NEGYEDIK RÉSZ. EGER VESZEDELME. (continued 3)

Ezalatt a legények is megfogadják a szót: egyet forditanak a létrán. A rézpáncélos töröknek választania kell: a karficamodás, vagy a levegőben való húsz-öles repülés között.

Az utóbbit választja.

Egy dobos, aki cipó forma dobot zörget, valami tíz ölnyire a faltól, éppen a fejére kapja a rézembert, s vele együtt terül a holtak közé.

De mi ez az ezrek között!

Egy krokodilus-bőr paizs emelkedik futva fölfelé. Alatta a törököt nem lehet látni. A sima paizson elcsuszik a kopja hegye. A ravasz török valószinüleg a sisakja hegyéhez kapcsolta a paizs közepét, s igy akármerről szúrja is a legény, csak lebillen a paizs, s levegőt szúr a kopja.

– Igy kell azt! – kiáltja Gergely odaugorva.

S azzal a vastag végét forditja előre a kopjának, s végig reccsent vele a krokodilusos törökön, úgy, hogy az egyszerre lefordul.

S eközben folyton hangzik a siketitő üvöltés:

– Allah akbar! Ja kerim! Ja fettah!

Közbe olykor magyarul is:

– Adjátok meg a várat!

– Nesze! – feleli Zoltay egy rettentő csákányütéssel lyukasztva át pajzsot, sisakot és koponyát.

Ő a falszakadék tulsó végén csak csákánynyal dolgozik.

A fal derékig takarja. A kopjával való munkát a legényeinek engedte át. Ő maga ott áll egy vasborona-fal fölött, ahova könnyű létrát akasztani, s ahol létra létra mellett áll, és sűrűn hág fel a fegyveres sokaság.

Egy-két létrát eltöretett, de aztán elkiáltotta magát:

– Csak a fejire fiúk!

S maga is kedvét találja abban, hogy személyesen fogadja az érkezőket. A páncélja acélból való. A csákánya nyele olyan hosszú, mint a bot.

– Gyere csak, füstös, gyere, egyem azt a szép bornyuszájú pofádat! mondja egy fekete képű szerecsennek, aki nádból font könnyü kerek paizszsal rugtat fölfelé, s a paizs mögül ki-kivillantja a szeme fehérét.

Amint egy ölnyire ér, golyóként összeguborodva halad tovább. Az a szándéka, hogy a létra felső fokára hirtelen kirugódva belevágja a lándsát Zoltayba, s fenn terem az ormon.

Az egri kerület annak van igérve, aki elsőül tüzi ki a diadal zászlóját. A török hadban nincsenek méltóságok. Mindenki a közemberségen kezdi, s minden úr a maga erejéből emelkedett urrá.

Hát jön a fekete párduc. A nyomában egy nagyszakállú dsebedsi tajtékzó szájjal üvölti az Allah akbárt. Az övszijjban hátul egy rövidnyelű lófarkas zászló. A szájában keresztbe illeszti a széles meztelen jatagánt.

– Allah akbar! Ja kerim! Ja rahim!

Zoltay lerántja a sisakrostélyt. Éppen jókor. A szerecsen egyenesre rugódva döfi fel a lándsát, s beletöri a hegyét a sisak álladzó gombjába.

Abban a pillanatban rácsattan a csákány, s a szerecsen a létráról a levegőbe rugódva fejjel hull alá.

Ott a szakállas, aki alatta volt. Annak nem lándsa van a kezében, hanem láncra kötött szöges buzogány. A buzogány feje van láncon.

Zoltay elkapja a fejét az ütéstől, s úgy vág vissza a csákánynyal, hogy a szakállas keze eltörik.

A török egy darabig félkézen lógva ordit, de egy második ütés elnémitja. S a nagy test az élőket lesöpörve gördül le a létrán.

– Tisztelem a prófétádat! – kiáltja utána Zoltay.

A törökkel való beszéd meg van tiltva, de Zoltay nem bir anélkül harcolni, hogy egy-egy mondással ne kisérje minden ütését. Ám fogják érte büntetés alá az ostrom után, neki ez olyan szokása, hogy nem tehet róla, s a mellette küzdő legénység is a bátorság levegőjében érzi magát.

– Üsd fiam János! – kiáltja egynek oldalt, – üsd mintha tüzes mennykő volnál!

– Mit vársz! – kiáltja a másiknak, – talán azt várod, hogy megcsókoljon?

Aztán, hogy ő eléje tolakodik ismét egy acélinges turbános gureba, odakiált a mellette állóknak:

– Igy tapintsatok rá!

A nyakát találta. A vér fölpreckel a falra, s a gureba oldalt forogva hull lefelé.

– Hullj a pokol fenekéig! – kiáltja utána.

A nap már kisütött. Vakitó csillogással özönlik a sok acélpaizsos, aranygombos zászlókat hozó ellenség.

Dobó lóháton nyargal egyik ostromlott helyről a másikhoz. Itt ágyút irányoz, amott a sebesülteket hordatja; tömet, lövést sürget; kopját, lándsát vitet oda, a hol a fegyver fogytán van. Biztat, dicsér, korhol. Két apródját minduntalan küldi az álló sereghez, amelylyel Mekcsey a belső várban rendelkezik.

– Száz embert a palotákhoz! Ötvenet a Bolyky-bástyára! Ötvenet az Ókapuhoz.

Ez igy megy szüntelen.

S a csapatok alig félórai harc után felváltva látják magukat. Izzadtan, véresen, de lelkesülten vonulnak be pihenni a vár két kocsmája elé, s dicsekedve beszélik a még nem harcoltaknak a hőstetteiket.

Ezek pedig égnek a harc-vágytól. Mekcsey titkon maga is dühöng, hogy nem harcolhat, hanem ott kell ácsorognia a vár udvarán, s meg kell elégednie azzal, hogy a Dobó izenetére fel-felmozdit egy-egy csapatot, s biztató szóval látja el őket:

– Menjetek! A haza sorsa van fegyvereteken!

S azok rohanva mennek.

A török a bástyákon pihent erőket talál magával szemben.

Már iszamosak az ostromlétrák a vértől. A létrák körületén biborvörös a fal, s lent a halottak tömege véres domb. De lent új meg új ezrek hágnak a halottakra. Szólnak a kürtök, ropognak a dobok, harsog a tábori zenekar, s a szakadatlan Allah üvöltésbe belevegyül fent a harci rikoltás, lent a lóháton nyargalászó jaszaulok parancsosztó kiáltozása, az ágyubömbölés, a puskadörgés, bombaropogás, paripák nyeritése, haldoklók hörgése, létrák recsegése.

– Mondd meg a prófétádnak, hogy ezt Zoltay vágta! – hangzik a bástya füst-fellegéből a kiáltás.

Állati üvöltés és mozsárdörgés nyomja el a vitéz kiáltásait, de a körülötte levő alakok és fegyverek gyors forgása mutatja, hogy a legénység itt keményen dolgozik.

A napot füst homályositja el, s a vár körülete is gomolygó füst, amelyből ki-kitündöklik egy-egy sisakos török hadtest, előbarnálik egy-egy sor puskaport hozó teve, s fel-fellobognak a zászlók és boncsokok.

Az ókapu bástyájánál váltakozik a legtöbb ember. Pető Gáspár intézkedik itten, s a török mázsás kőgolyókkal szakgatja a palánkot, a falat, valahányszor a létrák erdeje megritkul.

A betömött kaput csáklyákkal és ásókkal szedte szét a török, s az orgona oszlopaiból már hármat kitört.

– Ötszáz! – kiáltja Dobó Kristófnak.

S Kristóf forditja a lovát: megy ötszáz emberért.

Ez majdnem az egész tartalék.

Mekcsey fölcsatolja a sisakját, s az ókapu felé fordul. Ha betörnek, megkezdődik az ő munkája is: a belső vár védelme.

S a kapu alatt, meg a kapu bástyán úgy hull a török, mint a légy. A toronyból a mi puskásaink folyton lövöldözve rogyasztják őket halomra. Pető Gáspár mennydörgő szava hangzik minduntalan:

– Utánam fiuk! Ne hátrálj! Két kézzel üsd! Ha meghal is, rugj egyet rajtok!

S ő maga immár derékig véresen üt vág, hol karddal, hol csákánynyal, hol kopjával.

Mikor meggyérül a létrák népe, vizért kiált! Az asszonyok ott hordják a bástya alatt korsókban és fakupákban.

Pető felkap egy fakupát, s a sisakrostélyt feltaszitva iszik, oly mohón, hogy kétfelől patakként csurog a páncéljára a viz; csurog tovább ki a páncélból a könyökén, térdén, sarkain. De ő nem is veszi észre ezt dühében és szomjában. Addig iszik, mig csak egy cseppig ki nem issza.

Abban a pillanatban látja, hogy egy török fenn van a falon, s egyik kezében boncsokot tart, a másikkal vagdal veszettül. S utána felbukkan a másik törökfej, meg a harmadik.

– Haj! az apád irgalmát! – rikolt fel.

S berántja a törököt a lábaszáránál fogva. Lehempereg vele a lépcsőn. Fogja a nyakát mikor megállapodnak; veri arcba a vaskeztyüs öklével.

Azután ujra felugrik. Ott hagyja a félig megfojtott törököt a lent forgolódó paraszt népnek, s asszonyoknak. Ő maga fut a bástyára, s üt, vág gyors kézzel egy pillanatban hatfelé is.

Egy török az ormon kitüzi a zászlót, amire lenn diadal-orditás a felelet. De nem leng az ott egy percig se. Mig az odarohanó katonák a feltolakodókat agyalják, egy rozsdás-sisaku vitéz macskaként kuszik az oromra. Egy irtózatos csapással levágja a zászlós török karját úgy, hogy a kar a zászlóval együtt visszahull.

– Ki vagy? – kiáltja Pető a fal alatt.

A vitéz megfordul és büszkén feleli vissza:

– Komlósi Antal.

A paloták felől nyargalva jön a kis Balázs apród. A fél feje be van kötve fehér kendővel, de azért csakúgy röpköd az ura körül, mintha semmi baja se volna.

– A palotánál kiszakadt a tömés! – kiáltja.

– Száz embert! feleli Dobó.

S mig a fiu Mekcseyhez nyargal, ő maga mint a villám száguld a palotákhoz.

A török kiszakitotta a tömést, s gerendák és koronák úgy állnak ki a falból, mint a sült halból a gerinc. A falon mászó nép sűrűsége, mint a hangyáké. Dobó felugrik a fal tetejére Egy török fejét kettéhasitja, és lekiált:

– Döntsétek ki a gerendát!

Eddig befelé huzták csáklyákkal, most kifelé lóditják egyszerre.

A gerenda meg a boronák magukkal söprik létrástól az üvöltő pogányt, s bár nagy lyuk tátong utána a falon, mindegy az: egy-két öllel feljebb vagy lejebb, küzdeni kell a feltolakodók ellen.

A magyar zászlót leüti egy golyó a falról. Kihull a török közé. Ime mire jó a nagy falszakadék: egy magyar katona kiugrik rajta, szembe csap egy törököt, s beragadja a zászlót, mielőtt hozzá vághatnának.

– Látlak fiam Török László, – kiáltja örömmel Dobó.

Ágyugolyó csap a falba, s kőporral veti tele a katonák szemét. Dobó előtt egy testes kis ember hanyatlik a falhoz, s dől el a fal hosszában. A sisak leesik a fejéről, s Dobó lábához gurul.

Dobó kitörli a szemét, s ránéz: András fekszik ott, az egri biró. Kezében görcsösen szoritja a vértől pirosló kardot.

De im mind a két apródja fut az ó-kapu felől. Egy pillantás az ó-kapu tornyára: ott leng a török zászló, egy, kettő, öt, tiz is.

És a torony résein befelé ropog a puska, mig a janicsárok kivülről mászszák a tornyot, s egy nagy piros zászlót visz az egyik a foga között, hogy a torony legtetejére kitüzze.

A vár belsejében a rémület moraja hullámzik át. A vár körül százezer török diadalüvöltése reszketteti meg a levegőt.

A magyar arcok elsápadnak.

Dobó lóra veti magát, s a templom-bástyára nyargal. Az ágyukat a torony derekának irányozza, s mig a janicsárok valami háromszázan, diadallal rajzanak a tornyon, három ágyut egyszerre eldördit.

Ez a vár mentsége.

A torony meginog, s nagy robajjal ledől. A mészpor fellegként száll fel az omladékból; s a kövekből csordul a török vér, mint a szüreti sajtóból a bor.

A többi, aki betolongott a kapun meg a falakon, ez égszakadás földindulásra rémülten forditott hátat, s nem telt belé öt perc, üresek voltak az ostromlétrák. Csak a holtak és haldoklók tarka tömege boritotta, kivül belül, az ókaput és környékét.

Dél felé a többi helyeken is megszünt a harc. Ezrével fekszik a holt és sebesült török a falak alatt, s a levegő reszket a sebesültek szüntelen hangzó ej vá! és meded! kiáltozásától.

A jaszauloknak nincs semmi hatalmuk többé, hogy ezen a napon rábirják a katonaságot az ostrom folytatására.

De a vár piaca is tele van sebesültekkel.

A borbélyok ott forgolódnak valamennyien vizes tállal, gyolcscsal, tépéssel, timsóval és árnikával a sebesültek körül.

Akinek keze vagy lába van ellőve, azt kapják először munkába. Bekötik úgy ahogy tudják. A többinek ezalatt meg kell elégednie azzal, hogy az asszonyok mossák a sebüket. Nagyobb rész némán állja a szenvedést s várja mig sorra kerül, de némelyek keservesen nyögnek.

– Istenem, Istenem! – sírja egy fiatal katona, Arany Mihály nevü egri puskás, – a félszemem örökre odavan!

S véres arcára szoritja a kendőjét.

Pető ott ül egy paraszt-szürön szalmaszéken a többi között. A lábikráján akkora seb, hogy tócsába gyülik a szék alatt a vére.

– Ne óbégass Miska! – kiált a katonára. – Inkább félszemmel élj az egri várban, mintsem hogy két szemmel akaszszon fel a török!

S a fogát összeszoritva állja, hogy a borbély arnikával mossa az iszonyu sebet a lábán.

A holtak ott vannak kiteritve a templom ajtajában.

Dobó leszáll a lováról és leveszi a sisakját, úgy megy végig könnyes szemmel köztük.

Az egri biró is ott fekszik. Ősz haja be van pirosodva vérrel. Portól lepett sárga csizmáján is látszik egy lövés vérfoltja. A két fia ott sir mellette.

A katonák egyrésze ott áll füstösen, rongyosan, izzadtan, véresen a piacon. A két zászlótartó kétfelől. Dobó odaszól Balázs apródnak:

– Hozd ide a város lobogóját!

S letérdel a halott mellé. A város kékvörös zászlóját leszakitja a nyélről, s ráteriti az egri biróra szemfödőnek.

Vége a negyedik résznek.