokszor látta a köpczös szállítót, a mint nagy társzekereket rakatott meg s parancsokat osztogatott egy egész munkásseregnek. Sokszor tett keserű összehasonlítást saját sorsa és e köpczös, meredt szemű, buta arczkifejezésű úr jóléte közt; de azt sohasem merte volna lehetőnek képzelni, hogy e tudatlan ember egyszer csak megállítsa az útczán, vállára veregessen és felügyelői állással kínálja a rakodó munkások mellett.

Pedig megtette, vastag arany lánczát morzsolva ujjaival, és a legszemtelenebb pártfogói tekintettel; és nem sűlyedt el, sőt el sem sápadt a lesujtó pillantásra, melylyel Berkes úr a megalázó ajánlatot viszonozta.

– Szomszédjától tudom, mondá oly nyugodtan, mintha egy hozzá hasonló emberrel beszélne, – szomszédjától tudom, a borbélytól, hogy nincs semmi állása, s hogy írni és olvasni tud. Igaz-e? Tud jól írni és olvasni?

– Talán, felelt sötét gúnynyal Berkes úr.

– Akkor felfogadom. Tízenkét forint fizetés hetenként. Újévkor és nevemnapján öt forint ajándék. Munka nyolcz óra naponként. Többi óráért felűlfizetés.

Nem folytathatta azonban e csábító programmot, mert Berkes úr néma megvetéssel elfordult és szó nélkül ott hagyta Bobiczky urat társzekerei és nagy ládái közt. Előbb le akarta ütni vakmerőségeért; de meggondolva, hogy átkos végzete ezért még a rendőrséget is nyakára zúdíthatná, elégnek tartá a néma megvetést. Egy Bobiczkyval csak nem fog verekedni!

Hanem a borbélynak, ki hívatlan pártfogásával ily szégyent hozott rá, kereken kijelenté, hogy kikéri magának kelletlen jóakaratát, és máskor ne merjen vele ilyent tenni, mert megbánja. Egy házban laknak ugyan, a borbély az útczai, ő az udvari lakásban, de ha már a sors azt a csapást mérte rá, hogy egy borbélynak jobb lakása legyen, mint neki, azért semmi esetre sem fogja eltűrni, hogy egy borbély pártfogói szerepet játszék irányában.

– Nincs más baja? kérdé Cziróka úr, a hegyes orrú borbély, miután szakmaszerű gúnyos nyugalommal végig hallgatta Berkes úr heves szemrehányásait.

– Nincs, felelt komoran Berkes úr. Kimondtam akaratomat, s elvárom, hogy tiszteletben fogja tartani. Nincs szükségem pártfogására.

– Inkább köszönje meg, hogy kenyeret akartam szerezni az úrnak és éhező családjának, feleselt Cziróka úr. Bobiczky úr igen derék ember, és pontosan fizet, az állomás pedig tisztességes. Tizenkét forint hetenként nagy pénz, kivált mikor hét gyermek kér enni és csak egy tud szerezni. Ne féljen, nem az urat értem. Hanem ha olyan büszke, ugyan mondja meg, a büszkeségével fog ezen a kemény télen fűteni, a büszkeségét fogja szegény gyermekeinek föltálalni?

Berkes úr nem felelt a nyelves borbély tolakodó kérdésére, talán nem is hallotta. Ettől is néma megvetéssel fordúlt el, mint Bobiczky úrtól. Ily emberek számára nem lehet más válasza, a mi pedig a fűtésre és a tálalásra vonatkozó kérdést illeti, ehhez senkinek semmi köze. Még neki sincs. Nem is jut eszébe rá gondolni, sokkal inkább elfoglalják nagyratörő tervei, látogatásai a befolyásos nagy uraknál és mindennapi sétái az előkelő világban, hogysem ily apró gondokra ráérhetne. Azt látja, hogy gyermekei élnek és nőnek, és neki minden nap meg van a maga ebédje és vacsorája. Igaz, hogy többnyire igen sovány és nem a legválogatottabb ételekből áll, a mit nem is mulaszt el mogorván szemére hányni legnagyobb leányának, a ki a háziasszonyi tisztet viseli.

Mert Berkes úr felesége, mihelyt megszülte a hetedik leányt, s ezáltal eleget tett családi hagyományainak, sietett itt hagyni ezt a siralmas világot, hol már nem volt semmi föladata. A háziasszonyi gondok a legnagyobb leányra maradtak, a ki már szépen fölserdűlt hajadon volt, mikor apja a fővárosba kerűlt. Tudott is egyet-mást; sütni, főzni még odahaza megtanult boldogult anyjától, holmi kézimunkához is értett, és szeme nemcsak a legszebb égszín volt, hanem elég erős is arra, hogy egy rossz fagygyúgyertya mellett akár éjfélig se fáradjon el az öltésekben, tűzögetésekben s más efféle szemrontó munkában. Szüksége is volt rá, mert kis testvérei akármilyen vékony, szűk gyomrú, apró teremtések voltak, egyszer napjában mégis csak megéheztek, Berkes úr előkelő sétáiról pedig rendesen hatalmas étvágygyal tért haza, s nagyon rosszkedvű volt, hogy mindig a legolcsóbb ételekkel kell táplálkoznia.

– Klára, mondá Berkes úr kedvetlenűl, a mint az ebéd végén leánya gyöngéden vállára hajolt, s félénken kedves egészségére kívánta az ebédet, – Klára, attól félek, hogy az ebéd nem válik egészségemre. Minden nap főzelék, egyre-másra csak főzelék – hisz ez paraszt gyomornak való. Rosszul gazdálkodol, nem tudsz a pénzzel bánni.

– Majd jobban vigyázok, atyám, felelt a leány szelíden.

– Hiszen nem kívánok sokat, folytatá az önző ember, de legalább olyan gazdaasszony lehetnél, mint boldogult anyád volt. Az nem tömött agyon csupa kolompérral, meg paszulylyal. Olyan ember, mint én, néha napján pecsenyét is ehetnék.

– Majd jobban fogok gazdálkodni, atyám, felelt Klára félénken, és elfordult, nehogy apja észrevegye a könyet, mely lassan végigpergett arczán.

És a szép égszín szemek még tovább virasztottak a rossz faggyúgyertya mellett, és még többet fáradtak az öltésekben, tűzögetésekben, és a kis testvérek szűk gyomrocskái egyre szűkebbre szorultak, és az apró éhes teremtések egyre mohóbb szemekkel nézték apjokat, ha napi sétája után jó étvágygyal a párolgó tál elé ült.

– Mi már jól laktunk, szokta mondani Klára, ha Berkes úrnak nagy ritkán eszébe jutott megkérdezni, hogy nem éhesek-e?

– Majd megjön az idő, mondá a derék férfiú és megvetőleg eltaszítá maga elől a kiürült tálat; majd megjön az idő, mikor nem ilyen komisz ételekkel fogjuk gyomrunkat rontani. Ne féljetek gyermekek, a világ utoljára is belátja, mennyit érek, s hozzám méltó állásra fog emelni. Akkor majd más ebédetek lesz, mint ez a silány borsó.

És Berkes úr ilyenkor fényes színekkel festé gyermekei elé a szép jövőt. Milyen nagy házban fognak lakni, milyen szép szobáik lesznek, fényes bársony butorokkal és földig érő tűkrökkel; az asztal egész nap terítve lesz a legfínomabb holmikkal, sültekkel, tortákkal, édes borokkal. Az apró éhes teremtések köréje gyűltek, s nyitott szájjal hallgatták az elragadó festéseket, közben-közben fölszedegetve az asztalról, földről a morzsákat, melyek apjok ebédjéből oda hulltak; és Klára hallgatva, szomorúan kefélte az ajtónál apja kopott felső kabátját, mert ebéd után ismét sétálni megy, s több látogatást is fog tenni befolyásos nagy uraknál.

– Klára, mondá Berkes úr, a mint leánya rásegítette a felső kabátot, s kalapját kezébe adta; a múlt éjjel majd megfagytam. Nem tudsz jobban befűteni?

– Majd veszek ma egy mázsa fát, felelt a leány halkan.

– Mázsát, mázsát! mondá nagy lenézéssel Berkes úr. Látszik, hogy rossz gazdasszony vagy. Mért nem veszed ölszámra a fát? akkor sokkal kevesebbe kerűlne.

– Nincs annyi pénzünk, mondá Klára félénken.

– Mert rosszul gazdálkodol, felelt Berkes úr szigorúan.

– Majd igyekezni fogok, atyám.

– Jobb is lesz, ha több gondot fordítsz a háztartásra és nem sétálsz annyit az udvaron. Már többször vettem észre, mikor haza jöttem, hogy avval a haszontalan borbélylyal súgtál-búgtál. Mi dolgod van vele? Miről beszéltetek?

– Semmiről, felelt a leány nagyon elpirulva.

Berkes úr atyai szeme nem vette észre gyermeke arczán az éhség halványságát, de ezt az égő pírt meglátta.

– Reménylem, mondá komoran, nem fogsz szégyent hozni fejemre. Még csak az kellene, ennyi sorscsapás közt, hogy leányom –

– Atyám, ne szóljon így! kiáltott Klára, és égő arczát az önző ember vállára hajtá.

– Mi az? Mért ijedtél meg? mondá Berkes úr, magához vonva leánya arczát, hogy szemébe nézzen. Mért pirulsz, mért sírsz?

– Oh atyám! még kérdheti? Az a gyanú –

– Gyanú, gyanú! mondá bosszúsan Berkes úr. Én nem gyanúsítlak, de mint szerető, jó, gondos atyád köteles vagyok reád, jövődre gondot viselni. És azért nem tűröm, hogy avval a borbélylyal, avval a Czirókával szóba állj. Még rossz hírbe hozhat; arra pedig csak nem mer gondolni, hogy téged, egy Berkes-leányt nőül vegyen?

– Oh atyám! erről sohasem volt szó.

– Reménylem is, mondá a gondos apa, és elvárom, sőt parancsolom, hogy ezután még szóba se állj vele. Értetted?

És miután ily szeretően eleget tett apai kötelességének, Berkes úr sétálni ment rendes útczáiba, az előkelő világ helyére, s néhány látogatást tett befolyásos nagy uraknál. De senkit sem talált otthon, sőt az egyik palotában az egyenruhás portás gorombán rárivalt, hogy a cselédlépcsőn járjon, a mi Berkes urat újabb átkokra ragadta a végzet ellen. Rossz kedvét épen nem enyhítette Cziróka úr látása, ki megint az udvaron ténfergett, mikor Berkes úr estefelé fáradtan és átfázva haza ért.

– Fogadni mernék, hogy ez a szőrpusztító megint Klárával mert beszélni, gondolá magában nagy haraggal és elkeseredéssel. Reménylem, a leány nem hágta át tilalmamat, s nem állt szóba ez emberrel. De a dolog gyanús, nagyon gyanús. Majd résen leszek, és jaj neki, ha rajta kapom!

Ez apai szándékkal megállt az ajtó előtt s figyelmesen hallgatózni kezdett a kihangzó gyermekzsivajra.

– Oh Klára! kiáltott a legkisebb leány; milyen jó ez a meleg szoba. Azelőtt csak akkor fűtöttél be, mikor apa itthon volt, máskor majd megfagytunk. Milyen vígan ég most ez a tűz!

– Igen ám, mert azelőtt garasszámra vettük a fát, hogy apának meleg szobája legyen, szólt Mariska, Klára után a legnagyobb lány, a kinek már elég esze volt, hogy be legyen avatva a Berkes-család háztartási titkaiba.

– Miért? kérdék az apróbbak.

– Mert nem volt több pénzünk, felelt a bölcs Mariska.

– Hát most van? kérdé a kiváncsi Ilonka.

– Van bizony, felelt büszkén Mariska.

– Úgy hát mi is jól fogunk ma lakni? kérdé a naiv Margitka.

– Holnap estére olyan vacsorát kaptok, mint a király gyerekei, mondá Mariska.

– Mért holnap? kérdé kedvetlenűl az ínyencz Juliska.

– Mert holnap lesz karácsony estéje, mikor a kis Jézus született, és akkor minden jó gyermek mulat és jóllakik, mondá oktató hangon Mariska.

– Karácsony! karácsony! kiálták az apró teremtések, és körbe fogózva körűltánczolták az asztalt. Jó kis Jézus! jól fogunk lakni! jól fogunk lakni!

– Csendesen gyerekek! szólt közbe Klára, ki eddig hallgatva dolgozott a gyertya mellett.

– Aztán igazán olyan sok pénzed van Klára? kérdi a kíváncsi Ilonka.

– Húsz forint, mondá büszkén Mariska. Két darab újdonatúj tízes.

– Oh mutasd meg, mutasd meg! kiáltozák az apróságok, körűlfogva Klára székét. Sohasem láttunk tíz forintost, nagyon szép lehet.

Berkes úr az ajtó előtt állt és hallgatózott. Sötét volt, tűkör sem állt előtte, nem láthatta, mily izzó szégyen ég arczán; csak azt érezte, mintha valami nagyon forrón sütögetné. Minden szó az éhes, sovány, szegény gyermekek ajkáról mintha egy-egy erős kézszorítás volna, mely torkát fojtogatja. Miért? Tehet ő róla? Nem a végzet átkos műve ez is? Nem tesz ő meg mindent, a mi a gondos apától várható? Nem fárad, jár minden nap fényes hívatal után, hogy gyermekeinek mentől dicsőbb jövőt biztosítson? Tehet ő róla, hogy a végzet oly kérlelhetetlenűl üldözi? Mit fojtogatja torkát ez a láthatatlan kéz?

A gyermekek ujjongása oda benn tetőpontot ért. Klára megmutatta nekik a két darab újdonatúj tízest.

– Milyen szép!

– Milyen síma!

– Milyen képek!

– Mennyiszer lehet ezért jól lakni!

A kalapácsütések, melyek eddig apránként hulltak Berkes úr fejére, most egy nagy csapássá egyesűlnek, és olyant sújtanak rá, hogy csaknem elszédűl belé; a fojtogató, láthatatlan kéz olyant szorít torkán, hogy ijedten kap levegőért és szívdobogása eláll. Egy szörnyű gondolat rohan rá, s hiába kergeti, a mint ott áll az ajtó előtt, és hallgatja a gyermekek ujjongó fölkiáltásait, melyekkel a két darab tízest dicsőítik. Honnan szerezte Klára ezeket? Tőle nem kapta – sohasem adott neki pénzt, mióta a fővárosban laknak. Mástól kapta – kitől, mily áron? Mit áldozott föl érte, az önző, hideg, szívtelen, eszeveszett apáért? Ifjúságát, örömeit, éjeit, napjait – vagy még mást is?

– Csendesen gyermekek! hallatszott belűlről Klára szelíd, nyugodt hangja. Adjátok vissza a pénzt; még szétszakítjátok, aztán vége a holnapi jóllakásnak.

Meddig hajtotta önző ridegsége e szegény gyermek önfeláldozását? Az ő gyenge válla viselte egyedűl a súlyos élet terhét, vajjon nem tört meg alatta? Vajjon a munka, mely feltörte kezét, elhomályosította szemét, elég volt-e? Nem kellett mást is oda adnia érette, az önző, élhetetlen, álmadozó, dologtalan apáért?

Nem tudta, mennyi ideig állt az ajtó előtt. A gyermekek zsivaja elcsillapult, mind szépen letelepedtek a tűz mellé, és halkan suttogva, nevetgélve melengették kezeiket. Berkes úr jól látta a kulcslyukon keresztűl. Látta Klárát is, a mint félreteszi munkáját s megteríti az asztalt, számára, az élhetetlen vak ember számára. Belépjen-e, leüljön-e asztalához? Egye meg azt az ételt, melyet leánya az ő számára szerzett, ki tudja mily áron? Látta, mint mozog a szobában föl s alá kedves, könnyű alakja, és úgy vélte észrevenni, mintha mozdulataiban valami bágyadtság látszanék, mintha halvány arczából, fáradt szeméből valami nem gyermekes fájdalom szólna… Az ő szégyene az, a rossz apáé – de milyen szégyen? Hátha mindkettőjöké?…

Többé nem bírja; kinyitja az ajtót s belép a szobába. Nem veszi észre gyermekeit, a mint eléje tódulnak, s szokás szerint kézcsókkal fogadják; nem hallja leányát, a mint kéri, hogy űljön asztalhoz, nagyon jó vacsorával várta. Csak azon a gyötrő kérdésen gondolkozik folytonosan, arra keres választ leánya arczán, mozdulataiban, a szoba melegében, a párolgó ételben.

– Nem vagyok éhes, vess ágyat, tüstént lefekszem, mondja szórakozottan.

– Az istenért! rosszúl van? kérdi ijedten Klára.

– Nem vagyok; vess ágyat, le akarok feküdni.

A gyermekek elcsendesűlnek, összehúzódnak, moczczanni sem mernek, nehogy megzavarják apjokat. Berkes úr a párnára teszi fáradt fejét s behúnyja szemét. Még mindig arról a szörnyű kérdésről gondolkodik. A gyermekek azt hiszik, elaludt; szép csendesen lefekszenek, Klára elszedi az asztalt, megigazítja a tüzet, aztán ő is vetkezni kezd. A gyertyát szegényes papírrámás kis tűkre mellé állítja, aztán hirtelen leveti ruháját, óvatosan körűlnéz, látja, hogy apja szeme húnyva van; visszafordul a tűkör felé s leereszti haját. Gyönyörű szép aranyszőke haja van, csaknem a földig ér; s a mint két vállán lehull és befödi termetét, olyan, mintha arany palástot vett volna magára. Így áll a kis tűkör előtt, hosszan, szomorúan nézve benne lehulló haját, kezével símogatva, illesztgetve, befonva, kifonva. Berkes úr félig nyitott szemmel nézi leányát, és azt hiszi, remegve hiszi, hogy kínzó gondolatára most látja a választ. Hiszen ha csak kaczérságból gyönyörködnék szép hajában, mért volna olyan szomorú, mért homályosítná el szemeit az a két nehéz könycsepp, mikor sóhajtva ajkához viszi s megcsókolja az arany fürtöket és elfordul a tűkörtől?

– Meg kell tudnom mindent, gondolja magában Berkes úr, a mint leánya elfújja a gyertyát s halkan ágyába lopózik. Meg fogok tudni mindent, ismétli századszor, nyugtalanúl hánykolódva ágyán s hallgatózva, alszik-e a leány, nem árul el álmában valamit? Meg kell tudnom mindent, ismétli reggel, midőn a hosszú álmatlan éjszaka után felöltözködik s reggeli nélkül elhagyja lakását. Ma nem jön haza ebédre, meg van híva, mondja leányának. Így majd kevésbbé lesz óvatos, bizonyosan elárulja magát, nem is sejtve, hogy apja a szomszéd útcza kávéházából lesi minden lépését.

Berkes úr nem csalódott. Alig néhány órai várakozás után, mialatt a mogorva pinczér ismételt rohamokat intézett ellene a reggelik különféle nemeivel, észrevette, hogy leánya szegényes kopott nagy kendőbe burkolva, kilép a ház ajtaján s gyors léptekkel a belváros felé indúl.

Apja utána sietett, óvatosan, a házak mellé lapulva, szegleteknél vigyázva, de nem volt szüksége a nagy óvatosságra, Klára egyszer sem tekintett hátra. Biztosan, határozott lépésekkel sietett előre, mint a ki egészen tisztában van útja czéljával. Nem látszott rajta semmi habozás, félénkség, tétovázás, s Berkes úr elszoruló szívvel gondolá, hogy nem először teszi meg ezt az útat, melynek végét nem merte sejteni.

Egészen bejutottak már a belváros nyüzsgő embertömegébe; ma különösen sokan jártak az útczákon, boltokban; mindenkinek vidám volt az arcza, mosolygott a szeme. Berkes úr a tolongásban közelebb férkőzhetett leányához, s alig pár lépéssel volt mögötte, midőn egy üveges boltajtón hirtelen belépett.

Berkes úr a mint meglepetésében gyorsan vissza akart ugrani, nehogy a bolt felé forduló leány észrevegye, elsiklott a fagyos kövezeten. A járókelőknek sokkal több dolguk volt, hogysem észrevegyék, csak egy pár útczai gyerkőcz üdvözölte hangos ujjongással elbukását. De míg kínosan föltápászkodott a földről, azalatt is epesztő gondolatával gyötrődött, s mohón kereste szemével az ajtót, melyen leánya belépett. Könnyű volt megismerni, réztányér lógott fölötte, táblájára pedig egy dupla orrú úri ember volt ülő helyzetben festve, a mint egy görbe nyakú másik úr csodálatos fürtökbe bodorítja haját. E művészi kép alá aranyos betűkkel volt írva: Cziróka Márton, fodrász és borbély műterme. – Szomszédjának, a hegyes orrú borbélynak hívatalos helyisége előtt állott.

– Még ez a szégyen is! gondolá elszorúlt szívvel, reszkető ajakkal a szerencsétlen apa. Azért suttogtak annyiszor, azért pirúlt el leányom, midőn tegnap a gaz csábítót említém előtte. Meghalok szégyenemben.

A szerető apára mindenesetre nagy szomorúság, ha leánya rossz útra téved; de ha e rossz útra egy borbély vezeti, úgy a szégyen bizonyára kétszer akkora. E kettős szégyen terhe alatt görnyedve és estében megmarjult lábát vonszolva, Berkes úr a fodrászi és borbélyi műterem ajtajához lopózott, és egy kis rést keresve a sűrű jégvirágok közt, bepillantott az üvegtáblán.

Leányán kívül csak a terem művészi tulajdonosa volt a boltban. Klára mellette állt, aranyhaja le volt eresztve, s palástként borúlt rá, épen mint tegnap este. De most nem nézett a tűkörbe, pedig a nagy tűkörben sokkal jobban megláthatta volna magát, mint abban a kis, repedéses, papírrámás üvegdarabban. Cziróka úr mellette állt, s nagy bámulattal, sőt mint Berkes úr az ablakon keresztűl észrevette, sovár tekintettel szemlélte a gazdag aranyfürtöket.

– Nem nézi meg magát a tűkörben? kérdé a csábos kísértő.

– Nem, tegnap már elbúcsúztam tőle, felelt szomorú mosolylyal a leány. Vágja!

Cziróka úr fölvette nagy ollóját, s másik kezével belenyúlt a hullámzó aranyszálak közé.

– Nincs vesztegetni való időm, mondá türelmetlenűl Klára, még sokat kell bevásárolnom a mai karácsonyfára. Vágja!

De a művész nem tehetett eleget a parancsnak, ollója a földre hullt, az üvegtábla csörömpölve a műterembe zuhant és utána földúlt arczczal berohant Berkes úr.

– Hogy meri levágni a leányom haját? ordított dühösen a nevezett úr.

– Hogy merte betörni az üvegtáblámat! ordított még dühösebben Cziróka úr, és lehajolt a földre ollójáért, míg Klára sikoltva a szoba szögletébe menekült, s mintegy védelműl leomló hajába takarózott.

– Hogy meri levágni leányom haját? ismétlé toporzékolva Berkes úr.

– Mert az enyém! kiáltott Cziróka úr, harcziasan csattogtatva nagy ollóját. Megvettem húsz forintért, ki is fizettem az árát. Úgy bizony, drágalátos Berkes uram, csak mereszsze a szemét; az úr kényszerítette erre szegény leányát. Szereztem volna tisztességes keresetet, Bobiczky Jónás tizenkét forintot fizetett volna hetenként, de nem tetszett a nagyságos úrnak. Persze, úriasabb dolog volt egész nap sétálni és élni ennek a szegény gyermeknek kínos keresményéből. Szégyelje magát! Én tudom, mennyit szenvedett, dolgozott ez a szegény leány, mennyit éhezett, didergett, járt rongyosan kis testvéreivel, csakhogy az úr jóllakjék és sétáljon. Szégyelje magát! Más apa oda adja a lelkét gyermekeiért, és az úr a szájoktól vette el a falatot, melyet véres verejtékkel magoknak szolgáltak meg. Szégyelje magát! Hogy mer az úr számon kérni valamit leányától, micsoda joga van hozzá? Hiszen azt a rongyos életet, melyet az úr adott neki, már százszor megfizette szenvedéssel, keserűséggel. És most, mikor az Úr szent ünnepén kis testvéreinek örömet akar szerezni, hogy legalább egyszer egy évben meleg szobájok legyen, jóllakjanak, mikor épen azon töri áldott fejét, hogy egy új meleg sipkát vegyen hálátlan apjának, és kész elválni egyetlen ékességétől, szép aranyhajától, a melyet én csak azért vettem meg, mert más gazember kollégám bizonyosan felényit sem adott volna érte, – az úr ide jön lármázni és betöri az üvegtáblámat? Szégyelje magát!

A harczias borbély újra vérszomjasan megcsattogtatta ollóját, s olyan pillantást vetett a sokszorosan megszégyenített férfiúra, mintha minden borbélyi törvény ellenére a fülét akarná levágni haj helyett. De csaknem ismét kiejtette az ollót kezéből; Berkes úr meggörnyedve, lassú léptekkel leányához ment, ki még mindig félénken állt a szögletben; melléje ment, szólni akart és keserű zokogással térdre esett előtte.

– Atyám, édes atyám, az istenért keljen föl, ne térdeljen előttem! kiáltott Klára, s igyekezett apját fölemelni a földről.

– Hagyj itt, hagyj itt! mondá fuldokolva a megtört ember. Nem lehet azért szóval, sem könyhullatással bocsánatot kérni, a mit én ellened vétettem. Engedd, hogy itt térdeljek előtted, ez a hely illet meg engem egyedűl… Cziróka úr, mondá hirtelen az elámuló művész felé fordítva könnyes arczát, mely alig látszott ki a föléje hajló Klára leomló fürtjeiből, – Cziróka úr, meg tudná még számomra szerezni azt az állást Bobiczky Jónás úrnál?

– Hogyne tudnám! kiáltott diadalmasan Cziróka úr. Az ünnepek után azonnal elfoglalhatja.

– Köszönöm, mondá Berkes úr. Igyekezni fogok, hogy becsületére váljak szíves pártfogásának.

– Éljen! kiáltott a lelkesűlt hajművész. Legalább nem kell levágni ezt a szép aranyhajat. Pedig köztünk mondva, már volt rá egy grófné vevőm. Fonja be a haját, kisasszony, kár vele ezt a havas pallót seperni.

– Igen – de – mondá Klára félénken nézve apjára; a pénzből már sokat kiadtam, a gyermekek is várják estére a karácsonyfát.

– Azt meg is kell venni, a húsz forintot pedig –

– Köszönettel visszafizetem első hónapi béremből, mondá Berkes úr, és csak ekkor mert fölemelkedni a földről.