A BETEGÁPOLÓ.

Kerekesné özvegy asszonyság hatalmasan megtermett, tenyeres-talpas hölgy volt, kinek idegrendszerét egy kis sirás-rívás meg nem bolygatta. Sőt közelebbi ismerősei, kiknek többször volt alkalmuk a tenyeres-talpas hölgyet emberbaráti foglalkozásában látni, esküvel bizonyozták azon meggyőződésüket, hogy a nevezett asszonyságnak egyátalában nincsenek idegei; vagy ha vannak, úgy bizonyára oly erős vitorla-kötelekből készültek, hogy azokat nem egy kis pityergés szellője, de az emberi szenvedések leghevesebb viharja sem képes rezgésbe hozni. E természeti ritkaság mindenesetre érdemes volt a természetbúvárok mélyebb tanulmányozására; s meglehet, hogy Kerekesné asszonyság épen ez érdekes physiologiai tulajdonságánál fogva állt annyira az orvos urak kegyelmében. Annyi bizonyos, hogy ha valami nagy beteghez ápoló kellett, az első kérdő szóra az orvos úr ekként kiáltott fel: «Legjobb lesz Kerekesné asszonyság. Kitünő gyakorlata van a betegápolásban és képes egymás után három éjszakát átvírrasztani.»

Kerekesné asszonyság öntudatával bírt kiváló tehetségeinek, s mint minden nagy talentum, megkövetelte a megfelelő szellemi és anyagi elismerést. Nála is, mint egyáltalában a felkapott tehetségeknél, nemcsak a szolgálatot kellett megfizetni, hanem a reputatiót is. Pedig ő nem igért eget-földet, sőt épen nem igért semmit. Kevés beszédű volt és mogorva; megmondta ridegen föltételeit, tudniillik, mit kíván pénzben, élelemben, italban, kényelemben, tiszteletben, elismerésben; s viszont egy szóval sem érintette, mit fog mind e földi jók fejében tenni, hogyan fog a beteggel bánni? Ezekre nézve hagyta beszélni reputatióját. Azt sem tette, mi csekélyebb jelentőségű kollégáinál a behízelgés első lépése szokott lenni, hogy gyöngéden megsímogassa a beteg fejét, megigazgassa párnáját, paplanját, s nehány kedveskedő szóval illesse, midőn a beteg hozzátartozói először vezetik a kórágyhoz s úgyszólván installálják hivatalában. Kerekesné asszonyság megvetette a tehetetlen középszerűség kicsinyes cselfogásait. Zordon és komor volt az alkudozások alatt, zordon és komor volt a szerződés megkötésénél, zordon és komor volt a betegszoba birtokba vételénél. Nem szorúlt önmagának ajálgatására, eléggé ajánlotta hírneve, s ha néha-néha egyik-másik aggódó anya vagy feleség remegve merte őt erre is, arra is figyelmeztetni, mit a szegény beteg körül akkor meg ekkor tenni kellene, Kerekesné asszonyság mogorván mondá: «Kerekesné vagyok» – és ezzel úgy vége szakadt minden további okoskodásnak, mintha a csipkebokor lángja közűl szólalt volna meg a hang: «Én vagyok, a ki vagyok».

– Tessék az éj bármelyik órájában utánam nézni, s ha nem talál ébren és helyemen, vonja le fizetésem felét.

Legfölebb ennyit toldott még Kerekesné asszonyság előbbi rövid nyilatkozatához, s ezt is csak akkor, ha a hely olyan jónak látszott, hogy érdemesnek tartá érte nehány felesleges szó fényűzésébe bocsátkozni.

És a legfeketébb rágalom sem mondhatta volna Kerekesné asszonyság merész kihívását üres dicsekvésnek. Pedig irigye és rágalmazója volt feles számmal, a mit nem lehet csodálni; úgy lévén ez az életben mindenütt s az emberi hívatások mindenikében, hogy a kiváló s magasabbra emelkedő szellemek uszályát az alant maradó kartársak írigysége és rágalma képezi. Sovány, gyönge mellű betegápolók, kik magukba szívták a kóros szoba veszélyes levegőjét, álmos, beesett szemű betegápolók, kiknek szeme körűl fekete karikát vont az éjjeli vírrasztás; nyájas, tipegő betegápolók, kik kellemes kövérségre gyarapították testüket az édes karszékbeli szunnyadás által: valamennyien keserű mosolylyal és kétértelmű fejrázással beszéltek Kerekesné asszonyság tagbaszakadt termetéről, egészséges rézszínű arczáról, soha sem hunyorító szürkés zöld szeméről, és erős csontos kezeiről, melyekkel képes volt a legnehezebb csúzos öreg urat könnyedén megfordítni ágyában. De minden agyarkodásuknak sem sikerűlt Kerekesné asszonyságot rajta kapni, hogy a betegágy mellett csak egyetlen egyszer is elszundított volna.

– Soha sem szokott aludni Kerekesné asszonyság? kérdé egyszer-másszor egy-egy kíváncsiabb nő, ha reggel a betegszobába lépett, s a nevezett tenyeres-talpas hölgyet gigási fürgeséggel kávét főzve vagy kiürített findsáját öblögetve találta.

– Soha, felelt a tenyeres-talpas asszonyság mogorván, s nem hunyorító szürkés-zöld szemével úgy nézett, mintha soha életében le nem hunyta volna.

Meglehet, hogy Kerekesné asszonyság költői értelemben használta ez időhatározó szócskát, meglehet, hogy kevés beszédű hölgy létére válaszolt e kéttagú szóval, mely ha nem is illett egészen a valósághoz, de tökéletesen megfelelt a tenyeres-talpas asszonyság lapidáris stylusának: annyi bizonyos, hogy Kerekesné asszonyságnak volt elég módja leszokni az alvásról, s azért ha fennebbi merész állítását nem is fogadhatjuk el a szó nyelvtani értelmében, mint költői képletet épen nem mondhatjuk vakmerő túlzásnak.

Voltak éjszakák, mikor sikoltó szél rázta az ablakot s besüvöltött a kilyukadt papiros-ragasztékon; a patkán aléltan pislogott a hamvadó tűz s a dideregve tapogató kéz nem talált a sötétben egy kis fát vagy legalább forgácsot; sápadt, éhes tekintetű asszony guggolt a patka mellett, és hiába iparkodott fagyos lehelletével új életre gyujtani a hamvadó parazsat; hiába hajtotta fejét a nedves téglára, hogy álmában találja meg legalább egy pillanatra, miről ébren álmodozni sem mert: a meleget, a fényt, az örömet, a nyugalmat. A szemek nem akartak lecsukódni, e szegény hajlékban még az álom is fényűzési czikk volt. – A sápadt asszony vírrasztott, nem hunyorító szemével mereven nézve maga elé, s elmerengve, ábrándozva – miről? Talán semmiről. A miről ábrándozni, kellemes képeket alkotni lehet, azoknak fogalma sem volt meg benne, sohasem hallott róluk, senki sem beszélt felőlük, nem ismert, nem látott ő soha mást, mint a hideget, az éhséget, a szennyet és azt a durva részeges férjet, ki most is a kocsmában dorbézol és bizonyosan meg fogja verni, ha reggel felé haza tántorog.

A sápadt asszony vírraszt és mereven néz maga elé a semmibe, épen úgy mint Kerekesné asszonyság ül abban a karszékben, üres tekintetét az eltakart virrasztó ámpára szegezve, és elmerengve, gondolkozva – miről? Talán régmúlt idők szenvedéseiről, talán semmiről… A beteg nyögve megfordul kórágyán, ledobja magáról takaróját, lázas szavakat mormol, körmével vakarja a falat, forró tűz égeti agyát, hideg borzongatja testét, didereg, foga vaczog, takarója földre hullt… Csak fázzál, csak dideregj, én is fáztam, én is dideregtem, még sem haltam belé… Kerekesné asszonyság nyugodtan ül karszékében, szemét sem fordítja a kínosan vergődő beteg felé, sokkal jobban el van foglalva a vírrasztó lámpával vagy talán emlékeivel.

Emlékeivel? Vannak-e, lehetnek-e neki emlékei? A ki felnőtt, mint az állat, dolgozott, mint az állat, szenvedett, mint az állat, van-e annak múltja, van-e jövője, tud-e emlékezni, tud-e remélni?

Kerekesné asszonyság nem sokat törődik azzal, ha tud-e emlékezni, tud-e remélni, elég büszkesége neki az, hogy tud vírrasztani. – Ezt jól megtanulta, most szépen megélhet tudományából.

Megtanulhatott vírasztani az elmúlt hosszú éjszakákon, mikor estétől reggelig ült a hideg földön, a szalmazsák mellett, melyen a szélütött ember feküdt, és átkozódott, és bort kért, és épen maradt kezével a vírrasztó nő hajába, szemébe kapott, ha feléje nyújtotta a vizes csuprot. Megtanulhatott vírrasztani a hosszú éjszakán, midőn a beteg gyermek ágya mellett ült, s tehetetlen kétségbeeséssel hallgatta fájdalmas nyögését, és imádkozni akart s nem tudott, mert senki sem tanította rá; segítni akart s nem tudott, mert nem volt pénze orvosra, orvosságra, fára, levesre, takaróra, melegítőre, s minden egyébre, mi a beteg fájdalmát enyhíti, egészségét visszaadja, és a mivel most napról-napra foglalkozik úri betegeinél, és a minek akkor hírét sem hallotta. Nem hallotta, nem tudta, mivel segítsen, csak nézte néma, mozdulatlan kétségbeeséssel, gyermekének rángatózó ajkát, görcsösülő kezét, megtörő szemét, és nem tudta, hogy ez a halál, csak ült mereven, tompa tekintettel, épen úgy, mint most Kerekesné asszonyság ül karszékében.

A beteg fölemelkedik ágyában, ledobja párnáit, falhoz nyomja izzó homlokát, nyög és sóhajt, iszonyú forróságról panaszkodik. Kerekesné asszonyság nem hallja, vagy ha tán hallja is, nem törődik vele. Hallotta ezt a nyögést akkor is, azokon a hosszú éjszakákon, megszokta már. A beteg vizet kér, reszkető kézzel tapogatózva nyúl ki ágyából s leüti az orvosságos poharat. A pohár csörömpölve gurul az ágy alá, a beteg bágyadtan visszahanyatlik ágyába, sóhajtása lázas érthetetlen suttogásba megy át… Csak nyögj, csak sóhajts, az én gyermekem is így nyögött, így sóhajtott, és nem volt számára orvosságom… Kerekesné asszonyság nyugodtan ül székén, s nézi mereven a lámpa csendes lángját…

Megszokta a vírrasztást, megszokta a szenvedést, megszokta a mások szenvedésének látását… Idegei megerősödtek, nyugodtan tudja hallgatni a lázbeteg őrjöngését, a jajgatást, sirást, átkozódást egyformán. Nem hatja meg a betegnek sem könyörgése, sem fenyegetése. Megszokta már mindegyiket; épen e kitünő tulajdonságai tették oly ajánlatossá az orvos urak előtt. Fényes bizonyítványai vannak minden kórháztól és a legelőbbkelő családoktól. Pontos, lelkiismeretes szolgálatában; el nem mozdul a beteg ágya mellől, nem reszket a keze a legkegyetlenebb műtételeknél sem, s arról szó sincs, hogy elszédülne vagy elájulna, a mi különben kedvencz foglalkozása az asszonyi nemnek. Kerekesné asszonyság izmos, tenyeres-talpas hölgy, erős idegekkel, álmatlan szemekkel, s az az iskola, melyen keresztűl ment, épen arra való volt, hogy kitünő betegápolóvá tegye.

Az a sápadt, éhes, szenvedő asszony, ki hajdan nehéz éjszakákat vírrasztott át részeges férjét várva a kocsmából, vagy hosszú betegségében ápolva, vagy gyermeke halálos ágya mellett, buta kétségbeeséssel lesve a halál lépteinek kopogását; az az erős idegzetű, éber asszony, ki mesterség gyanánt űzi most a női erények legszebbikét, s pénzért pótolja az anyát, hitvest vagy testvért: maga sem tudja, hogy szívtelen közömbössége folytonos boszúállás az emberiség ellen a társadalom igazságtalanságáért.