NEGYEDIK RÉSZ. EGER VESZEDELME. (continued 2)

– Ki jön még?

– Arszlán bég.

– A volt budai pasa fia?

– Az.

– Hát még?

– Musztafa bég, Kamber bég, Veli bég.

– Az irgalmát ennek a Veli bégnek, – mordult fel Mekcsey, – ezt megdanoltatom!

– De meg is táncoltatjuk, – mondotta Gergely.

– Hát az a Dervis bég? – kérdezte Dobó, – az miféle szerzet?

– Nagyon különös, – felelte Varsányi. – Rendes bég mint a többi, hanem mikor csatázik, leveti a bég ruhát és szőrcsuhát ölt. Azért hivják Dervis bégnek.

És kedvetlenül nézett Dobóra, mert a kérdésből látta, hogy Dobónak más kéme előbb hozott ujságot, mint ő.

– Milyen ember? – fakgatta tovább Dobó. – Melyik had élén áll?

– Én a lovasokkal láttam. Félszemü ember. Azelőtt jancsár aga volt és Jumurdsák az igazi neve.

Gergelynek erre a névre megmozdult a keze, és a kardjára csuszott.

– Jumurdsák, – mondotta, – hiszen én ezt ismerem. Hát nem emlékezik rá kapitány uram, hiszen ettől szabadultam én meg gyermekkoromban.

– Emlékszem arra az esetre, – felelte Dobó Gergelyre tekintve, – de a törökre nem emlékszem. Annyi törökkel volt életemben bajom, hogy biz én nem csuda, ha egyiket másikat elfelejtem.

A homlokához kapott:

– Hogyne ismerném. Az öcscse ez Arszlán bégnek. Kutya kegyetlen ember!

És ismét a kémhez fordult:

– Mi voltál a táborban?

– Már a Manda bég szolgája voltam, az ördög vigye el azt a tulkot, (aki elfogott), minden szándékukról hirt adhattam volna.

– És hogyan jutottál a bég mellé?

– Jóbarátságban voltam a szolgájával, s mindig a sátornál lődörögtem. Hatvan alatt a bég megharagudott rája, és elverte, engem meg hogy már sokszor látott segiteni, csak magához szólitott, mert én is tudtam már téntát főzni.

– Mit?

– Téntát. Úgy iszsza az a téntát, mint mink a bort. Reggel, délben, este csak téntát iszik.

– Nem ténta lesz az te.

– De bizony ténta. Valami babból főződik, oszt olyan keserü, hogy még másnap is pöktem tőle, mikor megkóstoltam. A babot úgy hiják, hogy kávé.

A vezérek egymásra néztek. Egyik se hallotta még közülök a kávét.

– Hát ez jó hogy oda jutottál, – mondotta Dobó maga elé pillantva. – A had mit beszél Egerről? Erősnek beszélik-e, vagy hogy könnyü munkának gondolják?

– Szolnok eleste óta, – felelte a kém, – azt hiszik, hogy övék az egész világ. Az egész táborban beszélik, hogy Ali pasa azt irta Achmednek, hogy Eger csak egy rozzant akol.

– Hát még nem egyesültek?

– Még nem.

Dobó ránézett Mekcseyre. Mekcsey mosolyogva vont vállat, Gergely azt mondta:

– No majd meglátják micsoda harapós birkák vannak itten!

A kém folytatta:

– A táborban sok a csőcselék. A hadat mindenféle görög kereskedő, kötéltáncos, örmény, lókupec és cigány kiséri. Rabok is vannak egynéhány százan. Többnyire temesvári nők. Ezek széjjel vannak osztva a tisztek között.

– Gazemberek! – mordult fel Mekcsey.

A kém folytatta:

– Férfi rabot nem láttam. Arszlán bég egy nap tizszer is elmondja, hogy az egriek, mihelyt a temérdek hadat meglátják, azonnal kiszöknek, mint a szolnokiak.

– Hát a had ereje?

– A sok janicsár, meg a még több lovas müszellem. Aknászok is jönnek. Ezeket lagumdsiknak hivják, meg jönnek kumbaradsik is, akik kópjával meg parittyával vetik a várba a cserép bombát.

– Jól van, szólt Dobó fölkelve, – hát menj most feküdni, s éjjel szökj vissza a táborba. Ha valami jelenteni valód lesz, csak jer ide a város felől a fal alá, és lobogtass fehér kendőt.

XIV.

A piacon mindjárt megkezdődött a kótyavetye. Öt megrakott szekér és nyolc apró török ló.

A cipóosztó deákot kihuzták az ágyból: egy asztalt eléje, egy dobost melléje; kikiáltónak megtették Bódogfalvit.

– Kezdjük a lovakon, – mondotta Pető.

– Egy gyönyörü arabus ló, – kezdte Bódogfalvi.

– Vedd össze a kettőt, – szólt Mekcsey.

Mert két egyforma kis pejló volt a zsákmányban.

No ezekre senkise igért, de azért elkeltek. Dobó megbizta Mekcseyt, hogy a két szép lovat vegye meg az apródok számára. Hát Mekcsey megvárta szól-e valaki?

De mindenki a fegyverekre és ruhafélékre tartogatta a pénzét; akkor Mekcsey megvette négy forinton mind a nyolc lovat, és bevezette az istállóba.

A szekerek következtek. Ezekből már bőven fordult ki a sok szép fegyver. Egy-két denáron ékköves kardot, elefántcsontnyelü puskát lehetett venni. Az asszonyok a ruhaféléért versenyeztek. Fügedy egy husz-fontos buzogányt vett, Paksi Jób bársony csótárt, Zoltay egy ezüst-sisakot, amelynek orrvédő pecke volt. Hullt a pénz Mihály deák elé, s a deák szorgalmasan jegyezte, hogy ki mit vett, és mennyit adott érte.

Mikor az első szekérnek a fenekére értek, Bódogfalvi fölkiáltott:

– Most pedig következik ama hires Dárius királynak a kincses ládája!

S egy katona segitségével szép borjubőrös ládát emelt a sarogjára.

A láda be volt csukva, de zár vagy lakat nem látszott rajta. Baltát kellett hozni, hogy fölszakitsák.

A vár népe szinte nyomta egymást kiváncsiságában: ha a Dárius kincse nincs is a ládában, bizonyosan értékes holmi van benne.

– Én egypár ezüst kupát szeretnék venni, szólt a vár egyik kocsmárosa.

– Én egy szép selyem kendőt, – szólt egy piroscsizmás leány.

Mert hogy már egy csomó női ruhát meg egy nehány virágcserepet dobtak le a szekérről, nyilvánvaló volt, hogy némelyik török tiszt elhozta a feleségét is.

– Én csak egypár papucsot szeretnék, – mondotta egy öreg asszony. Mindig hallottam, hogy a török jó papucsot csinál.

A láda felpattant, s a nézők nem csekély meglepődésére egy 6–7 éves fiucska emelkedett ki belőle.

Egy fehérarcu, őz-szemü ijedt török gyermek. A feje rövidre nyirt. A testén ingecske. A nyakán egy aranypénz.

Bódogfalvi elkáromkodta magát:

– Tyhű azt a rusnya békafejü teremtésit annak a fügefán termett apádnak!

S borzasztó utálattal fintorgatta az orcáját.

Erre mindenki felkacagott.

– Üsd agyon a porontyát! – rikoltott át a másik kocsiról egy katona.

– Ki kell pusztitani még a magját is! – mondotta egy másik.

A gyerek sirva fakadt.

– Lépj hát ki, az apád sarkantyúját, – orditott rá Bódogfalvi.

S megfogta a vállánál. Kiemelte a ládából, s ledobta a gyepre, úgy hogy elbukott.

A gyerek akkor felsivalkodott.

Mindenki gyülölettel és útálattal nézett reá.

– Jaj de csúf – mondotta egy asszony.

– Nem is csúf, – felelte a másik.

Ő pedig könnyes szemmel és görbe szájjal állott a földön is; minden pillanatban törült egyet a szemén, nézett hol erre, hol arra. Hangosan nem mert sirni. Csak szepegett.

– Üssétek agyon! – kiáltott újból a sátorbontó katona.

A gyermek e hangtól megriadva egy asszony szoknyájához bújt és belerejtette az arcát. Ez véletlenül az az asszony volt, amelyik azt mondta, hogy csúf a gyerek. A sütőasszonyok közül való sovány sasorru vénasszony. A karja most is fel volt gyűrve és tésztás; a fején hátrakötött kékkendő.

– Oh hogyisne! – szólalt meg akkor a gyermek fejére téve a kezét. Hátha nem is török. Ugye fiam nem vagy török?

A gyermek fölemelte az arcát, de nem felelt.

– Hát mi volna, – felelte Bódogfalvi. Itt vannak a ruhái is. Itt a sapkája, piros; itt a dolmánya, ez is piros! Ki látott már ilyen bugyogót? Madzag van az alján; össze lehet húzni, mint a zacskót szokás.

S ledobálta a gyermek ruháit.

– Annem, szólalt meg a gyermek, – nerede?

– No úgy-e hogy magyar! – kiáltott az asszony diadalmasan. Azt mondja: anyám gyer ide!

– Dehogy magyar az Vasné, – szólt Pető. – Nem azt mondja az, hogy jer ide, hanem azt, hogy nerede. Azt kérdezi, hol az anyja?

És a gyermekhez fordult:

– Jok burda anang! (Nincs itt az anyád.)

A gyermek, erre megint sírva fakadt, és ezt a szót zokogta:

– Meded, meded! (jaj-jaj.)

Vasné letérdelt és szótlanul öltöztette a gyermeket. Piros bugyogó, piros sapka, piros saru, violaszinű bársonydolmány. Bizony foltos a dolmányka, fakó a piros saru. Megtörülte a kötényében a fiu arcát.

– Vissza kell ereszteni, – mondta aztán fölállva.

Pető maga se tudta mit tegyen.

– Ej! – orditott fel Bódogfalvi a kardját kirántva, – hát a mi gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se kegyelmeznek!

– Szúrd agyon! – kiáltotta a sátorbontó.

Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne üsse.

– Ne bántsd!

De már akkor három asszony is fogta a gyermeket.

Mikorra a katona visszadugta a kardját, a gyermek úgy eltünt a szoknyák és kötények között, hogy kopóval se lehetett volna megtalálni.

XV.

Gergely az éjszakai harc után leugratott a Melegvizre és megfürdött, azután gyorsan visszatért.

A palota előtt egy kéklajbis vastagdereku legénynyel találkozott.

A legény ágyutisztitó vaspálcát vitt a vállán. A pálca végén kormos csöpü feketélett. Köszönt Gergelynek.

Amint igy odafordul arccal, Gergely megdöbbenve áll meg.

Ez a kéklajbis szőke legény, ez a gyerekes kis orr a két merész szem között…

Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az olajfestmények a falon. Nem változnak. Gergelyben élt ez az arc és ez az alak. Mikor gyermekkorában rab volt és a kocsin ült a parasztleány ölében, akkor látta ezt az arcot és alakot. A legény meg volt láncolva és a törököt szidta.

Gergely rákiáltott:

– Gáspár!

– Az a nevem, – felelte a legény elmosolyodva. Honnan tetszik engem ismerni?

Gergely nem tudott szólni.

– Ez mégis bolond dolog, – mondotta eszmélkedve, – hiszen ez mégse lehet az. Húsz esztendeje innen-onnan, hogy láttam.

– Hogy hivják az apádat? – kérdezte újból.

– Ugy mint engem: Kocsis Gáspárnak.

– Az anyád meg valami Margit ugy-e?

– Az.

– Nem Baranyában kerültek azok össze?

– Debizony.

– Török rabságban voltak.

– Csak vitték őket.

– De kiszabadultak.

– Ugy volt.

– Dobó szabaditotta ki őket.

– Meg egy kis fiu.

Gergelynek elfutotta a láng az arcát.

– Itt van az anyád?

– Ide húzódott, mert az apám is itt van. Velem van az apám: egy ágyút gondozunk.

– Hol az anyád, te?

– Ahun gyün a?

Egy nagyképü vastag asszony ballagott a kapu felől. Két tejes kupa a kezében. A hátán putton. A köténye is tele sárgarépával.

– Kedves Margit néném, hadd csókoljam képen, – mondja Gergely eléje szaladva.

S mielőtt az asszony magához térne, csakugyan meg is csókolja mind a két orcáját.

Az asszony csak hüledezve néz rá.

– Én vagyok lelkem az a kis fiu, – mondja Gergely, – akit kend az ölében vitt a pécsi uton.

– Né! – mondja az asszony meghőkölve, – kegyelmed volt az vitéz uram?

Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.

– Én, lelkem, – feleli Gergely, – de sokszor eszembe jutott az a jóságos leánykori képe, meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált a szekér tetején.

Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtöl.

– Fogd ezt a kupát, – mondja a fiának, – mert bizonyisten kiesik a kezemből! Hát az a csepp lány? – kérdezte tovább Gergelyt, – él-e még?

– De él ám. Az most a feleségem. Odahaza van Sopronban. Kisfiam is van: János. Megirom nekik, hogy a jó Margit nénit láttam.

*

Hej Gergely vitéz, hol van a te kis fiad? hol van a te szép asszony-feleséged!

XVI.

Gergely ezen a napon ugyan jól megfeküdte a medvebőrt. Arra ébredt fel, hogy valami nagy zuhogás van a várban, mintha ajtókat akarnának beszakasztani.

Egyet nyújtózkodott és fölkelt. Kinyitotta az ablak fatábláit. Hát lángban a város. A gyönyörü nagy székesegyház, a püspöki palota, a Miklóstemplom, a kanonok háza, a Cifra-malom s még egypár derék ház vörös lángözönben, felkanyargó füstben. A zuhogás meg a feje fölött s az egész várban pokoli.

Nyitja a belső ablakot, hát csak úgy röpköd a sindely az orra előtt. A monostor tetejét is szakgatják, a templom szép új födelét is. Repül a sok zöld cserépzsindely, léc, szelemenfa mindenfelől.

Nyitja a harmadik ablakot, arról se lát egyebet, mint tetőszakgatást. Az udvaron meg a házak között senki, hanem a falak tele néppel.

Nézi a nap állását. Dél elmult. Szól a szolgájának. Nincs. Kapja a vizet. Mosdik nagy sebesen. A következő percben már rajta a ruha, a kard, a sastollas süveg. Lódul le a lépcsőn, ugrik a sindelyhullás alatt; siet a bástyára.

Hát mint egy világot elnyelő tarka vizáradat jön a török a völgyből. Jön nagy csengéssel-bongással, dobpergéssel, trombitamuzsikával. Feljebb és feljebb hág a lejtőn. A vörös, fehér, és kék szinek egymásba hullámozva hordják az óriási boncsokokat.

Almagyar, ez a szép kis falu a Melegviz körül, ég. Minden háza ég.

A maklári úton végtelenségbe vesző hosszu fekete sora a bivalyoknak. Ez mind ágyut vontat.

A hegyoldalban a ragyogó vértezetü dsebedsik, s lent a vadaskert felé5) a piros-sapkás lovas akindsik nagy tömege. Mi minden jön még ezek után!

– Hol a főkapitány úr? – kérdezte Gergely körülpillantva.

– A templom tornyán, – felelte az egyik katona.

Gergely odapillantott. A torony teteje lapos. Ott áll Dobó a hétköznapi galambszin süvegben. Mellette Mekcsey, Zoltay, Pető, a pap, Cecey meg az öreg Sukán.

Gergely is idefut mostan.

A toronyba falépcső visz fel. Hármasával szedi a lába alá. Egy fordulónál Fügedybe ütközik.

– Mért ég a város? – kérdezi lihegve.

– A kapitány gyujtatott fel egypár tetőt, hogy a török mögéje ne bujhasson.

– Hát itt, micsoda bontás van?

– Leverjük az összes tetőket, hogy a töröknek ne legyen mit gyujtania.

– Hova mégy?

– Vizet hordatok a medencébe. Erigy csak fel: Dobó már kérdezett.

A toronyból még jobban lehetett látni a törökhadat. Maklárig tarkállott a had, mint a tóból kiömlő folyó. Ott volt a főtanya.

– No Gergely, – mondotta Mekcsey megfordulva, – éppen most kérdezem Kristófot, hogy így vertétek-e agyon a törököt az éjjel?

– Feltámadtak a kutyák, – felelte Gergely. – Ahol jön az is, akinek Bakocsay a fejét elhozta.

S Dobóhoz fordulva kérdezte:

– Nem lövünk-e elejbök egy köszöntést?

– Nem, – felelte Dobó.

Aztán hogy Gergely kérdőn nézett rá, a fejével a örök felé in tett:

– Aki jön, az mondjon előbb jónapot.

A város alatt elszéledt a had a vadaskert felé, éppen mint az árviz, mikor követ talál, s körülfolyja.

XVII.

Ezen az éjszakán megint eltünt egynehány felvidéki ember. Jött helyettük más. Felnémetről valami harminc parasztember jött be. Kiegyenesitett kaszával jöttek, az egyik meg csépet hozott. A cséphadaró persze ki volt verve szöggel. Egy bőrkötényes zömök ember vezette őket. A vállán hatalmas kalapács.

Mikor Dobó előtt megálltak, leemelte a kalapácsot és a lábszára mellé eresztette. A süvegét leemelve igy szólott komoran:

– Felnémetiek vagyunk. Bejöttünk. Az én nevem Gergely. Kovács vagyok. Ha kell, vasat ütök, ha kell, törököt.

Dobó kezet fogott ezzel a kovácscsal.

Jöttek aztán almagyariak, tihamériak, abonyiak, többnyire parasztok feleségestül, jól feltariszny ázva, s lóval kocsival is.

Egy széles szekér is kanyarodott fel az úton. A szekéren harang volt, akkora harang, hogy két oldalt a kerekek súrolták.

A szekér előtt egy öreges, úrféle jött. Mellette két úri fiu, kék posztó dolmányban, piros csizmában. Az egyik húsz éves, felkunkoritott bajuszu, a másik tizenhat éves, – még gyerek.

Egyforma kerek az arcuk. A nyakuk is egyforma rövid. Az öreg oldalán széles kard fekete bársony hüvelyben; a két fiu oldalán két új vörös-bársony hüvelyű vékony kard.

Az öreg fekete ruhában volt. A csizmája is fekete.

Dobónak már távolból feltünt ez a gyászruha, de hogy a felnémetiek elfoglalták, csak akkor vette megint észre az embert, mikor odaért. Az egri biró volt.

– Nini András deák! – mondotta Dobó a kezét nyujtva.

– Én vagyok, – felelte az egri biró. – Itt hozom az öregharangot. A többit elásattam.

– És ez a két derék fiu?

– Az én fiaim.

Dobó kezet nyujtott ezeknek is.

És az ökrök vezetőjéhez fordult:

– Tegyétek a harangot a templom bástya mellé. Kristóf, – szólt az apródjának. – Mondd meg Mekcsey úrnak, hogy a harangot ásassa el, hogy golyó ne érje.

Tekintete a biró fekete csizmáján akadt meg.

– Kit gyászol bátyám?

Az egri biró végigvonta az újját a szemén. Könnyezve felelte:

– A városomat.

Aztán egy hamuszinruhás ember jött meg két nő. Mind a két nő egy-egy gyermeket vezetett.

Az emberre szives szemmel nézett Dobó, s meg is szólitotta:

– Molnár ugy-e?

– A maklári molnár vagyok, – felelte az szinte megüdülve a barátságos szótól. – Itt háltam az éjjel a Cifra malomban.

– Hát ez a két nő?

– Az egyik a feleségem, másik a leányom. Az a kettő meg a két kisfiam. Nem akartak elhagyni, hát mondok talán csak lesz itt helyök.

– Hiszen hely van, arról szó sincs, de mit csinálunk evvel a sok asszonynyal?

És Sukánhoz fordulva kérdezte:

– Hány asszony van a várban?

– Idáig negyvenöt, – felelte Sukán.

Dobó a fejét csóválta.

Aztán megint három ember jött, meg egy pap is velök, egy sovány beesett képű pap. Kard nem volt nála, csak egy bot, meg egy rókabőrből készült tarisznya.

No ennek Dobó megörült. Pap mindenképpen kellett volna a várba több is. Részint, hogy az Isten közellétét érezzék a harcosok, részint hogy prédikáljanak, részint, hogy a haldoklókat az utolsó szentséggel ellássák. No meg, hogy temessenek.

– Isten hozta, – mondotta Dobó. – Nem kérdem a nevét se, mert Istentől jön, az Isten küldötte hozzánk.

– Van pap varba? – kérdezte az egyház embere. – Hany pap megvan?

– Csak egy, – felelte Dobó, elszomorodva.

Mert a pap kiejtéséből észrevette, hogy ez se fog prédikálni.

XVIII.

S ahogy a török ömlött délfelől, s patkó alakban terjedt el a város körül, a város maradék lakossága felhuzódott a várba, mind. Jobbára parasztok és iparosok voltak ezek, s velök az asszonyaik, gyermekeik is.

Minden megszállott városban akadnak ilyen hitetlenek, akik azt mondják:

– Nem igaz az, hogy jön a török. Minden esztendőben rémitik vele az embert, aztán meg is öregszünk, meg meg is halunk, de a törökkel annyi bajunk sincs, mint a cserebogárral.

Ilyen gondolkozásu ember mindenütt van. Ezeket önti el az árviz, ezeket pusztitja legjobban a háboru. Ezek a Ráérünk család soha ki nem haló ágazatai.

Dobó nem bánta, hogy jönnek. Minél több az ember annál jobb. Az asszony és a gyermek ugyan nem szivesen látott vendég a várban, dehát nem lehet őket elzavarni; meghát ennyi katonára kell is asszonykéz.

Hát csak hadd jőjjenek.

Az asszonyokat elbocsátották a konyhák, sütőkemencék közé. Sukán bácsi helyet mutatott minden családnak. Némelyik szobában tizen-huszan is meg kellett férni. Elvégre is csak éjjeli szállás kell, meg hogy a motyót legyen hova tegyék.

A férfiakat azonban Mekcsey betereltette a kapubástya szögletébe, s addig nem volt szabad beljebb menniök, mig meg nem esküdtek, mint a katonák.

– Ej, – mondta egy egri szőlős gazda az eskü után, – hiszen éppen azért jöttünk mink ide, hogy ne hagyjuk a várat.

Mire egy másik ráduplázott:

– Arra való a vár, hogy védelmezze az ember.

Itt mindjárt fegyvert is osztottak nekik. Halommal feküdt a kard, a dárda, a paizs, a sisak a bástya bolthajtásaiban. Persze nem damaskusi, hindosztáni és derbendi remekek, csak aféle rozsdás egyszerü szerszámok, amik századról századra maradnak a várban. Választhatott kiki magának olyat, amilyet akart.

Egy vastagbajuszu varga, akinek a szemöldöke is beillett volna bajusznak, nagy önérzettel szólott:

– Hát jó ez a sok fegyver kapitány uram, de én ám elhoztam a dikicsemet is.

S valóban egy fényes dikicset vett ki a köténye melledzőjéből.

– Ha énnekem török jön a tagadóját, hát kihasitom evvel a hasát!

A sisakot is felpróbálták egypáran, de mert nehéz is az ilyen vaskalap, meg jobban hasonlit a fazékhoz, mint a szép fényes vitézi sisakhoz, csak ott hagyták.

– Minek ez?

No majd megtudjátok, hogy minek.

Alkonyatkor jelentették a toronyőrök, hogy Felnémet felől egy négylovas úri kocsi jön sebes vágtatással.

El nem tudták találni: ki lehet? Négylovas kocsiban a püspök szokott járni. Más úri ember csak akkor ül kocsiba, ha beteg.

De ide beteg ember nem jön.

A kapitányok maguk is a bástyára állva vizsgálták a sárkányként röpülő négyes fogatot.

– Meglássák kegyelmetek, hogy a püspök jön, – mondotta Fügedy, a káptalan hadnagya.

S hogy ezt senki el nem hitte neki, példákat szedett a történelemből:

– Nem voltak-e eddig minden csatában jelen? Nem voltak-e ott Mohácsnál csaknem valamenyien? Hiszen a püspökség nemcsak egyházi tisztség, hanem katonai is. Minden püspöknek megvan a maga katonasága. Minden püspök kapitány is egyuttal.

– Bár minden kapitány is püspök lehetne, – felelte Dobó.

Talán arra gondolt, hogy akkor több katonát állithatott volna a török ellen.

– Hátha valami kengyelfutó jön a királytól, csakhogy megbetegedett az úton! – szólt Mekcsey.

Dobónak kiderült az arca.

– A király nem hagyhat el bennünket, – mondotta.

S türelmetlenségében megindult le a lépcsőn, a piacon át az ókapuhoz, ahol a kocsifeljárója volt a várnak.

A kocsi bőrfödeles sárgára festett úri kocsi. Felkanyarodott a déli kapunak, s behajtatott a kapu alatt a vár piacára.

Akkor aztán kiszállt belőle egy fekete ruhába öltözött magas termetü asszonyság.

– A főkapitány úr? – ez volt az első szava.

Hogy Dobót meglátta, fölvetette a fátyolát. Körülbelől negyven esztendős asszony. A ruhájáról látszik, hogy özvegy.

– Baloghné asszony, – mondotta Dobó megdöbbenve.

S leemelte a süvegét. Meghajolt.

Annak az apródnak az anyja volt ez, akit Nagy Lukácscsal küldött haza Dobó.

– A fiam! – szólt remegő ajakkal az asszony, – hol van Balázs!

– Én haza küldtem, – felelte Dobó, – több mint egy hónapja.

– Tudom, de visszajött.

– Nem jött vissza.

– Levelet hagyott hátra, hogy idejön.

– Nem jött.

– Utána szökött Nagy Lukácsnak.

– Az se jött vissza.

– Oh! – kiáltott az özvegy a homlokára nyomva a kezét, – ez az én egyetlen fiam volt, hát ez is elveszett!

– Még nem bizonyos.

– Az uramnak a halálos ágyánál esküdtem meg, hogy amig meg nem házasodik, veszedelembe nem eresztem. Ő a család utolsó sarja.

– Tudom tekintetes asszony, – felelte Dobó sohajtva. – Hiszen éppen azért küldöttem haza. Most már csak forduljon vissza, mig a török had gyürüje össze nem ér.

És egy század lovast rendelt az asszony kisérőjének.

– Ha visszajönne, – szólt az asszony összekulcsolt kézzel.

Dobó a szavába vágott:

– Már nem jöhet vissza. A város éjjel már körülzáródik. Ide csak a király serege törhet be.

– Hát ha azzal jönne vissza…

– El nem bocsátom magam mellől egy pillanatra se.

Az asszony kocsiba ült.

Előtte-utána ötven-ötven lovas. A négy ló pehelyként ragadta vissza a kocsit a Cifrakapu felé.

Még csak ez az egy kapu volt nyitva a négy közül. Ezen lehetett menni Szarvaskő vagy Tárkány felé.

Negyedóra mulva jelentették a toronyőrök, hogy a török sereg felső karéja a Cifrakapuhoz ért.

Egy száguldó lovas jött vissza az asszony kiséretéből.

– Fekete hadnagy úr kérdezteti, hogy átvágja-e az asszonyságot a törökön?

Dobó felhágott a bástyára. Látta a vértesek sokaságát a kapu körül, s a vértesek mögé kanyarodó azabokat. Azt felelte:

– Ne!

S ott maradt a bástyán. Kezét a szeme fölé ernyőzve nézett észak felé.

– Fiuk, – mondotta a bástyán lévő katonáknak. Melyiteknek van jó szeme? Nézzetek csak arra Felnémet felé!

– Egynehány lovas jön ott, – felelte az egyik legény.

– Husz, – szólt a másik.

– Huszonöt, – szólt ismét az előbbi.

– Nagy Lukács jön! – kiáltotta Mekcsey a templom-bástyáról.

Valóban az volt: a törökök után csellegő hadnagy. Hol a manóban járt ennyi ideig, és hogyan jön be?

Mintha sebes szél hozná őket, úgy jönnek az úton. Késő már Nagy Lukács! A török elállta a kaput!

Nagy Lukács még nem tud erről semmit. Lekanyarodik a dombról a Cifrakapunak. Itt valószinüleg megpillantja a török lovasságot, mert nagyot ránt a lova zabláján, és fordul a kis csapat gyors kanyarodással a baktai kapunak.

Itt még több a katona.

– Bezzeg vakarhatod most Lukács, ahol nem is viszket! – mondja nevetve Zoltay.

– De csak éppen lovasság ne volna a kapunál, – mondja Dobó, szikrázó szemmel – Lukács átvágná magát!

Áll Lukács és néz a vár felé. Csóválja a fejét.

Integetnek innen sürün a kalappal a falon álló legények.

– Gyere Lukács, ha mersz!

A török lovak a messzeségben hirtelen megtarkulnak. Valami száz akindsi fordul fel a lóra. Üzőbe veszi Nagy Lukácsot.

Nagy Lukács se rest. Megindul a maga huszonnégy lovasával, s kezdődik a verseny. Először lehet látni a lovakat is, később csak két porfelhőt, amely felszáll a jegenyefák tetejéig, s terjed sebesen Felnémet felé.

XIX.

Másnap vasárnap volt, de nem szóltak az egri harangok.

A vár és a város körül volt folyva törökkel.

A hegyeken és dombokon széles messzeségben a sátorok ezrei tarkállottak; a sátorok előtt aranygombu boncsokokat és holdas zászlókat lengetett a szél. A gyepen, a hol gyep volt, a paripák ezrei legeltek. A patakban bivalyok, ökrök fürödtek. A csengő-bongó népáradatból ki-kiemelte a nyakát egy-egy teve, s ki-kifehérlett egy-egy lovon ülő tisztnek a turbánja.

A szineknek ebből a hullámzó özönéből szigetként magaslott ki az egri vár, s a pázsit a vár előtt, meg az a domboldal, a melylyel szemben a legmagasabb falat épitették.

Dobó a tisztjeivel megint a tetőtlen tornyon állott. Milyen jó, hogy ide emelte ezt a két tornyot Szent-István király: látni lehet róla, hogyan állit ágyut a török. A vár északi oldalán van egy nagy gyepes térség, akkora, mint a budai vérmező fele. Ezen tul meg van egy szép szőlődomb. Ime erre huzatott fel a török három öreg ágyút.

Mégcsak kasokat sem állitanak mellé. A harminc bivalyt se hajtották messze, csak a domb alá, a pázsitra. Ott legelnek. Most már csak a tevék vannak az ágyúk mellett. Azoknak a háta fekete zsákokkal van megrakva.

– Bőrzsákok, – magyarázta – Dobó. Azokban – tartják a puskaport.

Ott forgolódnak az apró termetü vörös turbános topcsik a várbeliek szeme előtt. Az ágyúk fekete szája most még némán ásit a vár felé. A topcsi-basa le-leguggol és végignéz rajtok. Igazgatja jobbra-balra, följebb-lejebb.

Az egyik ágyu a két toronynak fog szólni, a másik a középső északi bástyának, amely a palotát takarja.

– Látjátok hogyan céloz? – mondja Dobó. – Nem az ágyú tetejével céloz, hanem a hátuljával.

Egy pattantyus legény dugta föl a fejét a torony ajtaján és szól:

– Kapitány úr!

– Gyere ide, – feleli Dobó.

A legény felmászik. Egy pillantást vet a török ágyúk felé és megáll katonásan.

– Kapitány úr, – mondja, – Balázs mester kérdezteti, hogy ne lőjjön-e vissza?

– Mondd, hogy ne lőjjön addig, mig én nem rendelem. Azután visszajösz ide.

A topcsik tovább tömték a három zarbuzánt. Bunkós végü vasakkal verték a hasába a puskaport.

– Kedvem volna pedig, közibük durrantani, – mondotta tüzesen Mekcsey. – Mikorra elkészülnének, éppen szétvetődnének.

– Hadd mulassanak, – felelte nyugodtan Dobó.

– Csak legalább rájuk üthetnék, – mozgolódott Gergely is.

– Most ne, – felelte Dobó. – Csak lássuk, hogy lőnek?

A topcsik már a fojtást gyömöszölték a zarbuzán torkába. A töltő vasat most már négyen fogták és jelszóra verték az ágyuba.

– A pogány irgalmát, – szólal meg Cecey is. – Kapitány öcsém hát minek az ágyú?

– Kedves öregem, még kegyelmed is pözsög ellenem! Hát majd holnap megtudja, hogy miért nem lövök?

A topcsik most bőröket szedtek elő egy másik zsákból. Kettő fogta, egy kente fagygyuval. Azután megforditották és a fagyatlan felébe beletakarták a golyót.

– Ezek tán tojással lőnek! – kérdezte Zoltay gúnyosan.

Ekkor érkezett vissza a pattantyus legény.

– Állj ide elém, – mondotta Dobó. Az előbb láttam, hogy félsz. Hát nézd: ide lőnek, énrám. Ide állsz elibém!

A legény elvörösödve állt Dobó elé.

Dobó lenézett a toronyból, s hogy Petőt meglátta, leszólt neki:

– Gáspár fiam, neked jó torkod van: kiáltsd el magadat, hogy a török mindjárt lő: senki meg ne rettenjen. Az asszonyok, ha éppen félnek, a napsütéses oldalon járjanak.

A topcsik már mind a három ágyúba beletették a golyót. A három tűzmester lángoló kanócot tartott a kezében. Egy topcsi mögötte megpöködte a tenyerét, s a tarkóját fölfelé simogatva nézett a vár felé.

A puskapor lobbot vetett, az ágyu füstöt és lángot, s három földet rázó bum-bum hangzott el egymás utána.

A vár megreszketett a dördüléstől, aztán csend következett után.

– Semmi, – szólalt meg Dobó.

És akkor lekergette a legényt.

A füst pedig lomhán szállt az ágyukról fölfelé.

Negyedóra mulva Pető felfutott a toronyba. Egy mészáros legény is mászott utána. Két erős karján egy nagy büzzel gőzölgő golyót cipelt Dobó elé.

– Jelentem alássan itt a golyó, – mondotta Pető. A patakba esett. A vizhordó emberek hozták fel puttonban.

– Mondd nekik, hogy hordják a vízet tovább. A kaput nem kell becsukni.

– De mink nem lövünk? – kérdezte Pető is.

– Vasárnap van, felelte mosolyogva Dobó, – hogy lőnénk?

És tovább nézte, hogyan hütik az ágyút, és hogyan töltenek újra a topcsik?

XX.

Másnap reggel már ott volt a három ágyú feleközelségre a gyep közepén, s meg is szaporodott másik hárommal.

A tegnapi kilenc lövés ugyan kárba veszett. A várból még csak nem is feleltek rá. Hát most közelre hozták az ágyúkat, olyan közelre, hogy közönséges nyillövés is elhatna hozzájok a várból.

Tudta ezt Dobó, hogy igy lesz. Minek rezzentette volna el őket, s minek ingatta volna meg a vár népe bizalmát holmi sikeretlen viszontpuffogással.

Már virradatkor talpon volt és maga igazitotta minden arra szolgáló ágyúját a feleletre. Ő bizony nem csavarta bőrbe a golyókat, csak éppen megfaggyasztotta, meg nem is az ágyúk hátuljával célzott, hanem az elejével.

Megvárta mig a török is elkészül a kasok mögött, aztán mikor az első török ágyú eldördült, felkiáltott:

– Isten nevében: tűz!

Egyszerre emelkedett a tizenkét magyar ágyúhoz a kanóc, s egyszerre dördült el mind a tizenkettő.

A török kasok dőltek és szakadtak. Két török ágyú felfordult. Egy darabokra szakadt. A topcsik dühös orditása és futkosása a kasok mögött jelezte, hogy ezt a feleletet nem várták.

– No bátyám, – szólt Dobó az öreg Ceceynek, érti-e már, hogy tegnap miért nem lőttünk?

És a lábát szétvetve állott a falon. Két kézzel pödörte kétfelé a bajuszát.

XXI.

A várbeliek nem ijedtek meg annyira, mint Dobó aggódva gondolta. Eger mióta a puskaport feltalálták, a világ leglövöldözőbb városa. Itt ma sem eshetik majális, tüzoltóvigalom, választás, dalkörünnep, kertimulatság, műkedvelői előadás, hogy előtte ne ágyúznának. Az ágyú helyettesiti a plakátot. Néha plakát is van, de azért az ágyút nem engedik el. A várban mindig ott hever egynehány mozsárágyú, az lő vele, aki akar. Hát hogy is ijedtek volna meg az egriek?

Mindössze egy ember volt a várban, aki az első ágyúlövésre leesett a székről, és négykézláb futott a pincébe.

Ha nem is mondom, könnyü kitalálni, hogy kiről van szó.

De bezzeg kaptak rajta a katonák, kihúzták őkegyelmét a pincéből és azon sárgadolmányosan, pirosnadrágosan, sisakosan és mezitlábosan, felvonszolták a bástyára.

Ott fogta kettő a két szétterjesztett kezénél fogva, kettő a lábánál, egy meg a hátával támasztotta a hátát. S kiabálta a töröknek:

Ide lőjjetek!

A cigány csak állta, mig töltöttek, de mikor az ágyú megint elsült, kirántotta magát a kezükből és egy hajmeresztő két-öles ugrással lenn termett az udvaron. Ott legelőször is összetapogatta magát, hogy nem sodorta-e el valamijét az ágyúgolyó, aztán futott, mint az agár az Ókapu felé.

XXII.

A királyszéki ágyúkat ezen a napon mind szétlőtte Dobó.

A topcsik jajgatva és dühöngve futkároztak széjjel. Két topcsi aga meghalt. A harmadik tisztet ponyvában vitték el az ágyúk mellől. A téren nem maradt egyéb, mint a feldőlt és széttört kasok, három holt teve, nyomorékká lőtt ágyúk, ládák és darabokban heverő ágyúkerekek.

S mintha ez nem lett volna elég, Gergely éjfélkor még ki is csapott rájuk és húsz paripát és egy öszvért ragadott be magával.

Dehát annyi volt ott a ló, meg az ember, meg az ágyú, hogy virradóra megint álltak a vesszőből font és földdel töltött kasok Mindössze hátrább álltak valamivel s egy nagy földhányást emeltek az ágyúk elé. A kasok hézagaiban uj tizenkét ágyú, az ágyúk körül uj topcsik és uj agák.

Még a nap föl se kelt, megrázkódott a vár a szörnyű dörgésektől, s tompa dobbanások jelezték, hogy a golyók a falat ütik.

Dobó ismét kisütötte a maga ágyúit, s ismét felforgatta a kasokat, s ágyúkat, de a feldőlt kasok mögött új kasok emelkedtek, s azok mellett új ágyúk. A topcsik pedig nem futottak széjjel. Szöges korbácscsal ült mögöttük egy vértes dsebedsi falka. Itt csak lőni lehet és meghalni.

– Hát csak lőjjenek, – mondotta Dobó. – Nekünk kimélnünk kell a puskaport.

És csak a szakálasokból lövetett, hogy a munkájukat meg-megzavarja.

Ezen a napon még nem szállta meg a várost a török. A gyalogság a vár kapúit őrizte, a lovasság a város kapuit.

A török egyelőre nem kezdett velök harcot. Mit neki a város! A vár kell! A kié a vár, azé a város is.

A török főtisztek már kétnapja lóháton járják a halmokat, hegyeket, hogy a vár belsejébe beláthassanak. De nem lát oda be, csak a madár. A tornyok látszanak csak ki. A falakat, bástyákat vesszőből font s földdel tapasztott palánk takarja.

Hát hova lőjjenek?

Lőtték a falat, a palánkot meg a kasokat.

Belől pedig volt egypár szép épület. A rengeteg nagy templom, igy a megmaradt felével is remeke volt az épitő művészetnek. A régi püspöki palota mellette, szintén faragott kőből épült. (Azóta se volt ilyen kaszárnyája magyar katonának!) A várnagyi palotát meg Dobó csinositotta ki, mikor megházasodott. Olasz épitőmester faragta, rakta volt össze, s üvegablakai voltak, mig lent a városban bizony csak papirosból meg olajos vászonból volt a püspök ablaka is.

A török hát csak lőtt és lőtt. Törte a falat, a falon a fonott palánkot. Mikor aztán leszállt az esti sötétség, a topcsik bedugták az ágyújokat bőrrel és lefeküdtek, a Dobó kőmüvesei meg előszedték a vakoló kanalat, és a parasztokkal szépen berakták, bevakolták a törést megint.

XXIII.

A két pasa azonban nem elégedett meg ennyivel. Háboruban vénült ember volt mind a kettő. Ahol ezek jártak, romok maradtak utánok és a szultán birodalma szélesedett.

A negyedik napon már behatoltak a városba. Gyerekjáték volt ez nekik. Ezrével volt a hadban az ügyes falmászó. Némelyik úgy mászta a falat, mint a gyík.

A kapu őreinek meg volt hagyva, hogy azonnal visszavonuljanak, amint a török betör, hát el is hagyták a kapukat és kardjukat kézben tartva szép rendben visszahúzódtak a várba.

Akkor Arszlán bég a Boldogasszony temploma mellé húzatott négy nagy zarbuzánt, és azokra a bástyákra irányozta, ahol a magyarok néma ágyúi állottak.

Ez már jobban lőtt.

Golyói a város felől való oldalon törték a falakat meg a palánkot. A legtöbbje kárba veszett, de amelyik talált, rontott.

Délben hogy együtt ebédeltek, Dobó hallgatag volt és komor.

A királytól nem jött még üzenet. Az egri püspöktől éjjel jött vissza a kém. Azt felelte a püspök, hogy nincs pénze, se katonasága, de imádkozni fog a várbeliekért. Dobó arcán egy izom se rándult meg erre az izenetre.

De a szemöldöke összébb vonódott.

A Nagy Lukács dolga is búsitotta. Vitéz tisztje volt ez. Mindig a török mellett szeretett lappangani. Belekapdosott a nagy török hadba, meg elillant, mire utána indultak. Most bezzeg hogyan tér vissza, mikor körül van fogva a vár, s Felnémetig tarkállanak a sátorok!

Az ebédnél jelentették, hogy Nagy Antalt ellőtte egy ágyúgolyó.

Bornemissza fölpattant:

– Kapitány uram, hadd üssek ki a törökre! Restellem, hogy a város kapuit kardvágás nélkül hagytuk el.

Budaházy egy erős állu és vállas melles tiszt is megszólalt:

– Hadd lássa a török, kapitány uram, hogy nemcsak éjszaka merünk rája csapni, hanem nappal is.

Pető is megmordult:

– Ha kevesen vagyunk is, neki megyünk százan százezernek.

– Hát jól van, – felelte Dobó fölvidámulva, – de nem érdemes azért itt hagynotok az ebédet.

Aztán ebéd után megadta az utasitást:

– Kicsaptok a gyaloghadra a főtemplom mellett. Keresztül rontotok rajta egy kanyarodással, és vissza nyargaltok azonnal. Harc csak annyi legyen, amennyi kinek kinek az útjába esik. Felállani, rendezkedni, jelszót várni nem szabad, mert akkor ott hagyjátok a fogatokat. Százan mehettek.

Nossza a tisztek kapják a sisakot páncélinget. Fel a lóra. A legénység mind velök akar tartani, de Gergely diák kiválasztja közülök a legizmosabbakat.

Az azabok, lagumdsik, piadok ott ebédelnek a földön ülve a templom előtt levő pázsiton. Mindössze leves az ebédjük s a kanalat már visszadugták az övszijba, övkendőbe. Most vöröshagymát esznek rá kenyérrel. Némelyik dinnyézik, némelyik uborkát, zöld paprikát fal a leves után. Mindezt jól lehet a várból látni. Csak a patak meg a város piaca választja el őket a megszállatlan földtől. A piac házai mellé egy falka janicsár is telepedett. Ezek most éppen vigan vannak. Egy ügyes legény handsárt és sárga dinnyét dob fel a magasba. Először elkapja a handsárt, a handsár hegyén meg a dinnyét.

Úgylátszik, fogadásból teszi, mert ime egy janicsár görögdinnyét visz hozzá. Egy darabig beszélnek, aztán a janicsár feldobja a görögdinnyét, a másik meg a kardot.

Egy harmadik janicsár ránt egyet hátul az ügyeskedőn. A dinnye a kövezetre hull és a katonák nagy mulatságára szétrecscsen.

A janicsárok észre se veszik, hogy egyszercsak nem itatnak a patakban, se vizet nem hordanak fel a várba.

Csak két percnyi szünet ez, hát hogy tünnék fel. Még azt se veszik észre, hogy a falakon szaporodik az ember, kivált a nyilas meg a puskás. De már azt bezzeg észreveszik, hogy valami nagy robogás támadt. Amint arra fordult a fejök, megdördül a falon három mozsár és mindenféle szöget, golyót, vasszemet pök a szemük közé. A várkapun a lovak és lovasok hosszu vonala robog elő.

Mint a fergeteg ugratnak át a patakon, s mikorra ők kardot kapnak, csihi puhi, csapkodják vagdalják őket. Keresztül át rajtok ott teremnek a nagy füves téren, amelyre a püspöki templom vet délutánonkint árnyékot.

A gyalog törökök ijedten ugranak fel, s néznek a piac felé. Némelyik fut, némelyik megáll és kardot ránt.

A robogó lovasság ime ott terem. Tüzes sárkányok a megsarkantyuzott paripák. Ezt már nem várja meg a török. Fut a sok száz gyalog, mint a farkasoktól megriasztott nyáj. A magyar a hátukon.

De az utcákból jön a segitség: lovas akindsik és günöllük, puskás és dárdás vakmerő janicsárok.

Ime Gergelynek is dárdát feszit egy vadképü janicsár. Le akarja szurni a lóról.

Gergelynek kettőt villan a kardja. Az egyik villanás után ketté törik a dárda, a másik villanás után, hanyatt vágódik a török.

– Jézus! Jézus! – kiáltják a bástyáról.

– Allah! Allah! – üvölt a török.

A magyarok mindinkább elszélesedve kigyóznak közöttük. Horváth Mihálynak a lovát szügyön döfi egy janicsár. A ló ledől. Horváth leugrik róla és agyonvágja a janicsárt, meg még egyet. Azon eltörik a kardja. A harmadikat már csak az öklével üti orrba, s megindul futva, gyalog a lovasok nyomában maradt üres téren vissza a várfelé.

A többi még mindig előre tör. A lovak lába épp oly jól dolgozik, mint a lovon ülők karja. Budaházi éppen iszonyú vágásra emeli a karját, mikor a ház oldalába szorult janicsárok puskát sütögetnek. A kard kihull Budaházi kezéből. Megforditja a lovát, s a lova nyakára borulva vágtat visszafelé.

Erre a többi is megfordul.

A főutcán ezer akindsi robog alá segitő fergetegként. Gergely idejében kikerüli őket. Nagy s-betüt kanyarodik a káptalan utca felé. Ez az utca is tele van, de több a gyalog török benne, mint a lovas, s a hogy a gyalog eszeveszetten menekül, csak zavarja a török lovasokat, akiknek a saját katonáikra is kell ügyelniök. Mindazonáltal hatalmas tömegben robognak szembe a perzsa gurebák. De mi ez a mi bőszülten nekik rontó századunknak! Véres utca nyilik rajtok, s jobbra-balra hupogva esnek mint a zsákok.

Most látszik csak, hogy a testes erős magyar ló mellett micsoda gyönge az apró keleti ló. Tiz magyar lovas szétnyom száz török lovast, ha neki rohan, s amelyik magyar nekihúzódik a töröknek, hát abból a törökből se lesz háziúr soha az egri várban.

Jönnek már visszafelé.

– El a kapuból!

A vár falán ujjongó nép kiáltozása összevegyül a visszafelé harcolók lármájával.

Dobó aggódva látja, hogy a mellékutcákból hogyan rohannak még mindig az akindsik és dsebedsik a többi török segitségére. Tüzet vezényel. A falon megdördülnek a puskák és megpendülnek az ijjak. A török csapat eleje visszatorpan, s megtorlódik.

E percben éktelen nagy üvöltés hangzik a várfalon. Mindenki odapillant, hát a cigány üvölt ottan. Dühösen ugrálva rázza a kardját a török felé.

Fenyegeti őket!

Ami lovasaink a törököknek ebből a megzavarodásából vigan iklatnak fel, s a várbeliek diadalkiáltása között robognak be a várkapun.

Nem tartott negyedóráig ez a küzdelem, de a templomtér, a piac és a káptalan utca holtakkal, sebesültekkel és sántitó lovakkal van tele. A megzavart törökök tájtékzó dühvel kotródnak visszafelé, s a távolban meg-megfordulva rázzák az öklüket.

XXIV.

A patakra nyiló kaput még ezen a napon se csukatta be Dobó. Hadd járjon ki a vár népe reggeltől estig. Hadd lássa a török, hogy nem félünk.

Aztán ha éppen berontanának is? Nem áll-e őrt mindig százhusz drabant a kapunál, kétszázhatvankilenc a belső piacon? Hát a nagy mozsár a kapu torkában? S elvégre a hidat akkor is fel lehet húzni, mikor tele van emberrel.

Hát csak jöttek-mentek a lovas-katonák, meg a vizhordó emberek. A lovas-katonák a lovukat itatták. A vizhordó emberek a vár mélyén levő kőmedencébe hordták a vizet. Van ugyan kút is a várban, de a kétezer embert, meg azt a sok lovat egy kút nem látja el vizzel. Hát csak fel a vizet, amennyit csak lehet.

A patak tulsó partján meg törökök itattak. A gyalog törökök közül is mentek oda, s ittak a patakból.

A patak vize alig combig érő.

Hogy im a vizhordó egri paraszt megszokta vala a törököt, meg azt is látta délelőtt, hogy hogyan meggázolta őket a várbeli katona, hát ahogy ott meregeti a vizet a lajtba, meg nem állja, hogy oda ne szóljon a töröknek:

– Gyere át koma, ha mersz.

A török ha nem is érti a szót, látja a fej mozdulatát. Hát ő is int:

– Gyere át te!

A másik török is elmosolyodik, az is hivogat. A következő percben már öt-hat török, meg ugyanannyi magyar hivogatja egymást.

Egy szennyes turbánu óriás kurd, a sebes lábát mossa a tulsó parton. Térdig fel van gyürkőzve. Nagy hencegve föláll és belép a patakba. Odatolja nagy szőkebajszos pofáját a magyarnak: Hát itt vagyok: mi kell no?

A mi parasztaink azonban nem ugranak el. Ők is övbegyürt gatyaszárral állnak a vizben. Az egyik mint a villám elkapja a török karját, s átrántja maguk közé.

Mikorra a többi észhez kap, már ott lökdösi, vonszolja négy paraszt a kurdot a lajtos taligák közt, a többi meg dárdát tart a tulsó parton levő pogányok felé.

A kurd orditva rángatja magát, de erős kezek tartják. Szakad róla dolmány, gomb és zsinór. A turbánja lefordul a fejéről. Az orra vérzik. Segitségért kiabál és leveti magát a földre. A segitség nem jön. Huzzák a lábánál fogva oly sebesen, hogy föl se kelhet, mig csak be nem szánkázott a várkapun.

Állitják Dobó elé.

A török most már nem olyan kevély. Leveri magáról a port, és keresztbe teszi a mellén a kezét. Mélyen meghajol.

Dobó a várnagyi terembe vezetteti. Hivatja tolmácsnak Bornemisszát. Ül egy rúdon lógó vértezet mellett. A törököt még csak meg se láncoltatja.

– Hogy hivnak?

– Dsekids, – feleli a török dühében reszketve.

– Kinek a hadából való vagy?

– Ahmed pasáéból.

– Mi vagy?

– Piad.

– Eszerint gyalogos?

– Az uram.

– Ott voltál Temesvár ostromán?

A török a lábára mutat, amelynek ikráján négy újjnyi seb vöröslik.

– Ott voltam uram.

– Miért veszett el az a várunk?

– Allah akarta.

– Úgy beszélj nekem, hogy ha egy hazug szón kaplak, véged van.

A török meghajolt. Látszott a szemén, hogy nem mer hazudni.

Dobónak nem volt részletes értesülése Temesvár ostromáról. Csak annyit tudott, hogy Temesvár jobban meg volt erősitve, mint Eger, s hogy ennek a tábornak csak a fele volt ott, és mégis elesett Losonczival együtt.

A teremben ott volt a kihallgatáson néhány tiszt is, aki ebben az órában vártát pihent: Pető, Zoltay, Hegedüs, Bolyki Tamás, Kristóf apród meg András, az egri biró.

Ezek ott ültek Dobó körül. Csak az apród állott Dobó mögött a karosszék hátára könyökölve; meg a rab állott mezitláb, kopaszan négy lépésnyire Dobó előtt.

S a rab mögött két dárdás.

Gergely egy tábori széken ülve forditotta törökre a Dobó kérdéseit s magyarra a török feleleteit.

– Mikor érkeztetek Temesvár alá?

– Redseb havának ötödik napján. (Junius 27-én).

– Hány faltörő ágyútok volt?

– Tizenkét zarbuzánt hozott a nagyságos pasa.

Bolyki felmordult:

– Hazudik!

– Nem hazudik, – felelte Dobó, – hiszen Ali a felvidéken járt a többivel.

S tovább kérdezte a pogányt:

– Ali pasa hány zarbuzánnal csatlakozott hozzátok?

– Négygyel, – felelte a török.

– – Tizenhat faltörő ágyút mondott az én kémem is.

És ismét a törökhöz fordult:

– Mondd el nekem, micsoda rendben történt ennek a várnak az ostroma. Nem titkolom előtted, hogy a magunk védelmeért kérdezem. Ha csak egy szóval is meg akarsz téveszteni, halál fia vagy. Ha igazat beszélsz, az ostrom után békén elbocsátalak.

Ez olyan határozott hangon volt mondva, hogy akár minden szót vasba lehetett volna önteni.

– Nagyságos uram! – szólt a török a hála felörvendő hangján. – Lelkem üdvössége legyen a nyelvemen.

És most már bátran és folyékonyan beszélt:

– A nagyságos pasa ott éppenúgy mint itten, kinézte a vár leggyöngébb pontjait, és addig lövette, mégcsak alkalmassá nem tette a meghágásra.

– Mi volt az a leggyöngébb pont?

– A viztorony, uram. Nagy küzdelemmel foglalhattuk csak el. Úgy hullt az ember, mint a fü a sarló alatt. Nekem is ott csapott a nyil a lábamba. A viztorony eleste után a németek és spanyolok kiizentek a várból, hogy megadják magukat, ha békén elmehetnek, hát a pasa becsületszóra igérte, hogy nem lesz bántódásuk.

A török beszéde alatt folyton morgott kint az ágyú, s most hogy a török ideért a szóval, rettenetes csattanással-ropogással szakadt át a palota mennyezete: egy emberfej nagyságu ágyúgolyó mész és vakolathulladékkal együtt odazuhant Dobó és a török közé.

A török visszahőköl. Dobó azonban csak egy pillantást vetett a puskapor-bűzt lehelő golyóra, és mintha misem történt volna, nyugodtan szólott:

– Folytasd!

– A városbeli nép, – folytatta a török, – a városbeli nép…

A lélekzete úgy elakadt, hogy nem birta folytatni.

Kristóf apród himzett szegélyü kendőt vett elő és leveregette a mészport a főkapitány arcáról, süvegéről és ruhájáról. A török ezalatt levegőzhetett.

– Folytasd, – szólt Dobó.

– A nép mindenét el akarta vinni. És ez volt a hiba. Losonczi egy napot kért a készülődésre. A katonaság a zsákmányolástól látta megfosztva magát, s másnap reggel, mikor megindult a gyaurok kivonulása, bosszusan nézték. Ezért küzdöttünk-e itt huszonöt napig, – mondották, – hogy most mindent elvigyenek? És oda-odakapdostak a szekerekhez. A keresztények nem védekeztek, hát mindig nagyobb lett a kapkodás. Különösen a gyermekeket kapdosták, meg a fiatal nőket. Stambulban se árulnak szebb lányokat, mint ezek között voltak.

– Dehát nem állitott a pasa védelmet?

– Állitott, de hiába volt. Mikor a keresztény katonák sora következett, azokból is elragadtak egyet: Losonczinak egy szép ifju apródját. Az apród kiáltott. Losonczi megmérgedt. A magyarok mind fellázadtak. Kardot rántottak és nekünk rontottak. Az volt a szerencse, hogy éppen a vértes dsebedsik állottak ottan, különben átvágták volna magukat az egész seregen.

Dobó vállat vont;

– A dsebedsik? Azt hiszed, hogy akin egy kis bádog van, az győzhetetlen? Nem a bádog tette, hanem hogy kevesen voltak.

Egy második ágyúgolyó zuhant be a terembe. A falat diszitő régi fakó zászlókon ütött át, s a padlózatot beszakitotta.

Az ülők mindnyájan fölkeltek. Hegedűs elment. A többi, hogy Dobó ülve maradt, várakozott.

– Hol sátorozik Ahmed pasa? – kérdezte a töröktől.

– A melegviz mellett, a vadaskertben.

– Gondoltam, – felelte Dobó a tisztjeire tekintve.

És ismét a törökhöz fordult:

– Azt mondd meg, mi ennek a hadnak a legnagyobb ereje?

A szemébe nézett erősen:

– A janicsárság, a tüzérség, a sokaság. Nagyságos Ali pasa tanult vezér. Egyik kezében dús jutalom. Másikban vasbot. Mert aki nem megy előre, mikor ő parancsolja, hátul a jaszaulok vasbottal verik őket.

– És mi a gyöngéje?

A kurd gondolkozva vont vállat.

Dobónak a szeme két tőrként éleződött reá.

– Hát, mondotta a kurd, én nem felelhetek mást, ha a lelkemet nyitott irásként teritem is a lábad elé, nagyságos uram, csak azt mondhatom, hogy addig is erős volt ez a had, mig ketté oszolva járt. Hiszen valami harminc erősséget rombolt el ez a had nagyságos uram, és sehol nem győzték meg, hát mit mondjak gyöngéjének?

Dobó intett a rab mögött álló két legénynek.

– Kössétek meg, és vessétek a tömlöcbe.

Aztán fölkelt maga is.

A harmadik ágyugolyó a helyére zuhant be. Ezer darabra törte a szép faragású karos széket, s ott forgott tovább az oszlop mellett.

Dobó meg se fordult. Átvette Kristóftól a hétköznapi acélsisakot és a fejére tette.

Kiment a tömlöcbástya tetejére, s onnan nézte, melyik ágyú töri a palotát?

Csakhamar meglátta. Neki irányozta három ágyúját. És egyszerre süttette el.

A kasok között zavartan futkosnak; az ágyú elhallgatása mutatta, hogy Dobó nem pazarolta a puskaport.

– Dicső lövés! – mondotta Gergely is ujjongva.

S hogy lefelé mentek a bástya lépcsőjén, rámosolygott Dobóra, és igy folytatta:

– A törököt csak megeskette kegyelmed, de ám a tolmácsot elfelejtette megesketni.

– Csak nem görbitetted tán el a vallomását?

– El uram. Mikor azt kérdezte kapitány uram, hogy mi a török legnagyobb ereje? valamit kihagytam. Azt mondta a török, hogy Ali a maga négy ágyújával többet tudott rontani, mint Ahmet a tizenkettővel. Hát előre látható, hogy Ali addig ágyuztatja a várat, migcsak minden fal le nem omlik.

– Tessék, – felelte Dobó.

– Hát csak ezt hallgattam el, – fejezte be Bornemissza. Ha jónak látja kapitány ur, ám közölje a többivel.

– Jól tetted, – felelte Dobó a kezét nyujtva. A vár népét nem szabad aggodalmakkal neheziteni. De mármost én is megmondom neked, amit a kurd piad se tudott: hogy mi a sereg gyöngéje?

Neki támaszkodott háttal a bástya falának, és összefonta a karjait.

– A tizenhat zarbuzán, folytatta, talán már holnap egyszerre dolgozik. S lőnek egyszerre száz-kétszáz ágyúból. A falakon kapukat törnek és a tornyokat ledöntik. De ez időbe kerül: hetekbe. Ez alatt ezt a rengeteg hadat etetni kell. Gondolod, hogy hozhattak annyi élelmet, amennyi ennek a hadnak bőven elég? Gondolod, hogy ami még kell, mindig elő tudják teremteni? És ha itt éri őket az októberi hideg, gondolod, hogy ez a meleg földön nőtt nép éhes gyomorral és fázó bőrrel mászik ezekre a falakra?

Egy ágyúgolyó csapódott el mellettök s lyukat csinált a földbe.

Dobó fölpillantott a pattantyúsokra és folytatta:

– A nép mindaddig bátor, mig minket bátraknak lát. Az a fő, hogy tartsuk magunkat, migcsak van mit enniök, migcsak az idő meg nem rokkan, migcsak a király hada meg nem érkezik.

– És ha nem lesz mit enniök? És ha hosszú lesz az ősz? És ha a király hada Győr alatt marad?

Ha Gergely ezeket a kérdéseket valami olyan nyomatékkal mondja, hogy még egy negyedik kérdést is lehet utána gondolni, Dobó talán egyenesen láncba vetette volna érte, de Gergely nyilt arccal, szinte mosolyogva szólott. Talán nem is azért, hogy Dobó feleljen, hanem inkább azért, mert visszhangként önkénytelenül merült fel ez a három kérdés a beszédből.

Dobó keserű mosolylyal felelte:

– Akkor? Nem megizente-e az egri püspök, hogy misézik érettünk?

XXV.

Alkonyat felé egy fekete feredsébe burkolt nő sietett át a piacon. Nem kisérte más, csak egy tizenöt éves forma szerecsen fiu, meg egy nagy tarka tábori eb.

Az eb a pataknál lement inni, a nő pedig a kezét tördelve járt föl s alá a parton. A kapu felé nézegetett. A kaput alkonyatkor fel szokták vonni. A nő talán erre várt. És hogy a kaput felvonták, átgázolt a patakon anélkül, hogy a ruháját megemelte volna.

– Fiam! – kiáltott szinte sikoltva a kapu előtt, – enim fiam!

Dobónak jelentették, hogy itt a kis török fiunak az anyja.

– Ereszszétek be, ha éppen be akar jönni, – felelte Dobó.

A felvonó hidon, amely egyuttal kapu is, keskeny kis vasajtó van. Felnyitották a nőnek.

Az azonban rémülten hátrált.

A kutya ugatott.

– Enim fiam! – kiáltotta a nő ujból.

S valami erszény félét emelgetett. Csörgette belőle a másik tenyerébe hullatva az aranyakat.

Az ajtó ujra bezárult.

A nő ismét közelitett. A kezét tördelve járt föl és alá a kapu előtt. A fátyolát fölvetette és fehér kendővel törülgette leomló könnyeit. S eközben folyton kiabált:

– Szelim! Enim fiam!

Hirtelen megzörgette a vasajtót.

Az ajtó ismét kinyilt, de a nő ismét rémülten hátrált.

Ekkor Gergely megjelent a bástyán a kapu fölött s kezénél fogva fölvonta a gyermeket.

– Szelim! sikoltott a török nő a két karját nyujtva a gyermek felé.

– Anam! – kiáltott a gyermek is a szabadon levő karját nyujtva az anyja felé.

A kutya nyihogva ugrált, s közbe-közbe nagyokat vakkantott.

Gergely nem szólhatott ki a várból, de a gyermek kiszólhatott. És a gyermek ezt kiáltotta le az anyjának:

– Keresztény rabbal kicserélhetsz anyám, az ostrom után.

A nő letérdelt és mintha a levegőn át akarná megölelni, kinyujtotta a két kezét, s hogy a gyermek eltünt, csókokat hintett utána.

XXVI.

Ezen az éjjelen koromsötétség boritotta a várat, a várost, a hegyeket, az eget, az egész világot.

Dobó későn feküdt le, de éjfélkor ismét végigment a bástyákon. Vastag posztójú hosszú mente volt rajta, s a fején fekete selyemsüveg. Kezében az őrségek jegyzéke.

A virrasztó főhadnagy ebben az órában Zoltay. Ez is mentét vett magára, mert az éj hüvös volt. Amint Dobót megpillantotta a Sándorbástyán, szótlanul üdvözölte a kardjával.

– Van mondani valód? – kérdezte Dobó,

– Az előbb néztem körül, – felelte Zoltay, – minden ember a helyén van.

– A kőművesek?

– Reggelre végeznek.

– Jer velem, – mondotta Dobó. Megbizok benned, de az őrségnek látnia kell, hogy én is vigyázok.

Átadta a jegyzéket Zoltaynak, és sorra járták a bástyákat. Zoltay felolvasta a neveket mindenütt. Az ágyúkat minden bástyán sötétség takarja. Az ágyúőrök fekete árnyékok. A bástyák és falak boltozatai előtt minden őrségnél tűz ég. A várakozók ott melengetik a kezüket.

A várban csend van, csak a kőmivesek halk csattogása hallatszik olykor, amint vakolnak.

Dobó a bástya szélére áll. Minden öt percben lámpás villanik ki a lövőrésekből. A lámpás dárdára van tűzve és husz-öles fényszárnyat röpit szét a falon és az árkon túl.

Aztán a dárdát ismét bevonják, és a fényszárny másik bástyánál lövel ki az éjszakába.

Dobó a nyugati kapunál megáll. Az őr tiszteleg. Dobó elveszi tőle a dárdát, és küldi az embert a kapusért.

Az őr felrobog a lépcsőn. Lehallatszik, amint költi a kapust.

– Mihály bá!

– No.

– Gyüjjék kend üstöllést.

– Minek?

– Itt a kapitány úr.

Egy dobbanás. (Most ugrott ki az ágyból.) Két koppanás. (Most rántja a csizmát.) Egy csörrenés. (Most kapja a kardot.) Robogás. (Fut le a falépcsőn.)

S megáll a szikszai szürbe burkolódott nagybajuszu ember Dobó előtt. Az egyik fél bajsza felfelé, a másik lefelé.

– Hát először is, – mondja Dobó az őrnek a dárdát visszaadva, – ha te katona vagy, hát ne mondd a tizedesnek, hogy Mihály bá! se pedig hogy: gyüjjék üstöllést; hanem azt mondd: Tizedes uram a kapitány úr hivja. Igy illik, de ostrom idején ez mindegy. Nagyobb baj az, hogy igazad van. Aki ingre gatyára vetkezve alszik, az nem tizedes ur, hanem Mihály bá. Azt a hetvenhét fontos ágyúgolyó alá való kényelmes irgalmát az ilyen kapuőrző tizedesnek, hát lehet a megszállott várban levetkezve is aludni!

Minthogy erre a kérdésre Mihálynak még az égnek álló bajusza is lekonyult, de feleletet senki sem adott, Dobó folytatta:

– Mától kezdve itt fog kend aludni minden éjjel a földön a kapu alatt. Értette kend?

– Értettem.

– A másik, amit mondani akarok, az, hogy a kaput többet nem eresztjük le reggenkint, ellenben az orgonát leeresztjük, két rúd kivételével s mihelyt ostrom történik, leereszti kend az egészet, anélkül, hogy utasitást várna.

– Értettem.

Nem telt belé öt perc, egyenkint zuhantak le a combvastagságú hegyes vasrudak a kapualja belső felében, s orgona sippokként zárták el a kapualját is. Csupán két rúd maradt függve. Éppen annyi, hogy egy ember kényelmesen ki és bejárhatott.

Dobó most a templombástyára ment föl. Megnézte itt is az ágyúkat, s az alvó és őrködő pattantyusokat. Aztán összefonta a karját és körülnézett az éjszaka messzeségében.

Az ég koromsötét, de a föld telve csillagokkal. Tihamértól Felnémetig sikok, dombok és hegyek a török tábori tüzekkel vannak behintve.

De csöndesség van mindenütt.

És ekkor a csöndes éjszakában keletről átható éles kiáltás hangzik fel a vár közelében a sötétség mélyéből.

– Bornemissza Gergely, te király hadnagya hallod-e?

Csend.

A kiáltó folytatja:

– Nálad van egy török gyűrű. Énnálam van egy magyar gyermek. Az a gyűrű az enyém. Ez a gyermek a tied.

Szünet.

A kiáltás ujra hangzik:

– Ha akarod a gyermekedet, jer a nyugati kapuhoz. Add ide a gyűrűmet. Odaadom a gyermekedet. Felelj nekem Bornemissza Gergely!

Dobó látta, hogy az őrök arca mind a kiáltó felé fordul, noha a sötétségben semmit se lehet látni.

– Senki ne merjen felelni! morogta a kardját megcsörrentve.

Nem is felelt senki.

A kiáltó folytatta:

– Ha a szavamnak nem hiszel, majd hiszel akkor, ha a gyermeked fejét a várba dobatom.

Dobó jobbra balra pillantott, és igy szólt:

– Meg ne merjétek mondani Bornemissza úrnak! A ki szót mer róla szólni, akár neki, akár másnak, Istenemre mondom megkeserüli!

– Köszönöm, kapitány úr, – felelt egy rekedt hang Dobó háta mögött.

Bornemissza volt.

Egy nyílra fekete csepüt kötözött, és azt szurkozva folytatta:

– Minden éjjel kiabálnak ilyen ostobaságot. A mult éjjel Mekcseynek kiabálták, hogy tiszteli a felesége: igen jól érzi magát Arszlán bég sátorában.

Belemártotta a nyilat egy olajos kantába és folytatta:

– Az én feleségem, gyermekem Sopronban van. Onnan ők el nem mozdulnak se télen se nyáron.

A kiáltó ismét megszólalt:

– Hallod-e Bornemissza! Itt van a fiad velem. Jer a kapuhoz egy óra mulva, megláthatod.

Gergely ijjra tette a nyilat. Hozzáérintette a tüzhöz és felkapta: ellőtte a kiáltó felé.

A tüzes nyil üstökös csillagként szállt át a sötétségen, és megvilágitotta egy pillanatra azt a dombot, amelyik mögött a nap szokott fölkelni.

A dombon két kaftános török állt. Az egyiknek szócső volt a kezében. A másiknak a félszemét fehér kendő takarta

De gyermek nem volt velök.

XXVII.

Ezen az éjszakán más dolog is történt.

A kapun Varsányi kéredzkedett be, s egyenesen Dobóhoz rohant.

Dobó még ott volt a templombástyán, s a kezét melegitette a tűznél.

– Uram, – mondotta – azt jöttem jelenteni, hogy már minden zarbuzán föl van állitva. A Hécey udvaráról is fognak lőni. Ezenkivül az összes szakállas ágyúk és tarackok megszólalnak. A város felől két helyről, a dombokon három helyről törik a falat a zarbuzánok, és ötven pontról is ontják a golyót más ágyúk. A déli imádság alatt meg kirohannak a kumbaradsik, és kopjákon parittyákon szórják a tüzes bombát. Jajajaj! – tette hozzá csaknem sirva.

– Eszerint, – mondotta Dobó nyugodtan, – lőni fogják a tömlöcbástyát, a külső várat, meg az ókaput, hát még?

– Mindent kapitány uram!

– Van még valami mondani valód?

– Nincs uram más, csak az, hogy jobb lenne-e ha már ilyen kevesen vagyunk, s ekkora veszedelem…

Nem fejezhette be, mert Zoltay úgy csapta arcul, hogy az orra vére a falra feccsent.

Dobó közibök nyujtotta a kezét.

– Ne bántsd!

S hogy Varsányi az orrát törülgetve értetlenül nézett Zoltayra, Dobó igy szólt hozzá:

– Nem tudod-e, hogy halál fia, aki a vár feladását csak emliteni is meri.

– Én kém vagyok, – duhogott Varsányi, – engem azért fizetnek, hogy mindent megmondjak.

– Elég, – mondotta Dobó. Még ma éjjel fel fogsz esküdni te is. Azután lesz gondom rád, hogy aranyba törülhesd az orrodat. Most jer velem.

A kút mellett haladtak el, ahol Gergely a cigánynyal és négy paraszttal bombákat töltött. Éjjel nappal öt ember csinálta ezeket a bombákat. Gergely tanitotta be őket erre, s azért kellett éjjel is dolgozniok, hogy a váratlan ostrom esetén ne legyen kapdosás.

Dobó magához szólitotta Gergelyt. Felmentek mind a hárman a palotába.

Itt Dobó kivonta az iróasztal fiókját, és azt mondta Gergelynek:

– Írj levelet Szalkaynak, hogy a királytól és püspöktől eddig semmi segitség nem érkezett, s hogy a vármegyéket és városokat sürgős segitségre szólitsa.

Mig Gergely a levelet irta, Dobó a szomszédszobában föleskette Varsányit is.

– Uram, – mondotta az eskü után Varsányi, – jól tudom én azt, hogy kinek szolgálok. Ha ez a vár megmarad, nem kell énnekem többé török ruhába öltöznöm.

– Jól beszélsz, – felelte Dobó. De ha semmi jutalmat se várnál, akkor is csak igy kellene szolgálnod a hazáért.

Egy kancsó bor állott az asztalon. Odatette a kém elé:

– Igyál Imre.

A kém szomjas volt. Csaknem fenékig fölhajtotta a kancsót.

Mikor a bajuszát megtörülte, látszott a szeme járásán, hogy hálálkodni akar, Dobó azonban megelőzte.

– A törökhöz azt hiszem nem mehetsz vissza többé, mert az éjjel el kell vinned ezt a levelet Szarvaskőre. Aztán ott vársz, migcsak Vas Miklós vissza nem érkezik a királytól meg a püspöktől. Ha lehet behozod őt is. Ha nem lehet, akkor csak magad jösz. Van jelszó?

– Dehogy van uram. Ha az ember török ruhában van, meg egy két szót tud törökül is, úgy járhat-kelhet köztük, mintha velük jött volna. De csak úgy pofon ne vágtak volna engem.

A szomszéd szobában megpendült a Gergely sarkantyúja. Dobó átment, hogy a levelet meghallgassa.

XXVIII.

És másnap szeptember 16-án a nap az ágyuk bömbölésére kelt föl a hegyek mögül.

A föld rengett. Az ágyútelepekről a füst fekete föllegekben szállt az égi felhők közé, s már az első órában eltakarta a napot, s az égnek kék tengerét

A bástyák és falak zuhogtak, ropogtak. A belső várba vegyesen hullt a nehéz és az apró golyó, a tüzes nyíl, s a tüzes lapda. Ember és állat élete nem volt többé biztonságban.

De ezt a veszedelmet készen várták a várbeliek. Dobó már éjjel felkürtöltette a katonaságot. Egy részök a palánkot magositotta azokban az irányokban, ahonnan a Hécey prépost házától várták másnapra a golyóhullást. Más részökkel előhordatta a padlásokon maradt állatbőröket, s vizes kádakba hordatta.

Ismét mások gerendákat, hordókat és földdel megtöltött zsákokat hordtak a külső várba, a tömlöcbástyához és a kapukhoz, hogy a törésnél minden anyag idejében készen legyen.

Amennyi üres csöbör s fazék csak volt a várban, azt mind meg kellett tölteni vizzel. A földszinti és földalatti helyiségekből minden fölöslegest kihordtak, s ágyakat raktak be. A répa, a krumpli, a só, – minden olyan, aminek a golyó nem ártott, fölül került most, s a helyét a dolgozó és alvó ember foglalta el.

Az istállót is megásták, s a lovak, tehenek félöllel mélyebb állást kaptak.

A házak északi és keleti oldalát behányták földdel.

A várban már nem volt más éghető, csak a baromistálló teteje, meg az istálló előtt egynéhány boglya széna, egy kis kazal buza, meg egy boglya alomnak való szalma.

Dobó lehányatta az istálló tetejét is. A szénaboglyákat, buza-kazalt behúzatta tehénbőrökkel, a szalmára meg földet hányatott.

Ami még gyulékony anyag volt, mint a házak padlása, meg az ostrom-állások, azok oltására széthordatta a vizes bőröket.

Az ágyuk megdördülése ebben a munkában találta még a várat. Az első félmázsás golyó a konyhán ütött be, s összetört egy csomó edényt.

Az asszonyok akkor raktak tüzet s készitették a lisztet, a zsirt, a szalonnát, hogy a katonáknak főzzenek.

A nagy golyó beütésére rettenetes ijedelem támadt. Egymás hegyén-hátán rohannak ki a konyhából, s aki nem fér az ajtón, mászik az ablakon.

A golyó pedig ott forog egy halom tört edény, fatál és zúzott cserép között.

Mekcsey az istállóból látta a beütést. Odarohant.

– Mi az? – dördült rájok a kezét széttárva, hogy feltartóztassa őket.

– Beesett egy golyó.

– Vissza kell menni! Győjjenek utánam!

S besiet a konyhába. Kap egy dézsát a két fülinél. Önti a golyóra.

– No, – mondja a golyót a sarokba rugva, – főzzenek tovább. A golyó balról jött, hát a konyha balfelében kell maradni. A másik oldalról át kell szedni minden edényt, és senki azon a felén ne járjon. Itt a konyha bal felén biztonságban vannak.

– Jaj, – mondotta egy asszony, – a tyúkom az éjjel kukorékolt. Végünk van.

– Kakas volt az, – mondja Mekcsey.

– De bizony tyúk volt kapitány uram.

– No ha tyúk volt, hát délre azt főzzék meg nekem, akkor majd nem kukorikol!

Az asszonyok még egy ideig hányták magukra a keresztet, de aztán mikor a második golyó szakadt át a tetőn, maguk öntötték le vizzel és guritották a másik mellé.

Ettől a golyózáportól az egész vár népe megzavarodott. Eddig csak egy helyen duhogott az ágyú s ha a golyó be is szállt olykor, tudták már, hogy azokat a falakat kell kerülni, amelyekre csak a reggeli nap süt, és azokat a falakat, amelyek örökös árnyékban vannak. Azonban hogy most mindenfelől görgött, süvöltött és csapott a golyó, s nagyságra a görögdinnye és dió között váltakozott, nem tudták hol vannak biztonságban.

Bezzeg volt most kelete minden rossz sisaknak, minden páncélnak. Eddig csak a cigány hordta a sisakot, és mellvértet, ha mezitláb volt is, most azonban, hogy a golyó mindenfelé pattogott, ütődött, potyogott, s a borbélyoknak mindjárt az első órában tiz sebesültet kellett varrniok és timsózniok, mindenki a fegyverrakásokhoz sietett s igyekezett magának vasboritókot biztositani.

A két kapitány meg a hat főhadnagy az első negyedórában a vár minden pontját bejárta.

– Nem kell félni! – mennydörgött Dobó.

S a hadnagyok szava visszhangként kiáltozta mindenfelé.

– Nem kell félni! A golyóesés nem váltakozik. Ahova egyszer golyó hullt, ott ne járjatok.

De ők maguk csak jártak mindenfelé.

És csakugyan nem telt belé egy óra, maguk a golyók mutatták meg, hogy melyik épületek, melyik falak a veszedelmesek. A golyók leverték a vakolatot, s ahol homokkő volt az épület, annyi golyó állott bele, hogy a fal fekete volt.

Viszont egyes faloldalok sértetlenek, fehérek voltak, s ha az ilyen helyre esett is a golyó, csak úgy esett, hogy a másik falról pattant oda.

Minden ilyen fal védőfal volt egyuttal, ahol a mesteremberek dolgozhattak; a katonák pihenhettek.

Nem sok fal volt ilyen a várban, az is igaz.

XXIX.

És a halálnak ebben a zivatarában, Dobó hol az egyik bástyán jelent meg, hol a másikon.

A fején ragyogó acélsisak volt most már, a mellén vért, a karján és lábain védővasak. A kezén vaskeztyü.

Itt az ágyúvédő kasokat igazittatta, amott magát az ágyút.

– Csak azt kell lőni, – mondotta, – amelyik bizonyos. Kiméljük a puskaport emberek!

Ezt az egyet nem értették a várban.

– A Jankóját ennek a puskapornak, – duhogtak a parasztok, – hát nem arravaló-e, hogy lőjünk vele?

S nem volt ember a várban, akinek a marka lövésre ne viszketett volna. Hiszen látnivaló, hogy itt a török az orrunk alatt: irtani kell a gonosz zsiványait, vagy legalább távoltartani a vártól.

Azonban Dobónak nem mertek szólni. Minél viharzóbb lett az ostrom, annál jobban a maga markába szedett minden intézkedést.

A török most már a vár keleti részén levő hegyoldalt is mind befolyta. Sátorok és boncsokok, s közte a tarka hadi nép sokadozott mindenfelé a vár körül.

A tábori zene hol itt szólamlott meg, hol amott, s a sipok, trombiták és réztányérok zenéje kisérte az ágyúk szakadatlan mennydörgését.

Ahol meg a falat nem törte az ágyú, a kumbaradzsik dobták ott a bombát, s az ijjas janicsárok lőtték a tüzes nyilat.

Golyózápor és tűzeső.

Ezektől a nyilaktól és robbanó bombáktól még jobban megzavaradott a nép, mint a golyótól.

Azonban a gyakorlott hadnagyok itt is csakhamar megjelentek.

Amint az első bombák behulltak és sustorogva, ugrálva szórták a vörösen szikrázó tüzet, maga Dobó is vizes bőrt ragadott és ráborult a bőrrel együtt egy ilyen bombára.

A nép bámulva látta, hogy a bomba nem hogy szétvetné a kapitányt, hanem egy kicsit dibeg-dobog, aztán elalszik a bőr alatt.

A következő bombákat már a katonák fülelték le.

Cserépből meg üvegből voltak ezek a bombák.

– Majd mutatunk mi különbet a töröknek – mondotta Gergely.

S előhozatta a maga bombáit, amelyekkel egy héten át foglalkozott.

Dobó rátette a kezét Gergely vállára:

– Még ne!

XXX.

Reggeltől estig szakadatlanul mennydörögtek az ágyúk, s esett az eső.

A zarbuzánok félmázsás golyói kapu nagyságu szakadékokat rontottak a falakon. A szakállasok és tarackok nehéz apró golyói letördelték a templom gyönyörü faragványaít, s beszakgatták a várnagyi palota hátulsó falát.

Mikor az őrálló katonaság a Sándorbástyán hajnalban elhelyezkedett a palánk mögött, a török szakállas ágyúkból jégeső gyanánt hullott rájok hátulról a golyó.

– Arcra! – vezényelte hirtelen Gergely.

A százötven katona a földre vetette magát.

Gergely a fal szélére ült.

A golyók a fejük fölött süvöltöttek el, s belecsapódtak a vár falába.

Olyan lett a palánk a falon, mint a rosta.

Szünet következett. A török kilőtte minden ágyuját, hát töltött.

– Fel! – vezényelte Gergely.

Öt ember fekve maradt.

– Ezeket vigyétek a templom elé, – szólt búsan Gergely. – Van-e köztetek sebesült is?

Tizenöt ember lépett elé szótlanul a sorból.

– Hát ti meg menjetek a borbélyokhoz.

S a fejét rázva, veszettül teremtettézett.

– Fiuk – mondotta aztán, – nem hasalhatunk itt egész nap. Hozzatok ásót, és csináljunk árkot.

Tizenkint elvezényelte az embereit, s csakhamar mind a százötven katona ásott.

Egy óra nem telt belé, olyan árkot hánytak a katonák, hogy mellig állhattak benne.

Gergely megvárta, mig a törökök megint lőnek, aztán kiugrott az árokból s a belső várba sietett, hogy Dobónak az árokásásról jelentést adjon.

A monostor mellett ott találta a kis török fiut, amint az ereszet szárazán játszott. Füstölgő ágyú golyót ásott ki kanállal a falból. A gyerek bizonyosan a konyhából szökött meg, s olyan helyen állott, ahol egyre hullt a golyó.

– Hajde! (Takarodj innen!) – kiáltott rá Gergely.

A gyerek megrettent, és Gergely felé fordult. A falhoz támaszkodva sápadtan és félő szemmel nézett reá, mig a két tenyerét a falhoz tette, mintha az anyja szoknyáját keresné.

Uj golyók csaptak a falba s verték a vakolatot. Egy ökölnyi nagyságu fekete golyó a gyermek válla fölött csapott a falba, s piszkos karikát hagyott maga körül.

Gergely odaugrott. Elrántotta a gyermeket, és bevitte az ölében a palotába.

XXXI.

A nap ezen az estén hamvas nehéz föllegek mögött szállott le Bakta felé. Csak egy percre villantott ki egy ég közepéig ragyogó aranydeszkát, aztán vérszinü felhők között tünt el, hogy világitson egy boldogabb földrész embereinek, akik ezen az estén az őszibogár békés zengése mellett hajtják párnára a fejöket.

Az egri várban csak most kezdődik a munka.

Amint a topcsik utolsó lövése is elmorajlott, a kőmivesek fogják a vakoló kanalat, a parasztok hordják a követ, a földet, a gerendát, a vizet, a homokot, s megkezdődik a tört rések betömése.

A falak szélén hasrafektetett puskások, a réseken dolgozó munkások.

Időnkint egy mozsárlövés hangzik, hol az egyik, hol a másik bástyán. A golyó, amely felszáll, szétpattanik a magasban, s egy pillanatra vörös világossággal lobbantja be a vár előtt a teret.

Ezek a világitó golyók kellenek most már: a törökcselt vigyázzák.

– Dolgozzatok emberek, dolgozzatok! – hangzik hol itt, hol amott a tisztek szava.

Egy kőmives kötélen ereszti le magát a magasból, hogy a törésbe tett gerendát kivülről vaskapocscsal erősitse a falhoz.

Ekkor alulról puskatüzelés lobbanik el, s a munkásokra golyózápor hull.

A török puskák lángja két század hason fekvő janicsárt világit meg.

Hatalmas sortüz felel nekik a falakról.

De a kőmives aláhullt a mélységbe.

– Csak belől dolgozzatok! – hangzik a Pető szava.

S a munkások a török tüfenksik meg-megujuló puskázása között dolgoznak tovább.

Éjfélkor a kapuőr kürtje szólal meg.

Dobó egy puskaporos ládán ül. Fölkapja a fejét.

– No, itt a király levele, – mondja Pető.

Valóban öt perc nem telik bele, két lihegő véres ember áll Dobó előtt.

Mind a kettő török ruhába van öltözve s a kezökben levő véres kard mutatja, hogy Eger várába nem valami jó mulatság bejönni.

– No, – mondja Dobó, – szóljatok hát.

Varsányi az egyik, aki a mult éjjel ment el. A másik Vas Miklós, aki a királynak vitte el az Ahmed pasa levelét.

Varsányi szólalt meg:

– Majd megöltek!

Vas Miklós elveti a véres kardot és leül a kőporos földre. Sárga csizma van a lábán. Lehuzza. Bicskát vesz elö. Fölfejti a talpát. Levél van abban. Nyujtja Dobónak,

És csak most tud megszólalni:

– Szemben voltam a püspökkel. Tiszteli szépen a nagyságos kapitány urat. A püspök maga vitte a levelet a királyhoz. Itt a felelet.

– A harmadikat megölték – mondja Varsányi.

– Micsoda harmadikat? – mordul rá Pető.

– Szürszabó Istvánt, a mi katonánkat. Az is kiszorult a várból. Velünk akart vissza jönni. Dárdával szurták le itt a kapu előtt.

Nagyot lélekzett és folytatta:

– Nem is gondoltuk, hogy itt is vannak a kapunál. Ahogy ideértünk, megfujom a sipomat. Ahogy megfujom a sipomat, ránk esik ám tiz török is a kapu mellett. Csihi puhi. Még szerencse, hogy setét volt, meg hogy a kaput mindjárt kinyitották. Istvánt előttem szurták le, alig birtam beugrani.

Dobó ezalatt már feltörte a pecsétet, amely különben is porrá vált már a csizmában, és egy lámpáshoz hajolva olvasta a levelet.

Az arca egyre sötétebb. A két szemöldöke már egészen összeér. Mikor végére jut a levélnek, egyet ránt a fején, és zsebre taszitja a levelet.

Pető szeretné megkérdezni, mit irt a király, azonban Dobó sötét pillantást vet maga körül, s Varsányihoz fordul.

– Átadtad a levelet Szalkay urnak?

– Átadtam uram. Tiszteletét küldi. Egész délelőtt irt, és ahány levél, annyi lovas postát küldött széjjel még délelőtt.

– Van még valami mondani valótok?

– Nekem nincs, – mondja Vas Miklós. A püspök úr igen kegyesen fogadott, király ő felségénél is szivesen fogadott mindenki, de nekem vágás van a fejemen, szeretnék már a borbélyhoz menni.

– Pető fiam, – mondotta Dobó. – El ne felejtsd holnap: mondd meg Sukánnak, hogy ennek a két emberemnek a nevét azok közé irja be, akiknek majd az ostrom után jutalmat kérünk a királytól.

– Uram, – mondja Varsányi, – nekem még van jelenteni valóm.

Dobó fölemelte a fejét.

– Hát az, – folytatta Varsányi, – hogy Nagy Lukács kéreti nagyságodat, tartasson egynehány fáklyást a főkapunál. Haza akar jönni.

– Láncba veretem! – mondja haragosan Dobó. – Majd megtanitom én őt a katonai pontosságra.

Egy puttonos ember sietett el mellettök a vizzel. Dobó félreállt, s fölkiáltott a kőmiveseknek:

– Keresztbe azt a gerendát, ne hosszába!

És ismét Varsányihoz fordult:

– Azt hiszi talán az a Lukács, hogy a várat kivülről kell védeni. No de csak kerüljön a szemem elé.

Varsányi feleli:

– Nagyon bánkódik az uram, hogy kiszorult, nem is tud hova lenni bújában.

Dobó nyugtalanul jár fel és alá a lámpás alatt.

– Bolondság volna, – mondja. – Mit gondol az az ember? Különben akármit izenget, a büntetést el nem kerüli. Még az éjjel vissza kell mennetek. Levelet visztek ujra püspökhöz, királyhoz. Vissza birsz menni, Miklós?

Miklós kendőt tartott a fején. Fiatal üde arcájára balfelől patakként csurgott a vér, s a kendő piros volt már a vértől.

– Vissza, – felelte készségesen. – Akkor majd Szarvaskőn varratom be a fejemet.

XXXII.

A romlás mindennap több és több a falakon, de a kőmives is több. Az őrség nagyobb része változik éjjelenkint. Másnap, mikor újra megszólalnak a török ágyúk, tiz öl magasan föcscsenik ki a sár a falakból, s az oda lőtt ágyúgolyó benmarad a falban örökre.

– Csak lőjjetek! – kiáltja a vén Cecey. Erősitsétek a falunkat!

De a tizedik napon már romnyilásra is virrad a török: nem birták éjjel mind becsinálni.

Hát dolgoztak rajta nappal is.

A második hét végén egy szűrös paraszt jelent meg a kapunál. Nem a hevesi viselet volt rajta, de hogy maga jött fel, beeresztették.

Dobó a piacon fogadta. Tudta, hogy mit akar.

– Hová való kend? – kérdezte haragos hangon.

– Csábrági ember vagyok uram. Lisztet hoztam a töröknek.

– Mennyit?

– Tizenhat szekérrel.

– Ki küldte?

– A tiszttartó úr.

– Nem tiszttartó úr az, hanem alávaló pribék.

– Meg kellett hódolnunk uram, hogy úgy ne járjunk, mint a szomszéd.

– Ki az a szomszéd?

– Drégely vára, uram.

– Levelet hozott kend úgy-e?

– Azt hoztam, uram.

– A töröktől?

– Onnan uram.

– Mondta-e kendnek a lelkiismerete, hogy bűnt cselekszik, mikor a levelet elhozza.

– Nem tudom mi van benne.

– Hát lehet-e jó abban, ami töröktől jön?

Az ember nem felelt.

– Tud-e kend olvasni?

– Nem.

Dobó az asszonyokhoz fordult:

– Hozzatok ki egy fazék parazsat.

Kihozták. Letették.

Dobó rávetette a levelet, s azt mondta a katonáinak:

– Fogjátok meg ezt a hazaárulót és tartsátok a füstjébe. Szagold hitvány, ha olvasni nem tudod!

Aztán bilincsekbe verette és ott hagyta a piacon: lássa a vár népe, hogyan jár, aki a töröktől levelet fogad el.

XXXIII.

Ennek a jelenetnek tanui voltak a hadnagyok is. A nép is odasereglett, hogy megbámulja az embert, aki könyezett a füsttől és elkeseredéstől.

– Látod bibást! – mondotta neki a cigány, – minek álltál be levélhordozsónak?

A levél hol vörös, hol fekete lemezekre bomlott a parázson. Mikor vörös volt, a betük fekete cifraságokként tüntek fel rajta, mikor meg elszenesedtek a lapok, akkor a betük egy percig izzó vörösen kacskaringóztak rajtok.

Gergely is ott állt.

Mikor a paraszt ember belépett a kapun, minden ágyú elhallgatott.

A török várta a választ.

– Kapitány uram, – mondotta Gergely, mikor kiléptek a csoportból, – én akaratlanul is elolvastam egy sort a levélből.

– Minek olvastad el? – felelte Dobó vállat vonva. Én nem olvastam el, mégis tudom.

– Hát nem volna érdemes róla beszélni, folytatta Gergely, – de hogy az az egy olyan igazi pogányos volt, nem állhatom meg, hogy kegyelmednek meg ne mondjam.

Dobó sem azt nem mondta: mondd, sem azt hogy: ne mondd.

Hát Gergely folytatta:

– Azt volt a sor: „Vagypedig van-e koporsód István?

Dobó erre megfordult:

– Hát van. S ha ezzel azt akarja kérdezni, hogy készen vagyok-e a halálra, hát erre az egyre felelek neki.

Néhány perc mulva fekete koporsó jelent meg a várfalon. A két sarkánál két vasláncon két kópja tartotta. A vitézek letűzték a két kópja nyelét a kőrésekbe.

S akkor a török ágyúk újra megdördültek.

XXXIV.

Szent Mihály nap estéjén körülbelől tizenöt nagy szakadék volt a falakon.

A külső vár falán volt a legtöbb. A másik nagy törés délkeleten a szeglettoronynál. A harmadik és negyedik a déli oldalon, ahol a kaput beszakitották, a magas őrtornyot derékon úgy összelövöldözték, hogy az ember nem érti, mi tartja? mért nem dől le?

A vár népe már nem győzte a tömést. Előre látható volt, hogy ha mindnyájan dolgoznak is, fele a rombolásoknak betöltetlen marad.

– Dehát csak dolgozzunk emberek.

Dobó éjfélkor felhivta a tisztjeit a templombástyára, és világitó golyókat lövetett föl.

– Nézzétek, – mondotta, – azok az erre vonuló földhányások, mint a vakondok, mikor néha a föld szine alatt túr, azok az árkok mind tele vannak katonával.

A törökök valóban ezen az éjjelen mind a falak közelébe huzódtak. Látni lehetett mindenfelé az előtérben a janicsárok vörös zászlóit, a sátrak között elnyúló ostromlétrákat, s a zsákvászon janicsár sátorokat, amelyekben tíz-húsz ember is hált. Ez volt most a török gyürü belső vonala.

– Fiaim, – mondotta Dobó – ez azt jelenti, hogy holnap ostrom lesz. Háljon mindenki idekünn.

A romlásokba mozsarakat és puskásokat állitott. Az ágyúkat is a romlások iránt igazitotta. A falak mellett köröskörül ott volt már minden kopja, lándsa, bomba, csáklya, kasza, ami csak a várban fegyverkészlet volt.

S kezet nyújtott minden tisztjének.

– Fiaim, – mondotta, – tudja már mindenitek a teendőjét. Aludjatok, amennyit lehet. Az ostromot vissza kell vernünk.

Valami különös morajlás támad a város felől.

Valamennyien arra figyelnek.

A patak felőli kapunál a Varsányi sípja szólal meg élesen.

– Kaput nyissatok, – kiáltja Dobó.

Növekvő lárma a városban. Lódobogás. Fegyvercsattogás. Magyar kiáltozás:

– Kaput nyiss! Lukács jön!

A kapu őrsége Vajda János hadnagy. Ez mindjárt fáklyát gyújtat, s kitartatja. Hát ott rohan hosszú vonalban a Nagy Lukács csapata, a piacon éjszakázó dsebedsiken keresztül át a vár felé.

– Le a fáklyát! – kiáltja Vajda, – a kapu alá!

Mert rögtön látta, hogy jobb azoknak sötétben jönniök.

A hidat azonnal lebocsátották, s az orgona oszlopaiból hármat felrántottak.

A puskások, dárdások mind a kapu köré.

A mi vitézeink egyik a másik után ugrat be. Nyomukban özönlik a török.

S véres dulakodás kezdődik a kapu alatt.

Egy mezitlábas piad macskaként fut fel a hid láncán. A szájában keresztbe tett handsár. Azt a fáklyatartó őr megpillantja. Egy percig farkasszemet néznek. Az őr aztán úgy vágja a szeme közé a fáklya tüzes végét, hogy a török hanyatt esik vissza a sötétségbe.

A többi török ezalatt szakadatlanul Allah akbárt üvöltve, egymás hegyin hátán tolul be a kapu alatt.

– A hidat fel, – kiáltja Dobó.

A puskások lövése dörgi túl a hangját.

– A hidat nem lehet felhúzni, – harsogja le a kapus.

Látszik is, hogy tele van törökkel.

Gergely ekkor ér oda. Elkapja a fáklyát egy őrtől, s a mozsárhoz töri magát vele. A következő pillanatban lángot okádva dördül el a mozsár, s utcát söpör a hidon rajzó törökök között.

A hid ropogva és nyikorogva emelkedik a hatalmas csigákon. A törököket is emeli fölfelé.

Innen az orgona oszlopai hullanak le, túlnan a hid csapódik fel.

Valami ötven török reked benn kapu-közben. Azok dühösen forognak csapkodnak mindenfelé, mignem rakásra hullanak a lövéstől, s a dárdától.

Egynehány perc mulva hörgő és vonagló embertömeg fekszik keresztül-kasul egymáson a sötét kapu alatt.

Dobó már a kapu előtti téren áll.

A fáklyavilágnál huszonkét süvegetlen lovas sorakozik vonalba előtte.

Egy vállas kis ember előlép és megáll.

– Jelentem alásan – mondja diadalmas hangon, – megérkeztem.

– Lukács fiam! – feleli Dobó a kezében levő véres dárdát eldobva. – Láncot érdemelsz a lábadra gézengúz csavargó! Aranyláncot a nyakadra derék vitézem!

S megöleli a katonáját.

– Hát hogyan jöttetek be!

– Várnunk kellett kapitány úr, mig annyi törököt tudtunk vágni, hogy mindegyikünknek jusson egy turbán meg egy köpönyeg. Ki-kirontottunk Szarvaskőből, s ma este már csak két turbán hiányzott. Varsányi ideadta a sipját. És bejöhettünk volna észrevétlenül, ha a piacon is lovasság van. De a gyalogság megneszelte, hogy nem hozzájuk tartozunk, aztán ránk támadt.

– Kik hiányzanak?

A katonák egymásra tekintgettek. Az éjjeli világosság csak a fél arcukat világitotta meg. Mind vérzett. Ruhán lovon egyaránt zsinórzott a vér.

– Gábor, – hangzott a szó.

– Bicskey, – hangzott megint.

– Balkányi…

– Soós Gyuri…

Dobónak a szeme megállt egy leányhajú kis legényen, aki a sorban hátrahúzódva állott, s a lova nyaka mellé rejtette az arcát.

– Balázs! – kiáltott rá, – te vagy?

A fiu előlépett, és letérdelt. Dobó lábához tette a kezében levő véres kardot, és lehajtotta a fejét szótlanul.

Balogh Balázs volt, az ő legkisebb apródja.

XXXIV.

Ezen az éjszakán nyolcvan puskást kivéve minden katona alhatott. A falak mellett, szalmán és árkokban aludtak. Rajtok és mellettök a fegyver: kard, dárda; a puskásoknál a puska a falra fektetve, fölporozva, lövésre peckelve.

Minden tíz-húsz lépésnyire őr állott az alvók között. Az ágyúknál is a tornyokban is. A város felől való oldalon álltak a legkevesebben.

Aki pedig nem volt katona, az mind fenn volt és dolgozott.

A kőmivesek mellé Dobó odarendelt e az összes parasztságot, a mészárosokat, molnárokat, lakatosokat, ácsokat, a négy kovácsot, a két pecért, de még a cigányt is.

A töréseket a leghosszabb szálfákkal állittatta be. Föld deszka és homok s amennyi kő csak lehetett a sebes munka össze-visszaságában, került a törésekre. A bedöntött kaput meg kell hordani földdel, kővel, homokkal, töltött hordóval. Mozsarat eléje, föléje; oldalt szakállas ágyút, amennyi jut.

A tüfenksik mély árkokban állnak lent, és fel-feltüzelnek, valahányszor a munkások közül valaki a romlásban megjelenik. Elkerülhetetlen ez néha, akárhogyan takarják is a fellátást vesszőkasokkal.

A szeglettoronynál Bolyky Tamás tömeti az omladékot. Itt hogy az omladék háromöles, a gerendákat vasboronával szegezteti össze a borsodi hadnagy. A boronák jól megtartják a gyepes földet, de bajos kivülről szögezni a lent fekvő janicsárok miatt.

Hiába lőnek rájuk, hiába szórnak le bombát, azok úgy elburkolták magukat földhányással és sövénynyel, hogy csak a puskájok hegye látszik ki.

És hát a várbeliek lámpása világit nekik a célpontokhoz.

– Fel a boronákat! – kiáltja Bolyky Tamás.

A parasztok ott állnak a boronákkal, de ezen az éjszakán innen is hárman kerültek a sebesültek közé.

– Fel a boronákat! – ismétli Bolyky Tamás.

A parasztok habozva állnak.

A hadnagy föllép a szakadék közepébe, s ujra kiált:

– Mozduljatok hát! Ide! Ide!

S a boronák sebesen szállnak fölfelé. Alul ropog a török fegyver. Fent kopog a kalapács, és zörög, csattog a lánc, amelylyel összecsatolják a boronákat.

– Ne féljetek! – kiáltja a borsodi hadnagy.

S nem mer félni senki.

Egy golyó elcsattan a hadnagy sisakján, s leüti róla a tolltartó ezüstöt.

– Gyorsan, gyorsan! – kiáltja egy boronát megragadva.

Hozzákapcsolja a lánccal a gerendához, s a másikért nyúl.

– Tamás! – kiáltja föl Mekcsey, – gyere onnan!

Mert a golyó sűrűn kopog a tornyon, s lent egyre ropog a török puska.

– Azonnal, – feleli Bolyky Tamás.

S még egy boronáért hajol le.

De úgy marad.

– Tamás! – kiáltja Mekcsey megrendülve.

Tamás marad féltérden. A sisak lehull a fejéről; hosszú szürke haja előre omlik.

Mekcsey fölrohan, s leöleli Tamást a romladék nyilásából; fekteti a bástyafal belső szögletébe.

– Lámpást ide!

Bolyky Tamásnak viaszfehér az arca. A szakálán vér csordul végig, s csöpög a földön fehérlő mész-porba.

– Tamás! – kiáltja Mekcsey – tudsz-e szólni?

S könnyezve néz reá.

– Tudok, – feleli Tamás bágyadtan. – Küzdjetek rendületlenül.

XXXV.

A vár ki volt világitva. Dobó lóháton járt egyik töréstől a másikig.

Az ókapu fölött levő torony aggasztotta leginkább. A török a kaput is bezúzta, a tornyot is megrongálta. A délfelőli oldalon kilátszott belőle a csigalépcső, s annak is el volt törve négy foka.

A kaput csak be tudják rakni, de már a torony megépitésére nincs idő. Mi lesz ha ezt holnap is lövik? Ez a torony vigyázó és puskázó hely a déli irányba. Ha ezt ledöntik, nagy erőssége vész el a várnak.

Negyven jó puskás drabantot rendel ide. Itt kell hálniok ma a felporozott puska mellett.

– Aludjatok! – kiált fel hozzájok. – Elég ha két ember van ébren a déli ablakoknál!

Azzal megforditotta a lovát, s a szeglettoronyhoz vágtatott.

– Mi az itt? – kiáltotta. – Mért nem dolgoztok?

– Uram, – mondja egy munkás, – ebben a percben lőtték el Bolyky hadnagy urat.

A lépcsőn akkor hozták lefelé egy kőhordó saroglyán. A lába lelógott. Két keze keztyütlenül összekulcsolva a mellvérten. Mekcsey a sisakját vitte utána.

– Meghalt? – kérdezte Dobó.

– Meg, – felelte búsan Mekcsey.

– Dolgozzatok tovább! – kiáltotta fel Dobó a bástyára.

Aztán leszállott a lóról s levette a süvegét. Hozzá lépett a halotthoz és szótlanul, búsan nézett reá. Azután rátette a kezét a halott kezére.

– Isten áldjon meg, Bolyky Tamás. Te még az éjszakán átszállsz a csillagok országán s meglátod az Örökkévalót. Állj meg előtte Eger vitéze és mutass rá vérző sebedre. S mutass le erre a várra, ahol kétezer magyar áll a te utadra készen. Isten veled Tamás! Isten veled Eger hőse! Isten veled hazaszeretet martirja!

Hajadonfővel, búsan nézett utánok, mig csak a lámpás el nem tünt az istállók szögleténél, akkor ismét a lovára ült, és a palotáknál levő másik töréshez vágtatott.

Itt Zoltay egy nagy kötéltekercscsel bajlódott, hogy gerendát gerendához erősitve épitse be a romlást. Ő maga is segitett a kötelet huzni, s közben közben rákiáltozott az emberekre:

– Úgy húzod mintha a saját hajadat húznád! Fogd meg Jancsi az irgalmát! Úgy húzd, mintha a török császárt húznád akasztófára!

S a gerendák ropogva feszültek egymáshoz. Az ácsok fölverték a foglaló-vasakat, s föld, kő és homok szaporán hullott, hogy töltse a rést, amelyet a török ágyúk szakgattak.

Dobó felszólt Zoltaynak:

– Jer le!

Zoltay eleresztette a kötelet, de még egyszer visszakiáltott:

– A vasat ne kiméljétek!

Dobó a vállára tette a kezét.

– Menj aludni fiam. Holnapra erő kell!

– Csak még egypár hordót…

– Aludni takarodj! – rivalt rá Dobó. – Egy! kettő!

Zoltay a süvegéhez emelte a kezét, és szótlanul engedelmeskedett.

Dobó nem ismert ellentmondást.

Még Fügedyt és Petőt zavarta be Dobó, aztán maga is leszállt a palota előtt. A lovát átadta az ajtónálló őrnek. Bement a szobájába.

A kis földszínti szoba, ahova az ágyuzás óta helyezkedett, egy zöld cserép függő-lámpással volt megvilágitva. Az asztalon hideg hús, bor és kenyér. Dobó csak úgy állva fölvette a kenyeret és tört belőle egy darabot.

A szomszéd szobából őszhaju gyászruhás asszony nyitotta Dobóra az ajtót. A kezében gyertya.

Hogy Dobót meglátta, belépett a szobába.

Baloghné volt, Balázs apród anyja.

Ez az úri asszony a bentrekedésekor mindjárt feltalálta magát. A kulcsárné szerepét vette át s ő főzött Dobónak, ő gondoskodott mindenről.

– Hogy van a fia? – kérdezte Dobó.

– Alszik már, – felelte az asszony. – Mellén, fején, karján, hat vágás is van. De kapitány úr, kegyelmed egész nap nem eszik, és egész éjjel nem alszik, ez nem tarthat így tovább. Hogyha holnap se jön ebédelni, én magam hordom utána, ameddig el nem költi.

– Nem értem rá, – felelte Dobó a poharát fölhörpintve. – Az ágyam meg van vetve?

– Három napja úgy van éjjel nappal.

– No akkor ma lefekszem, – szólt Dobó a székre ülve. – Nincs nagy sérülés a fiun?

– Bizony a fején hosszú a vágás. A többi a bőrdolmányra esett, hála Istennek; minden tagját könnyen mozgatja.

– Tessék lefeküdni, – mondotta Dobó. – Én is lefekszem ma. Aludnom kell. Jóéjszakát!

Azzal fölugrott, és ujra kisietett a szobából.

Az előszobában függött az éjjeli hosszú mentéje. Azt felkapta és a tömlöcbástyára futott. Gergelyt itt találta, amint egy legénynyel nagy bőrzacskót vitetett felfelé.

– Mi az? – mondotta haragosan, – hát te ébren vagy? Nem megparancsoltam, hogy aludjál!

– Már aludtam, – felelte Gergely, – de eszembe jutott, hogy a harmat rászáll az ágyúkra. Száraz port hordatok mindenüvé.

Dobó leszólt a világitó mozsárhoz:

– Tűz!

A mozsár sistergett és eldördült. A golyó száz öl magasban fellángolva pattogott széjjel, s bevilágitotta a vár körületét.

A török tábor mozdulatlanul feküdt a vár körül, csak az őrök álltak fülig begallérozva a csapatok előtt.

Aztán újra csöndesség volt. Dobó követte Bornemisszát a templombástyára, s nézte hogyan fujja az ki a nedves port a gyujtólyukakból, és hogyan hint mindenhova gondosan szárazat.

Állt összefont karral a bástya ormán a Baba-ágyú mellett, s mikor a Gergely lépései elhangzottak, a körülötte levő nagy csöndességben fölemelte a szemét az égre.

Holdatlan felhős ég. Csak egy kis folton ragyog egynéhány fehér csillag.

Dobó levette a süvegét és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemeit.

– Istenem! – mormolta, a karjait széttárva, – te aki ura vagy égnek és földnek, ura vagy a mi szegény hazánknak is… Te látod ezt a rengeteg rablógyilkos hadat, te látod a mi kis romladozó várunkat, s benne ezt a maroknyi elszánt népet… A mindenségben talán annyi neked ezer ember sorsa, mint ezer füszálé, s az országok keletkezése és elmulása talán annyi, mint egy hullám élete a tengerben. Oh de minekünk ez a mindenségünk, ez a kis ország! A földben apáink csontjai porladoznak, a föld szinén szeretteink örülnek egymásnak. Ha kell a mi életünk, vedd el uram tőlünk, hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt, csak ez az ország maradjon meg, ez a szép Magyarország, hogy ne legyen eltörülve a nemzetek közül a miénk!

Az arca sápadt volt. Szeméből kicsordult a könny. És könnyes arccal folytatta:

– Mária, Jézus anyja, Magyarország védő asszonya! A te képedet zászlóinkon hordozzuk, a te nevedet milliók ajka énekli magyarul. Könyörögj érettünk!

És ismét folytatta:

– Szent István király! nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te szent köveid, és a hol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg a te mennyei sátorodban Szent István király, óh borulj az Isten lába elé!

Megrázta a fejét és összekulcsolt kezét az ég felé nyújtva rebegte:

– Isten, Isten! Legyen a szived a miénk!

Az a kis folt az égen kiderült, s mindig több és több csillag ragyogott alá az égről.

Dobó letörülte a könnyeit s az ágyú talpfájára ült. Percekig nézett mozdulatlanul a vár alatt levő sötétségbe.

A török tábor halk morajlással aludt. Százezer ember lélegzetétől remegett a levegő.

Dobó háttal az ágyúra könyökölve ült és ott ültében a fejét az ágyúra hajtva, elaludt.

XXXVI.

Az istállók szögletében egy éretlen vékony kakaskikirikelés, nyomban egy vastag kukoriku. A fekete eget halvány szürke szalag választja el kelet felől a domboktól.

Virrad.

Mintha a föld rögei mozdulnának lent. Széles messzeségben halk csörgés támad. Fekete hullámokként mozog az egész föld, s a csőrgés morajlás mindig erősebb és erősebb. Már egy-egy csengetyüszó is belekeveredik a csörgésbe, egy-egy halk sipszó is. A szürke szalag az éghatár alján mindig szélesebb, a feketeség az ég menyezetén átlátszó fátyol.

Már látni a zászlók mozgását odalenn. Már látni a turbánok csoportjait, az égnek meredő vékony létrákat, amelyek ide oda imbolyogva közelednek a vár felé.

A keleti ég gyorsan világosodik. A szürkeség helyét rózsaszin foglalja el, s a sötétség világából előmerednek már a vár tetőtlen tornyai és romlott falai.

– Uram, – szólt Bornemissza, Dobó vállára téve a kezét.

Dobó megrázkódott.

– Te vagy Gergely?

S anélkül, hogy feleletet várna, lenézett a hullámzó sokaságra.

– Ébresztőt fuvass!

A bástyakürt megszólalt, s rá nyolc kürt felelt.

A vár egy perc mulva fegyverek csörgésével élénkült meg. Az árkok megelevenedtek. A bástyákon és falakon felsorakozott a katonaság.

Dobó lóra pattant, s a virradat világosságánál vizsgálta, melyik részen, hogy állanak a török csoportok.

A paloták felől való oldalon állt a legtöbb.

– Amint a falra rohannak, a laptákat vessétek alá! – ez volt az utasitása mindenütt a kapitánynak.

Kristóf apród a piacon találkozott a kapitánynyal.

Szürke kis török lovon ült, és sötétkék meleg mente takarta.

– Uram, – mondotta, – a páncélt ne hozzam-e ki?

– Ne, – felelte Dobó, – azonnal bemegyek.

De nem ment be. Amint a világosság percenkint növekedett, egyik bástyától a másikhoz nyargalva rendezte a népét.

– Ne lőjjetek, – mondotta a pattantyusoknak, – csak a sürűjére. A fő most a tüzes lapta meg a kopja.

Aztán ismét kiáltott:

– Addig a falakra ne hágjatok, mig a török az ágyúkat ki nem sütötte.

A lapták ott feküdtek nagy gulákba rakva, a romlások közelében. Hetekig készitették. Bornemissza Gergely egy belső töltést is csináltatott, s ez kétszeres erejüvé tette a laptát. Először akkor sült el, mikor levetették, másodszor, mikor kiesett a magva. Azután percekig égő nagy fehér szikrák röpültek belőle széjjel, s akinek a ruhájára, arcára szálltak, ugrálni tanitották.

A török ilyent nem tudott csinálni.

Kristóf apród egydarabig várt a palota ajtaja előtt az urára, azután mikor látta, hogy az mindig sebesebben száguld egyik bástyától a másikhoz, bement a terembe és magára emelte a mellvértet meg a sisakot, az ölébe a karvasat, combvasat, s a szeglettoronynál elébe került Dobónak.

Dobó csakúgy lóháton szedte magára a vasruhát. Kristóf lóháton ülve adta rá a mellvértet, a karvasat, a vaskeztyüket; azután leugrott a lóról s a lábvasakat szijjazta fel az urának. Végül az aranyos sisakot emelte le a nyeregkápáról.

– A másikat hozd ki, – felelte Dobó, – az acél sisakot.

Már ekkor olyan világos volt, hogy lent a törökcsapatokat tisztán lehetett látni. A falak alatt az árkokban ezernyi turbán és sisak hullámzott. De még most csak álltak. A jelet várták, hogy a rohamot megkezdjék.

Nemsokáig kellett várniok. Amint a világosság annyira megnőtt, hogy a rontások fokait, a kiálló köveket s boronagerinceket meg lehetett látni, a török ágyúk egyszerre megdördültek, s az eget földet reszkettető dörgésbe a dobok, kürtök, trombiták lármája, százezernyi török Allah! – üvöltése vegyült.

Az árkokból szöcskékként ugráltak elő az azabok, janicsárok, delik, dsebedsik, s mindenféle gyalogtörök. Az ostromlétráknak erdeje repült a megrombolt falak és bástyák felé, s ezek mögül a nyilak zápora szállt magas ivekben a falakra.

És zengett a török tábori zenekar.

De felülről is megjött a felelet. A lefelé irányzott ágyúk lángot, vasat, ólmot és üvegcserepet okádtak oda, ahol a legsűrűbben sokadozott fel a török. Százak leomlottak, százak tolongtak ugyanabban a percben az elesettek fölé.

Az ostromlétrák belecsattantak a kőbe, a vasba, a gerendákba és szinte futva emelkedett fölfelé a falakon a sokaság. A fejeken paizs, az egyik kézben szakállas lándzsa, a szájban keresztbe fogott görbe kard.

Huszonhét zászló vezette a hadat a létrán fölfelé a paloták mögött levő romláson.

– Allah akbar! La illa il Allah! Ja kerim! Ja rahim! Ja fettah! – viharzott szüntelen a bőszült orditás.

– Falra! Falra! – hangzott fenn a felelet.

S a falak megnépesültek. Csak most indult meg a bomba-hullás. Csak úgy kézzel dobálták alá a sistergő, aztán lángoló s végül durrogó bombákat. A létrák horogvasán csattogott a szekerce, a csákány, a fejsze. Némelyik létrán húsz ember is volt, mikor leszakadt. Egymást törve zuhogtak alá, utcát csapva a lent nyüzsgőkön. Azonban helyükbe egy perc mulva új hulláma szállt a fegyveres tömegnek, s a felkapcsolt létrák mellé új létrák emelkedtek.

A szeglet-bástyán, amelynek tegnap este óta Bolyky-bástya a neve, Gergely diák meg Zoltay intézkedik.

Az ostrom vihara itt ugyanaz, ami a másik három törésnél, de mert a szakadék nagyobb, a felrohanók száma is több.

A bombák százával verik le a mászókat, s alulról is lőnek, de nem drága a töröknek semmi élet, mikor annyi van, csak egyszer be tudjon törni tíz, a nyomában már egymást tolva óriási folyamként dől be az egész had.

Ezt kell meggátolni.

A bombák már egy órája verik vissza a szakadatlanul fölfelé törőket, de mindig marad létra és a létrán ember, s amint a nagy első létra megfeszült a kőben, a kisebb létrákat egymásnak adogatják fel, hogy a felső párkányra akaszszák.

– Kapjátok fel a létrát! kiáltja Gergely.

Hát itt a török nagy elképedésére nem hogy szakgatnák a létrát, hanem amint felnyujtogatják, odafenn szépen elkapják és felrántják.

Már valami öt létrát elrántottak tőlük, mikor egy sárgarézbe öltözött török úgy kapcsolja fel a magáét, hogy azonnal rá is áll.

– Huzzátok! – kiáltja Gergely.

S beleakasztja a létrába a kopja végét. Fesziti. – Segitsetek! – kiáltja Gergely. A létra hid gyanánt mered el a faltól. A végén lóg a sárgarezes török. A kezében bojtos hosszu lándzsa. De hogy a levegőbe került, kiejti a lándsát, s két kézzel kapaszkodik az alsó fogba.

Lóg a levegőben.

Alant a sereg üvöltöz.

Gergely szeretné berántatni a törököt, de nincs idő: egy prémes sapkájú azab szökik fel a másik kis létrán, azzal kell elbánni.

– Forditsátok le! – kiáltja a létrát húzó négy legénynek.

Azzal elkapja a kopját és vállon döfi az azabot, aki hanyatt homlok zuhan le, magával sodorva valami tízet a feltörekvőkből.