ÖTÖDIK RÉSZ. HOLD-FOGYATKOZÁS. (continued 3)

– Elmentek! Elmentek! – hangzott az öröm riadozása a várban.

Azonban a tisztek senkit se eresztettek ki a falak közül.

Nap fölkelte után negyedórával egy asszonyt jeleztek az őrök. A fejére boritott fekete selyem-feredse mutatta, hogy török asszony,

Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápáju csont-nyeregben előtte egy kis magyar gyermek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves szerecsen fiu vezette.

Kaput nem nyitottak az asszony előtt. S azon egyszerü okból nem nyitottak, mert kapu nem volt.

Az asszony belovagolt a kapu mellett levő falnyiláson, s nem tudván magyarul, csak ezt a szót kiáltozta:

– Dobó! Dobó!

Dobó a kapuomladék tetején állva vizsgálódott a sáncok felé. A török nőt látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy ez az asszony a kis Szelim anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lejött az omladékról.

Az asszony leborult a lábához, azután ujra fölemelte a fejét, s térdén maradva nyujtotta feléje a magyar gyermeket.

– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.

A magyar gyermek hat éves forma volt. Barna arcu kis okos szemü fiu. A kezében fából faragott lovacskát tartott.

Dobó rátette a kezét a fiu fejére.

– Hogy hínak fiam?

– Jancsinak.

– Hát a másik neved?

– Bojnemissza.

Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándor-bástya felé.

– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.

De már akkor Gergely rohanva jött a bástyáról.

– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta, mig a könnyei potyogtak.

S majd megette a gyermeket.

– Jer, anyádhoz!

A török asszony sápadtan ragadta meg a fiucskát. De úgy megragadta mint a sas a bárányt.

– Szelim! – kiáltotta. – Szelim!

Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.

Egy perc mulva jött Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve fehér kendővel, de az arca az örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a rendes török ruhájában volt, s rettentő nagy kalácsba ragaszkodva futott Éva mellett.

Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt kiáltotta:

Szelim!

A másik azt kiáltotta:

Jancsikám!

S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.

*

S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszercsak összepillantottak, s kezet nyujtottak egymásnak.

XLIII.

A török csakugyan megszökött.

Varsányi, aki az asszony után egy órára jött be a várba, elmondta, hogy a basák még egy ostromot akartak, de a janicsárok mikor ezt tudatták velök, a basák sátora elé csapkodták le a fegyvereiket, s dühösen kiáltozták:

– Ha mindnyájunkat felakaszttattok is, nem harcolunk tovább! Allah nincs velünk! Allah a magyarokkal van! Isten ellen nem harcolunk!

Achmed pasa ott a sereg szine előtt sirva és a szakállát tépve szidta Ali pasát:

– Alávaló nyomorult, – üvöltötte a szeme közé, – rossz akolnak mondtad Eger várát, juhoknak a bennök levő népet, most vidd a császár elé ezt a gyalázatot magad!

És csak a kérlelő bégek közbevetődésén mult, hogy a két pasa össze nem verekedett a hadsereg szine előtt.

A tisztek között is nagy volt a hiány. Veli béget ágyon vitték el a harctérről, Dervis béget is félig agyonverten találták meg éjjel a falak alatt.

Olyan félelem volt a táborban a magyarok iránt, annyi volt a tüzben és fegyverben sebesült, hogy mikor a pasák kiadták a topcsiknak a visszavonulásra való parancsot, a többi még a reggelt se várta be, hanem éjjel a sátorokat, podgyászokat ott hagyva utnak indult.

Varsányi szavára leirhatatlan öröm szállotta meg a várbelieket. Az emberek táncoltak, a süvegüket a földhöz csapkodták, a török lobogókat kitűzték, az ágyúkat kilőtték.

Márton pap a kezében levő keresztet az égnek tartva, az öröm őrjöngő hangján kezdte énekelni a zsoltárt:

– Te Deum laudamus!

A harangot kiemelték a földből s a gerendát, amelyen függött, két oszlopra téve, megkonditották.

Bim-bam-bim-bam szólt vigan a harang, s ahogy Márton pap a piac közepén a keresztet tartva énekelt, köréje térdelt a nép, maga Dobó is.

Azután Nagy Lukács felkiáltott:

– Menjünk utánok!

Ahány ló volt, arra mind katona ugrott, s utána! kirobogtak Maklár felé a török után.

A gyalogosok meg a sátorokba rohantak. Tömérdek puskaport, golyót és fegyvert hoztak. A sátorokat még hetek mulva is hordották.

Estére valamennyi lovas zsákmánytól roskadozva tért vissza a várba.

A vár népéből háromszáz halott pihent már lenn a közös sirban, s nyolcszáz sebesült feküdt még szanaszét szénán szalmán a vár belsejében.

A főtisztek is mind sebesültek. Dobó, Bornemissza, kezén lábán; Zoltay fekszik; Mekcsey tetőtől talpig a sebek és ütések gyüjteménye, Fügedy három fogával áldozott Mahomednek. Buzogánynyal ütötte ki valamelyik török, de vigan szenvedte, mert megszünt a fogfájása.

És seb nélkül nincs a vár népe között se férfi, se asszony, csak egyetlen egy: a cigány.

Sukánnak az utolsó jelentése igy hangzott:

– Nagyságos főkapitány úr, jelentem, hogy a várba lőtt ágyúgolyókat mind összeszedtük és megolvastuk.

– Mennyi?

– Hát ha azt nem számitjuk, ami még itt-ott a falakban van, öt hiján tizenkétezer.

Befejezés.

Mikor az ostrom előtt Dobó segitséget kért a szikszói gyüléstől, azt felelték neki, illetőleg Mekcseynek, aki Dobót képviselte:

– Ha elegen nem voltatok, minek maradtatok a tisztségben! Ha megettétek a koncát, igyátok meg a levét is!

A két kapitánynak az volt erre a felelete, hogy az ostrom után mind a kettő lemondott.

Egész Európa tapsolt és ujjongott a győzelem hallatára. A királyt mindenfelől üdvözlő levelek dicsérték. A töröktől elfoglalt zászlóknak csodájára jártak a bécsiek. (Az Ali pasa bársonylobogója bizonyára ma is ott van a Habsburgok egyéb győzelmi jelvényei között.)

A király leküldötte Egerbe Sforzia Mátyás főkapitányt, hogy Dobót és Mekcseyt maradásra birja. De ezek hajthatatlanok maradtak.

– Kötelességünket megtettük, – mondotta Dobó. – Bár mindenki úgy megtette volna! Adja át ő felségének tiszteletünk és hódolatunk kifejezését.

A király azután Bornemissza Gergelyt nevezte ki Dobó helyére Egervár főkapitányának.

Vége a regénynek.