ÖTÖDIK RÉSZ. HOLD-FOGYATKOZÁS. (continued 2)

A nagy fekete ágyugolyók sasokként szállottak a toronyra.

A lövés irányában volt a katonák lakóháza. Egy sor alacsony ház. Háttal a várfalnak támaszkodik valamennyi. Ezekre hullt a faltörő golyók közül, amelyik nem kapott elég puskaport.

A várnagyi palota nyugoti oldala kezdett szakadozni.

Baloghné rémülten rohant be abba a szobába, ahol Dobónak ágyat vetett.

A kapitány az ágy mellett székben ült, és a két kezét a szék két karján pihentetve hátradőlten aludt édesen. Előtte égő gyertya. A feje fölött elbarnult nagy olajfestmény: Szent István király képe, amint a koronát Máriának nyujtja. A bástyává átalakitott templomból tették ide, s már oly fakó volt, hogy az alakok szeme csak barna foltnak látszott.

Dobó itt szokott aludni.

Csak virradat felé tért ma haza. A hajnali órára hirtelen való ostromot várt talán, hogy nem vetkezett.

Azt az oldalt lőtték, amelyikben aludt. A golyók ugy rázták a házat, hogy a gerendák recsegtek. A szoba egyik falán négy ujjnyi repedés. Ki lehetett rajta látni a palánkra.

– Kapitány ur! – kiáltotta Balogné.

A vakolat egy ujabb lövéstől a fejére hullt.

Odaugrott a kapitányhoz és megrázta.

– No mi az? – szólt Dobó a szemét fölnyitva.

– A palotát lövik! Keljen fel az Isten szerelmére!

Dobó körülnézett. Látta a szakadást. Fölállt.

– Az ágyamat tessék levitetni, – szólott, valamelyik alsó szobába, amelyik közel van ajtóhoz. Mindjárt visszajövök.

Ez a Mindjárt visszajövök, – olyan soha meg nem tartott mondása volt Dobónak, hogy Baloghné még ebben a veszedelemben is elmosolyodott.

– Legalább azt várja meg, mig egy kis borlevest csinálok.

– Az jó lesz. Köszönöm, – felelte Dobó, a vakolatot rázva a dolmánya ujjáról. A gyomrom alélt. Néhány szegfüszeget is kérek bele.

– Hova küldjem?

– Majd beugrom érte.

– Dehogy ugrik kapitány úr. Kiküldöm a fiamtól.

Egy felkantározott ló mindig ott állt az ajtó előtt, s a ló mellett hol egyik, hol másik apród a maga kis lovával. Dobó ráfordult és megindult, hogy a várat bejárja.

A katonák egyrésze öltözetlenül tolongott ki a nyugoti oldalon levő apró kaszárnyaházakból. A fegyver a felsőruhával a vállukon, vagy a honuk alatt. Némelyiknek a nadrág is a nyaka között. Káromkodnak, mint a jégeső.

– Menjetek a monostorba, – mondotta Dobó. Azt nem lövik.

Egy másik csoporttal Mekcsey haladt át a piacon. Ásó, kapa és csákány volt a katonáknál. Mekcsey egy nagy kovás puskát tartott a kezében.

Hogy Dobót meglátta, intésül fölemelte a puskát, s feléje sietett. Dobó odaszöktette a paripáját.

– A Királyszék felől árkot ásnak, – jelentette Mekcsey. Azok ellen megyünk.

– Jó, – felelte Dobó. Igazitsd el őket. Ássanak, azután azonnal keress meg.

A Bolyky bástyára ment. Ennek az alján az istállók mellett öt ember ült. A fejükön sisak. Az arcuk piros a tűzfénytől. Apró szalmakoszorukat kötöttek. Mellettük üstökben fött a szurok.

A bástyán Gergelyt találta, amint a dob fölé hajolva nézte a borsót.

– A törökök aknába fogtak, szólt fölállva, mikor Dobót meglátta. Ma már észrevettünk egyet. Mekcsey maga ment rájuk.

– Tudom, – felelte Dobó.

– A dobok mind vizesek, de a viz rezgésével észrevettük.

Dobó a palánkhoz állt, és annak a nyilásán kinézett.

A töréseknél körülbelül egy ölet emelkedett a vesszőhányás. Egy holt akindzsit akkor vittek el a dervisek két kópján a rőzse közül.

– Ez még az éjjeli lövésben esett el, – mondotta Dobó.

Szemben a falakkal már mindenfelé látszott a sok árok és sövény. A török is takarta magát.

– Valami készül megint mondotta Dobó. A jaszaulok és janicsárok nem mutatkoznak semerre se.

Mekcsey ekkor ért föl a bástyára.

– Ásnak, – jelentette röviden.

Az arcán látszott, hogy az éjjel semmitsem aludt. Szintelen volt és kócos. A dolmánya vállon meszes és sáros. Bizonyosan a kőmiveseknél segitett gerendát emelni.

– Kapitánytársam, – mondotta rideg, szemrehányó hangon Dobó, – már megint magad akartál az aknába szállani! Azonnal aludni menj!

A lépcsőn ekkor jött fel Balázs apród. A kezében ezüsttálca, s azon ezüstpohár. Fehéren párolgott a pohár a hajnali hideg levegőben. Mekcsey köszönt és leindult.

Dobó szelidre változott hangon szólt utána:

– Pista!

Mekcsey megfordult.

– Vedd el Balázstól a poharat, és idd meg kedves öcsém.

XXIII.

A következő éjjelen megtudták, hogy mit csináltak aznap a janicsárok?

Hát biz ők olyanforma alkotmányokat csináltak, mint amilyenek alatt a papok viszik a szentséget a körmenetekben. Csakhogy a mennyezet teteje erős deszka, a négy rudja meg négy kópja.

Ilyen mozgó tetők alatt hordták ezentul éjjelenként a földet meg a rőzsét.

A vár népe elnevezte ezt az alkotmányt tárgy-nak.

A főtisztek délután kialudták magukat. Többnyire délután aludtak, mert az ostromtól csak reggel lehetett tartani, s délelőtt a török aznapi terve már kitudódott. Éjjel megint talpon voltak, s ilyenkor a legénység fele tért nyugodni. Dobó úgy egyezett meg Mekcseyvel, hogy nem tartanak rendes időt az alvásra, hanem amint az egyik kipihente magát, a másik azonnal pihenni tér.

Bizony nem aludt az egyik se, csak itt-ott egy órát, néha délután kettőt is.

Hej ette a méreg a puskásokat, hogy a törököt a tárgyak sokasága takarta. Ami ép tetődeszkázat volt a városi házakon, azt a török mind összeszedte. Látta, hogy másképpen nem boldogul, csak ha maga is falat emel.

A Sándor bástyán már olyan magas volt a töltés, hogy a romlásig ért.

A tárgyak fedték a törököt, a rőzsék fedték a feltoló fejét. A romlás körül állandóan husz puskás, meg egy-egy töltött mozsár. A falon is erre vigyázó fegyverek.

Gergely maga is itt őrködött most legjobban.

Egyszercsak valami husz török törekedik elő. Mindegyik fején venyige csomó.

Gergely leszólt a falról.

– Gasparics!

– Tessék, – hangzott egy erős férfihang.

– Nem viszket a markotok?

– Dehogynem az áldóját! Hadd üssünk ki rájok hadnagy úr!

– Éppen azt gondoltam én is. Hát lehet. Csak arra vigyázzatok, hogy amint szúrtatok, azonnal ugorjatok vissza.

– Értem hadnagy úr.

A romláson dolgoztak a kőmivesek, de még egy ember-szélességnyi rés volt az alján is.

Gergely szavára kiugrik Gasparics, mellbeszúr egy jatagánokkal körülfegyveres törököt, azzal visszaugrik.

A török összeesik. A többi hord tovább.

Most már három ember ugrik ki a résen. Lándzsával leteritenek ugyanannyi törököt, megint ugranak vissza.

A török káromkodik, de alulról tolong fel a többi.

A résen most már tiz ember surran ki. Ki karddal, ki lándzsával. Ölik, vágják a rőzsehordókat. Aztán visszafordulnak és beugrálnak a résen egymásután.

A török elhányja a rőzsét, harmincan is neki a három hátul maradtnak.

Gergely lövet a falról. A török egyik a másikra bukfencezik, hanem egy Kálmán nevü tizedes nagy lándsaszúrást hoz vissza a mellében.

– Lőjjetek tik is! – kiált le Gergely.

A többi törökre már az alsó nyilásból villámlik a halál.

Ennél a villanásnál látszott, hogy körülbelől negyven török feküdt véresen a rés előtt. A többi új csoportba pattanva lándsával és karddal rohan a résnek.

– Lőjj! – kiáltja Gergely a falon levőknek.

Ekkor érkezett oda Dobó.

A rés előtt ott fekszik hanyatt a vérében Kálmán. A résen beszúr egy janicsár, s hogy senkit sem talál, egy kurjantással beugrik.

Dobó épp a rés mellett áll. Ugy üti orrba meztelen ököllel, hogy a vér szétpreckel belőle. Ugyanabban a pillanatban Gasparics lándsát vet beléje.

A többi török nem meri követni. Hátat forditanak, és széjjel-ugrálnak a rőzsehányásban.

– Dobjátok ki a kutyát! – mondja Dobó a kőmiveseknek.

S fölmegy a falra.

– Az aknázást abbahagyta a török, – mondja Gergelynek.

– Gondoltam, – felelte Gergely.

– Van valami mondani-valód?

– Tessék megnézni a bögréinket.

A bástyaoldalban függő olajlámpásnál öt legény dolgozott, s köztük a cigány is.

Egynehány száz cserép-bögre volt ott. Azt töltögették.

Az egyik puskaport tett bele egy marokkal. A másik rongyot és követ gyömöszölt rá. A harmadik ismét egy marok puskaport tett a bögrébe. A negyedik egy halom ujjnyira vagdalt rozsdás puskacső-darabok mellett ült, s azokat töltötte puskaporral. Kétfelől fával verte be. Az ötödik dróttal szoritotta a két dugót a csőhöz. A cigány besározta.

– Már háromszáz bögrénk van készen, jelentette Gergely.

– Tegyetek közéje ként is, – mondotta Dobó. – Jó nagy darabokat.

– Az bizony jó lesz, – felelte Gergely.

Balázs apród rohant a kénért.

Dobó egy darabig elégedett arccal nézte ezt a mesterkedést, aztán körülpillantott:

– Itt van Gasparics?

– Itt vagyok, – felelte a legény alulról.

– Gyere fel.

A legény fölugrott, és összecsapta Dobó előtt a bokáját.

– Te voltál az első, aki a résen kiugrottál?

– Én, kapitány úr.

– Mától fogva tizedes vagy!

XXIV.

Mindennap próbáltak valamit a törökök.

Hogy a tárgyak jó védelmet nyujtottak az első éjjelen, látják ám másnap a várbeliek, hogy a Hécey prépost házától kezdve nagy földhányás túródzik a vár délnyugoti faláig.

A falnál csakhamar hordók tolódnak fel az árokból, s ezer meg ezer kéz hordja és rakja az üres hordót.

A török feltörte az összes pincéket. Kieresztette a bort a hordókból, s ide hordta a vár alá.

Most ezen az oldalon egy nagy hordófal épül. Kézből kézbe száll a hordó, s fordul fenékkel talpra valamennyi.

Még aznap fölépül a hordóhegy. Támasztéka a várfal. Tulfelől lépcsőzetes.

A várból egésznap puskáznak rájok, de nem tesznek annyi kárt bennök, hogy elriadnának.

S még éjjel is döng és duhog a sok hordó és szüreti kád.

A puskások nagy része idekerül most. A mozsarak is ott guggolnak a falon. Egypár szakállas ágyú oldalt a hordóhalomra céloz.

– Bolond a török, – mondja Fügedy.

Fügedynek ez a fal a helye mostan.

De nem bolond az. Lám kora hajnalban előmozdul a hordók alján egypár nagy széles tárgy. Nyolc kópja tartja. Husz harminc török is elfér egy-egy tárgy alatt.

– Tüzet és vizet! – rendelkezik Dobó. Hozzatok szalmát, vasmacskát, horgot és csáklyát, sokat!

Mert nemcsak a tárgyak mozgását látta, hanem azt is, hogy lent az árokban fáklyákat gyujtanak.

A Bebek-bástyát is lőtték tegnap, s itt zsákokba kötött föld volt a lépcsőjök.

Dobó egy pillanatra itt is megfordult. Gergelyt készen találta mindenféle láncra kötött vasmacskával és csáklyákkal. A bástyán tüz égett. A tüz mellett üstökben faggyú olvadt. A szurkos szalmakoszoruk rakásokba rendezve feketéllettek a tüz körül.

A török itt is nagy tárgyak alá huzódva indult a vár ellen.

Mekcsey az ókapunál tömetett. Innen is vártak ostromot.

A veszedelem legfenyegetőbb volt a délnyugati sarkon, ahol Fügedy állott. Dobó fölnyomta az acélsisakját, és Balázs apród kiséretében odanyargalt.

Hát már akkor égett a palánk.

A török ezuttal nem orditozott. Óvatosan a tárgyak alá húzódva puskázott a várbeliekre.

Felülről nem lehetett lőni. Az égő palánk aljából lőttek vissza s lyukakat vágtak csákánynyal a kő között, hogy ezeken a réseken lőhessenek a tárgyak alá.

– Szalmát rájok! harsogta Dobó.

Egyfelől a viz locsogott az égő palánkra, másfelől olajba és faggyuba mártott tüzes szalmakoszoruk repültek a tárgyak fölé.

Amelyik tárgy a falig jutott, azt csáklyákkal fölforditották, vagy ellökték. Amelyiknek a teteje tüzet fogott, azt csak hagyták közeledni. A török csakhamar eldobta, és orditva menekült a tüzesőből.

A hordók inogtak alattuk, s némelyik a hátán vitte a lángoló tüzet.

– Szalmát, csak szalmát! – kiáltotta Dobó.

Az olajba mártott szalma lángoló rongyokban repült ujra alá a tárgyak födelére. A kopjatartók eldobták a szerszámukat, s hanyatt-homlok rohantak le a golyózáporból.

De ez csak szünet volt. Amint az első támadókat visszaverték, a török ágyúk a palánk szakgatásába fogtak.

Dobó hasra fektette a népét, hogy a golyók ne találják. A palánk-cölöpök közül kettőt sikerült a török ágyúknak ellőniök. A palánk megingott, és negyven öl hosszan ropogva recsegve kifelé hajolt.

Még egy cölöprontás, és leszakad az egész.

– Csáklyát elő, – kiáltotta Fügedy. És láncokat.

Ötven csáklya kapott a kifelé hajló palánkba.

Vasláncok és kötelek, új cölöpök és karók kerültek elő. A palánk csakhamar ismét az előbbi állásába helyezkedett.

Dobó már ekkor a Bolyky-toronynál volt, ahol a szurok, puskapor és égett faggyu egybekeveredett illatában Gergely fogadta az ostromot.

Ez a félig rom szeglettorony nagy bizalma lett a töröknek. Hogy Temesvár is egy torony miatt esett el, ezt tartották a szerencse pontjának, habár az első ostromban nem is sikerült a sarkukat megvetni benne.

Itt hogy csupa földet hordtak a torony fala mellé, belülről nem lehetett rájok lőni.

A törökök egymást nyomva tolakodtak a széles tárgyak alatt fel. Hullt rájok az égő szurkos és faggyús koszoru, mégis sikerült a toronyba hágniok.

– Üsd vágd! – hangzott a tisztek kiáltása.

– Allah akbar! – volt a felelet.

A torony alján csáklyák és kopják nyulakodtak elő. Taszigálták, kaparták, vágták, horgolták a tárgyakat.

De a török is dolgozott. A tárgyak alól a tüfenksik puskáztak. Lándsák és gránátok röpültek alulról a védőkre.

Egy páncélos szpáhi halálmegvetéssel ugrott a falra, s a két vasas kezével malmozva verte szét a csáklyákat és kopjákat. A másik harmadik a nyomában.

Mig ezt a hármat leagyalták buzogánynyal, a többi ezeknek a hátán előnyom akodott.

Egy perc nem telt belé, már feltoltak egy tehénbőrrel bevont tárgyat a torony tetejére, s az alatt harminc-negyven janicsár térdelve és hasalva lőtte a bástyán küzdő katonákat

(Az egri ostromból fennmaradt harci csákány.)

Dobó az ágyukhoz rohant.

A torony belsejében levő katonák még csak nem is árthattak nekik, mert a torony teteje be volt már deszkázva, s a deszkákat nem lehetett lelökni a janicsárok miatt.

– Jertek ki! – kiáltotta Gergely.

S a janicsárok puskáival mit se törődve maga is csáklyát ragadott. Beleakasztotta az egyik tárgytartó kópjába, s azt elrántotta.

A bástyán levő katonák is észrevették a torony új elfoglalását. Mind a tüzes szerszámhoz kaptak, s a falon felnyomakodó janicsárokat elboritották tüzzel.

Dobó látta, hogy a janicsárok összeköttetése megszakadt. Hirtelen lefelé fordittatta a két ágyut, és a töltésen sokadozó janicsárok közé lövetett.

A janicsárféle katona nem igen tart az ágyutól. Két ágyunak két magva nem sokat árt. A dörgést meg megszokták ezek. Csakhogy a Dobó ágyui apró maggal vannak töltve. Közelről tízével-huszával dől tőle a török.

A janicsárok irtózva hátráltak.

– Tüzet rájok! Tüzet! – hangzott fent is a Gergely szava.

S a torony-tetőn rekedt janicsárokra repült a szurok-koszoru. A török ide-oda kapkodott, de hogy a puskáját már kilőtte, nem volt ideje újra tölteni. A tűz és láng egyre több. Orditva vetik alá magukat a torony ból. S még jól járt az, aki kivül esett. Az egyszerüen kitörte a nyakát. Aki a várba ugrott, az rosszabbúl járt, mert úgy agyon verték, hogy csontja se maradt épen.

XXV.

A török este és éjjel a földbástyánál folytatta a harcot. A földbástya a város északnyugati szegletén folytatása a kőbástyának. A földet összevissza turkálták, hogy a bástya alá lyukat szerezzenek, de a vár fala nem földre épült itt a hegyen. Fal falon áll le húsz ölnyi mélységig, mintha az ismeretlen időkben a völgyből épitették volna a várat, s egy újabb kor népe meghordta volna a régi várat földdel, s föléje építette volna a maga várát, míg végre jött a Szent István király népe, s a váron vár fölé fölfalazta a mai várat.

Dobó csakhamar észrevette, hogy ez az éjjeli ostrom csak szinleges.

Odarendelt egy hadnagyot kétszáz emberrel, s a többi népet meghagyta a rendes számban a vártákon.

A török lovasság sem a hordóhegyen, sem a torony ostrománál nem mutatkozott. Előre látható volt, hogy ezen az éjjelen folytatja a fahordást.

Most azt találták ki, hogy rőzse helyet hasábfát hordanak. Amennyi teve, ló, ökör, bivaly és öszvér volt a táborban, az estére kelve mind hasábfával megrakodva tért vissza a falak alá.

A falakkal szemben levő sáncokból először csak találomra dobálták ki a fát, azután mikor a fahalom eléggé takarta őket, rendezésbe fogtak.

Ezer meg ezer kéz mozgatta, hányta a hasábfát és dorongfát egymásra, s az előbbi éjszakák csöndes munkája helyett, csupa zuhogást és kopácsolást lehetett hallani mindenfelől.

A fát vaskapcsokkal és láncokkal erősitették össze.

A Gergely bástyája előtt készült pedig ez a nagy fabástya, s alig három öl távolságra a teteje.

A török ügyesen dolgozott: a fát úgy rakta, hogy mindig takarva legyen, s az egy öl magas takaró mögül átdobálták a vastag dorongfákat az árokba is. Az árok szemlátomást temetődött be és nőtt a fahegy a kőfal mellett.

Gergely hol az egyik lövőrésen, hol a másikon nézett ki, hogy vizsgálja az ellenséges munkát. Utoljára fölment a palánkhoz.

Ott találta Dobót. A kapitány a rendes térdig érő mentében állott. A fején könnyü fekete acélsisak.

– Uram, – mondotta Gergely, – kérem azokat a sindelyrakásokat, amiket a tetőkről leverettünk.

– Hordathatod.

– Aztán kérek faggyut, szurkot és olajat.

– Amennyi kell, rendeld. Sok faggyu nincs.

– Hát ami van. Szalonnát is kérek, sokat.

– Olyan éhes vagy?

– Husz harminc oldalt. Amennyit csak lehet.

Dobó hátraszólt Kristófnak:

– Eredj költesd fel Sukánt. Adjon az éléstárból faggyut és negyven oldal szalonnát. Hozzák azonnal ide!

És csak ezután kérdezte hogy: minek?

Hát bizony Gergely azt eszelte ki, hogy amint a török ott hányta rakásra a fát, szalonnát, meg faggyut meg sindelyt dobáltatott a hasábfa és a rőzse közé.

A töröknek fel se tünt ez a dobálás. A várból folyton dobáltak rájok. Kődarab, csont, repedt fazék, döglött macska s mi eféle repült közéjök minden percben. Az arasznyi széles szalonnadarabok e sok minden között fel se tüntek. Ha éppen meg is nézte valamelyik, vagy nem ismerte mire való, vagy ha ismerte, utálattal nézte.

Gergely arasznyi széles szeletekre vágatta a szalonnát és mindig oda dobatta a fa közé. S hullt közbe az olajfestékes sindely, a faggyú, a szalma, időnkint meg ledobatott egy-egy szalmába pólyált cserépbögrét.

Ezek a bögrék sárral voltak betapasztva, dróttal meg körülfonva.

A belsejökben puskapor volt, meg töltött csődarabok s ujjnyi darabokban kén.

Dobó levizsgálódott.

– Mikorra elkészülnek, – mondotta, – reggel lesz. Kristóf nézd meg Mekcseyt ébren van-e? Ha ébren van, mondd neki, hogy én lefekszem. Ha nincs ébren, hagyjátok aludni. Azután az őrségeket járod be, megmondod, hogy mihelyt ostromra való mozgást látnak, a szeglettoronyhoz jőjjenek jelenteni. Te nem fekszel le Gergely?

– Ma nem, – felelte Gergely. – Megvárom a reggelt.

– És Zoltay?

– Aludni küldtem, hogy reggel erő is legyen a bástyán.

– Amint a fabástya felépült, költess fel!

Fölment a szeglettoronyba s egy katonai nyoszolyára dőlt. Kristóf apród ott állt kivont karddal a torony ajtaja előtt.

Apródi kötelessége volt ez. Őrizte az alvó oroszlánt.

XXVI.

Hajnalra már csaknem olyan magas volt a török fabástyája, mint a belső. Másfél öl hiányzott csak, hogy olyan magas legyen.

Gergely még két meszes ágyucső darabot tömetett meg. Beverette fával keményen.

– No ez az ágyu se hitte szakállas korában, hogy még egyszer lőni fog, – mondotta a cigány.

– Régi ágyuból lesz az új – felelte az egyik katona.

– Hát ha új, adjunk neki nevet is, szólt a cigány. Legyen az egyik Rajkó, a másik Galamb.

Mert minden ágyunak megvolt a maga neve.

Gergely ólomgolyót vett ki a zsebéből és ráirta a kisebbik ágyura:

János.

A nagyobbikra:

Éva.

Hóna alá vette ezt a két ágyudarabot és fölment a bástyára.

A hajnal gyorsan öntötte szét az égen a világosságot. Lenn mozgolódott a tábor: csapatok zörgése közeledett mindenünnen.

Gergely felköltette Dobót.

Az emberek már kopjákkal és csáklyákkal álltak a falon. A puskások a dértől fehér falon frissen porozott csöveket tartottak. A bástya három ágyuja lefelé volt irányozva és a sötétkapu két ágyuja fölfelé a falakra.

– Gyujtsátok meg a szurok-koszorukat, – parancsolta Gergely, – és dobjátok ki.

Az emberek egyszerre munkában voltak.

Mikorra Dobó odaért, már úgy özönlött a dombokra a török, mint a hangya. A fát még mindig rakták és kopácsolták. Már olyan magas volt, mint a belső bástya. Időnkint át is löktek a hasábfából, hogy a két fal között levő árkot kitöltse. Rengeteg sok fa volt ott. Egy egész erdő. S a favár erős. A tetején nyers tehénbőrrel gondosan beboritott tárgyak inogtak.

Az égő koszoruk nem ártanak a tehénbőrnek, ami meg nem ide hull, lábbal löki a török odább.

Egy éles siphangra ezernyi ezrek Allah orditása rázta meg a levegőt, s az óriás faépület dörgött a felrohanó lábak robogásától.

A tárgyak alól villámgyorsan tolódtak elő a hosszu ostromlétrák, hogy áthidalják a fabástyát a kőbástyával.

De emitt is készen voltak. Egyszerre százával repült a törökre a tüzes koszoru. Égő szalma és kén boritotta el a létrákat, s a szalmára hullt a szurkos zsindely.

Az első törökcsoport, amelyik az égő tüzön át akart rohanni, a csáklyák és kópják hegyével találta szembe magát, a többit már kard, csákány és buzogány fogadta.

Egy telt képü török, hatalmas boncsokot emelve bukkant fel a farakáson három ölnyire Gergelytől. Amint az Allaht orditotta, az egész feje egy szájjá változott.

Gergely kapta a kisebbik ágyudarabot, és belevágta ennek a töröknek a pofájába. A nagyobbik ágyudarabot a lent égő tüzbe vetette.

A nagy faalkotmányt teljesen elboritotta a török, s bizonynyal átrohantak volna az égő tüzön is, ha egyszercsak azon nem veszik észre magukat, hogy alulról fölfelé is szól ám a puska meg az ágyu.

A cserépbögrék pukkadozni kezdtek és szerteszét dobálták az égő ként.

– Ja kerim! Ja rahim! Meded! Ej vá! Jetisin! – orditozták megzavarodva.

Hanem a jaszaulok nem bocsátották le őket.

– Szavul! Szavul! (Vigyázz! Vigyázz!) – kiáltozták feleletül, s az alant maradtakat küldték vizért.

Az ostromlók vizzel, fegyverrel, ruhával próbálták megmenteni a napok és éjek hosszán készült faalkotmányt, de most már a faggyu és szalonna is olvadásnak indult a fahasábok között, s a bögrék mindegyre szaporábban lövöldözték széjjel a ként, s gyujtották az ölfahasábokat.

A török nem akarta hinni, hogy ezek a nagy fadarabok meggyulladnak.

Már hozták a vizet bőrvedrekben, csöbrökben és edényekben s rohantak vele mindenüvé, ahol a tüz egy-egy fölfelé csapó lófark alakjában lángolt ki a farakásból. Bőszülten és rémülten ugrándozva oltottak.

De az emelvény óriás máglyává változott. A puskacsövek csak most kezdtek széjjeldurrogni, s a zsir kék lánggal sercegve fecskendett az oltók szeme közé. A két ágyúdarab hatalmas dördüléssel sült el egymás után és ott ahol elsült, szétvetette a fát s a törököt.

Leirhatatlan réümlet és orditás. Az ostromlétrák hidján át ujabb meg ujabb erőfeszitéssel nyomakodnak át a füstből és lángból azok a janicsárok, akik a mögöttük durrogó tüzön nem birnak visszavonulni. Egyik másik kétségbeesett ugrással veti magát a kőfalra, s ugyanabban a pillanatban véres fejjel hull alá. A többi a máglyarakás tetején táncol dühében, fegyverrel csapkodva szét a gyuladozó favégeket.

De micsoda hiábavaló munka! Lángtenger az, amely a fal mellett hullámzik, s vihar dörgése benne a sok robbanás. Amilyen gyorsan és dühösen jöttek, oly gyorsan és dühösen ugrálnak széjjel.

A meleg oly nagy a vár-falon is, hogy az ágyukat vissza kell vontatni, s a vitézeknek az ostromállásokat kell locsolniok, hogy a fa meg ne gyulladjon.

E pokoli tüzben ott üvöltenek a menthetetlen török sebesültek, tulnan a lángon meg hangzik a jaszaulok bősz orditása, s látszik egy darabig a fel-felpuskázó gőz, amint az utolsó oltási kisérleteket teszik, s a két hadat láng és füst választja el egymástól.

XXVII.

Ha fával nem boldogulunk, boldogulunk földdel! – gondolta a török.

Ágyuzásba fogta a hordásra veszedelmes külső várat, és nappal duhogtatta, lövöldöztette, éjjel pedig hordatta a rőzsét meg a földet. Meg is öntöztette.

Gergely aggodalommal látta, mint növekedik a meggyujthatatlan ujabb út a bástya felé. Azon fognak feljönni százával ezrével.

Gondolkozva járt-kelt a várban.

Megnézett minden romhalmot, kőrakást, az istállót, a vermeket, a halomba rakott ágyugolyót, s boszankodva rázta a fejét.

A sekrestye romjai között is megfordult, mig végre a lakatosok zugánál állt meg. Itt a halomra hányt tömérdek magyar és török fegyver előtt egy nagy kerék feketélett. Gergely megismerte, hogy az egyik szétvetett malomnak a kereke.

A cigány a keréken ült, s egy nagy cseréptálból főtt hust evett. Rettenetesen fel volt fegyverkezve. A lábán piros janicsárcsizmák. Az övében rozsdás jatagánok. A fején egy lyukas sisak, amely szintén töröké lehetett.

A cigány katonának érezvén magát fölállt. A tálat a balkarja alá fogta. A jobbjával szalutált.

Azután ujra nekiült a husevésnek.

– Kelj fel csak koma, – mondotta Gergely, – hadd lássam azt a kereket.

A cigány félreállt.

A kerék meglehetősen ép volt. Két küllője volt mindössze kitörve. Gergely ráállt, és egyenkint megnyomogatta a küllőket. Csak egy mozgott.

– Hm, – mondotta Gergely az állát az ujjára téve.

A cigány megszólalt:

– Tán tereket akar őrletni nagyságos hadnagy uram.

– Azt, – felelte Gergely. – Szegezzétek meg szaporán ahol laza.

A lakatosok letették a tálat, s kalapácsot fogtak.

Gergely Dobót kérdezte.

– Volt ma erre tizszer is, felelte az egyik lakatos, de már van félórája, hogy nem láttuk.

Gergely elindult a kapitány keresésére.

Elment a templombástyáig. Ott nincsen. Talán a földbástyán van.

Amint ott járkál tétován, a palota egyik nyitott ablakában női szempárt pillant meg.

Megdöbbenve áll, s pislog, mint aki erősebben akar látni.

De a női szempár eltünt.

Gergely megkövülten mered az ablaknyilásra. Valami különös meleg érzés futott rajta végig, mikor e női szemeket megpillantotta, ugy hogy egy percig meg nem birt mozdulni.

– Eh, bolondság! – mormolta aztán a fejét megrázva. – Hogy gondolhatok ilyet!

De megint felnézett mégis. Akkor már a kis török fiu arcát látta az ablakban.

A földbástya felől Dobó jött.

Gergely eléje sietett.

– Azt a malomkereket kérem kapitány úr, – mondotta a kezét a sisakjához emelve.

– Vidd, – felelte röviden Dobó.

S befordult a palotába.

Gergely a konyhák elé ment, ahol a katonák hosszu sorban a földön ülve ecet-illatos lencsefőzeléket ettek.

Elszólitott közülök tizet. A kereket a maga bástyájához gurittatta.

XXVIII.

Rozsdás és tört puskacső volt a várban elég. Ezeket tömette ujra. Belekötöztette dróttal a kerékbe, ugy, hogy véggel kifelé álljanak. A csövek közeit megtömette forgácscsal, kénnel, faggyuval, szurokkal. Két oldalt beszögeztette deszkával. Végül széles deszkatalpat csináltatott a keréknek köröskörül, hogy el ne dőljön.

Csodájára járt ennek a pokolgépnek az egész vár népe.

Maga Dobó is megnézte egynehányszor. A közepébe egy mozsarat adott.

– Ezt ugy igazitsd belé Gergely, hogy legislegutóljára süljön el.

– Ugy lesz kapitány ur.

– Kell-e még valami Gergely fiam?

– Hát ha lehet, az üres hordókat kérem.

– A pincéből?

– Onnan.

– Van elég csak hozasd.

Lent egyre növekedett a halom. Bent egyre csinálódott a hordó.

A hordókat is olyan formán töltötték meg mint a kerekeket. Követ is tettek belé: alul, fölül, oldalt. Befenekelték erősen, csak a lyukon hagyták ki a gyujtózsinórt.

Dobónak volt szakállas ágyuja sok. A szakállas ágyu tulajdonképpen falba fektetett nagy puska volt, s nagyobb golyó nem fért bele a diónál. Szakállasnak a külső végén levő lefelé álló vasdarabról nevezték. Azért kellett ez a vasszakál, hogy az ágyu mikor elsütéskor visszarugódik, legyen ami megtartsa.

Hát a nagy hordókba a régi rozsdás szakállasokból is adott Dobó.

Valami ötven ilyen hordót készitettek el a törökök fogadására. Jól megabroncsolták, körül drótozták, szögezték. Ha nem ihatunk belőle, legyen ágyú a hordó!

A török pedig éjjeleken át buzgón csinálta a szép meneteles utat a bástyára.

XXIX.

Gergely a délelőtti órában az emberei között aludt, mikor egyszercsak jelentik Zoltaynak, hogy az istálló sarkában a viz remeg, a borsó pedig rezeg.

Hát lám a gonosz török nemcsak hordja a földet, hanem ássa is!

Zoltay nem engedte Gergelyt felkölteni. Mekcseyért küldött.

Mekcsey öt perc mulva ott volt.

Ide-oda vitette a tálat meg a dobot, mig végre a kocsiszinben megtalálta azt a pontot, ahol ásni kell.

Tiz legény nekiállott az ásásnak. Időnkint szüneteltek, s letevegették a tálat.

Déltájban fölébredt Gergely is, s legott az ásáshoz futott.

A legények már három öl mélységben dolgoztak. A lagumdsik tompa dobbanásai jelezték, hogy közel vannak.

– Hohó kapitány ur, – mondotta Mekcseynek, – ez az én bástyám! Itt te nem parancsolsz.

– Hát mit akarsz? – felelte Mekcsey kedvetlenül.

– Az ásást abbahagyni.

– Hogy felvessék a falat!

– Hogy elvegyem a kedvüket a további ásásoktól!

– Tedd, amit akarsz, – felelte Mekcsey vállatvonva.

S ott hagyta.

Gergely egy nagy mordály puskát hozatott. Maga illesztette belé a kovát, maga porozta fel. Tiz puskást szólitott maga mellé. A lámpásokat elfujatta.

Koromsötétben maradtak.

A duhogás egyre erősebb. Már a vezető tiszt szavát is lehet hallani.

Gergely a tenyerét a falhoz tartva érzi: hol reng a föld legjobban.

– Pszt, – mondja halkan a legényeknek. Mindjárt beütnek!

Ebben a pillanatban beüt az egyik csákány, s a föld peregve omlik le a Gergely lábához.

Emberderéknyi lyuk támad.

(Kovás-puska az ostrom idejéből.)

A lagumdsi megáll és benéz.

Itt sötét van. Nem lát semmit. Amint megfordult, látni lehet a lámpásaikat, s a lámpások közt egy fehérturbános, aranypaszomántos nagyhasu agát.

A lagumdsi kiált, hogy lyukat ért.

Az aga arra fordul.

A Gergely mordálya ellobban, eldördül. Az aga a hasához kapva rogyik össze.

– Tüzelj! – kiáltja Gergely.

A tiz legény a lyukba teszi a puskát; dirr-durr lövik az egymás hátán menekülő lagumdsikat.

A legények harminc csákánynyal és az aga holttestével térnek vissza. Csak egy marad ottan felvont fegyverrel meg egy lámpással, amely az út torkát bevilágitja.

XXX.

Az agát leteritették a vár piacára. Nem valami szépen teritették le, mert a feje a kövezethez koppant, s a turbánja legurult, mikor letették.

De jól van annak már igy is.

Köpcös, szürke szakállu ember. Kopasz fején három hosszu sebforradás mutatja, hogy rászolgált az agaságra. Gergely lövése a töltéssel együtt bement a hasába s egy kisebb golyó a mellén érte, valószinüleg mikor a legények lőttek.

Sukán számtartó összevizsgáltatta turbánját, övét, zsebét s följegyezte mennyi pénz, gyürü és fegyver van nála. Ezeket az értékeket azok a közkatonák kapják, akik az ásásnál foglalkoztak.

Azután átengedte a halottat a kiváncsiak szemléletének.

Először persze az asszonyok állták körül.

– Ilyen piros papucsba járnak ezek! mondotta az egyik.

– Fűzővel kötik a bugyogó alját, – szólt a másik.

– Valami gazdag úr lehetett.

– Talán hadnagy vagy kapitány.

– Vajjon volt-e felesége?

– Tiz is talán.

– Nem is volt csunya ember, – szólt a maklári molnárné. Kár hogy török volt.

Zoltay is egy pillantást vetett rá, és szólott:

– Ez az egy aga mégis csak bejutott a várba!

Azzal odább ment.

Egyszercsak a kis török gyerek bebúvik az asszonyok szoknyáján át, és örvendő kiáltással hajlik a halotthoz:

– Baba! Babadsizim! Baba! Sekerli babadsizi! (Apa! Apácskám! Apa! Édes apácska!)

És a mellére veti magát. Öleli, csókolja. Arcát arcához fekteti. Rázza. Nevet rá.

– Baba, babadsizim.

Az asszonyok szeme megtelik könynyel. Baloghné kézen fogja a gyermeket:

– Jer Szelim! Baba alszik!

XXXI.

Mikor hajnalban megindul ismét a rengeteg had a völgyben, a legénység a jól elkészültség dühös gyönyörüségével nézi a mozgásukat. A boszu izgalma felhúzott rugóként feszül izmaikban. Már nem is tudnak várni. Egy kis köpcös legény kiugrik a résen a földhányásra, az orditozva ömlő törökséggel szembe, s megfenyegeti őket a kardjával.

A legények kacagása erre a felelet.

– Ki az? – kérdezi Zoltay maga is nevetve.

– A kis Varga, – mondják. Varga János.

A legény visszaugrott, de ahogy a nagy nevetést észrevette, másodszor is kipattant a résen, és megfenyegette a török hadat.

Már akkor puskáztak rá a tüfenksik, s ő a puskalövéstől még gyorsabban ugrott vissza, mint az előbb. Erre még jobban kacagtak.

Ezt már Dobó is látta. Intett neki a fejével.

Varga János, hogy a Dobó tetszését észreveszi, uccu neki kipattan harmadszor is, és a golyókkal mitsem törődve emberül ráfenyeget a bőszülten fölfelé törekvő törökökre.

Repül rá golyó, bomba, buzogány. Nem találja egyikse. Ugrál csufolódva, s rájok nyujtja a nyelvét. Aztán megint beugrik a résen.

És ez ott a török orra előtt!

– Jutalmat kapsz! – kiáltja le Dobó. Ember vagy!

S látva, hogy itt rendben van minden, lóhátra ül, és az ókapuhoz vágtat, mert a török a keleti és déli oldalon kanyaritja be a várat. Két helyre szögellik most az ostromnak minden ereje.

Gergely páncélba öltözve áll a bástyán. Körülötte a hordók, meg az óriási kerék.

– Gyertek csak, gyertek!

S jönnek is. A tábori zenekar harsogva csengő muzsikájával jönnek. A zenekar megáll a várral szemben a dombon, és szól szakadatlanul.

– Majd táncoltok is mindjárt! kiáltja Zoltay.

Mert a zene ideges menetü ugrasztó zene volt.

Térdig érő pajzsokkal takartan, vasba öltözötten dübörögnek elő a szpáhik. A kezökben lándsa, vagy kopja. A csuklójukon szijjon lógó meztelen kard. Futva indulnak az árokból sürü tömegben a bástyának.

– Allah akbar! La illah! il allah! Ja fettah!

Feleletül lezuhan egy kis hordó, s tüzet pökdösve, ugrálva gurul nekik. Egy szpahi eléje szurja a kopjáját a földbe, a másik, harmadik melléje.

A negyedik megragadja, hogy ledobja az árokba. Abban a pillanatban eldurran a hordó s lángokádékkal veti szét az előcsapatot.

Mikorra feltudnának nézni, már köztük a másik hordó is. Pöködi, lövi a tüzet százfelé. Megáll a vasba öltözött emberek között, s veti őket széjjel.

De azok nem fordulhatnak vissza. Alulról ezernyi ezer feltörekvő nyomja őket. Csak a nagy ugrosás látszik, a falhoz lapulás, a hátrább állók visszahőkölése, meg a tiz ölre okádó tüz.

S hogy még erre se robban szét a szpáhik nyomott csapata, megnyilik a bástyán a palánk s egy óriási füstös deszkakerék jelenik meg a magasban.

A kerék közepe füstöl; füstöl és sistereg. Lezuhan a kőfalról. Megindul a tömött ezerek seregének.

– Iléri, iléri! (Előre) – hangzik mindenfelől a tisztek és jaszaulok kiáltozása.

De a kerék megjelenése mást mond az elől jövő vakmerőknek.

Még oda se ért jóformán közéjök, kidurran belőle az első villám s egy ötven öles tüzfecskendés, amelynek minden cseppje kék lánggal ég tovább a kilövellés után, akár élőre akár holtra esett.

A török had eleje rémülten veti magát arcra, hogy ezt az ördögkereket a hátán engedje legurulni, de az már forgó tüzkerékké változik közöttük: lángot lő, égő olajat pökdös, violaszinü tűztulipánokat szór a tar fejekre, harci köntösökre; sisteregve, pattogva, dirregve durrogva ugrál rajtok tovább; küllőiből kigyózó sugarakban szórja fecskendezi, lövi a vörös, kék és sárga csillagokat.

A legvitézebb csapatok is őrült futással menekülnek e pokoli csoda elől.

S a keréknek mintha esze és akarata volna, nyomon követi a futókat, leüti a lábukról, befecskendezi őket eleven tüzzel: égő olajjal, égő kénnel; elsüti a puskájokat ugy, hogy egymást lövik; teleköpi tüzzel szemüket, szájukat, fülüket, nyakukat, ugy, hogy bukfencet vet tőle még a haldokló is. S megy a kerék tovább. Hosszu, tüzes mennykövek szállnak belőle s leütik a jaszaulokat a lovukkal együtt. A tüze csontig éget, a füstje fojt, a durrogása megsiketit. Lángokba öltözteti a csapatokat, amelyek mellett elrohan s nyomában nem maradnak mások, csak tüzkinban fetrengők, égő halottak s őrültként ugrándozó égő elevenek.

Hiába való a jaszaulok tombolása, a szeges ostor, a futók arcbaverése, nincs többé ember ezen az oldalon.

S a magyarok még rá kiugrálnak a romláson s aki a kerék utján fektében vagy a rémület dermedtségében ott maradt, ütik, vágják, kaszabolják irgalmatlanul.

XXXII.

Mekcseynek jó volt ott hagyni az aknát, mert három helyen törtek volna be a föld alatt az ókapunál.

Mig emitt a tüzes kerék dolgozott, az ókapunál a föld alatt folyt a viaskodás.

Itt a fal már oly romlott volt, hogy a török a kövek között szurkált be, a magyar meg ki, mig Mekcsey a föld alatt reájok szembe ásva, három helyen futamitotta meg őket egymásután.

A török utoljára felgyujtotta a kaput, s azon akart berontani, de persze vastag, erős falat talált a kapu mögött. Idejekorán berakatta azt Mekcsey.

Gergely amint a maga bástyája környékén a legények kirontását és az őrült futást látta, vizes bőrökkel teritette le az ágyukat és puskaporos ládákat; tiz embert az őrségen hagyott, a többit az Ókapuhoz vitte, hogy Mekcseynek segitsen.

Nem volt mit segiteni. A török had rémülete erre az oldalra is áthatott. Az ide vezetett tömegek közül csak a tüfensdik állták meg a helyüket. Ezek ott hullámoztak a kapu körül s lőttek és töltöttek, s megint lőttek szakadatlanul.

A falak tetején a palánk alá huzódva az őrök álltak, csupán az állások alatt hajladozott egy csoport katona. Ki-kiszurkáltak a fal hasadékain.

Gergely felfut a falra. Lenéz. Látja, hogy egy csapat török mozgolódik a fal tövében, ahol sem felülről, sem oldalt nem lőhetik őket.

A magyarok kiszurkálnak rájok, de ők részint a lyukatlan helyekhez lapulnak, részint guggolnak. Némelyiknél zsák van, némelyiknél kő.

A zsákkal, kővel a puska-réseket iparkodnak begyömöszölni, hogy a magyarok ne lőhessenek.

Hát ezeket a töméseket lökdösik ki belülről, ki-ki szurnak a törökre is.

A törökök meg, ahogy a magyar lándsa kilükken a falból, elkapják. Belekapaszkodnak ketten hárman is. Egy darabig fürészelnek vele, aztán kirántják a lándsát.

A magyar káromkodik.

– Ejnye! – kiált le Gergely a legényeknek. Ott a tűz! Tegyétek bele a lándsát!

A tűz ott ég a fal mellett. Husz katona is odaugrik s tartja a lándsa végét a parázs közé.

A török kapásra készen, vigyorogva lesi az uj lándsákat.

Hát egyszerre husz lándsa is kibökődik a falból.

Uccu elkapja a török, de bezzeg odasül a tenyere. S dühös szitkozódásukra bent a magyar katonák kacagása felel mostan.

XXXIII.

Október 12. Szerda.

Ezen a napon már olyan a vár, mint a rosta.

Harminckét napja, hogy lövik szünet nélkül, hol egyik oldalon, hol a másikon.

A török ágyugolyó annyi már a várban, hogy uton útfélen botlanak benne. A parasztok nyírfaseprővel verik félre az apraját az útból, nehogy az ostrom alatt bukdossanak rajtok. A nagyját részint az ágyukhoz, részint a falakra hordják.

Az újbástya és a földbástya között v-betü alaku nyilás. A tömlöcbástya oldala leomlott a mélybe. A földbástya csupa lyuk, mint a darázsfészek. A Bolyky toronynak csak két fala áll. A szeglet-torony, mint az egérrágta gyertya. Palánk csak itt-ott. A belső épületek is kidőlt bedőlt tetőtlen romok. A palotában mindössze három szoba van még, azokba is beesik az eső.

S kivül tutulnak a farkasok.

A faltoldozó munka ma már nappal is folyik. Gerendák és deszkák toldozzák a lyukakat. A kő csak támaszték ezek mögött.

Az ókapunál Mekcsey maga is hordja a követ. A fáradtakat biztatja, az Istent segitségre emlegeti. Előre látható: hogy itt erős lesz az ostrom. A falat hol Dobó, hol Gergely, hol Mekcsey vizsgálja. Mind a hárman azt találják, hogy a szeglettorony nem védi többé ezt a kaput; itt kézi bombákra van szükség. A faállványokat ilyen szerrel hordják meg. A résekhez ügyes puskásokat állitanak.

Gergely a szurok koszorukat, tüzes lapdákat, kalácsokat gyártja és hordatja mindenfelé.

Zoltay a Sándor-bástyán épít.

Fügedy az új-bástya töréseit láncokkal kötteti be.

Dobó lóháton jár, hol itt, hol ott röpködő golyók között, hogy a munka haladása egyforma legyen. Egy kis török lovon követi Balázs apród, és hordja a kapitány rendeleteit.

Ezen a napon Pető is lóhátra ült. A lába be van pólyázva térdig. Egy kicsit sápadt. Mekcsey őhelyette van az ókapunál, ő most a Mekcsey helyén van a belső haddal.

Érces mély hangon beszél hol itt, hol ott a népnek.

– Harminckét napja van itt a török, de bár itt lenne, mig az utolsót is a pokolba röpitjük. A király hada késik, de nem marad el! A mi bátorságunkról beszél az egész világ! Még száz esztendő mulva is azt fogják mondani a bátor szó helyett, hogy egri.

Hogy nagy a csoportosulás a szónokoló vitéz körül, Dobó is megáll egy percre, hogy hallgassa mi az.

Az utolsó mondatra elmosolyodik, azt mondja elgondolkozva a mellette álló Ceceynek:

– Törődik is velünk a világ száz esztendő mulva, hogy milyen volt az orrunk.

Inkább magának mondja ezt, mint Ceceynek s mintha csak most venné észre, hogy fennhangon beszélt, igy folytatja:

– De az mindegy. Nem az orr a fő, hanem a lélek, és nem a jutalom, hanem a kötelesség.

Azzal elugratott a Sándor-bástya felé.

A vitézek tovább élednek a sok szép szótól. A helyüket megállották volna e nélkül is. De a szép szó úgy esik nekik, mint a jó bor. Nyelik jóizüen.

Pető félrecsapja a sisakját, és folytatja:

– Eljön ide maga a király is. Sorba állittatja az egri vitézeket, s mindegyikkel kezet fog. De meg is érdemlitek. Azt is hallottam, hogy csupa egri közkatonákból szedi ezentul a tisztjeit! Minden közkatona hadnagy lesz az ostrom után, – igy hallottam. Lehet aztán kapitány is! Semmi se természetesebb. Elvégre neki is olyan katona a legjobb, amelyik megállja a sarat.

Oldalt pillant, s meglátja a cigányt, aki kecske módon ugrik a levegőbe egy előtte elcsapó golyótól.

– No cigány, – mondja, – te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy törököt se ütöttél agyon.

– Akartam én, – feleli a cigány, – de ha elsalad elülem, isse meg a devla!

XXXIV.

Este felé egy fehér kendős török jelent meg az egyik résnél.

Megismerték, hogy Vas Miklós.

Egyszerre berántották. Ragadták Dobóhoz.

Utközben száz meg száz ajak kérdezte tőle:

– Mi a hir?

– Jön a had! – kiáltotta Miklós mindenfelé.

Dobó tanitotta rá, hogy ezt felelje a kérdezőknek.

A biztató válasz becikázta a várat.

Hát jön a had! Mégis csak igazat beszél az a Pető főhadnagy úr!

Vas Miklós levette Dobó előtt a turbánját, s kibontotta a patyolatból a levelet. Átnyujtotta.

Dobó megnézte a pecsétet. A püspöktől jött. A pecsét mellett tépte fel, s nyugodt kézzel bontotta szét a levelet.

Lóháton ült. Köréje oda csődült a nép. Mig ő a levelet olvasta, a nép az arcán iparkodott olvasni a levél tartalmát.

De olyan volt ez az arc, mint a vas. Mikor elkezdte olvasni a levelet, éppen olyan volt az arca, mint mikor elvégezte.

Összehajtotta a levelet és a zsebébe tette, aztán körül pillantott, mintha bámulna azon, hogy olyan sokan állnak ottan.

– Hát jön a had, – mondotta nyugodtan.

A főhadnagyok közül csak Pető állt ott. Ennek odaszólt, hogy más is hallhatta:

– A hadnagy urakat este hivatni fogom. Örvendetes hirt akarok közölni.

Aztán bement a szobájába, s bevonta maga után az ajtót.

Leült a székre. Vasnyugalmu vonásai szomorúakká változtak. Keserüen és reménytelenül nézett maga elé.

XXXV.

Ezen a napon más levelet is kapott Dobó. Egy paraszt ember hozta. A kezében levő levélről látszott, hogy a török küldi.

Ez volt Ali basának a harmadik követe.

A várbeliek már tudták, hogy Dobó a piacon fogja átvenni ezt a levelet. Az embert odaállitották.

Az esték hüvösek voltak, s a pihenő katonák ott a piacon tüzeltek. Szalonnát piritottak, s egy-egy pohár vizes bort ittak reá.

– Jobb lesz, ha elégeti kend, mielőtt a kapitány úr meglátná, – szólt jószivüen egy, – istenuccse ebül jár kend!

– Hogy eegetneem el, – felelte az ember, – nem az enyeem.

– De az ellenségtől hozza kend.

– Attaól hozom a ki küedte.

– Felakasztik kendet.

– Engem?

– Kendet ám. Egy hadnagyunkat is felakasztatta a kapitány úr. Az pedig úr volt ám, nemes ember, nem afféle zsíros paraszt, mint kend.

Az akasztófa még ott állt a piacon. A katona rámutatott:

– Ahun a: ott az akasztófa is még.

A paraszt megszeppent. Körülvakarta a fejét. Belenyult a tarisznyába.

Ekkor robogott oda Dobó.

– Mi az? – kérdezte. Ki ez az ember? Mit akar?

A paraszt a szüre alá tolta a tarisznyáját.

– Kovács Esvány vagyok, csókolom a kezeejt, – felelte a süvegét zavartan forgatva.

– Mit akar kend?

– Csak éppen bejöttem, mondok mit csinaalnak.

– Kend levelet hozott!

– De nem een.

S hogy erre Dobó szinte átszegezte a tekintetével, a homlokát törülgetve ismételte:

– Istenuccse nem hoztam!

S még hátrább tolta a szűr alatt a tarisznyát.

– Motozzátok meg! – szólt Dobó a katonáinak.

A paraszt sápadtan engedett. A tarisznyából előkerült a nagypecsétes pergament levél.

– Tűzbe! – kiáltotta Dobó.

A katona tűzbe dobta a levelet.

A paraszt reszketett.

– Een nem tudom hogy került hozzaam, – szólt mentegetőzve – valaki beletette.

– Vasba! – szólt Dobó a parasztra mutatva. – Aztán be a többi közé a vén gazembert!

XXXIV.

A sok ágyúzás miatt ezen a napon is (okt. 12.) esett az eső, csak este húzódtak szét a fellegek, amikor az erős szél végigrohant a tájékon.

A várbeliek látták, hogy a török a sáncokba gyült. Dobó csak háromszáz katonát hagyott pihenni. A többinek a törések körül készen kellett állania.

Tizenegy óra felé az utolsó felhőt is elfújta a szél az égről. A telt hold szinte nappali fénynyel árasztotta el Egert.

– Fegyverre emberek! – hangzott mindenfelé a várban. – Fegyverre azok is, akik nem katonák.

S a holdvilágos romok közül mindenfelől sisakos, lándsás alakok bontakoztak elő.

Bálint pap is fegyverbe öltözötten állt a piaci tartalékosok közé. A kezében akkora kópja, hogy vendégoldalnak is beillett volna. A két kocsmáros is oda sorakozott. A molnárok, az ácsok, a mészárosok, a belső munkás parasztok, mind fegyvert öltve várták a parancsot.

A vár népe érezte, hogy az utolsó próba ez.

Kivül a török-rézdobok peregtek már. A sáncok árkaiba úgy ömlött az ember, mint záporeső után a rohanó viz. Az emberáradat fölött lófarkas zászlók lebegtek. A sáncokon túl a török tiszteket lehetett olykor látni, amint paripáikon ide-oda jártak. A holdfénynél villogott a paripákon levő ékköves szerszám. Turbánjok patyolata ragyogó sisak köré volt csavarva.

A tornyos turbánu jaszaulok ide-oda nyargalászva rendezték a támadó csapatokat.

Éjfélkor meglobbantak a vár körül a török ágyúk, s öt percig tartó dörgés között okádták a várra a golyót, azután fölhangzott köröskörül az Allah-üvöltés, és a lófarkas zászlók szinte röpültek a falakra.

Az ókapu előtt s a fal tetején harminc helyen égett a tűz. A bombák, kalácsok és koszorúk sercegve fogtak lángot. Nagy szikrázó ivekben száz meg száz tüzes szivárvány.

De az ostromlók elszántan törik magukat fel a falakra. Az ostromlétrák gyorsan kapcsolódnak. A létrákon mókusokként szöknek fölfelé a janicsárok, az azabok, és a gyalogsággá tett lovasság.

Mig a katonák egyrésze a létrák kapcsait veri, másik rész a fölfelé törekvőket dobálja, önti a tűzzel.

A lófarkas boncsokok vissza-visszahullnak, de új meg új kezek ragadják fel. A letört létrák helyét jók foglalják el. A lehullt emberek vonagló testén át új csapatok özönlenek a létrákra.

Oly sűrűn jönnek a falon, hogy eltakarják a testökkel. Ahol a résen kiszúr a magyar lándsa, ott lehull a létráról a török, de nyomban ott a másik. Ki se kerüli a veszedelmes pontot, csak a szerencsére bizza, hogy a hasába megy-e az új lándsaszúrás, vagy elsiklik a hóna alatt a levegőbe.

(Szakállas lándsa az ostrom idejéből. Valószinüleg töröké volt.)

Kapu már nincs. A falnak begerendázott szakadékait létrákon álló fejszések tördelik. A felülről leesők magukkal rántják olykor a fejszéseket is, s tűzben és vérben hempergőzve vonaglanak, mig a következő percben, a tolongók talpa elfödi őket.

– Allah akbar! Ja kerim! Ja rahim!

– Jézus velünk légy!

S hull a tüzes szerszám: csattog a csákány; durrog a bomba; recseg a létra; zuhog a fejsze; dühöng a vérzivatar.

A palánkig jutott föl egyszerre valami ötven ostromló. A palánk recsegve hajol kifelé. Mekcsey elkapja egy legénytől a harci bárdot, s a palánk egy kötelére vág.

A palánk a rajta levő páncélosokkal együtt lezuhan és százával söpri le a törököt.

(Harci fokos az ostrom idejéből.)

– Talpra fiúk! – kiáltja Mekcsey egy másfélöles kopjával a falra ugorva.

Hatalmas kövek s a zarbuzánokból belőtt félmázsás vasgolyók zuhognak le a földön összekeveredve hempergő törökökre.

De alulról is száll a nyil, meg a kő. Mekcsey fél arca vérbe borúl.

– Kapitány úr! – kiáltják neki. – Az arca!

– Tüzet! Tüzet! – üvölti Mekcsey.

S vascsizmás lábával lesöpri egy tűzrakás parazsát a földön fetrengökre.

A magyar is hull a falon. Egyik ki, a másik be. De nem nézik mostan ki a halott. Az elesett helyére új harcos hág alulról, és szórja a követ, a golyót, a tüzet mindaddig, mignem újra megtelnek az ostromlétrák, s a falig ért törököt buzogánynyal kell visszaverni.

Ezalatt a földbástyán is hasonló viaskodás folyik. Itt Dobó vezeti a védelmet. Mikor már a bombák és tüzes koszorúk poklán is áttört a török had, gerendákat hozat. Fekteti a falra, s igy söpreti a törököt.

A kis szünetet, amely igy keletkezik, arra használja fel, hogy lóra kap és az ókapuhoz nyargal, hogy lássa, mennyire tudnak itt ellentállani. Majd ahogy a tömlöcbástya felől visszatér, látja, hogy itt nincs ostrom. Odakiáltja a földbástyára a tömlöcbástya népét.

A bástya népének már amugyis oda volt a figyelme. Mindnyája szeretett volna részt venni az ostromban, s aki csak tehette, a palánkra állva, falra hajolva, ágyúra ágaskodva nézte, mint folyik az ostrom a szomszéd bástyán.

Igy történik, hogy a török ennek a bástyának neki veti a létrát. Először csak kettő, három, azután tiz, tizenöt.

Hogy innen nem hull sem a tűz, sem a kő, megindulnak nagy sebten fölfelé.

Mikorra az öreg Sukán a falon álltában visszafordul, már fel is lükkent egy sisakos töröknek a feje.

– Tyhü! az apádat! – rikoltja az öreg.

Odaugrik a kezében levő kopjával, s annak a bunkós végét égnek kanyaritva olyat csap reá, hogy a török tizedmagával hull a létráról.

– Ide, ide! Hé emberek! – kiáltja Sukán, a másik létra népét döfölve.

Pribék János az első, aki melléje futamodik, s az ágyúmester csizmadiaszékét egy fellépő zászlós töröknek a szeme közé vágja.

A lent őrködő katona segitségért fut. Két perc mulva ott van Pető a pihent nép egy részével s itt is száll a tüzes kalács, kő és bomba az ostromlókra.

Dobónak is ide fordul most már a figyelme.

Látja, hogy a nemzeti szinű zászlót golyó töri nyélben. Elhozatja az álló sereg zászlaját. Adja Nagy Istvánnak.

Már ekkor hajnal van.

Nagy István a hajnal piros világosságában fut fel a zászlóval. Nincs rajta páncél, se sisak, mégis felhág a bástya kiálló ormára, és keresi a vasfogót, ahová a zászlót betűzni kellene.

– Nem kell kitűzni, – mondja Dobó. – Elragadhatnák.

Ebben a pillanatban Nagy István a szivéhez kap, s egyet fordulva elvágódik a földön az ágyú mellett.

Dobó elkapja a madárként feléje szálló zászlót, s Bocskaynak adja.

– Tartsd fiam!

A törött zászló selymét lerepiti. Adja Kristóf apródnak:

– Teritsd Nagy Istvánra.

A hajnali világosságnál a Bolyky-bástyánál is megkezdődik az ostrom.

Ide nyolc zászlóval rohannak. A biborban kelő nap fénye égő rubintgombokká változtatja a boncsokok aranydiszét.

Már annyiszor megjárták ennél a bástyánál, hogy ide most csupa janicsár jön; a hadnak legvénebb és legpróbáltabb tigrisei. A fejükön sisak; az arcukon, nyakukon acéldrót-fátyol; a mellükön, karjukon vas; a lábukon könnyü szattyáncsizma.

Gergely és Zoltay ott van mind a kettő. Egész éjjel tétlenül kellett virrasztaniok, s hallgatniok mozdulatlanúl a három másik bástya pokoli ostromát.

No, de annál jobb ha világos van.

Valami kétszáz azab vizzel telt tömlőkkel sorakozik a bástya elé. Mindegy: szórni kell a tüzet, mihelyt fejet ér.

Itt nem az ostromló létrákkal kezdik. Amint a védők felgyülemlettek a falra, egyszerre ezer kéz mozdul meg alant, s a védőket a kő és nyilzápor boritja el.

Zoltayt egy kő fejen találta. Szerencse, hogy rajta volt a sisak. Csak az álladzót törte el.

Zoltay a helyzethez hiven: káromkodott.

– No megálljatok kutyák, – mondotta az álladzót letörve, – ezért ma száz orrot verek be a tietek közül!

S nem is tellett bele egy negyedóra, már fel-felhangzott a kiáltása:

– Nesze pogány a sisakomért!

S egy másiknak:

– Kellene Eger? Nesze!

Egy nagy tehénbőrös tárgy emelkedett ki a török táborból, hogy csuda volt nézni. Ötven azab volt csak a hordozója, belül belefért kétszáz janicsár.

Gergely most meggyújtotta a hordókat is.

Az óriás födél tekenős-béka gyanánt közeledett a falhoz. Ha a bőrt le is szedik róla csáklyával, mikorra meggyújtják, fölér a falra.

S még kérdés, hogy meggyújthatják-e? Nemcsak a bőr csepegett a viztől, hanem a fa is. A török tanult.

A nap kibukkant a keleti hegyek mögül és szembe sütött a Sándor-bástya védőivel. A nap is a töröknek segitett.

Amint az ostromfödél a bástya lejtőjére ért, Gergely nagyot kiáltott:

– Arcra!

A legények el nem tudták gondolni miért, de a nagy puskaropogás megérttette velök.

A török azt eszelte ki, hogy a nagy tárgy tetejét puskacsövekkel rakta körül. Orgonasipokként álltak a csövek a védők felé. Ezt pillantotta meg Gergely.

– Talpra! – vezényelte mostan. S hátrakiáltott:

– Hordót!

Leguritotta az első hordót.

A török nem borult most a földre, hanem vagy félreugrott, vagy átugrotta, s törtetett tovább előre.

– Két hordót! – kiáltotta Gergely.

A harmadikat maga igazitotta lökésre, s maga emelte a kanócot, hogy meggyújtsa.

A két hordó megint utcát csinált a lent nyüzsgő tömegben. A harmadikat egy vastagdereku janicsár elfogta, s az út gödrébe lökte. Behányta földdel.

Mikor rátaposott a földre, a hordó szétdurrant, s az égbe vetette magát a janicsárt a földdel együtt, s a körülállókból még valami húsz embert elcsapott.

Ez megzavarta a feltörekvő hadat, de hátúl hangzott a jaszaulok iléri! és szavul (Vigyázz!) kiáltása, s a vizes tömlők locsogása, amelyek a széthulló tüzet oltották.

– Most csak követ rájok! – kiáltotta Gergely.

Meg akarta várni, míg sűrűn lepik az útat s a falakat.

S a siketítő Allah-üvöltés, trombitálás és dobpergés között elő is tört újra a had. A létrák erdeje közeledett a falhoz.

Egy janicsár horgas-végü kötelet dobott a falra, s a jatagánt a foga közé szoritva, majomi ügyességgel mászta meg a kötelet.

A fejére kő hullott, és leütötte róla a sisakot. Kopasz feje olyan volt, mint a sárga dinnye a beforrott kardvágásoktól.

Mászott tovább.

Gergely lándzsát kapott, hogy leszurja.

Mikor a török már csak egy ölnyire van Gergelytől, fölemeli az arcát.

Izzadt volt ez az arc, a száj pedig lihegő.

Gergelyt mintha mellbe csapták volna, úgy megdöbbent.

Ez az arc! Ez Gábor pap, az ő néhai mestere! Ugyanazok a szürke szemek; ugyanaz a vékony bajusz; ugyanazok a kiálló szemöldökcsontok!

– Te a Gábor pap öcscse vagy! – kiált a törökre.

Az értetlenül mereszti rá a szemét.

– Üssétek agyon, – mondja Gergely elfordulva, – már magyarul se tud!

XXXVII.

Alkonyatig tartott a rettenetes ostrom. Akkor a török minden oldalon megverten vonult el a falak alól.

A vár körül ezrével feküdt a tömérdek holttest és sebesült, s a levegőt a csontjaikban törött vonaglók ej vá (jaj) jetisin! (segitség) és meded Allah! (jaj Istenem) kiáltozása, nyöszörgése töltötte be.

De a vár is halottakkal és sebesültekkel volt tele, s a falak és állványok belől is pirosak voltak a vértől.

A vitézek fáradtságtól bágyadtan hordták össze a sebesülteket és halottakat.

A tisztek mosakodni és fürödni mentek. Dobó maga is olyan kormos volt a puskapor-füsttől, hogy ha az ő ismert nagy acél-sisakja nincs a fején, ember meg nem ismeri az orcájáról.

S igy ezen kormosan fogadta még a Baba ágyú mellett a jelentéseket.

– Hatvanöt halott, és hetvennyolc sebesült, öt mázsa puskapor, – jelentette Mekcsey.

– Harminc halott és száztiz sebesült. Puskapor nyolc mázsa, – jelentette Bornemissza Gergely. – A törést még az éjjel helyre kell állitani.

– Három mázsa puskapor, huszonöt halott, valami ötven sebesült, – jelentette Fügedy s az arcára tette a kezét.

– Te is megsebesültél talán? – kérdezte Dobó.

– Nem, – felelte Fügedy, – hanem olyan fogfájás jött rám, mintha tüzes lándsát forgatnának az arcomban.

A jelentést tevők között Dobó megpillantotta Varsányit is.

A kém dervis-ruhában volt, s mintha piros kötény volna előtte, véres a mellén le a lábfejig.

– Varsányi, – szólt Dobó a jelentéseket félbeszakítva, – jer ide! Sebesült vagy?

– Nem, – felelte Varsányi, – a halottakat kellett idelent hordanom, míg jelt nem adhattam.

– Hát mi ujság?

– Szalkay uram irt mindenfelé a vármegyéknek meg a városoknak másodízben is.

– És nem jött még eddig senki?

– Jött innen-onnan, – felelte Varsányi vontatott hangon, – de összevárják egymást, hogy nekivághassanak a töröknek.

Ebből Dobó megértette, hogy Szalkay sehonnan se kapott feleletett.

– Mit tudsz a törökről?

– Négy napja lődörgök közöttük, hát tudom, hogy borzasztóan el vannak keseredve.

– Hangosabban! – szólt felragyogó szemmel Dobó.

S a kém olyan hangon ismételte, hogy a körülállók is hallhatták:

– A török borzasztóan el van keseredve. Az idő hideg nekik. Élelmi szerük nincsen. Magam láttam, a tulajdon élő szememmel, mikor egy nógrádi ember öt szekér lisztet hozott tegnap. Tálakban és süvegekben hordták széjjel. Még csak azt se várták, hogy tészta legyen belőle: ették marokkal azon mód, amint a zsákokból kiszedték. De mi ez ennyi embernek?

– Kristóf, – szólt Dobó az apródnak. – Menj a mészárosokhoz. A legénységnek a legszebb marhákból vágjanak. Minden ember pecsenyét egyék ma is, holnap is.

És ismét a kémhez fordult.

– A janicsárok már tegnap erősen morogtak, – folytatta a kém,

– Hangosan!

– A janicsárok morogtak, – folytatta kiáltva Varsányi. – Azt mondták, hogy az Isten a magyarokkal van. Meg azt is, hogy ők hozzá vannak szokva minden hadi szerszámhoz, de tűzhöz nincsenek. Ilyen tüzes csodákat mint amilyenek ellen ők harcolnak, még nem láttak.

Dobó egy percig szótlanul nézett maga elé.

– Egy óra mulva, – mondotta, – légy a palota előtt. Vas Miklóst fogod elkisérni ujra Szarvaskőig.

Azután Sukánhoz fordult.

Az öregnek be volt pólyázva a feje, orra úgy, hogy csak a két szemüvege meg a bajusza látszott ki az arcából. Mind a mellett kemény recsegő hangon jelentette:

– A mai napon húsz mázsa porunk fogyott el.

A Sötétkapu.

XXXVIII.

A fölkelő nap ujra a falon láthatta az egri vitézeket, de a falak körül még annyi volt a holttest, hogy a dervisek nem győzték hordani.

Az ágyúk hallgattak. Maga az égi nap is dideregve kelt a hidegben s a város a völgyekkel együtt toronyig érő ködben volt.

A köd csak nyolc óra tájban oszlott el. Akkor a nap, mintha mégegyszer vissza akarná varázsolni a tavaszt, derült kék égből enyhén sütött alá.

A várbeliek is takaritották a halottaikat. A parasztok és az asszonyok saraglyákon és az ókaputól szekéren hordták őket össze. Bálint pap temetett. Márton pap a haldoklókat látta el utolsó kenettel.

A fölkelő nap világosságánál látni lehetett, hogyan vonulnak a vár felé a távoli hegyekről a különféle török hadak.

Látni lehetett, hogy ide vonják az összes hadi népet, s mihelyt valamennyien együtt lesznek, a teljes hadi erővel rohanják meg a várat.

A vitézek az éjjel az egésznapi harc után mély és hosszu álmot aludtak. Dobó engedte őket, csakhogy a bástyák körül kellett aludniok. A bástyákon csupán egy-egy őr vigyázott. S a tisztek is halálhoz hasonló mély alvásban voltak ezen az éjszakán. Bornemissza még nyolc órakor is úgy aludt a Béka ágyú alatt, hogy sem a trombitaszó, sem a jövőmenők zaja nem ébresztette föl. Egy pokrócba volt csavarodva, s hosszú barna haja a dértől fehérlett.

Mekcsey kendőt teritett a fejére, s a maga köpönyegét takarta reá.

Dobó az ágyúkat és mozsarakat apró vasszeggel töltette meg. A romlások elé néhol kővel megrakott kocsikat vonatott, másutt hordóval, gerendával, bőrrel, s más efélével tömetett. A falak párkányát a kőmivesek egyes helyeken lefaragták, hogy az ostromlétrák könnyen ne kapcsolódjanak. A falak tetejét meghordták kővel. A konyháról az összes üstöket kihordták, és megtöltötték vizzel. A bástyára az üstök mellé minden szurkot kihordtak, ami csak a várban volt. A palotán volt óncsatornát darabokra tördelve osztották széjjel. A mészárosoknak délre ökröt kellett sütniök nyárson. A kenyeret kihordták a piacra, ahol a várakozók és pihenők szoktak gyűlni. Össze rakták halmokba. Mihály a cipós diák nem bánta most, akárki akármennyit falatoz belőle. Szép barna dolmányba, sárga csizmába öltözve jelent meg a piacon a sütőknél, s csak annyit jegyzett be a papirosába: Okt. 14. Hétszáz tzipó.

Ezalatt pedig gyültön gyült a török. A hegyekről és dombokról ragyogó tarkan épáradat ereszkedett lefelé.

Tíz órakor a piac trombitása összehivót fujt. A vár népe egybegyülekezett. A piac közepén templomi selyemzászlók lobogtak. Egyiken Mária képe, másikon Szent István király, a harmadikon Szent János. Kopott fakó zászlók. A bástyává lett várbeli templomból valók. A papok egy asztalból hevenyészett oltárnál álltak. Violaszinü miseruha volt rajtok. Az asztalon szentségtartó.

A várbeliek tudták már, hogy ma mise lesz. Mindenki kimozsdva, kikefélve a legszebb ruhájában ment az isteni tiszteletre. A tisztek a virágok minden szinében, piros csizmásan, sarkantyusan; a bajuszuk kipödörve, a sisakjukon toll. Mekcseyn testhez simuló ragyogó új acéling volt. Az oldalán két kard; az egyik a kigyós kard, amelylyel csak ünnepen szokott járni.

Bornemissza Gergely hegyes acélsisakban jött. A sisak ellenzőjén három fehér darutoll. Ezüst madárláb tartotta ezt a három tollat. Ezenkivül csupán a mellén volt vas. A karjait piros bőr dolmány takarta. A kezén selyemkeztyü, amely kivül apró acél láncszemekkel volt boritva. A nyakán aranyhimzetü kihajtott gallér.

Zoltay nem is állta meg megjegyzés nélkül.

– De vőlegényes gallérod van!

– A feleségem munkája, – felelte Gergely. – Nem a török tiszteletére vettem fel, hanem a haláléra.

Zoltay is harci bőrdolmányba volt öltözve, s két kardot kötött. Sisakjának nem volt rostélya, hanem egy acélrudacska nyult le belőle az orra hegyéig, s köröskörül drótfátyol hullt a nyakára. Valami szpahi-tiszté lehetett az a sisak, itt vette a kótyavetyén, mikor az első kiütésük volt.

Fügedy talpig vasban jelent meg. A szeme zavaros volt. Fogfájásról panaszkodott.

– Annál jobban ütöd a törököt, – vigasztalta Zoltay. – Jó ha az ember ilyenkor mérges.

– Mérges vagyok én e nélkül is, – felelte morogva Fügedy.

Petőn csak sisak volt és szarvasbőrdolmány. Lóháton jött, mert még mindig nem tudott járni. Az egybegyültek hátamögé állott és onnan intett a kardjával üdvözlést a főtiszteknek.

A többi is a legjobb ruháiba öltözött. Nem a misére öltöztek, mert még akkor nem is tudták, hogy mise lesz, csak épen mindenki érezte, hogy ez a nap az utolsó. S a halál akármilyen csunyára festik is, rettentő nagy ur. Az ő tiszteletére öltöztek. Akinek nem volt más ruhája a rajtavalón kivül, az is kipödörte, kiviaszkozta legalább a bajuszát.

Már csak Dobó hiányzott.

Ragyogó páncélöltözetben jött elő. A fején aranyos sisak, a sisak csucsán hosszu fekete sastoll. Az oldalán széles ékköves kard. A kezén félig lemezes, félig ezüstláncszemekből alkotott vaskesztyü. A kezében aranyozott végü, vörös bársony markulatu lándsa.

A két apród mögötte hasonlóképen talpig vasban. Az oldalukon rövid kard. A hajuk a sisakból kihullámozva omolt a vállukra.

Dobó megállt az oltár előtt és levette a sisakját. Hogy a két pap nem tudott beszélni, Mekcsey szólott a népnek.

– Testvéreim, – mondotta a süvegét letéve. A tegnapi ostrom után látjuk, hogy a török minden hadát összevonja. A mai napon minden ellenséges erő összepróbálkozik a mi gyönge erőnkkel. De ahol az Isten van, az ő akarata ellen hiába tör a pogány! A szentségben, amit itt látunk, tudjuk, hogy az élő Jézus van jelen. Velünk van! Boruljunk le és imádkozzunk!

S a vár népe egyszerre letérdelt. Mekcsey a pap helyett elkezdte az imádságot.

– Miatyánk, Isten…

Halkan rebegték, mondatonkint.

Mikor az Ament is elmondták, hosszú ünnepi csönd támadt.

Márton pap Mekcseyhez hajolt s elmondta neki mit szóljon tovább.

Mekcsey felállt és szólt:

– Istennek ez a két hű szolgája most azért emeli fel a szentséget, hogy mindnyájatoknak teljes bünbocsánatot adjon. Az óra szorosabb, hogysem meggyónnotok lehetne. Ilyen órában az egyház megadja a feloldozást gyónás nélkül is. Csak magatokban szánjátok büneiteket.

S ujra letérdelt.

A minisztráló fiu csengetett. Bálint pap fölemelte a szentséget. A nép lehajolt arccal hallgatta, amint az agg pap a feloldozás szavait rebegi.

Mikor ujra fölemelték az arcukat, a szentség már vissza volt téve az asztalra, s a pap a kezeit áldásra kiterjesztve, könnyes szemekkel mozdulatlanul nézett a tiszta ég magasába.

A szertartás végeztével Dobó föltette ujra a sisakját. Fölállott egy kőre és szólott:

– Isten után nekem van szavam hozzátok! Ezelőtt harmincnégy nappal megesküdtünk, hogy a várat fel nem adjuk. Eskünket megtartottuk. Ugy állt ez a vár eddig, mint a tenger viharában a kőszikla. Most az utolsó próba következik. Az Istent hivjuk segitségül. Büntelen lélekkel, halálra készen kell küzdenünk a várnak és hazánknak megmaradásáért! Példátlan az a kitartás, amit eddig cselekedtünk, s példátlan az a gyalázat, amely itt a törököt eddig is érte. Bízom a fegyverünkben, bizom a lelkünk erejében, bízom Szűz Máriában, aki Magyarország pátronája, bízom Szent István királyban, akinek a lelke vele van mindig a magyar nemzettel, és legjobban bízom magában az Istenben! Induljunk testvéreim!

Megperdült a dob, és megharsant a trombita.

A vitézek acélos erővel ragadták föl a lándsáikat és csoportokra szakadozva oszlottak széjjel. Dobó lóhátra ült. Két apródja két kis arab lovon követte.

A papok ekkor misébe fogtak. A misén csupán a sebesültek voltak jelen, s azok az őrök, akiknek az imént a falakon kellett maradniok.

Dobó körülnézett mindenfelé. Látta, hogy a lovak nagy csoportokban katonák nélkül legelnek a közeli dombokon. Köröskörül mozgó lándsaerdő. A török tengerként özönli körül a várat.

Most már látni lehetett a két basát is. Ali basa rengeteg sárgadinnye alaku turbánban, sápadt vénasszony arc. A másik basa nagy őszszakállú óriás. Kék selyemkaftánja volt mind a kettőnek, de Alié világosabb. Az övükön levő fegyverek gyémántja fehér szikrákat vetett minden mozdulatuknál.

A bégek pompás lovakon ülve vezették a hadakat. Az agák meg a jaszaulok ültek még lovon. A többi mind gyalog.

Déltájban megdördültek a török ágyúk, s felhangzott a két török tábori zenekar.

Az ég megtelt füsttel. A levegő megreszketett az Allah akbár kiáltástól.

Ekkor meggyujtották bent is a tüzeket.

XXIX.

A parasztokat, asszonyokat s egyéb bemenekült népet Dobó mind az üstök, s falak mellé rendelte.

A belső házakban nem maradt senki, csak a gyermekek, meg a palotában a két asszony.

Baloghné a fiát menteni jött ide, s maga is itt rekedt. A fiát vitézi iskolába adta: nem merte a szobába fogni. De haj: gyönge még a gyerek, nem hadba való még. Mi lesz vele a pogány fenevadak fegyvere alatt! De azért soha egy vonása se mutatta, hogy félti a gyermeket. Dobó vasakarata még az ő aggodalmát is lekapcsolta. Nem mert lélekzetet venni, ha ez az ember ránézett. Ugy volt mint a katonák: Dobó szavára gépies engedelmességgel mozdult minden. Az emberek elvesztették az akaratukat. Az ő akarata szállt meg mindenkit. Szava se kellett, csak intése, s az ember tagjai aszerint mozdultak.

Mi lett volna a várból, ha ennek az embernek csak egy hajaszála is félelmet mutat. Óvatosságra intett mindenkit; páncélt, vértet, sisakot öltetett mindenkivel, de mikor a halál megjelent a falon, személyválogatás nélkül vezette ellene a vár népét.

Senkise becsesebb a hazánál!

A szegény asszonynak az ostrom napjai gyötrelmesek voltak. Oh hogy reszketett minden reggel, mikor a fia Dobó mellé csatlakozott! Micsoda aggodalommal leste egész napon át, hogy nem sebesül-e meg az ostromban? S micsoda öröm volt neki, mikor Kristóf apród felváltotta a szolgálatban, s a fia fáradtan és puskaportól szennyesen rontott a palotába.

Ilyenkor mindig ugy fogadta, mintha távol utból tért volna haza: mozsdatta, fürösztötte; selymes hosszu haját fésülte, kefélte, s eléje adott minden jót, ami csak a konyhán találkozott.

– Ki halt meg? Ki sebesült meg a tisztek közül? – ez volt mindég a két asszony első kérdése.

A fiu nem tudta, hogy Éva kicsoda. Azt gondolta egri asszony, mint a többi, s hogy az anyja ide vette a palotába segitségnek. Hát csak elmondta a hireket. E hirek mindig a halottak felsorolásával kezdődtek, s a Gergely bácsival végződtek. Hogy ez a Gergely bácsi miket ki nem talál! Tele volt a lelke Gergely bácsi csodálatával. Elmondta hogyan, hány törökkel látta küzdelemben, s micsoda fortélyokkal vert le külön minden törököt.

Éva visszafojtott lélekzettel, sápadtan és büszkén hallgatta, s csak akkor mosolyodott el, mikor a fiu oda ért az elbeszélésben, hogy a török nem birt azzal a csodálatos Gergely bácsival.

Ez a két asszony az ostromok vihara alatt sirva remegve állt az ablaknál. Egy kis nyiláson át nem láthattak mást, mint az ide-oda futkosó népet, a fel-felpirosló tüzet, azután amint a sebesülteket hozták egyenkint, mindig sűrűbben és véresebben.

Baloghné a gyermekéért remegett, Éva az uráért. Rettenetes gondolat, hogy egyszercsak megpillantja azok között, akiket hoznak, vagy akiket a temetőgödör mellé hordanak, s ő még csak azt se mondhatja neki: Isten veled!

És az agg félnyomorék apa is itt van. Sokszor látja őt végigbaktatni a palota utján. A vállán akkora íjj, mint ő maga. A puzdrája hol üres, hol tele van nyillal. Oh csak oda kiálthatna neki:

– Apám! Édes apám! Vigyázzon magára jó kegyelmed!

Mikor az ágyuk ezen a napon megdördültek, a két asszony sirva borult egymás nyakába:

– Imádkozzunk hugom!

– Imádkozzunk néném!

S letérdeltek, arccal a földre borúltak. Imádkoztak.

S velük együtt imádkozott a távolban szanaszét Felső-Magyarország minden vidékén másfélezer asszony, minden nap, minden éjjel. És kicsiny gyermeki kezek kapcsolódtak össze a távol menedékein: imádkoztak az ártatlanok édes apáért, aki Egerben van.

– Jó Isten tartsd meg az életét édesapának! Hozd vissza nekünk édesapát!

Pokoli dübörgés, trombitaharsogás, Jézus kiáltozás, Allah-orditozás.

Már hozzák a sebesülteket. Vértől fekete saroglyán hozzák az elsőt. Fiatal sápadt katona. A lába térdben van ellőve. A borbélyok nagyjából bekötik. Minek vesződnének vele csak egy-két órai reménységnek kötik be a lábát, aztán ugyis elvérzik.

S hozzák a másodikat, harmadikat és negyediket. Az egyiknek az egész arca egy véres roncs. A két szeme hiányzik. Fogai kilátszanak az arcából. A másiknak a nyakában nyilvessző áll. Azt kell kivágni. A harmadiknak vállban van elcsapva a jobb keze. Leül a földre és vár hangtalanul, mignem a szemére ráhomályzik a halál.

Dobó száguldó paripán robog el a palota előtt. Nyomában messze elmaradva fut Kristóf apród. Hol a másik? – kérdezi az anya kétségbeejtő tekintete.

Amott fut az is a Sándor bástya felé: bizonyosan izenetet visz. Hála Istennek!

Már annyi a sebesült, hogy mind a tizenegy borbélynak dolgot ad. Már három török zászlót is hoztak a sebesültekkel. A török kiáltozás egyre hangosabb és hangosabb; a puskapor füstje elhomályositja a keleti és északi bástyák körületét.

– Irgalom Istene! – mondja Baloghné a fejéhez kapva. Mi lesz velünk, ha a török betör!

– Akkor én meghalok! – feleli Éva falnál sápadtabb arccal, de ércerős hangon.

S bemegy a fegyverszobába. Kardot hoz ki onnan, a Dobó kétköznapi kardját. Teszi az asztalra.

A nyitott ablakon át behallatszik a sebesültek nyöszörgése és jajgatása.

– Oh a szemem, a szemem! – sirja az egyik. Soha nem látom többé Isten szép világát.

– Koldus vagyok! – nyögi a másik. Mind a két kezem levágták!

A borbélyok körül már annyi a sebesült, hogy nem győzik kötözni.

– Ki kell mennünk! – szól Baloghné. Segitenünk kell a borbélyoknak.

– Én is kimenjek-e? Én is kimegyek! Érzem, hogy a sebesültek ápolását se becsületszó, se parancs nem tilthatja meg.

Baloghné felnyitja az ajtót, s a távolba néz a tömlöcbástya felé. Dobót látja ott, amint iszonyu kardvágást mér a falra fellépő török fejére s amint a holtat visszalöki.

Balázs apród ott áll mögötte, leeresztett rostélyu acélsisakban. Az urának a lándzsáját, buzogányát, s egy másik kardját tartja a hóna alatt.

A nap tisztán és melegen süt az égből. Dobó egy rántással kicsatolja sisakját és átnyujtja Balázsnak. Azután zsebkendőt ránt elő az ővéből, és megtörli izzadt homlokát.

Küzd tovább hajadonfővel.

Balázs apród nem tudván hova tenni az aranyos sisakot, a saját fejére teszi.

A fiu is fent áll a falon. Az anya kiáltani akar neki, hogy álljon hátrább, de ugyse hallaná meg a fiu ebben a pokoli tombolásban.

S amint fölemeli a kezét, hogy a fiának intsen, a fiu elejti Dobó fegyvereit s a nyaka felé kap. Ugyanekkor megtántorodik, egyet fordul. Fejéről az aranyos sisak lehull és elgurul. A fiu arcra vágódik anélkül, hogy a kezével maga elé nyulna.

Az anya velőtrázó sikoltással üti el az ajtót; rohan oda. Felöleli a fiát, jajgatja, ráveti magát; ölelgeti, nevét kiáltozza őrjöngő fájdalmában.

Dobó egy pillantást vet a fiura, s fölveszi az elgurult sisakot. Két katonának int, s a fiura mutat.

A két katona felfogja a fiut: egyik vállon a másik térdben és beviszik a palotába, az anyja szobájába.

A fiu fekszik véres nyakkal, mint a meglőtt galamb, élettelenül.

– Oh nincs már nekem fiam! – jajgatja az ősz özvegyasszony.

– Talán csak elájult, – mondja az egyik katona, és lecsatolja az apród fejéről a rostélyos sisakot, mellvértet és egyéb vasakat.

A fiu nyakán azonban nagy lőtt seb tátong. Nem is a nyakán, hanem a derekán ment be a golyó. A nyakán csak kijött.

Az özvegy letörli a könyeit. Szeme vérbe borul. Felkapja az asztalon heverő kardot, amit az imént Éva hozott ki a szobából, s kirohan vele, fel a tömlöcbástyára.

Van ott már több asszony is.

Lent főzik a vizet, a szurkot, az ólmot. Hordják sebesen, amelyik forr: adják a katonáknak.

– Hideg vizet is hozzanak, innivalót! kiáltják a katonák, mikor egy-egy kis szünet támad az ostromban.

– A pincéhez asszonyok! kiált le Dobó. Csapra minden hordót! Hordjátok kupákban a katonáknak.

Az asszonyok egyrésze, a melyik a kiáltást meghallotta, szétrebben.

Imre diák ott jár fegyveresen fel és alá a pince előtt.

Hogy a sok asszony odarohan, beletaszitja a kulcsot a pinceajtóba.

– A tiszteknek ugy-e? – kérdezi Kocsisnét.

Margit asszony kiáltva felel:

– Mindnek deák uram, mindnek! A kapitány ur mondta.

Imre deák belöki a pinceajtót:

– Hátul a java! – kiáltja.

Azzal leereszti a sisak rostélyt, és a kardját kirántva rohan a tömlöcbástyára.

A török mindegyre nagyobb és nagyobb tömegben tör fel a bástyán. Már fel is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek itten a vitézekkel. Maga Dobó is torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy mázsa. Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és berántja; leveti az állvány magasából az udvarra.

A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppant, de megint tápászkodik, s visszaforditja a fejét, hogy jönnek-e a társai?

Ekkor ér oda Baloghné. Vércse-sikoltással suhintja meg a kardját a levegőben, s a török feje kétfelé esik iszonyu csapása alatt.

A többi asszony is fenn van már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők maguk, s a füstben, a porban, a lángban lezuditják a felkapaszkodó törökre.

Hull a halott és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerités, szurok és ólomöntés utcát tisztit az ellepett falon, de a holtak halma csak a pihent tömeg feljutását könnyiti meg. Az élők elkapják a visszahulló halottól a boncsokokat, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.

Dobó csodálkozó pillantást vet Baloghnéra, de nincs idő szólni. Ő maga is küzd. Ragyogó páncéljáról talpig csurog a vér.

Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, mig végre lándsaszúrás találja, s leomlik a földre.

Nincs már aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtakra rágázolnak az élők. Dobó egy kiálló oromra lép és lenéz.

Már az agák is itt vannak a faltövében. Veli bég egy nagy vörösbársony lobogót hoz lóháton nyargalva. A török harcosok a lobogó láttára új üvöltésben törnek ki.

A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán hirdette már az idén ez a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte más, mint a dicsőség sugara!

Veli bég a földbástyához nyargal a lobogóval. Itt legfáradtabbnak látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.

Dobó sasszeme is észreveszi az aranytól ragyogó széles ünnepi zászlót. Petőhöz izen, s őmaga a földbástyára rohan.

Ember-ember ellen küzd itt. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg visszatünik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok vörös csillagokként mozognak és röpködnek a füstfelhők között. Dobó abban a pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári molnárba meriti markolatig a jatagánját.

– Itt vagyok emberek! – dördül meg Dobó hangja a bástyán.

A katonákat e hangra új erő szállja meg, s a falra tolakodó kat Jézus-kiáltás és bünnek soha fel nem róható magyaro s káromkodások között öldöklik vissza.

Dobó látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az ilyenről lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a megölt molnárra.

A török vállas izmos ember; levetni igyekszik Dobót, de ez is nagytestü. Ott viaskodnak életre halálra, a holtak és gerendák között. A török tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen visszacsap és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a meztelen nyakat, s beleszoritja a lelket irgalmatlanul.

De még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló töröklándsa csattan a lábába s végighasitva a bőrszijjat, megáll a lábikrájában.

Dobó fájdalmában felordit, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a lábához, és szemét a kin könnyei vizesitik meg.

– Uram! – mondja rémülten Kristóf apród. – Megsebesült?

Dobó nem felel, kirántja a lándsát a lábából és elveti. Egy percig összeszoritott ököllel áll és szivja a fogát, mig az ütés első mérge szétmulik. Azután egyet rug; próbálja, hogy eltörött-e a lába? Nem törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reá veti magát tigrisként a résen benyomakodó törökre. Jaj annak, a ki most eléje kerül!

Mig itt életre-halálra folyik a küzdelem, alig tíz ölnyire innen a másik résnél sereglik meg az ellenséges had.

A rés gerendái beszakadnak az irtózatos nyomástól, s a török győzelmi orditással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.

Egyik a másikat tolja, taszitja. Fegyver a jobb kézben, a balban boncsok. Az elől jöttek a bástyára rohannak a boncsokkal, a később jövők az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.

A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.

A vastagdereku Kocsis Gáspárné ugy locscsantja forró vizzel szembe az egyik nagyszakállu agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad a diszes szakáll a markában.

Egy másik asszony tüzes hasábfát ragad fel, s azzal üti fejbe a törököt. A fa szikrái csillagokként csapnak széjjel, s a többi asszony már fegyverrel száll szembe a pogányokkal.

– Üssétek! Üssétek! – bömböl a felnémeti kovács.

Odarohant a pörölyével az asszonyok közé, s ahogy ott hadakozik egymásnak vetett háttal három pogány, az egyiket úgy sujtja fejbe, hogy a török orrán száján öleset feccsent a vér.

A másik török erre hasbaszurta a kovácsot.

– Velem jösz a másvilágra kutya! – kiáltotta a kovács az iszonyu szúrásra.

S mielőtt lerogyott volna, még egyszer megforditotta a levegőben félmázsás pörölyét, s azután terült le a földre, mikor látta, hogy az ellenfele az iszonyu csapástól pogácsává lapitott sisakkal, zsákként zuhan a holtak közé.

Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz dühvel viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett; a hajuk kibomlott; szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben, de ők nem gondolnak mostan asszonyi voltukra, párduccokként esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel semmi csapást: ami rájuk hull, az az övék, de amit ők adnak, az meg a töröké.

Az egri hősnők.

(Székely Bertalan festménye a Nemzeti Muzeumban.)

– Éljenek az asszonyok! – hangzik mögöttük Pető kiáltása.

A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot ragadva ugratja a lovát egy tigrisként felszökkenő akindsinak, s leteriti a gerendák közé.

A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt, sőt még a lyukon is kirontanak, s Dobó a falra térdelve meredt szemmel néz alá, mig kardjáról és szakálláról csepeg a vér.

A nekibőszült egriek ott verik a törököt a holtak között, a bástya alatt.

– Vissza! – kiáltja Dobó a torka minden erejéből.

De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.

Egy Tóth László nevű közvitéz a piros bársony lobogós béget megpillantva, neki ugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy kapás a lobogóhoz, a másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánynyal, mig vele kijutott öt társát összevagdalják a janicsárok.

Dobó csak az látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak, s balkarjának véres rongyain egyet csavarva, le a réshez rohan. Pető ott áll már gyalog, s a rés előtt levő mozsárágyúhoz emel egy lángoló fahasábot.

A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés visszarugja.

– Tölts! – kiáltja Dobó az egyik katonának. Négyen itt maradjatok. Követ gerendát ide, ha van idő!

XL.

Éva maga maradt a halottal.

Egy percig megkövülten meredt reá, azután megmozdult. A fejére föltette a sisakot; a derekára a páncélt; a karjára a karvértet. A fiu kevéssel volt kisebb, mint ő. Beleöltözött a ruhájába.

A fiu kardja kicsiny volt. Bement a szobába, és kihozott egy egyenes, hosszu olasz tőrt. Ráöltötte a markolat szijját a csuklójára.

A hüvelyt ott hagyta.

Ment a meztelen tőrrel szinte futva, maga se tudva hova. Csak annyit tudott, hogy az ura Zoltayval együtt a külső várat védelmezi. De hogy a palotából merre kell a külső várba menni, azt nem tudta.

A nap már leszállóban volt ekkor, de a köröskörül gomolygó füstön át az is csak olyan volt, mint egy tüzes ágyu-golyó, amely függve maradt a levegőben.

A vár térképéről emlékezett, hogy a külső vár keletről sarló alakjában vonul a teknősbéka mellett.

A nap jobb kézt nyugszik, annak hát balra kell lennie.

Tiz katona jött szemben. Futva jöttek. Elől egy tizedes. A katonák jobb karja és jobb oldala vörös a vértől. A vállukon lándsát tartottak. A tömlöc-bástya felé rohantak. Aztán egy tántorgó katona jött. Az arcából csurgott a vér. Bizonyosan a borbélyokhoz akart menni. Még egy pár lépést tett, aztán elterült a földön.

Éva egy pillanatig tétovázott, hogy ne emelje-e föl? De egy második és harmadik halott vagy ájult is feküdt ottan. Ez a harmadik az egri biró nagyobbik fia volt. Az ablakból ismerte. A mellében nyilvessző állott.

Asszonyok jöttek a pince felől. A fejükön fakupák, a kezökben sajtár vagy füles fazék.

Futva mentek ezek is kelet felé. Éva hozzájuk csatlakozott. Ahogy az istállók mellett elmentek, egy kis lefelé lejtős alaguthoz értek, amelyben két lámpás égett.

Ez volt a Sötét-kapu. Ez kötötte össze a külsővárat a várral.

Mikor ezen átértek, a porban és füstben dübörgő pokolba jutottak.

A holtak szanaszét szóródva feküdtek lent a földön, fenn a lépcsőn, az állványokon. Az egyikben Éva megismerte Bálint papot. Hanyatt feküdt. A sisak nem volt a fején. Nagy fehér szakálla piros volt a vértől. A kezében most is ott volt a kard.

Éva egy buzogányt kapott fel a földről, és felrohant a lépcsőn. A viadal itt is birokkal folyt már. A katonák a falon állva lökdösték vissza a törököt. Egy asszony égő gerendavéget sujtott le a magasból. Egy másik tüzes furkót lóbált meg, és csapta a török fejére.

Ekkor a bástyán két ágyú dördül el egymás után, és lesöpri a törököt a falról.

Éva a lövésre odapillant, s látja Gergelyt, amint a kanócot tartja, s lefelé mereszti a szemét, hogy a lövése eredményét lássa.

A fal párkányán maradt törököt leverik, aztán egy percnyi szünet következik. A katonák mind hátrafordulnak, és torkuk szakadtából kiáltják:

– Vizet! Vizet!

Egy sisakos vén katona éppen Éva mellett kiált a fal-omladék egy kiálló kövéről. Az arcán harmatként gyöngyözik a véres verejték. A szeme alig látszik ki a vérből.

Éva megismeri az apját.

Elkapja a kupát az egyik asszonytól és odanyujtja neki. Tartja, segít neki.

Az öreg iszsza mohón. Piros egri óbor van abban, nem víz.

Az öreg nagyot húz belőle. A bajuszáról csurog a bor, mikor elveszi a szájától; aztán nagyot lélekzik.

Éva látja, hogy a jobb keze lángol az öregnek. Nem csoda: fából van csuklóig; bizonyosan a szurkos szalma kapott belé. Az öreg észre se vette.

Éva leteszi a kupát és buzogányt, és az öreg karjához kap. Tudja, hogy hol van felcsatolva a fakéz. Gyors ujjal oldja fel a csattot, s a fakéz repül a török közé.

Az öreg pedig fogja a kardját, és a bástyán kihajolva sujt ujra balkézzel egy rézholdakkal kivert nádpaizsra.

Éva tovább rohan az ura felé. Itt-ott egy halottat kell átugrania. Itt-ott egy égő csóva repül el a szeme előtt. Itt-ott egy golyó csattan a falba. A vitézek azonban mind isznak. Csak vizet kérnek, s az is nektár lett volna nekik. A bor? mintha isteni erőt innának magukba!

A lent kavarogva kiáltozó törökök zajába belerecseg a Zoltay kiáltása:

– Most gyertek kutyák, hadd izenek Mohamednek a paradicsomba!

S rá egy perc mulva csak ennyi:

– Jó éjszakát!

A török, akinek ez szólt, bizonyosan elfelejtett neki visszaköszönni.

– Iléri! iléri! – hangzik a jaszaulok üvöltése szakadatlanul.

S új tömegek, új létrák, új pajzsok emelkednek a holtak dombján.

Éva megtalálja végre Gergelyt, amint egy puskaporral töltött hordócskát gyujt meg, s vettet le a magasból.

Azután a sisakját a földre csapva ugrik egy asszony elé. A kupát elragadja tőle, s iszik oly mohón, hogy két oldalt kétfelé csurog a piros bor.

Éva a maga borát egy másik katonának nyujtja. Ott is hagyja a kezében. A sisakért fordul, de amint lehajlik érte, szurokfüst csap a szemébe. Mikorra kikönnyezi, Gergelyt nem látja sehol.

Ahogy jobbra balra néz, körülötte a katonák hirtelen leguggolnak.

Lent a tüfensik sortüze dördült el, alig tiz ölnyire a faltól. Éva sisakját megcsapta egy golyó, s később látta, hogy meg is repesztette.

Akkor Éva elhuzódott a faltól.

Lent szünet nélkül szólt a zene, s pergett a dob.

Egy hosszunyaku jaszaul éles torokkal üvöltötte a fal alatt:

– Já ájjuhá! (Ide!)

A had kevert volt már odalenn. A janicsárok helyére a bőrsapkás azabokat és piros sapkás akindsiket hajtották.

Egy fehér-ruhás dervis, aki azonban sisakot viselt a teveszőr süveg helyett, lobogót ragadott a kezébe, és iléri! iléri! – üvöltéssel indult közöttük tíz öreg janicsártól környezve a falak ellen.

A derviseket nem szokták lőni a miéink, de hogy ennek sisak volt a fején, s kard a kezében, lőttek reá. Magára vonta Éva figyelmét is.

Szél támadt. Elfujta a füstöt, s lobogtatta a háromgombos boncsokot a dervis kezében. Amint a vár felé fordult, Éva látta, hogy a dervis félszeme be van kötve.

– Jumurdsák! – sikoltotta tigrisharaggal.

S a kezében levő buzogányt sárga villámként röpitette le a magasból.

A buzogány túlrepült a dervis fején, és mellen talált egy janicsárt. A dervis meghallotta a sikoltást, és fölpillantott. Ugyanekkor a bástyáról újra beletüzelt az ágyú a katonaságba, s a dervist a csoportjával együtt füst boritotta el.

Mikorra a füst eloszlott az árokból, a dervisnek nyoma se volt ott, ellenben a falak megteltek a fölfelé rugaszkodók csapataival.

Gergely a bástyáról a romlásra futott.

Hajadonfővel volt. A kezében lándsa. Az arca puskaportól fekete.

– Sukán! – kiáltotta egy vértől lepett kopjával küzdő alaknak, – van-e még szurok a pincében?

A hangja rekedt volt. Az öregnek csaknem a füléhez hajolt a kérdéssel.

– Nincs, – felelte Sukán, – hanem egy hordó gyanta van ott. Jó lesz az?

– Hozassa tüstént a Perényi-ágyúhoz!

Az öreg mellett ott küzdött Imre deák. Letette a kópját és elrohant.

– Vitézek! – kiáltotta Gergely. – Szedjük össze az erőnket!

Tulnan visszhangként csapott át a Zoltay szava:

– Ha most visszaverjük őket, nem mernek többet jönni!

– Tüzet! tüzet! – kiáltották másfelől.

Az asszonyok rúdra öltött üstökben hozták a forró ólmot, és forró olajat.

Vas Ferencné egy lapáton parazsat hoz fel a falra, s aláforditja a törökre. De ugyanekkor a lapát is kiesik a kezéből: egy golyótól elcsapott kődarab üti halántékon. Neki esik háttal egy oszlopnak s összerogyik.

Egy asszony lehajol érte. Egy szempillantással látja, hogy vége van. A másik pillantása a Vas Ferencné mellett heverő bástyakőre esik. Felkapja a követ és a falhoz siet vele. Egy golyó mellben találja. Elbukik.

– Anyám! – kiáltja egy pirosszoknyás leány.

De nem borul az anyjára, hanem előbb fölkapja a követ amit az elejtett, és lezuditja ugyanott, ahol az anyja akarta.

A kő két törököt sújtott agyon. Csak mikor ezt látja, fordul vissza az anyjához, és felöleli, leviszi az állás lépcsőzetén

A füsttengerben lent egy csapat tekenős-béka paizs közeledik. A pajzsok alatt nem lehet látni az akindsikat, olyan szorosan jönnek egymás mellett.

– Vigyázzunk vitézek! – hangzik a Gergely szava.

– Vizet! Tüzet! – kiáltja Zoltay.

Most egy bádoggal bevont tárgy emelkedik ki a sáncból. Négy piad rohan vele a falhoz. A létrán levők elkapják s a fejük fölé vonják. Aztán jön a többi tárgy. Valamennyi bádoggal van bevonva, hogy a védők csáklyával le ne szakgathassák a tetejét.

– Forró vizet! – kiáltja hátra Gergely. – Sokat!

Éva ekkor hozzáugrik, és a fejére nyomja a sisakot.

– Köszönöm Balázs! – szól Gergely. – Dobó küldött?

Éva nem felelt. Lerohant a bástyáról forró vizért.

A bádoggal bevont tárgyak egymáshoz csatlakoztak. Alája beugráltak a könnyü ruházatu falmászók. Némelyik félig meztelen volt. A fejüket nem nehezitette sisak. Az övükből kidobáltak minden nehéz fegyvert. Csak a karjukon lógott szijjra kötve a görbe éles kard.

Széles vastetőzetté vált a sok összecsatlakozott tárgy. Az agák közül is ugráltak alája. Dervis bég is átszökött az árkon, s hozta a félholdas boncsokot.

– Vizet vizet! – kiáltotta Gergely.

Az ércfödél emelkedett. Mázsás köveket zuditottak le a falról. Az ércfödél szétnyilt és elnyelte a követ, aztán ismét összeállt.

– Forró vizet! – kiáltotta Zoltay is odarohanva.

Gergely ahogy meglátta Zoltayt, le az ágyúhoz rohant.

A gyanta már ott volt egy hordóban.

Gergely feldöntötte a hordót, és szólt a pattantyusoknak:

– Tömjétek az ágyúkba, amennyi beléjök fér! Verjétek be, hogy porrá zuzódjék! Kevés fojtást rá!

A falról ekkor zuditották le a forró vizet!

Ahova a kő nem tudott eljutni, a forró viz eljutott. A tárgyak egyszerre meginogtak, és szétlazultak. Alólok ej vá! és meded! üvöltéssel ugráltak ki a törökök.

Egyrészök a falon maradt. Ezekre Gergely rálőtt egy mozsár-ágyúval. De még mindig maradtak a falon. Gergely visszarohant a bástyáról.

– Gergely! – hangzott a Pető szava.

– Itt vagyok, – felelte Gergely rekedten.

– Ötven embert hoztam. Elég?

– Hozz még amennyit lehet! Rakasd lent a tüzet, és tiz ember hordjon mindent.

A tüfenkcsik ujabb lövése a mozsár-ágyú füstjével egybekavarodva elfátyolozta a falat egy percre. Ezt a percet a könnyü öltözetü falmászók arra használták fel, hogy újra elboritották a létrákat.

Gergely visszarohant a bástyára.

– Meg van már töltve? – kérdezte.

– Meg, – felelte az öreg kocsis Gáspár.

– Tűz!

Az ágyú lobbot vetett, és eldurrant.

A gyanta húsz-öles lángoszlopként szállott ki belőle. Még azok a törökök is leugráltak a falról, akiket az ágyúnak csak a szele ért.

A fal letisztulását a jaszaulok és tisztek dühös orditása követte.

A bástyáról látni lehetett, hogy fut el a faltól minden katona. Azab, piad, müszellem, deli, szpáhi, gureba, akindsi, mind összekeveredve rémülettel rohan a sáncok felé. És látni lehetett, mint tartóztatja fel őket a sok jaszaul, a sok aga. Már nem is korbácscsal, hanem karddal verik vissza a futásra mozdult tömeget, s azok véres fejjel dühtől tájtékozva kapják fel ujból az ostromlétrákat, s most már egyenesen a magyar ágyúk falára rohannak.

A dervis vezeti őket. Ő megy elől. A drága boncsokot a foga közé szoritva, paizs nélkül rohan felfelé.

A szomszéd létrán is egy aga mászik elől, egy nagy testü óriás. Turbánja akkora, mint a gólyafészek, kardja akkora, mint a hóhérbárd.

Gergely körülpillant, s ujra ott látja maga mellett az apródot.

– Balázs! – mondja neki, – menj innen!

S rekedt hangja a két utolsó szóban csengővé válik.

Balázs nem felel. Az az olasz kard van a kezében, amelyet a szobából hozott. Ott áll vele a létránál, amelyen a dervis jön fölfelé.

Gergely lepillant.

– Hajván! – kiáltja a felbukkanó óriásra. – Oh te barom! te bivaly! – folytatja törökül, – hát te azt hiszed, hogy nem fog a fegyver!

A török megdöbbenve néz. Széles nagy ábrázata megkövülten mered Gergelyre.

Ezt a pillanatot használja fel Gergely. A kezében levő lándsát a török szügyébe veti.

A török egyik kézzel a lándsába markol, másikkal iszonyu csapást mér Gergelyre. De a csapás a levegőt éri, s a nagy test iszonyu zuhanással esik egy bádog tárgyra.

A dervis ezalatt följutott.

Lándsaszurását fejének félrekapásával kerüli el Éva. A következő pillanatban végig vág a dervisen, s a kapaszkodó balkart találja el.

A dervis karján kétfelé esik a fehér gyapjuruha, de kivillanik alóla a ragyogó dróting.

Egy szökemléssel a falon terem. A szijjon lógó kardot a markába kapva, rohan Évára.

Éva hátrább vonult két lépéssel. A kardot mereven eléje tartva, kikerekedett szemmel várja a rohanást.

De a török régen járja a halál iskoláját: tudja, hogy a kinyujtott egyenes kardba nem jó belerohanni. Egy toppanással megállitja magát, s a kinyujtott kardra sujt, hogy félrecsapja, s hogy egy második vágással az apródféle legénykét küldje a lelkek hazájába.

De Éva is ismeri ezt a vágást. Gyors kört ir alulról fölfelé kardja a levegőben, s elkerüli vele a török kardot. Mikorra a török másodikat akar sujtani, már becsuszott az Éva kardja a hóna alá.

A dróting, ez mentette meg a törököt. Az acél szemek ropogtak, de a dervis ugyanekkor vágott, s a kardja fejen találta Évát.

A szegény asszony kábultan szédeleg, s eszméletét veszitve dől el az ágyú mellett.

XLI.

Mikor Éva felocsudott a kábulatából, egy düledezett gerendaépület alatt találta magát. A gerendák fölött tiszta holdas ég, s fehéren ragyogó csillagok.

Az első pillanatban nem tudta hol van. A feje valami hideg nedvességben feküdt; ez bántotta. Aztán megtisztázódott előtte minden.

Csend van. Tehát vége a harcnak. Vajjon ki az úr a várban: a török-e vagy a magyar? A falon egy őrnek egyforma lassu járása kopogott.

Föl akart állni, de nehéznek érezte a fejét. Annyit mégis látott e mozdulattal, hogy a bástya közelében van, s hogy mellette egy asszony fekszik arcra borulva, s egy katona, akinek nincsen feje.

A gerendákon át lámpafény vöröslött. Emberi lépések közeledtek. Egy rekedt férfi hang szólott:

– Az apródot vegyük-e előbb, vagy az asszonyt?

– Mind a kettőt, – felelte a másik.

– Mégis az apród…

– Vigyük hát az apródot. A kapitány úr még fenn van.

– A palotához vigyük, vagy a többi közé?

– A többi közé kell vinni. Halottnak ez is csak olyan halott, mint a többi.

Megfogta egyik lábtul, másik a hóna alatt és ráemelték a saroglyára.

Éva ekkor megszólalt:

– Emberek.

– Nini, hát él az ifiur? Hálistennek ifiur! Akkor a palotába vigyük.

Ez a megjegyzés a társának szólott.

– Emberek, – mondotta Éva, – él-e az uram?

– Él-e? hát hogyne élne! Most kötik a borbélyok a lábát.

– Gergely hadnagyot kérdem én.

– Gergely deák urat? – kérdezte a paraszt csodálkozva.

És társához halkan szólott:

– Félrebeszél.

Azzal megfogták a saroglya két végét, és fölemelték.

– Emberek! – szólt Éva szinte kiáltva, – feleljetek nekem: Él-e Bornemissza Gergely főhadnagy úr?

Hogy ilyen parancsoló hangon szólott, a két paraszt csaknem egyszerre felelt:

– Él hát.

– Sebesült?

– Keze, lába.

– Vigyetek hozzá!

A két paraszt leeresztette a saroglyát.

– Hozzá?

Az egyik fölkiáltott az őrnek:

– Hé, vitéz! Hol a Gergely hadnagy úr?

– Mit akartok? – hangzott alá a Gergely hangja.

– Balázs ifiur van itt tekintetes úr. Valamit akar mondani.

A lépcsőn közeledő lépések hangja. Gergely jön sántikálva. Lámpás van a kezében. A lámpásban gyertya ég.

A lépcsők alján megáll, és szól valakinek.

– Lehetetlen, hogy holnap harc legyen. Annyi a halott, hogy két napig se birják eltakaritani.

A lámpás közeledik.

– Vegyétek le a sisakomat, mondja Éva.

A paraszt a csathoz nyul az asszony álla alatt.

Gergely ekkor ér oda.

– Szegény Balázskám, – mondja, – csakhogy élsz?

A paraszt leveszi a sisakot. Éva fejébe égető fájdalom nyilallik belé.

– Jaj! – kiáltja csaknem sikoltva.

Mert beleragadt a sisak bélése a vérbe, és hajba, s a paraszt bizony nem tudta, hogy a fején a seb a fekvőnek.

Gergely letette a lámpást, és az asszony fölé hajolt.

Az asszony látta, hogy még most is olyan kormos a Gergely arca, mint volt. A bajusza, szakálla, szemöldöke le van égve. A jobb keze vastag kötésben.

De az ő arca is felismerhetetlen volt. Annyi vér és annyi korom volt rajta. Csak a két tiszta szem fehére látszott ki a véres, füstös arcból, s Gergely idegein ugyanaz a meleg áramlás futott végig, amit akkor érzett, mikor a kerék dolgában járt, s a palota ablakában ugyanezeket a szemeket látta.

S a két szempár egy pillanatig egymásra irányult.

– Gergely! – szólalt meg ekkor az asszony.

– Éva! – kiáltotta Gergely megrendülve. Éva! Éva! Hogy kerülsz te ide!

S mivelhogy összecikázott az agyában mindaz, amit a gyermekéről hallott, s mind az, amit az apródnak vélt alak viseletében látott, megértette a legkeserűbbet a kérdés pillanatában. A könny kicsordult mind a két szeméből, és végigcsurgott puskapor-füstös orcáján.

XLII.

Erre az isszonyú ostromra háromnapi halotthordás következett. Az ágyúk lőtték a romokat, a romok tövében meg a dervisek és azabok hordták a halottakat.

És ez megszámlálhatatlan volt. Ember emberen feküdt a falak alján. Az árkokban a vértől akkora volt a sár, hogy néhol gerendapallót tettek át rajta, hogy járhassanak. S a holtak körül szétszórt és darabokra tört pajzsok, boncsokok, kardok, dárdák, puskák mindenfelé.

Éjjel-nappal hordta a török a halottait. Csupán a külső vár falai alól nyolcezer halottat kellett elvinniök. Csak harmadnapra tisztult el az utolsó halott is, amikor már a hollók le-leszálló csoportjait puskával kellett elriasztgatni.

De bent is nagy volt a veszteség. Márton pap, az ostrom után való délelőttön egyszerre háromszáz halott fölött énekelte el az Absolve Dominet.

A háromszáz halott ott feküdt sorjában a közös sirgödör körül. Közepén Bálint pap egyházi ingben, stólában, mellette Cecey fejetlenül, azután nyolc hadnagy, Balázs apród az anyjával, Szőr Máté a maklári molnár, Gergely a felnémeti kovács, Gasparics, Vas Ferencné, Baloghné, asszonyok, leányok, felismerhetetlen arcu, csonka és véres halottaknak nagy és csendes sokasága; néhol csak egy fej, néhol csak egy kar, néhol csak egy véres ruhatömeg.

A temetésen ott voltak az összes tisztek, maga Dobó is hajadonfővel, kezében tartva a vár zászlaját.

Mikor a pap beszentelte a halottakat, Dobó megszólalt, s beszélt el-elcsukló hangján a viszszafojtott sirásnak.

– Levett sisakkal állok előttetek, vérben és tüzben eltávozott vitéztársaim. Lelketek már ott van a csillagokon tul az örök hazában; porotokat áldja a jelen és a maradék. Meghajtom a vár zászlóját előttetek ti megdicsőült hősök, kik mindnyájan a hazáért haltatok meg, s Istentől várjátok jutalmatokat. Isten veletek! Az örökkévalóság világában, Szent István királyunk orcája előtt találkozunk!

S a várbeli ágyúk dörgése között bocsátották alá egyenkint a halottakat.

*

Vasárnap, október 16-ikán Dobó délután aludt egy órát, s amint kiheverte az álmot a szeméből, lóra ült, és a Sándor-bástyára lovagolt.

A várbeliek már ekkor nem épitettek, csak a réseket állták.

Az ágyuk szakadatlanul dörögtek.

– Eredj Kristóf fiam, – mondotta az apródjának, – nézd meg a Bolyky-bástyát, mit csinálnak ott? Én innen az ókapuhoz megyek.

Kristóf lóra ült. A sötétkapunál fához kötötte a lovát, s gyalog futott be, aztán végig a falon Bornemisszához.

Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Csak lefordult a falról a kőtörmelékes deszkákra.

Az őr kiáltott Zoltaynak:

– Főhadnagy ur! A kis apród elesett.

Zoltay megdöbbenve ugrott fel a falra. Látta a fiu mellvasán a nagy véres horpadást. A katona mellette térdelt, s hogy a fiu feje a mellére hanyatlott, lecsatolta a fejéről a sisakot.

– Menj tüstént a főkapitány urhoz, – mondotta Zoltay a fiut magához ölelve. Jelentsd neki az esetet!

A fiu még élt. Arca fehér volt mint a viasz. Szomoruan nézett Zoltayra, s igy rebegett:

– Jelentse hogy meghaltam.

S azzal egyet sohajtott és csakugyan meghalt.8)

A következő napon nem ágyuszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.

– Vigyázzunk! – mondotta Dobó, nehogy valami csel érjen bennünket.

S részint a föld alatt levő üregekhez, részint a szakadékokhoz állitotta az őrségeket.

Mert nem igen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár csak romhalmaz volt, s az emberek mint a kövek közt mozgó bogarak.