ÖTÖDIK RÉSZ. HOLD-FOGYATKOZÁS.

I.

Szarvaskő kapitánya ott állt egésznap a vártoronyban, és hallgatta hogyan dörög az ágyu Eger felől.

Itt szépen sütött az őszi nap. Az erdő alig egypár napja indult sárgulásnak, s hogy eddig mindennap esett az eső, s minden éjjel tiszta volt az ég, a fák alja és a patak mente kizöldült. Mintha nem is ősz volna, hanem tavasz.

Eger annyira van Szarvaskőtől, mint Isaszeg Gödöllőtől, vagy Siófoktól Füred a vizen át. Mikor reggelenkint az ágyuk megdördültek, a felhő megtömegesült az égen, s egy óra nem telt belé, hullt az eső. Néha szennyes eső is hullott. Az az egri ágyuk füstje volt. Idáig elhozta a szél a felhőbe belekeveredett füstöt, s mintha a mennybéli kéményseprők mozsdóvizét öntenék alá, úgy bemocskolta ez az eső a szarvaskői falakat, az udvart, a sziklákat, és a várkapitány úr őszirózsáit.

Szarvaskő olyanféle kis vár, mint Drégely volt. Magas vaskő-sziklán épült, s mintha a feltornyosult sziklák tetejét faragták volna ki várnak, olybá tünt fel annak, aki először látta. Dehát kicsiny volt. Mindössze három ház fért el rajta, s udvara csak annyi, hogy egy kocsi megfordulhatott benne. Hát inkább vadászkastély volt ez, mint vár. Menedéknek csak abban az időben lehetett használni, mikor még az ágyu a jövendő idők találmányai közé tartozott. Most már legfeljebb arra jó, hogy pihenője legyen az Egerbe vonuló csapatoknak, s hogy postaállomás legyen, mikor Egert ellenség szállja meg.

Ha Eger elesik, Szalkay Balázs uram lóra ülhet a maga negyvenkilenc katonájával és mehet az északi megyékbe a rokonaihoz, – hacsak úgy nem akar tenni, mint a haragos Szondy, vagy mint Nyári Lőrinc a szolnoki kapitány, aki ennek a hónapnak a negyedikén egymaga állott ki a százezernyi török ellen a vár kapujába; – a jó Isten tudja mit gondolt magában.

Hát ott állt a jó Szalkay Balázs a toronyban. Sarkig érő, vargányaszinű galléros őszi mente volt rajta, s rókaprémes kucsma a fején. Aggodalommal meresztette nedves kék szemeit arra a magas hegyre, amely az Eger felé való látást elfödte előle. Egert nem láthatta, hát nézte a hegyet. Ha másfelé nézett volna, akkor is hegyet látott volna, mert a hegyek sokasága állja körül ezt a várat, s a hegyek köröskörül olyan közel vannak, hogy egy jó puskával akármelyik hegyoldalban legelő őzre rálőhet.

A vár alatt egynehány házacska, s az Eger patak.6) A patak mentén köves kocsiut.

Hát állt Szalkay uram a toronyban és nézte a semmit.

Itt csendesség volt. S Balázs uram majdnem hanyat esett, mikor egyszerre a háta mögött álló őr belerikolt a kürtjébe.

– Jönnek, – mondja az őr mentegetőzve, mikor látja, hogy az ura megrettent a váratlan kürtszótól, s a kezét pofonra emeli.

– Bivaly! – szól reá Balázs úr, – mit kürtölsz a fülembe, ha itt vagyok! Tulok!

Lepillant a sziklákon fölkanyarodó ösvényre, hát két lovast lát maga alatt. Úrfélék. A kisebbik talán apród. Messziről jöhetnek, mert mögöttük a nyereg culával van megrakva. A vállukon kurta puska. Mind a kettőn kengyelig érő mente.

– Ezek nem Egerből jönnek, – tünődik fenhangon Szalkay.

– Talán Vas Miklós, – véli a toronyőr.

Kap az ura szaván, hogy az előbbi ostobaságot feledtesse. Azonban rosz napja van: Balázs urat megint ellobbantja a bosszuság.

– Már hogy jönne Vas Miklós te toklyó! te bivalybornyú! Hát azt hiszed, hogy annyira van Bécs mint Apátfalva! Apád csutorája, te öszvér!

Mióta Egert vivta a török, mindig ingerült volt ez a jó ember, most meg hogy a kürtszótól való megrettenését szégyelte a szolgája előtt, majd felfalta.

Az őr vörös volt röstelkedésében. Nem mert többet szólni. Szalkay uram fogta a kardja markolatát, s leindult a csigalépcsőn, hogy megnézze miféle madár jön? Mert két hónap óta mindig csak mentek innen. Jönni nem jött senki.

A vár udvarán egy fiatal merész-tekintetü s halvány arcu legény állott. Se bajussza, se szakálla. A két lovat mögötte az apródféle fiu fogta. A legény ahogy meglátta a gazdát, eléje ment, és a süvegét a kezében tartva hajtotta meg magát.

– Bornemissza Gergely főhadnagynak az öcscse vagyok. A nevem János. Ez a fiu meg Réz Miklós diák. A várban van az ő bátyja is.

Szalkay kezet nyujtott Bornemissza Jánosnak. A másiknak nem. Gyakorlott szeme megismerte, hogy csak ez az ur.

– Isten hozott, – mondotta. – A bátyádat nem ismerem, de ha találkozok vele, megcsókolom. Kedves vendégem vagy.

Azzal szives kézmozdulatot tett az ajtó felé.

– Köszönöm, felelte az ifju, nem vendégül jöttem, csak egy pár kérdésre: azt szeretném tudni mi a hir Egerből.

Szalkay vállat vont és Eger felé intett:

– Hallhatod!

– Hallom, hogy ágyúznak.

– Már tizenkilencedik napja.

– Erős a vár?

Szalkay megint vállat vont.

– Erős a török is.

– Van elég katona?

– Ezer kilencszáz harmincöten voltak tizedikén. Azóta folyton lövik őket.

– A király nem küldött segitséget?

– Eddig nem.

– A püspök?

– Az se.

– De várnak?

– Várni várnak. De ne beszéljünk olyan sokat öcsém. Jer és pihend ki magadat. A lovakról látom, hogy kora hajnalban indultál.

Látszott Balázs uron, hogy az ilyen szapora kérdések igy a vár udvarán állva nem kedvesek neki. Ő maga is rég az asztalhoz kivánkozott már, és csak az ostrom morajlása tartotta odakünn. Az idő már délfelé jár, és még nem reggelizett.

– Uram – mondotta a jövevény az ajtóban, – az a fiu, aki velem jött, teologus diák.

– Diák? Hát akkor… Hé diák! – kiáltott vissza. Gyere hát öcsém tarts velünk!

Szobát adott a vendégeinek, s illatos mosdóvizet. (Varsányi hozott neki a török táborból holmi rózsaolajat, azzal akart dicsekedni.)

Mikorra a vendégei bekerültek az ebédlőbe, már fel volt teritve, sőt a sült nyul is ott párolgott az asztalon.

– Mink most nyullal élünk, – mondotta Balázs úr mentegetőzve. Az egri nyulak mind felhuzódtak erre a lárma elől, hát mit tegyen velük az ember egyebet, mint azt, hogy megeszi.

Bornemissza most hogy mente nélkül volt, testhez álló meggyszin kamukában jelent meg az ebédlőben. A diákon csak egyszerü kenderszövetü ruha volt. Mind a kettőjük derekán egyforma szijjöv, s az övön hajlott magyar kard.

Az asztalon nem volt más evőszer, csak kanál. Abban az időben mindenki a maga késével evett. A villát csak kint a konyhában használták.

A két vendég is a derekához nyult. Ott függött mind a kettőnél a zsebkés. Az idősebbiké gyöngyházas nyelü, aranyos, a diáké csak afféle fehérvári fanyelü bicska.

– Oh én szeretem a nyulat, – felelte Bornemissza János, – és ez remekül van megkészitve. Nálunk más módon csinálják. Vajjon az én bátyámról tud-e valamit kapitány ur?

– Más módon? – kérdezte Szalkay.

A nyúl iránt jobban érdeklődött.

– Sokféle módja van, – felelte Bornemisssza János. Nálunk borban mossák meg a nyulat, aztán egy kis vizzel teszik fel a tűzre. Kenyérszeletet is raknak belé s azzal főzik, de vigyáznak rá, hogy a lé el ne sustorogjon. Mikor a lé forr, elveszik a tűztől, kiveszik a húst, s a levét megszürik. Most következik a megszürt lébe a szegfü, a bors, a sáfrány meg a gyömbér. De vajjon megtudjuk-e még ma, hogy a várban mi történt? Vajjon az én szegény bátyám nem halt-e meg?

S a szeme könybe lábadt.

– Hát ecetet nem tesztek hozzá? – kérdezte tovább Szalkay, anélkül hogy felpillantana.

– Dehogynem, de ezt csak a végén, mikor másodszor kerül a nyul a lébe. Nekünk még ma Egerbe kell jutnunk.

Szalkay végig leszopta a nyulcomb csontját, aztán kocintott a vendégeivel.

Azok nem ittak bort.

– Hm, – mondotta Szalkay.

Megtörülte a bajszát az asztalkendőbe és ismét azt mondta:

– Hm.

Egy darabig hallgatott; egyszer aztán felkönyökölt az asztalra, és megszólalt:

– Az egri várba?

– Oda, oda, – felelt a sápadt Bornemissza János. Még ma este.

– Azt szeretném tudni hogyan: úgy-e mint a madár, vagy úgy mint a kisértetek: kulcslyukon.

– Mint a vakondok édes bátyám.

– Vakondok?

– A várnak földalatti útjai vannak.

– Földalatti útjai?

A fejét rázta.

Bornemissza János a kebelébe nyult, és kivett egy pergamenlapot. Letette Szalkay elé.

– Ihol van: ezek a vörös vonalak.

– Tudom, – felelte Szalkay a rajzra pillantva. Ezek ugyan itten itt vannak, de ottan nincsenek ám ott. Ezeket még Perényi idejében belőtték.

Most már a vendégen volt a csodálkozás sora.

– Belőtték?

– De be ám. Mikor Perényi ketté szakitotta a Szent-István király templomát, ráakadtak az alagutakra, s mindegyikbe beleágyuztak. Valamennyi leszakadt. Nem magyar csinálta azokat az utakat. A magyar ember nem gondol szökésre, mikor várat épit.

– Bizonyos ez? – kérdezte a vendég.

– Olyan bizonyos, mint az, hogy itt ülünk.

– Dehát kétségtelenül bizonyos? Honnan tudja kegyelmed, hogy olyan nagyon bizonyos?

Szalkay vállat vont.

– A Dobó követei hozzám járnak. A török táboron keresztül jönnek-mennek. A minap egyet le is szurtak közülök. Ha volna csak egy út is, gondolod, hogy nem azon jönnének?

– Es mikor jön a követ, vagy mikor megy?

– Hát most is van kint kettő! Vas Miklós az egyik, Szabó Imre a másik. Bécsbe küldötte őket Dobó a királyhoz.

– És mikor jönnek vissza! Mikor mennek be a várba?

– Vas Miklós talán egy hét mulva, Szabó talán két hét mulva. Minden héten megy innen a követ.

A kérdező szemét elboritotta a könny. Sápadtan és könnyes szemmel nézett maga elé.

Szalkay felhörpintette a poharát. Megint hümmentett egyet, aztán hátrahanyatlott a karosszékben, és a szeme szögletéből nézve szólt csöndesen:

– Hallod-e te Bornemissza János! Úgy nem vagy te János, mint ahogy én nem vagyok Miklós. És úgy nem vagy te az öcscse Bornemisszának, mint ahogy én nem vagyok a püspöknek. Asszony vagy te hugom, akármilyen dolmány van is rajtad; az én szememet meg nem csalod!

– Bocsásson meg Szalkay uram, – felelte a jövevény fölállva. – Nem azért titkoltam magamat kegyelmed előtt, mintha meg akarnám téveszteni, hanemhogy engem ne tartóztasson az utamban. Én Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.

Szalkay felállt és meghajtotta magát:

– Szolgálatára állok hugomasszony.

– Köszönöm. Hát most elmondom, mért jöttem. Az én jó uramnak van egy török talizmánja. Az, akié volt, ellopta a mi kis fiunkat, s idehozta Egerbe. Azt gondolta, hogy a talizmán az uramnál van. Nézze, ez az.

S az asszony a kebelébe nyult, és kivette a zsinóron függő remek török gyűrűt.

– Szép, – mondotta Szalkay a gyűrűre bámulva.

Az asszony folytatta:

– Én egydarabig a soproni katonákkal kerestettem a törököt, de hogy azok nem találták, magam jöttem utána. A török babonás. Az a talizmán mindene. Ha lehet, megöli az uramat, ha nem lehet, megöli a fiamat. Hiszen ha az uramnál volna a gyűrű, akkor talán még beszélhetnének egymással. Az uram kiadná a gyűrűt, a török beadná a gyermeket.

Szalkay a fejét rázta:

– Kedves hugomasszony: az egriek megesküdtek, hogy a törökkel szót nem váltanak, semmiféle izenetet tőlük el nem fogadnak. A ki pedig törökkel szól, vagy vagy velök izenetet vált, az akár tiszt akár közember, halál fia.

A fejét vakarva folytatta:

– Ha csak tegnap ért volna ide hugomasszony.

– De ki tudja bejutottak-e?

Nagy Lukácsra gondolt a kapitány.

– Most már mindegy, – felelte az asszony. – Nekem be kell jutnom még ma. Én nem esküdtem meg, hogy a törökkel nem beszélek.

– Dehát hogyan gondolja? Hiszen csak nem verekednek át ketten a táboron?

– Álruhában megyünk.

– Ha álruhában mennek, a városból lövik agyon.

– Felkiáltunk.

– Akkor meg a váron kivül levők kezébe esnek. A kapuk be vannak tömve. Lehet, hogy ma már kővel is be vannak rakva.

– Hát a követ hogy megy be öt nap mulva?

– Életveszedelemmel. Az talán tudja: melyik kapun várják. Annak van sipja, jelszava. Az tud törökül. Azt kell megvárniok, ha éppen minden áron bele akarnak rohanni a veszedelembe.

– És ha én fehér kendővel megyek! Ha azt mondom, hogy egy Jumurdsák nevü tisztet keresek?

– Kegyelmed szép és fiatal. Ha fiunak nézik is, épp olyan értékes, mint ha nőnek ismerik. Az első katona, aki megfogja, beköti a maga sátorába.

– De ha én egy tisztre hivatkozom.

– Kétszázezer ember van ott. Nem ismeri az mindegyik névről az összes tiszteket. Nem is egy-nyelvüek. Perzsák, arabok, egyiptomiak, kurdok, tatárok, szerbek, horvátok, görögök, örmények, – ezerféle népség. A tisztjeiket is csak a maguk csapatában ismerik névről, de ez a név is nem a tiszteké, hanem maguk csinálják. Ha például nagyorru a tiszt, akár Ahmed annak a neve, akár Hasszán, azt ők maguk között nagyorrunak vagy elefántnak hivják; ha vereshaju, akkor mókus a neve, vagy vörös réz; ha sovány és hosszulábu, gólyának mondják. És igy tovább: mindenkinek az a neve ottan, amiről testileg legkönyebben meg lehet ismerni.

A nő lecsüggesztette a fejét.

– Hát adjon tanácsot Szalkay bátyám.

– Az én tanácsom az, hogy várjunk meg egy bemenőt. Akár Vas Miklós lesz az, akár más, kegyelmed odaadja neki a gyűrűt, s az beviszi. Akkor Bornemissza uram majd módját találja, hogyan beszéljen a törökkel.

Ez valóban bölcs tanács volt; de haj, a lázasan lüktető anyai sziv nem ismeri a majd szót. Ő csak a gyilkot látja, amely a szerettei fölött lebeg. Az elé kell pajzsot tartani mielőbb!

Éva kiterjesztette a vár alaprajzát, és hosszan belemerült annak a szemléletébe.

– Ha a várat még a magyarok bejövetele előtt épitették, – szólt aztán a fejét fölemelve, – a mostaniak nem is tudhatják, mi van alatta. Ime itt a templom, s innen ágazódik széjjel három földalatti út. Ezeket csakugyan belőhették. De itt a negyedik út, ez a mostani palota alá viszen, s messze van a többitől. Ezt nem találhatták meg akkor, mikor a Sándorbástyát épitették. Vagy tudták, vagy nem. Hol ennek a bejárata Miklós?

S a fiu elé tolta a papirost.

– A téglaégető kemencéknél, – felelte a fiu egy percnyi szemlélet után.

– Van efféle ottan? – kérdezte az asszony Szalkayt.

– Van, – felelte Szalkay. – Északkeletre van a vártól.

A fiu olvasta a mákszemnyi apró irást:

– Északkeleten téglakemence. Lapos kerek kő; diófától tiz lépés délre. Ez a bejárat.

– Van ott diófa? – kérdezte ismét az asszony.

– Én bizony nem emlékszem, – felelte Szalkay. – Életemben egyszer jártam ottan, még Perényi idejében.

– És az a téglaégető mennyire van a vártól?

– Nincs messzire. Negyedóra talán.

– Akkor ott van török.

– Bizonyosan van. Ha egyéb nem, a had kisérő népe: a pásztorok s más efélék.

– Adhat valami török ruhát kegyelmed?

– Van.

– Deli-köpönyeg is van?

– Az is van, de csak egy. Hanem biz az végig van hasitva.

– Összevarrom, – felelte az asszony. – Egyszer már utaztam igy: delinek öltözve. Nem gondoltam, hogy valaha hasznát látom.

A kezét a homlokához emelve gondolkozott. Egyszer csak felpattant.

– Nem, – mondotta, – nem maradok addig se, mig bevarrom a köpönyeget. Még igy jobb lesz. Köszönöm a szives vendéglátást.

S azzal odanyujtotta finom fehér kezét a kapitánynak.

– Dehát csak nem…

– Indulunk azonnal.

A kapitány fölkelt és elállta az ajtót.

– Nem engedhetem. Ilyen vaktában belemenni a veszedelembe… Örökre vádolnám érte magamat.

Éva az első szónál a kardjára kapott. A másodiknál visszataszitotta a félig kihuzott pengét, s visszaült az asztalhoz.

– Igaza van, – mondotta megtörten. – Más módon kell mennünk. Valamit ki kell eszelnünk, hogy el ne fogjanak.

– Éppen ez az, – felelte Balázs úr szintén leülve. – Ha csak egy hajszálnyi lehetőség is mutatkozik, elbocsátom kegyelmedet.

II.

Az egri vártól északkeletnek van egy magas hegy. Ez az Eged. Voltaképen Szent Egid, vagy Szent Egyed volna az igazi neve, de hogy az Egyed nevet be nem vette soha a magyar gyomor, ma is csak Eged annak a hegynek a neve. Annyira van az Egertől, mint a Szentgellérthegy Kőbányától. De sokkalta magasabb és testesebb.

Ha ennek a hegynek az irányában valami erős kezü ember kilőne egy ludtollal szárnyazott nyilat, az a nyil átrepülne azon a dombon, ahol a török ágyúk egyik falkája dörög, és abba a völgybe hullana, ahol a tábori gyülevész nép ütött tanyát. A kereskedők, a lócsiszárok, a borbélyok, a dervisek, a kuruzslók, köszörüsök, szörbet és halve árulók, a kötéltáncosok, a rabszolgakereskedők, zsibárusok, cigányok s más eféle nép telepe most ez a völgy. Innen járnak nappal a táborba kalmárkodni, csereberélni, hulladékot lesni, népet mulattatni, kuruzsolni, lopni, csalni, szóval: élni a katonák közé.

Október másodikán, a Szent Mihálynapi ostrom után harmadnapra egy fiatal deli érkezett ide a tárkányi erdő felől. Lóháton ült. Atilla, szűknadrág, sárga bakancs és teveszőr-köpönyeg volt rajta. Turbán helyett a delik szokása szerint a köpönyeg csuklyája födte a fejét. Az öve körültüzködve handzsárral. A vállán ijj és puzdra. Egy megláncolt lábu magyar fiut hajtott maga előtt. Az meg egy ökröt. Ökör és fiu láthatóképpen a deli zsákmánya volt.

Ezen a tájon szőlőültetvények vannak. A magyar nem szüretelt az idén. De tele is van a szőlő törökkel. Akármerre néz az ember, turbános vagy prémsapkás alakok bukdácsolnak a szőlők között.

Némelyik rákiált a fiatal delire:

– Hol szedted azt a gyönyörü zsákmányt?

De azok éppen akkor hajtják legdühösebben az ökröt. Nem felelnek.

A deli: Éva.

A rab: Miklós.

Őrök nincsenek erre, vagy ha vannak is, azok is böngésznek a szőlőben. Minek az őr, ha nincs ellenség? Bornemisszáné feltartóztatás nélkül jut a téglaégető völgybe, ahol a szennyes és diszes sátorok összevisszasága, az ebek és cigánypurdék sokasága lármázza őket körül. Aztán a kereskedők jönnek s licitálnak egymásra:

– Hogy adod a fiut? Én adok érte ötven piasztert.

– Én adok érte hatvan gurust.

– Én hetvenet.

– Az ökörért adok husz piasztert!

– Én harmincat.

– Negyvenet.

A deli nem áll szóba senkivel.

A kezében dárda van. Azzal vigyáz folyton hol az ökörre, hol a rabra. A rab kezében ostor pattog.

Leballagnak a téglakemencéhez. Itt még tarkább a kép. A téglákból a cigányság házakat hevenyészett. Tető helyett galylyal vagy ponyvával boritotta be. A kemencékben is tanyát vert egynehány cigány család. Sütnek, főznek, heverésznek az őszi napon.

A vén diófa alatt valami lócsiszár keritett magának helyet. Éva csak a délfelé való tizedik lépést nézte. Ott volt a lovak állása. Mellette a csiszár négy-rudu sátora, s kiirva reá török betűvel a koránból vett idézet:

„Amint Allah akarja, ugy leszen.“

Mert a török kalmár sohasem a maga nevét irja a boltjára, hanem csak egy idézetet a koránból.

Éva meglátta a követ. Valamikor malomkő volt az. Régen ott fekhetik. Ugy bele van süppedve a földbe, hogy csak a félkaréja áll ki. A közepéből magasra nőtt a fű, s rajta meg egy két bokor kövirózsa vert tanyát.

Éva behajtotta az ökrét és rabját a lovak közé. A dárdáját beleszúrta a malomkő közepébe.

A kereskedő hajlongva jött elő.

– Hogy adod a rabot? – kérdezte a szakállát simogatva.

Éva jelezte, hogy ő néma.

A néma katona nem ritkaság, s ha még hozzá se szakálla se bajusza, a török előtt egyszerre világos, hogy ez olyanféle Isten teremtése, aki most deli ugyan, de amikor nem deli, az a kenyérkeresete, hogy abból él, amije nincsen.

Hát a görög beszélt:

– Otuz gurus. (Harminc piaszter.)

Éva jelezte, hogy csak az ökör eladó.

A görög megnézte az ökröt elől-hátul; megtapogatta egy emelő mozdulattal a szügyét, s igy szólt:

– Jirmi gurus. (Husz piaszter.)

Éva a fejét rázta.

A kereskedő harminc s végül harmincöt piasztert igért.

Éva ezalatt leült a kőre, s a lába szárát fájdalmasan tapogatta. Nyers hus volt odakötve. Át is ütődött a leve a kékposztón.

Mikor a görög harmincöt piasztert igért, Éva jelekkel s dárdahegygyel mutatta, hogy egy sátort szeretne, mégpedig ezen a helyen.

A görög látva a deli halványságát és kimerültségét, érthetőnek találta, hogy a deli át akarja pihenni az ostrom hátralevő részét. Három-négy rongyosnál rongyosabb sátort is hozatott elő a szolgájával. Tessék választani.

Éva kiválasztotta a legnagyobbat, amelyik a legfoltosabb volt, s rámutatott az ökörre, hogy elvihető. A kereskedő kevésnek találta érte az ökröt. Éva odaadta a lovát is, de jelezte, hogy a sátort felállitva kivánja átvenni.

Hát a kereskedő neki nógatta a maga két szerecsenjét, s azok ott Éva fölé kifeszitették a sátort.

No ez simán ment.

– Az Isten segit minket! – susogta Éva az örömtől szinte reszketve, mikor Miklóssal a sátor belsejében magára maradt.

Mármost csak az volt a kérdés, hogyan és mikor emeljék el a követ?

Nincs más hátra, csak egy rúdat kell szerezni. Azt beleteszik a malomkő lyukába, s felbillentik a követ.

Rúdat szerezni pedig nem nehéz, csak a lovak korlátfájából kell egyet elvenni, s ez éjjel megtörténhetik.

Kiültek a sátor elé, s elővették a tarisznyát.

Az ágyú dörgött a dombon túl. A lombok között a várnak egy tornyát is látták. Félig rom volt már az a torony, de ők mégis örömmel nézték, mert azt mutatta: hova jutnak még ezen az éjszakán.

A mindenféle nép ott zsibongott körülöttük. Olykor katonák is jöttek. Többnyire lovat vettek, vagy a kuruzslókat keresték fel. A cigánytalizmánoknak is nagy volt a kelete. Nem igen biztak bennök, de azért vették. Egy szőrös mellü azabnak koszoruként függött a sok talizmán a mellén.

– Mit gondol, Miklós, – szólt Éva a köpenyegén végigdőlve, – nem lehetne-e nekem a fiamat megkeresnem? Ahogy idáig eljutottam, beljebb is eljuthatok.

– Már megint ezen töprenkedik a tekintetes asszony?

– Nem tartóztat fel senki ebben a ruhában. Megkereshetem, megtalálhatom a seregben is. Eléje állok Jumurdsáknak, és azt mondom neki: Itt a gyürü, add ide a fiamat!

– Erre ő elveszi a gyűrűt, és nem adja ki a fiut.

– Nyomorult gazember!

– Hiszen ha nem az volna. De még ha becsületes volna is, mi lenne, ha a táborban valamelyik tiszt parancsot kiáltana kegyelmednek? Lehetnek olyan csapatok, ahova delinek nem szabad keveredni. Az ágyúk telepe is zárt hely lehet. Mindjárt észrevennék, hogy kegyelmed idegen a táborban.

– Elfognának, az bizonyos.

– S még ha el nem fognák is, Jumurdsák ki nem eresztené a markából.

Éva felsóhajtott. Kibontotta a tarisznyát. Kenyeret és hideg csirkét vett elő. Kirakta egy kis bőr-abroszra.

– Együnk, Miklós.

Végre bealkonyodott. Az ágyúdörgés megszünt. A sötétségben csakhamar aludni tért mindenki.

Éva egy tekercs gyertyát vett elő a tarisznyából. Tüzes taplóval meggyujtották.

Éjféltájban Miklós kilopódzott a sátorból, s nehány perc mulva egy karvastagságú rúddal tért vissza.

Beledugták a malomkőbe, s elmozditották.

A kő alatt nem volt más, csak a nedves fekete agyagföld, meg egypár fekete bogár.

Éva odatoppantott a lábával a kő helyére.

Ez a toppantás kérdés volt a földhöz: üres vagy-e?

A föld tompán dobbant:

– Üres vagyok.

Éva a tarisznyából ásót vett elő. Rászoritotta a dárdája nyelére s ásott. Miklós kézzel kaparta a földet.

A második arasznyi mélységben az ásó deszkára koppant.

Erős és vastag tölgyfa deszka volt az, de már félig korhadt. Kiásták, kiemelték. Azon alól már ott tátongott egy gyermekderék vastagságu, sötét kőlyuk.

– Menjen előre, – mondotta Éva.

III.

Valami tiz kis lépcsőn kellett lemenni. Akkor a lyuk hirtelen kiszélesedett. Rakott volt, mint a pince, s fennállva lehetett benne menni.

A levegő fojtott volt, a lyuk koromsötét. A falakat itt-ott a salétrom fehér virága foltozta be. A kövek nyirkos hideget leheltek.

Miklós ment elől. Vitte a gyertyát. Olykor bokáig érő vizben mentek, olykor kőbe akadtak, amely a boltozattól vált el. Ilyenkor Miklós hátraszólt:

– Vigyázzon tekintetes asszony: kő van az útban.

A szava tompán hangzott, mint a posztóval bevont dobé. A falak elnyelték itt a hangot. A föld néhol dobogott a lépéseik alatt. Erre bizonyosan egy másik alagút is van. Micsoda nép épithette ezeket? Még akkor nem irtak történelmet, mikor ez épült. Ki tudja micsoda népfajok éltek már ezen a földön mielőttünk? Meglehet olyan népfajok, akik műveltebbek, szebbek, erősebbek voltak mint mink; akik a maguk korát újkornak nevezték; akik azonban épp úgy küzdöttek egymással, mint mink.

Oh micsoda vadállat a földön az isteni ember!

Miklós ismét visszaszólt:

– Vigyázzunk tekintetes asszony: hajolni kell!

S hajolva ment tovább.

A föld egyre emelkedett, a boltozat egyre alacsonyodott.

Miklós már négykézláb ment tovább. Éva megállt.

– Menjen csak Miklós, – mondotta. – Ha az alagút betömődött, vissza kell térnünk az ásóért.

Miklós tovább mászott. A gyertyafény egyre keskenyedett, végre eltünt. Éva maga maradt a sötétségben.

Letérdelt és imádkozott.

– Oh én Istenem, szegény bolyongó lelkemnek atyja, látsz-e engemet itt e vak mélységben is? Csak egypár lépés választ el az én Gergelyemtől. Azért adtál-e össze minket, hogy ily szerencsétlen módon legyünk eltépve egymástól. Hozzád forditom arcomat, remegő szivemet. Istenem, itt az ellenség lába alatt, a föld fekete mélységében: engedj hozzájutnom!

A fény ismét megjelent. Csakhamar Miklós is előbukkant. Hason csúszott, aztán meggörnyedve jött fel a mélységből.

– Az alagút husz lépésnyire szűkűl, aztán tág tíz lépésen át. Itt az út kétfelé válik, de mind a kettő be van omolva.

– Vissza kell mennünk az ásóért, – felelte Éva. – Ásnunk kell reggelig. De minden órában meg kell jelennie Miklós a sátor előtt, hogy gyanut ne keltsünk.

A fiu szótlanul engedelmeskedett.

– Ha az uramhoz jutok Miklós, – mondotta Éva, – meg fogjuk hálálni a maga jóságát. Az uramat Dobó nagyon szereti. Beszerzi magát íródeáknak Dobó mellé.

– Nem fogadom el, – felelte Miklós. – A gyermek az én hibámból veszett el, s az én segitségemmel kell megkerülnie. Mihelyest megkerül, fogom a vándorbotot, s megyek az iskolába.

Szegény Miklós te! Nem mégy te az iskolába többet soha!

IV.

A Szent Mihálynapi ostrom délig tartott. Délután hűlt az ágyú mind a két részen. A várban a circumdederunt zsoltár hangzott, lent a vár körül a tábori dervisek szedték szekerekre a holtakat, meg azokat a sebesülteket, akik a maguk erejéből nem birtak tovább mozdulni.

A vár kivül-belül feketéllett a vértől. A bástyákon és az ostrom négy helyén az asszonyok hamut és kőport hintettek a halál tócsáira. A szeglettoronynyal leomlott janicsárokat a várbeli hóhér dobálta le. Zászlóikat behordták a lovagterembe. Fegyvereiket odaszórták a katonáknak: kinek mi tetszik, vehet belőle.

Minden janicsárnak a ruhájában, övében vagy süvegében találtak pénzt. Aranyat ezüstöt. Nem sokat. Azt a vár ládájába pecsétes zacskóba tették. Az ostrom után szét fogják osztani.

Azokat a katonákat, akik legkevesebb ideig küzdöttek, Dobó mindjárt ebéd után a falak javitására rendelte. Legelsőbben is a ledöntött torony köveit hordták el. Estig szedték azok közül az oda sajtolt török halottakat.

Ezen az éjjelen Hegedüs hadnagy künn hált a Sándorbástyán Gergelylyel.

Az éj hüvös volt. A hold széles sarlója ragyogva úszott a csillagok között. Gergely egy boltozat alá hozatott maganak és két hadnagytársának szalmazsákot. A boltozat előtt tűz égett.

És amint ott feküsznek a tűz langyos leheletében, azt mondja Hegedüs:

– Te tudós ember vagy Gergely. Én is papnak készültem, de elcsaptak. Húsz törököt vertem le ma a saját kezemmel, s ezek között volt egy, amelyik kétszer rám csapott. Hát nem mondhatod azt, hogy nincs bennem bátorság.

Gergely felkönyökölt. Érezte ebből a bevezetésből, hogy vagy tanácsot kérnek tőle, vagypedig olyas valamit mond neki a kassaiak hadnagya, amire bölcsen kell felelnie.

A hadnagy ült a szalmazsákon. A köpönyege derékig kéklett rajta. Sárga bőrdolmány volt azon alól, hát nem fázott.

Folytatta:

– Mégis sokszor eltünődöm, hogy az ember csak ember, akár le van borotválva a feje, akár nincs. Éshát mink tulajdonképpen gyilkolunk.

– Embert ölünk, – felelte Gergely.

– És azok is ölnek minket.

– Persze, hogy ölnek. Ha azok fegyver helyett csutorával másznának a falra, mink is csutorával fogadnánk őket, s vér helyett bor folyna.

– Ezzel tisztában vagyok, – felelte Hegedüs.

Egyet nyelt és oldalt nézett a tűzbe, mint aki habozik, hogy szóljon-e vagy se? Végre azt mondja:

– Azt magyarázd meg nekem: mi a bátorság?

– Az imént mondtad, hogy magad levertél húsz törököt, s te kérdezed-e mi a bátorság?

Hegedüs, mintha nem is hallotta volna ezt a feleletet, tovább beszélt:

– Ha egy olyan okos ember volna közöttünk, akinek annyi esze volna, mint nekünk mindnyájunknak, vagy mondjuk: annyi esze volna, mint minden embernek összevéve a világon, azt hiszem, az nem volna bátor.

Ránézett Gergelyre. A tűzfény Gergelynek szembe sütött, neki csak az arca kidudorodó csontjait vonalozta körül.

Mit akart ezzel mondani?

Gergely nyugodtan felelte:

– Sőt éppen az volna a legbátrabb. Miről gondolod, hogy nem volna bátor?

– Arról, hogy jobban meg tudja becsülni az élet értékét. Mert hogy mink itt vagyunk ezen a földön, az bizonyos, de hogyha fejünket veszi a török, nem bizonyos, hogy élünk-e tovább. Ami megvan, azt az ilyen nagyeszü ember nem veti el olyan könnyen magától csupán azért, hogy azt mondják: derék ember volt!

– Én is gondolkoztam már ezen, – felelte Gergely, – s azt találtam, hogy csak a középszerü elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.

– A halált?

– Azt. A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a halált. Nézd a tyukot például: mennyire védi az ő csirkéit. Mihelyt azonban felfordul a csirke, minden sajnálkozás nélkül ott hagyja. Ha úgy értené a halált, mint a középrendü ember, úgy-e hogy sajnálná, siratná? Tudná, hogy az ő gyermeke elvesztette az életét. De a kinek a halálról nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjü embert. Ez meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene. Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna? hová leszünk, mikor már nem élünk? azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy ott azok a dolgok, amiknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább?

– Jójó, – felelte Hegedüs, – a papoktól sokszor hallok ilyenféle beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, s nem arra való, hogy egy egy gyött-ment pogánynak legyen kit levágnia.

A tűz pattogva égett, s aranynyá változtatta a szalmazsák mellett fekvő vérteket és kardokat. Gergelynek egy bőrpaizs volt a párnája. Visszadőlt arra és álmosan felelte:

– Bolondokat beszélsz jó Hegedüs. Az állati ember vakon cselekszi néha a jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt jól, hogy nagy és szent dolog a hazát védeni, épp olyan, mint mikor az édes anyját védi az ember.

S a köpönyeget a fülére rántva, folytatta:

– Hol van az megirva, melyik törvényben, hogy az ember védje az anyját a saját élete árán is. Az állat bizony nem is védi. De az ember, a legbutább épp úgy, mint a legértelmesebb, neki rohan az anyja megtámadójának, s ha meghal, érzi, hogy ez szerencsétlenség ugyan, de másképp nem cselekedhetett.

S álmos hangon folytatta:

– Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. A anya-szeretet, a haza-szeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török.

Hegedüs nem szólt többet. Ő is végigdőlt az ágyon. A várban nem hallatszott más, csak az őrök egyforma sétálása, meg az egyik malom csöndes morgása, s a ló lépései, amint a malmot hajtotta.

V.

Másnap reggel nem szólt az ágyú. A török földsáncok mögött azonban zsibajgott a tábor.

– A török megint levelet ir, – mondotta Dobó.

Egy iv fehér papiros volt a kezében. Megfuvatta a gyülekező jelet. A pihenő katonák két perc mulva ott álltak hadi rendben.

Dobó szólott:

– Vitézek! Azért hivattalak benneteket össze, hogy megdicsérjelek. A vár első ostromát olyan keményen vertétek vissza, amint magyar katonákhoz illett. Nem láttam köztetek gyávát egyet se. Megérdemlitek a hősi nevet! A török eltakarodása után magam megyek fel a király ő felségéhez, és magam kérek nektek jutalmat; de addig is, mig ezt megtehetem, van köztetek négy ember, akinek a vár csekély pénzéből jutalmat kell adnom. Álljon elő Bakocsai István, Török László, Komlósi Antal, Sonci Szaniszló.

A négy vitéz kilépett a sorból és Dobó elé állott. Mind a négynek be volt a feje kötve.

Dobó folytatta:

– A külső vár falára felhatolt az ellenség és kitüzte az első zászlót. Bakocsai Antal, közvitéz egymaga rohant a janicsárok falkája közé. Kiteperte a zászlót a török kezéből és vissza ledobta. Addig is, mig a királyi jutalmat megkapja, tizedessé léptetem elő s ötven denárt és egy öltözet uj ruhát kap.

Sukán számtartó beleolvasta az ötven denárt a vitéz markába.

Dobó folytatta:

– A vár zászlaját a fallal együtt ágyú-golyó sodorta le. Kiesett a törökök közé. Török László egymaga kiugrott a résen és visszahozta. Addig is, mig királyi jutalomra vár, kap a vár pénzéből egy forintot, és egy öltözet purgomál posztó-ruhát.

A vitéz diadalmasan pillantott körül. Sukán a jutalmat a markába olvasta.

Dobó folytatta:

– Az ókapunál is kitüztek egy zászlót. Komlósi Antal a falra rohant, s a török jobb kezével együtt levágta. Addig is, mig királyi jutalmat vár, két forintot kap és egy öltözet ruhát.

A negyedik vitéz volt még hátra.

– Soncy Szaniszló, – mondotta Dobó, – mikor a tömés kiszakadt és százával dőlt volna befelé a török, te egymagad ugrottál oda, és nem nézve hányan vannak, agyba főbe verted a betolakodókat, mignem segitség érkezett. Jutalmad a királyén kivül most még csak két rőf stamet posztó, és egy forint.

A posztónak abban az időben nagy ára volt, s mivelhogy egyenruhát a katonák nem viseltek, egy ilyen öltözet posztóruha, bizony egész életre elszolgált. A mi meg a pénzt illeti, ha azt nézzük, hogy Dobónak a főkapitányi egész évi fizetése 600 frt volt, s hogy amit ő a vár pénzének emlegetett, az alatt az ő erszényét kellett érteni, a pénzbeli jutalmat nem lehet keveselnünk.

Dobó még ezt mondta:

– Nem a vitézségtekhez szabtam ezt a jutalmat, hanem a vár erszényéhez. Kivületek sokan vannak a seregben, akik szintén hőstetteket cselekedtek; magam láttam, hogy némelyik harminc törököt is agyonvert, s hogy többet ne emlitsek, itt van a Nagy Lukács serege. Tudjátok mit cselekedett! Mosthát értsétek meg: csak a legislegkiválóbbakat akartam megdicsérni, akik az életöket a hazáért a bizonyos halál veszedelmében forgatták.

A kapu felől jelző kürt szólalt meg, s rá egy percre egy idegen paraszt ember kopogott a piacon Dobó felé.

A kezében levél volt.

– Menjetek a dolgotokra, – mondotta Dobó a katonáinak.

Egy szót szólt még Mekcseynek, s mikor a parasztember hozzáért, megvetéssel pillantott rajta végig; s anélkül, hogy kihallgatta volna, lóra ült.

A parasztot a tisztek fogadták.

A levelet anélkül hogy elolvasták volna, kétfelé szakitották. Felét a tűzre dobták, felét megetették vele, azután ő is csak bekerült a tömlöcbe, s gondolkozhatott arról, hogy nem jó dolog a töröknek szolgálni semmiképpen se.

Sári Andrásnak hivták ezt az embert. Fehérvárról hozta magával a török.

Egy óra hosszáig várt a török, hogy kijön-e az ember megint a kapun vagy sem? Mikor látták, hogy az egriek nem leveleznek, ujra megdördült minden ágyú a falak körül s a vár alatt ásott árkok megteltek török harcosokkal.

De mig eddig csak az Allah kiáltások s gúnyos megjegyzések hangzottak a török táborból, most minden oldalon azt kiáltották:

– Adjátok meg magatokat! Csúfos végetek lesz, ha nem engedtek!

Másik hang:

– Azt gondoljátok, mindig visszaverhetitek az ostromot? Ez csak próba volt! A csecsemőnek se kegyelmezünk!

Ismét másik:

– Hagyjátok ott Dobót! Ha meg akar halni, haljon meg maga! Aki kijön a várkapun, semmi bántódása nem lesz! Elviheti magával pénzét, fegyverét!

– Aki ki akar jönni, csak fehér kendőt tüzzön a dárdájára! – orditotta fel az árokból egy hegyes sisaku vén szpáhi.

– Ezer aranyat kap, aki bennünket kiereszt! – kiáltotta egy structollas janicsár aga.

Erre valami hárman rálőttek, de ő idejében lebukott.

– Dobó meg van bolondulva! – hangzott ismét másik oldalról a kiáltás. Ti ne legyetek bolondok! Az első, aki kijön a várból, száz aranyat kap, az utána való husz kijövő tiz-tiz aranyat, s békén elmehettek!

A magyarul tudó öreg katonák kiáltoztak igy az ellenséges táborból; de kiáltoztak tótul is, németül is, spanyolul, olaszul is.

A várbeliek pedig nem feleltek nekik se magyarul, se tótul, se németül, se spanyolul, se pedig olaszul.

A kiáltozás mindinkább megújult. Az igéret egyre fényesebb, a fenyegetés egyre borzalmasabb. Végre Gergely a maga falán nekiállitotta a maga dobosait, trombitásait, kürtöseit s valahányszor lenn valamelyik török kiáltozásba kezdett, megperdült a dob, és gúnyosan rikoltozott a kürt, vagy leharsogta a trombita.

A vár népe ezen földerült. A többi oldalon is kiállitották a dobosokat, kürtösöket, a három várbeli sipos is megtalálta a maga dolgát. A vitézek közül meg akinek vaspajzsa volt, azt csattogtatta. Pokoli lárma fojtott el minden további bekiáltást.

Paksy Jób7) lovas hadnagy engedelmet kért Dobótól, hogy hadd üssön ki a kiáltozókra.

Herkulesi erejü szép szálas legény volt ez a hadnagy. A bajusza, mikor reggelenkint kihúzta, a két füléig ért. Az ostromban egyetlen vágással ketté hasitott egy sisakos törökfejet, úgy hogy az erős sisak is kétfelé esett.

Csak száz embert kért.

– Ne okoskodjál Jób öcsém, – felelte Dobó, – hátha valami baj ér.

De Paksy Jób égett a haragtól. Lefelé licitált, mint Ábrahám a sodomai úton:

– Csak ötvenet. Csak huszat.

Utoljára már csak tiz embert kért, hogy egyet fordulhasson.

Dobó talán ezt sem engedte volna meg, hanem ekkor már csoportosan sorakozott Paksy mellé a sok harcvágyban égő katona. Kipirosodott arccal kiáltozták:

– Nagyságos kapitány úr!

Dobó attól tartott, hogy ha még tovább is ellenkezik, nem az ő okos ovatosságának tulajdonitják, hanem annak, hogy kevesli már a várbeli erőt, s aggódik, vagy magyarán szólva: fél. Hát azt mondta nekik:

– Ha éppen kedvetek van elpusztulni, csak menjetek.

– Hányan? – kerdezte Paksy, szinte rikoltva az örömtől.

– Kétszázan, – felelte Dobó.

Azzal hátat forditott nekik.

A patakra nyiló kapu még ép volt. Paksy kiválasztotta a maga kétszáz emberét, s kirontott.

Ez déltájban történt.

A patak tele volt lóitató akindsival. Egynéhány tevét is itattak ottan.

A kétszáz katona villámként csapott rájok. Hullott az akindsi mint a répa. Paksy ahogy előlment, utcát rombolt rajtok, s páncéla, lova piroslott a jobboldalán a vértől.

A többi is követte a példát, s az akindsi-had az ijedelem kiáltozásaival, egymást törve forditott nekik hátat, mig két felől a janicsárok ezrével rohantak reájok.

De akkor az történt, hogy a Paksy lova megriadt egy tevétől, s oldalt ugrott. Paksy éppen ebben a pillanatban mért egy drótinges szpáhira egy iszonyu vágást. Lelódult az oldalt ugró lóról. A lovát szügyön döfték. A ló végig hemperedett Paksyn, s ott maradt mellette.

A többi legény ezt látva körbe állt Paksy körül, s iszonyuan vagdalkozott, hogy a hadnagynak ideje legyen fölkelni.

Az azonban nem történt meg: Paksynak kificamodott a lába. De igy ültében is forgatta a kardot; szurt vágott maga körül. A sisak leesett a fejéről, s akkor egy janicsár a fejére vágott.

A várfalakon visszahivót harsogtak a trombiták. A legénység megfordult s átvágta magát a török sokaságon. Csak tiz legény maradt ottan Paksy körül. Ezek egyszer csak dárda-erdőben találták magukat.

A törökök azt kiáltozták nekik:

– Adjátok meg magatokat!

A tiz legény, egyik a másik után eresztette le a kardját.

Megadták magukat.

– Gyávák! – kiáltották haraggal a várból.

Mekcseyt alig lehetett visszatartani, hogy ki ne rontson.

*

Egy óra mulva magas tányér alaku emelvényt ácsoltak a Király-széken.

A török hóhér ott a dombon a várbeliek szemeláttára azon az emelvényen törte vaskerékkel össze a sebesült egri vitézeket, Paksy kivételével valamennyit.

(Paksynak bizonyosan azért kegyelmeztek meg, mert megtudták tőle, hogy a komáromi kapitány öcscse. Mint később kitudódott, levitték Konstantinápolyba, a Héttoronyba, és csak nagy váltságdijért eresztették szabadon.)

VI.

Az egriek eddig csak gyülölték a törököt, most már utálták is. Az asszonyok sirtak. A katonák ki akartak rohanni.

De Dobó lezáratta a kaput.

Ali pasa a gyalázatos kegyetlenség után bekiáltotta a várba:

– Tudjátok meg, hogy a segitségtekre jött királyi hadat széjjelvertük! Nincs kegyelem többé. Ha meg nem adjátok magatokat, valamennyien igy jártok, mint ezek itten.

A nép sápadtan hallgatta ezeket a szavakat. A török gaztette annyira megdermesztette a dobosokat is, hogy elfelejtettek beledobolni a kiáltásba.

– Hazudnak az alávalók! – szólt Gergely a körülötte álló katonáknak. Úgy hazudnak, mint ahogy nekünk kiabálják minden éjszakán, hogy a feleségünk, menyasszonyunk, gyermekünk fogva van. A király hada jön. Minden órában várhatjuk.

– De hátha nem hazudnak? – szólt egy nyers hang vissza.

Gergely amúgy is szintelen volt. Erre a felszólalásra úgy elfehéredett, hogy a szakállát bajuszát szinte szálankint meg lehetett volna olvasni.

Hegedüs hadnagy volt ez a visszaszóló.

Gergely ránézett, s kezét a kardjára szoritva felelte:

– Ejnye hadnagy uram! Kellene annyit tudni a hadak szokásából, hogy a szétvert had zászlóit el szokta venni az ellenség. Ha csakugyan megverték volna őket, nem mutogatták volna-e fel a zászlókat?

S végig nézett rajta.

A templombástyán történt ez. A bástyán ott állt Dobó is. Mellette Cecey botra támaszkodva, Zoltay, Fügedi meg Márton pap; ez fehér ingben, stólában. (Most végezte egy sulyosan sebesültnek a temetését.)

Dobó csak elhült a Hegedüs szavára, de Cecey a Gergely magyarázatára odakiáltott Hegedüsnek:

– Ostoba beszéd! Meg akarod-e félemliteni a katonaságot?

Hegedüs dühösen nézte vissza Gergelyt:

– Idősebb katona vagyok mint te, tacskó! Hogy mersz engem oktatni! Hogy mersz engem végignézni!

S kardot rántott.

Gergely is.

Dobó közéjük állt, és nyugodtan szólott:

– Az ostrom után elvégezhetitek. Mig a vár meg van szállva, egymásra kardot huzni ne merjetek!

A két összeháborodott hadnagy visszadugta a kardját.

Dobó hideg hangon rendelkezett, hogy Hegedüs az ókapunál legyen szolgálaton a Mekcsey seregében, Gergely pedig fontos ok nélkül el ne hagyja a külső várat.

– Az ostrom után… szólt mégegyszer Hegedüs, fenyegető szempillantással.

– Nem búvok el, – felelte Gergely fagyosan.

VII.

Dobót elkedvetlenitette ez az összeszólalkozás.

Ahogy a két tiszt két különböző irányban elment, odafordult Ceceyhez:

– Mi lesz velünk, – mondotta, – ha a tisztek egymásban is ellenséget látnak. Hogyan harcolnak ezek együtt! Ki kell őket békiteni!

– Ördög vigye el ezeket a kassaiakat, – felelte Cecey. Az én fiamnak igaza volt.

Gyalog mentek át a piacon. A kocsmából nótázás hallatszott, s éppen mikor odaértek, kidűlöngélt az ajtón három katona. Egymás nyakába voltak kapaszkodva s Laokon-mozdulatokkal indultak a kaszárnya-házsor felé. Danoltak.

A középső Bakocsai volt. Ez a nóta végén elkurjantotta magát:

– Saóse halunk meg!

Mikor a jókedvüek meglátták Dobót, eleresztették egymást, s álltak mint a pizai torony; pislogva hallgattak.

Dobó elment mellettök szótlanul, s a kocsmaajtó előtt megállt.

Bent is danoltak. Török László a sebre való kendőt lobogtatta. Komlósi az asztalt verte a bádog kupával. Soncy Szaniszló a siposokért orditott. Mellettök még három közvitéz itta a bátorság jutalmát.

Dobó az apródjához fordult:

– Hivd ide a két kocsmárost.

Egy perc mulva ott állt a két ember: Debrői György felgyürt ujju ingben, Nagy László melledzős két kötényben. A két ember szinehagyott arccal zavarodottan állt a főkapitány haragos szeme előtt.

– Kocsmárosok, – mondotta Dobó, s a szava vesszőként pattogott. Ha még egyszer részeg katonát látok a várban, azt a kocsmárost, akinél az ember leitta magát, felakasztatom!

Azzal megfordult és tovább ment.

VIII.

Éjjel ismét rakták, tömték a nappal leágyúzott falakat. Dobó csak egy-két órát aludt. Éjjel-nappal lehetett látni hol itt, hol amott, s lehetett hallani nyugodt mély hangját, amint intézkedett.

És ezen az éjjelen a keleti dombról ismét felhangzott az erős kiáltó szó:

– Hallod-e Dobó István! Régi ellenfeled köszönt: Arszlán bég. Soha a nevemet szennyesnek nem láthattad. Becsületem tiszta mint a kardom.

S mintha a kiáltó lélekzetet venne, egy percnyi szünet következett.

Aztán folytatta:

– Jó Losonci István halálát példának ne forgassátok! Ő maga volt az oka! De ha éppen nem hisztek nekünk, én magam ajánlkozom tuszul! Nem félek hozzád bemenni egymagam, ha a fehér zászlót kitüzted! Tartsatok engem fogva, mig a várból kivonultok, s öljetek meg tüstént, ha a kivonulók közül valamelyiknek csak egy hajaszála is elvész. Én kiáltom ezt: Arszlán bég, ama hires Jahja pasa oglu Mohammed fia.

Szünet következett, mintha a kiáltó feleletet várna.

De Dobó már az első szavaknál lóra ült, és a másik bástyához nyargalt. Csak a katonák hallották a beszédet.

És a kiáltó folytatta:

– Tudom, hogy az én személyem neked elég biztositék, de ha a népednek nem elég, azt is megteszszük, hogy az egész hadat három mérföldre visszaszállitjuk, s elő nem jön egy török se, migcsak ti is három mérföldre nem lesztek az ellenkező irányban. Felelj nekem vitéz Dobó István!

A vár hallgatott.

Dobó István öregkori képe.

(Hű arcképnek látszik. Érdekes a szemének erős kifejezése. A többi egri hős képét hiába keresi az olvasó: ezidáig nem kerültek elő sem a muzeumokban, sem a képtárakban.)

IX.

Éjfélkor Dobó a puskaporos ajtó előtt egy legényt pillantott meg, amint ez egy rakás nagy tálat vitt a fején.

– Mi az? – kérdezte.

– Gergely főhadnagy úr parancsolta, hogy tálakat vigyek a konyhából.

– Hol a főhadnagy úr?

– A tömlöc-bástyán.

Dobó odalovagolt, s ott találta Gergelyt a fal alatt, ahol a lámpás égett. Egy vizes tál fölé hajolva térdelt mozdulatlanul.

– Gergely, – szólt Dobó a lovát megállitva.

Gergely felállott.

– Nem tudtam, hogy még fenn van kapitány úr, különben Mekcseynek jelentettem, hogy tálakat vigyáztatok.

– Az akna végett?

– A végett. Hogy az ostromot visszavertük, most már bizonyos, hogy aknákat fognak ásni.

– Jól van felelte Dobó. A dobosok is rakják le a dobokat a földre, s borsót reá.

– És apró sörétet.

Dobó leszállt a lováról, és szólott Kristóf apródnak:

– Járd be az őröket és mondd meg nekik, hogy a dobokat és tálakat minden fordulásnál vizsgálják. Mihelyt a viz remeg, vagy a dobon a borsók, sörétek rezegnek, azonnal jelentsék.

S Gergelyt karonfogva a vár belsejébe vonta.

– Édes Gergely fiam, mondotta neki atyai hangon, aminővel csak az apródjait szokta megszólitani. Már egy hete figyellek téged. Mi bajod van? Nem ilyen szoktál te lenni.

– Uram, – felelte Gergely felsóhajtva, – nem akartam terhelni vele kegyelmedet, de ha már kérdezi, megmondom. Mióta a várat megszállták, minden éjjel bekiáltják, hogy fogva van a kis fiam.

– Hazug beszéd.

– Én is azt gondoltam. Eleinte rá se hederitettem. De ma egyhete bedobtak a várba egy kis kardot. Az az én fiamé.

Ezt mondva, egy kis bársonyhüvelyü kardot vett elő a dolmánya alól.

– Ez az kapitány uram. Tudom, hogy nem emlékezik reá. Pedig ezt a kardot kegyelmed adta nekem, mikor először találkoztunk. Azután én adtam a fiamnak, mikor most elváltam tőle. Hogyan került ez a töröknek a kezébe?

Dobó értetlenül bámult a kardra.

Gergely folytatta:

– Én a feleségemet, fiamat Sopronban hagytam. Arra semmiféle török nem jár. Ha járna, agyonvernék. Az én feleségem pedig onnan el nem mozdul, mert nincs is kihez mennie.

– Érthetetlen, – felelte Dobó a fejét rázva. – Talán ellopták a kardot? Ócskáshoz, katonákhoz került.

– Hogy tudják akkor, hogy az én fiamé? És van valami összefüggés is a bajban, ami kigyóként marcangolja a szivemet. Ennek a Jumurdsáknak alias Dervis-bégnek volt egy talizmánja. Azt elvette tőle az én Istenben boldogult nevelő papom: Gábor pap. És nekem hagyta. Azóta az a bolond török mindig azt keresi. Hogyan tudta meg, hogy nálam van? fel nem foghatom. De megtudta, az kétségtelen, mert kéri tőlem.

– És azt gondolod, hogy a fiad csakugyan nála van? Hát ördög vigye el azt a gyűrűt, vesd ki neki!

– Hiszen éppen ez a különös, – felelte a sisakját levéve Gergely, – hogy nincs nálam a gyűrű. Otthon hagytam.

– Megáll az eszem, – szólt Dobó a fejét rázva. – Még ha arra gondolok is, hogy a törökök Sopronban jártak, azt találnám természetesnek, hogy a bég a gyürűt ragadja el és nem a gyermeket.

– Én is ezen bolondulok meg, – felelte Gergely.

– És gondolod, hogy a gyermeked csakugyan itt van?

– Ahogy a kis kard idejutott Sopronból, most már azt kell gondolnom, hogy az én kisfiam is ide juthatott.

A palotához értek. Dobó leült a palota előtt lévő márványpadra.

– Ülj le, – mondotta.

A két térdére könyökölve nézett maga elé, aztán igy szólt:

– Hát még ma éjjel megtudhatjuk, hogy igaz-e vagy nem a török szava?

Odaszólt a palota előtt járó őrnek:

– Miska. Eredj a tömlöcbe. Vezesd ide azt a kurdot, akit a patakban fogtak az emberek.

Az ablakon kihajolt Baloghné és szólott:

– Ne adjam-e ki a hosszú mentét kapitány úr?

Mert csak dolmány volt Dobón. Szürke szarvasbőr dolmány, s az éji levegő hűvös volt.

– Köszönöm, – felelte Dobó. – Mindjárt aludni megyek. Pető hogy van?

– Félrebeszél és nyöszörög, – felelte az asszony.

– Ki fog virrasztani mellette?

– A Kocsis Gáspár feleségét hivattam be, de amig el nem csendesül, magam is virrasztok.

– Nincs ok rá, – felelte Dobó. – Láttam a sebet. Be fog gyógyulni. Nyugodjon le kegyelmed!

A kurd öt perc mulva ott állt előttük.

– Vedd le róla a láncot! – szólt Dobó az őrnek.

A kurd a kezét a mellén keresztbe téve mély meghajlással várakozott.

– Hallod-e pogány, – mondotta Dobó.

Gergely tolmácsolt minden mondatot.

– Ismered Dervis béget?

– Ismerem, – felelte a kurd. – Félszemü. Dervisruhában jár, de alatta páncélt hord.

– Ez az, – mondotta Dobó. – Hová való vagy te?

– Bitliszbe uram.

– Van apád?

– Van uram.

– Családod?

– Két gyermekem van.

– Én téged kibocsátalak a várból egy feltétel alatt.

– Rabszolgád vagyok uram holtomig.

– Elmégy dervis béghez. Ennél a bégnél egy kis rab-fiu van. Megmondod a bégnek, hogy ha azt a kis fiut holnap délben idehozza a patak felől levő kapuhoz, ahol te rabul estél, megkapja érte amit kiván. Fehér kendővel jőjjetek.

– Értem uram.

– Egy ember kimegy a kapun tőlünk a fiuért, és magával viszi a bég talizmánját. Te pedig elvezeted a bégtől a fiút, és átadod a mi emberünknek. De meg kell esküdnöd itt anyád szerelmére és gyermekeid boldogságára, hogy amit kivánunk, megteszed.

– Megesküszöm uram, – felelte a kurd.

Kristóf már ott állt mellettök. Dobó hozzáfordult:

– Menj be Kristófom a lovagterembe. A sarokban van egy rakás török holmi, s azok között egy kis török könyv. Hozd ki azt a könyvet.

Az a könyv a korán volt, amit az olvasni tudó harcosok maguknál hordtak. Pergamenbe volt kötve, és acélkarika volt a sarkán. Abban a karikában zsinór volt. Igy szokták az olvasni tudó törökök a mellükön hordani.

A kurd rátette az ujját a koránra, és megesküdött. Azután Dobó lábához borult. Megcsókolta a földet és örömtől piros arccal távozott.

– De uram, – mondotta remegő hangon Gergely – ha a török látja, hogy megcsaljuk…

Dobó nyugodtan felelte:

– Ha nála volna a gyermek, már megmutatta volna. Hazudik a gazember! Én csak téged akarlak megnyugtatni.

X.

Gergely lázas szivvel sietett a bástyájára, hogy átaludja az éj hátralévő részét.

Mikor a malmok mellett elment, az árnyékból egy pszt szó hallatszott, jobban mondva egy pst.

Gergely odanéz. A cigányt látja szalmán, amint féltérdre emelkedve integet.

– No mit akarsz? – kérdezte Gergely idegesen.

A cigány felkel, és susogva beszél:

– Kutya van a kertben!

– No.

– Az este az ókapunál egy kassai katonának a sisakja álladzóját reperáltam. Hegedüs hadnagy úr arról beszélt, hogy mikor ostrom van, duplán kell fizetni. A katonák haragusznak Dobó nagyságos úrra. Azt mondják, hogy a török minden jót igér, ő meg semmit. Választani kell.

Gergely a lélekzetét is visszatartva nézett a cigányra.

– S előtted beszéltek igy?

– Minden katona előtt. Én meg nem mondottam volna, de ha már félni kell, jobban félek a terektöl mint a kassai hadnagy úrtól.

– Jer velem, – mondotta Gergely.

Megkereste Mekcseyt, s a töltéscsinálóknál ráakadt.

– Pista, – mondotta, hallgasd meg Sárközit.

S azzal ott hagyta őket.

XI.

Reggel, mikor Dobó előjött a palotából, Hegedüs már a palota-ajtóban várta.

– Uram! – szólt tisztelgőre emelve a kezét, – jelenteni valóm vagyon.

– Jer velem, – mondotta Dobó. Mondd el a kapunál.

A kapu fölött már ott állt Gergely, s vele Mekcsey, Fügedi. A vesszőpalánk takarta őket a pataknál nyüzsgő töröktől.

Dobó egy pillantást vetett alá.

– Még senki?

– Senki, – felelte Gergely.

S Hegedüsre pillantott.

Hegedüs a sisakjához emelte a kezét. Gergely hasonlóképpen. De hidegen tekintettek egymásra.

Dobó Hegedüshöz fordult.

– Uram, szólt Hegedüs, – meg kell mondanom, hogy a katonák közt egy kis elégedetlenség félét vettem észre.

Dobó szemei kikerekedtek.

– Sajnos, – folytatta Hegedüs, kerülve a Dobó tekintetét, – vannak öreg katonák köztük, akik ismerik az ugynevezett ostrompénzt. Tegnap egésznap azt várták, hogy megkapják, mint máskor, máshol szokás volt. Este már morogtak. Gondoltam: tovább mérgesedik a baj, ha leszidom őket. Hát engedtem őket beszélni. Arra kértek: mondjam meg kapitány úrnak, hogy mi a kivánságuk.

– Hát először is, – felelte Dobó, – nem lett volna szabad elfelejtenie hadnagy úr, hogy a várban semmiféle settegésnek sugdosódásnak helye nincsen. Másodszor, ami az ostrompénzt illeti, aki nem a hazáért harcol itten, hanem az ostrompénzért, hát csak jelentkezzék, – kifizettetem.

Ezzel ellépett a hadnagytól, s áthajolt a palánkon.

– Jön, – szólalt meg Gergely.

A törökök közül elővált a kurd. Most már fel volt fegyverkezve. Két magyar gyermeket vezetett. Mind a kettő lajbis, gatyás mezitlábas parasztgyermek. Hogy a kurd nagyokat lépett, a két gyermek futva ment mellette.

Tőlük valami százlépésnyire látni lehetett a félszemü dervist. Lovon ülve követte a kurdot, de golyótávolságban megállt, és a kengyelbe hágva, fölegyenesedve nézett a vár felé.

– A gyermekek nem az enyémek! – szólt riadozó örömmel Gergely.

S valóban a két gyermek idősebb volt, mint az ő Jancsikája. Az egyik gyermek körülbelül tiz éves, a másik tizenkettő.

A kurd megállt a kapu előtt, és fölkiáltott:

– A bég egy gyermek helyett kettőt küld. Adjátok ki a gyürüt, akkor elküldi a harmadik gyermeket is.

Dobó felszólt a toronyőrnek.

– Hajoljon ki, kend! Intsen a kezével annak a kurdnak, hogy elmehet.

XII.

Ezen a napon csakúgy törte rontotta a török a falat, mint előbb. A nagy torku zarbuzánok lassan dolgoztak, de borzasztó erővel. Minden dördüléssel egyidejüleg ropogott a fal, s olykor egy-egy omlás robaja volt hallható.

Hanem ezen a napon mégis történt valami változás, amit az őrök már korán reggel jelentettek.

Az összes lovasság elhuzódott a vártól. Sehol nem lehetett látni a piros sapkás akindsiket, a páncélban ragyogó szpáhikat, az össze-vissza ruházkodó besliket, kámzsás deliket, aprólovu günüllüket, gurebákat, müszellemeket és szilidárokat. De még a kilencszáz tábori teve is hiányzott.

Mi történt?

A várbeliek örömtöl ragyogó arccal jártak-keltek. A köszörüs parasztoknál a cigány is megjelent, s fényesre köszörültetett egy hosszu rozsdás kardot. A sütő kemencéknél felhangzott az asszonyok dala. A gyermekek a kemencék mellett lévő domb gyepén játszottak: a fiuk háborusdit, a leányok körbe-kerengőt.

A Baloghné cselédje odavezette a kis török fiut.

Nézte az a játékot bámulva.

– Vegyétek be ezt is, – mondotta a cseléd a fiuknak.

– Nem veszszük be, – felelték azok.

A leányok bevették. Nem értette mit dalolnak, de olyan áhitattal forgott velök, mintha tudja az Isten, micsoda szent dologban volna része.

De hát mi volt az oka a nagy örömnek?

A török lovasok eltüntek: ebből kétségtelennek látszott, hogy a fölmentő had közeledik. A király hada! Hova ment volna a török lovasság, ha nem ez elé?

S a dobosok még vigabban zörgették el a be-bekiáltó hangokat; a vár nagydobosa fel-felugrott a falra, ahonnan a kiáltás jött, s elbumbumozta a kiáltó szavat.

De cédulák is hulltak a várba. Ezeket nyilakon röpitették be. No nem olvasta senki: aki érte, az dobta a tüzbe. A nyilat meg vitték Ceceyhez.

Az öreg egésznap a tömlöcbástyán ült, és ahányszor a közelben török bukkant fel, rányilazott.

Csak a Dobó arca volt változatlanul komoly.

Hol az egyik, hol a másik toronyba hágott fel, és kémlelte az ellenséget. Olykor mereven nézett egy pontra, olykor a fejét rázta.

Egyszercsak beszólitja Mekcseyt a palotába.

– Kedves öcsém, – mondotta egy székre vetve magát. Az a Hegedüs nem tetszik nekem. Vigyáztasd.

– Már vigyáztatom.

– Akivel beszél, ahova néz, ahova lép, tudnom kell minden órában.

– Tudni fogjuk.

– De neki nem szabad ezt észrevennie, mert akkor meglep valamivel.

– Nem veszi észre.

– Ha lázadás lenne a várban, akkor végünk van. Megtehetném azt, hogy elzáratom, de nekünk tudnunk kell, hogy hányan és kik tartanak vele. Úgy kell kivágnunk a rothadt részt, hogy semmi ne maradjon. Kivel vigyáztatod?

– A cigánynyal. Az tegnap a kassaiak között dolgozott, ma ujra ott fog dolgot találni. Megmondtam neki, hogy egy teljesen ép felszerszámozott pompás lovat kap, ha a szolgálata a dologban hasznos lesz. Inkább szinlelje, hogy velük tart, tudni fogjuk, ha a sor rákerül.

– Más megbizható embered nincsen?

– Nekem volna, de a kassaiak nem biznának benne. A cigányt sokkal inkább csekélylik, hogysem előtte tartózkodnának.

– Csak azt kell megtudni, kik a kolomposok.

– Igy adtam neki én is az utasitást.

– Hát akkor jól van, – szólt Dobó fölkelve. – Mehetünk.

– Főkapitány uram, – szólt ekkor Mekcsey, – a jelek azt mutatják, hogy a király hada jön.

Dobó búsan nézett Mekcseyre.

– Lehet, hogy jön, – felelte szomoruan – de azok a jelek, amiket ti mindnyájan erre magyaráztok, nekem nem a király hadát mutatják.

Mekcsey elámultan nézett Dobóra.

Ez folytatta:

– A jaszaulok (hadrendezők) mind itt vannak. A két vezért együtt láttam lóháton az Almagyaron. Az ágyuk közül egyet se vittek el. A két zenekar is itthon van.

– Hát mi volna? – kérdezte Mekcsey észrevehető röstelkedéssel.

Dobó vállat vont:

– Nem lehet egyéb öcsém, mint az, hogy az erdőre mentek.

– Az erdőre?

– Oda, meg a szőlőkbe. Azt gondolom, hogy a két vezér a fal magasságát akarja megröviditeni. Rőzsét és földet hordatnak. Be fogják tömni az árkunkat, s dombot emelnek a romlásoknál. Hanem édes Pistám ezt csak neked mondom. A várbeliek hadd legyenek mind abban a hitben, hogy jön a fölmentő had.

Azzal egy sokat jelentő meleg pillantással a kezét nyujtotta kapitánytársának, s abba a szobába fordult, ahol Pető feküdt.

XIII.

Amint bealkonyodott, előcsenegtek a török lovasok.

Egy világitó golyó megmutatta, hogy minden lovas a kantáránál fogva vezeti a lovát, s minden ló meg van rakva rőzsével.

A tevék hosszú sora tömött zsákokat hozott, s amint lekanyarodtak a Bajuszhegyről, egyenkint jöttek, egyik a másik után.

Dobó lefelé forditotta a szakállasok és mozsarak száját, s közibök lövetett. De az éj mindinkább sötétedett s a lovasok száma nem ritkult. Dobó abbahagyta az ágyuzást és csak a puskásokkal lövetett.

A török pedig nyüzsögve dolgozott alant. Ropogott az egymásra szórt rőzse, s venyige. Közben-közben hangzott a rendelkező jaszaulok kiáltása.

Dobó a várbeli lámpások nagyrészét a falak üregeibe hordatta. Ugy rakták le a lámpásokat, hogy a falat minden felé megvilágitsák, de alulról se nyíllal se golyóval meglőni ne lehessen.

A vár belülről sötét volt, csak imitt-amott égett egy lámpás. Az ókapu körül levő részt a sűtőkemencékből kiáramló fény világitotta meg. Az asszonyok most is dalolva dolgoztak.

– Csak hadd daloljanak, – mondotta Dobó. – Ahol dalolnak, onnan nem távozik a jószerencse.

Mekcsey éjféltájban a Bolyki-bástya tornyából vigyázta, hogy nem mozgolódik-e a török éjjeli ostromra?

A tisztek is szanaszét oszolva virrasztottak.

Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete áthatolni iparkodott a sötétségen.

Ekkor valaki megrántotta hátulról a dolmányát.

A cigány volt.

Janicsár-saruban jött fel. A fején kakastollal körültüzködött sisak. Az egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markulatu török jatagán.

– Kapitány úr, – mondotta titokzatosan, – kezemben érzem a jó ló kantárszárát.

– Van bizonyiték?

– Jőjjön, de tüstént.

– Hova?

– A viztartóhoz. Oda ereszkedett le Hegedüs.

– Egyedül?

– Három katonája a viztartó ajtajában strázsál.

Mekcsey szintén bukdácsolva sietett le a lépcsőn.

A torony aljában állt az őrség.

Hat katonát magával szólitott.

– Fegyvertelenül jőjjetek! a csizmát vessétek le! Szijjat, vagy kötelet hozzatok!

Azok szótlanul engedelmeskedtek.

Mikor leértek a bástyáról, Mekcsey tovább mondta a parancsot.

– A viztartóhoz megyünk. Ott három katona ül, vagy áll, vagy fekszik. Hátulról megrohanjátok őket és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe és átadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi hang!

A viztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte világosság. A katonák, mikor odaérkeztek, négykézláb mentek tovább.

Néhány perc mulva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a viztartó tájékán.

Ekkor Mekcsey is odafutott.

A három katona le volt gyürve.

A viztartónak mind a két ajtaja nyitva. Mekcsey belehajolt. Lenn koromsötétség.

– Itt van? – kérdezte visszafordulva a cigánytól.

– Magam láttam, mikor lement.

– Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?

– Az, az.

– Fuss a főkapitány urhoz. Az újbástyán lesz. Kéretem jőjjön ide! Utközben mondd Gergely főhadnagy urnak, hogy küldjön azonnal öt drabantot.

A cigány elnyargalt.

Mekcsey kihúzta a kardját és a viztartóból felvezető lépcsőhöz ült.

Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.

Mekcsey fölkelt és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a lépcsőt takarta.

Jött az öt drabant, s velök csaknem egyidőben Dobó és Kristóf apród. Az apród lámpást lógatott a kezében, s világitott vele Dobónak.

Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok már ekkor erősödtek.

– Erre, erre! – hangzott egy tompa hang a mélységben.

Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A viztartó szélén kellett tartaniok.

– Kristóf – mondotta aztán, – még húsz embert hozz Gergely úrtól.

A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a viztartóban nem világitott.

A mélységben fegyvercsörgés, léptek robaja

– Erre, erre! – hangzik erősebben.

Egy nagy csobbanás, nyomban egy másik csobbanás, ej vá! meded! kiáltások, ujabb csobbanások.

A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Dobó felkapja a lámpást. Az ajtó mellett Hegedüs hadnagy ólomsápadt arca bukkanik elő.

Mekcsey galléron ragadja.

– Fogjátok meg! – kiáltja Dobó.

A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.

– Vegyétek el tőle a fegyvert!

Lent még egyre hangzik a csobogás, a zürzavaros kiáltozás:

Jetisin! Jetisin! (Segitség!)

Dobó letartja egy pillanatra a lámpást, hát ott kepickél a sok fegyveres, turbános török a nagy fekete vizmedencében, mig egy oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.

– Tűz! – kiáltja Dobó.

Az öt puskás a lyukba tüzel.

A viztartó ürege akkorát szól, mint az ágyu. Bőszült orditás rá a felelet.

– Maradj itt, – mondja Dobó Mekcseynek. A lyukat be kell járni. El kell menni addig, ameddig a vár fala van. Ott be kell falazni. Egy őr mindig ott legyen a fal mellett.

S a katonákhoz fordult. Rámutatott Hegedüsre és a társaira:

– Vasat rájok! Külön-külön zárjátok el őket!

Azzal visszament a bástyára.

Mekcsey a mélységből magyar hangot hallott:

– Segitség! Emberek!

Letartotta a lámpást. A fulladtakon ott vergődött egy bőrsapkás török; az kiabált.

– Vessetek alá egy kötelet, – mondotta, hátha ez is a várból való.

A vödörhuzó kötél ott volt a kut mellett. Aláeresztették vödröstül. A fuldokló belekapott a vödörbe. Három katona fölhúzta.

Mikor az ember följutott, úgy tátogott, mint a partra jutott harcsa.

Mekcsey az arcához tartotta a lámpást. Nagybajuszu akindsi volt. A viz csurgott a bajuszáról és ruhájáról.

– Magyar vagy? – kérdezte Mekcsey.

– Kegyelmezz uram! – szólt a török térdre borulva.

Hogy igy tegezte Mekcseyt, török mivolta ebből kitetszett.

Mekcsey majdnem visszalökte, de mégis meggondolta, hogy jó lesz tanunak.

– Szedjétek el tőle a fegyvert, – mondotta a katonáknak – és zárjátok a levélhozó parasztok közé.

XIV.

A vár körületén másnap október negyedikén hatalmas töltést világitott meg a fölkelő nap.

A mély árok, amely körülvette a várat, helyenkint be volt töltve. Árok volt; domb lett.

A törések átellenében voltak ezek a dombok. Alul rőzse, kukoricaszár, erdei haraszt, venyige; – fölül föld. Ezt a munkát bizonyára addig folytatja a török, migcsak egy-két helyen olyan magas nem lesz, hogy át lehet ágyuzni és rohanni a várba.

Dobó megszemlélte ezt a munkát, aztán a tisztekért küldött. Behivatta a lovagterembe a négy főhadnagyot, meg behivatott egy hadnagyot, egy őrmestert, egy tizedest, és egy közlegényt. Jegyzőképpen Mihály deák szolgált, a cipóosztó.

Az asztal zöld posztóval volt bevonva. Rajta feszület, és két égő gyertya a feszület mellett. A terem sarkában a vörös posztóba öltözött hóhér. Mellette egy serpenyőben égő szén. A kezében fujtató. A serpenyő mellett ólomdarabok és harapófogó.

Dobó fekete posztó ruhába volt öltözve. A sisakja csúcsán kapitányi sastoll. Előtte egy ív tiszta papiros.

– Tisztelt társaim, – mondotta. Azért jöttünk össze, hogy Hegedüs hadnagynak és társainak az ügyét megvizsgáljuk. A jelek arra mutatnak, hogy árulók. Lelkiismeretesen meg fogjuk itélni.

S intett, hogy a rabokat vezessék elő.

Gergely fölállott.

– Uraim, – mondotta – én ebben a dologban biró nem lehetek, mert a vádlottal haragban vagyok. Mentsenek föl a biráskodástól.

Mekcsey is fölállt.

– Én csak tanu lehetek, – mondotta. Azt hiszem biró és tanu egy személyben senkise lehet.

– Legyen tanu, – felelték az asztalnál ülők.

Gergely távozott.

Mekcsey kiment az előcsarnokba.

Az őrök elővezették Hegedüst, meg a három társát, és a törököt is.

Hegedüs sápadt volt. A szemét kék gyürük környezték. Nem merte fölemelni a tekintetét.

Dobó csak őt hagyta bent. A többit kiküldötte.

– Halljuk, – mondotta. Mi volt ez a törökvezetés?

Hegedüs ekkor összeszedte magát, és szakgatottan beszélve ezeket mondta:

– Én a törököt csak a viztartóba akartam becsalni. A várat feladni nem akartam. Mindenki úgy árt a töröknek, ahogyan tud.

Dobó végighallgatta nyugodtan. A tisztek se kérdeztek tőle semmit. Mikor már nem szólt többet, Dobó félre állitatta, s behivatta egyenkint a legényeket.

– Mink, – mondotta az első, – nem tehettünk egyebet, mint amit a hadnagy úr parancsolt. Nekünk engedelmeskedni kell.

– Mit parancsolt?

– Azt parancsolta, hogy álljunk a viztartó szélén, ő egypár törököt hoz be.

– Mit mondott, hogy minek?

– Hogy a vár átadásáról beszéljünk.

Dobó a hadnagyra nézett.

– Nem igaz, – mondotta ez rekedten, – hazudik.

– Én-e? – szólt sértődve a legény. Hát nem azt mondta-e hadnagy úr, hogy a török minden jót beszél, Dobó uram meg semmi jót se, mégcsak ostrompénzt se akar adni.

– Hazudik – ismételte Hegedüs.

Bevezették a másik legényt.

– Miért voltatok a kútnál?

– Törököt vártunk, – felelte ez búsan. Azt mondta a hadnagy úr, hogy a vár előbb-utóbb a török kezébe kerül, hát jobb pénzért, mint vér árán. Bizonyos, hogy meghalunk, ha nem adjuk át szépen a várat.

Dobó behozatta a harmadik legényt is.

– Én nem tudok semmit, – mondotta ez. Csak oda voltam rendelve a kúthoz, de hogy miért, azt nem tudom.

– Nem mondta-e Hegedüs hadnagy, hogy ki kell egyezni a törökkel?

– De azt mondta.

– Mikor mondta először?

– A nagy ostrom után való estén.

– És hogyan mondta?

– Úgy, hogy mink kevesen vagyunk, azok meg sokan, s hogy lám a többi várat se lehetett tartani, pedig akkor kétfelé járt a török.

– Ostrompénzről szólt-e valamit Hegedüs hadnagy?

– Szólt. Azt mondta, hogy dupla zsoldot kellene kapnunk.

– Hát a várfeladásról mit mondott?

– Azt, hogy a török igy is úgyis megkapja, hát jobb ha még fizet is, mintsemhogy a nyakunk is odaveszszen.

– És a legénység mit mondott rá?

– Semmit. Csakúgy tűz mellett beszélgettünk, mikor már a török bekiabált.

– Tik nem kiáltottatok-e vissza?

– Nem. Csak a hadnagy úr beszélt velök éjjel.

– Hogyan beszélt velök?

– Egy hasadékon át az ókapúnál. Odament és beszélt három izben is.

– Törökkel?

– Törökkel.

– És mit mondott, mikor visszatért?

– Azt, hogy a török mindenkit bántatlanúl elbocsát, senkit se vág le. A kassaiaknak ezenkivül tiz-tiz aranyat ad, és hogy a két basa pecsétes levelet küld, hogy szavának áll.

– Hányan hallották ezt a legények közül?

– Valami tizen.

– Hát miért nem jelentettétek nekem? Nem megesküdtetek-e, hogy a várfeladásról nem beszéltek!?

A legény hallgatott.

Dobó folytatta:

– Nem az lett volna-e a kötelességtek, hogy azonnal jelentsétek a hadnagy beszédét.

– Nem mertük.

– Szóval: elhatároztátok, hogy a várat török kézre játszátok. Kik egyeztek ebbe bele?

A legény még hét nevet mondott, aztán mentegette magát:

– Mink nagyságos kapitány úr nem határoztunk semmit, mink csak engedelmeskedtünk. Csak a hadnagy úr beszélt, meg ő parancsolt.

A fal egy ágyúgolyó ütődésétől dobbant meg. A rudakra függesztett páncélok megzördültek. A falról egy csomó vakolat pergett le azon az oldalon.

Dobó a birákra nézett:

– Van-e valami kérdezni való?

A közlegény-biró kérdezett:

– A tiz legény beleegyezett-e abba, hogy a vár a töröké legyen?

A vádlott sápadtan felelt:

– A közlegény nem akarhat mást, mint a tisztje.

Több kérdés nem volt.

– Még a török van hátra, – mondta Dobó. Vezessétek be.

A török háromszor hajolt meg, mig az asztal elé ért. Ott meghajoltan maradt. Keze a mellén keresztben.

– Mi a neved? – kérdezte Dobó.

– Juszuf.

– Juszuf, vagyis magyarul József. Állj egyenesen!

A török fölegyenesedett. Körülbelül harminc éves akindsi volt. Zömök izmos ember. Belapitott orra, s a fején levő sebforradás tanúskodott arról, hogy a csatákban eleget forgott.

A kérdésekre elmondta, hogy tiz éve él Magyarországon, s hogy ott volt a falnál, mikor a Hegedüs kiszolt a résen:

– Hé törökök! Melyitek tud magyarul?

– Hazudik – morgott Hegedüs. Zoltay főhadnagy is beszélt mindig a törökkel.

– Én? – hörkent fel Zoltay.

– Igenis beszéltél. Valahányszor ostrom van, mindig kiabálsz nekik.

Zoltay dühében elhalványodva állott fel:

– Vizsgálatot kérek magam ellen, – mondotta. Nem ülhetek tovább a birói székben. Hogy én mindig kiáltok egyet, amikor ütök, az meglehet. De ez csak káromkodás. Az nem vétek! Micsoda beszéd ez!

Dobó csititotta:

– Mindnyájan tudjuk ezt a szokásodat, és senki ezért téged meg nem szól. De mert harag ébredt benned a vádlott iránt, fölmentünk a biráskodás alól.

Zoltay meghajtotta magát, és kiment.

Dobó újra a törökre nézett.

Ez aztán tört magyarsággal elmondta, hogy Hegedüs az ókapunál beszélt egy agával, azután Arszlán béggel. A bégtől becsületszót kért és száz aranyat. Azt mondta, hogy bebocsátja éjjel az egész sereget a várba, csak ott ásasson a kapu mellett, ahol a nagy rézdobot szokták verni. Ő (és itt Hegedüsre mutatott) azt mondja, lement éjjel a viztartóba s alagútra akadt, amely azonban a kapunál be van omolva. Az omlásnál a feje fölött hallotta a rézdobot szólni, s a katonák lépését is hallotta, hát sokat ásatni nem kell. Ő éjjel tizenkét órakor várni fogja őket, de azt is kiköti, hogy az ókapunál levő kassai katonákat ne bántsák. Megegyeztek. Éjfélkor Hegedüs lámpással vezette őket. A janicsárok, azabok és piadok keverten jöttek. Háromezren voltak készen a földalatti útra. A többi katona, Isten tudja hány ezer, két kapu kinyitását várta. Hanem az történt, hogy Hegedüsnek a lámpása a viztartó sarkánál a falba ütődött és elaludt. Sötétségben vezette az előcsapatot tovább. Ő tudta a járást, de a nagy vizmedence széle keskeny, s itt ő a sötétben is boldogult, de az előcsapat egymáson tolongva a vizbe bukdácsolt.

– Nem tudsz-e arról, – kérdezte Dobó – hogy Dervis bég elrabolta az egyik hadnagyunk fiát.

– De tudok – felelte a török. Két hét óta minden sátorban keresik a gyermeket. A bég keresteti. Ellopták tőle, vagy elszökött az ideérkezése után harmadnapra.

Dobó Hegedüsre nézett.

– Nyomorult! – mondotta.

Hegedüs térdre borult:

– Irgalmazzanak, könyörüljenek rajtam! – kiáltotta. – Megtévedtem, elvesztettem az eszemet.

– Megvallod-e magad is, hogy a várat az ellenség kezére akartad juttatni.

– Megvallom.

A tárgyalás nem tartott tovább egy óránál.

A következő órában már ott függött Hegedüs hadnagy a vár piacán, egy gerendából hevenyészett akasztófán, s Fügedy kikiáltotta a vár népének:

– Igy hal meg minden esküszegő, akár közember, akár tiszt, aki a várat a török kezébe akarja ejteni.

A három közlegénynek a fülét csapták el, az akasztófa alatt. A többi hetet megláncolt lábbal belső munkára rendelték.

A törököt úgy kidobták a várból a magas nyugoti falon, hogy nyakaszegetten hullt a társai közé.

A vár népe láthatta, hogy Dobó nem tréfál.

XV.

Te minden erőnél erősebb erő anyai; szeretet! Te emberi testbe öltözött napfény! Te Isten szivéből leszállott láng, haláltól nem félő erős gyöngeség!

Te aki ott hagyod biztos hajlékodat, puha párnádat, minden kincsedet, hogy a halál erdején át alakoskodjál át veszendő szeretteidhez. Te aki lebujdosol a föld mélységébe, te aki gyönge karoddal akarsz át-áthatolni a falon, amelyre fegyveres fenevadak százezre üvölt tehetetlenül! Te aki nem ismered a lehetetlent, ha arról van szó, akit szeretsz, ha együtt kell szenvedned, meghalnod is vele, – csodállak téged asszonyi sziv!

*

Két éjen és két napon át ásták magukat által meg által az alagút omladékain, a nyirkos hidegben, a laza boltozatok alatt. Néhol csak egypár lépés volt az omladék: egy órai munkával átvergődtek, de néhol kövekkel is kellett bajlódniok, és sem a gyönge asszonyi kar, sem a tizenöt éves különben is fejletlen ifjú karja nem volt hozzászokva az ilyen munkához.

Október harmadika estéjén alig hogy álomra csendesült a tábor, magukhoz szedték minden élelmiszerüket.

A vártól már számitásuk szerint csak néhány száz lépés választotta el őket. Azt remélték, hogy nem kell többé visszatérniök.

És egész éjjel dolgoztak.

A föld alatt nem vették észre, mikor virrad, mikor jön fel a nap. A földet és rőzsét hordó paripák dübörgését hallották egész éjen át, s hallották a várbeli ágyúk és mozsarak dörgését is. Azt gondolták odalenn, éjjeli ostrom van, s még lázasabban dolgoztak, hogy bejuthassanak.

Kint azonban virradt, hajnalodott, reggeledett, s a nap fölszállt a borsodi hegyek közül. A török lócsiszár szolgái látva a sátor élettelenségét, benéztek. A félre mozditott kő, a széles lyuk megdöbbentette őket. Hogy a lovasok ismét rőzsét szedtek mindenfelé, a kalmár maga rohant egy deli-agához, és az örömtől szinte reszketve jelentette:

– Uram! – A várat én juttatom a had kezébe. – Alagutat fedeztem föl az éjszaka!

Itt a sok deli, akindsi, besli és gureba otthagy rőzsét, lovat a szabadban. Sipok és trombiták rikoltnak gyülekezőt. Mindenféle katona összekeveredve, zörögve, zsibongva tolong le a bejárat torkán a mélységbe.

Vezeti őket fáklyával a kalmár.

*

A két szegény lélek ezalatt törte magát mindinkább előre.

Az út egy helyen lejtőssé vált. A kövek itt szárazak voltak, s az út hirtelen megszélesedett.

Egy háromszögletű nagy földalatti nyirkos terembe jutottak.

– A vár árka alatt kell lennünk, – mondotta Miklós.

Azonban a terem két sarkán két omladék van. Melyik az út a kettő közül?

Az egyik omladék nyerges. A tetején kis omlott lyuk, amelybe egy emberfej belefér.

A másik omladékon oldalt feketélt valami nyilás.

– Itt az út kétfelé válik, – mondotta Miklós. – Most az a kérdés, melyiket bontsuk?

Föllépett a kövekre, s a lyukhoz tartotta a gyertyát.

A láng lobogott.

A baloldali nyilást is megpróbálta.

A láng itt állott.

A süvege szélébe tüzte a gyertyát, s belekapaszkodott a legfelső kőbe. Éva segitett. A kő robogva gurult át a többin.

– Még egyet! – mondotta Miklós.

Ismét nekifeszültek mind a ketten. Ez a kő nem engedett.

– Az aprókat kell körüle kiszednünk.

Fogta az ásót, és körülszurkálta vele a követ. Aztán újra belekapaszkodtak.

A kő ingadozott.

Miklós nagyot lélekzett, s megtörülte az arcát.

– Fáradt vagyok, – mondotta bágyadtan.

– Pihenjünk, – felelte Éva.

S leültek a kőre.

Miklós elhanyatlott, s abban a percben elaludt.

Éva maga is kábult volt, és halálra fáradt. A ruhája térdig vizes, sáros; a kezei véresek. Haja a sok hajladozásban kibomlott, s félig a dolmányba szoritva, félig azon kivül hullámzott a nyaka körül.

Fogta a gyertyát és benézett mind a két üregbe.

Mind a kettő szabad útat mutatott.

– Egy kicsit megpihenünk, – mondotta a gyertyát a kőre ragasztva – de nem alszom el, nem, csak pihenek.

S amint hátradőlt, halk dübörgést hallott maga előtt.

A szemöldökét összevonva nézett maga elé a sötétségbe: fönt dübörögnek-e vagy idelent?

Ekkor az alagút mélyéből vörös fényszál röppent elő.

– Miklós! – sikoltotta Éva a fiút megrázva. – Jönnek!

A fiú bágyadtan emelte föl a szemepilláit.

– Jönnek! – ismételte Éva kétségbeesetten.

S a kardjához kapott.

A kardnak csak a hűvelye volt meg. Ott maradt valamelyik omladéknál, ahol követ feszitettek. Az övében volt jatagánokat is mind eltörték már a munkában, a zsebkést is. Nem volt náluk semmi.

A fény kiszélesedve közeledett.

Éva minden erejét összeszedve kapott a kőhöz. Miklós is. A gyertyájok elaludt. A kő mozdult, de nem engedett.

A rémület dermedtségével nézték, hogyan válik ki a sötétségből a fáklyát tartó kalmár, s mellette a lógó bajuszú termetes aga, akinek övében aranyként csillogtak a handsárok.

A következő percben kezek emelkedtek rájok, s ők fogva voltak.

Az aga egy pillantást vetett a megkezdett munkára, s gyorsan határozott.

– Fogd a fáklyát kölyök! – mondotta Miklósnak.

Miklós nem értette a szavakat, csak azt látta, hogy a fáklyát a kezébe nyomják.

A katonák egy perc alatt szétszedték a nehéz köveket.

Az út két ember-szélességben szabad volt.

Az üreg már ekkor megtelt fegyveresekkel.

– Te fogsz vezetni, – mondotta az aga Miklósnak. – Az a másik pedig, – folytatta Évára tekintve – itt marad. Ha rosszul vezetsz bennünket, azt a nőt a közlegények közé vetem.

Egy janicsár tolmácsolta ezeket a szavakat.

Éva lehúnyta a szemét.

Az aga visszapillantott, és igy szólt:

– Egy deli őrizze itt azt a hitetlent!

S azzal meglökte Miklóst, hogy menjen előre.

Egy deli Éva mellé állott. A többi megindult. Minthogy azonban az aga nem mondta, hogy ki őrizze a foglyot, a deli csakhamar átadta egy másik delinek.

– Őrizd te!

Az is állt egy darabig, de talán eszébe jutott, hogy akik elsőkül jutnak a várba, holtig nagyságos urak lesznek, átkinálta a foglyot egy müszellemnek.

– Nem őrzöm én, – felelt a müszellem.

S odább lépett.

A delit ette a méreg.

– Majd én megőrzöm, csak eredj, – szólt ekkor egy szőrös süvegű kis azab.

S kivonta a handsárját. Az asszony mellé állott.

Éva félholtan támaszkodott a falhoz. Mellette sűrűn lépkedtek el a különféle öltözetű, puskapor és hagymaszagú mocskos katonák. Mind meztelen kardot tartott már a kezében, s valamennyinek a szeme lángolt a diadal reményétől.

Olykor egy fáklyás jött, s világitott egy-egy csoport előtt. Olykor csak a sötétben toppogva jöttek. Zörgött-csörgött rajtok a fegyver. Egyik egy széles vörös zászlót hozott a vállán.

Ekkor a terem bejáratától visszafelé az alagút hosszan beomlott. A dübörgés percekig tartott, s a kövek elzárták az előlmenőket a hátuljövőktől.

A terem megüresedett. Az omlás irányából tompa jaj és hörgés. A másik irányban az elhaladó fegyverek halk zörgése.

Az asszony őre megszólalt magyarul:

– Ne féljen!

És megfogta az asszony kezét.

– Jőjjön, – mondotta. – Az út itt kétfelé válik. Ha ki tudom bontani a másik nyilást, megszabadultunk.

Éva az élet áramlatát érezte újra az ereiben.

– Kicsoda kegyelmed? – kérdezte felocsudva.

– Varsányi a nevem, – felelte röviden az ember.

Acélt és kovát vett elő az övéből és kicsiholt.

A tapló csakhamar égett. Illatos füst vegyült az alagút fojtott levegőjébe. Viaszgyertyához tartotta és fújta.

A gyertya lángra lobbant. A termet újra világosság árasztotta el.

– Fogja, húgom, ezt a gyertyát.

A baloldali omladékhoz lépett, s egy-két rántással meglazitotta a köveket.

Kis ember volt, de erős. A nagy kockakövek egymásután gurultak, hol kifelé, hol befelé. Csakhamar akkora nyilás támadt, hogy egy ember átbújhatott.

Elvette a gyertyát az asszonytól és előre ment. A tenyerét a gyertya elé tartotta. Annyira sietett, hogy Éva alig birta követni.

Az út itt már tisztább volt, de még mindig lefelé kellett menniök.

Varsányi egyszer visszafordult:

– Kicsoda kegyelmed? Talán a királytól jön?

– Attól, – felelte Éva gépiesen.

– Kapunk hadat?

– Nem tudom.

– No mindegy. Csak azt tudnám, hol vagyunk. Sietnünk kell, hogy a törököt megelőzzük.

Az út most már fölfelé vonult. Oldalt egy-egy fülkét lehetett látni. A kövek azonban barnák voltak és a viz harmatként csillogott a köveken.

– Már a várban vagyunk, – mondotta Varsányi. – Alighanem a viztartónál fogunk kilyukadni.

Fehér vakolathalom zárta el az útat. Azon át erős mészszag szállt hozzájok.

Varsányi káromkodott.

– Tyüh, azt a rézcsákányát a világnak!

– Mi az? – kérdezte Éva.

– Semmi no. Majd én előre mászok.

Átadta a gyertyát Évának, s ráhasalt a halomra. Éva benyújtotta a gyertyát.

Varsányi állt már odabent. Fogta a gyertyát és hümmögött. Majd Évának segitett, hogy a halmon átcsúszhasson, s megálljon.

Egy tág és fehérlő üregben voltak. Felülről gyászének hangzott: az In paradisum deducant te angeli, s a magasból nappali világosság szürődött alá.

Az üreg telve volt egymáson keresztül-kasul álló fehér koporsóval, s körös-körül hig mészszel. A koporsók szélén rojtokba száradt a mész. Oldalt a koporsók mellett egy félig eldőlt inges, bajuszos, sovány képű halott meredt ki a mésztóból. A felülről ömlő világosság megvilágitotta az arcát. A nyakán kötél lógott.

Varsányi bámulva nézett erre az alakra. Aztán visszatekintett.

Éva ott feküdt mögötte a földön, ájultan.

XVI.

Ezalatt a fiu is vezette a török hadat.

Eleinte félholt volt az ijedelemtől, de aztán arra gondolt, hogy ha kibukkannak a várba, elkiáltja magát.

Ez a gondolat megerősitette. Ingadozás nélkül vitte a fáklyát hol az aga előtt, hol mellette.

Csakhamar ők is fölfelé kanyarodtak. Akadály nélkül jutottak el egy falig, amely az Egerben mindenütt azonos homokkőből épült, s amelynek vakolata azt mutatta, hogy nem régen rakták.

– Bontsatok! – szólt a katonáinak az aga.

A vakolat csakhamar hullott a jatagánok és dárdák éle alatt. Csak az első két-három követ volt nehéz kibontani, a többi már könnyebben mozdult az acélizmu kezek erejétől.

De mégis tovább dolgoztak egy óránál.

Mikor már embernyi nagy lett a nyilás, az aga átléptette Miklóst.

Tágas pinceféle helyre jutottak. Mindenfelé hordók és hordók. Csak az volt különös, hogy a hely inkább teremhez hasonlitott, mint pincéhez. A falon is egy rongyos nagy kép, s alatta kerek kád. A képen két fejet lehetett látni. Az egyik szakállas szomorú arc, a másik egy szintén szomorú ifjú, amint a szakállasnak a mellére hajol. A fejük fölött fénykör. Az ifjú feje alatt kilátszik a fal a vászon rongyai közül.

– Fegyvert a kézbe! – szólt az aga hátra.

És folytatta;

– Itt vagyunk! Amint az ajtót felszakitjuk, nem kell orditani! Ha senkit se látunk, összevárjuk a hátul jővőket! A zászlósok azonnal a falra fussanak!

És hogy erre igent bólintottak a körülötte állók, folytatta:

– A kapu felé fogunk rohanni. Nincs kegyelem. Az ott levő őrség lefegyverzése az első, és a kapu kinyitása. Értettétek?

– Értettük, – hangzott a katonák halk morgása feleletül.

Az aga előbbre lépett, s megpillantotta a vasajtó előtt a nagy puskaporos kádat. Meghökkent.

A puskaporos kamrában voltak. A hordókban nem bor volt, hanem puskapor.

De Miklós is tudta már, hogy hova jutottak.

Amint ott állott a nagy kádnál, visszafordult. Végigpillantott az egymásra tolongó fegyveres alakokon; arca sápadt volt és átmagasztosult; aztán belecsapta az égő fáklyát a puskaporba.

XVII.

Mikor a koporsót leeresztették, Varsányi felkiáltott az embereknek:

– Hé emberek!

A kiáltásra bámuló s ijedt arcok jelentek meg a temető üreg ajtajában. Az egyik hajadonfővel, a másik rozsdás disztelen sisakban, amely szijjal volt az állához erősitve.

Varsányi ujra felkiáltott.

– Én vagyok itt, Varsányi! Huzzatok fel!

A karjába emelte Évát, és koporsóról-koporsóra lépkedett vele a kötelekig. A két kötelet összefogta és beleült.

Az emberek felhuzták.

A sirüregnél nem volt más, csak a két pap meg a két kötéleresztő paraszt. Ezek bámulva néztek Évára, aki halottként feküdt a gyepen, ahova Varsányi lebocsátotta.

– Hozzatok vizet, – mondotta Varsányi a parasztoknak.

Ebben a pillanatban vörös lángtorony lövődött fel a templombástyából. Fellövődött az égig, s fekete deszkák, gerendák, kövek, fadarabok repültek benne.

A várat olyan dördülés rázta meg, hogy mindenki megsiketült, s a földre bukott.

A levegőből kőzápor, vér, fegyver, fa és donga hullott alá.

Egy percig tartó halotti csend követte ezt a robbanást. Halotti csend a várban és a váron kivül a török táborban is. Mindenki kábultan nézett maga elé, nem tudván megérteni, hogy az ég szakadt-e le, vagy a föld nyilott meg, hogy tüzokádó pokollá válva itéletnapi borzalmas lángözönbe boritsa a világot.

Török csel! – Ez volt az egyetlen egy gondolat mindenkiben.

A vár odavan! – Ez volt az egyetlen érzés, amely a dobbanásban megállt sziveket átbékózta.

Gergely a Sándor-bástya alján bombaanyaggal telt bögréket kötözött. A robbanás szele neki taszitotta őt a pajzsoknak, amelyek szögeken függve a falat boritották.

Ahogy fölemelte a tekintetét, a lángoszlop fölül kitölcséresedve vöröslött az égen, s benne egy fekete malomkerék, a kerék körül hanyatt fekve lefelé szálló kerengő emberek.

Volt annyi lélekjelenléte, hogy a bástya boltozata alá ugrott, de ő is gondolata szakadt siket arccal nézett az első percben maga elé.

A következő percben azonban megmozdult a vár népe. Ide-oda futkosó emberek, fegyvereiket elhányó katonák, jajgató asszonyok, fékeiket szakgató megvadult paripak látszottak mindenfelé.

Lent a török táborban diadalmas üvöltés, ostromlétrák emelkedése, s a vár felé hullámzó fegyveres ezerek.

– Végünk van! – hangzott a várban minden irányból.

Asszonyok a gyermekeiket kézen ragadva és ölbe kapva futkostak a kormos köveken és a kormos gerendákon, tüzes üszkökön át az ókapu felé.

A levegőből sűrű fekete hó hullongott. Az a pernye volt. Beszállingózta az egész várat, mintha gyászba akarná takarni.

S eléktelenedett holttestek, és emberi tagok hevertek itt-ott a szétszórt köveken és fadarabokon.

Dobó hajadon fővel a paripáját rángatva száguldott a robbanás helyére, s a katonákat a falra parancsolta.

– Nem történt semmi! – kiáltozta jobbra balra. Csak huszonnégy tonna puskapor volt a sekrestyében!

A tisztek is mind lóra kaptak, és a Dobó szavával csillapitották a népet mindenfelé.

– Vissza mindenki a helyére!

Mekcsey dühében egy eltört lándsa-nyéllel botozta a kábult és engedetlen katonákat.

– Fegyvert fogj, a kutya Pilátusodat! Falra!

S maga is leugrott a lóról. Öles kópját kapott a kezébe, s a fal tetejére rohant.

– Utánam fiuk! Utánam aki ember!

A falramászó törököket hatalmas tüzelés fogadta. A katonák a belső térről, vezérlet nélkül is a falra futottak, s dolgozott a buzogány, a kópja, a kard, a csákány.

A török szintén vezénytelenül egymást nyomta előre hátra, s kint a falak körül épp akkora volt a zavarodás, mint bent a várban.

Legtöbben a robbanás helyére tolultak.

Gergely látta a maga bástyájáról, hogyan ömlik a fekete hóhullásban a tarka török had, a templombástya felé.

– Itt maradj! – kiáltotta Zoltaynak, s ő maga a kardját kivonva rohant a templom-bástyára.

Utközben az üstök mellett rohant el. Azoknak a levese főtt itt, akik délben vártán voltak, s most kerültek volna ebédhez.

Gergely egy pillantást vetett a nyolc nagy üstre, amelyben az apróra vágott hús forró leve gőzölt és rotyogott.

Áttaszitotta az egyik üst fülén a rudat, s odakiáltott a tálas parasztnak:

– Fogja kend! A többit is hozzátok a bástyára!

S mikor fölértek, lezuditotta a forró levest a létrákon sokadozó törökökre.

*

Varsányi mikor felocsudott, az asszonynyal találta magát. A két pap azon ingesen stólásan a falakra rohant, a két paraszt meg kétfelé, valószinüleg az ágyúkhoz.

Varsányi fölemelte Évát a vállára és a palotába vitte. Gondolta: ha királyi követ, odavaló.

S átadta Baloghnénak, hogy locsolja fel.

XVIII.

Csak az ostrom visszaverése után szemlélték meg, hogy a robbanás micsoda kárt okozott.

A templombástya jobb oldala a sekrestyével együtt fekete tátongó üredék volt. A várfal az éjjeli épitéssel együtt ledőlt ezen a helyen, s a két száraz malomnak, amelyik ezen a helyen dolgozott, csak a düledéke volt meg. A sekrestye oldalában harminc vágni való marha volt. Ezek megszakgatva és döglötten hevertek.

A vártán volt nyolc legényt darabokra tépetten találták meg. Odaveszett egy hadnagy is, Nagy Pál, akit Bátory György küldött volt harminc drabanttal Erdőd várából.

S a közelben levő katonák közül is sokan megsebesültek. Egy Horvát Gergely nevű vitéznek vállban szakitotta le a karját a robbanás valami köve. Még aznap meghalt, s még aznap lebocsátották a temetőbe.

A várbeliek csak akkor tértek tulajdonképen magukhoz, mikor látták, hogy a török nem birt a várba felhatolni.

– Az Isten velünk van! – kiáltotta Dobó a haját hátrasimitva és az égre pillantva. Bizzatok vitézek az Istenben!

Az ostromot tulajdonképen a leves verte vissza. A török hozzá volt szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem.

Amint az első létrán végig ömlött a forró paprikás lé, az embereket mintha lesöpörték volna. A létrák alján tolongó had is szerte ugrott. Ki a kezéhez kapott, ki az arcához. A fejüket pajzszsal takarva iparkodtak el a falak alól.

A várbeliek föllélekzettek.

Dobó a molnárokat és ácsokat hivatta.

– Szedjétek össze, – mondotta, – a malom részeit. A kettőből csináljatok egy portörő kölyüs malmot. A mi hiányzik, azt az ácsok azonnal faragják.

És körülpillantva kérdezte:

– Hol van a számtartó?

Egy kormos fekete alak lépett elő a monostor falaiból. A bajuszára szállt kormot fujva, szakállát ütögetve állt Dobó elé.

Az öreg Sukán volt.

– Sukán bácsi, – mondotta Dobó, – adjon ki a pincéből salétromot, ként és szenet. Mihelyt a malom elkészül, a molnárok puskaport fognak törni.

Csak most gondolt arra, hogy maga is mosakodni menjen. Olyan volt ő is, mint a kéményseprő.

XIX.

A palota ajtajában egy kormos ember ült. Félig törökösen volt öltözve. A kezében egy nagy darab sült tök. Azt ette kanállal.

Amint Dobót meglátta, felállott.

– Te vagy Varsányi?

– Én vagyok uram.

– Mi hirt hoztál?

– Valami követet hoztam a várba. Asszonyféle. Azt gondolom Miklósnak baja esett.

Dobó szinte rohanva ment be Baloghnéhoz.

– Hol a követ? – kérdezte.

Az asszony a Pető ágya mellett ült. Sisakot bélelt piros selyemmel; – a fia sisakját.

– Követ? – kérdezte bámulva. Csak egy asszony jött.

– Hát az az asszony.

Baloghné benyitott a szomszédszobába, s megint bevonta az ajtót.

– Alszik, – mondotta, – ne háborgassuk. Nagyon ki van merülve.

Dobó benyitott.

Éva az ágyban feküdt, fehér tiszta ágyban. Csak a feje látszott, amint halványan, szétomló hajától környezve félig be volt süppedve a párnába.

Dobó elámulva nézte ezt a finom halvány arcot. Nem ismerte.

Viszsahuzódott.

– Valami levelet nem hozott?

– Nem, – felelte Baloghné zavart arccal.

– Kérem a nőnek a ruháit. Ki ez a nő?

Baloghné vállat vont, majd kérlelőn nézett Dobóra.

– Azt mondta, hogy a nevét ne kérdezzük: attól tart, hogy kegyelmed nem szivesen látja.

– Kérem a nőnek a ruháit!

Baloghné egy sáros, meszes török katonai ruhát hozott be a folyosóról. A kis szattyáncsizmák kénsárgák, rajtok sarkantyú. Az övben ötven és egynehány magyar arany; egy törött kard és két törött jatagán.

– Tapogassa össze a zsebeket.

Az egyik zsebben papiros zörgött.

– Ez az, – mondotta Dobó.

S azon kormos kézzel fölbontotta az összehajtott pergamenpapirost.

A vár alaprajza volt az.

Semmi más nem volt a zsebekben, csak egy pár összegyűrt keztyű. A ruha varratait is összetapogatták, fölfejtették. A csizmát is szétbontották.

Semmi.

– Nincs-e nála az ágyban?

– Nincs, – felelte Baloghné. Én adtam szegénykének inget is. Oh, hogy össze volt törve. Régen nem alhatott. A föld alatt jött be a halottak útján át.

Dobó behivatta Varsányit.

– Azt mondtad: követ.

– Úgy értettem.

– Hát nem mondta tisztán?

– Nem beszéltünk mink uram. Az alaguton jöttünk be csaknem futva.

– A töröknek van-e élelme?

– Jön néha tíz-húsz szekér liszt, meg egy-egy nyáj birka. Az Isten tudja hol szerzik!

– Eszerint nem éheznek.

– Eddig nem éheztek.

– Mit tudsz még a táborból?

– Csak azt, hogy Királyszéke felől árkot ásnak.

– A várba?

– Bizonyosan, mert a lagumdsik dolgoznak.

– Mért nem jöttél be? A rőzsehordásról hirt kellett volna adnod.

– Nem lehetett. A kapuk elé a legerősebb janicsárokat tették. Gyanut keltett volna, ha át akarok rajtuk menni.

– Hát most már maradj a várban. Jelentkezzél Bornemissza Gergely úrnál, és mondd meg neki, hogy az aknát merről ássák. Azután visszatérsz, és a palota körül leszel.

Az irás még a kezében volt. Hivatta Mekcseyt.

– Fogd ezt a rajzot, – mondta neki. A földalatti utak vannak rajta. Szólitsd azonnal a kőmiveseket, és rakasd be, ha van még berakatlan. Legelőször is a temetőgödörnél levő útat kell befalazni!

Még a két apródnak adott egynehány megbizást, azután fürdeni ment, s újra felöltözködve végigdőlt egy medvebőrös lócán.

Igy aludt mindig az ostrom alatt a napnak és éjnek egy-egy órájában. A várbeli katonák azt tartották róla, hogy negyven napig birja az ébrenlételt és az étlenséget.

XIX.

Csak este beszélt Évával.

Bornemisszáné már akkor fölkelt. Könnyü otthonkába volt öltözködve; bizonyosan azokból a női ruhákból szedett valamit magára, amiket az első kicsapáskor az ura hozott be zsákmányképen.

Ezeket a női ruhákat nem tudták a kótyavetyén eladni, hát betették a palota egy üres szobájába. Jó lesz a szegényeknek az ostrom után.

Dobó a vacsoránál beszélt vele.

– Kicsoda kegyed? – ez volt az első szava hozzá.

Mert azt mindjárt látta, hogy uri nő.

A két apród Dobó mögött állt. Baloghné is bent volt a szobában. A birkapecsenye mellé akkor hozott be vörös bort. A két viaszgyertya mellé még egyet gyujtott.

– Nem tudom megmondhatom-e másképpen mint négyszem között, – felelte Éva. – Nem Baloghné miatt, hanem mert nem tudom, hogy főkapitány úr megengedi-e, hogy a nevem tudva legyen.

A két apród Dobó intésére távozott.

– Tessék leülni, – szólt Dobó a szemben levő székre mutatva.

Amint Baloghné is kiment, Éva ismét felállt.

– Én uram, – mondotta, – Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.

Dobónak kiesett a kés a kezéből.

Éva folytatta:

– Tudom, hogy az ilyen helyen, az ilyen munkában nem jó ha asszony van jelen, de higyje meg kegyelmed, én az uramat a harctól eljajgatni nem fogom.

– Tessék leülni, – felelte Dobó. – Engedelmet kérek, hogy evésközben fogadom. Tessék velem tartani.

De ezek csak hideg szavak voltak.

– Köszönöm, – felelte Éva visszaülve a székre. Tudom, hogy a főkapitány urnak minden perce meg van olvasva.

– Gergely tudja, hogy itt van?

– Nem.

– Hát hugomasszony, – szólt Dobó most már nyájas tekintettel, – jól tette kegyelmed, hogy nem fedezte fel a nevét. Gergelynek nem szabad tudnia, hogy kegyelmed itt van. Ebben kérlelhetetlen vagyok. Az ostrom már nem tarthat soká: a fölmentő seregnek meg kell érkeznie. Miért jött kegyelmed ide?

– A gyermekemet…

– Hát csakugyan elrabolták?

– El.

– És a gyűrű?

– Itt van, – felelte Éva a nyakán függő zsinórt elővonva.

Dobó egy pillantást vetett a gyürüre. Ivott egy korty bort, és fölállt.

– Mivel biztosit kegyelmed arról, hogy Gergelylyel nem beszél?

– Minden parancsának alávetem magamat, főkapitány úr, – felelte Éva alázatosan.

– Megérti azt kegyelmed, hogy miért nem szabad Gergelylyel beszélnie?

– Gondolom.

– Gergely a várnak az esze. Az ő elméjét nem szabad elvonni a vártól egy percre se. Kit ismer még itt kegyed?

– Mekcseyt, Fügedyt, Zoltayt; az apám is itt van, Bálint pap is.

– Nem szabad mutatkoznia kegyednek a Baloghné szobáin kivül. Igérje ezt becsületszavára!

– Igérem.

– Esküdjék meg!

– Esküszöm.

– Én viszont igérem, hogy gyermeke előkeritéséért mindent megteszek. Adja ide a talizmánt.

Éva átnyujtotta.

Dobó felcsatolta a sisakját, s mielőtt keztyüt huzott volna, odanyujtotta a kezét az asszonynak.

– Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok. Nem lehet máskép. Tekintse a feleségem szobáit, itt hagyott holmiját a magáénak.

– Még egy szót, – mondotta Éva. – Baloghné asszonynak mit mondjak: ki vagyok?

– Mondjon amit akar, csak Gergely meg ne tudja, hogy kegyed itt van.

S ezt mondva kilépett az ajtón, és a lováért kiáltott.

XX.

Estefelé erős szél kerekedett, s kihordta a kormot, pernyét a várból.

Dobó a robbanás romjaira szólitotta a kőmiveseket és a parasztokat.

– Szedjétek össze a szanaszét heverő köveket, – mondotta – s próbáljatok dolgozni. Ugy rakjátok a falat, hogy a lövésektől mindig takarva legyetek.

Fölment a Baba-ágyúhoz és annak a talpára ülve ónnal egy szelet papirosra irt.

Magyarul irta a következő levelet:

Hallod-e Dervis bég. A Bornemissza gyermekét mihelyt megtalálod, jelezd kékvörös zászlóval azon a jegenyefán, amelyik a patak mellett a vártól északra áll. Gyürüd lenyomata a levélen van. A gyermeket fehérzászlós küldött hozhatja. Nemcsak a gyürüt adom ki érte, hanem egy nálunk levő török gyermeket is.

Mekcseyt szólitotta.

Eltakarta az irást kezével s azt mondta neki:

– Ird alá kérlek a nevedet.

Mekcsey szó nélkül aláirta.

Balázs már ott állt a pecséttel és a gyertyával.

Dobó elhajolt az ágyutól, s úgy csöppentette a viaszt a levél belsejébe a Mekcsey neve mellé. Mekcsey rányomta a gyürüjét a pecsétre, aztán anélkül, hogy kérdezte volna: kinek? minek? – dolgára sietett.

Dobó összehajtogatta a levelet, s kivül a török gyürüvel pecsételte le.

A félhold és a csillagok tisztán látszottak a pecséten.

S hivatta Varsányit.

– Varsányi barátom, mondotta nyájasan. Most tudom már én, hogy miért nem jösz te a várba? Minek is jönnél, mikor úgyis mindig kiküldünk. Ismered-e a Dervis béget?

– Mint a csizmám szárát, – felelte vigan Varsányi.

– Hát itt van ez a levél. Ezt belopod vagy a sátorába, vagy a ruhájába, vagy az ivópoharába, vagy ha akarod átnyujtod neki.

– Belövöm éjjel nyilon a sátorába.

– Azután menj el Szarvaskőbe, s várd meg Vas

Miklóst. Most már jönnie kell.

– S hogyan jövünk a várba?

– A kapu mellett jobbra minden éjjel zsineg fog lógni. Azt rántsátok meg. A csengetésre kaput nyitnak.

Varsányi kendőbe takarta a levelet, s a keblébe rejtette.

A Sándor-bástyán erősen hullt a golyó. Dobó látta, hogy zavar van ott. A katonák rendetlenül vonultak széjjel.

A török észrevette, hogy a külső várfalat egy kis kapu köti össze a belsővel. (Olyan volt az átjáró a két fal között, mint a csaton a pecek.) A török észrevette az átjárót, s látta, hogy a kis kapun ki- és bejárnak a vitézek.

Nosza ágyut vontatott a hegyre, s erősen golyózta a kaput.

Alig egy óra alatt öt ember esett el a kapu táján.

– Deszkát fel! – kiáltott Dobó. A palánkot emeljétek magasabbra!

De hiába emelték a takarót oda. A török ágyuk már úgy feküdtek, hogy rászórták a golyót a deszkán, palánkon át is a kapura.

– Ez egy fertálymázsa puskaporomba kerül! – morgott Dobó. És épen most.

Gergely futva jött a szeglettoronyból.

– Kapitány úr, – mondotta – igy nem maradhat a kapu! A legjobb katonáimat ellövik!

– Mit tehetünk, – felelte Dobó.

S halkan folytatta:

– Várni kell, mig a porcsinálást megkezdik.

A golyó hullt a kapura, miut a záporeső.

– Engedje meg, hogy a falat kitörjük, vagy alól megássuk.

– Neked nem kell külön engedelmet kérned Gergely. Tedd meg.

Gergely a kapu mellett lyukat vágatott a falon, s azon át járatta a katonáit.

A török pedig szórta tovább is a golyót az üres kapura, úgy hogy söpörni lehetett a kapu alján.

Éjjel ismét hordta a török a földet, a rőzsét.

A hold egy kevéssé világitott nekik. A várból ki-kilőttek rájok.

– Ne lőjjetek egy darabig, – mondotta Dobó.

Hogy a várbeliek elcsöndesedtek, a török zsibajgás, dobogás, ropogás hangja egyre erősődött.

Szaporodtak.

Dobó a négy romláshoz vitte az összes puskásokat. Egy sor fekvő fölött egy sor térdelő, ezek fölött egy sor előre hajló.

A lámpások elsötétedtek.

A török mindegyre több és fedetlenebb. Apró kézilámpások világitanak nekik a munkában.

Mikor a csoport följebb-följebb hágva ott turbánzik már a romlás előtt, Dobó tüzet kiált.

Az orditás és megzavarodás, ami e lövésre keletkezett, s a futó és nyargaló csoportok jelezték, hogy a lövés nem esett hiába. Egynéhány tüfenksi visszapuskázott, de senkit se talált. A munkát csak lent folytatták, s óvatosan, mindig takarva magukat.

XXII.

A malom éjjel nappai duhogott. A friss puskapor feketén pergett a teknőkbe. A várbeliek bizalma viszszatért.

A török uj sáncot vetett, s alighogy megvirradt, a nagyprépost házánál három zarbuzán dördült meg. Most az északnyugoti torony volt a cél. Innen ugyan bajos ostromot kezdeni, de talán el akarták vonni az erőt a többi vároldaltól.