HERVADT KOSZORÚK.

I.

Ha végig ment az útczán, viseltes ruhájában és télen-nyáron egyaránt vállára vetett koczkás nagykendővel, melynek foszlányos széleit merész önámítással csipkés szegélynek szerette tekinteni: senki sem mondta volna róla, a ki nem ismeri különben, hogy évek előtt ez a szegény kopott alak fényesen világított termekben ragadott lelkesűlésre ezreket meg ezreket és villanyozott őrjöngő tapsra ezer meg ezer tenyeret. De szerencsére a kis városban, melynek útczáin most e sokkal szerényebb alakban és csipkés szegélyű nagykendőjében szokott feltűnni, minden ember ismeri múltját s múltja kedveért becsűli jelenét. Ha emelt fővel, kimért léptekkel elhalad a kávéház előtt, az ablakban ülő törzsvendég leteszi újságát, félre tolja kávés findzsáját, s oldalba lökve a tekéző asztal szemlélésébe merűlt szomszédját, egy szemvágással jelentősen figyelmezteti az elhaladó alakra; a pinczér kiáll a kávéház ajtajába, s asztalkendőjével porolva csizmáit, elmondja a mellette állóknak rövid és merész körvonalokban a nyugalomba vonúlt nagy művész biographiáját. Nem messze innen, a szomszéd útczában borbély-műhely előtt halad el; az öreg mester az ajtóból köhögéssel figyelmezteti benn dolgozó segédjeit s megdolgozott vendégeit, egyszersmind kissé félre állva a világosságból, hogy senkit se foszszon meg az érdekes látványtól; a vendégek előre nyújtják a törűlköző és szappan hullámaiból fejeiket, Aesculap czéhen kívüli tanítványai feltartják borotváikat – – minden hallgat és szünetel, míg az elhaladó nevezetes alak árnya végig nem suhan a bolt üvegajtaján – – aztán újra megered a fenés, kenés, vakarás, fecsegés – – mindenki elmondja századszor és ugyanannak, kinek százszor elmondta, a nagy művészt jellemző érdekesebb adatokat, s ha véletlenűl akad egy-egy vidéki ember, ki vigyázatlanúl elárulja tudatlanságát, vendég, borbély neki esik, egy lélekzet alatt elmondva Lombi Loránt, a nagy hegedűművész kimerítő életrajzát, úgy hogy füle zúg a sok beszédtől s szeme elkáprázik a szappanhabtól, melylyel a fontos kérdésben egészen elmerülő borbély túlságos bőven ellátja, míg nyakát veszedelmesen csiklandozza szórakozott borotvájával.

Lombi Loránt látja, érzi, tudja a közfigyelem nyilvánulásait, s a nagy embereket rendesen jellemző szerény öntudattal fogadja. – Nem teszi magát, mintha semmit sem látna: ez álszemérem volna és sértő a közönségre, melynek kegyét pedig Lombi Loránt, mint minden művész, nem kevésre becsűli. De nem is mutat valami nagy örömet, gyermekes elragadtatást: ezt tegyék a kisebb tehetségek, melyek ritkán jutnak egy kis ünnepeltetéshez; nem csoda, ha aztán nem tudnak hova lenni örömükben. A ki megszokta a dicsőséget, annak szeme nem káprázik el sugarától. Lombi Loránt nyugodt mérséklettel és kellő elismeréssel fogadja a nevezetes emberek törvényes adóját, a közfigyelem nyilvánulását, s épen úgy nem teszi ez őt elbizottá s nem hozza zavarba, mint az uralkodót alattvalói hódolata.

Hozzá szokhatott már az ünnepeltetés minden fajához, kezdve a viharos tapsoktól és repülő koszorúktól egész a pinczéri és borbélyi panegyrisekig. Ha azok nem vették ki sodrából, hogyan hoznák zavarba most ez utóbbiak, a suttogások, az ajtókon és ablakokon utána kandikáló kíváncsi arczok? Jól tudja ő azt, hogy az útczán nem mehet végig a nélkűl, hogy meg ne bámulják, nevét suttogva utána ne mondják, útjában az ablakokat ki ne nyitogassák. Úgy hozzá szokott már, hogy lépteit is ez állandóan kísérő moraj hullámzásához alkalmazza, mint katona a dobpergéshez, s talán meg kellene állnia, ha egyszerre minden elcsendesűlne körűlötte. Nem csak itt, e félreeső kis város egyhangú útczáin tapasztalja ezt, hol különben egy sárba rekedt szekér is népcsődületet okoz s nevezetes mozzanatot képez az útcza krónikájában; hanem volt idő, hogy világvárosok útczáin, a hömpölygő néptengerben, a robogó kocsik és kiáltozó emberek zajában varázsvesszőként hatott megjelenése, melyre a tenger torlódó hullámai lecsillapodtak s kétfelé válva útat nyitottak a mindenkitől ismert, ünnepelt művésznek. Ah! szép idők voltak azok! Miért is nem tartottak örökké? Ah! miért van múltja az időnek?

Hej! ha az az idő helyesebben volna berendezve s hajtogatásából kitörölnék a múltat: Lombi Loránt most nem e kis város útczáin járna tétlen nagyságában. Ha múlt idő nem volna, most is diadalmenetben járná be a haza és a külföld városait, jöttét előre jelentenék az újságok s érdekes anekdotákat közölnének felőle, hangversenyeit óriási falragaszok hirdetnék, tömegesen tódulna a közönség meghallgatására, tapsokkal fogadnák, koszorúkkal üdvözölnék, virágokkal halmoznák, lelkesűlt hölgyek kendőiket lobogtatnák, elragadtatott urak botjaikkal vernék a padlatot, költők dicsőítő verseket írnának hozzá, fiatal leányok ábrándoznának utána, érettebb hölgyek estélyekre hívnák, előkelő urak barátkoznának vele, a dicsőség napja sugározná körűl fejét, aranyozná meg erszényét…

Hajh! de az idő elmúlt, a jelen nem a múlt. A tapsok elhangzottak, a koszorúk elhervadtak, az ábrándok szétfoszlottak. Az ifjú művész hullámzó fürtjei hol kihulltak, hol megőszűltek, ruganyos ujjai meglazúltak, daliás termete összehajlott, villogó szeme fényét hagyta. A dicsőség napja távolról, a múlt idők sűrű ködén keresztűl küldi már csak sugárait… hajh! nem melegítenek már azok, halavány a dicskör, melyet bágyadtan feje körűl vonnak, aranyozó erejüket pedig tökéletesen elvesztették.

Ha múlt idő nem volna, Lombi Loránt most sem kényszerűlne ez egyhangú kis városban vonni meg magát, hova tíz év előtt költözött dicsősége emlékével, hegedűjével és hervadt koszorúival. Egyebe nem volt. A hírlapokat, melyek hajdanában dicsőítésével voltak tele, gondosan eltette, de a bankjegyeket, melyeknek nagy tömege még ékesebben hirdette dicsőségét, nem őrizé meg oly lelkiismeretesen. A rég elhangzott tapsok még egyre csengtek fülében, de a csengő aranyokon régen túladott. Új lakhelyére nem hozott egyebet elmúlt hódításaiból, mint neve dicsőségét, s ezt kellett most úgy tőkésítenie, hogy kamataiból megélhessen.

A név dicsősége igen szép dolog és a halhatatlanság reménye nagyratörő lélekre igen vigasztaló, de nem elég substantiális arra, hogy belőle ruhát, csizmát lehessen készíteni, s a gyomor kíméletlen követetéseit kielégíteni. Lombi Loránt csodálkozva tapasztalta, mennyi mindenre van szüksége az embernek, ha élni akar. Ezelőtt ilyesmit, nem vett észre. Dicsősége mámorában elszokott a számítástól, nem vette észre, hogy valamire szüksége lehet, mert soha sem érezte a szükséget. Vágyak nem gyötörték, mert támadásuk első pillanatában kielégítést nyertek, kívánságai nem voltak, mert bőségében nem maradt kivánni valója. Annál több lett most. Az élet sok apró szüksége egészen megzavarta. Azt sem tudta, melyiknek tegyen előbb eleget, s ha itt egy hiányt nagy nehezen betakart, amott egy fordulóra tízet is talált, mely még hangosabban kiáltott takaró után. S mindezen apró szükségnek az a megfoghatatlan sajátsága volt, hogy pénz nélkűl nem lehetett elcsitítani. Pénz, pénz és pénz kellett valamennyinek. Ha ezt tudta volna akkoriban, mikor még tele marokkal szórta pénzét a szélbe! Ha visszabűvölhetné legalább egy parányi részecskéjét!

Eleinte sopánkodott e fölött, de jó korán belátta, hogy ezzel ugyan vissza nem szerez semmit. Akár pelyhet ereszszen neki a forgó szélnek s azt akarja aztán elfogni! Lombi Loránt nem akart a szél szárnyain repűlő pehely után futni, hanem megpróbálta, ismét új pénzt szerezni. Hiszen oly könnyen ment az valaha.

Most azonban kissé nehezebben ment. Vagy az ízlés változott, vagy a pénz fogyott: elég az hozzá, az emberek sokkal rosszabbúl fizették a művészetet, mint azelőtt, ezerszer rosszabbúl. Megkísérlé órákat adni a zongora- és hegedűjáték művészetéből. Kapott is elég tanítványt, már a mennyi a városkától kitelt; mert a polgárok nagyra voltak vele, hogy magzatjaik ily nagy hírü művész vezetése mellett lépnek a zene múzsájának templomába. Hanem bizony nem fizették fényesen; a mennyi összegért most egy órát adott, azért hajdanában hangversenyeire még karzati jegyet sem kaphattak volna. Lombi Loránt e mellett nagyon komolyan vette feladatát s kemény összeütközésekbe jött részint növendékeinek merev ujjaival és makacs füleivel, részint a nagyralátó papák és mamák hiúságával. Valamennyi tanítványát tökéletes művészszé akarta képezni, a miben ugyan találkozott a gyöngéd szülők kívánságával, de rögtön el is tért tőle; a mennyiben ezek valósággal teljesülve is látták a mester óhajtását s kedves csemetéikben bevégzett művészeket szemléltek, míg Lombi Loránt kereken és zordonan kijelenté ellenkező véleményét, sőt a szülők kimondhatatlan irtózatára legtöbbször azon állat nevével jellemzé az apró művészek tehetségét, mely állat a természetrajzban inkább türelménél, mint művészeti énekénél fogva érdemel megemlítést.

– Ha ilyennek tartja fiamat – mondá az elkeseredett mama ilyenkor s borzongva ejté ki az említett türelmes állat harmoniátlan nevét – ha ilyennek tartja fiamat, úgy kár lesz tovább is rá pazarolni nagy művészetét.

– Magam is épen ez ajánlatot akartam tenni – felelt Lombi Loránt. – Valóban kár érte fizetni, ámbár elég keveset fizetnek.

– Elég ez egy – szamárért, – viszonzá a sértett szülő keserű gúnynyal, s némi titkos elégtétellel, hogy e kétértelmű kifejezés által fínoman Lombi Loránt fejéhez vághatta a botrányos állat nevét.

És így történt, hogy a növendékek rohamos gyorsasággal megfogytak, s Lombi Loránt hírneve épen nem emelkedett. «Lehetett valaha jó előadó művész – mondák a megbántott szülők, – de rossz mester, mert nem képes kiismerni a növendékek képességét; pedig ez a fő.» A kevés tanítványnyal, ki megmaradt vezetése alatt s valamire mégis tudott menni, Lombi Loránt nehány hangversenyt próbált rendezni, melyeken maga is fellépett, gondolván, hogy így is könnyít valamit nehéz helyzetén. A hangversenyek fényesen sikerűltek, minden számot ismételni kellett, Lombi Loránt koszorút kapott, két kisasszonyt bokrétákkal tűntettek ki, a helybeli újság hosszú műismertetést közölt a fényes zene-estélyről – és Lombi Loránt régi dicsőségének emlékei közt elfelejtette, hogy a hangversenyző úrfiak és kisasszonyok összes rokonsága ingyen részesűlt a műélvezetben és a valósággal fizető közönségből oly kevesen fértek be, hogy a befolyt összegből a jegyszedő öreg asszonyok díját sem lehetett kifizetni, mi ezen öreg hölgyek részéről több látogatást, nehány viharos jelenetet s több nem igen megtisztelő czímet vont Lombi Loránt fejére.

Ezek daczára azonban Lombi Loránt hírneve tíz év múlva is azon teljes fénynyel ragyogott a városban, mely beköltözése első napján kápráztatá el szemeit. Ismerte mindenki, az útczán megnézte mindenki, büszke volt rá mindenki; s ha egyik-másik polgárnak idegen földről látogatója jött, ki a város nevezetességeit látni óhajtotta, házi gazdája karon fogva a térre vezette, hol Lombi Loránt szokott csipkés szegélyű nagykendőjében sétálni, s megmutatta személyében a város legnagyobb nevezetességét. Lombi Loránt e köztisztelet viszonzásaúl néha-néha leereszkedőleg részesítette a közönséget művészete élvezésében s minden sátoros ünnepen egy solo-t játszott a templomi zenekarban, mely alkalomkor a helybeli újság zene-referense sohasem mulasztá el megjegyezni, hogy Lombi Loránt, a nagy hegedű-művész, ki fényes diadalmi pályája után kies városunkat választá aggkora hajlékáúl, tegnapi solója által egy új fényes levelet csatolt halhatatlan babérjaihoz.

A babérok halhatatlanok lehettek, hanem Lombi Loránt sokszor szomorúan volt kénytelen tapasztalni, hogy az ember nagyon is halandó, és sok mindenfélére van szüksége, ha mégis élni akar. Művészi büszkeségét azonban csorba nélkűl fentartotta és soha, legnagyobb nyomorúságában sem tett semmit, mi a művészi név tiszta tűkrére csak egy lehelletnyi árnyat is vonhatott volna. Hej pedig sok nyomorúságot látott az a kis hátulsó udvari szoba; és a szoba falán szép sorban függő szalagos koszorúk sokszor adhattak hálát az istennek, hogy koszorúknak születtek és nem embernek, ki koszorút kap. Hanem ezt nem tudta más, csak ők maguk. A csipkés szegélyű nagy kendő mindennap megjelent az útczán, és senki sem tudta, micsoda keserűséget föd el a szívben. Az igaz, hogy nem is kérdezte senki. A polgártársak büszkék szoktak lenni a nevezetességre, mely körükben él, s a nevezetességre hagyják, a megélés módját keresni.

Lombi Loránt élt – ezt senki sem tagadhatta; hogyan élt – ezzel meg senki sem törődött, a mit különben nem is vett volna jó néven. Büszke volt, nem kért semmit; méltóságát megőrizte, a közönség tiszteletét megkívánta, de nyájassággal, leereszkedéssel viszonozta. Sőt annyira ment leereszkedése, hogy még Csicsa Miskát is, a czigány banda primását, kifogástalan udvariassággal fogadta szobájában s egyetlen székére ültette, míg maga az ágyra telepedett.

– Mi jót hozott, Csicsa? kérdé leereszkedő nyájassággal, jobbjának könnyed legyintésével jelentve, hogy csak maradjon székén, mert ez a vendéget illeti, akárki az a vendég.

Derék, jól táplált barna úr volt Csicsa, elegáns fekete ruha feszűlt meg izmos tagjain, arany gyűrűk villogtak ujjain, vastag arany láncz himbálódzott kerek hasa fölött, fínom tajték szopókát tartott ujjai közt, de a szivart világért sem merte volna szájába fegni ez éhes tekintetű szegény öreg ember előtt, ki kopott ruháiban oly méltósággal ült ágyán, mint a király trónusán.

– Szóljon bátran Csicsa, ne legyen elfogúlt, biztatá jóakarólag Lombi Loránt a lelkendező barna urat. Mi jóval jött? Miben lehetek szolgálatára?

Végre megemberelte magát Csicsa úr és hosszas gondolkozás után meghúzogatva ujjain a gyűrűket, megránczigálva mellényét, s minden ok nélkűl háromszor megnézve óráját, lábait díszesen, de igen kényelmetlenűl megfeszítette s a következő szavakkal vezeté be mondandóját:

– Szép idő van.

E furfangos bevezetés után, mely tág értelménél fogva igen alkalmas volt, hogy bárminő tárgy előbeszédeűl szolgáljon, s a hallgató érdekeltségét felköltve, figyelmét a sejtelmek beláthatatlan tengerére csábítsa: Csicsa úr nagyot lélekzett, s szónoki fogással élve, rövid szünetet tartott.

– Nagyon szép idő, mondá Lombi Loránt leereszkedő jóakarattal, világosan mutatva, hogy a szép időt oly közös jótéteménynek tekinti, melyet egyaránt élvezhet művész és czigány muzsikus.

– Jó idő lesz a temetésre, folytatá Csicsa úr.

– A temetésre? kérdé Lombi Loránt, kissé meglepetve e váratlan szónoki fordulat által.

– Ma temetjük szegény Peták Danit, a banda első hegedűsét. Nem tetszett hallani, hogy meghalt szegény Peták Dani?

– Nem, nem hallottam, mondá Lombi Loránt hidegen és tartózkodólag. Kissé merész dolog is volt, föltenni róla, hogy egy czigány muzsikus haláláról tudomása legyen. Tartózkodóbb lett nyájasságában, de nem haragudott; hiszen ez egyszerű embertől, a szegény Csicsától nem vehette rossz néven, ha saját bajáról azt hiszi, hogy a magasabb regiókban is megérzik.

– Igenis, meghalt – folytatá Csicsa úr búskomolyan – nincs már első hegedűsünk, nagy híja lesz a bandának. Pedig oly jó keresetünk volt. Baj, baj, nagy baj.

– Sajnálom, mondá Lombi Loránt ismét visszatérő jóakarattal. Nagyon sajnálom, és szívesen segítnék, ha tehetném.

– Igazán? kérdé hirtelen a barna úr oly nagy örömmel ugorva föl székéről, mely tekintve Peták Dani szomorú halálát, határozottan ellenkezett egy temetési nap gyászával.

– Valóban segítnék, ha módomban állna, mondá Lombi Loránt vontatva, mert barna vendégének megfoghatatlan öröme és hirtelen felugrása épen nem volt ínyére.

– Módjában áll, nagyon is módjában áll, kiáltott Csicsa úr, heves taglejtései által még inkább fölgerjesztve Lombi Loránt titkos méltatlankodását. Nagyon jó keresetünk van – minden este el vagyunk foglalva – megduplázom Peták Dani fizetését – az úr hegedű-művész –

– Annak mondtak, vágott közbe Lombi Loránt fagyosan, sejtve, de magának sem merve megvallani az összefüggést Csicsa úr szakadozott fölkiáltásai között.

– Elfogadja hát? Kezet rá! kiáltott az elragadtatott barna úr, örömében annyira megfeledkezve minden világi tekintetről, hogy valósággal Lombi Loránt felé nyújtá kesztyűtlen kezét.

– Mit? kérdé Lombi Loránt mereven és mozdulatlanúl.

– Hát – az első hegedűs helyét bandámban, felelt Csicsa úr, fokozatosan leeresztve fölemelt hangját és kinyújtott kezét, a mint az elszörnyedt öreg ember szótalanúl fölemelkedett ágyáról.

Hosszas szünet következett. Lombi Loránt némán állt az ágy előtt, egyedűl rövid szaggatott lélekzete által tudatva, hogy a szörnyű villámcsapás még hagyott benne valami életet. A barna úr ez alatt igen kényelmetlenűl kezdte magát érezni; gyűrűit össze-vissza cserélte ujjain, s szórakozottságában vagy zavarában kivonta mellényzsebéből vaskos arany óráját és úgy fölhúzta, hogy minden lánczát, kerekét összetörte s örökre használhatatlanná tette.

– Fényes kereset – megduplázom a fizetést, mormogott Csicsa úr biztató és mentegető hangon.

– Ennyire sülyedtem! kiáltott végre Lombi Loránt oly fájdalommal és keserűséggel, hogy Csicsa úr most már valósággal nem tudta, melyik lábára álljon?

– Engedelmet kérek, nem akartam megbántani, dupla fizetést ígértem, mondá aztán bűnbánó meghunyászkodással.

– Peták Dani utódja! kiáltott Lombi Loránt.

– Dupla fizetéssel, tevé hozzá a sötét barna kísértő, az alkudozás megkezdésének vevén Lombi Loránt keserű fölkiáltását.

Lombi Loránt körűlnézett a szobában, fegyvert keresve, melylyel szörnyű bántalmáért méltó megtorlást vegyen. Fegyver nem ötlött szemébe, de látta Csicsa úr jó akaratú biztatástól sugárzó ábrázatát, melyen az ijedtség, alázatosság, pártfogás, tisztelet és jóakarat oly kellemes kifejezésben egyesűlt, hogy minden vonása ezt látszott kiáltani: Dupla fizetés! – Nem, ez nem lehetett szándékos sértés, nem kiszámított megalázás, gondolá Lombi Loránt. Keserűsége és haragja lassankint elsímúlt, helyét a leereszkedő szánakozás foglalta el, a mint a czigány furcsa vegyületben mosolygó és ijedező arczára tekintett. Mit tudja ő szegény, mit tett? Képes-e ő fölfogni, mi a művész? Szemében csupán hegedűsök vannak; az ő baja, de nem hibája, hogy nem tud különbséget tenni Peták Dani és Lombi Loránt közt.

Lassankint kialudt Lombi Loránt szemében a harag tüze s helyében a fájó szánakozás szelid világa csillogott. Sőt előbb elkékűlt ajkai körűl gyenge mosoly is játszadozott, midőn megfogta a még mindig riadtan mosolygó és dupla fizetésről mormogó Csicsa kezét, és a szoba túlsó végére, a falhoz vezette.

A falon díszes sorban függtek a kisebb-nagyobb koszorúk, hosszú, széles selyemszalagokkal, arany betűs feliratokkal. Lombi Loránt megállt előttük, s baljával Csicsa kezét fogva, jobbjával az első koszorúra mutatott.

– Ez volt első koszorúm, gyermekkoromban kaptam, midőn első hangversenyemet adtam, mondá ünnepélyes hangon. A város hölgyei nyújtották át bársony párnán, zöld szalagjára arany betűkkel van a nevem írva, s azon remény, hogy e név valaha be fogja tölteni a világot.

A barna férfiú álmélkodva nézett a zörgő levelű koszorúra; kezébe fogta a lelóggó selyem szalagot, s míg ezt műértőleg morzsolá ujjai közt, a rajta levő feliratot iparkodott elolvasni, elfeledve a jelenet ünnepélyes hatása alatt, hogy az írástudományba csak igen tökéletlenűl van beavatva.

– Az első koszorú reménye beteljesedett, folytatá Lombi Loránt még ünnepélyesebben, tovább vonva barna vendégét s a második koszorúra mutatva. Ezt a koszorút a hildenhausen-sonderburgi uralkodó herczeg sajátkezűleg dobta nekem, midőn Hilden-Hausen-Sonderburgban léptem föl az udvari színházban.

Csicsa a második koszorú széles selyem szalagját is megmorzsolá ujjai közt, mi alatt kábúltan nézett a sárga poros levelekre, s öntudatlanúl, de siker nélkűl iparkodott elméjébe vésni az épen most hallott kimondhatatlan idegen nevet.

– A harmadik koszorút – folytatá Lombi Loránt, tovább vezetve az álmélkodó barna férfiút – egy főrangó hölgy-intézet növendékei nyújtották át testületileg. – A negyediket – ötödiket – és így tovább-tovább – a mint Don Ruy körűlvezette Carlos királyt őseinek képei előtt, akként mutatta be Lombi Loránt megilletődött vendégének koszorúit, mindegyiknek elmondva történetét s Csicsa kezébe adva a szalagokat. A megbolygatott koszorúk száraz levelei zörögtek, mintha a feltámasztott emlékek szél gyanánt rezegtetnék a hosszas álom, pihenés után; egy-két levél a földre hullt; Lombi Loránt kegyelettel fölemelte onnan s gondosan az asztalfiókba zárta, sárguló írások és hírlapok közé. Csicsa néma álmélkodással hallgatta végig a koszorúk történetét, megfogta szalagjaikat, ujjai közt morzsolta, megkísérlé elolvasni felírataikat, míg lelkében azon homályos sejtés kezdett határozottabb alakot ölteni, hogy ennyi koszorúval szemben nem ártana újra és erősebben hangsúlyozni a dupla fizetést, a mit halkan és félénken azonnal meg is tett.

– És most – fejezé be Lombi Loránt, a mint az utolsó koszorú száraz leveleinek zörgése elhallatszott – és most Csicsa, megbocsátom vakmerőségét. Bizonynyal nem tudja kivel beszél, azért merte ajánlatát tenni. Most azonban láthatja, hogy a művész, kinek ily koszorúi vannak, nem állhat be egy czigány bandába hegedűsnek.

A meglepett barna férfiú akart még valamit hebegni dupla fizetésről, de Lombi Loránt határozott, bár kegyes kézlegyintéssel jelenté, hogy a kihallgatásnak vége van. Csicsa úr óriási erőfeszítések után felhúzta keztyűit, kivette óráját, füléhez tartotta s fejcsóválva győződött meg, hogy nem jár; de azért mégis figyelmesen megnézte, s miután háromszor sikertelenűl belekezdett valami búcsúzó szónoklatba, a harmadik kísérlet után lassan kihátrált az ajtón.

A mint Csicsa úr kilépett a ház kapuján, s megigazgatva ujjain a gyűrűket és zsebébe rejtve ismét lehúzott keztyűit, épen tovább akart indulni, nagy zörgéssel fordult be az útczába egy ekhós szekér és közvetlenűl ama kapu előtt állapodott meg, hol Csicsa úr végezte úti előkészületeit.

– Ez a bárány-útcza tizenötödik száma? kiáltott az ekhó alól egy éles nőnemű hang.

– Ez hát, mordult vissza üléséről a subás kocsis. Csak van szemem.

– Kend nem ismeri a számokat, visított ismét a nőnemű hang. Kérdezze meg azt az urat a kapu előtt.

– Azt mondja az asszonyság, kérdezzem meg az urat, mondá a subás kocsis mogorván, Csicsa úr felé fordulva.

Csicsa úr, kinek igen hízelgett, hogy valóságos úrnak tekintik s vitatás nélkül fölteszik róla az arab számok ismeretét, e felszólításra a kapu felé fordúlt s tudományos arczkifejezéssel kezdte tanulmányozni a ház falára mázolt számokat.

– Kérdezze meg az úrtól, itt lakik-e Lombi Loránt? sivalkodott ismét türelmetlenűl a nőnemű hang.

– Igenis itt lakik, épen tőle jövök, kiáltott Csicsa úr, örvendve, hogy ilyen könnyen átesett a nehéz számtani feladaton.

– Hajtson be az udvarra, sivított a nőnemű hang. A kocsi megfordult s a nyitott kapun keresztűl, visító tartalmával együtt, az udvarra döczögött.

Csicsa úr most már tovább mehetett volna ugyan, de zenészi kíváncsiságát nagyon felgerjesztvén a sivító hang, megállt a kapu előtt s várta a szekér rejtelmeinek kitárulását. Ha azonban valami vonó vagy fuvó hangszert gyanított a szekérben, úgy nagyon csalódott várakozásában, mert nem jött belőle napfényre egyéb, mint egy igen öreg és igen vézna asszonyság, félúrias ruhában és kőkorbeli főkötővel, azután két kis láda, egynehány kosár, egy csomag ágynemü s végre egy szegényes öltözetű kis leány, kit Csicsa úr hirtelenében tizenkét-tizenhárom évesre becsűlt.

Ennyit látott Csicsa úr és nem többet. Láthatta Lombi Lorántot is, a mint szobája ajtajába lépett, összecsapta kezeit s vendégeihez sietett. Még azt is láthatta, hogy hirtelenében pár szót váltott a kőkorbeli főkötős vézna asszonysággal, mialatt jobbra-balra kapkodta kezeit, melyeket a kis leány erővel meg akart csókolni. Erre mindnyájan ládástúl, kosarastúl, ágyneműstől a szobába mentek, és Csicsa úrnak nem maradt egyéb látnivalója, mint a subás kocsis, a mint mogorva arczczal jártatta az udvaron lovait.

Lombi Loránt ezalatt vígasztalan arczkifejezéssel iparkodott szűk szobájában elhelyezni a megérkezett holmit, míg a vézna asszonyság, elfoglalva az egyetlen széket, lélekzetvétel nélkül igyekezett egy drámai szerkezetű monologban minden lehető kérdésre megelőzőleg felelni.

– Hogy ki vagyok? Hát özvegy Harcsa Mihályné asszonyság vagyok, a férjem asztalosmester volt, húsz év előtt halt meg vízibetegségben. Hogy micsoda módon ismerkedtem meg az úr unokahugával? Hát csak úgy, hogy anyja özvegysége óta a házamban lakott, ott betegeskedett, ott is halt meg. Hogy hagyott-e valamit hátra? Hát bizony csak azt a kis holmit, a mi itt van ni; elhoztam mind, egy darabját se tartottam vissza, pedig adósom volt az utolsó hónapi házbérrel. Hogy miért hoztam az úrhoz ezt a kis árvát? Hát csak azért, mert nincs ezen a világon senkije, és semmije az úron kívül. Hogy honnan tudom én ezt? Hát a boldogult édes anyjától, a ki sokszor eldicsekedett vele, hogy van neki egy Lombi Loránt nevű rokona, nagy művész, híres muzsikus, gazdag ember, itt meg itt lakik, és bizonyára nem fogja elhagyni kis leányát, ha nem lesz többé édes anyja. Hogy hát ez nem egészen igaz, mert lakásából ítélve, az úr nem látszik valami gazdag embernek. A bizony meglehet, de azért ezt a szegény kis lányt nem fogja az útczára tenni? Hogy miért nem tartom én el magam? Mert nekem nincs miből, szegény vagyok, sok gyerekem van, azt se tudom, hogy éljek el napról-napra? Hogy mit tegyen az úr evvel a szegény kis féreggel? Hát bizony csak nevelje fel, ha van lelke az úrnak, mert különben megveri az isten. Mariska, csókolj kezet a bácsinak, és jól viseld magadat, ha azt akarod, hogy szeressen.

A kis leány elfogta Lombi Loránt vonakodó kezét és megcsókolta. Lombi Loránt szólni akart, de maga sem tudta, mit mondjon; hosszú ideje pedig nem maradt a gondolkodásra, mert a vézna asszonyság, megelégedéssel tapasztalván a rokoni jó egyetértést, melyet a kézcsók által teljesen biztosítottnak látott, újra fölvette a drámai monolog fonalát.

– Hogy meddig maradok itt? Bizony még ma este szeretnék haza menni; kocsimat csak egy napra fogadtam fel, a kocsisom pedig nagyon goromba ember, nem férnék meg a szájától, ha éjszakára is itt tartanám. Ne tessék tartóztatni, semmi esetre sem maradhatok. Hogy tartozik-e valamivel a kis Mariskáért? Bizony tartozik; én tartom anyja halála óta, az útiköltség is csak miatta van, mert bizony a nélkül soha sem jöttem volna ebbe a városba. Hogy most nem tudja megadni? Nem is azért kérdeztem, mintha meg akarnám venni az úron. Elvárok vele akár meddig, sőt azt se bánom, ha örökre adósom marad. Hogy jó apja akar lenni a kis Mariskának? Azt el is várom. Hogy meg fogom-e valamikor látogatni? Hát biz azt nem tudom, majd megválik idővel; egyszer csak, meglehet, betoppanok ide s megnézem, mivé nevelte ezt a kis leányt? Hogy szívesen fog látni? Reménylem is, különben most ne tessék tartóztatni, mert csak etetünk és mindjárt haza felé indulunk. Mariska, csókold meg a bácsi kezét és köszönd meg a hozzád való jó akaratát.

A kis leány ismételte előbbi támadását Lombi Loránt keze ellen, és Lombi Loránt belátta, hogy a végzet rendelései ellen hiában küzd a gyönge ember. A minek meg kell történnie, az megtörténik; ha meg kellett történni, hogy most egyszerre egy tizenkét éves leány nevelőapjává legyen, bele kell nyugodnia a kikerülhetetlenbe. A kőkorbeli főkötős asszonyság oly szépen megtett helyette minden kérdést és minden lehető ellenvetést, és oly kimerítőleg és megczáfolhatlanúl megfelelt valamennyire, hogy neki szólnia sem kellett, s az ellenmondás legtávolabbi reménye nélkül fogadta az égnek e váratlan ajándokát. Nem is azon gondolkozott, elfogadja-e vagy nem, ehhez többé szó sem fért, hanem csupán az iránt kellett még tisztába jönnie magával, hogyan oldhassa meg a nehéz számtani feladványt, hogy a mi eddig egynek sem volt elég, ezután elég legyen kettőnek?

E nehéz problema fölött töprenkedett, mialatt a visító hangú beszédes asszonyság kirakta a ládákból, kosarakból Mariska holmiját, folytonosan oktatva a kis leányt jó erkölcsökre s istennek és embernek tetsző viseletre, közben-közben pedig felszólítva, hogy csókolja meg a bácsi kezét. E fölött töprenkedett akkor is, midőn Harcsa Mihály özvegye elvégezve minden dolgát s elköltve tisztességes ebédjét, melyet Lombi Loránt a szomszéd fogadóból hozatott hitelben, még egyszer előadta szokott drámai modorában saját élettörténetét, kapcsolatban Mariska anyjának viselt dolgaival, s újra szívére kötötte Lombi Lorántnak a kis leány sorsát. E nehéz problemán törte fejét akkor is, midőn a mogorva kocsis bemordúlt az ajtón, hogy fogva vannak a lovak s ő nem akar az úton hálni, mire a vézna asszonyság föltette fejére kőkorbeli főkötőjét, megcsókolta a kis leányt, megölelte Lombi Lorántot és a kocsiba ült, onnan sivítva még egyszer a kis leányra, hogy csókoljon kezet a bácsinak, míg sivítása és az ekhós szekér zörgése egészen elhangzott, és a nevezetes látogatásból semmi egyéb nem maradt hátra Lombi Loránt szobájában, mint a szegletben ülő és csendesen sirdogáló kis leány.

E nehéz problemán törte fejét Lombi Loránt akkor is, midőn az éj leszállt s a kis leány csendesen pihegve aludt a földön rögtönzött ágyában, míg Lombi Loránt pislogó olajlámpája álmos világánál hangjegyeket másolt egyik növendéke számára. Halkan dudolta magában a vídám dallamot, a mint a fekete pontokat egymás után rakta alúl-felűl a vonalakra s a mellett számolta minden képzelhető jövedelmét, melyet a legnagyobb munka mellett képes lesz szerezni. Kevés, nagyon kevés, maga is alig tud megélni belőle. A dallam rendkívül vidor fordulatba ment át. Lombi Loránt halkan verte hozzá lábával a szökdelő kíséretet, szeme lassankint elfordúlt a papirról s az alvó kis leány arczára tévedt. Mint hasonlít anyjára! Lombi Loránt tisztán visszaemlékezett a szőke hajú, kék szemű, vídám piros arczú leánykára, kivel gyermekkorában annyit játszott és veszekedett. Az az idő rég elmúlt, azóta nem látta őt, pedig szerették egymást; a mint most maga előtt újra látta gyermekében, fölébredtek rég szunnyadó emlékei és ismét visszaképzelte magát a gyermekkorba, s fejét a félig beírt papirra hajtva, hosszan elmerengett a lelke előtt elvonuló képeken. Az a boldog család, melynek gyermekei ott játszottak a kavicsos udvaron, hová lett, merre hullt szét azóta? Mind meghaltak, senki sem maradt belőle, csak ez a szegény öreg ember, rövid dicsősége romjaival s tört reményeivel, és ez az alvó gyermek, kinek senkije sincs a világon kívüle, tehetetlen, élhetetlen kolduson kívül. Szegény fakadó bimbó, mely düledező rom tövében akar megvonulni. Mi lesz ott belőle, fog-e menedéket találni, fog-e virúlni?

Fog. Lombi Loránt hirtelen fölemeli fejét, eltaszítja maga elől a papirost s felugrik székéről. A gondolat, mely agyába szökött, megremegtet egész valóját. El akarja hárítani magától, de makacsul újra meg újra visszatér. Behunyja szemét, de annál világosabban látja Csicsa czigány mosolygó orczáját; befogja fülét, de annál érthetőbben hallja a dupla fizetés biztató ajánlatát. Kétségbeesetten küzd e rémképek ellen – hiába! Mind jobban, jobban körülfogják, elkábítják, magukkal ragadják. Hasztalan igyekszik kiszabadulni a polyp karjai közűl, annál inkább beléjök bonyolódik; hiába erőlködik kiemelkedni a dagadó hullámokból, annál mélyebbre vonja a láthatatlan erő. Sülyed, egyre sülyed, ellenállása mindig gyengébb, erőtlenebb, már alig küzd, a hullámok már vállát, ajkát, szemét érintik – tekintete a falra esik, a koszorúk némán, fájó szemrehányással intenek felé – megragadja e szalmaszálat s végső erőlködéssel még egyszer kirántja magát a polyp karjaiból, a hullámok öléből.

De a polyp nem ereszti martalékát, a hullámok nem adják vissza, mit egyszer megragadtak. Lombi Loránt nehéz vergődésében elfordul a koszorúktól s az alvó gyermekre esik szeme. A polyp karjai újra tagjaihoz tapadnak, újra vonják, ragadják a mélységbe. Nincs ellenállás, nincs menekvés. A hullámok összecsapnak feje fölött – határozott.

Leszedi a falról koszorúit, egymásután, gyöngéden összehajtja szalagjaikat, még egyszer elolvassa felírataikat, még egyszer, utoljára. Többé nem látják egymást. Azon a pályán, melyre most fog lépni, nincs joga hajdani koszorúihoz. Nagy faláda áll a szoba legvégső szegletében. Lombi Loránt egyenkint bele rakja koszorúit, gyöngéden s figyelmesen, nehogy kár essék a száraz levelekben. Az utolsót is elhelyezi, jobbjával már a láda födelét tartja – – nem, nem zárhatja el örökre szeme elől dicsősége emlékeit – – sem az isten, sem az emberek nem kívánhatják tőle ez áldozatot… Az alvó gyermek hosszan sóhajt álmában – Lombi Loránt becsapja a láda födelét s bezárja lakatját.

II.

Tiszta fehér falak, zöldre festett rácsajtó, virágágyas udvar, folyondáros tornácz, két egyszerű csinos szoba mindenesetre kellemesebb lakás, mint egy sötét, nedves, rendetlen, szennyes barlang valami szűk udvar legbenső zugában, és az udvaron, tornáczon, szobákban sürgölődő, szorgoskodó, mosolygó, csevegő, tizennyolcz éves szép leány valószínüleg nincs hátrányára semmiféle lakás díszének. Lombi Loránt kénytelen ezt titokban bevallani, midőn hegedűjével hóna alatt belép a zöld rácsajtón, körűlnéz a virágos udvaron, keblére szorítja az eléje futó, sürgölődő, mosolygó, piruló leánykát.

Öt év mult el már azon nehéz éjszaka óta, melyen Lombi Loránt sírboltjukba temette hervadt koszorúit s reájok csapta a koporsó fedelét. Öt hosszú év, váltakozó küzdéseivel, bajaival, örömeivel, bánatával, vígaszával, könnyeivel, mosolyaival. Lombi Loránt feláldozta új feladatának a legnagyobbat, mije volt, feláldozta művészi büszkeségét, önérzetét, önbecsülését s az áldozat következményeit viselte hősi lélekkel, bölcs megadással. Lemondott igényéről az emberek bámulatára, a köztisztelet adójára, lemondott méltóságáról, a művészi név varázsáról; szerényen meghúzódva járt az útczán s csupán akkor, midőn dolga kívánta; visszavonult közelebbi ismerőitől s ha véletlenűl találkozott velök, szégyenkező alázattal emelt kalapot előttük. Nem volt meg azon vígasztalása, mint a leköszönt királyoknak, kiket a magánéletben is átövez a régi fény varázsa, ő nemcsak lemondott régi dicsőségéről, hanem meg is tagadta multját, önmagát; a régi nagy művészt bele temette oda a nagy ládába, a hervadt koszorúk közé, itt a földön már csak a Csicsa Miska bandájának első hegedűse járt és muzsikált.

Nehéz volt a lemondás, kínos volt az áldozat, de lassankint megjött a kárpótlás. A kis Mariska jó gyermek volt, jó gyermekből szép leány lett, szép leányból ki tudja még mivé lehet? Lombi Lorántnak ő hozta meg a nap melegét, a virág illatát, mindent a mi fényes, mosolygó, kedves. A mint a gyermek növekedett éveiben, fejlett szépségében, jóságában, kedvességében, úgy fiatalodott Lombi Loránt korban, erőben, kedvben, fürgeségben. Mintha különböző pontokról egymás felé közelednének, hogy végre egy mosolygó, virágos, verőfényes ponton egymásra leljenek… Mi lehet az a mosolygó, virágos, verőfényes hely…? Lombi Loránt nem kérdezte, nem is gondolt rá, de ösztönszerűleg, öntudatlanul folyton-folyton haladt feléje… A hervadt koszorúk pedig feledve pihentek elzárt sírboltjukban.

Mióta Lombi Loránt közönséges emberré lett s mindennapi kenyérkereset után járt, azóta kezdett valamit adni a jólétre és kényelemre is, melyekkel hajdani olympusi fenségében nem sokat törődött. Most már szeretett jól ebédelni, ebéd után kényelmesen elpihenni, nyáron a virágos udvar lugasában, télen a jó fűtött szobában. Mindezen prózai kedvtelésekre a kis Mariska szoktatta, eleinte hízelgő kérlelésekkel biztatva, hogy tegye meg ezt vagy azt, az ő kedvéért, ha nem másért. Lombi Loránt tehát megtette először Mariska kedvéért, aztán a maga kedvéért – szóval lassankint oly prózai köznapi emberré vált, hogy lehetőleg jól és kényelemben akart élni, és rendes munka által megszerezni azt, a mi erre a jó és kényelmes életre szükséges.

– Mennyi változás! gondolá magába Lombi Loránt, elhelyezve a szobába hegedűjét s az ajtóból szemével kísérve az esteli készítésében szorgoskodó leány sürgő-forgó alakját. Mily varázs lehet az, melylyel e leány úgy átalakított engem? Mily erő az, mely úgy ragad feléje s mégis oly titokszerűen elriaszt sokszor mellőle? Úgy szeretném az apa gyöngédségét, párfogását tanúsítani iránta – és nem tudom. Elfogult vagyok mellette, zavarba jövök, mint a gyermek… Mi ez? Mit jelenthet ez?

Még többször is feltette volna magának e kérdést, hanem Mariska, kit elmélkedése alatt folytonos figyelemmel kísért, e pillanatban erősen elpirúlt s nagy buzgósággal kezdte fújni a konyha tüzét, hogy legyen mire fognia pirulását. Lombi Loránt észrevette a pirulást, s ugyanazon pillanatban szemébe tünt a tornáczon, épen Mariska lesütött szemének irányában, egy fiatal ember alakja. Ha a leány elpirul és közelében fiatal ember áll, nem lehetetlen, hogy a kettő közt okozatos összefüggés van. Lombi Loránt erős nyilalást érzett szívében és e pillanat gyors feleletet adott fennebi kérdésére, melyet annyiszor hasztalanúl tett föl magának.

Nem, nem, esztelenség! A mily villámmódra ötlött agyába e felelet, oly megdöbbentő sietséggel igyekezett azt onnan ismét elriasztani. Őrültség még a gondolat is. Nem akar vele foglalkozni, ideje sincs rá, ez a fiatal ember az ő vendége, legjobb legkedvesebb tanítványa, kiből még valódi művészt fog nevelni. Elébe siet, mohó szorgoskodással bevonja a szobába, beszél, enyeleg vele, s talán észre sem veszi, hogy azalatt folyton tekintetét lesi, folyton azon töprenkedik, vajjon ő volt-e oka a pirulásnak.

A vacsoránál lázas jó kedve van, nevetgél, tréfál, beszél, egyre beszél, mintha valami alkalmatlan gondolatot akarna agyon beszélni. De ez alkalmatlan gondolat mindegyre visszatér, akárhogy kergeti, nem szabadúl meg tőle. Beszél közömbös dolgokról, a napi eseményekről, növendékeiről, Csicsa Miskáról – – s mikor már azt hiszi, tökéletesen megszabadult üldöző kísértetétől, akkor kapja rajta magát, hogy lopva, mohón lesi a fiatalok szemét, ajkát, kezét, nem intenek, nem sugnak, nem adnak-e valamit egymásnak…?

Őrültség, őrültség… Majd ha egyedűl lesz, ha elég ideje lesz, szemébe néz ennek a bolondos kísértetnek, s higgadt megfontolással, józan okoskodással adja ki neki az útat. A vacsorának vége van, a vendég eltávozik, Lombi Loránt forróan megszorítja kezét, aztán hátra dűl székében s könnyed hangon mondja Mariskának, kísérje ki ő a vendéget. Egyszerre csak megint rajta kapja magát, hogy a szoba ablakánál van s a félig félre vont függöny megől leskelődik… Mire leskelődik, miért leskelődik…?

Egyedűl vagyunk, gondolkozzunk most higgadtan, megfontolva, te szerencsétlen őrjöngő! Mi az, szerelmes vagy? Nem vagyok, nem vagyok, nem akarok lenni… Mért leskelődöl hát…? Mert féltem őt… Félted? Kitől félted…? Nem az-e rendeltetése, hogy szeressen, nővé legyen?… Nem engedem, nem élhetek nélküle… Vedd el hát te őt… Őrültség… Miért volna ez oly nagy őrültség? Nem történik-e mindennap száz meg száz ilyen házasság…? Hány éves vagy?… Ötvenöt… És ő…? Tizennyolcz… Őrültség, őrültség! Nem akarok többé rá gondolni.

Igen ám, ha az akarattól függne ez. Ha ez a kínzó vendég előbb megkérdezné, szívesen látják-e? Nem vár ez hívást, nem szorúlt kínálásra, épen nem szemérmes vendég. Bemegy a zárt ajtón, belopózik a csukott ablakon, s a hová egyszer befészkelődött, pusztít, rombol, emészt ott; ha elküldöd, ha kidobod, visszamegy. Nem bánja ő, akármilyen a szállás: új-e vagy ócska, tiszta-e vagy ronda, világos-e vagy sötét, mindegy az neki, helyén van akárhol, talál pusztítni, gyötörni valót mindenütt. És még ha egyedűl járna! De nem, másokat is hoz magával, hadd segítsenek neki romboló munkájában. Az az ismert zöld szemű szörnyeteg sarkában van mindenütt, vele megy mindenhová, tanyát üt vele minden hajlékban. Lombi Loránt is megismerte mind a kettőt; hiába okoskodott, hiába fontolgatott, mondhatta magát őrültnek, kereshetett akárhol józan érveket: a kínzó vendégek szállást vettek nála s nem hagyták el többé.

Ott voltak vele nappal, a mint sorra járta házait s leczkéket adott növendékeinek. Akárhogy magyarázta a zene titkait, akárhogy verte kézzel-lábbal a taktust; minden accordban az egyik csalogató hangját hallotta, minden hamis trillával a másik rikácsoló hangja kiáltott fülébe. Egy–kettő, hátha mégis szeretne – egy–kettő – őrült gondolat; egy–kettő, gyorsabb ütemben – hozzám vonhatná a hála is – egy–kettő forte, fortissimo – ne olyan hamisan – vajjon kire gondol most – egy–kettő – piano – szegény öreg, ne álmodjál szerelemről… Ott voltak vele elmaradhatatlan vendégei esténként, midőn a város nyilvános kertjében Csicsa Miska bandájában húzta a keringőket, csárdásokat a tánczra vágyó fiatalság talpa alá… Hogy összeillenek a tánczoló párok, fiatal fiatallal, tánczos tánczosné közt alig van egy pár évnyi különbség… a mint el-elsuhantak előtte a lihegő, kipirúlt, mosolygó alakok, feszült figyelemmel leste valamennyinek arczát, tartását, mozdulatait, s számította mindegyiknek életkorát… hahaha! rikoltott fülébe gyötrő vendége, nézd ezeket, kik oly édes mámorral simulnak egymás keblére, mind ifjak, mind az élet virágjában vannak – virág virágra hajlik – száraz kóró vagy te, nem a virágok közt van a te helyed… és húzta, húzta lázasan a vidám, csapongó, szökellő tánczzenét, hogy az egész bandát magával ragadta és Csicsa Miska kénytelen volt nagy megelégedéssel bevallani, hogy ilyen első hegedűsnek a dupla fizetés se sok.

Több héten át tartott ez a gyötrelmes állapot, Lombi Loránt érezte, hogy ereje napról-napra fogy a küzdelemben. Növendékeit egészen kétségbeejtette a gyors tactus-veréssel, a nyilvános kertben pedig minden este valóságos őrjöngő tánczokat járatott a város tisztességes fiatalságával, úgy hogy végre Csicsa úr is megsokalta első hegedűsének ifjui hevét. Ha Csicsa úr megsokalta, Lombi Loránt valósággal roskadozni kezdett alatta. Amaz est rettentő felfedezése óta nem ismerte többé a nyugalmat. Kínzó vendégei éjjel-nappal lelkén ültek, csábítgatták, ijesztgették, hevítették, lehűtötték, biztatták, leverték. Nyugodt, türelmes modora, mely hajdani művészi méltósága helyét pótolta, most eltünt; izgatott, kapkodó, tűrelmetlen lett; maga sem tudta tisztán, mire, miért? Napról-napra mélyebben elmerült a vén szerelmesek boldogtalan állapotába, mely minden boldogtalanság között a legszomorúbb, mert mindenki előtt nevetséges s csak annak szomorú, ki benne van. Segítni kell e kínos helyzeten, véget kell vetni a szakadatlan gyötrelmeknek – Lombi Loránt érezte ezt s elhatározta, hogy minél előbb meg fogja tenni.

A kis Mariska, a milyen gondtalan, könnyű kedvű, vidám leányka volt, semmit vagy igen keveset vett észre gyámatyja szenvedéseiből. Legfölebb annyit sejtett, hogy kellemetlenségei voltak növendékeivel, vagy elbágyadt a hosszas éjjeli muzsikálásban. Aztán neki is voltak gondjai, apró, könnyű gondocskák ugyan, de egy tizennyolcz éves leányka még nagyra, sokra tartja az ilyesmiket. Az a fiatal ember, ki ama nevezetes estén oly áruló és nagy következményű pírt idézett arczára, azután is sokszor gyakorolta e festési tehetségét, s Mariska el nem tudta gondolni, hogy gyámapja ilyenkor miért lesz sokkal izgatottabb és miért oly szeszélyes szegény Beregi Lőrincz iránt, a ki pedig a zongora-művészetben a legkedvesebb tanítványa volt s igen derék tisztességes fiatal ember?

Megtudhatta nemsokára azt is, midőn gyámapja mintegy négy héttel a sokszor emlegetett nevezetes est után, délután, épen mikor valami lakodalomba készült muzsikálni, úgy meghúzta hegedűje húrjait, hogy valamennyi elpattant, és Mariska a nagy pattogtatásra ijedten rohant az udvarról a szobába.

– Megyek, hozok friss húrokat, mondá Mariska készségesen.

– Nem kell, ne hozz, felelt Lombi Loránt, ágyra dobva hegedűjét. Nem megyek el a lakodalomba.

– Nem? álmélkodék Mariska. De hogy fognak tánczolni első hegedűs nélkül?

– A hogy tudnak, mondá Lombi Loránt mogorván. Ki nem állhatom a lakodalmakat.

Mariska néma bámulattal nézett gyámapja boszús arczára. Nem mert szólni, csak úgy magában gondolá, hogy a lakodalmak iránti gyűlöletben nem osztozik vele. Különben ebbeli véleményének nemsokára kifejezést is adhatott, még pedig sokkal meglepőbb módon, mintsem előre gondolta volna.

– Hát te szereted a lakodalmakat? kérdé Lombi Loránt vontatva. Látszott arczán, mily hosszas benső küzdés előzte meg az egyszerű kérdést.

– Igen, felelt Mariska félénken.

– Szeretnél tánczolni valami lakodalmon? kérdé Lombi Loránt perczenként növekedő izgatottságtól reszketve.

– Igen, felelt Mariska, csodálkozva e váratlan kérdés s gyámapja rendkívüli zavara fölött.

– Szeretnél tánczolni a te lakodalmadon? kérdé Lombi Loránt, tökéletesen elvesztve józan eszét.

Nincs az a tizennyolcz éves leány a világon, a ki ne óhajtana minél előbb tánczolni saját lakodalmán, és mivel Mariska sem volt valami különös teremtmény, hanem csak olyan leány, mint a többi, feltehetjük róla, hogy semmi kifogása sem lett volna efféle mulatság ellen. Szólni azonban nem szólt semmit, csak fülig elvörösödve és kötényén keresve valami igazítni valót, sütötte szemét a földre.

– Szeretnél férjhez menni? kérdé Lombi Loránt.

Mariskának most már halántéka is piros színben égett s szemét a világ minden vőlegényeért sem emelte volna fel a földről. Épen ezt kérdezte tőle tegnap négyszem közt a tornáczon Beregi Lőrincz is, míg gyámapja a nyilvános kertben tánczoltatta a város mulató ifjúságát. Tegnap is így pironkodott és sütötte le szemét a földre, s akárhogy esengett szegény Lőrincz, mégsem felelt egy árva szóval sem. Ki tudja, hátha most ezen az úton akar választ nyerni kérdésére? Most már talán mégis felelhetne, gyámapjától csak nem fogja szégyelni magát.

Midőn tehát Lombi Loránt még egyszer s nyomatékosabban ismétlé előbbi kérdését, Mariska kissé oldalt arczába pillantott, s aztán hirtelen újra lesütve szemét s még jobban elpirulva, gyorsan igent bólintott fejével.

– Mariska – mondá Lombi Loránt megragadva a piruló leány kezét – emlékszel-e még a napra, melyen hozzám jöttél? Tudod-e, hogy azon az éjjelen, melyen először aludtál födelem alatt, megfogadtam, hogy neked, boldogságodnak szentelem életemet, és megtettem éretted a legnagyobb áldozatot, melyet a világon senkiért és semmi másért meg nem tettem volna? Mondd Mariska, adtam-e okot, hogy fogadásom szegéséről vádoljanak? Megtettem-e mindent, kész voltam-e minden áldozatra, hogy téged boldoggá tehesselek?

Mariska felelet helyett némán meghajolt s hálásan megcsókolta kezét. Az öreg szerelmes későn kapta el kezét a szeretetnek ezen gyermeki nyilvánulása elől, kárpótlásúl azonban közelebb vonta magához a még mindig piruló leánykát.

– Szeretsz-e engem Mariska? kérdé Lombi Loránt a delirium legnagyobb fokán.

– Igen, tiszta szívemből, felelt Mariska ártatlanúl.

– Akarsz-e boldoggá tenni? kérdé tovább az eszeveszett ember.

– Legforróbb óhajtásom ez, volt a gyanútlan felelet.

– Akarsz-e nőm lenni?

Igen, kimondta e szavakat, tisztán, érthetően kiejtette; Mariska jól hallotta, de nem akart fülének hinni. Azt hitte, gyámapja nyelve botlott meg vagy az ő érzékei kápráztak el. Ijedten, csodálkozva nézett Lombi Loránt arczára. Ez a színéből kikelt, sápadó és piruló arcz, ezek a remegő ajkak, ez a félő, reménylő tekintet – ezek mindent megmagyaráztak, egy pillanat alatt mindent világossá tettek. Igen, ez szerelem, őrjöngő szerelem volt – a nő szeme megismerte, megértette azt.

– Akarsz-e nőm lenni? kérdé Lombi Loránt másodszor.

Az első kérdés a gyermeket ijesztette meg, a másodikat a nő hálája és szánakozása hallotta. Egy pillanat munkája volt az átalakulás, egy pillanat alatt rohantak el a leány szeme előtt gyámapja jóságának, áldozatainak, szeretetének képei, egy pillanat elég volt, hogy szenvedő arczán keresztűl szívébe lásson s elolvassa benne a kínok könyvét, és egy pillanat elég volt arra, hogy megfeleljen a kérdésre.

– Igen.

Mennyi lemondás, mennyi önfeláldozás, mennyi hála és mennyi keserűség volt ez egy szóban, azt nem árulta el sem hangjának reszketése, sem halvány ajkának vonaglása.

De félénken elvonúlt az öreg ember mellől. Gyámapja keblére gyanútlan bizalommal simúlt, a vőlegénytől riadtan húzódott. Parancsolhatott eszének, parancsolhatott szívének, szemének, arczának, hangjának; de nem uralkodhatott az önkénytelen irtózáson, mely megragadá és megreszketteté egész valóját.

Lombi Loránt mindezt nem látta. A hosszú láz, mely hetek óta gyötörte, tetőpontját érte el, deliriumában nem látta a valót, egyedűl csak a lázálom képeit, és ezek a képek mosolygó boldogságot, tiszta kék eget, verőfényes pázsitot mutattak lelki szemének. E hangulatban tölté el a napot, e hangulatban búcsúzott el éjszakára menyasszonyától… Menyasszonyától… szinte megrezzent, midőn kiejté e szót; vajjon a boldogságtól vagy gonosz előérzettől rezzent meg? Ezen töprenkedett egész este, mióta elvált Mariskától s boldog jó éjszakát kívánt neki… A szerelmi vallomás első láza elmúlt már, higgadtan, nyugodt megfontolással akart elmélkedni jövendő terveiről. Egyedűl volt, gondolkozhatott… Egyedűl? Nem, nem egyedűl, megfeledkezett régi vendégéről, de ez nem feledkezett meg róla. Az éj csendjében ismét beszélni kezdett, eleinte halkan suttogva, aztán mindig hangosabban, hangosabban kiáltva és kaczagva. El akart merülni édes gondolataiba, a jövő szép terveibe, de a kiállhatatlan kiabálás, kaczagás nem hagyott neki békét, szétkergette legédesebb gondolatait, kényszerítette, követelte, hogy rá hallgasson. Utoljára is kénytelen volt vele. És mentől feszűltebben figyelt rá, annál inkább elszörnyedt a nagy őrültségen, melyet ma oly könnyelműen elkövetett. Hisz ez a leány nem szereti, nem szeretheti őt; csak a hála kényszerítette arra, hogy kérését meg ne tagadja. Szíve másé, mást szeret, azon ifjut, ki lángoló pírt tudott varázsolni arczára, s talán most is, álmában ennek nevét rebegik vágyó ajkai.

A féltékenység kínzó réme nem engedte nyugodni. Meg kell győződnie, még ez éjjel mindenről bizonyossá kell lennie. Meg fogja lesni álmát, ki fogja kutatni rejtekeit. Halkan, tolvajléptekkel, a szoba felé lopózott, hol Mariska aludt. A lakás két szobából állt, közben volt a konyha. Ezen kellett áthaladnia, a sötétben csak tapogatózva mehetett, itt is – ott is megbotlott valamiben, utoljára valami széles kemény bútor állotta el útját, nem tudta merre van az ajtó, meg akart fordulni, elcsúszott és homlokát erősen oda ütötte a kemény bútor éles szögletébe.

Sokáig feküdt aléltan a földön. Mire magához tért s tévedező szemével zavartan nézett körűl szokatlan környezetében, már hajnalodott s a konyhaajtó fölött levő ablakon vidám kelő nap küldé be sugarait. Lombi Loránt nehezen feltápászkodott fekvéséből, sokáig kellett gondolkoznia, míg tisztán megismerte, hol van, hogyan jutott ide. Megnézte a kemény bútordarabot, melynek éles szögletétől még most is sajgott homloka. Ráismert; rég el volt rejtve, rég el volt feledve, de azonnal ráismert. Ebben a nagy faládában rakta el egykor, egy gonddal terhes éjszakán, hajdan legdrágább kincseit. Hogy elfeledkezett róluk, milyen hálátlan volt hozzájok! Vajjon mi lett azóta belőlük?

A megrozsdásodott kulcs még mindig a lakatban volt. Kinyitotta a láda födelét s bele nyúlt. A száraz levelek zörögtek érintésére, sűrű porfelleg emelkedett ki belőlük. Kivette a legfelső koszorút; alig maradt még egy-két levele, de megismerte; szalagja megsárgúlt, megzöldűlt, de elolvasta. És így kiszedte valamennyit egymás után, s míg ezt tevé, visszaemlékezett az éjszakára, melyen nehéz küzdelmek után megvált dicsősége emlékeitől s elzárta szemei elől. Mennyi minden történt azóta, mennyire megváltozott azóta minden, megváltozott ő maga is. Vissza gondolt azon éjszakára és az elmúlt estére… s a kezében tartott koszorú reszketni kezdett és a nehány megmaradt levél zörögve hullt a földre. Mit mondtak a hulló, zörgő levelek? Lombi Loránt jól értette és pirulva sütötte földre szemét. Azon éjjelen, midőn e koszorúkat a ládába rakta, azt vélte, a legnagyobb áldozatot hozza, lemondva művészi önérzetéről, hogy a véletlenűl hozzá kerűlt gyermek sorsáról gondoskodjék – – – most azt zörögték a száraz levelek: mondj le nagyobbról is, mondj le őrült szerelmedről is, ha nem akarod, hogy első áldozatod hiába való legyen, hogy az a leány, a kinek kedvéért váltál meg tőlünk, most boldogtalanná legyen… Azt mondták a zörgő levelek: hervadt koszorú hervadt főhöz illik, maradjon a virág az ifjúságnak…

Egészen megreggeledett már, mire Lombi Loránt valamennyi koszorúját kiszedte s mindnyájától meghallgatta a viszontlátás üdvözletét. – Mennyire szégyelte magát a szemrehányásokra, melyeket régi hű barátaitól hallott. Hová jutott, milyen nevetségessé lett, mily boldogtalanná tett volna egy szegény gyermeket nevetséges szenvedélyével. Mióta ismét koszorúi közt volt, tökéletesen visszanyerte régi méltóságát, mint azon időkben, mikor még csipkés szegélyű kendőjében fogadta leereszkedőleg a köztisztelet nyilvánulását. Egyszerre felszökött ismét azon olympusi magaslatra, hova nem érnek el az apró emberi szenvedélyek. Művész lett újra, régi büszkeségével és önérzetével, s igen könnyűnek tartá most, feláldozni szerelmét azon gyermek boldogságáért, a kiért valaha nagyobbat is fel tudott áldozni: büszkeségét és koszorúit.

Felnyalábolta a koszorúkat s szobájába vitte; apró szegeket ütött a falba s rendben egymásután felaggatta koszorúit, úgy mint valaha voltak. Tisztában volt egészen magával, tudta mit fog tenni és nem fájt a szíve. Nem fájt a szíve, midőn a felébredő és félénken közeledő leánykának tudtára adta, hogy tegnapi szavait tulajdonképen nem magáról, hanem Beregi Lőrinczről értette, és a meglepetés, ijedtség és öröm közepette sírva fakadó Mariskát kézen fogva a nevezett fiatal ember karjaiba vezeté. Nem fájt a szíve, midőn tudtára adá Csicsa úrnak, hogy megszűnik a banda első hegedűse lenni, s az álmélkodó s már-már tripla fizetést igérő barna férfiúnak minden kérlelésére csak azzal felelt, hogy visszalép s utoljára saját gyámleánya lakodalmán fog szerepelni, nehogy az ünnepélyes napon hiányos legyen a banda működése. Nem fájt a szíve, midőn megjött a boldog menyegző napja, vidám vendégsereg forgolódott a sátorrá alakított udvaron s Harcsa Mihály özvegye is megjelent kőkorbeli főkötőjével; midőn megkezdték a menyasszony-tánczot, és ő ott húzta a bandában s szemével kísérte a szép menyasszony boldogan lejtő alakját; nem fájt a szíve, midőn az ifjú pár elbucsúzása előtt még egyszer letérdelt előtte, áldását kérve s a vendégsereg nagy riadozásai közt haza tért, ő meg visszavonúlt most már megint magányos szobájába, hervadt koszorúi közé… Nem fájt a szíve, vagy ha fájt is, nem tudta meg azt senki… A ki ezentúl a nyilvánosság előtt megjelent, az ismét Lombi Loránt volt, a büszke önérzetes művész, csipkés szegélyű nagykendőjében és méltóságos kopottságával, a ki megkívánja, hogy menetközben az emberek utána tekintsenek és nevezetesség gyanánt mutogassák az idegeneknek, elfeledve azt, hogy valaha Csicsa Miska bandájában muzsikált.