NEGYEDIK RÉSZ. EGER VESZEDELME.

Ha van az égben könyv, amelybe a magyarok történetét irják, a következő nyolc évet igy jegyezték fel bele:

1545: A töröké már Buda, Esztergom, Fejérvár, Szeged, Nógrád, Hatvan, Veszprém, Pécs, – csaknem az egész ország.

1546: A török 15 szandsákra osztotta Magyarországot. A magyaroké már csak a Felföld és a Dunántulnak egy kis része.

1547: A magyarokat nemcsak a török nyúzza, hanem az osztrák is.

1548: Luther és Kálvin tanai az egész országban terjednek.

1549: A török nemcsak pénzt szed adóba, hanem gyermeket is.

1550: Erdély ellen oláh és török sereg indult. Fráter György nehány nap alatt ötvenezer embert állitott talpra. Az oláht megverték. A török visszavonult.

1551: Izabella királyné távozott Erdélyből. Fráter Györgyöt orgyilkosok megölték.

I.

És következett az 1552-ik esztendő.

Már kéklett a szilva és nyilt a napraforgó, mikor egy napos, de szeles délután ott állt Éva asszony egy kis soproni háznak a tornácán. Valami külföldre utazó ifjunak válogatott az ura ruháiból.

Mióta nem láttuk őt, mind arcában, mind testében meggömbölyödött, megasszonyosodott. Arcának gyönge fehér bársonya ma is leányos, de nyilt két szemében ma már nem mosolyog a régi pajkosság, hanem inkább szelid nyugodt okosság tükrözik.

Ha komolyan néz valakire, senki el nem hiszi, hogy ez a szelidarcu bájos teremtés összekalandozta ezelőtt nyolc évvel Törökországot; úgy lő és viv, mint akármelyik férfi, s úgy lovagol, hogy nincs az az arab szpáhi, amelyik el ne bámuljon, ha meglátja.

– Hát van itt két ruha, – mondja a diáknak. És egy viseltes meggyszín kamuka ruhát, meg egy egyszerü kenderszövetet tett az asztalra. – Ez a kamuka még bő lesz magának, de lehet, hogy egy pár hónap mulva már belenő.

A diák arca kivörösödött az örömtől.

– Itt-ott egy kicsit majd igazitok rajta, – szólt az asszony a ruhát forgatva. – Node estig úgyis pihen.

Aztán a kenderszövetü ruhát vette föl.

– Ez éppen jó lesz. Az uram akkor hordta ezt, mikor Budán járt; mikor a török elvette Budát, s mink a királynéval Lippára költöztünk.

– Jó lesz, – mondja örömmel a diák. – Ebben megyek tovább, mert ezt a por se fogja.

Az asszony belenyult minden zsebbe. Üres volt valamennyi. De mégis a mellény csücskében érzett valami keményest.

A zseb lyukas volt. Éva beledugta az ujját, s egy sokszorosan összehajtogatott vékony pergamenpapirost talált a bélés között.

Kiterjeszti, hát egy ötszögü forma rajz; mindenféle vonalak és pontok.

– Mi lehet ez, Miklós diák? Valami tekenős béka úgy-e?

Tenyerére veszi a diák. Csakhamar megforditja s nézi hosszasan.

– Nem tekenős béka, – mondja, – bár olyanforma.

E pillanatban egy kis hatéves feketeszemü gyerek robog ki a szobából. Az oldalán remek kis aranyozott markolatu kard, kopott, pirosbársony hüvelyü.

– Anyám, – mondja, – azt igérted, hogy trombitát kapok.

– Jaj, Jancsikám, ne háborgass mostan – feleli az anya. – Eredj le, kedves, a kertbe Lucához.

A gyerek, lóvá tette a kardot, s vidáman lelovagolt az udvarra, onnan meg a kertbe.

– Hát biz ez, – mondja a diák a papirost figyelemmel szemlélve, – egy várnak a rajza, mégpedig Eger váráé.

– Eger váráé?

– Az bizony. Tessék nézni: ez a béka kettős vonallal van körülhúzva. Ez a kettős vonal fal. A béka feje meg a négy lába, öt kiszögellő bástya. A vékonyvonalas foltok benne az épületek.

– Hát ez a sarló-forma, itt a béka mellett?

– Ez az úgynevezett külső vár. Épület nincs benne, mint más külső várban, csak két bástya, s azon két torony.

– És ez a fekete kapocs, amelyik a sarlót a békához köti?

– Ez a Sötétkapu.

– Miért sötét?

– Mert a föld alatt megy.

– És ez itt a kapu mellett?

– Istálló.

– Ilyen nagy istálló?

– Nagy kell oda, tekintetes asszony. Aztán bizonyosan itt van a kocsiszín is, meg a lovászok lakása, a kulcsár is itt lakik.

– Hát ez a pontozott, itt a kapu mellett?

– Ez templom volt. Az a templom, amelyet Szent-István király épittetett. Ennek a felét bizony lorombolták nem is olyan régen: éppen tiz esztendeje.

– De kár volt.

– Bizony kár volt, de a templom derekán húzták át az új nagy árkot, és épitették a külső várat. Kellett, mert ez volt a vár leggyöngébb oldala

– Dehát honnan tudja ezt maga, Miklós?

– Hogyne tudnám. Két esztendeig jártam ott iskolába. Mindenki erről beszélt ottan. Akkor épitették a Sötét-kaput is.

– Dehát itt is van egy kapu, a nyugoti oldalon, a patak mellett.

– Van itt a délin is. Három kapuja van.

– Hát ezek a mindenféle piros húzások?

A diák egy percig hallgatva betüzte a jegyeket.

– Ezek földalatti útak.

– Ilyen sok földalatti út van?

– Van, de nem mind használható.

– És ezek a négyszögletü szobafélék?

– Földalatti termek. Ez itten viz-tartó. Emez meg temető.

– Temető? Föld alatt?

– Annak kell lenni, mert lám’ ide erre a földalatti útra az van irva: Halottak útja.

Az asszony megborzongott.

– Furcsa, – mondotta, – hogy a halottakat ide temetik.

– Csak kolera idején, – felelte a diák. – Most már jut eszembe, hogy hallottam erről.

– Jaj, hogy előbb nem jött Miklós, legalább két héttel?

– Mért?

– Ha előbb jön, előbb adom a ruhát; ha előbb adom a ruhát, előbb megtalálom benne ezt a rajzot. Szegény uram éppen oda ment Egerbe.

– Azt mondják, hogy a török odafordul?

– Hiszen éppen azért ment az uram Egerbe. Csak szegény apám el ne ment volna vele. Gondolja csak: hetvenesztendős ember. Keze-lába fából. És elment az urammal!

– Harcolni?

– Hát egyrészt azért. Másrészt meg volt egy jóbarátja: Bálint pap. Ezelőtt egy esztendővel összekaptak valamin; még akkor szegény anyám is élt; aztán a pap Egerbe költözött Dobóhoz. Hát azzal akar kibékülni.

Az asszony ezt mondva, felnyitott egy zöldre festett virágos ládát, és kivett egy könyvet. Az imádságos könyve volt. Beletette a vár rajzát, s eközben kipillantott a kertbe, a fiára, aki ott futkosott a virágöntöző cseléd mellett.

– Majd csak jön valaki Egerből, – mondotta az asszony, – Pető Gáspárnak a bátyja itt lakik. A király embere. Ő küldött egy szekér puskaport a várba, meg golyót, mivelhogy az öcscse ott van. Hát ha követ jön hozzá Egerből, odaadom neki ezt a rajzot.

Azzal tűt és cérnát vett a kezébe, s a kamuka ruha varrásába fogott.

Amint ott beszélgetnek tovább, a kapun egy sötétkék-mentés ember lép be, s hogy a kaput vissza beteszi, köszön valakinek.

– Ne fáradjon tovább – mondja, – bent már majd eligazodom.

Éva feláll. A hang ismeretlen neki. Az alak is.

A tornácra három lépcsőn kell fellépni. Az idegen itt fölemeli a fejét. Félszemü barna testes ember. A bajusza huszáros. A kezében olyanféle bot van, mint aminővel a falusi birók szoktak járni.

– Jónapot kivánok! – köszön fel az asszonynak. – Azt mondták, hogy itt lakik tekintetes nemes Bornemissza Gergely hadnagy uram.

– Itt lakik, – feleli az asszony, – de nincs itthon.

– Hát csakugyan elment már?

– El, Egerbe.

– Ejnye, ejnye, – szól a fejét csóválgatva az ember, – de nagyon sajnálom! Meg tetszik engedni, hogy felmenjek?

– Tessék.

Az ember föllép a lépcsőn. Leveszi a kalapját, és mély tisztelettel meghajol.

– Balogh Tamás a nevem, – mondja. – Révfalusi nemes ember vagyok.

A meghajlásáról lehetett látni, hogy nem paraszt. Az asszony mosolyogva húzott ki egy széket az asztal alól, s közben bemutatta a diákot:

– Réz Miklós diák. Külsőországi iskolába utazik. A bátyja a király hadában szolgál, és ismeri az uramat, hát erre jött egy vásári kocsin, és betért megpihenni.

– Isten éltessen öcsém, – mondotta a félszemü, anélkül, hogy kezet nyujtott volna a diáknak.

Leült és megint ejnyézett.

– A lóvásárra jöttem, – mondja a térdére csapva, – és sok mindenféle dolgom lett volna vele. Többek között pénzt is hoztam volna neki.

– Pénzt? – kérdi elcsodálkozva a menyecske.

– Azt mondták pénzre van szüksége, hogy Egerbe megy, és hogy eladja egynémely arany és ezüst-marháját.

– Nem igen van minekünk.

– Én nagyon szeretem a gyürüket, – szólt az ember a kezét fölemelve.

Tiz szebbnél szebb gyürü ragyogott az ujján.

Folytatta:

– És hogy neki van egy gyönyörü gyürüje.

– Van, – felelte mosolyogva az asszony.

– Egy holdas.

– És csillagos.

– A hold topáz.

– A csillagok gyémántok.

– Láthatnám? – kérdezte az ember.

S a hangja remegett.

– Nem, – felelte az asszony. Mindig a zsebében hordja. Valami szerencse-gyürü az. Töröké volt.

A kis Jancsi megint ott csörtetett az udvaron. Egy szökkenéssel a lépcsőn termett, s hogy az idegent megpillantotta, a gyermekek szokott bámulásával nézett reá.

– Köszönj szépen a bácsinak, – mondotta az asszony.

– Tán a hadnagy úr fia? – kérdezte az idegen. – De mit is kérdem, hiszen szakasztott mása!

S magához vonta a gyereket. Megcsókolta.

Az anyán valami kellemetlen érzés hulláma csapott végig. Oh az anyai sziv megérzi az emberbe burkolt lelket, mikor a gyermekéhez nyúlnak!

De ez csak muló érzés volt. A következő pillanatban már el is feledte.

– Forduljunk egyet a vásárban, – mondotta a diák, aki fölöslegesnek látta magát a tornácon. – Elviszem Jancsit a szekeresemhez. Megmutatom neki a kis csikót.

– Jó, – felelte az asszony, – itt egy denár. Vegyen neki trombitát. De vigyázzon rá Miklós. Te is Jancsikám. Tudod mit mondott apád!

És Tamás úrhoz fordulva folytatta:

– Nagyon meghagyta, hogy a gyerekre vigyázzunk.

A gyerek örömében ugrálva ment el a diákkal.

Az anya még utánok kiáltott:

– A templom közelében legyenek Miklós. Majd kimegyünk mink is.

Mert már egésznap készült, hogy kimegy a vásárba. Holmi apróságokat akart venni a bécsi kereskedőktől, akik ilyenkor lejöttek.

Balogh Tamás uram ezen idő alatt szórakozottan forgatta a kalapját, és kedvetlenül nézett maga elé.

– Mi hirt tud Szolnokról? – kérdezte az asszony. – Ugy-e nem bir vele a török?

– Magam is azt hiszem, – felelte komoran Balogh Tamás.

– Az uram is azzal vált el tőlem, hogy a török aligha kerül az idén Eger alá. Szolnokot nagyon megerősitették tavaly. Erősebb, mint Eger.

– Sokkal erősebb.

– S ha még elesik is, egy havi munkát ad a töröknek, mig beveszi.

Balogh Tamás uram erre fanyaran mosolyog.

Dehát mi van ezen mosolyogni való?

– Van-e a tekintetes hadnagy úrnak valami arcképe itthon? – kérdezte hirtelen.

– Van bizony, – felelte az asszony. – Tavaly festette le egy német festő.

– Nem mutatná meg a tekintetes asszony? Sok jót hallottam már a vitéz úrról, szeretném ismerni.

– Hát nem ismerik egymást? – kérdezte csodálkozva a menyecske.

– Valamikor, de már régen, beszéltem vele.

Az asszony bevezette a vendéget a szobába. A szoba sötét volt, és levendula illattal teljes. Mikor aztán az asszony fölnyitotta az ablaktáblákat, látni lehetett, hogy vendégszoba.

A földön törökszőnyegek. A fal mellett egy medvebőrös divány. Az ablaknál irószekrény. E mellett könyves szekrény. Sok pergamenkötésü könyv, talán száz is. A falon arcképek. Az öreg Cecey sisakos képe, barna korában. Ceceyné kancsalnak festve, aranyhimzetű fejkötőben. Aztán egy diófarámába foglalt sárga Krisztuskép. Egy pajkos leányarc, amely Bornemisszánéhoz hasonlit, s e mellett a Gergely képe.

Fiatal vidám tekintetü barna ember. Nyilt szemeiből eszesség sugárzik. A bajusza pörge; kerek kis puha szakál köriti az állát; haja könnyü fürtökben vállig omló.

– Szép ember, – mondja Tamás uram, figyelmesen nézve a képet. – Vajjon mennyi idős?

– Huszonhat éves.

– És már ekkora fiuk van!

– Nyolc éves házasok vagyunk mink, – felelte mosolyogva a menyecske. Gyerekek voltunk, mikor összekerültünk.

Tamás úr megint a képre nézett. Aztán ismét megszólalt:

– És igaz, hogy Konstantinápolyban is járt a vitéz úr?

– Járt bizony. Én is vele voltam.

– Van egy török ismerősöm, az beszélt róla. Manda bég. Óriás ember. A vitéz úr neki nagy szivességet tett.

– Manda bég? Sohase hallottam tőle ezt a nevet.

– Persze, – szólt bólogatva Tamás uram, – azelőtt Hajván volt a neve.

– Hajván! – kiáltott felkacagva a menyecske. – Hogyne ismernénk! Én is láttam.

Tamás úr mégegyszer felnézett a képre, s nézte hosszan, némán, összevont szemöldökkel, mintha sohase akarná többé ezt az arcot elfelejteni. A fejével úgy integetett neki, mintha köszönne, aztán az asszonynak is köszönve, háttal ment ki az ajtón.

Az asszonyon ismét az a rossz érzés ömlött végig, ami akkor fogta el, mikor Tamás úr a gyermekhez nyúlt. Mindazonáltal kikisérte a tornác-lépcsőig.

Az ember mindig a jobbján ment. Ez parasztos volt. Meghajolva köszönt. Ez uras volt. Háttal ment ki az ajtón, ez törökös volt.

Az asszonyt nyugtalanság szállotta meg, de csakhamar leszidta érte magát.

– Nem illik rosszat gondolni a szerencsétlenről, – mondotta a varráshoz visszaülve. – Félszemü ember, ennyi az egész.

És hogy kiűzze a nyugtalanságot az elméjéből, dalba fogott. A cseléd dalolt a kertben, ő is azt dalolta, s e közben gyors ujjal igazgatta fel egymás után a meggyszin kamuka ruhára a megtágult gombokat. Egy helyen feslés is volt. Erre piros selyem cérnát keresett.

De az eszéből csak nem ment ki a látogató.

– Ki ez az ember? – kérdezte a ruhát a térdére bocsátva.

A gyürü, az arcképnézés, Hajván emlegetése, a török módon való távozás…

Ki ez az ember?

Szinehagyott arccal bámult a betett kapura, s agyának minden izmát megfeszitette, hogy feleletet kapjon.

Most már ismerős volt neki az arc is, a hang is. De nem tudta honnan?

A gyürü, ez ötlött most az eszébe. Gergely azt mondta, elviszi, de a hétköznapi mellényébe tette. Elvitte-e a mellényt?

Az asszony a nagy ruhás ládához sietett, és kiforgatta, kidobálta a ruhákat. A mellény itt van. Egy tapintás reá: valami kemény van benne. A gyürü! A gyürü! Itt van. Még csak papirosba se takarta.

S ekkor, mint a felhőn átcikázó villám, egy név villant el az agyában. A homlokára kapott és felkiáltott:

– Jumurdsák!

*

A cseléd hallja a kiáltást. Fölszalad a kertből. Látja az asszonyát a szétszórt ruhák között a láda előtt ülve. Az arca sápadt. A szeme ki van karikásodva.

– Tekintetes asszony!

Nem felel.

A cseléd fut a szobába. Néz mindenfelé. Rablást sejt.

Végre is kapja az ecetes üveget, és dörzsöli, szagoltatja az asszonynyal.

– Az uram veszedelemben van, – ez volt az első szava. – Hol a gyermek? Igaz: elküldtem. Hamar a köpenyegemet, Luca! Megyünk a Jancsiért!

– De ilyen betegen tekintetes asszony.

– Nem vagyok beteg, – felelt az asszony, levegőt sziva, mint a fuldokló.

S úgy amint öltözve volt, fölkelt, és kisietett a kapun. A veszedelem érzése megacélozta az izmait. Ment, rohant egyenesen a templom felé.

Az utca tele volt jövő-menő vásári néppel, kocsikkal, tehenekkel, madzagon sántitó disznókkal, s az állatok között az árukkal megrakodott falusi emberek. Vásári zajgás. Por. Hagymaillat.

A cseléd már a templomnál érte utól. Ráboritotta a köpönyeget.

Ugyanebben a pillanatban ért szembe velök a diák is.

Futva és az embereket lökdösve jött, s lihegve mondotta:

– A templom előtt hirdetik, hogy Szolnok elesett.

– A gyermekem! – kiáltott rá Éva. – Hol hagyta?

A diák zavarodottan nézett rá.

– Balogh úr bevitte a templomba. Azt mondta, hogy mig ő imádkozik, vigyem meg a hirt.

Éva ledobta magáról a köpönyeget és futton futva rohant a templomnak. Fel a lépcsőn. Be a sokaság között a főajtón.

– A gyermekem! – kiáltozta fuldokolva. – A gyermekem!

Bent éppen litániáztak, s a környékbeli német parasztok harsogva énekelték a német litániát.

Az asszony azonban őrültként sikoltozva rohant át rajtok:

– Jancsi! – kiáltotta. – Jancsi fiam!

De a kis Jancsi nem felelt egyik padból se.

II.

Szeptember ötödik napján Gergely a siroki vár alatt köszönt a felkelő napnak. A nap szembe sütött vele és kétszázötven gyalogosával, s lehet, hogy nem is a napnak köszönt ő, hanem, hogy egy katonasereget látott szembe jönni, azért emelte a szeme elé a kalapját.

Csak maga ült lóháton, a sereg előtt, hát ő vette leghamarabb észre a katonaságot.

– Mi a csuda lehet ez? – mormogott magában. – Töröknek nem török, magyarnak meg, ha magyar, akkor nem jöhet Eger felől?

S átremegett a szivén az a gondolat, hogy Dobó ott hagyta Egert, s az jön vele szemben.

Mert hej ez a Ferdinánd király mindig igéri a segitséget, de soha nem adja. Igy veszett el Lippa, Temesvár az idén, Szolnok is ki tudja, megállja-e a sarat? Amilyen okos számitó ember ez a Dobó, bizony hamar kikétszerkettőzi, hogy egy magyar nem birhat száz törökkel.

Az úton egyebet se láttak, csak kocsikon ülő papokat. Mind Egerből jött. Eleinte csak köszöngetett nekik, de aztán hogy megsokalta ezt e nagy menekülést, ki se tért az útból.

Hát megriadt egy pillanatra, hogy Dobó ott hagyta az egri várat. De csak egy pillanatra. A következő pillanatban elkergette magától ezt a gondolatot. Nem olyan ember az! Bárki jön az úton, nem Dobó. Ha a Dobó hada jön, akkor sincs Dobó vele. Ott marad egymaga és meghal egymaga, de a történelem azt az egyet nem irhatja fel róla, hogy félt.

Zászló nem volt a szemben jövő haddal, vagy ha volt is, összecsavarva vitte valamelyik szekér. Körülbelül kétszáz fő. S lassu lépésben, rendetlen összevisszaságban jöttek.

Intett Ceceynek, aki hátul lovagolt a sereg mögött, s egy vén katonával beszélgetve üzte az út unalmát. Az öreg odaszöktette a lovát a vejéhez.

– Egy kicsit előre megyek – mondotta Gergely.

Azzal megsarkantyuzta a paripáját és a szembejövő sereg elé vágtatott.

Szeme a vezért kereste. Nincs köztük tollas süvegü. Hát megállt előttük és valamennyiöknek szólott:

– Ti kassaiak vagytok?

Nem felelt egyik se. Zavart szemmel néztek rája. Némelyik el is vörösödött.

– Honnan jöttök?

Erre se felelt egyik se.

– No, – kiáltotta Gergely bosszusan, – tán a néma barátok katonái vagytok?

Végre egy nagyállu öles ember fölemeli a fejét és azt mondja:

– Hát mink kassaiak vagyunk és onnan jövünk, ahova a tekintetes hadnagy úr megyen.

– Egerből?

– Onnan. De jobb, ha a tekintetes hadnagy úr se fárad addig.

– Hát mért? Mi baj van?

– Mi? Hát csak az, hogy bolond kecske az, amelyik neki ugrik a késnek!

– Micsoda késnek?

– Tetszik-e tudni, hogy mi vége lett Temesvárnak?

– Tudom.

– Tetszik-e tudni, hogy Losoncit levágták, a népét felkoncolták?

– Mondom, hogy tudom.

– Hát azt tetszik-e tudni, hogy kétszázezer a török?

– Azt is tudom.

– Hát azt tetszik-e tudni, hogy Dobó uramnak ezer katonája sincsen.

– Még lehet annyi.

– Hát azt tetszik-e tudni, hogy Szolnok tegnapelőtt beadta a kulcsot?

– Azt is tudom, – felelte elsápadva Gergely. (Mert bizony most hallotta ő azt először.) – És azt is tudom, hogy ha ti voltatok volna ottan, akkor is elveszett volna. Hát csak menjetek haza. S hogy ne menjetek üresen, hát netek, ez mindnyájatoknak szól patkányok!

S azzal ugy vágta pofon a nagyállu embert, hogy az neki esett a másiknak.

A következő pillanatban már kirántotta a kardját, s bizony közéjük szabdal, ha le nem ugranak az útról.

– Tisztelem Serédi Györgyöt, kiáltotta utánok. – Különb katonákat kivánok neki, mint ti vagytok. Patkányok!

(Serédi volt akkor a kassai kapitány.)

A kassaiak morogva széledtek szét a mezőn. Gergely rájok se nézett többé. Megindult ismét, s a lova a sarkantyu nyomásából érezte, hogy a gazdája reszket haragjában.

Még jó, hogy egy cigánykaravánt talált ott az uton. A kassaiak döntötték-e fel az egyik kocsit, vagy magától esett az árokba, a cigányság annak a kiemelésével foglalkozott.

Gergely visszapillantott, hogy messze van-e még a serege, azután, hogy azt bevárja, megállt a cigányok előtt, s nézte hogy vesződnek.

– Nini, – kiáltott fel egyszerre. – Sárközi barátom!

Az egyik gubancos cigány elvigyorodott erre a nyájas megszólitásra, és levett kalappal hajlongva közeledett, miközben ravasz szemeit fürkészőn járatta a Gergely arcán.

– Hát nem ismersz meg?

– Dehogynem, hogyne ismerném nagyságos uram, csak azs nem jut esembe, hogy kicsoda?

– No majd eszedbe jut. Mit csinálsz itt? Látom rongyos vagy, mint a madárijesztő.

A cigány csakugyan rongyos volt. Csak ing volt rajta meg egy posztó darabokkal foltozott bőrnadrág, vagy talán inkább bőrdarabokkal foltozott posztónadrág. A lábaszára kilátszott belőle. A lábán nem volt semmise.

– Hát van-e már lovad?

– Dehogy van csókolom azt a kedves kezsit, dehogy van. Nem is les tebbet soha!

– Gyere velem Egerbe öreg. Lovat is kapsz, ha egy hónapig ott szolgálsz, meg azonfelül olyan piros nadrágot kapsz tőlem, hogy minden cigány megnagyságol róla.

A cigánynak felragyogott a szeme. Végig pillantott a saját rongyos öltözetén, majd ismét felnézett a vitéz arcába, és a fejét vakarta.

– Egerbe? meleg les ott uram.

– Ne félj te attól. A leghűvösebb bástya alatt dolgozhatsz. Fizetést adatok neked. Te leszel az én fegyverigazitóm.

S törökül folytatta:

– Alláh isini raszt getirzün! (Isten segitsen a dolgodban.)

A cigány a levegőbe szökött.

– Bornemisza Gergely, vitézs hadnagy uram! – kiáltotta. – Csókolom kezsit lábát!

– No csakhogy megismertél.

– Meg! Meg! Hogyne ismertem volna meg csókolom azt a kedves lábát, mindjárt megismertem, csak ast nem tudtam kicsoda.

– Hát jösz velem?

– Elmennék, bizony Isten elmennék…

– Hát gyere!

– Csak azs a fene terek ott ne volna!

– Hiszen még nincs ott.

– De ott les a kutya. Ahun igy gyinnek-mennek a katonák, visket a talpam.

– Én is ott leszek, Sárközi. Ne félj, mig engem látsz. Aztán a végső esetben: egérútja van a várnak Miskolcig.

Csak úgy találomra mondta ezt Gergely. Nem tudott ő Eger váráról egyebet, csak azt, hogy Dobó benne a kapitány, meg Mekcsey az alkapitány, – két olyan ember, akiért ő elmenne a világ végéig is.

A föld alatti út emlitése hatott-e a cigányra, vagy a ló, vagy a piros nadrág, vagy hogy Gergelyt szerette, még egy kicsit vakaródzott, aztán így szólt:

– Hát ha fizsetést is kapnék, katona ruhát is, sarkantyus sárga csizmát, meg egy jó paripát, nem baj, ha vak is fél semire, hát akkor felcsapok.

A Gergely serege már akkor ott állt, s nevetve hallgatta ezt a beszélgetést. Még nagyobb lett a derültség, mikor Gergely odanyujtotta a kezét a cigánynak, és ez belecsapott.

– No, – azt mondja Gergely a zsebébe nyulva, – itt ez a denár foglalónak. Egerig ráülhetsz a vezetéklovamra. Ott aztán mihelyt ló-vakulás lesz, a tiéd az első.

A cigány vigan ugrott fel a paripára, s meztelen sarkait hozzá ütögette a ló oldalához.

A cigánykaraván szerencsét orditott neki. Ő is visszaorditott valamit cigányul. Aztán félrecsapta a süvegét s kivetett mellel, büszkén lovagolt Gergely mellett.

III.

Néhány óra mulva a baktai úton eléjök ragyogtak a lombok és dombok között az egri vár zöld mázas cseréppel fedett tornyai, s a tornyokon a nemzeti szinü zászlók, meg a városnak vörös-kék zászlói.

Ünnepre készülnek itten. A halál tart lakodalmat. Az ágyúk muzsikálnak. Vajjon hányan táncolnak át a másvilágra?

De Gergely nem erre gondolt mostan, csak arra, hogy ebben a szép várban Dobó vár reá. Örömében fölemelte a süvegét, és a seregéhez fordulva kiáltotta:

– Oda nézzetek fiuk! Mert az Isten is oda néz most az égből!

Azzal megsarkantyuzta a lovát, és előre vágtatott.

A cigány egy percig megzavarodott, hogy ott maradjon-e a sereg élén, vagy hogy ő is utána menjen a hadnagynak? Egyszerre felfogta, hogy komikussá válik, ha ő vezeti a sereget, hát jól megcsapkodta a tenyerével a ló tomporát, a sarkával meg a ló hasa alá kalapált.

A ló nagyokat ugrott, s a magasba dobálta a cigányt. De nem hiába kupeckedett a more egész életében, mindig ügyesen visszahullott a paripára.

A kocsiút tele volt fellegző porral, s a por menekülőkkel. Asszonyok, öregek és gyermekek ültek a kocsikon, vagy ballagtak a butorokkal, baromfival megrakott kocsik mellett. Némelyik kocsin borju is volt, némelyik meg disznókat szállitott.

Eger vár képe.

(Ez a kép 1596-ból való. Az Ortelius-féle történelemben jelent meg. Arról, hogy Dobó idejében milyen volt a vár, nem került még elő rajz. A templom, mint a mai maradványok mutatják, kissé kijebb esik, mint ahogy rajzolva van, mert hiszen felét a külső vár épitése miatt kellett lebontani.)

Egernek más festőtől való képe.

(A várost ez is északról mutatja.)

A török nem eszi meg a disznót, de ki tudja, mikor kerülnek vissza! Egynehányan tehenet vezettek. Egy piros csizmás kisleány rigót vitt kalitkában a kocsi mellett; egy asszony meg fazékba ültetett virágzó rózsafát. Sok kocsi, nagy hurcolkodás. Ezek egyrésze vissza se fog térni többé. Kivált azok, akik amoda lent a völgyben a Cifrakapun át Felnémet felé mennek: a zsellérek, meg az özvegy asszonyok; – ezek ott maradnak a felföldön, ahol török ló még nem hagyott patkónyomot. Különösen Kassa, – ez volt a menekülők főiránya.

Gergely azonban nem sokat törődött ezekkel. Negyedóra nem telt belé, már átszökött a baktai kapun, amely a város falának nyugati bejárata, azután tekintetét föl-fölemelve nyargalt át a piacon, s kanyarodott fel a várkapunak.

A fal itt fehér és szinte mészszagu, annyira új.

A hid le volt bocsátva. Gergely madárként röppent be a várba fel a vén fák között; szemei a kapitányt keresték.

Ott állt a vár piacán, ibolyakék bársonymentében, kardosan, piros csizmában, sastollas bársonysüveg a kezében. Mellette egy szőke apród, aki zászlót tartott a karján: egy nemzeti szinüt és egy kékvöröset. Dobó másik oldalán ott állt az öreg Bálint pap, fehér karingben, stólásan, fekete reverendában. A kezében rézfeszület. Nagy fehér szakállával olyan, mint valami bibliai próféta.

Éppen a katonák esketését végezték el. Dobó valami beszédet mondott nekik, aztán föltette a süvegét, s a robogó paripa felé fordult.

Gergely leugrott a paripáról, és ragyogó szemekkel villantotta tisztelgőre a kardját.

Dobó István.

(Egerben levő siremléke.)

– Jelentem alásan vitéz kapitány uram, megérkeztem.

Dobó csak nézett. Végigsimitotta kerek szürke szakállát, hosszú lengeteg bajuszát, és megint csak nézett.

– Nem ismer meg, úgye kapitány uram. Nyolc esztendeje, hogy nem láttuk egymást. Én a kegyelmed leghivebb katonája vagyok: Bornemissza Gergely.

– Gergely fiam! – kiáltott fel Dobó a karjait széttárva. A szivemre lelkem! Tudtam, hogy te nem hagysz el engemet!

És megölelte, megcsókolta a vitézt.

– Dehát csak magad jöttél?

Abban a pillanatban táncolt be a Sárközi paripája, félölnyi magasságra dobálva a rongyos mezitlábos cigányt.

A katonák felkacagtak.

Dobó is elmosolyodva kérdezte:

– Csak nem ez talán a sereged?

– Dehogy – feleli nevetve Gergely is. – Ez csak egy puskacsináló czigány. Jól tettem tán, hogy elhoztam?

– Minden ember aranyat ér itt, – feleli Dobó a kezét elkapva a cigánytól, nehogy az megcsókolja.

Hanem a cigányon nem lehetett kifogni. A lábát csókolta meg a kapitánynak.

– Dehát mégis mennyien jöttetek? – kérdezte Dobó nyugtalanul.

– Nem sokan, – felelte röstelkedve Gergely. Mindössze kétszázötven drabantot adtak alám.

– Kétszázötven! – szólt Dobó ragyogó arccal. – Fiam, ha mindenhonnan ennyi katonát kaptam volna, a maklári mezőn fogadnám a törököt.

– Hát nem jön segitség!

Dobó felelet helyett a levegőbe legyintett, aztán egyet nyelt, s a körülötte álló tisztekhez fordult. Bemutatta nekik Gergelyt. A király hadából már ott volt Zoltay, akivel Budán ismerkedett meg ezelőtt tizenegy esztendővel. Most is olyan szőke és nyulánk, vig ember, és még szakált se hord, tehát nőtelen. Aztán ott volt Pető Gáspár, egy gyorskezü apró ember, aki szintén a király hadából való, s nagyságos cimet visel. Egy vékonyképü kékszemü legény állt Pető mellett. Ez is melegen megszoritotta a Gergely kezét, és igy szólt:

– Fügedi János vagyok, a káptalan hadnagya.

Gergely ránéz.

– De ismerős vagy nekem, kedves öcsém!

Amaz vállat vont, s mosolyogva felelte:

– Nem emlékezem.

– Nem te adtál-e nekem ökörfület Erdélyben?

– Ökörfület?

– No igen. Mikor a Fürjes esküvője lett volna, hátul a konyhaudvaron.

– Lehet, mert csakugyan én osztogattam ott az apródoknak mindenfélét.

– Reménylem, most visszaszolgálom.

– Hogyhogy?

– Kapsz érte egy igazi basa-fület.

Aztán Petőhöz fordult Gergely:

– Hát te mért vagy olyan szomorú!

– Hogyne volnék szomorú, – feleli Pető, – husz lovasom elinalt az úton. De felakasztom a kutyákat, csak mégegyszer elém kerüljenek!

– Sohse bánd, – szólt közbe Dobó. – A kapu nyitva van. Menjen, aki félti a bőrét. Nekem ugyan nem gyikok kellenek ezekre a falakra!

Csak most pillantott Bálint papra is Gergely. Már egy esztendeje, hogy nem látta. Megölelte és megcsókolta az öreget.

– Hát nem ment el a papokkal tisztelendő atyám?

– Valakinek csak kell itt maradni, – duhogott az öreg.

Aztán azt kérdezte:

– Cecey mit csinál?

– Jön! – felelte szinte kiáltva Gergely. – A fiatalok szöknek, a vének jönnek és kardot hoznak. Meglássátok, hogy az én fakezü apám hogy forgatja a kardot!

Egy rövidnyaku köpcös ember lépett ki a templom árnyékából. Rettentő széles kard verte a lába szárát. Egy szapora járásu öreg urral jött és már messziről integetett és nevetett Gergelyre.

Mekcsey volt.

Mióta Gergely nem látta, megszakállasodott és méginkább hasonlitott a bikához. A föld szinte rengett izmos lépései alatt.

– Hát te megházasodtál? – kérdezte Gergely, mikor már vagy háromszor megölelte.

– Micsoda? – felelte Mekcsey, már egy Sárikám is van azóta.

– Kit vettél el?

– Az ég legkékebb szemü angyalát!

– Kit no?

– Szúnyog Esztert.

– Hát a szép kigyófejü kardod?

– Megvan, csak hétköznap nem akarom koptatni.

– És hol van a családod?

– Budetin várába küldtem őket, mig a törököket agyon nem verjük.

Dobóra pillantva folytatta:

– Én ugyan mondtam az öregnek, hogy ne küldjük el a feleségünket, de ő úgy félti az ő Sáráját, mint valami gyereket, hát elküldtük őket, elég gondunk lesz a törökkel is.

A számtartó jelentése szakitotta félbe a beszélgetésüket. Az öreg egy árkus papirost terjesztett ki Dobó előtt, és a szemüvegétől a papirost messzetartva olvasta:

– Hát van: bárány 8050; ökör, tehén, borju, szóval vágómarha: 486; buza, rozs, meg liszt összesen 11671 véka. Árpa meg zab 1540 véka.

Dobó a fejét rázta:

– Kevés lesz, Sukán bácsi.

– Magam is ezt gondolom kapitány uram.

– Ha itt szorit a török a télre, mit adunk a lovaknak?

Az öreg vállat vont:

– Hát bizony nagyságos kapitány uram, alighanem sült cipót.

– Bor mennyi van?

– 2215 köböl.1)

– Az is kevés lesz.

– De legalább óbor. Az idén már megette a kutya a szüretet. Sör is van egynehány hordóval.

– Disznó?

– 139 élő. Szalonna 215 oldal.

Bornemissza érdeklődéssel hallgatta volna tovább is ezt a jelentést, de a seregére gondolt. Visszaült a lovára, és ismét kiment a kapun, hogy seregét katonai rendben bevezesse.

IV.

Gergely még aznap délelőtt amint a serege bemutatását és elhelyezését elvégezte, újra lóra ült és benyargalta a várat.

– Mily gyönyörü vár! – kiáltotta Dobóhoz visszatérve. Ha valaha vártiszt leszek, itt engedjen az Isten letelepedni.

– Még semmit se láttál, – szólt Dobó. Jer, majd én mutatom meg neked.

S hogy Bornemissza leszállt a lováról, intett a szőke apródnak:

– Hozd Kristóf a lovat utánunk.

Azzal karonfogta Gergelyt, és a déli kapuhoz vezette.

– Hát látod, – szólott itt megállva. Hogy hamarosan tájékozni tudd magadat, képzelj egy nagy tekenős békát, amelyik délre néz. Ez ahol most vagyunk, ez a feje. A négy lába meg a farka, – ezek a bástyák. A két oldala két gyalogkapu.

És közben felszólt a kapu tornyába:

– Vigyáztok ott fenn?

– Vigyázunk kapitány uram, – felelte le a torony erkélyéről az őr.

S hogy kihajolt, az oldalán levő kürtöt hátrataszitotta.

– Gyerünk fel, – mondotta Dobó. – Erről az oldalról jön ma vagy holnap a török, hát ezt is nézd meg.

Egy kézmozdulattal előre akarta bocsátani Gergelyt, de ez meghátrált:

– Már beesküdtem kapitány uram.

Ez azt jelentette: Nem vagyok vendég.

Dobó hát elől ment.

A toronyban négy őr volt. Ezek tisztelegtek.

– Ismerjétek Bornemissza Gergely főhadnagy urat, – szólt Dobó.

Az őrök erre mégegyszer tisztelegtek. Gergely hasonlóképpen a süvegéhez emelte a kezét.

A torony erkélyéről két kis falu látszott a vár előtt, ezeken túl pedig két szétágazó domblánc között kékeszöld buja növényzetü sikság.

– Itt kezdődik az Alföld – mondotta Dobó.

– És az a két kis falu?

– A innenső Almagyar, a tulsó Tihamér.

– És ez a kanyargó patak?

– Eger patak.

– Ezek a falak ujak itt a kapu körül?

– Ujak. Én épittettem.

– Jó magasak. A török itt aligha próbálkozik.

– Hát azért épittettem. Bal felől amint látod ágyú védi a kaput.

– Minden várban bal felől védi: a szembe jövőnek jobb kézben nincs pajzsa.

– Itt jobbról nem is lehetett volna. Amint látod, a patak itt folyik a vár nyugoti oldalán.

S a vár nyugoti oldalára mentek.

– Széditő magas fal. Van ez tiz öl is.

– Még tán több is. Ezen az oldalon igazán nem próbálhat a török semmit. Kivül kő; belől föld. De most üljünk lóra, mert ezen az oldalon hamar átmehetünk.

Lóra ültek és lovon mentek végig a nyugoti oldalon.

Itt a város látszott lent a völgyben. Benne a püspöki templom, a püspöki palota. A hegyoldalban Szent Miklós temploma, aggastyán (augusztinus) barátoké.2) A város mögött egy vastag egyenletes hegy, azon túl a Mátra kék ormai.

Ezen az oldalon is két bástya, s középen egy kis erős kapu. A patakhoz éppen lovakat vezettek le a katonák.

A patakon túl a város piacán egynehány ember látszott, meg egy falka disznó.

– Itt még vannak? – kérdezte bámulva Gergely.

– Még vannak, – felelte Dobó. Pedig mindennap leizenek, hogy menjenek már. Mindegyik el akarja adni a disznóját, aprómarháit.

A kapu előtt egy széles arcu sovány hadnagy oktatott körülbelől ötven katonát.

Kard volt náluk; a fejükön leeresztett rostélyú rozsdás sisak; a vállukon vas. Kettő a középen állt. A hadnagy vezényelte:

– Vissza! Vágj! Vissza! Vágj! Mondom szamár, hogy amint vágtál, kapd vissza a kardodat!

A tanitványon látszott, hogy sohase volt katona. Markos kis erős parasztfiú volt, s Dobó csak azért tette a kassai csapatba, mert az ilyen erő kár az ágyúhoz.

– Ki ez a hadnagy? – kérdezte Gergely.

– Hegedüs, – felelte Dobó, – a kassaiak hadnagya. Kemény ember.

S leszólt a csoporthoz.

– Ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg a hadnagy úrtól.

A legény erre leeresztette a kardját, és Dobóra tekintve szólott:

– Azt nem értem kapitány uram, hogy mért kell nekem a kardot visszakapni?

– A hadnagy úr megmondja.

– Azért te, bagariacsizma, – szólt a hadnagy mérgesen, – hogy védd is magad vele, meg megint ütésre készen légy.

– Dejszen hadnagy uram, – szólt a legény egyet oldalt pökve, – akit én egyszer meglegyintek, nem vág az nekem vissza!

Dobó rápöccentett a lovára, s elmosolyodva szólott:

– Egri gyerek. Jól beszél.

Végignyargaltak a fal mentében. Itt a palota mögött zöldrácsozatu virágos kert. Benne padok és szőlő-sátor. A rezeda illata szállongott a kertből, s egy kései rókapillangó kerengett a rózsák fölött.

Hogy Gergely a rózsákon felejtette a szemét, Dobó is megállt és szólott:

– Szegény feleségem ugyan hiába ültette ezt a sok virágot.

– Hol van a nagyságos asszony?

– Haza küldtem a testvéreimhez. Az asszonyi szem gyöngiti az embert.

A kerten át a nyugoti oldal sarkára értek.

A fal itt is éktelen magas. Alatta kiálló dombrész. Az le van faragva a város talajáig meredekre.

– No nézd, – mondotta Dobó. – Ez itt a földbástya. Ez csak arra való, hogy ezt a sarkot a lövéstől védje, meg azt a másik bástyát ott, oltalmazza. Az ott a tömlöcbástya.

Innen megint szép panoráma nyilt a városra, és a patak mentén északfelé nyúló völgyre. A völgy vége egy falu: Fel-német. Nagy falu. Azon túl már hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelől.

De Gergely nem sokáig gyönyörködött a képben. Figyelmét a vár északi oldala költötte fel. Itt magas dombok vannak szemben a várral, s a dombokat csak egy mély ásott árok választja el a vártól.

– A támadást innen lehet várni, – mondotta a dombokat szemlélve.

– Innen, – felelte Dobó. De itt legerősebb is a fal, s a legnagyobb ágyúkból négy erre szolgál.

A tömlöcbástyánál leszállt a lováról, és átadta a kantárt Kristóf apródnak.

– Bevezetheted, – mondotta, – az istállóba.

Fölmentek a tömlöcbástyára, ahol egy nagy ágyú, négy mozsár és valami húsz szakállas ágyú nézett a domb felé.

Az ágyúk mellett egy göndörhaju német pattantyús oktatta a parasztokat.

– Mikor én mondok bor! akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz! akkor adjál düssz!

A parasztok igen komolyan hallgatták a tűzmestert, de Dobó elmosolyodva mondta neki:

– Venn szi szangz bor dann bekommen szi keine pulver, veil dasz bor keine pulver iszt szondern vein.

Épp oly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért megértették egymást. S a tűzmester ujra kezdte:

– Mikor én mondok par, akkor nekem ne hozz bar, hanem pulver, krucifiksz donnervetter!

Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port kér, bort adjanak.

Öt ilyen német pattantyús volt a várban. Dobó Bécsből hozta őket. Több idegen nem volt a vár népe között.

– Nézd ezt a gyönyörü ágyút, – mondotta Dobó az ágyút végigsimitva a kezével, – Béka a neve. Mikor ez kuruttyul, a török megérzi az esőt!

Az ágyú bronzból volt, és ragyogott, mint az arany.

Tovább mentek kelet felé, ahol a sarkon megint egy kiszögellő erős bástyát találtak.

Itt Gergely bámulva állott meg.

A bástyától kezdve a vár keleti részén egy erős magas falkaraj sarlóként övezte a vár keleti oldalát. Kivül árok, belől árok. Tiz-tizenkét ölnyi mélység. Csupán a közepén át volt egy töltés, amely láthatólag azért volt csinálva, hogy a katonák átjárhassanak.

– Ez a külső vár, – mondotta Dobó. – Láthatod, hogy kelet felől hegynek beillő domb van. Ez a Királyszéke. Azért hivják igy, mert Szent István király innen nézte a sátora előtt üldögélve a templom épülését.3) Ezt a dombot itt lent ketté kellett szakitani.

– Értem, – felelte Gergely, – okos ember volt, aki csinálta.

– Perényi csinálta ezelőtt tiz évvel. A túlsó végén is van egy bástya, az a Bebek bástya. Az a torony meg ott a szegleten arra való, hogy le a kapuig, meg idáig lehessen látni és lőni az ellenséget.

A fal itt is mint köröskörül öles vesszőpalánkkal volt magasitva. Néhol még friss volt rajta a sár. Ez a palánk azért kellett, hogy kivülről be ne lásson az ellenség, s hogy a fal tetején járhassanak a védők.

– Hát most gyerünk a templombástyára, – szólt Dobó, Gergelyt ismét karon öltve.

Csak néhány lépést kellett a Sándorbástyáról tenniök, s Gergely előtt egy különös épület állott. Egy rengeteg nagyságu templomnak a fele. A két hátulsó tornya is megvan. (Azelőtt négy tornya volt.) A faragványok, az ajtók, az ajtók fölött kőből faragott óriás virágok, csorba orcájú kőszentek. De micsoda templom az, amely hivek helyett földdel van megtömve; harangok helyett ágyuk vannak a tetején, s orgona helyett ágyúk dörgése szól belőle.

A templom oldala jobbról balról be volt dombozva. A dombon kecske legelt. Oldalt egy boltozott bejárás. A kövei kormosak.

– Itt talán a puskaport tartják? – kérdezte Gergely.

– Azt, – felelte Dobó. – Jer és nézd meg, mennyi erő van itt összehalmozva!

– Ez sekrestye volt.

– Az. Jó száraz hely a puskapornak.

– No nagy vétek volt ezt a templomot így elpusztitani.

– Magam is sajnálom, de inkább igy legyen, hogysem Alláht dicsérjék benne.

Beléptek. A hely inkább boros pincéhez hasonlitott, mint sekrestyéhez: telides tele volt fekete hordóval.

– Mennyi van? – kérdezte Gergely elámultan.

– Sok, – felelte Dobó. – Több mint kétszáz hordó. Itt tartom minden puskaporomat.

– Egy helyen? Hátha felrobban?

– Az lehetetlen. Az ajtó előtt őr áll. Kulcsa nincs hozzá másnak, mint nekem. Be nem mehet más, mint Mekcsey vagy az öreg Sukán. Napnyugta után napfelkeltéig meg nem adom oda a kulcsot senkinek.

Gergely fölpillantott az ablakra. Az üvegből volt, s háromszoros vasrostély védte az üveget.

Az ajtóval szemben, ahova rézsút hullott a világosság, nagy kerek kád áll. Szinig meg van töltve puskaporral.

Gergely belemarkol, s visszapörgeti.

– Ez, ugymond, ágyúba való. Jó száraz.

– A puskába valót apró tonnákban tartom, – feleli Dobó.

– Itt csinálták, vagy Bécsben?

– Részben itt, részben Bécsen.

– S milyen vegyitékü az idevaló?

– Három negyede salétrom, a negyedik negyed kén és szén.

– Puha faszén vagy kemény?

– Puha.

– Az a legjobb. Hanem én egy-két kanállal többet adok a szénből, mint mások szoktak.

A kád fölött a fekete falon egy nagy fakó festmény látszott. Csak két fejet lehetett rajta látni. Az egyik szakállas szomorú arcu férfié. A másik egy ifjué, aki a férfinak a mellére hajol.

A két alaknak fénykör volt a fején. A nyaktól kezdve le volt repitve a vászon, úgy, hogy a fal kilátszott.

– Ez valószinüleg a templom oltárképe volt, – mondotta Dobó. Talán még Szent István festtette.

A sekrestye előtt két száraz malom forgott.

Ló huzta mind a kettőt. A templom oldalán egy boltozat alatt két tűzmester felügyelete alatt kézi bombákat csináltak a katonák.

Gergely itt megállt. Megnézte a puskaport és a kanócot, s a fejét rázta.

– Talán nem jó? – kérdezte Dobó

– Jó, elég jó, – felelte Gergely, – de én engedelmet kérek, hogy azon a bástyán, amelyiken leszek, magam készithessem a bombákat.

– Mondd meg őszintén, ha jobbat tudsz. Te tudós ember vagy, és itt a vár védelme a fő, nem a mellékes tekintetek.

– Hát én jobbat tudok, – mondotta Gergely. – Ezek a régi bombák sustorognak, ugrálnak, elpukkannak, aztán vége. Én magot teszek bele.

– Micsoda magot?

– Kis bombát, rézporba kevert olajos csepüt, vasport és egy darab ként. Az én bombám csak akkor kezdi a munkát, mikor elsült.

Dobó visszakiáltott a bomba készitőknek:

– Hagyjátok abba a munkát. Bornemissza főhadnagy úr vissza fog ide jönni, és aszerint dolgozzatok, amint ő parancsolja.

Fölmentek a bástyának átalakitott templom tetejére.

Ez körül volt állitva vesszőből font és földdel töltött kasokkal. A kasok között kőboltozatu fülkékben ágyúk. A középen golyóhalom és puskaporos gödör.

Innen egészében lehetett látni a külső várat, amint óriás karéj alakjában keritette a vár keleti oldalát. Rajta két bástya, s a két bástyán két kerek torony.

De lehetett látni a szemben levő nagy földemelkedést is, amely épp olyan magas, mint maga a vár.

Hát itt keletről erős lesz az ostrom, – mondotta Gergely. – A nap is szembe süt reggelenkint. Ide ember kell.

– Rád gondoltam, – felelte Dobó egyszerüen.

– Köszönöm. Meg fogom állani a helyemet.

És a két ember kezet fogott.

Az ágyúk között volt egy nagy testes bronz-ágyú. Öblös torkába emberfej nagyságú golyó fért. A betük és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.

– Ez a Baba, – mondotta Dobó. – Olvasd a feliratát.

Az ágyú derekán két pálma között ez a mondat ragyogott:

Erős várunk nekünk az Isten!

V.

Szeptember kilencedikén nem sütött fel a nap. Az eget szürke felhők takarták. A Mátra ormait is felhő ülte. Az idő egésznap olyan volt, mint a kényes gyerek arca, aki sirni akar, csak azt kell kitalálnia, hogy miért sirjon?

A várban élénk nyüzsgés. Az ácsok az alsó piacon félöles karókat faragnak. Mellettök egy katona lyukat fur a karókba s kereszt alakot formál belőlök. A harmadik csoport katona olajos szurkos csepüt kötöz a keresztekre. Ezeknek a neve furkó. Már van egy halommal.

A sekrestye mellett az öreg Sukán vékával méri a puskaport. Paraszt emberek apró bőrzacskókba tömik. Hordják a pattantyusokhoz.

Ugyancsak a sekrestye mellett János tűzmester cserépből készült golyókat tömet puskaporral. Ezek a lapdák. Egy arasznyi puskaporos kanóc áll ki belőlük. Mikor meg akarják gyujtani, olyanféle drótos szerszámba teszik, mint a mai angol lapdaütők. De dobják kézzel is, s a füles golyókat kópjával is. Ezekből is készen volt valami ezer darab.

Az ókapu felé, ahol egy hosszú házsor szolgál kaszárnyának, köszörüsök és lakatosok dolgoznak. Mindenkinek a fegyverét meg kell igazitaniok, aki hozzájuk viszi.

A Sötét-kapu mellett földalatti szépen épitett istállókban állnak a marhák. A mészárosok itt vágnak a fal mellett. A vér egy lyukon az árokba csurog. Négy-öt marhát vágnak mindennap. Sok a katona.

Gergely éppen a Sándor bástyán állott. Gerendákból és deszkákból emelvényt ácsoltak ottan, hogy föl lehessen futni belülről a falakra.

Ez az emelvény már minden bástyánál megvolt, de itt ujra kellett csinálni, mert nem jól ástak le egy cölöpöt, és mozgott.

Dobó most fölment rajta a tisztjeivel, s meg-meg rázogatta az oszlopokat.

– Ugy kell ennek állni, – mondotta, – hogy akkor is megtartson száz embert, ha minden oszlopját ellövik.

A templom tornyán a kürtös egy hosszut rikoltott.

– No, mi az? – kiáltott fel Mekcsey, – itt vagyunk!

– Jönnek!

Ebből az egy szóból megértették a tisztek, hogy az előőrség jön.

Maklárig az őröknek hosszú láncolata állott már egy hét óta. Eleven teleszkop, amely kinyult az abonyi mezőig s éjjel nappal a török megérkezését vigyázta.

Ezeket jelentette a: jönnek!

Mekcsey felugrott a fal tetejére, és sietve indult a kapu felé. Maga Dobó is. Mind követték a tisztek. A déli bástyán aztán megálltak, és kiváncsian néztek arra az útra, amely a kis Almagyar falun át a messze sikságból vágódik egyenesen a várkapuig.

Az almagyari úton egy vágtató lovast lehetett látni. Süveg nélkül jött. A dolmánya panyókára vetve röpdösött utána.

– Az én katonám! – szólt Gergely, – Bakocsai!

Mert hogy ez a Bakocsai kitünő lovas volt, és a sors gyalogossá tette, mindig azon rimánkodott, hogy lóra ülhessen. Igy jutott ezen a napon őrszemnek is.

Ahogy közelebb jutott, látni lehetett, hogy az arca merő egy vér, s hogy a ló oldalán valami dinnye forma gömbölyüséget hoz.

– Az én katonám! – szólt ismét Gergely, de most már szinte kiáltva örömében, – Bakocsai.

Mert kétségtelen volt, hogy a fiu verekedett.

– Egri gyerek, – felelte rá Mekcsey.

– De az én katonám, – szólt Gergely vissza. – Az én tanitványom!

A hírhozó nyomában még három őr rugatta az út porát. A többit tán levágták.

Hát itt van a török!

Mit érezhetett Dobó e hírnek hallatára? Az a török had jön, amelyik ebben a nyárban az ország két legerősebb várát rombolta el: Temesvárt és Szolnokot, s ezenkívül elfoglalta Drégelyt, Hollókőt, Salgót, Bujákot, Ságot, Balassa-Gyarmatot, – mindent, amit akart. Mert úgy indult el ez a had, hogy ami még hátra van Magyarországból, beleigázza a török hatalomba.

Hát már itt tartanak. Százötvenezernyi emberarcu fenevad. Nagyobb részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori életre nevelték. Kardjuk Damaszkusban készült; vértjük derbendi acél; lándzsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való; ágyúikat Európa legjobb öntői csinálják; puskaporuk, golyójuk, fegyverük mérhetetlen és megszámlálhatatlan.

S velük szemben?

Itt áll ez a kis vár, s benne alig kétezer ember, s alig hat régi hitvány ágyú.

Mit érezhetett Dobó?

A hírhozó Bakocsai István felvágtatott a várba, és megállt izzadtan, porosan Dobó előtt. A nyereg szijján egy göndörbajuszu barna törökfej; őneki magának az egész bal arca végig fekete az aludt vértől.

– Jelentem alásan vitéz kapitány uram, – szólt a bokáját összeütve, – itt a török az istenfáját!

– Az egész had, vagy csak egy csapat?

– Az egész hadnak az eleje az istenfáját. Nem láttuk az egészet az abonyi erdő miatt, de nagyon jönnek az istenfáját. Ahogy bennünket észrevettek, mindjárt elkaptak kettőt belőlünk az istenfáját, oszt még engem is hajszoltak egy darabig; legutóbb ez a füstös az istenfáját.

S ezt mondva a hüvelykujjával a nyergen lógó törökfej felé bökött.

– Hát a társaid hol vannak?

A vitéz a kapu felé pillantott.

– Mosakodnak a patakban, az istenfáját!

– No, – azt mondja Dobó, – mától fogva tizedes vagy. Erigy és igyál egy kupa bort, – az istenfáját! – tette hozzá mosolyogva.

A vár udvarán mindenki odatolongott, hogy a levágott fejet nézze. A beretvált fejnek egy hosszú fürtje volt középen. Annál fogva tartotta Bakocsai, s büszkén mutogatta.

VI.

A török megérkezésének hirére olyanná vált a vár, mint a zajgó méhkas.

Mindenki Bakocsai köré tolongott, hogy szavát hallja. Még az asszonyok is odafutottak a sütőházakból és konyhákból, s lábujjhegyre állva hallgatták a csoport mögött a vitéz beszédeit.

De ez persze csak akkor történt már, mikor Dobó ott hagyta a piacot, és a tisztekkel együtt fölment a palotába, tanácskozni, rendelkezni.

A vitéz fölakasztotta a török fejet egy hársfára, s ő maga székre ült, hogy átengedje a fejét a borbélynak.

Tizenhárom borbély volt a várban: négy mester és kilenc legény. Nem annyira a hajnyirás lesz itt a kötelességük, mint inkább a gyógyitás.

Ebben az időben nyirni, beretválni és gyógyitani egy mesterség vala.

Hát a borbélyok mind a tizenhárman ráestek most Bakocsaira, csakhogy közel lehessenek a szavához. Legelsőbben is a dolmányát huzták le, meg az ingét.

Péter mester volt a legöregebb köztük, hát az fogta mosásba legelőször. Egy nagy cseréptálat eléje tartottak, egy fazék vizet meg föléje.

Csurgatták, mosták.

Eddig csak állotta a vitéz, de mikor a hosszu fejsebet varrni kezdték, szétrugta a széket, tálat, borbélyt és borbélylegényt, s rettentő istenfájázások között felkopogott ballagott a kaszárnyába.

– Nem vagyok én nadrág az istenfáját, – mondotta mérgesen.

Lekapott egy nagy pókhálót az ablakszélről és a fejére tette. Bekötötte a fejét maga. Leült. Jól beszalonnázott, beborozott, aztán ledült a szalmazsákra, s öt perc múlva már aludt.

VII.

A vitézzel csaknem egy időben egy lovas parasztember is érkezett a várba. Szűr volt rajta és felgyűrt szélű fekete kalap. A kezében zöld furkósbot, akkora mint ő maga.

Mikor Dobó végzett a vitézzel, az ember leszólt a lováról egy asszonynak:

– Melyik a kapitány úr?

– Az ott ni, – mondja az asszony, – az a nagy bajszu derék.

Az ember leszállt a lováról. Hozzákötötte egy cölöphöz. A tarisznyába nyult. Kivett belőle egy nagy pecsétes levelet.

A kalapját a kezébe véve, Dobóhoz ballagott.

– Levelet hoztam, mondja az irást átnyujtva.

– Kitől? – kérdezi Dobó.

– Töröktől, – feleli a paraszt.

Dobó arca elsötétült.

– Hogy merte kend elhozni! – kiáltott az emberre. Vagy török kend?

– Nem, – feleli megszeppenve az ember, – Kaálból való vagyok én instálom.

– Tudja-e azt kend, hogy magyar embernek nem szabad az ellenség levelét hordoznia?

És a katonákhoz fordulva parancsolt:

– Fogjátok fegyver közé!

Két dárdás katona a paraszt mellé állott.

– Uram! – kiáltott a paraszt térdre esve. Kényszeritettek!

– Csak arra kényszeritettek hogy átvedd, arra nem, hogy átadd.

És ujból a katonákhoz fordult:

– Itt álljatok!

Összetrombitáltatta a vár népét, s anélkül, hogy a levelet fölbontotta volna, összefont karokkal állt a hársfánál, emelyen a török fej lógott.

Öt perc nem telt belé, együtt volt a várnépe mind. A tisztek Dobó körül. A katonák sorrendben. Leghátul a parasztok meg az asszonyok.

Akkor Dobó igy szólt:

– Azért hivattam össze a vár népét, mert a török levelet küldött. Én az ellenséggel nem levelezek. Ezt a levelet azonban fölolvastatom, majd megtudjátok: miért?

Azzal átadta a levelet Gergelynek, a ki mindenféle irást első tekintetre el tudott olvasni, s legtudósabb volt a vár népe között.

– Kérlek olvasd fel hangosan.

Gergely egy kőre állott. Feltörte a pecsétet, s kirázta a porzót a papirosból. Azután a levél aljára pillantva, hangosan olvasta:

– Küldi Achmed pasa Kaálból.

„Dobó István egri kapitánynak üdvözlet.

„Én aki vagyok az anatoliai Achmed basa, a hatalmas legyőzhetetlen császár főtanácsosa, megszámlálhatatlan és ellenállhatatlan hadának főkapitánya, izenem és irom, hogy a hatalmas császár ezen a tavaszon két sereget küldött Magyarországra. Az egyik sereg elfoglalta Lippát, Temesvárt, Csanádot és Szolnokot s minden várat és várkastélyt, a mely a Körös, Maros, Tisza és Duna vidékén áll. A másik sereg elfoglalta Veszprémet, Drégelyt, Szécsént és az egész Ipoly mentét, s ezenkivül levert két magyar sereget. Nincs erő, amely nekünk ellenállhatna.

„És most ez a két diadalmas hadsereg Eger vára alatt egyesül.

„A hatalmas és győzhetetlen császár akaratából intelek titeket, hogy ő felségének ellene szegülni ti se merjetek, hanem engedelemre hajoljatok, s a mely basát én küldök, beereszszétek, Eger várát és városát neki átadjátok.

– Hogy a fenébe ne! – zúgták minden felől. Ne olvasd tovább! Eb hallgassa!

Dobó azonban csendességre intette őket.

– Csak hallgassátok a török muzsikát. Nagyon szép, mikor ilyen fennen szól. Olvasd csak tovább.

– Ha engedelmesek lesztek, hitemre mondom, hogy se magatoknak se jószágotoknak bántódása nem lesz. A császártól minden jót nyerek nektek, s olyan szabadságban tartalak benneteket, mint a régi királyok,

– Nem kell török szabadság! – rikoltott közbe a fakezü Cecey, – jó nekünk a magyar is!

Amire mindenki elnevette magát.

Gergely folytatta:

– És minden bajtól megoltalmazlak benneteket…

Itt már mindenki kacagott, maga a levél olvasó is.

Csak Dobó állott komoran.

Gergely tovább olvasott:

– Erre adom hiteles pecsétemet. Ha pedig nem engedelmeskedtek, a hatalmas császár haragját vonjátok fejetekre, s akkor mind magatok, mind gyermekeitek mindnyájan halállal pusztultok el. Azért hát nekem azonnal feleljetek.

Haragos zúgás volt erre a felelet. Az arcok megvörösödtek. A legjámborabb embernek a szeme is tüzet hányt.

Gergely átnyujtotta a levelet a kapitánynak. Annak a szavát leste most mindenki.

Dobónak nem volt szükséges kőre állnia, hogy kilássék a csoportból. Magas öles ember. Ellátott mindenki feje fölött.

– Ime, mondotta acélos, de keserü hangon, ez az első és utolsó levél, amely töröktől jött ebbe a várba, s el is olvasódott. Megérthettétek belőle, hogy mért jön. Szabadságot hoz karddal és ágyuval. A keresztény vérben fürdő pogány császár hozza ránk ezt a szabadságot. Nem kell? Ha nem kell szabadság, levágja fejünket! Hát erre válaszoljunk. Ez a válaszom!

Azzal kétfelé repitette és összegyürte a levelet, és a parasztnak az arcába dobta.

– Hogy merted idehozni gazember!

És a katonákhoz fordult:

– Vasat a lábára! Vessétek a tömlöcbe a bitangot!

VIII.

E mindeneket fölizgató esemény után Dobó a palotába szólitotta a tisztjeit.

A terem csakhamar megtelt. A négy főhadnagyon kivül ott voltak a hadnagyok is, a pattantyus tisztek is. Némelyik utközben a diszruháját, ünnepi süvegét kapta magára. Némelyik csak a bajuszát sodorta ki utközben. Mindenki érezte, hogy ez a levél a vészharang első megkondulása volt.

Dobó még csak az elmaradt őrséget várta.

Összefont karral állott az ablaknál, s az alant elterülő várost nézte. Milyen szép épületek, milyen szép fehér házak! S a város üres. Csak a palota alatt a patakon nyüzsög a vár népe. Lóitató katonák, vizhordó emberek; egy sárgakendős asszony, aki most lép ki egy kapun; a hátán nagy batyu. S két kis gyermeket vonszolva siet a vár felé.

– Ez is a várba jön, – mormogta Dobó kedvetlenül.

Az apród ott állt Dobó mellett. Lenvirágkék bársony dolmány volt rajta. A szeme is éppen ilyen szinü. Inkább leánynak látszott, mint fiunak.

Dobó ehez fordult mostan. Végigsimogatta a fiu vállig érő haját, és azt mondja neki:

– Mit álmodtál Kristóf? Nem álmodtad-e haza magadat?

– Nem, – felelte a fiu. Szégyelném magamat, ha ilyet álmodnék.

Ez az egy apród maradt itten. Ez az egy is csak azért, mert az apja irt a kapitánynak, hogy a fiut haza ne küldje. Mostoha anyja volt a fiunak. Nem nézett rá szives szemmel. Dobó a maga fiának tekintette.

A több apródot mind haza küldte Dobó. 14–16 éves fiuk voltak. Vitézi iskola volt nekik a Dobó udvara. A próbát nem engedte még Dobó letenni nekik.

Még egy ilyen kedves apródja volt: Balogh Balázs, a tavaly megölt György barát egyik hadnagyának a fia. Ez még Kristófnál is fiatalabb egy esztendővel, s kitünő lovas. Ez sirva ment el augusztusban. Különösen az fájt neki, hogy Kristóf itt marad. Az is volt hozzá a búcsúszava:

– Megállj, ha visszajövök, kihivlak viadalra!

Nagy Lukács vitte el magával ezt a gyereket, hogy útközben átadja az anyjának. Mert özvegyasszonynak a fia s egyetlen gyermek.

– No ez a Lukács sokáig odamarad, – szólt Mekcseynek a fejét csóválva Dobó. Attól tartok, levágták.

– Nem hiszem, – felelte Mekcsey. Az apró embereket nem féltem. Valami különös babonám van rá, hogy az apró emberek szerencsések a hadban.

– Éppen forditva van, – felelte Gergely, aki inkább magas volt, mint kicsi. Az apró ember sohse ül olyan bizton a lován, mint a hosszu. Az aprót a ló viszi a harcban, a hosszu meg a lovat.

Az ajtónálló jelentette, hogy az őrök megérkeztek.

– Ereszd őket be, felelte Dobó komoran.

Hét sárgacsizmás sarkantyus legény állott meg a terem közepén. Kettőnek vizes volt a haja, hát ezek csakugyan mosakodtak.

Az egyik vizes haju előre lépett és igy szólt:

– Jelentem alásan itt az ellenség, Abony alatt.

– Tudom, – felelte Dobó. Az első török is itt van. Elhozta Bakocsai.

Ez szemrehányó hangon volt mondva. A vitéz a város kékvörös szinét viselte. Egyet szuszszant és a fején egyet rántva felelte:

– Kapitány uram én hozhattam volna hármat is.

– Hát mért nem hoztál?

– Hát csak azért, mert én szétvágtam a fejét mind a háromnak.

A teremben nagy derültség áradt el. A hét katona közül négy be is volt kötve. Dobó maga is elmosolyodott.

– Hát Komlósi fiam, mondotta, nem a törökfej itt a hiba, hanem a ti fejetek. Nektek nem az volt a kötelességtek, kogy verekedjetek, hanem az, hogy hírt adjatok. A Bornemissza hadnagy úr katonája hozta meg a hirt. Ti azonban előbbre valónak tartottátok, hogy mosakodjatok, meg fésülködjetek, inget váltsatok meg bajuszt pödörjetek. Micsoda katona vagy te Komlósi Antal!

Komlósi búsan nézett maga elé. Érezte, hogy Dobónak igaza van. Azonban felemelte a fejét és igy felelt:

– Hát majd meglátja kapitány uram, hogy micsoda katona vagyok.

Az őrök jelentéséből kétségtelenné vált, hogy a török húzódik fölfelé. Dobó uj őrséget rendelt, s megparancsolta, hogy ne álljanak harcba a török őrséggel, csak jelentsék óránkint a közeledést. Azután kiküldte őket, és az asztalhoz ült.

Már akkor ott voltak a teremben az összes hadnagyok, a vártisztek s az öt német tűzmester. Ezeken kivül ott volt a pap és az öreg Cecey.

– Barátaim, – kezdte Dobó, az ünnepi csöndben, hallottátok, hogy bekövetkezett, amit évek óta várunk.

A hangja olyan volt, mint a nagyharangé. Egy percre elhallgatott. Talán egy gondolatát hallgatta el. Aztán mintha rövidre akarná fogni a mondani-valóját, igy folytatta:

– Mekcsey kapitánytársam az imént adta át teljes jegyzékét a vár erejének. Körülbelől ismeritek ugyan, de én mégis szükségesnek tartom, hogy felolvassuk és halljátok. Kérlek Gergely öcsém.

Átadta az irást Gergelynek, aki könnyebben és gyorsabban birta az effélét, mint Sukán bácsi. Gergely készséggel olvasott.

– Az egri vár ereje 1552. szeptember 9-én.

– Vagyis ma, – szólott Dobó.

– A várnak van ma belső lovasa kétszáz, belső gyalogosa ugyanannyi, behivott egri és környékbeli puskás 875; – Nagyságos Perényi Ferenc ur küldött 25 embert; Serédy György úr küldött vagy kétszázat.

– Abból nincs több, csak valami ötven, – szólt Mekcsey.

És egy sunyorgó szemü, arcban erősen csontos hadnagyra pillantott.

– Nem tehetek róla, – felelte ez. Én itt vagyok.

És a kardjára csapott.

Dobó békitő hangon szólt a hadnagyra.

– Hegedüs barátom, ki beszél itt rólad? Hunyadinak is voltak hitvány katonái.

Gergely tovább olvasott.

– Megint Kassáról jött kétszáztiz fölkelő. Nohát itt van, – szólt Hegedüsre pillantva. Kassán is vannak vitézek.

És folytatta:

– A karthauzi barátok négy drabantot küldtek. Az egri káptalan kilencet.

– Kilencet? – Mordult fel Bolyky Tamás, a borsod puskások hadnagya. Hiszen azoknak száznál is több a katonájok!

– Fizetésre se adták, – felelte röviden Dobó.

Fügedi, a káptalan hadnagya felállt, Dobó azonban leintette:

– Kérlek öcsém, majd máskor. Az ördög se bántja a káptalant. Folytasd Gergely öcsém csak röviden és hamar.

Gergely hát szaporán, barátosan olvasott tovább. De jó hosszú volt a litánia. Sáros, Gömör, Szepes, Ung, a szabad városok mind küldtek egy-egy kis csapat drabantot. A jászai prépost negyven embert küldött egymaga. Ezt meg is éljenezték.

Végül Gergely ismét fölemelte a hangját és igy szólt:

– Vagyunk tehát összesen száz ember hiján kétezren.

Dobó végigpillantott az asztalnál ülőkön, és a tekintete Hegedüsön állott meg. A kassai hadnagyra nézve folytatta.

– Ehez még hozzászámithatjuk azokat az embereket, akiket várbeli szolgálatra hivtam be: a tizenhárom borbélyt, nyolc mészárost, három lakatost, négy kovácsot, öt ácsot, kilenc molnárt és a harmincnégy parasztembert, akik majd az ágyúknál segitenek. Ez ostrom idején mind fegyvert ragadhat. Azután számitsuk még Nagy Lukácsot, akit Szent János fejevétele napján Szolnok alá elküldtem huszonnégy lovassal. Ezeknek már régen itthon kellene lenniök, – szólt Mekcseyre emelve a tekintetét.

És folytatta:

– Hát volnánk igy is meglehetősen, de én király őfelségétől várom a legfőbb segitséget.

Az öreg Cecey a levegőbe csapott és hümmögött.

– Nono Cecey bátyám, – szólt Dobó. – Nem úgy van már, mint volt régen. A király nagyon jól tudja, hogy ha Eger elesik, hát beteheti a szent koronát a régiségtárba.

– Nincs többé Magyarország, – toldta hozzá Mekcsey, aki Dobó mellett állott.

– Lesz német, – duhogta az öreg.

– A király hada két nagy seregben jön – folytatta Dobó, – ötven-hatvanezer, talán százezer jól táplált és jól fizetett katona. Egyiket vezeti Móric szász herceg, a másikat Miksa herceg. A király kétségtelenül utánok küld, hogy hozzánk siessenek. S ma talán már annak a két tábornak a jelszava: Eger!

– Hiszi a miskolci pék, – morgott Cecey.

– Hát hiszen én is, – mordult vissza Dobó. – És ezennel megkérem kegyelmedet, hogy a szavamba ne vagdaljon. Az én követem Vass Miklós még ma ujra elindul Bécsbe, és ha nem találja útban a király hadát, értesitést viszen a török megérkezéséről.

Gergelyhez fordult.

– A gyülés után rögtön megirod a kérelmet ő felségének, s mellékeled a török levélét. Úgy megird, hogy még a kősziklák is idejőjjenek Eger alá.

– Megirom, – felelte Gergely.

– Semmi okunk sincs, hogy nehéz szivvel várjuk a törököt. A falak erősek. Puskapor, meg élelem van annyi, hogy egy esztendeig is kibirjuk. A király, hacsak az erdélyi hadát ideküldi is, minden török Mohamedhez megyen Eger alól. Dehát olvasd fel most a második számu jegyzéket, – szólt Gergelynek.

Gergely olvasta:

– Nagy bomba ágyú egy; másik nagy bomba ágyú, Béka nevű és Baba nevű, kettő; a királytól három ágyú; Perényi Gábortól négy ágyú, Serédi Benedektől egy ágyú.

– A puskaport nem mértük meg, mert nem is lehet, – szólt közbe Dobó. Tavalyról is maradt, a királytól is kaptunk. A sekrestye alja szinig van kész puskaporral. Ezenkivül van salétromunk és malmunk a puskapor-csinálásra. Folytasd.

Gergely olvasta:

– Öreg réztarack, faltörő öt; vastarack ugyanilyen öt; őfelségétől réz faltörő négy; golyóöntő a faltörőkhöz és szakálasokhoz huszonöt; dupla prágai szakálas ágyú kettő; seregbontó szakálas ágyú öt.

– No urak, – szólt Dobó, – azt hiszem felelhetünk a töröknek. De ez még semmi. Olvasd tovább.

– Prágai és csetneki réz és vas szakálas háromszáz; kézi puska kilencvenhárom; német kézi puska százkilencvennégy.

– Ez nem ér semmit, – szólt Cecey Dobóhoz fordulva. – A jó íjj többet ér minden puskánál.

Ezen egy kis vita támadt. Az öregek Cecey szavát helyeselték. A fiatalok a puska pártján voltak.

Végre is Dobó azzal vágta ketté a vitát, hogy a puska is jó, az íjj is jó, de legjobb az ágyú.

Kristóf apród ekkor egy remek mívű aranyos sisakot és egy kis ezüst feszületet tett az asztalra. A karján még egy palást-féle köpönyeg is volt. Dobó háta mögé állva tartotta.

Gergely még egy jó sort olvasott. Benne volt a jegyzékben minden fegyver: kópja, gerely, paizs, csáklya, csákány, buzogány, kanóc, dárda és minden hadi szerszám, amit nem a segitség hozott magával.

Akkor aztán Dobó fölállott.

Az előtte levő aranyos sisakot a fejére vette, a vörös bársony kapitányi mentét a vállára. És balkezét a kardján nyugtatva szólott:

– Kedves barátaim és védő társaim. A falakat láttátok, most már a falakon belől levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a megmaradt ország sorsa.

A teremben csend volt. Mindenki érezte, hogy Dobó igazat mond.

– Ha Eger elesik, utána nem tarthatja magát se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beirhatja a történelem a halottak könyvébe.

Komor szemmel nézett körül és folytatta:

– Az egri vár erős, de itt van a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyus kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel, ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.

Az ablakon besütött a nap és végigjátszott a falon függő fegyvereken, s a falak mellett rudakon álló páncélokon. Tündöklővé tette a kapitány aranyos sisakját is. Gergely mellette állott. Egy pillantást vetett az ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.

– Azért hivattam össze kegyelmeteket – folytatta Dobó, – hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a maga egészségét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva van a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgető zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólnék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére oly esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök Isten orcája előtt.

Félre nézett és várt, hogy mozdul-e valaki?

A teremben csend volt.

Nem mozdult senki.

A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyujtotta.

Dobó tovább beszélt:

– Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a pontokra.

Egy iv papirost ragadott fel az asztalról és olvasta:

– Először: akármiféle levél jön ezentul a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.

– Igy legyen! – hangzott a teremben. Elfogadjuk!

– Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltozzanak is be, arra semminémü felelet ne hangozzék, – se jó, se rossz.

– Elfogadjuk!

– Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak.

– Elfogadjuk!

– Negyedszer: a közemberek és altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek.

– Elfogadjuk!

Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:

– Valamit ide szeretnék betoldani.

A szóló Hegedüs volt, a Serédy hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.

– Halljuk, – szóltak az asztalnál.

– Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig egyértelemben intézkedjék, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a védelem dolgában, akár más fontos intézkedésben, a hadnagyok közül csak egy is tanácskozást kiván.

– Az ostrom szünetében elfogadom, – szólott Dobó.

– Elfogadjuk! – zúgták rá mindannyian.

Dobó folytatta:

– Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!

– Haljon meg! – kiáltották lelkesen. – Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! – hangzott mindenfelől.

Akkor Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú szürke haját végigsimitotta. Intett a papnak.

Bálint pap fölállt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon álló kis ezüst feszületet.

– Esküdjetek velem, – mondotta Dobó.

A teremben mindenki a feszület felé nyujtotta a kezét.

– Esküszöm az egy élő Istenre…

– Esküszöm az egy élő Istenre, – hangzott az ünnepi mormolás.

– Hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlit. Sem pénz, sem igéret meg nem tántorit. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belől, sem a váron kivül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!

– Úgy segéljen! – zúgták egyhanggal.

– És most magam esküszöm, – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére forditom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be a testemet, ég lelkemet! Az örök Isten taszitson el, ha eskümet meg nem tartanám!

Nem kételkedett itt azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz volt mindenkinek a szivében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy szivvel lélekkel kiáltották:

– Esküszünk! Esküszünk!

Dobó ismét föltette sisakját, és leült.

– Hát testvéreim, – mondotta egy árkus papirost véve a kezébe, – most még azt beszéljük meg, hogy a falak őrségét hogyan helyezzük el? A falak védelmére nem egyforma beosztás kell, mert a város felől meg az új bástya felől sik a föld és völgyes. A keleti meg az éjszaki bástyák felől vannak a dombok meg a hegyek. Kétségtelen, hogy ide állitják az ágyúkat, és itt törik majd a falat, hogy beronthassanak.

– Nem törik azt át sohase, – mondotta Cecey.

– Nono, – felelte Dobó.

Aztán ismét folytatta:

– Ácsot meg kőmivest azért rendeltem jó számmal a várba, hogy amit a török ront, éjjel berakják. Hát itt lesz a legnagyobb munka, és ha az őrséget most el is osztjuk, az majd az ostrom szerint változik.

– Csak intézze kegyelmed kapitány úr, mi elfogadjuk, – kiáltották többfelől.

– Hát én azt gondolom: négy seregre oszszuk a védelmet. Egyik sereg lesz a főkapunál; másik a szeglettoronyig való részen; harmadik a külső várban; negyedik a tömlöcbástya körül északon. E négy csoportnak megfelelően, négy részre oszlik bent az álló sereg is. Ezeket Mekcsey kapitány társam fogja igazgatni. Ostrom idején az ő gondja lesz a katonák váltakozása, valamint a belső vár védelme is.

– Hát a város felőli oldal? – kérdezte Hegedüs.

– Oda csak egyes őröket állitunk. A kapunál elég ha husz ember lesz. Ez úgyis szűk gyalogkapu, s innen nem is próbálhat a török támadást.

És egy ív papirost vett fel.

– A legények számát hozzávetőleg így osztottam el. Az ókapunál, vagyis főkapunál az új bástyáig legyen állandóan száz drabant. A tömlöcbástyán száznegyven, a tiszttel száznegyvenegy. A Sándor bástya mentén százhusz a kapu nélkül. Innen vissza a kapuig százöt.

– Ez négyszázhatvanhat, – mondotta Gergely.

– A templom két tornyán tiz-tiz drabant. Ez a belső vár védelme.

– Négyszáznyolcvanhat, – számitotta hangosan Gergely.

Dobó folytatta:

– Most következik a külső vár. A Csabi bástyán legyen kilencven ember a Bebek bástyáig. Innen a szeglettoronyig százharminc. Az ókaputól a szegletig ötvennyolc. Itt még egy keskeny kőfal van, amely összeköti a belső várat a külsővel. Itt inkább szemmel kell őrködni, mint fegyverrel. Hát ide elég harmincnyolc drabant.

Mekcseyre pillantva folytatta:

– Ide lehet állitani a gyöngéket, s ostromok alatt a könnyü sebesülteket is.

– Egy hiján nyolcszáz, – mondotta Gergely.

– Mármost hogyan oszszuk szét a tiszteket? Hogy magamon kezdjem, én ott akarok lenni mindenütt.

Lelkes éljenzés.

– Mekcsey társam dolgát már tudjuk. A négy főhadnagy ur közül egy az ókapunál lesz. Ide erő kell, és rettenhetetlen lélek, mert hogy a török a kapun be akar jönni, azt hiszem az kétségtelen. Itt a halállal farkasszemet kell nézni.

Pető Gáspár fölállt és a mellére csapott:

– Kérem azt a helyet!

A nagy éljenzésben csak a Dobó beleegyező fejmozdulatát lehetett látni. Az öreg Cecey átnyujtotta Petőnek a balkezét.

– Ezenkivül, – mondotta – a külső vár a legveszedelmesebb pont. A török itt az árok betemetésén fog mesterkedni. Itt is a főtisztek bátorsága, hazaszeretete és halálmegvetése kell.

Három főhadnagy volt még Petőn kivül; mind a három fölállott:

– Itt vagyok, – mondotta Bornemissza.

– Itt vagyok, – mondotta Fügedy.

– Itt vagyok, – mondotta Zoltay.

– Hát hogy össze ne vesszetek – szólott Dobó, – ott lesztek mind a hárman.

A tűzmesterek már előbb megkapták a maguk ágyúját, különben se tudtak egy szót se magyarul. Dobó azonban még egy főágyúmestert akart. Ki legyen az?

Senki se volt értője ennek a szerszámnak, csak Dobó. Hát Dobó magára vállalta.

Hogy erre ujabb éljen-riadalom támadt a teremben, s hogy a tűzmesterekre is néztek, ezek nyugtalanul kérdezték:

– Was ist das? Was sagt er?

Bornemissza erre hozzájuk fordult és így magyarázta meg az öt németnek:

– Meine herrn. Kapitány Dobó vird zein der haupt bum-bum! Ferstanden?

A németek megértették.

Dobó ezután összetrombitáltatta az egész katonaságot. A vár terén azoknak is elmondta az öt pontot, amire odabent megesküdtek, s felhivta őket, hogy amelyikök félelmet érez, tegye le inkább a kardot, hogysem meggyöngitse a többit is, mert – úgymond – a félelem olyan ragadós nyavalya, mint a pestis, sőt még ragadósabb, mert egy pillanat alatt átszáll a másikra. Hát itt a bekövetkezendő nehéz napok alatt, erőslelkü emberek kellenek.

Azután kibontotta a vár kékvörös zászlaját, és összefogta a nemzeti szinüvel.

– Esküdjetek!

Erre a szóra a városbeli székesegyház harangja megkondult.

Csak egyet kondult, többet nem.

Mindenki a város felé pillantott. Ez a kondulás olyan volt, mint egy jajkiáltás. Csak egy. S utána figyelő csöndesség áll az egész tájon.

A vitézek fölemelték az ujjukat.

IX.

Ezen az estén Dobó vendégül látta mindazokat, akik vele délelőtt a teremben megesküdtek.

Az asztal egyik végén Dobó ült, másik végén Mekcsey. Dobó mellett jobbfelől Bálint pap ült, balfelől Cecey. A pap mellett Pető. Petőt különben is meg kellett becsülni ezzel a helylyel. A bátyja, Pető János udvari méltóság volt: a király főpoharasa. Ennek a révén kapták a puskaport, meg az öt tűzmestert Bécsből. Csak aztán következett vagy kor vagy rang szerint részint Mekcseytől, részint Dobótól számitva a sort: Zoltay, Bornemissza, Fügedy. Aztán Koron Farkas, az abauj-megyei gyalogosok hadnagya; Kendi Bálint és Hegedüs István, a Serédy György hadnagyai, akik ötven drabantot hoztak; Fekete Lőrinc, aki Regécből jött tizenötöd magával; Lőkös Mihály, akit száz gyaloggal küldtek a szabad városok; Nagy Pál, Bátori György harminc drabantjának hadnagya, bikaerejü merész ember; Jászay Márton, a jászói prépost negyvenegy drabantjának a hadnagya; Szency Márton, szepesi hadnagy, – ez negyven gyalogost hozott; Bor Mihály kitünő puskás, Sárosmegye küldte hetvenhat gyaloggal; Ugocsából ott volt Szalacskay György és Nagy Imre. Ez utóbbit Homonnay Gáborné küldte tizennyolc gyaloggal. Eperjesről Blaskó Antal jött el.

Ezek mind hadnagyok voltak. Ezek után ült Paksy Jób, a legszálasabb tiszt a király seregéből, s Bolyky Tamás, a borsodi ötven puskás hadnagya. Ezek később jöttek, hát odaültek a vártisztek közé, akik voltak: Sukán János, az öreg számtartó; Imre deák kulcsár, a boros pince felügyelője; Mihály deák cipóosztó; Gyöngyösy Mátyás deák a püspök deákja, (a vár a püspöké volt;) Boldizsár deák irnok s még egynéhányan. Mert Dobó nemcsak a tiszteket hivta meg, hanem hogy az egész vár képviselve legyen a vacsorán, egy tizedest, egy közembert, egy egri nemest és egy egri parasztot is felhivatott.

Az ételhordás a Dobó négy-öt szolgájának a dolga volt, de ezek munkája azzal könnyebbedett, hogy a főtisztek is beállitották a szolgáikat.

Dobó mögött Tarjáni Kristóf állott, az apród. Dobónak ez szolgált. Ez nyújtotta eléje az ételt. Ez töltötte mindig tele a poharát, valahányszor kiürült.

Péntek lévén, a vacsorát tormás csukával kezdték, kirántott süllővel, harcsával és kecsegével folytatták, s turós csuszával és fahéjjas főtt aszalt gyümölcscsel végezték. De volt az asztalon szőlő is, alma, körte és dinnye is bőven.

Mért adta a takarékos Dobó ezt a vacsorát? A mai ünnepi gyülés befejezéseül? Vagy hogy az egymásnak ismeretlen tisztek összeismerkedjenek, és összemelegedjenek? Vagy tán a bor világitásánál a lelkek erejét vizsgálta? A levegő kezdetben ünnepi volt, szinte templomi. A hófehér abroszok, a Dobó cimerével vésett ezüst evőeszközök, az asztal fölött láncon függő faragott hordó, az őszi virágokból készült bokréták, – mindez inkább lakadalmi pompa volt, mint egyszerü vacsora.

Még akkor se melegedett meg a keze senkinek, mikor a csuka után a szép hordóból gránátpiros bor ömlött a poharakba. A Dobó mai magasztos beszéde ült a lelkeken, mint ahogy a harangszó után elmélázva hallgatja az ember a harang után maradt csöndességet.

A csuka után a szolgák kihordták a tányérokat, s mindenki azt várta, hogy valaki beszélni fog.

Dobó elmélázva ült a barna bőrrel bevont karosszékben. Őt nézték.

S ebben a csöndességben egyszercsak fölhallatszik a sütőasszonyok vidám dalolása:

Egyszerre eltüntek a felhők. Az ég kiderült. Hát komolyodjanak-e a férfiak, mikor asszonyok is vannak itt a várban, s ők a veszedelem bevonulását dalolva várják.

Mekcsey fölvette az előtte álló ezüst serleget, és fölállott.

– Tisztelt vendégség, – mondotta. Nagy napok előtt állunk. Maga a jó Isten is az ég ablakában ül és nézi, hogyan fog itt kétezer ember megharcolni kétszázezerrel. És én mégse csüggedek. Gyáva ember nincs közöttünk egy se; hiszen még az asszonyok is, amint halljuk, vígan dalolnak odalent. De ha nem igy volna is, van közöttünk két ember, aki mellett félni nem lehet. Ismerem mind a kettőt kora ifjuságomtól. Az egyiket azért teremtette az Isten, hogy példája legyen a magyar bátorságnak. A vas ereje van benne. Olyan, mint az aranynyal zománcozott kard. Csupa erő és nemesség. A másik meg, akit szintén ifjúságomtól ismerek, a furfangnak és minden találékonyságnak a mestere. Ahol ez a két ember jelen van, vagy az erő, vagy a furfang bizonyosságában érzem magamat. Nem lehet veszedelemtöl tartani. Azt kívánom, hogy úgy ismerjék mint én: Dobó Istvánt, a mi kapitányunkat, és Bornemissza Gergelyt, a mi főhadnagyunkat.

Dobó állva fogadta a kocintásokat, aztán állva is maradt, és így felelt:

– Kedves véreim. Ha olyan ijedős volnék is, mint a szarvas, hogy akármiféle ebfalka csaholása megremegtetne, mikor nemzetem sorsáról van szó, megállok és ellenszegülök. A Jurisics példája mutatja, hogy micsoda erősség a leghitványabb vár is, ha férfiak vannak benne. A mi várunk erősebb, mint Kőszeg volt, s nekünk is erősebbeknek kell lennünk. Én ismerem a török hadat. Még a bajuszom is alig ütközött, mikor ott voltam a mohácsi mezőn, és láttam a Szulejmán hadát. Elhigyjétek nekem, hogy az a huszonnyolcezer magyar összegázolta volna azt a százezernyi csőcseléket, ha csak egy ember is van, a ki a csatát vezetni tudja. Nem vezetett, nem rendezett ott senki. A csapatok nem az ellenség állása szerint bontakoztak széjjel, hanem csak úgy gondolom formára. Tomory szegény, dicső emlékű nagy hős, de nem volt vezérnek való. Azt gondolta szegény, hogy a vezérség ebből a szóból áll: Utánam! Hát egyet imádkozott, aztán meg egyet káromkodott, és azt mondta: Utánam! Azzal megindult a seregünk mint őszszel a fecskék tábora, neki a török közepének. A török úgy széledt előttünk, mint a lúd-falka. Mink meg rohantunk vakon neki az ágyúsornak. Persze az ágyúk, a láncos golyók megtették, amit emberi erő nem tehetett. Négyezren maradtunk a huszonnyolcezerből. De ennek a rettenetes szerencsétlenségnek két nagy tanulsága volt. Az egyik az, hogy a török tábor nem vitézek sokasága, hanem mindenféle gyülevész népé. Összeszednek mindenféle embert és állatot, csakhogy a sokaságukkal elrémitsék a tyukszivü embert. A másik tanulság az, hogy a magyar akármilyen kevés, megzavarhatja és meggyőzheti a törököt, ha a bátorsága mellé okosságot viszen magával paizsul.

Az asztalnál ülők feszült figyelemmel hallgatták a főkapitányt. Ez tovább folytatta:

– A mi állapotunkban azt parancsolja az okosság, hogy kitartók legyünk mindaddig, mig a király serege meg nem érkezik. A várat lőni és rombolni fogják, s meglehet ledöntik a falat, amely egyideig védeni fog bennünket. De ekkor nekünk kell előállanunk. S ahogy a falak védtek bennünket, úgy kell nekünk védenünk a falakat. A falra hágó ellenség ott fog találni bennünket minden résen. A magyar nemzet sorsát nem ejtjük el hitványul soha!

– Nem! nem! – kiáltották mindnyájan fölállva.

– Köszönöm, hogy eljöttetek, – folytatta Dobó. – Köszönöm, hogy elhoztátok kardotokat és sziveteket a haza oltalmára. Valami erős érzés van bennem, hogy az Isten Eger vára fölé nyújtja a kezét, és azt mondja a pogány tengernek: Eddig és ne tovább! Ez az érzés erősitsen benneteket is, s akkor bizton, hogy ugyanezen a helyen vígan fogjuk megülni a győzelem torát.

– Úgy legyen! kiáltották mindenfelől, s összecsörrentek az ezüstpoharak.

Dobó után Pető állott fel, a gyorsmozgású hadnagy, aki a vár legjobb népszónoka volt.

Jobbra balra rántott egyet a nyakán, és igy szólt:

– Mekcsey uram bizik Dobóban meg Bornemisszában, ezek meg biznak mibennünk meg a falakban. Én is megmondom miben bizok.

– Halljuk! Halljuk!

– Két erős vár esett el az idén a több között: Temesvár meg Szolnok.

– Veszprém?

– Veszprémben nem volt ember. Miért esett el ez a két erős vár? Azt fogják egy idő mulva mondani, hogy azért esett el, mert a török erősebb volt. Nem úgy van pedig. Azért esett el, mert Temesvárt spanyol zsoldosok védték, Szolnokot meg spanyolok, csehek meg németek. Hát most megmondom miben bizom. Abban, hogy Egert nem védi se spanyol, se német, se cseh. Itt ez öt pattantyús kivételével mindenki magyar, s főképen egri. Saját fészküket védő oroszlánok! Én a magyar vérben bizom.

Itt már kimelegedett minden arc, fölemelkedtek a poharak. Pető be is fejezhette volna a beszédét, de a népszónokok bőségével folytatta:

– A magyar pedig olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban szikrázik. Hát azt a kontyos irgalmát annak a Mohamed putrijaiban szedett, fügefáról szakadt ringyes-rongyos sok vizivójának, nem birna-e velök ez a kétezer, magyar anyától, vitéznek született, lóháton nevelkedett, magyar buzán erősödött egri bikavér ivó katona?

Elnyomta az éljenzés, a kardcsörgés és kacagás a szavát, de ő megintcsak sodort egyet a bajuszán, egyet nézett oldalt, és igy fejezte be:

– Eger eddig csak egy szép város volt. Adja az Isten, hogy ezentul a magyar dicsőség városa legyen. Pogányvérrel irjuk a falra: Ne bántsd a magyart! S ha majdan századok mulva az örök földi béke mohája zöldellik e vár maradványain, levett kalappal jár majd itt az utánunk jövő századok fia, s büszke érzéssel mondja: a mi apáink küzdöttek itten, áldott legyen a poruk is!

De már erre olyan riadalom támadt, úgy összecsókolták a szónokot, hogy nem lehetett tovább beszélnie.

De nem is akart.

Leült és átnyujtotta a kezét Bolyki Tamásnak, a borsodi legények hadnagyának.

– Tamás, – mondotta – ahol mi ketten leszünk, fájjon a feje a töröknek!

– Oly szépen beszéltél, – felelte Tamás a fejét rázva, – hogy akár most rohannék a töröknek.

Pető után már senkise érzett magában erőt, hogy köszöntőt mondjon. Gergelyt szólongatták, de ő mint afféle tudós ember, nem szeretett beszélni. Hát csak mindenki a szomszédjával beszélt, s a vacsora vidám zsongása töltötte be a termet.

Dobó is fölmelegedett, hol az egyik szomszédjának, hol a másiknak nyujtotta kocintásra a poharát.

Egyszer Gergelynek is átnyujtotta, s hogy a pap Pető mellé ült beszélgetni, átintette Gergelyt maga mellé.

– Ülj csak ide fiam, – mondotta. – A Török fiukról akarok beszélni veled. Irtam nekik is, de ugy-e hiába?

– Bizony, – felelte Gergely a poharat maga elé téve, – nem hiszem, hogy látjuk őket. Jancsi nem szeret várat védeni. Feri meg nem jön ennyire el. Nem hagyja ott a Dunántult.

– Igaz, hogy Bálint úr meghalt?

– Az bizony szegény, már egypár hónapja. A másvilágra vitte a bilincseit.

– Mennyivel élte túl az asszonyt?

– Jó egynéhány esztendővel. Az asszony tetszik tán tudni, akkor halt meg, mikor mink Konstantinápolyból hazajöttünk. Éppen temették, mikor Debrecenbe érkeztünk.

– Jó asszony volt, – mondta Dobó elgondolkozva.

S a poharáért nyult, mintha érte akarna inni.

– Bizony olyan nem sok terem a földön, – szólt Gergely szintén a pohárért nyulva.

S hogy némán kocintottak, talán mind a kettőnek az volt a gondolata, hogy az a jóságos asszony látja odafenn ezt az érette emelt poharat.

– Hát Zrinyi? – folytatta Dobó. – Annak is irtam, hogy jőjjön el Egerbe.

– Az el is jött volna, de már hónapok óta hallja azt a hirt, hogy a bosnya pasa ellene készülődik. Én februárban beszéltem Miklós bácsival Csáktornyán. Ő már akkor tudta, hogy a török nagy haddal jön Temesvárra, Szolnokra, Egerre. Még velem iratta meg a levelet a királynak.

S mig igy beszélt, végigsimitotta az apród haját.

Az ajtó előtt sipok és trombiták zenéje szólalt meg:

Mintha új vért öntöttek volna mindenkibe. Dobó intésére az apród bebocsátotta a siposokat. Három sipos és két trombitás. Köztük van a cigány is. Nagy rozsdás sisak a fején s benne három kakastoll. Az oldalán hüvelytelen kard madzagra kötve. Meztelen két lábán óriás sarkantyuk.

Szépen játszottak. Mindenki rájok figyelt. Mikor megismételték a nótát, egy mély bariton hang kezdett dalba a hadnagyok sorában:

A hadnagy nagy termetü, kisodrott bajszu legény volt. A bajusza örökké úgy állt keresztben az orra alatt, hogy hátulról is meg lehetett ismerni.

– Ki is ez a fiu, – kérdezte Gergely Dobóhoz hajolva.

– A komáromi kapitánynak az öcscse: Paksy Jób.

– Szép hangja van.

– És azt hiszem: vitéz fiu. Akik ilyen nagyon szeretnek dalolni, azok mind jó vitézek.

A hadnagy még egy harmadik rendet is akart a nótából, de nem jutott eszébe.

A siposok is várták, hogy mikor kezdi.

Ebben a percnyi szünetben, valaki elkiáltotta magát.

– Éljen a papunk!

– Éljen! – kiáltozták mindnyájan poharat emelve, s oda nyujtották a papnak kocintásra.

– Éljen, – mondotta Dobó is. – Ez az egy pap maradt itten. Dicső öreg! Az Isten éltesse!

A pap meghatottan hebegett köszönetet.

– Éljen a legöregebb! – kiáltotta Zoltay.

Cecey vidáman felelte:

– Öreg a nagyapátok! Én még táncolni is tudok.

– Éljen a vár legfiatalabb védője! – kiáltotta Pető.

Erre már Tarjáni Kristóf is pohárért nyult, és elpirulva kocingatott a vendégekkel.

– Éljen az a török, – kiáltotta Gergely, – akinek legelőször ütjük ki a fogát!

Minthogy erre nem volt kivel kocintani, mindenki nevetett, és csak a szomszédjával kocintott.

A piros arcu egri nemes ember állott fel mostan. Galléros kék köpönyegét jobb felén vállára vetette. Jobbra-balra törült egyet a bajuszán; aztán meg hátra az üstökén és szólott:

– Éljen az, aki először fog meghalni Egerért!

Szétnézett nagy büszkén, s a nékül hogy kocintott volna valakivel, fenékig üritette a poharát.

Vajon megfordult-e az eszében, hogy magára köszöntött, s magára ivott a jó egri ember?

X.

A nagy lábas óra mutatója tizenegyen állott, mikor belépett egy őr, és az ajtóban megállva jelentette:

– Kapitány uram a török már Makláron van.

– Az előőrség vagy az egész had?

– Több mint előőrség. A holdvilágnál úgy jöttek mint az árviz. Sok sátor és sok tűz látszik.

– Akkor holnap már itt lesznek, – szólott Dobó.

És elbocsátotta az őrt azzal, hogy reggelig már nem szükséges jelentést tenniök.

Maga is fölállott, és ezzel jelt adott az oszlásra.

Mekcsey a terem egy sarkába vonta Gergelyt, Fügedyt, Petőt és Zoltayt. Egypár szót szólott nekik, aztán Dobóhoz sietett.

– Kapitány uram, – mondotta a sarkantyuját összepönditve, – vagy kétszázan kimennénk az éjjel Maklárra.

– Minek? – kérdezte Dobó.

– Jóestét mondani a töröknek.

Dobó jókedvüen húzott egyet a bajuszán. Aztán az ablakzugba lépett. Mekcseynek utána kellett lépnie.

– Hát, – igy felelt Dobó – nem bánom. A vár népére biztató lesz, ha az első összeütközés sikerül.

– Éppen azért gondoltam magam is.

– Ha nagy a harci kedv, rendesen jól fog a kard. De téged nem eresztelek el.

Mekcsey megrándult.

Dobó nyugodtan nézett rá.

– Te olyan vagy mint a bika. Bele öklelsz minden fába, és egyszercsak majd nem tudod kihuzni a szarvadat. Pedig neked vigyáznod kell magadra, hogy ha én el találok esni, azonnal átvedd a vezérséget. Ezt csak neked mondom. Hanem Bornemissza meg a többi kimehet. Gergely eszes fiu, nehéz tőrbe ejteni. Hivd csak ide.

Gergely egy perc mulva ott termett.

– Hát kimehetsz Gergely, – mondotta Dobó, – de nem kétszáz emberrel, hanem százzal. Elég ennyi. Rájok csaptok. Egy kicsit megrezzentitek őket. Azzal visszafordultok. Emberéletben pedig kár ne essék.

– Kapitány uram, – esdekelt a kis Tarjáni, – hadd menjek én is velök.

Dobó megint húzott egyet a bajuszán, mintha onnan húzna ki minden feleletet.

– No nem bánom, – mondotta. – De mindig Gergely hadnagy úr mögött légy. Ha agyon találnak ütni, elém ne kerülj többet, azt megmondom.

XI.

Gergely rohanva rohant a lovas legények tanyájára. S trombitaszó helyett, egyet lőtt a szobában a pisztolyával.

A legények felugrottak.

– Ide hozzám! – kiáltotta Gergely.

A legfürgébbeket választotta ki a maga százának.

– Egy kettő! Öltözzetek! – mondotta. – Mikorra hármat pillantok, lent legyetek kardosan lóháton a kapunál.

Egy hosszukezü legény állt hozzá legközelebb. Annak azt mondta:

– Te fuss az alkapitány úrhoz, és kérj egy emberfogót. Magaddal hozod.

A többinek meg azt mondta:

– Apró-puska legyen mindegyiknek a nyeregkápáján!

Még akkor a pisztolyt apró-puskának hivták.

Gergely lefutott a lépcsőn, és az istálló felé sietett. A konyhából kisugárzó vörös lámpafénynél egy sárgadolmányos sisakos embert látott, amint az egy felforditott dézsán ült, és egy fél görögdinnyét tartott a térdén; azt kanalazta.

Az ember mezitláb volt.

– Ez nem lehet más, mint az én cigányom, – mondotta Gergely.

És rákiáltott:

– Sárközi!

– Tessen parancsolni, – felelte a cigány félig fölemelkedve.

– Ha velem jösz, lovat szerezhetsz.

– Hova? – kérdezte kiegyenesedve a cigány.

– A törökre, – felelte vigan Gergely. – Alszanak most. Meglepjük őket.

A cigány a fejét vakarta.

– Nem lehet, – mondotta.

– Mért ne lehetne?

– Megesküdtem ma a tebbivel, hogy nem hagyom el a várat.

– Dehiszen nem arra esküdtetek, hanem arra, hogy véditek.

– Lehet, hogy a tebbi arra esküdözsött, – felelt a cigány, a vállát csaknem a füléig vonogatva, – én arra esküdözstem, hogy degeljek meg, ha kimegyek a várból. Isten engem úgy segéljen!

Azzal visszaült a görögdinnyéhez, és a fejét csóválgatva, jóétvágygyal tovább falatozott.

XII.

Tiz perc nem telt belé, Gergely már kint lovagolt a katonáival a maklári úton, a holdvilágos félsötétségben.

Előtte két ember: Fekete István altiszt és Bódogfalvi Péter közember. A Melegvizen túl levezették őket a rétre. Itt már a lovak dobogását elnyelte a puha föld. A száz lovas, száz lengő árnyékhoz hasonlitott.

Az andornaki erdőnél megpillantották az első őrtüzet.

Péter megállt.

A többi is.

A hold ekkor az utolsó negyedében volt, s csak éppen annyit világitott, hogy a fák és emberek alakja fekete árnyékokként rajzolódott elő az éjszakából.

Gergely odalovagolt Bódogfalvihoz, és így szólt hozzá:

– Szállj le. Menj kigyómódra az első őrig. Kerülj a háta mögé, és szúrd le. Azután nézd meg a tüzet. Ha nincs mellette senki, vess rá egy félmarok puskaport. De abban a pillanatban lebukjál ám, nehogy valaki meglásson.

– És a lovam?

– A lovadat idekötöd ehez a fához. Itt megtalálod, mikor visszatérünk.

– És ha vannak a tüznél?

– Körülnézel gondosan, hogy hol és miképpen fekszenek, és hol vannak legtöbben?

Jó félóráig álltak a patak partján a füzbokrok mellett, s ezalatt Gergely utasitásokat adott nekik.

– Ameddig futást láttok, üssétek vágjátok őket. Senki száz lépésnél tovább ne menjen a társaitól, nehogy elvágódjék. Amint a kürtöt halljátok, rögtön visszafordulunk és haza vágtatunk. Ameddig a kürt nem szól, szabad a mulatság.

A legények körben álltak, és minden szóra figyeltek.

Gergely folytatta:

– Valószinű, hogy megriadnak, és nem is gondolnak ellenállásra. Ebben az esetben addig vágjátok a sűrűjét, mígcsak szét nem esnek. Tanuljátok meg egyszer s mindenkorra, hogy a ki lovon hadakozik, olyan sebesen csapkodjon, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje vissza vágni. Mint a záporeső, úgy húlljon a vágás.

Gergely elhallgatott. A törökök felé fülelt. Aztán ismét a legényekhez fordult:

– Hol az emberfogó?

– Itt vagyok hadnagy uram, – felelt egy hosszú alak a sorban.

– Nálad a szerszám?

– Nálam, – felelte a legény.

S egy villaforma hosszú szerszámot emelt a magasba.

– Tudsz vele bánni?

– A kapitány úr megtanított rá.

– Hát csak kapd el vele a nyakát valamelyiknek, s gyürd le a kutyát. Az lenne csak a dicső, fiuk, ha egy főtisztet tudnánk fogni. A legszebb sátorban van az ilyen s bizonyosan egy ingben aluszik. Azt is fogjuk meg, ha lehet.

Ismét fülelt. Ismét folytatta:

– A foglyot meg kell kötözni, de csak a kezén. Ha fogunk lovat is, arra ülhet, s akkor te Kristóf, meg te másik kis ember közre fogjátok s a lova kantárát a magatok lovához kötve hozzátok. Ha szökni, beszélni, kiáltani, vagy hátrafelé lecsúszni própál, mindjárt üssétek!

– Hátha nem lesz ló? – kérdezte Kristóf.

– Akkor futnia kell a lovatok mellett, s ti azonnal menjetek előre. Minket ne is várjatok.

A bokrok mellett megjelent a Péter alakja. Futva jött.

– Az őrt leszúrtam, – mondotta lihegve. – A tűz a sátorok között ég, és egy török szolgaféle ül mellette. Sárga papucs a kezében, sárga festék mellette.

– Tiszti szolga, – mondotta Gergely. – Tovább.

– A többi százával ott fekszik a gyepen, holmi pokrócokon, a tüztől balra egy kerek térségen.

– Alszanak?

– Mint a medve.

– Jól van, – felelte Gergely. – Hát most fiuk lehetőleg széjjel egymástól tiz lépésnyire. Amint én elsütöm a puskámat, minden puska közibük roppanjon, s mind rájok, mint a farkasok. Nagy lármával essünk rájok, és üsd vágd nem apád!

Megvárták mig Bódogfalvi visszajött, és széttágultak napkelet felé.

A legszélső Pető volt. A sisakjába tüzött három sastoll megismerhetővé tette már messziről. Bekanyaritotta a lovas láncot félhold alakban, s a Gergely ügetéséhez szabta a magáét.

Most már Gergely vezetett.

Még egy darabig csendesen ügetve ment a bokrok oldalában, aztán egyszerre sebes vágtatást kezdett. Mikor az első török őr felüvöltött, Gergely rásütötte a pisztolyát. A következő pillanatban minden pisztoly eldurrant, s a száz lovas fergetegként robogott rá az alvó török hadra.

A sátorok erdeje, abban a pillanatban ropogva burrogva elevenedik meg. Török és magyar orditás keveredik egy hangzavarrá. A földön alvók megriasztott foglyokként riadnak fel, s fut, ugrik, tolong a sok török keresztül kasul egymáson a sátorok között.

– Rajta! Rajta! – hangzik Gergely szava.

– Allah! Allah akbál! – üvölti a török.

– Üsd a kutyát! – bömböli Pető Gáspár valahol a sátorok között.

Pokoli zürzavar. Kardok villogása. Török üvöltés, magyar káromkodás. A kardok fokosok zuhognak. A lovak dübörögnek. Sátorok recsegnek. A föld is reng és nyög a száz lovas rohama alatt.

Gergely két sátor között egy falka összeszorult pogányt lát. Azokra ugrat. Vágja őket jobbra balra. Érzi, hogy a kardja mindig testet ér, s előtte hullnak és dőlnek mint a juniusi búza, mikor az agár benne nyargal.

A holdvilágnál látja, hogy a törökök minden lova egy csoporton legel, s hogy a menekülők felkapnak rája.

– Utánam fiuk! – kiáltja Petőnek, aki már ide érkezett.

S megrohanják a lovasokat is. Vágnak embert lovat egyaránt. Csörög a kard; ropog a dárda; zuhog a buzogány. A török rémülten ugrál lóra. Némelyik lóra kettő is. Aki teheti, lovon menekül; aki lóra nem tud kapni, gyalog illan el a sötétségben.

Gergely azonban nem üldözi őket. Megáll és gyülekezőt fuvat.

A sátorok közein át mindenfelől ugrálnak hozzá az emberei.

– A török fut! kiáltja Gergely. Kapkodjatok össze minden elhozhatót. Lovát a kezéről senki el ne hagyja. Amelyik sátor előtt tűz van, rugjátok a tüzet a sátorra!

A legények megint szétoszlottak. Gergely lesuhintotta a vért a kardjáról, és beleszurkált valami háromszor egy sátor ponyvájába, igy dugta ismét hüvelybe.

– Pfuj micsoda utálatos munka ez! – mondotta Feketének, aki hasonlóképpen törülgette a kardját.

Aztán hogy török már seholse ugrált, maga mellé szólitotta Kristófot:

– Nézzük sorra a sátorokat!

A hold gyönge világánál nem lehetett látni, hogy melyik sátor a főtiszté. A sátorok nem voltak egyformák. Egyik kerek volt, a másik négyszögü. S amelyik sátor diszesebb volt is, mint a többi, az csak előre küldött sátor volt, s közemberek aludtak benne.

Gergely az egyik sátorról lekapott egy lófarkas zászlót, és hogy Kristófot meglátta, rákiáltott:

– No fiu, vágtál-e?

– Vágtam kettőt, – felelte lihegve az apród.

– Csak kettőt?

A fiu büszkén felelte:

– A többi elfutott előlem!

A legények ezalatt egypár kocsit és szekeret is keritettek, s azokra dobálták fel, ami már a lovukra nem fért: a szőnyegeket, aranyos boncsokokat, drágaköves kutaszokat, (lófarku lónyakdisz), lószerszámokat, sisakokat, fegyvereket, főző edényeket és mindent, ami a kezükbe akadt. Még egypár sátort is elhoztak.

Hajnalodott mikor visszaérkeztek a várba.

Dobó már nyugtalanul várta őket a bástyán. Ha ez a kirohanás nem sikerül, a vár népe megfélemlik, s jaj annak a várnak, amelyiknek a népe remegve áll a falon.

Hanem ahogy meglátta a telerakott lovakat, kocsikat, és szekereket, s Gergelyt amint már messziről felmutatta a lófarkas török zászlót, kigyulladt az arca az örömtől.

Mikor a vitézek berobogtak a kapun, már az egész vár népe ott várta őket, s lelkes éljennel fogadta.

A katonák nemhogy vesztettek volna, hanem inkább szaporodtak. A hosszú legény egy betömött szájú törököt hozott, s egyenesen Dobó elé vezette. Ott kirántotta a szájából a turbángyolcsot.

– Jelentem alássan, – mondotta büszkén, – nyelvet is hoztunk.

– Marha! – kiáltotta a török tigris-mérgesen a vitéz szeme közé.

Dobó nem szokott nevetni, de ezuttal elmosolyodott.

– Varsányi, – mondotta a fogolynak, – te hát jól adod a törököt.

És a vitézhez fordult:

– Ugyan oldozd fel, hiszen ez a mi kémünk.

– Mondani akartam a butának, hogy magyar vagyok, – szólt keservesen Varsányi, – de mindig fejbe ütött, ahányszor megszólaltam, aztán meg betömte a számat is.

S azzal úgy illesztette a tenyerét, hogy a vitéz jónak látta odább húzódni.

XIII.

Dobó magához szólitotta Gergelyt meg Mekcseyt és a kémnek is szólott:

– Jer.

Bement a belső kapun álló tornyos, emeletes épületbe, és a kapus szobájába lépett.

Leült egy gyökérből font karosszékbe, és intett Varsányinak, hogy beszéljen.

– Hát kapitány uram, – kezdte a kém a kezeszárát dörzsölgetve, – jön az egész had. Achmed pasa jön elől. Az éjjel a tábor Abonyban aludt. Az elejit felküldték Manda béggel Maklárig. Az irgalmát, – tette hozzá megváltozott hangon.

Ez az irgalmát a vitéznek szólott, aki idáig hurcolta. A kezén mély árkokat hagyott a zsinór; meg egypár ütést is kapott a feje búbjára, mert bizonyosan kapálódzott az erőszak ellen.

– Hát bég is volt veletek? – riadt fel Gergely. – Azt bezzeg megfoghattuk volna!

– Alig, – felelte a kém. – Kövér ember az, mint a barátok disznaja. Van három mázsa ha nem több.

– Hogy mondtad a nevét?

– Manda. Azt nem fogja a golyó. Nem régi bég. Csak most a nyáron kapta a temesvári csata után. A katonák különben csak úgy hivják, hogy Hajván.

Gergely fölkacagott.

– Ez az, – mondotta a két kapitánynak, – akiről a minap este beszéltem. No majd fogja itt a golyó!

– Beszélj tovább, – szólt Dobó a kémnek.

– Jön aztán Szokolovics Mehemed beglerbég. Ez jó lövő. Az ágyukat ez állitja fel és sütteti el először. Azt mondják, olyan szeme van, hogy a falon is átlát vele. Ezt én nem hiszem.

– Ágyújok mennyi van?

– Faltörő öreg ágyújok van tizenhat. Más nagy ágyújuk van nyolcvanöt. Kisebb golyólövő ágyujok százötven. Mozsárágyú igen sok. Golyót hoznak negyven szekérrel, puskaporos tevét kétszázat láttam. Egy szekérben csak márványgolyót hoztak.

– A had el van-e látva jól élelemmel?

– Rizsük nincs bőven, de lisztet meg húst hatalommal szereznek eleget.

– Betegség nincs a táborban?

– Nincs. Csak Kászon bég betegedett meg Hatvannál az uborkától.