Harun Arresyd chalyf kalandjai.

Elmerültségbe sülyedett volt egykor a chalyf, midőn hiv nagyvezére, Giafar, előtte megjelent. A miniszter egyedül lelte, a mi ritkán történt, s midőn feléje közeledéskor észrevenné, hogy komolyságba elmerülve még fel sem tekinte, várakozólag álla meg sokáig, mig pillantatjára méltatná.

Végre a chalyf feltekinte s Giafarra néze; de hamar lesüté ismét szemeit, s elébbi helyzetében marada, még pedig oly feszesen mint azelőtt.

A nagyvezér a chalyf tekintetében nem vévén észre semmi őt érdekelhető személyes boszúságot, végre megszólamlék, mondván: „Igazhitüek uralkodója, meg fogja engedni felséged azon kérdésemet, honnan van azon komolysága, melyet ma mutat, holott egyébkor oly távol látszik attól lenni?“

„Vezér, igaz“ mond a chalyf, helyzetét változtatva, „hogy különben nem vagyok reá épen hajlandó, s ha nem jövél, jelen komolyságomat észre sem vettem volna, melyben azonban egy szempillantásig sem akarok tovább maradni. Ha talán nem valami különös ok vezete hozzám, kedves lenne előttem, ha mulattatásomra kigondolnál valamit.“

„Igazhitüek uralkodója,“ felelt erre Giafar nagyvezér „csupán kötelességem vezérle ide, s bátorkodom felségedet emlékeztetni arra, hogy önmaga tevé kötelességévé a fővárosban és annak környékén a jó rendre személyesen felvigyázni. Ma van épen azon nap, melyet előre elhatároza e végre, s ez egyuttal a legjobb alkalom a különben derültségét homályositó fellegek elüzésére.“

„Egészen el is felejtém,“ mond a chalyf, „és te épen jókor emlékeztetsz reá. Menj tehát, és öltözzél álruhába, mig azalatt magam is azt teendem.

Mindenik kereskedői köntöst ölte magára, s ezen álruhában menének ki együtt a palotakertnek egy titkos ajtaján a szabadra. A kapuktól jó távolságban körülkerülték a várost Euphrates partjáig, a nélkül hogy valamit vennének észre, a mi a jó rend ellen volna. Az első előtalált csónakon általkeltek a folyón, a város másik felét is körülkerülték kivül, s azután a város két részét összekötő hidnak vették utjokat.

A hidon menvén, annak végében egy világtalan öreg embert találtak, ki alamizsnát kére tőlök. A chalyf feléje fordulva, egy aranyat nyoma markába.

A világtalan azonnal megfogá kezét s őtet feltartóztatva, mondá:

„Könyörületes férfiu, akárki légyen kegyelmed, ki a mindenható sugaltából nekem ezen alamizsnát nyujtja, meg ne tagadja tőlem azon kegyelmet, melyért kérem, hogy t. i. üssön pofon, mert megérdemlem, sőt talán még keményebb büntetést is.“

Ezen szavak után elbocsátá a chalyf kezét, hogy ez pofon üthesse vele; attól tartván azonban, nehogy e nélkül távozzék el tőle, megfogta ruháját.

A chalyf, ki a világtalan kérelmén s magaviseletén egészen elbámult, monda hozzá: „Jó ember, kérésedet nem teljesithetem. Fogok őrizkedni, nehogy alamizsnám érdemrészét oly rosz bánásmóddal, milyet te kivánsz tőlem, ismét megsemmisitsem.“ S ezen szavaknál erővel törekedék a világtalantól menekedni.

A világtalan, ki régidőtől fogva tett tapasztalásaiból e pontra nézve, jótevője részéről vonakodást gyanita, még inkább erősködék őt letartóztatni, egyszersmind mondván: „Uram! bocsásson meg bátorságomért s erősködésemért. Vagy üssön pofon, vagy vegye vissza adományát; én csak ezen feltétel alatt vehetem el, ha csak egy a mindenhatónak tett szent fogadásomat meg nem akarom szegni, s ha tudná az okát, bizonyára egyetértene velem, hogy e büntetés igen csekély.

A chalyf, ki nem akará magát tovább tartóztatni, engede a világtalan hálálkodásának, s arczul csapá könnyeden. A vak köszönve, s őtet áldva, azonnal elereszté. A chalyf a nagyvezérrel tovább indult; de alig haladtak néhány lépésnyit, mondá vezérének: „Igen fontos lehet azon ok, mely ezen világtalant ilyen magaviselésre készti mindazok iránt, kik neki alamizsnát adnak. Szeretném közelebbről tudni. Azért fordúlj vissza gyorsan, mondd meg neki, ki vagyok, és hogy el ne mulaszsza holnap a délesti imádság táján a palotában megjelenni, mivel szólni akarok vele.“

A nagyvezér azonnal visszafordult, a vaknak alamizsnát és erre egy pofoncsapást ada, s minekutána elvégzé izenetét, visszasietett a chalyfhoz.

Visszatértek a városba, s midőn egy piaczon keresztülmenének, sok nézőre találtak, kik egy fiatal, s tisztességesen öltözködött férfiut néztek, ki egy kanczán ült, melyet szélnek eresztett zabolával zaklatott a piaczon köröskörül, és sarkantyúival s ostorával szünet nélkül oly kegyetlenül kinzá, hogy a tajtéktól s vértől egészen el vala boritva.

A chalyf, ki a fiatal ember embertelenségén egészen elbámula, megállott, hogy megkérdezze, mi okból kinozza kanczáját annyira, s azt nyeré feleletül, hogy azt senkisem tudja, hogy azonban már hosszabb idő óta ismétli ezen kegyetlen gyakorlást naponként ugyanazon időtájban.

Tovább idultak, s chalyf mondá nagyvezéréhez, hogy jegyezze meg magának a piaczot és el ne felejtse e fiatal embert holnap ugyanazon időre magához rendelni, mint a vakot.

Minekelőtte palotájához ért volna még a chalyf, egy utczában, melyen már régen nem ment volt keresztül, megpillanta egy ujonnan épült házat, melyet ő az udvar valamelyik nagyja házának vélt. Megkérdé nagyvezérét, tudná-e kié? Mire ez mondá, hogy nem tudja ugyan, de megtudakolhatja.

Valósággal meg is kérde egy szomszédot, ki neki azt mondá, hogy ezen ház Kodjah Hassané, kit Alhabbalnak neveznek kötélgyártó mesterségéről, s hogy maga is látta még, midőn azt nagy szegénységben űzte, azonban, – a nélkül hogy tudhatnák, mi módon – annyira meggazdagodott, hogy ezen gyönyörü épület költségeit igen jól győzhette.

A nagyvezér most a chalyf után siete, s tudósitá a felől, a mit megtudhata. „Szeretnék ezen Kodjak Hassan Alhabballal szólani,“ mond a chalyf; eredj, s mondd neki, hogy ő is jelenjék meg palotámban holnap ugyanakkor, midőn a többi kettő.“ A nagyvezér teljesité a chalyf parancsolatját.

Másnap délesti imádság után szobájába lépe a chalyf, s a nagyvezér azonnal bemutatá neki az emlitett három személyt.

Mind a három leborult fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkeltek, kérdé a chalyf a vakot, mi a neve?

„Az én nevem Baba Abdallah“ mond a vak.

„Baba Abdallah,“ folytatá chalyf, „azon mód, melyel alamizsnát kértél tőlem, oly különösnek tetszett előttem tegnap, hogy én, ha bizonyos okok nem tartóztattak volna, bizonyára őrizkedtem volna kivánságod teljesitésétől, hanem inkább meggátoltalak volna azon szempillantástól fogva, a világnak ily botránkoztató magadviseletében. Azért ide hivattalak, hogy megtudjam tőled, mi okon tettél oly meggondolatlan fogadást, s majd csak abból, a mit közlendesz velem e felől, fogom megitélhetni, jól cselekedtél-e, s továbbra is meg engedhetem-e azon magadviselete módját, mely oly rosz például látszik szolgálni. Mondd meg azért tartózkodás nélkül, hogyan jutott eszedbe ezen vad gondolat; semmit el ne titkolj, mert én minden esetre tudni akarom.

Baba Abdallah, ki ezen intéstől megszeppent, ismét arczára borult a chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkelt, ezeket mondá: „Igazhitüek uralkodója! Mély alázattal esdeklem bocsánatért felséged előtt, abbeli merészségemért, melylyel oly dolgot bátorkodtam kérni s erősködve kieszközölni, mely a józan észszel ellenkezni látszik. Elismerem vétkemet; mivel azonban felségedet akkor még nem ismertem, kegyelemért esdekelve remélem, hogy tekintetbe veendi ez okot. A mi ama magamviseletét illeti, melyet felséged esztelenségnek méltóztatik tekinteni, megvallom, hogy az valósággal az is, és hogy a világ annak is fogja azt tekinteni, a mindenható szemében azonban csak igen csekély elégtétel egy rettentő nagy bűnért, melyet elkövettem, s melyért eleget nem fogok tehetni soha, ha sorjában valamennyi halandó pofon ütne is. Felséged önmaga fog róla itéletet tehetni, ha történetem elbeszélésével meg fogtam mutatni, miben áll ezen rettenetes bűn.“

A világtalan Baba Abdallah története.

„Igazhitüek uralkodója, – folytatá Baba Abdallah – én Bagdádban születtem. Atyám és anyám után, kik kevés napok alatt meghaltak egymásután, maradt rám egy kis örökség. Noha koromra nézve még nem sok évet haladtam, még sem vettem ugy hasznát, mint a fiatalemberek rendszerint szokták, kik az ilyet rövid idő mulva felesleges fényűzésben vagy lakozásokkal pazarolják el; hanem inkább semmit sem mulaszték el, hogy reáforditott szorgalmam, gondom s iparkodásom után szaporithassam. Ekként végre annyira meggazdagodtam, hogy tulajdon magamnak volt nyolczvan tevém, melyeket utazó kalmároknak bérlék ki, s melyek nekem felséged tágas birodalmainak különböző tartományaiba tett utazásaimnál nagy sommákat hoztak be.

Midőn egykor ezen szerencsém virágában, s a legnagyobb kivánsággal még több gazdagság után Balsorából üresen térék vissza tevéimmel, melyeken odamenet Indiába hajón viendő portékákat szállitottam, s melyeket most egy lakatlan pusztán, hol a szép legelő miatt tanyát ütöttem, épen legelteték, megszólita egy barát (dervis), ki Balsorába gyalogola s pihenés kedvéért mellém telepedék. Én megkérdém, honnan jő és és hova megy? Ő viszont ugyanazt kérdé tőlem, s minekutána tudnivágyásunkat kölcsönösen kielégitők, felosztánk magunk között ennivalónkat s együtt falatozánk.

Evésközben különféle érdeknélküli tárgyakról beszélgeténk s a barát többek között beszélé nekem, hogy nyugvóhelyünktől nem igen messze tudna egy helyet, hol oly temérdek sok kincs van, hogy ha abból annyit venne is el az ember, a mennyit elbirna nyolczvan tevém, még sem vennék észre, hogy abból valami elvétetett.

Ezen jó hir engem meglepe, s örvendeztete is egyuttal. Azon örömtől, melyet belsőmben éreztem e miatt, egészen magamon kivül valék. Én a barátot nem tartám képesnek arra, hogy engem e dologban mesével mulasson; azért nyakába borulék s mondám hozzá: „Jó barát, igen jól látom, hogy keveset aggódol e világ kincseiről, mire használhat neked ezen kincsnek tudása? Te csak magad vagy s igy csak igen keveset vehetsz el belőle. Mutasd meg nekem tehát, hol van, s én a nyolczvan tevémet megterhelem vele, s magam fogok azután közülök egyet neked ajándékozni, köszönetül azon jóért és örömért, melyet nekem azáltal okozandasz!“

Igaz, hogy csak igen kevés volt, a mivel megkináltam, nekem azonban igen soknak tetszett, azon pénzvágynál fogva, mely bennem ezen kinyilatkozás óta elhatalmazott s nekem a még megmaradó hetvenkilencz teve tehernyi, mely még megmaradt, semminek sem tetszett ahhoz véve, melytől magamat megfosztanom s neki átalengednem kellene.

A barát, ki a gazdagságra szenvedélyes vágyódásomat észrevette, mindamellett is nem ütközött meg ezen oly annyira arány nélküli ajánláson, mit épen tevék neki, hanem egész lelki csendességgel mondá hozzám: „Atyámfia, magad látod, mily rosz arányban áll ajánlásod azon jótéteményhez, melyet tőlem kivánsz. Hiszen nem voltam kénytelen ezen kincsről beszélni, s titkomat inkább magamnak tarthattam volna meg; azonban pedig az, a mit felőle veled jószivüleg közlöttem, legalább bizonysága lesz azon jó szándékomnak, melylyel neked tetszeni kivántam, és az által, hogy kölcsönös szerencsénket alapitám, nálad jó emlékezetben maradhassanak. Én tehát neked egy igazságosabb és helyesebb ajánlást teszek, s magad lássad, fog-e neked tetszeni? Te mondád – folytatá a barát, – hogy nyolczvan tevéd van. Én tehát kész vagyok téged a kincshez vezetni s ott veled annyi aranyat és drágaköveket rakni reájuk, a mennyit csak elbirnak, azon föltétel alatt, ha illendően megrakodtunk, te nekem tevéid felét a rajtok levő kincscsel együtt átengeded, s magadnak csak a másik felét tartod vissza, mire azután elválunk, ugy hogy mindenik oda vezethesse tevéit, a hova neki tetszik. Látod, hogy ezen osztozás egészen megegyezik az illendőséggel, s ha nekem negyven tevét ajándékozol, tőlem helyette annyit kapsz, hogy azon magadnak ezer más tevét is vehetsz.“

Nem tagadhatám, hogy a barátnak ajánlása igen igazságos. Azonban anélkül, hogy gondolkodtam volna azon temérdek kincsekről, melyek nekem ezen egyezésnél fogva juthattak, tevéim felének átengedését nagy veszteségként néztem, kivált ha meggondolám, hogy a barát szintoly gazdag leend, mint én. Elég ahhoz, én máig is háládatlansággal köszönék meg egy önkényt való jótéteményt, melyet azontul a baráttól még nem is kaptam volt. Itt azonban nem sok idő maradt a tanakodásra. Vagy el kelle fogadnom az ajánlatot, vagy elkészülnöm egy holtom napjáig tartó bánkodásra amiatt, hogy magam hibája által szalaszték el egy alkalmat, melynél tetemesen meggazdagodhattam volna.

Én tehát azonnal összehajtám tevéimet, s igy megindulánk. Minekutána igy haladtunk egy darabig, egy igen bő völgyhöz értünk, melynek bejárása azonban igen szük és keskeny vala. Tevéim csak egyenkint mehettek rajta keresztül, s a mint tágult a vidék, ugy lett ismét lehetségessé, hogy a legjobb rendben haladhassanak. A két hegy, mely a völgyet képezé s hátul félkörösen zárá, egyébiránt oly magas, meredek és járhatlan vala, hogy nem kellett attól tartanunk, hogy ott valamely halandó megláthasson.

Midőn megérkeztünk a két hegy közé, szól hozzám a barát: „Most ne menjünk már tovább; állitsd meg tevéidet s fektesd azokat álló helyükön hasra, hogy fáradság nélkül megterhelhessük, s ha ezt megtevéd, a kincs felnyitásához fogok.

Megtévén azt, a mit a barát mondott, magam is utána menék. Csiholó szerszámmal egyik kezében, egy kevés száraz gallyat szedegetett össze, hogy tüzet rakhasson. Mihelyt ez égett, egy kevés tömjénfélét hinte bele, néhány szavakat mormogva hozzá, melyeket én nem érték. Azonnal sürü füst kerekedett fel belőle. Ő ezen füstöt elosztá, s ekkor a sziklában, mely a két hegy között meredeken igen magasra felnyult, noha abban semminemü nyilásnak még csak nyoma se látszott, egyszerre mégis igen nagy támadt, mely kapuforma volt két kapuszárnynyal s csodálatos mesterséggel volt a sziklába készitve.

Ezen nyiláson át egy, a sziklába vágott nagy térségben gyönyörü palotát szemlélénk, mely inkább valami lelkek, mint emberi kezek munkaművének tetszett lenni, mert nem is látszott lehetségesnek, hogy emberek ily merész és csodálnivaló dologra csak gondolatban is vetemedhettek volna.

Azonban, oh igazhitüek uralkodója, ezen észrevételt csak most teszem még felséged előtt, és nem tettem akkor mindjárt. Sőt azon mérhetetlen gazdagságokat sem csudáltam, melyek ott mindenfelől szemeimbe ötlöttek, hanem anélkül, hogy ezen temérdek kincsek czélirányos elosztásán elmélkedtem volna, hanem valamint a prédára lecsapó sas, az előttem levő legelső rakás aranynak estem, s abból, egy épen felkapott zsákba annyit kezdettem rakni, a mennyit csak elbirhatni véltem. – A zsákok igen nagyok valának, s én szerettem volna egészen megtölteni, azonban mégis kénytelen voltam tevéim erejével néminemü arányba hozni.

A barát szintugy tett, mint én; azonban észrevevém, hogy inkább a drágakövek után kapkodott, s midőn nekem annak okát megmondotta, követém példáját, s mi sokkal több drágaköveket vittünk magunkkal, mint vert aranyat. Végre minden zsákunkat tele töltők, s felrakók tevéinkre, miután nem volt egyéb hátra, mint a kincset bezárni, s elindulni.

Minekelőtte elindulánk, még egyszer bement a barát a kincshez, s minthogy abban több, aranyból s más drága anyagokból mesterségesen készült edények valának, észrevevém, hogy ezen edények egyikéből kivett egy kis, előttem ismeretlen fából készült szelenczét, s keblébe dugta, minekutána nekem megmutatta, hogy abban csak valami hajkenőcs féle van.

A barát annakutána ismétlé a felnyitáskor tett szertartásait, s minekutána bizonyos szavakat mondott volna, ismét bétevődött a kincstár, s a szikla ugy álla előttünk, mint azelőtt.

Erre tevéinket fel hagyánk kelni, s felosztánk magunk között. Én azon negyven elébe állottam, melyet magamnak kiválasztottam, a barát pedig azon többi elébe, melyet neki által engedtem.

Ezután ismét kimenénk a szorulaton, melyen bejövénk, s igy ballagánk egymással a nagy országutig, hol el akaránk válni, a barát t. i. hogy Balsora felé folytassa utját, magam pedig, hogy haza térjek Bagdádba. Hogy megköszönhessem ily nagy jótéteményét, a leghathatósabb kifejezésekkel, s hálálkodásom legbuzgóbb fogadásaival éltem, hogy engem választott minden többi halandó közül ki, e temérdek kincsekben való részesitésre. Erre igen szivesen megölelkezénk, s minekutána egymásnak minden jókat kivántunk, mindegyik utjának indult.

Alig haladtam nehány lépésnyire, hogy tevéimet, melyek azalatt kimutatott utjokon előre haladtak, ismét elérhessem, midőn a háládatlanság és irigység rosz lelke keblembe fészkelődött. Töprenkedtem elvesztett negyven tevémen, de még inkább a rajtok lévő gazdagságon. „A barátnak,“ igy gondolkodám, „mind ezen drágaságokra nincsen szüksége; hiszen ő tetszése szerint parancsolhat az egész kincscsel, s abból annyit vehet, a mennyit akar.“ Én tehát a legfeketébb háladatlanságot forralva, egyszerre eltökélém magamban, hogy tevéit terhestül elszedem.

Tervem végrehajtása végett legelőbb megállitám tevéimet, s azután a barát után szaladtam, kinek egész erőmből utána kiálték, mintha még valami mondandóm volna neki; egyuttal jegyek által értésére adám, hogy ő is állitsa meg tevéit, s várjon rám. Meghallá kiáltásomat, s megálla.

Midőn utólértem, mondám neki: „Atyámfia! alig hagytalak el, midőn meggondolék valamit, mi előbb eszembe nem jutott, s miről talán magad sem gondolkodtál azelőtt. Te igen jó barát vagy, s egy csendes, minden földi gondoktól s egyéb foglalatosságoktól, azt kivéve, hogy istennek szolgálj, szabad élethez vagy szokva. Te bizonynyal nem fogod tudni, mily terhet vállaltál magadra, midőn általvettél ily számos tevét. Ha fogadnád tanácsomat, csak harminczat vinnél el magaddal, s vélekedésem szerint még ezeknek vezetésével is elég bajod lesz. E tekintetből bizhatol bennem, mert nekem e dologban van tapasztalásom.

„Úgy vélem, igazságod van“ mond a barát, ki látá, hogy nem igen tagadhat meg tőlem valamit, „s megvallom,“ folytatá, hogy erről valóban nem gondolkodtam. Arról, a mit itt mondasz, már valóban nyugtalankodni is kezdtem. Azért válaszsz magadnak ki közülök tizet, s vezesd el Isten nevében.“

Én tehát kiválaszték tizet, megtéritém s többi tevém után eresztém. Valóban nem hittem, hogy a barátot ily könnyen rábeszélhetem; ez telhetetlenségemet még inkább öregbité, s kecsegtetém magamat, hogy talán baj nélkül kaphatok tőle még tizet.

A helyett tehát, hogy a gazdag ajándékot, melyet épen ada, megköszöntem volna, igy szólottam hozzá tovább: „Atyámfia! azon részvételnél fogva, melylyel viseltetem nyugodalmad iránt, meg nem válhatom tőled, hogy figyelmessé ne tegyelek annak isméti megfontolására, mi bajos harmincz tevével bánni, kivált oly embernek, mint te, ki az ilyeshez épen nem szoktál. Sokkal nyugodalmasabb lehetnél, ha engem még egyszer megajándékoznál ugy, mint csak az imént. Én neked ezt, mint könnyen általláthatod, nem annyira magam s önhasznom miatt, mint inkább a végre cselekszem, hogy ez által neked nagyobb örömet szerezzek. Könnyitsd meg tehát terhedet még tiz tevével, s add által azokat is nekem, mint oly embernek, ki szintoly könnyen bánik száz tevével, mint egygyel.“

Beszédem kivánt foganatu volt, s a barát minden vonakodás nélkül általengedé a tiz tevét, melyet ujra kivántam tőle, ugy, hogy neki nem maradt már több, csak husz. Én tehát hatvan tevének birtokában voltam, melyek terhének értéke jóval felülmulta sok fejedelem gazdagságáét, s igy azt lehetne gondolni, hogy igy végre meg kellett lennem elégedve.

Azonban, oh igazhitüek uralkodója! valamint a vizkórságos, ki minél többet iszik, annálinkább szomjazik, még hevesebben vágyakodtam, hogy a barátnak maradt husz tevét is magamévá tegyem.

Megkettőztetém tehát buzgó kérésemet, esedezésemet és sürgetésemet, a barátot arra venni, hogy a huszból még tizet adjon, s ő végre hajolt kérésemre. A mi a még nála levő tiz tevét illeti, ezekért megölelém, megcsókolám, s szentül kérém, hogy meg ne tagadja tőlem, s azáltal azon örökös kötelezettségeknek, melyekkel iránta viseltetem, tegye fel a koronát, hogy végre azon nyilatkoztatásával, hogy mindenre rá áll, örömömet teljesité.

„Jó hasznát vedd azonban atyámfia! – mond ő – s emlékezzél meg arról mindig, hogy az Isten szintoly könnyen elveheti tőlünk a gazdagságokat, a mint azokat adta, ha nem forditjuk szegények gyámolitására, kiket ő csak azért hágy szükségben, hogy a gazdagoknak alkalmuk legyen, alamizsnáik által nagyobb érdemeket szerezni ama világra.“

Elvakultságom oly nagy volt, hogy nem voltam képes ily üdvösséges tanácsot követni. Sőt meg sem elégedtem azzal, hogy magamat nyolczvan tevéim birtokában lenni láttam s tudtam, hogy oly kincscsel vannak megterhelve, melylyel nekem a legboldogabb emberré kellett lennem; hanem eszembe jutott, hogy az a kis szelencze kenőcs, melyet a barát magához vett, s nekem megmutatott, valami sokkal nagyobb értékü lehet, mint mindazon kincsek, melyeket neki köszönheték.

„A hely, honnan a barát elvevé,“ igy okoskodám magamban, „s azon nyugtalanság, melylyel annak birtokába jutni törekedék, gyanitatja velem, hogy az valami rejtélyest foglal magában.“

Ez engem annak megnyerése végett következőre indíta. Csak épen imént ölelém meg s búcsuztam el tőle. Azonban még egyszer feléje fordulék, s mondám neki: „Még egyet, mitevő leszsz ama kis kenőcs szelenczével? Oly csekély becsűnek látszik előttem,“ folytatám, „hogy nem is érdemes arra, hogy magaddal vigyed; kérlek tehát, ajándékozd nekem. Hiszen általában véve egy barátnak, mint te, ki a világ hiuságairól egészen lemondott, ugy sem kell hajkenőcs.“

Adta volna az Isten, hogy ezen szelenczét megtagadta volna tőlem! Azonban, ha tenni akarta volna is, már nem lettem volna eléggé eszemen, s azontul erősebb is voltam nálánál, s erősen eltökélve, annak magam részére erővel való megszerzésére is, hogy meg legyek nyugtatva a felől, nehogy valaki mondhassa, hogy ama csak legkevesebbet is kapott a kincsből, – bármennyi háládatossággal tartoztam is neki.

A barát azonban, a helyett, hogy megtagadta volna tőlem, azonnal kihuzá kebléből, s a legnagyobb illendőséggel általadá nekem, mondván: „Itt van, atyámfia, nehogy még ez az egy is hibázzék teljes megelégedésedből. Ha szolgálhatok még más valamivel, csak mondd meg, én kész vagyok annak teljesitésére.“

Midőn a szelencze kezeimben volt, kinyitám, megtekintém a kenőcsöt, s mondám hozzá: „Minthogy oly jószivü vagy, hogy ki sem fáradsz az irántam való szivességekben, mondd meg kérlek, mi különös hasznát vehetni ezen kenőcsnek?“

„Az felettébb emlékezetre méltó és csudálatos“ mond a barát. „Ha t. i. abból egy keveset a bal szemedre és szempilládra kensz, szemeid elébe tünnek minden kincsek, melyek a föld kebelében rejtekeznek; ha pedig jobb szemedre kensz valamit belőle, megvakulsz.“

E csudálatos foganatot magamon kivántam tapasztalni, s ezért, kezébe adván a szelenczét, mondám a barátnak: „Nesze, s kenj egy keveset a kenőcsből bal szememre; te ahhoz jobban értesz mint én. Égek azon kivánságtól, azt magamon tapasztalni, a mi nekem hihetetlennek tetszik.“

A barát kész vala e fáradságra. Be kelle hunynom bal szememet, s ő rá kene egy keveset a kenőcsből. Ez meglevén, kinyitám szememet, s látám, hogy igazat mondott. Én valósággal temérdek számu kincstárakat szemlélék meg, melyek oly temérdek és számtalanféle kincsekkel valának megtelve, hogy lehetetlenség lenne, azokat mind egyenkint előadnom. Mivel azonban jobb szememet kézzel erősen be kelle fognom, s én ezt eluntam, megkérém a barátot, hogy ezen kenőcsből a jobb szememre is kenjen egy keveset.

„Azt is megteszem ugyan,“ mond a barát, „azonban nem szabad megfelejtkezned arról, a mit csak az imént mondtam, hogy mihelyt csak egy keveset tészsz belőle jobb szemedre, azonnal megvakulsz tőle. A kenőcsnek már egyszer meg van ezen ereje, s ehhez kell magadat tartanod.“

A helyett, hogy elhittem volna, hogy a barát igazat szól, inkább azt képzeltem magamban, hogy alatta még más titok is lappang, melyet nem akar velem tudatni.

„Atyámfia“ mondám hozzá, „jól látom, hogy el akarsz ámitani; hiszen természet ellen való volna, ha egy és ugyanazon kenőcs két épen ellenkező foganatot szülne.“

„S mégis egészen ugy van a dolog, a mint neked mondom,“ felel a barát, az Isten nevét hiva tanubizonyságul, „s elhiheted szavamra, mert én az igazságot sohasem vagyok képes eltagadni.“

Én a barát szavának, ki velem mint becsületes ember szólott, nem akarék hinni; azon telhetetlen kivánás, hogy a föld minden kincseit öntetszésem szerint nézhessem, s azokkal talán, valahányszor kedvem telnék, élhessek, azt tevé, hogy sem nem hallgattam óvó intéseire, sem pedig egy dolgot el nem akarék hinni, mely – mint nemsokára azután legnagyobb szerencsétlenségemre tapasztalám, – csak igen is igaz volt.

Belém fészkelt előitéletemben azt hitetém el magammal, hogy ezen kenőcs, ha bal szemre kenve oly erejü, hogy a föld minden kincseit láttatja, jobb szemen használva talán azon erővel bir, hogy azokkal azonnal kivánságom szerint parancsolhatok. Ezen gondolatomban erősködve unszolám a barátot, hogy kenjen valamit a jobb szememre; ő azonban állhatatosan vonakodék annak teljesitésétől.

„Minekutána ennyi jót tettem veled atyámfia, mond ő hozzám, „rá nem vehetem magamat, hogy neked ily szörnyü boldogtalanságot okozzak. Fontold meg magad, mily szerencsétlenség a szeme világától megfosztva lenni, s ne helyezz azon szomoru kénytelenségbe, hogy oly dologban tegyek eleget kivánságodnak, melyet holtod napjáig siratnál.“

Én megátalkodásomban végsőre vetemedtem. „Atyámfia, mondám hozzá eléggé kemény hangon, kérlek, hagyj fel mindazon nehézségekkel, melyeket itt teszesz nekem; te nekem nagylelküleg megtettél mindent, a mit tőled addig kértem, azt akarod most, hogy ily szembe sem tünő csekélység miatt megelégedetlenül váljam el tőled? Isten nevében, tedd meg ezen utolsó kegyességet is velem. Akármi legyen is következése, soha sem foglak okolni, hanem annak oka mindig rám fog háramlani“

A barát minden lehetséges módon próbált ellentállani, de midőn látná, hogy képes volnék rajta erőt venni, mondá: „Minthogy már épen okvetetlenül akarod, megteszem kivánságodat.“

Ekkor vett egy keveset ezen veszélythozó kenőcsből, s a jobb szememre kente, melyet erősen behunytam. De fájdalom, midőn ismét felnyitám, nem láttam szemem előtt egyebet sürű setétségnél, s én folyvást vak maradtam, a mint látod.

„Oh szerencsétlen barát.“ Kiálték azonnal, „a mit mondottál, csak igen is igaz! Boldogtalan kiváncsiság“ tevém hozzá, „telhetetlen gazdagságok után való vágyakodás, a szerencsétlenségnek mily örvényébe döntöttetek engem! Érzem ugyan, hogy ezt mind magam okoztam magamnak; azonban, kedves atyámfia“ szólék a barát felé fordulva, „ki te oly adakozó és jól tévő vagy, nincsen annyi csudatévő titkaid között egy is, mely nekem szemeim világát ismét visszaadná?“

„Boldogtalan“ felel nekem erre a barát, „hogy ezen szerencsétlenséget el nem kerülted, bizonyára nem hibám; neked azonban most csak az jutott, a mit megérdemlettél, s szived vaksága tested világtalanságát okozta. Igaz, hogy birok titkokkal; ezt te azon rövid idő alatt, hogy együtt vagyunk, könnyen észrevehetted; azonban egyet sem ismerek, mely szemed világát ismét visszaadhatná. Ha gondolod, hogy van még egy olyan is, folyamodjál az Istenhez; csak ő adhatja neked azt ismét vissza. Ő neked oly kincseket adott, melyekre nem valál érdemes; ő azoktól most ismét megfoszta, s általam oly emberekre juttatja, kik nem lesznek oly háládatlanok mint te.“

A barát egy szót sem szóla többé, s én sem birtam neki felelni egy szót is. Ő most zavarodásomban, s egy leirhatatlan mély fájdalomba merülten elhagya, s minekutána nyolczvan tevémet összegyüjté, maga előtt hajtá azokat, s folytatá utját Balsora felé.

Rimánkodám neki, hogy ne hagyna el ezen szerencsétlen állapotomban, s vezetne legalább a legelső karavánig; de ő siket marada kéréseim s jajgatásaim iránt. Ily móddal megfosztva szemeim világától, s mindentől, a mivel e világon birtam, éhség és szomoruság miatt meghaltam volna, ha egy karaván, mely Balsorából jött, fel nem vett s Bagdádba nem vitt volna.

Oly helyzetből, mely, ha mindjárt nem hatalomra s erőre is, de legalább gazdagságra s fényre nézve, engem fejedelmek sorába állita, egyszerre gyám nélkül látám magamat koldusbotra jutni. Kénytelen valék alamizsnáért esedezni, a mit eddig tettem is; de hogy Isten ellen való vétkemért lakoljak, egyuttal azon büntetést is szabtam magamnak, hogy minden jóltevőtől, ki könyörül nyomoruságomon, egy pofoncsapást kapjak.

Ez az oka, oh igazhitüek uralkodója! ama magamviseletének, mely felséged előtt tegnap oly különösnek tetszett, s rám talán haragját is háritotta. Bocsánatot kérek még egyszer, mint rabszolgája, és szivesen alája vetem magamat minden büntetésnek, melyet megérdemlettem. Ha azonban felségednek tetszenék, bünbánatomról itéletet hozni, meg vagyok róla győződve, hogy igen csekélynek s messze bünöm alatt lévőnek fogja felséged találni.

Minekutána elbeszélte a világtalan történeteit, mondá a chalyf hozzá: „Baba Abdallah, bünöd nagy; azonban, hála az Istennek, hogy általláttad annak nagyságát, s magadra azért ezen nyilvános elégtételt szabtad. Ez már most elég: azután magadban gyakorold ezen bünbánásodat; s el ne mulaszd semmi imádságodban, melyet hitbeli kötelességből teszesz mindennap, hogy őtet bocsánatért kérd; s hogy ettől életed fentartásáról való gondoskodásod el ne vonjon, egész életedre kiszabok egy alamizsnát, melyet neked nagyvezérem kiadatand. Azért el ne távozzál, s várakozzál, mig parancsom teljesité.“

Ezen szavaknál leborult Baba Abdallah az uralkodó fejedelmi széke előtt, s felkelvén, minden kigondolható szerencsét s boldogságot kivánt neki.

Harun Arresyd chalyf, megelégedve Baba Abdallah és a barát történetével, a fiatal ember felé fordult, kit kanczájával láta oly roszul bánni, s szintugy megkérdezte tőle nevét, mint a vaktól. A fiatal ember mondá neki, hogy neve Sidi Numan.

„Sidi Numan“ mond erre a chalyf hozzá „én életemben már sok lovat láttam nyereg alá szoktatni, s magam is szoktattam már, de még egyet sem oly kegyetlenül ütni verni, mint te tegnap az utczán, s minden nézők botránkoztatására, kik a miatt hallhatólag morogtak, bántál kanczáddal. Én szintugy megbotránkozám rajta, mint a körülállók, s nem sok hibázott, hogy – egészen egyébiránti szokásom ellenére – ki nem nyilatkoztatám magamat, pajkosságod félbeszakasztatására. Mindamellett is külsőd nem mutat kegyetlen s durva emberre. Sőt kész vagyok elhinni, hogy nem épen ok nélkül bántál vele igy. Minthogy tudom, hogy ez nem volt először, s te már hosszabb idő óta naponkint kinozod igy kanczádat, szeretném annak okát megtudni, s azért idéztelek előmbe, hogy azt tőled megtudjam. Fedezd fel azért előttem a dolgot egész mivoltában, s ne titkolj el tőlem semmit is.“

Sidi Numan könnyen elértette, mit kiván tőle a chalyf; de ennek teljesitése őt a legkinosb zavarodásba ejté. Több izben változott szine, s akaratja ellen látszott belőle a zürzavar, melyben volt. Mindamellett meg kellett vallani az okát. Ezért, minekelőtte megszólamlék, leborula a chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkele, beszédhez akara fogni, hogy kielégitse a chalyf ujságvágyát; mindazáltal zavarodva hallgatott, nem annyira a chalyfnak, ki előtt megjelent, dicsősége, mint inkább teendő elbeszélése tartalmától rettenve meg.

Bármi nyughatatlanul várta is különben a chalyf akaratja teljesitését, még sem mutatott haragot Sidi Numan hallgatásáért; mert azt vélé, hogy talán nincs elegendő bátorsága, előtte szólani vagy hogy beszédének azon hangjától, melylyel megszólitá, szeppent meg, vagy hogy végre abban, a mit elő kelle beszélnie, oly dolgok fordulnának elő, melyeket inkább el szeretne hallgatni.

„Sidi Numan“ monda hozzá a chalyf bátoritására, „szedd össze magad, s képzeld ugy a dolgot, mintha azt, a mit kivántam, nem nekem, hanem valamelyik barátodnak, ki arra megkérne, kellene elbeszélned. Ha egyébiránt e történetben olyas valami foglaltatnék, a mi neked zavart okoz, vagy melyről gondolod, hogy engem megbánthatna, azt előre megbocsátom. Azért tehát ne nyugtalankodjál, beszélj bizvást, s el ne titkolj előttem semmit is, épen ugy, mintha legjobb barátodat szemlélnéd magad előtt.“

Sidi Numan, kit a chalyf utolsó szavai megnyugtatának, végre megszólamlott, mondván: „Igazhitüek uralkodója, bármi nagy légyen is a zavarodás, melybe felséged közelében, s fejedelmi széke fénye előtt esik minden halandó, mégis sokkal erősebbnek érzem magamat, hogy sem elhinném, hogy ezen tisztelő félelem annyira el birna némitani, hogy a felségednek tartozó engedelmesség ellen vétsek, vagy abban, mit tőlem kivánna, tudósitással szolgálni ne tudnék. Ha nem merem is magam legtökéletesb embernek állitani, még sem vagyok viszont oly roszakaratu, hogy csak valaha is eszembe jutott volna legkisebb olyas valamit a törvények ellen cselekedni, a mi bennem félelmet gerjeszthetett volna ezeknek kemény büntetésöktől. Azonban, bármi jó volt is akaratom, elismerem mégis, hogy nem voltam ment tudatlanságból elkövetett hibáktól. Ez az én esetem. Mindamellett nem mondom, hogy a felségedtől még meghallgattatásom előtt nyert kegyes bocsánatjában bizom; hanem inkább meghajlom felséged igazságos itélete, sőt büntetése alá is, ha megérdemlettem. Megvallom, hogy kanczámmal egy idő ótai bánásom furcsa, kegyetlen s nem követnivaló, de reménylem, hogy okát igen helyesnek, engem pedig inkább szánakodásra, mint büntetésre méltónak fog itélni. Azonban nem illik unalmas előbeszéddel felségedet tovább is függőben tartanom, a miért is ime történetem.“

Sidi Numan története.

„Igazhitüek uralkodója,“ folytatá Sidi Numan, származásomat elhagyom, mert az nem oly fénylő, hogy érdemes volna az emlitésre. A mi a szerencse javait illeti, elődeim jó gazdálkodásukkal hagytak reám annyit, a mennyit csak kivánhattam, hogy abból becsületes ember módjára fenhéjázás nélkül és másnak terhére nem esve, élhessek.

Ily körülmények között szerencsém befejezésére nem kivánhattam már egyebet, mint oly szeretetre méltó házaspárt lelhetni, ki engem szintoly hűszivüleg és gyengéden szeretne viszont, mint én őtet. Az Istennek azonban nem tetszett engem olyannal ajándékozni meg; hanem inkább olyat ada, ki összekelésünk első napjától kezdé türelmességemet oly próbákra tenni, melyeket csak azok képzelhetik el, kik hasonlókat valának kénytelenek szenvedni.

Minthogy honunk szokásai szerint minden házasságok ugy szerződnek, hogy azt, kivel összekelünk, azelőtt sem látjuk, sem ismerjük, tudva lesz felséged előtt, hogy nincs oka panaszkodásra egy férjnek is, csak ijesztő csunya, vagy idétlen alaku ne legyen elvett neje, s jó erkölcsei, esze, módos magaviselete, testének netaláni apróbb hibáit ismét felüssék.

Midőn nőmet legelébb látám fátyola nélkül, – akkor t. i. midőn a szokott szertartások után épen házamhoz hozatot, – örültem, hogy szépségéről tett magasztalásokban meg nem csaltak; egészen izlésem szerintinek találtam, s ő nekem tetszett.

Összekelésünk utáni napon több tál ételből álló ebédet adtak az asztalra. Az ebédlőbe menék, hol nem találván nőmet, hivatám. Sok ideig hagyván magát várni, végre előjött. Én nyugtalanságomat elpalástolám, s igy asztalhoz ülénk.

Én legelébb a rizsből evém, melyet szokásként kanállal vevék ki. Nőm ellenben, kanál helyett, zsebében hordozott kis evőeszközből, egy fülvakaró kalánformát veve elő, melylyel kezde a rizsből kivenni, s azt szemenként, – mert több rá sem fért – szájába kezdé rakni.

Ily evésmódon elbámulva, mondám hozzá: „Amine – mert ez volt neve – szüleid házánál igy tanultad enni a rizst? Azért teszed talán, mivel nem vagy nagyehető, vagy szemenként akarod megszámlálni, hogy egyszer ne egyél többet mint másszor, ha csupa takarékosságból teszed, hogy tékozlóvá ne legyek, bizonyossá teszlek, hogy e részben nincs mitől félned, s hogy az által sohasem fogunk tönkre jutni. Hála az Istennek, van annyink, hogy abból könnyen elélhetünk, anélkül, hogy megtagadnók magunktól a szükségest. Azért kedves Aminém, ne kényszeritsd magad, hanem egyél ugy, mint engem látsz enni.“

E barátságos móddal, tett észrevételeimre, udvarias feleletet vártam tőle; azonban egy hangot sem válaszolva, tovább is csak ugy evett, s hogy még inkább boszantson, csak néha falt egyet a rizsből, s a helyett, hogy a többi ételből is evett volna velem, csak néha néha dugott annyi összezsurmolt kenyeret a szájába, a mennyit egy veréb is felkapott volna.

Agyafurtsága boszanta. Hogy azonban kedvét keressem, s kimentsem, azt képzelém magamban, hogy nem szokott hozzá férfiak társaságában enni, annál kevésbbé pedig férjével, kinek jelenlétében talán tartózkodásra taniták, mit ő együgyüségében felettébb messze üzött. Azt is gondolám, hogy talán már reggelizett, vagy ha nem is, akar magának egy kevés étvágyat hagyni, hogy azután magában tetszése szerint falatozhassék. E gondolataim miatt semmi olyat sem mondtam neki tovább, a mi elijeszthette, vagy a miből rosz kedvemnek valami jelét sejdithette volna. Ebéd után szintoly barátságosan válék el tőle, mintha rendes magaviseletével legkisebb okot sem adott volna a megelégedetlenségre, s magában hagyám.

Este szintugy tett, jövő nap is, s átalában véve valahányszor együtt evénk, mindig szintazon módon viselte magát. Én jól láttam, hogy egy asszony lehetetlenül élhet oly kevés eledelből el, mint a mennyit ő veve magához, s következőleg ez alatt más valami előttem ismeretlen titoknak kell rejtezni. Ez engem tettetésre birt. Én tehát ugy tevék, mintha nem is figyelnék cselekedeteire, azt remélve, hogy idővel hozzám szokik, a mint kivántam; reményem azonban nem sikerült, miről rövid időn meg is kelle győződnöm.

Egy éjjel, midőn Amine engem legmélyebb álomba merültnek gondola, egész csendességgel felkele, s én észrevevém, hogy a legnagyobb vigyázattal, nehogy valami zörrenés által felébreszszen, felöltözködött. Sehogysem foghatám meg, mi czélból háborgatja nyugalmában magát, s vágyakodva megtudni, mi szándékkal jár, mély álomban szendergőnek tettetém magam. Egészen felöltözve, nagy csendességgel mene ki a szobából.

Mihelyt kiment, fölkelék, s magamra öltém köntösömet. Egy az udvarra szolgáló ablakból észrevehettem, hogy az utczaajtót nyitotta ki és kiment.

Azonnal az ajtóhoz sieték, melyet félig nyitva hagytam, s utána suhanék a holdvilágban, mig egy temetőhelybe nem látám bemenni, mely házunk közelében feküdt. Azonnal egy a temetővel határos falra mászék, s minekutána jól körülnéztem, nem láthat-e senki, megpillantám Aminét egy gule-val.1)

Felséged fogja tudni, hogy mindakét nemen lévő gulek a mezőségen kódorgó rosz lelkek. Rendszerint régi, düledezett épületekben lappangnak, a honnan az utasokra rohannak, azokat megölik, s husokat felfalják. Ha nem kapnak utasokat, éjente temetőhelyekre mennek, hol a kivájott holt testeket emésztik meg.

Én szörnyen megijedtem, midőn nőmet e boszorkánynyal láttam menni. Egy az nap eltemetett holtat vájtak ki, s a gule több izben szeldelt le róla hust, melyet a sir karimáján ülve, együtt megettek. Mig e borzasztó s embertelen eledelt költék el, egész csendességben beszélgetének együtt, magam azonban sokkal messzebb voltam tőlök, hogysem beszédökből valamit érthettem volna, mely szintoly különös lehete, mint vacsorájok, melyre most sem emlékezhetem vissza borzadás nélkül.

Elvégezvén borzasztó falatozásukat, a holt tetemet ismét a sirba veték, melyet a kivájott földdel ismét befedének. Én elhagyám őket, és sietve takarodtam haza. Bejövet az utczaajtót félig nyitva hagyám, s minekutána hálószobámba érkeztem, lefeküvém ismét, s alvónak tettetém magamat.

Amine nemsokára egész csendesen bejött az ajtón, levetkezett s lefeküdt, örömmel teli – mint nekem tetszett – hogy minden oly jól mene, hogy én észre nem vettem.

Gondolatokba merülve oly embertelen s förtelmes cselekedetről, milyennek épen most valék szemmel látott tanuja, s teli idegenséggel a mellett feküdni, ki azt elkövette, igen sokáig tartott, mig elalhattam. Végre mégis elalvám, de oly gyengéden, hogy az első szózatra, mely hajnal hasadtával nyilvános imádkozásra szólita, felserkentem. Felöltözém, s a mecsetbe menék.

Imádság után kimenék a városból, s a reggelt a kertben sétálással s annak fontolgatásával töltém el, mitevő legyek, nőmet élete módja változtatására birhatni. Félrevetve minden eszembe ötlött erőszakos módokat, elhatározám magamban, hogy szerencsétlen hajlandóságának elszoktatására, csak szelid módokat használjak. – E fontolgatások közben észrevétlenül jutottam lakásomig, melybe épen délkor léptem be.

Mihelyt Amine meglátott, tálaltatott s mi ebédhez ülénk. Minthogy láttam, hogy a rizst még most is folyvást csak szemenkint eszi, minden, csak lehető szelidséggel mondám neki; „Amine, tudod mi nagy okom volt összekelésünk utáni első napon csodálkoznom azon, hogy te csupán a rizsből, ebből is pedig oly furcsa módon ettél, hogy akármelyik más férj is megbántódott volna általa; tudod továbbá, hogy én erről elégedetlenségem értésedre adásával megnyugodtam, s arra kértelek, hogy a többi felhordott, és izlésed iránti kedvezésből különféle módon készitett husételekből is egyél. Azóta asztalunk mindig azon módon volt teritve, az étkek közti némely változást kivéve, nehogy mindig ugyanazt legyünk kénytelenek enni. Emlékeztetéseim azonban sikeretlenek maradának, s mind a mai napig sem hagytál fel vele, hanem tovább is rajta vagy, nekem e boszuságot okozni. Én hallgattam, mivel nem akartalak kényszeritni, s igen sajnálnám, ha az, a mit jelenben mondok, téged legkisebbé is megsértene, azonban Amine, mondd meg kérlek, nem jobb-e az előttünk levő hus a halotti husnál?“

Alig ejtém ki ez utolsó szavaimat, midőn Amine, ki igen jól sejdité, hogy éjszaka meglestem, minden képzelhetést felülmuló dühösségre gerjedt, arczulata szinte égett; szemei majd kidudorodtak fejéből s dühében tajtékzott.

Ezen borzasztó állapotja rémüléssel tölte el; megmeredtem, tehetetlen voltam ellenem koholt gonoszságától, melyen felséged maga is fog csodálkozni, megőrizkednem.

Erre legnagyobb hevében egy hozzája közel álló vizmedenczét ragada meg, ujjai hegyét belemártá, nehány érthetetlen szavat mormogva, arczul fecskendeze s dühöngő hangon orditá felém:

„Boldogtalan, vedd kiváncsiságod bérét, s légy ebbé.“

Alig mondá ki Amine, kiről eddig még nem tudtam, hogy boszorkány, ez ördögi szavakat, midőn hirtelen kutyává változottnak szemlélém magamat. E váratlan változás miatti meglepetésem s álmélkodásom közben elfelejtkezém eleinte menekedésemre gondolni, s igy elég ideje volt egy botot ragadni fel, s engem megkinozni. Valóban oly kegyetlen ütésekkel vendégelt, hogy most sem foghatom meg, mint maradtam életben. Udvarra szökésemmel dühét kerülni vélém; azonban ott is szintazon méreggel üldözött, s bármi fortélyosan bujkáltam is egyik oldalról a másikra ütései kikerülésére, még sem voltam eléggé tapasztalt az azok elleni magam védésében, s igy még számos ütést kelle kiállanom. Belé fáradván végre kinzásomba s üldözésembe, s mintegy kétségbeesve azon, hogy kivánsága szerint agyonüthessen, ennek végrehajtására uj módot talála fel. Kinyitá t. i. egy kevéssé az utczaajtót, hogy azon pillanatban, midőn rajta kisuhanni próbálnék, összeroncsolhasson. Bármint lettem is pedig kutyává, mégis észrevevém veszélythozó tervét, s minthogy a rögtöni veszély önszabaditásunkra maga tanit, magatartására s mozgására vigyázva, jól ellesém az időpontot, melyben figyelmét megcsalván, hirtelen kisuhantam, s igy mentém meg életemet s rontám el gonosz szándékát. Egyébként valóban kár nélkül is menekedtem ki. Azt kivéve, hogy farkam vége egy kevéssé becsipődött.

Emiatti fájdalmamban orditva s ugatva szaladtam végig az utczán, s igy vonám magamra több kutya figyelmét, kik meg is mardostak. Üldözéseik elkerülésére egy ember boltjába ugrám, ki tisztitott ürüfőket, nyelveket és lábakat árult s hol bátorságban is voltam.

Az ember először könyörülve véde s szétkergeté az engem üldöző s szinte házába is betolakodó ebeket. – Részemről az vala első gondom, hogy egy zugba rejtezkedém, hol nem láthatának. Azonban itt sem lelém fel a reménylett pártolást és védhelyet. A férfi azon rendéntuli babonások egyike volt, kik tisztátalan állatnak vélve az ebet, nem kaphatnak elegendő vizet és szappant ruháik kimosására, ha csak elmenet ért is hozzájok valami kutya. Minekutána tehát az engem üldöző ebek eltávoztak, ismételve mindent elkövete, hogy még aznap üzhessen ki házából; én azonban fürkészései elől biztos helyre valék elbujva. Igy akarata ellen töltém el az éjt boltjában, s e nyugalomra valóban szükségem is vala, hogy Amine rosz bánásmódját valahogy kinyögjem.

Hogy felségedet csekélységek elbeszélésével ne untassam, elváltozásom felett tett képzelődésimet elhallgatom, s csak azt jegyzem, hogy következő nap, midőn gazdám, ki korán mene ki bevásárolni, ürüfőkkel, nyelvekkel s lábakkal terhelve visszatért, boltját kinyitá s áruit kiraká, én elősompolygék buvóhelyemből, s minthogy a hus szagára épen látám boltja elébe gyülekezni a szomszéd ebeket, közéjük elegyedém azon reménynyel, hogy valamit vet az árus, s kérőleg álltam elébe.

Gazdám figyelni látszék arra, hogy én, nála menekedvén, még nem ettem semmit is, s avval jelelt ki, hogy többször, és nagyobb darabokat adogata, mint a többi kutyának. Osztogatása végével boltjába akarék visszatérni, mely szándékomat ránézéssel és farkam barátságos csóválgatásával igyekezém tudtára adni, s általa egyszersmind pártfogása ismétlésére kérni; de ő hajthatatlan vala s szándékomnak bottal s oly keményszivü tekintettel álla ellen, hogy kénytelen valék eltávozni.

Nehány házzal odább egy kenyérsütő boltja előtt állék meg, ki ama komoly ürüfejcsiszárral ellenkezésben vidám s jókedvü embernek látszott lenni, s valóban az is volt. Épen reggelizett s noha éhségemnek még épen semmi jelét sem mutattam, mégis egy darab kenyeret ada. Minekelőtte egyéb kutya módjára telhetetlenül utána rohannék, főhajtással s farkcsóválással iparkodám neki mintegy köszönetemet kijelenteni. – Ebbeli udvariasságomat megköszönte s mosolyga. Én nem valék éhes, hogy azonban kedvében járjak, felvevém s megevém a kenyeret, még pedig oly lassan, hogy abból észreveheté, hogy csak az ő kedveért eszem azt. Ezt ő mind észrevevé s oly szives vala, hogy boltja körül megszenvede. Én tehát leültem, még pedig arczczal az utcza felé fordulva, annak jeléül, hogy ezentul csak pártfogásáért esedezem.

Ő ezt nemcsak megengedé, hanem meg is simogata, miből bizvást észrevehettem, hogy szabad hajlékába bemennem. Én ezt oly móddal tevém, melyből gyanithatá, hogy azt csak engedelmével teszem. Nem vevé rosz néven, sőt fekvőhelyet is mutata, hol nem leendek láb alatt; én azonnal elfoglalám azt, s el sem is hagyám mig házában valék.

Mindig jól bánt velem, s nem reggelizett, ebédelt, vagy vacsorált, hogy nekem abból elegendő részt ne juttatott volna. Én részemről ezért minden kitelhető ragaszkodással és hűséggel viseltettem iránta, melyet csak kivánhata háladatosságomtól.

Mindig szemmel tartám s egy lépést sem teve házában, hogy ne követtem volna. Szintazt tevém, ha ideje engedé, hogy dolgaiban a városba ment. Én e részben annál pontosabb valék, mivel észrevettem, hogy figyelmem tetszék neki s hogy gyakran, ha kimenő szándéka volt, s én azt véletlenül észre nem vettem, Piróka néven, melyet ada, maga után szólita.

E felszólitásra helyemről mindenkor az utczára, ugrottam s ott futkostam, ugrándoztam s viczkándoztam az ajtó előtt. Ezen örömjeleket csak kijöttével hagyám félbe s ekkor, előtte vagy utána futkosva, s örömöm kijelentésére időről időre ránézve, hiven követém.

Már jó ideig a háznál voltam, midőn egykor egy asszony kenyeret venni jöve. Midőn gazdámnak azt kifizeté, a többi jó pénz között egy hamis darabot is ada neki. A sütő, rá ismervén a rosz pénzre, visszaadá az asszonynak, s mást kivánt helyette.

Az asszony vonakodék azt visszavenni, s jónak állitá. Gazdám az ellenkezőt vitatá, s szóváltás közben többek között mondja az asszonynak: „E darab oly szembetünőleg hamis, hogy meg vagyok győződve, kutyám, mely pedig oktalan állat, sem hagyná magát azzal rászedni. „Jöszte Piróka!“ mondá tovább engem hiva. Szólitására azonnal a fizető-asztalon termék. A sütő elém veté a pénzdarabokat, s mondá: „Nézd meg, nincs-e közte hamis darab?“ Én minden darabot megnéztem, azután a hamisat lábommal félretoltam, s uramra néztem, mintha mutatni akarnám neki.

A sütő, ki csak véletlenül s tréfából hivatkozék itéletemre, nagyon meg volt lepetve, midőn látá, hogy én azt oly pontosan s tétovázás nélkül eltaláltam. Az asszony, ki most pénze hamisságáról meg volt győződve, elhallgatott, s helyette más jobbat adott. Midőn az elmene, gazdám összehivá szomszédait, s szerfelett magasztalá okosságomat, elbeszélvén nekik a történtet.

A szomszédok magok akarának erről meggyőződni, s mindazon hamis pénzek közül, melyeket jó közé keverve elém adtak, egy sem volt, hogy azt megismervén ki ne választottam volna.

Az asszony részéről szinte minden előtalált ismerősének elbeszélte, mi történt vele. A hamis pénzt megismerő ügyességem hire rövid időn nem csak a szomszédságban, hanem az egész kerületben, s végre lassanként az egész városban elterjedt.

Ezentúl napestig volt foglalatosságom. Eleget kelle tennem mindazok kiváncsiságának, kik uramnál vásároltak kenyeret, s meg kelle mutatnom ügyességemet. Ez az egész várost hozzánk édesgeté, s legtávolabb kerületekből is eljöttek ügyességem próbálgatására, s hirem annyi vevőt szerze gazdámnak, hogy alig elégitheté ki valamennyit. Ez sokáig tartott, s gazdám nem állhatá meg szomszédaimnak azon vallomást tenni, hogy én neki valóságos kincs vagyok.

E parányi ügyességem azonban rövid időn irigyeket támaszta ellene. Utánam leselkedének, hogy elorozhassanak, s ő kénytelen vala rám szorosan vigyázni. Egy nap jött valamely asszony, ujságvágyból, szinte mint a többi, s kenyeret vett. Szokott helyem a fizető-asztalon vala. Előmbe vete hat pénzdarabot, s azok között egy hamisat is. Kikeresém a többi közül, rá tevém lábomat, s asszonyra nézék kérdőleg, valjon nem ez-e az?

„Igen,“ felel az asszony, szinte rám nézve, „nem hibáztad el, ez a hamis.“

Ő engem folyvást csudálkozással szemléle, azalatt hogy én is szintazt tevém. Erre kifizeté a vásárlott kenyeret, s elmenet inte utána menni, a nélkül, hogy a sütő észrevette volna.

Én mindig azon voltam, hogy rendes alakváltozásomból kimenekedhessem. Észrevettem azon figyelmet, melylyel fontolgata az asszony s én azt képzelém magamban, hogy ő talán sejdite valamit szerencsétlenségemről s boldogtalan állapotomról; miben nem is csalatkozám meg. Mindamellett utjának hagyám indulni, s csak utána néztem. Midőn azonban néhány lépésnyit haladott, visszafordult, s minthogy látá, hogy mozdulatlanúl nézek utána, ujra intett hogy kövessem.

Most már nem kétkedém tovább, hanem látván, hogy a sütő épen kemenczetisztogatással foglalatoskodik uj sütés alá, s rám nem figyel, leugrottam a fizetőasztalról, s az asszony után szaladék, ki ezen nagyon látszott örvendeni.

Egy darabig menvén, házához ért, az ajtót kinyitá, bemene, s mondá hozzám: „Jöszte be; nem fogod megbánni, hogy utánam jöttél.“ Bemenvén utána, betevé az ajtót, s szobájába vezete, hol egy rendes szépségü leányt láték himezni. Leánya volt ez a jószivü asszonynak, ki magával vitt, s a ki, mint mindjárt megtudám, az igézésben igen ügyes és tapasztalt volt.

„Leányom“ mond az anya „itt hozom neked a sütőnek azon hires ebét, mely a hamis pénzt oly jól tudja megkülönböztetni a jótól. Tudod, mit mondtam első hirének terjedésekor, hogy ez valami gonoszságtól kutyává változtatott ember lehet. Ma eszembe jutott, hogy a sütőhöz menjek kenyeret venni. Meggyőződtem a hir valóságáról, s oly szerencsés valék, hogy ezen egész Bagdád-csodálta kutyát magam után csalhattam. Mit mondasz ehhez leányom? megcsalódtam talán gyanitásomban?“

„Nem csalódtál meg édes anyám, s én ezt neked mindjárt megmutatom“ felel a leány.

A leány felkelt, elővett egy vizmedenczét, bemártá ujait, megfecskendeze, s mondá:

„Ha természettől kutya vagy maradj az; de ha születésedre nézve ember vagy, e viz erejénél fogva vedd fel ismét emberi alakodat.“

Azonnal felbomlott az igézés; én elvesztém az ebalakot, s ismét emberré lettem, mint azelőtt.

E jótét nagyságától általhatva, a leány lábaihoz borulék, s megcsókolván köntöse szegélyét, mondám neki: „Drágalátos szabaditóm! példátlan jóságának egy idegen iránt, mint én vagyok, határtalan mértékét oly annyira érzem, hogy kérem, mondja meg önmaga, mit tevő legyek, hogy azt illendőképen meghálálhassam, vagyis inkább, parancsoljon velem, mint teljes joggal saját rabszolgájával. Én többé nem vagyok magamé, hanem a magáé; s hogy azt, kit sajátjává teve, közelebbről megismerhesse, röviden elbeszélem történetemet.“

Erre megmondám ki legyek, s azután elbeszélém összekelésemet Aminével, azon udvariságot s türedelmet, melylyel elviselém szeszélyeit, továbbá rendes magaviseletét, s azon méltatlan bánásmódot, melylyel megfejthetetlen gonoszságában kinoza, s szavaimat az épen most szerzett kimondhatatlan szerencséért, az anyjához intézett köszönetemmel fejezém be.

„Sidi Numan,“ szól hozzám a leány „hallgass el ezentul köszönetedről, melylyel nekem tartozni véled magadat. Annak puszta tudása, hogy örömet szereztem oly derék férfiunak, mint te vagy, kipótol nálam minden köszönetet. Beszéljünk inkább Amine hitvesedről. Még hajadon korában ismerém, s valamint én tudám róla, hogy igéző, szintugy én sem valék előtte ismeretlen, mint e mesterséghez szintén egy keveset értő, minthogy ugyanazon egy mesterasszonytól vevők oktatásunkat. Gyakran találkozánk a fürdőben. De minthogy természetünk nem illett össze, szorgosan kerülék minden alkalmat, vele valamely összeköttetésbe jőni, a mi reám nézve annyival könnyebb volt, mivel ő is viszont szint e tekintetből került velem minden közlekedést. Én tehát épen nem csudálkozom gonoszságán. Hogy azonban ismét reád kerüljünk, még az sehogysem elég, a mit éretted épen most tevék; a mibe fogtam, végre is szándékozom hajtani. Még az valóban nem elég, hogy felmentélek azon igézés alul, mely gonoszul zára ki minden emberi társaságból, te is büntesd meg őt érdeme szerint, mi végre térj házadba, s szerezd vissza a neked járó tekintetet, mihez a szükséges eszközöket és módot kezedbe szolgáltatom. Mulasd magad egy kevéssé anyámmal, én azonnal visszatérek.“

Szabaditóm most egy kis mellékterembe mene, s mig abban mulata, uj alkalmam adaték az anyjának kinyilatkoztathatnom, mi nagy hálával tartozom leánya s ő iránta.

„Leányom“ mondá hozzám „mint látod, szintugy ért az igézéshez, mint Amine, de ő ezt oly jól használja, hogy csudálkoznál, ha tudnád, mi sok jót tett már, s tesz naponkint e tudományával. Ezért mindeddig hagyám munkálódni, s hagyom most is. Ha észrevenném, hogy legkisebbé is visszaélne tudományával, nem szenvedném.“

Az anyja épen néhány ilyen csodálatos történet elbeszéléséhez foga, melyeket maga látott, midőn leánya egy kis üveggel belépe.

„Sidi Numan, – monda ő hozzám – könyveim, melyeket épen megtekinték, nekem azt mondják, hogy Amine e szempillanatban nincs otthon, de hogy mindjárt hazatérend. Mondják továbbá, hogy a hűtelen szolgáid előtt ugy tetteti magát, mintha távolléted miatt nagy nyugtalanságban volna, s elhitette velök, hogy neked ebéd alatt valami dolog juta eszedbe, mely miatt haladék nélkül valál kénytelen kimenni, elmenet nyitva hagyád az ajtót, mire egy kutya jöve be, s az ebédlőbe szalada, melyet is bottal kelle elüznie. Térj azért haladék nélkül e kis üveggel vissza házadba. Ha bebocsátottak, Amine visszatértét szobádban várd be, mert nem sokáig fog már kimaradni. E váratlan viszontlátás miatti zavarában hátat forditva, szökésnek ered; ekkor az üvegben levő s készentartott vizből locsolj reá, s egész bátorsággal e szavakat mondd:

„Fogadd ezennel gonoszságod büntetését.“

„Többet nem mondok; sikerét majd meglátod.“

Jótevőm felejthetetlen szavai után, minthogy már semmi sem gátola, tőle s anyjától elbucsúzám, s a legtökéletesebb hála érzeteivel, hogy örökké fogok emlékezni az irántuk tartozó köteleztetésimről, hazatértem.

Minden ugy történt, mint jövendölé a fiatal igéző. Amine nem mulata sokáig. Közeledvén, elébe menék a vizzel, hogy meglocsoljam. Hangosan sikolta, s midőn hátat forditva az ajtó felé sietett, meglocsolám a vizzel s az igézőtől tanult szavakat mondám hozzá. Rögtön kanczává, még pedig azzá változott, melyet felséged tegnap láta.

Meglepetése közepette azonnal üstökön kaptam, minden hánykolódása ellen is ólamba vezetém, kötőféket veték fejére s minekutána gonoszsága s csinje miatti legkeményebb szemrehányások között bekötém, kifáradásig ostorozám; s feltevén magamban, hogy mindennap igy bánok vele.

Igazhitüek uralkodója, – folytatá Sidi Numan elbeszélését végezve, – bátorkodom reményleni, hogy felséged helybenhagyja magamviseletét, s elismeri, hogy ily gonosz és veszedelmes asszonynyal érdemén felüli lágysággal bántam.

Hallván a chalyf Sidi Numan beszédének végét, mondja hozzá: „Történeted jeles a maga nemében, s feleséged gonoszsága megbocsáthatatlan. Nem is kárhoztatom egészen eddigi bünhödését. Szeretném azonban, ha meggondolnád, mi nagy büntetés neki már állattá alacsonyodása is, s megelégednél avval, hogy büneiért ez állapotban hagynád lakolni, sőt parancsolnám is, hogy folyamodjál azon fiatal igézőhöz, ki e változást eszközlé, s birnád rá az igézés másitására, ha ismeretes nem volna előttem az olyan igézők nyakassága s örökre javithatlan gonoszsága, kik tudományukkal visszaélnek, s ha részéről nem tartanék az ellened való boszuállásától, mely sokkal gonoszabbul üthetne ki az elsőnél.“

A chalyf, ki szenvedők iránt, még ha megérdemlették is, természettől szelid és szánakodó vala, kijelentvén Sidi Numannak vélekedését, a harmadik felé fordult a három közül, kiket Giafar nagyvezér rendele meg.

„Kodjah Hasszán“ mond ehhez, „midőn tegnap házad előtt elmenék, az nekem oly pompásnak tetszék, hogy tudni kivántam, kié? Értésemre esett, hogy te épittetéd, ki azelőtt oly mesterséget üztél, melynek jövedelméből alig juta elegendő mindennapi kenyérre. Hallám egyuttal, hogy nem bizod el magad, hogy az Istentől nyert gazdagságnak jó hasznát veszed, s hogy szomszédid ezer jót beszélnek rólad. Mindezen, mond a chalyf, nagyon örvendek, s meg vagyok győződve, hogy azon utnak és módnak, mely által tetszett a végzésnek téged részesitni javaiban, egészen rendkivülinek kell lennie. Szeretném ezt tőled magadtól megtudni, mely kivánságom teljesitésére hivattalak. Szólj velem azért egész nyiltszivüleg, hogy annál nagyobb örömmel s belátással részesülhessek szerencsédben. – Hogy azonban kiváncsiságom előtted gyanussá ne tegyen, s te talán azt ne véljed, hogy más valami önhaszonkereső részt akarok venni szerencsédben, ezennel kijelentem, hogy nemcsak magamévá nem akarom tenni semmi ürügy alatt is, hanem inkább pártfogásomat ajánlom, hogy háboritatlan békében vehessed hasznát.“

A chalyfnak e szavaira Kodjah Hasszán a fejedelmi szék elé borulva, homlokával érinté a ráboritott szőnyeget, s felkelvén, mondá: „Igazhitüek uralkodója! Akárki is, kinek lelkiismerete nem oly tiszta és szeplőtelen, mint az enyém, megijedett volna a felséged szine elébe idéző parancsolat vételekor. De minthogy én felséged iránt még gondolatimban is mindig tisztelettel s alázatossággal viseltetem, és soha sem a felséged iránti köteles engedelmesség, sem a törvények ellen nem vétettem semmi olyat, a mi haragját legkisebbé is gerjeszthette volna ellenem, csak az az egy ejte aggodalomba, hogy felséged fényét nem fogom eltürhetni. Mivel azonban a közhir szerint felséged legcsekélyebb alattvalóját is oly különös jósággal fogadja és hallgatja, ismét megnyugvám, s nem is kételkedém, hogy önmaga fog a kivánt értesitésre bátoritni. Ezt felséged csak épen most tevé, midőn hathatós pártfogásáról bizonyossá tőn, anélkül, hogy tudná, megérdemlem-e vagy sem. De reménylem is, hogy nem másolandja meg irántam való kegyes vélekedéseit, ha parancsolatát teljesitve, történeteimet elbeszéltem.“

E tisztes megszólitás után, melylyel a chalyf kegyességét s figyelmét kivánta megnyerni, s minekutána a mondandókról egy kevéssé gondolkodék, következő szavakkal kezdé Kodjah Hasszan történetét:

Kodjah Hasszan Alhabbal története.

Igazhitüek uralkodója – imigy kezdé – hogy felségednek jobban megmutathassam, miként jutottam jelenleg általam birt vagyonomhoz, legelébb is két igen meghitt barátról kell emlékeznem, kik e Bagdad városa még életben lévő polgárai, s beszédem igaz voltáról bizonyságot tehetnek. Isten, mint minden jónak kezdője után, egyenest nekik köszönhetem szerencsémet.

E két jó barátok egyikének Saadi, másiknak Saad a neve. Saadi, ki felettébb gazdag, mindig azt vitatta, hogy e világon csak ugy lehet az ember boldog, ha annyi kincscsel bir, hogy minden embertől függetlenül élhessen.

Saad más vélekedésen van. Ő ugyan megengedi azt, hogy kell birni gazdagsággal, a mennyiben az t. i. az élet fentartására szükséges; ő azonban azt állitja, hogy az erénynek kell az emberek boldogságát tennie, a nélkül hogy ezek tovább aggódnának e világi javakról, mint a mennyiben azok szükségeik kielégitésére, s mások iránti jóságos cselekedetek adakoztatására szükséges. Saad ezen emberekhez tartozik, s ő jelen körülményi között igen szerencsésen s megelégedetten él. Noha Saadi hozzá képest úgyszólván véghetlenül gazdag, mindamellett barátságok igen szoros és igazlelkü, s a gazdagabbik magát sem tartja többnek amannál. Ez egyetlen pontot kivéve, mindig egyet értettek még mindenben.

Egykor Saadi beszédközben e tárgyról, – mint nekem azután mindaketten beszélték, – azt állitá, hogy a szegények csak azért szegények, mivel vagy szegénységben születtek, vagy pedig, ha vagyonosak voltak is születésökre nézve, vagyonjokat vagy eltékozlották, vagy, a mi nem ritka, valamely előre nem látott eset által elvesztették. „Vélekedésem szerint“ mond ő folytatólag „ezen szegények csak azért szegények, mivel nem birnak összeszerezni oly összeg pénzt, mely elegendő volna, hogy szorgalmas forgatása által nyomoruságukból kiragadná, s én azt tartom, ha valaha e pontra juthatnának, s e summának illendő hasznát vennék, idővel nem csak gazdagokká, hanem igen tehetősekké is lennének.

Saad Saadi állitását nem akarta helybenhagyni. „A tőled ajánlott mód,“ mond ez „egy szegénynek gazdagithatására, előttem nem látszik oly biztosnak, mint gondolod. Ebbeli vélekedésed nem eléggé alapos, s én ennek ellenében a magamét több jó okkal támogathatnám, de a melyek messze vinnének. Én azt hiszem, s legalább szintannyi hihetőséggel, hogy egy szegény hamarább meggazdagszik akármi által is, mint állitásod szerint egy összeg pénz által, – bármi takarékosan s gazdaságosan forgassa is, hogy jól vitt dolgai által szaporithassa.“

„Saad,“ mond Saadi, „jól látom, hogy veled semmire sem mennék, ha tovább is védelmezném vélekedésemet a tied ellen; hanem inkább magam teszek próbát, hogy meggyőzzelek felőle, s p. o. egy összeg pénzt, mely elegendőnek fog látszani, azon mesteremberek egyikének fogom ajándékozni, ki szegény származású lévén, mindennapi keresményéből él, s azon nyomorúságban hal meg, melyben születék. Ha nekem ez nem sül el, megkisértjük, a vélekedésed szerinti úton jobban megyen-e?“

Néhány napra e szóváltás után a két barát a város azon részébe jutott sétálás közben, hol én kötélgyártó mesterségemet üztem, melyet atyámtól tanultam, ez pedig nagy apámtól, családunk törzsökétől tanulta. Ki öltözetemet s köntösömet látá, könnyen kitanulhatá belőlök szegénységemet.

Saad, emlékezvén Saadi szavaira, monda ehhez: „Ha tán el nem felejtéd, mire kötelezéd magad irántam, ime van egy ember, reám mutatva – kit már régen látok állandó szegénységében köteleit gyártani. Ez bőkezüségedre egészen méltó tárgy, s a minap emelitetted próbatételre egészen alkalmas.“

„Jól emlékezem róla“ mond Saadi, „hogy az óta folyvást annyi pénzt hordok magammal, a mennyi ily nemü próbatételre szükséges, és csak olyan alkalomra vártam, hol magad szemmel látott tanú lehetsz. Szólitsuk meg, s tudjuk ki, van-e valóban pénzre szüksége.“

A két jó barát felém tarta, s látván, hogy velem szólani akarnak, félbenhagyám munkámat. Szokás szerint minden jót kivánva szólitának meg, s Saadi nevem tudakolásán kezdé a beszédet.

Én viszonozván a köszöntést, Saadi kérdésére felelve mondám: „Uram, az én nevem Hasszan, s mesterségem miatt Hasszan Alhabbal név alatt vagyok ismeretes közönségesen.“

„Hasszán“ mond erre Saadi, „minthogy nincs oly mesterség, mely el ne birná tartani mesterét, nem kételkedem, hogy a kelmedé is hoz be annyit, a mennyi illendő elélhetésére elegendő, s magam is csudálkozom, hogy mióta kelmed ezt üzi, nem takaritott magának annyit, hogy nagyobb mennyiségü kendert vásárolván, több munkát végezhetne mind maga, mind fogadott legények által, élete könnyebbitésére.“

„Uram“ felelém neki, „nem fogna csodálkozni, hogy nem takaritottam semmit is, és nem indulok gazdagodni a javaslott uton, ha tudná, hogy egész napi összes munkámmal alig vagyok képes annyit keresni, a mennyi szükséges magam s családom kenyérrel s főzelékkel táplálatára. Van feleségem s öt gyermekem, kik közül még egy sincs akkora, hogy csak legkevésbbé is segithetne; kell számokra élelem és ruházat, s egy gazdaság körül, bármi kicsi legyen is, mindig akad ezerféle szükség, melyet nem igen mellőzhetni. Noha a kender nem drága, mégis pénz kell beszerzésére, s ez mindig az első, a mit munkám szerzeményéből félre kell tennem, különben nem volnék képes annyit keresni, a mennyi házi szükségeimre kell. Könnyen elgondolhatja most édes ur“ folytatám tovább, „lehetséges-e annyit szereznem, hogy magamat s családomat jobb lábra állithassam. Nekünk elég, ha azon kevéssel, mit isten ád, megelégszünk, s hogy nem gerjeszté fel még bennünk annak kivánását, a mi talán hibázik tőlünk; sőt inkább ugy tapasztaljuk, hogy semmink sem hibázik, mihelyt ki van elégitve mindennapi szükségünk, s mi nem vagyunk miatta kénytelenek senkinek is terhére esni.“

Midőn mind ezeket oly körülményesen mondám Saadinak, felelé nekem: „Hasszan, már nem csodálkozom többé, igen jól értem, mért kelle megelégedned jelen állapotoddal. De ha ajándékoznék egy erszényt kétszáz aranynyal, jól vennéd-e hasznát, s mit gondolsz, ezen összeggel nem lennél-e rövid idő mulva legalább is olyan gazdaggá, mint a mesterségedbeli legjelesebbek?“

„Uram“ viszonzám, oly derék embernek tartom, hogy meg vagyok győződve, nem üzi velem talán csak tréfáját, hanem ajánlása való. Azért bátorkodom kinyilatkoztatni, hogy sokkal csekélyebb summa is elegendő volna, nem csak oly gazdaggá lennem, mint a sorsombeli legelsők, hanem rövid idő mulva gazdagabbá is, mint e kiterjedt és népes Bagdad nagy városának valamennyie összevéve.“

A nagylelkü Saadi csakhamar be is bizonyitá, hogy igazat beszélt, kihuzá erszényét kebléből, s kezembe adá e szavakkal: „Nesze ez az erszény, a kétszáz aranyat hiány nélkül megleled benne. Én kérem az istent, áldását adja hozzá, s részesitsen malasztjában, hogy jól vehessed hasznát. Bizonyos lehetsz egyuttal a felől is, hogy én és Saad barátom itten, igen fogunk örülni, ha halljuk, hogy általunk szerencsésebbé lettél, mint most vagy.“

Midőn én, igazhitüek uralkodója, az erszényt kaptam, s keblembe rejtettem, egészen át valék hatva gyönyörtől és hálaérzettől, hogy a szavam is elállott, s hogy nekem lehetetlen vala ezt jótevőmnek másként kijelenthetni, hanem hogy ruhája szegélyéért nyultam, megcsókolás végett; de ő kitére, s utjának indula barátjával.

Eltávozásuk után munkámhoz fogván, első dolgom az volt, az erszény eltevésére biztos helyről gondoskodni. Nyomoru kis hajlékomban t. i. sem szekrényem, sem ládám nem volt, melyet elzárhattam volna, sem más oly biztos helyem, hova hamar felfedeztetés félelme nélkül elrejthettem volna.

Minthogy én is hozzám hasonló emberek szokása szerint kevés pénzecskémet csalmám (turbán) ránczaiban hordoztam, e kétkedésem közben félbehagyám munkámat, s hazatértem, csalmám rendbeszedésének ürügye alatt. A dolgot oly vigyázva tevém meg, hogy feleségem s gyermekim tudta nélkül tiz aranyat kivéve az erszényből legnagyobb szükségeim fedezésére, a többit azon vászon ránczai közé göngyölém, melylyel sapkámat szoktam körülövedzeni.

Még aznap tett első kiadásom abból álla, hogy jó sok kendert vásároltam, s ezután, – minthogy már régen nem volt husétel asztalomon, – mészárszékbe menék hust venni.

Visszamenet kezemben vivém a hust, midőn egy éhes ölyv, anélkül, hogy védelmezhettem volna magamat, felém csapott s azt bizonyára kiragadja kezemből, ha erősen nem tartom. Azonban jobb lett volna azt átengednem neki, hogy erszényemet el ne veszitsem. Minél erősebben védelmezém magam, annálinkább erősködött azt tőlem elvenni; levegőben lebegve s martalékját tartva, idestova ránczigált. Szerencsétlenségemre ezen erősködéseim közben leesett fejemről csalmám.

Az ölyv azonnal elbocsátá ragadmányát, csalmámra rohant, s levegőbe emelé magával, még minekelőtte felkaphattam volna. Erre oly jajdulásra fakadék, hogy a szomszédság emberei, asszonyai s gyermekei megijedének s egyesiték lármájokat az enyémmel, hogy az ölyvöt megijesztvén, martalékja elbocsátására birjuk.

E móddal néha rábirhatni az efféle madarakat ragadmányuk eleresztésére; ezuttal azonban az ölyv nem ijede meg a lármától, hanem csalmámat oly messze vivé, hogy eltünt szemeink elől, minekelőtte elejté azt. Azért sikeretlen lett volna minden fáradságom s erőlködésem, ha utána szaladtam volna isméti megtalálhatása végett.

Pénzem s csalmám vesztén elszomorodva, hazatértem. Mást is kelle pedig vennem, miáltal az erszényből kivett tiz arany ismét megfogyott. Kendert is vettem már, s a maradék nem volt elegendő képzelt szép reményim valósitására.

Leginkább az nyugtalanita, hogy jótevőm, megértvén szerencsétlenségemet, mely előtte talán hihetetlennek s következőleg kopasz mentségnek tetszhetett, igen elégedetlen leszen bőkezüségének ily botorul használásán.

Mig a megmaradt nehány aranyban tartott, én és családom jól éldegéltünk; én azonban rövid idő mulva ismét előbbi helyzetembe, s nyomoruságomból való kimenekedés tehetetlenségébe jutottam, mint azelőtt. Mindazáltal épen nem panaszkodtam. – „Az Isten“ gondolám magamban, „kisérteni akara, oly időben adván vagyont kezeimbe, midőn legkevésbé reménylém; azonnal ismét meg is foszta tőle, mivel neki ugy tetszett, s hatalmában állott. Dicsértessék azért, valamint eddig is dicsérém azon jótéteményeiért, melyeket nekem adni jónak talált. Én alája vetem magamat isteni akaratának!“

Igy elmélkedém azalatt, hogy feleségem, kivel szenvedett káromat s annak okát közlém, egészen vigasztalhatatlan vala. Ijedtségemben szomszédim előtt is ki találám böffenteni, hogy csalmámban egyuttal egy százkilenczven aranyos erszényt is veszték el. Mivel pedig ismerték szegénységemet s meg nem foghatták, hogyan jutottam volna munkám keresménye által ily nagy összeg pénzhez, csak kinevettek, s a gyermekek még inkább, mint ők.

Az ölyv okozta szerencsétlenségem után mintegy hat hónap mulva a két jó barát ismét azon városrész felé mene sétálni, a hol én laktam. A szomszédság miatt Saadnak eszébe juték. Ezért mondá Saadihoz: „Nem vagyunk itt messze azon utczától, melyben Hasszán Alhabbal lakik; menjünk arra, s nézzük meg, a neki adott kétszáz arany mennyivel segitette jobb lábra sorsát annál, melyben találtuk.“

„Igen szeretem“ mond Saadi, „már nehány nap előtt eszembe juta s előre örültem azon gyönyörüségnek, hogy próbám sikere tanujává tehesselek. Meglátod, nagy változás történt vele, s hiszem, alig ismerendünk rá.“

A két jó barát még Saadi beszéde közben tért be az utczába. Saad, ki először s már messziről vevé észre, mondá barátjának: „Ugy rémlik előttem, mintha igen korán nyerted volna meg a pénzt. Hasszán Alhabbalt látom ugyan, de személyében legkisebb változást sem veszek észre. Szintoly roszul ruházkodott, mint midőn beszélénk vele. Csak azon egyetlen változást veszem rajta észre, hogy csalmája valamivel ujabb s tisztább. Győződjél meg magad, hibáztam-e vagy sem?“

Közeledvén, igen jól észrevehette Saadi, ki most szinte szemügyre vett, hogy Saadnak igaza van, s el nem képzelheté, minek tulajdonitsa a rajtam észrevett csekély változást. Ő ezen annyira elcsodálkozék, hogy egy szót sem szóla hozzám; Saad ellenben szokott mód szerint köszönte, s szóla hozzám: „Nos, Hasszán, talán nem is lesz szükség kérdenünk, hogyan mennek aprólékos dolgaid utolsó találkozásom óta. Kétségkivül jobb folyamatban vannak, s a kétszáz arany erre bizonyosan tetemes segitségül szolgált.“

„Nemes urak! – felelék mindakettőhöz fordulva, – legnagyobb fájdalmamra kell megvallanom, hogy jó kivánságtok s reménységtek, valamint a magamé is, nem volt oly sikerü, melyet várnotok vala okotok, s melylyel magamat is hitegettem. Az engem ért rendes történetet alig fogjátok elhinni. Mindamellett is becsületes ember létemre, kinek hihettek, mondom, hogy semmi sincs oly igaz, mint az, a mit mindjárt fogtok hallani.“

Erre elbeszélém esetemet mindazon aprólékos történetekkel, melyeket épen most beszélék el felségednek.

Saadi sehogy sem hitte el beszédemet. „Hasszán,“ mond hozzám „te bolondnak akarsz tartani, s engem megcsalni. Hihetetlen a mit mondasz. Az ölyvök nem vadásznak csalmákat, csak azt keresik azok, a mi éhségüket csillapithatja le. Te azonban ugy tevél, mint minden sorsodbeli emberek szoktak tenni. Ha t. i. valami rendkivüli nyereséget tettek, vagy más valamely váratlan szerencsében részesülnek, félbehagyják munkájukat, kedvüket töltik, jól élnek, vendégeskednek, mig tart a pénzben, s ha mindent elköltének, szintazon nyomoruságban s szükségben tengődnek, mint azelőtt. Kelmed csak azért marad nyomoruságában, mivel megérdemli, s mivel maga-magát teszi érdemetlenné a vett jótéteményekre.“

„Uram“ felelék, „én szivesen eltüröm e szemrehányásokat, s kész vagyok még hevesebbek elszivelésére is; s annál türedelmesebben szenvedem el, mivel vélekedésem szerint egyet sem érdemlék meg. A dolog az egész kerületben oly közönségesen ismeretes, hogy erről valamennyi bizonyságul szolgál. Tudakolja meg önmaga, s meg fogja látni, hogy nem csalom meg. – Megvallom, még magam sem hallottam soha is, hogy ölyvek csalmákat is ragadnak el; de a dolog velem történt, mint számos más, mely eddig nem történt s mégis naponkint megeshetik.“

Saad pártolá, és Saadinak az ölyvekről annyi érdekes történetet beszéle el, mennyit csak tuda, hogy ez végre erszényét kihuzá kebléből. Kétszáz aranyat számlála tenyeremre, melyet én erszény nem léte miatt hasonlólag keblembe rejték. Kezembe adván Saadi ezen összeget, mondá hozzám: „Hasszán, ezt a kétszáz aranyat is neked ajándékozom; de jól el tedd, hogy el ne veszitsd ismét mint először, s iparkodjál, hogy ezekkel szerezzed meg azt, mit már az elsőkkel kelle vala szerezned.“

Bizonyossá tevém, hogy hálaköteleztetésem, melyet e másodszori kegyelme miatt érzek, iránta annyival nagyobb, minthogy elébbi esetem miatt meg sem is érdemlem tulajdonképen, s hogy el nem mulasztom jó tanácsa követését. Még tovább akarék szólni, de ő nem várta el, mert barátjával folytatva sétálását, elhagya.

Eltávozásuk után nem folytatám munkámat, hanem hazatértem, hol sem feleségemet, sem gyermekemet nem találtam otthon. A kétszáz aranyból tizet félretevék; s a többit egy kendőbe göngyölgetém, melyet jól összecsomóztam. Már csak a volt hátra, hogy a kendőt biztos helyen rejtsem el. Hosszas fontolgatás után végre eszembe juta, hogy azt egy szegletben a földön álló korpával teli cserép edénybe tegyem, minthogy eszembe sem juta, hogy feleségem s gyermekeim abban kereshetnék. Feleségem csakhamar haza jött, s mivel kevés kenderem volt már, – a két barátot nem is emlitve – mondám neki, hogy azt megyek vásárolni.

Elmentem; de mig én ezt vásárolnám, jött egy ember, ki olyan mosóföldet árult, milyen az asszonyoknak fürdéskor szükséges, végig az utczán, s hangos szóval kinálá áruját.

Feleségem, kinek ezen földe kifogyott, megállitá az árost, s minthogy pénz nélkül vala, kérdé, nem cserélne-e vele korpáért ilyen földet. Az áros a korpát kivánta látni; feleségem megmutatá neki az edényt, melyben volt, s az alku megtörtént. Ő általvevé a földet, s az áros a korpás edényt.

Visszatértem, megrakodva annyi kenderrel, a mennyit csak elbirtam, s utánam öt teherhordó szint azzal terhelve, s ezzel egy, a házamba alkalmaztatott deszkaszekrényt tölték meg. Kifizetém a teherhordókat fáradságukért, s nehány perczig pihentem. Azután oda pillanték, hova az imént a korpás edényt tevém, de azt nem látám ott többé.

Felséges Uram! lehetetlen lefestenem bámulásom nagyságát, s azon behatást, melylyel elmémet illeté. Hirtelen kérdém feleségemet, hová lett, s ő nekem elbeszélte a cserét, melynél azon felül nagy nyereséget is véle tenni.

„Oh, szerencsétlen asszony!“ kiálték fel, „nem képzeled, mily bajba kevertél engem, téged s gyermekedet ezen cserével, mely menthetetlenül tönkre juttat. Te csak korpát véltél eladni, azonban a mosóföld-árust száz kilenczven aranynyal gazdagitád, melyet Saadi barátja kiséretében másod izben ajándékoza meg.“

Kevésbe mult, hogy feleségem kétségbe nem esett, midőn megtudá, mily nagy hibát követett el tudatlanságában. Jajgata, tépte mellét, szaggatta haját, és hasogatta rajta levő köntösét. „Mily szerencsétlen vagyok én,“ kiálta, „érdemes vagyok-e még élni ily rettentő tévedés után? Hol keressem a mosóföld-árust. Én nem ismerem, csak ez egyszer jött végig az utczánkon, s talán sohasem látom többé! Oh édes férjem, folytatá, nagyot hibáztál, hogy ily fontos dologban irántam oly visszatartózkodó voltál. Mind ez nem történt volna, ha közlötted volna velem titkodat.“

Nagyon messze térnék, ha felségednek mind azt ujra el akarnám mondani, a mit akkor nyelvére adott a fájdalom. Hiszen tudja felséged, mi bőbeszédűk az asszonyok szomoruságukban.

„Édes feleségem“ mondám hozzá, „csillapodjál, lám meg sem is gondolod, hogy sirásoddal s lármáddal minden szomszédokat figyelmessé teszesz, s mi közök ezeknek a mi szerencsétlenségünkhöz? Bajunkon való részvét s vigasztalás helyett, örülnének rajta, s együgyüségünkön nevetnének. A legjobb még az, hogy elhallgatjuk veszteségünket, azt békével tűrjük, hogy senki észre se vegye, s megbizunk Isten akaratjában. Egyuttal dicsérjük őtet, hogy a nekünk juttatott kétszáz aranyból csak száz kilenczvenet vett el ismét, s nekünk jóságánál fogva legalább tizet hagyott, melynek jó haszonra forditása mindig segedelmül fog szolgálni.“

Bármi igazak voltak is okaim, mégis igen nehéz vala azokat feleségemmel elhitetni. Az idő azonban, mely a legnagyobb – s legtürhetetlenebbeknek tetsző fájdalmakat is enyhiti, végre őtet is megnyugtatá.

„Igaz, hogy szegényen élünk,“ szólék hozzá, „azonban, mijök van a gazdagoknak, a mi nekünk is ne volna meg? Nem ugyan azt a levegőt szivjuk? Nem ugyanazon napvilággal s meleggel élünk? Az élet kellemei, melyekben részesülnek felettünk, talán irigyeltethetné velünk sorsokat, ha nem kellene szintugy meghalniok, mint nekünk. Szorosan véve, felettünki elsőbbségök oly csekély, hogy azt tekintetbe sem kellene vennünk.“

Az egyetlen, a mi engem – még pedig nem ritkán – boszanta, az volt, ha kérdém magamban, miként fogom eltürhetni Saadi tekintetét, ha számot kérne tőlem kétszáz aranyáról, s hogyan segitettem sorsom javulásán ajándéka által? s ekkor nem láttam magam előtt egyebet, mint zavarodást és szégyent, noha másodszor is, valamint először, magam nem valék oka e szerencsétlenségnek sehogy is.

Ezuttal hosszabb ideig tartott, mig a két jó barát eljöve, s tudakozódék helyzetemről. Saad sokszor beszélt róla Saadival, de ez mindig halogatta.

„Minél tovább halogatjuk,“ mond ő, „annál gazdagabbá lesz Hasszán, s annál nagyobb lesz örömem, melyet miatta érzendek.“

Saad barátja ajándékának foganatjáról nem ugy vélekedék. „Azt hiszed te“ mond hozzá, „hogy Hasszán ezuttal jobb hasznát fogta venni ajándékodnak mint először? „Én azt javaslom, felettébb el ne bizakodjál benne, hogy felettébb nagy ne legyen boszuságod, ha az ellenkezőt tapasztalod.“

„De hiszen“ mond erre Saadi, csak nem mindennapos dolog, hogy ölyv csalmát ragadjon el. E balsors egyszer érte Hasszánt, ki bizonyosan vigyázni fogott, hogy másod izben is meg ne történjék rajta.“

„Erről nem is kételkedem,“ viszonzá Saad, „történhetett azonban vele akármilyen más baleset is, melyről nem is gondolkodhatánk. Ismétlem, mérsékeld örömedet, s készülj el Hasszánnak szintugy balesetére, mint szerencséjére. Megmondom mit hiszek, s hittem mindig; – habár meg nem köszönöd is e hitemet – azt sejditem, hogy neked nem sikerült, s hogy nekem jobban el fog sülni annak megmutatása, hogy egy szegény minden más uton elébb gazdagszik meg, mint pénz által.“

Midőn Saad egykor ismét Saadinál volt, s hosszu ideig váltogattak egymással szót, mond végre Saadi: „Elég, én még ma fogok arról meggyőződni, miben áll a dolog. Épen itt a kisétálás ideje, el ne mulassuk, hanem menjünk oda megtudni, melyikünk nyertes.“

A két jó barát kisétála, s én már messziről látám jönni. Egészen meg valék zavarodva, s közel hozzá, hogy munkámat odahagyva, valahova rejtezzem szemeik elől. Azonban munkámnál maradtam, s tettetém magam, mintha nem látnám őket; s igy fel sem is pillanték elébb, mig annyira nem közeledtek hozzám, hogy köszöntöttek, s én a köszöntést illőleg felelet nélkül nem hagyhatám. Szemeimet azonban azonnal lesütém ismét, s midőn utolsó szerencsétlenségemet körülményesen elbeszélém nekik, értésökre adtam, miért találnak még folyvást oly szegénységben, mint akkor, midőn legelébb láttak.

Ezután folytatám: „Azt fogjátok talán mondani, hogy a száz kilenczven darab aranyat máshova kellett volna rejtenem, mint olyan cserép-edénybe, mely még az nap került ki házamból. De ezen edény már számos esztendő óta állott ugyanazon egy helyen, s akárhányszor adta is el feleségem belőle a korpát, az edény mégis mindig ott maradt. Képzelhettem tehát, hogy épen az nap, s otthon nem létemkor fog arra menni egy mosóföld-árus, hogy feleségem pénz nélkül leend, s e cserét vele kialkudja? Erre ugyan azt az ellenvetést tehetnétek, miért nem közlöttem feleségemmel; azonban ép eszű férfiak, milyeneknek tartlak titeket, nekem e tanácsot bizonyára soha sem adnák. A mi pedig azt illeti, miért nem dugtam el másutt, azt kérdem, ki kezeskedik érte, hogy ott biztosabb helyen lett volna? – – „Uram“ – mondám azután Saadihoz fordulva, „nem tetszett az Istennek, hogy bőkezű adakozásából meggazdagodjam. Azon elrejtett titkai közé tartozik, melyeket mi nem birunk kitapogatni, hogy én szegény legyek, ne pedig gazdag. Azért nem fogok megszünni kegyelmed iránt szintazon köszönettel viseltetni, mint ha bőkezűsége kivánsága szerint teljesen elérte volna czélját.“

Elhallgaték, s Saadi fogta fel a beszédet, mondván: „Hasszán, ha elhinném is talán, hogy mind az, a mint nekem itt mondasz, oly igaz, mint velünk elhitetni szeretnéd, s hogy nem csupa szépitő palástja korhelységednek vagy rosz gazdálkodásodnak, még is igen vigyáznék magamra, hogy ne ismételjem makacsul próbáimat, melyek végre tönkre juttatnának. Én nem sajnálom a négyszáz aranyat, melytől magamat megfosztám, hogy téged szegénységedből kiragadni próbáljalak; én azt az egek kedvéért tettem, tőled nem vártam köszönetet, hanem csak azon örömet, hogy veled valami jót tettem. Csak egyedül azt sajnálhatnám mellette, hogy veled, s nem inkább mással tettem próbámat, ki annak talán jobb hasznát vette volna.“ E szavai után barátjához fordult, folytatva: „Saad, az imént mondottakból megérthetted, hogy még nem tartom végképen elvesztettnek a játékot. Szabadságodban áll azonban, állitásod igazságát szinte egy próbatétellel bebizonyitni. Mutasd meg nekem, hogy a pénzen kivül vannak még más utak s módok is, egy szegény szerencséjének, – oly értelemben, mint mi ketten veszszük, – alapitására, s e végre ne keress mást, hanem vedd Hasszánt. Bármit adj is neki, én meg nem győződhetem, hogy az által gazdagabbá lehessen, mint a négyszáz aranynyal lehetett volna.“

Saad egy a kezében levő darab ónat Saadinak mutatá. „Láttad,“ ugymond, „midőn felvettem e darab ónat láb alól; ezt most Hasszának adom, s meglásd, mennyit fog neki behozni.“

Saadi hangos kaczajra fakadva neveté ki Saad-ot. „Egy darab ón?“ mond ő, „valljon mennyivel többet fog az Hasszánnak behozni egy fillérnél, s mit fog egy fillérrel kezdeni?“

Saad azalatt kezembe adá a darab ónat, s mondá: „Hadd nevessen az, s te csak vedd el. Sokat fogsz egykor nekünk azon szerencséről beszélni, melyet ez házadba hozott.“

Én ugy hittem hogy ezt Saad csak tréfából, s nem valósággal mondá. Mindazáltal köszönettel vevém az óndarabot, s hogy akaratjának eleget tegyek, látszólag mellényembe dugtam. Erre a két jóbarát sétáját mene folytatni, s én munkámhoz láték.

Midőn estve lefekvés előtt levetkezém, s övemet tevém le, a Saad adta ón, melyről már egészen elfelejtkeztem, leesett a földre. Én felvevém, s félre tevém egyik hozzám legközelebb eső helyre.

Azon éjszaka történt, hogy szomszédim egyikének, egy halásznak, hálója javitásánál hibázott egy darab ón. Neki magának nem volt egy darabkája is a hiányosnak kipótolására, s minthogy a boltok már be valának zárva, venni is késő volt. Neki pedig, hogy jövő nap családával legyen miből tengődnie, hajnal előtt két órával halászni kellett mennie. Közlé feleségével ebbeli boszuságát, s kiküldé, hogy valamelyik szomszédtól keritsen e szorultságban egy darab ónat.

Az asszony engedelmeskedék férjének, s házról házra ment az utczának mind a két felén, de sehol sem kapott. E felelettel visszatért férjéhez, ki több szomszédait nevezé, kérdvén, hogy azoknál is kopogott-e? Ő igenelte. „S Hasszán Alhabbalnál is“ folytatá, „mernék fogadni, annál nem voltál.“

„Igaz“ felel az asszony, „odáig nem voltam, mert messzellettem, de ha odáig fáradtam volna is, azt hiszed, hogy annál kaptam volna valamit? Ahhoz csak akkor kell menni, ha az embernek semmire sincs szüksége; ezt én tapasztalásból tudom.

„Ez nem tesz semmit is“ mond erre a halász, „te csak restelted, s én akarom hogy oda menj. Te már százszor voltál nála, s nem kaptad meg azt, a mit kerestél, de ma talán épen megkapod az ónt, melyre szükségem van; még egyszer, akarom, menj oda.“

A halász neje zsémbelődve s morogva indult el, s kopoga ajtómon. Én ugyan alvám már, de felserkenve kérdém, mi baj?

„Hasszán Alhabbal“ mond az asszony kettőztetett hangon, „férjemnek hálói kiigazithatására egy darab ónra van szüksége; ha volna házad körül egy darabka, kéretné általam.“

A Saadtól kapott ónnak emlékezete, kivált az által, a mi vetkezésemkor történt vele, még oly világosan forgott eszemben, hogy el nem feledkezhetém róla. Mondám azért szomszédasszonyomnak, hogy van, s csak várjon egy kevéssé, nőm azonnal oda adja neki.

E lármára szinte felserkent feleségem, felkél, setétben tapogatódzva megtalálja a kijegyzett helyen az óndarabot, s egy kevéssé kinyitván az ajtót, kiadja szomszédasszonyomnak.

A halász neje megörülve, hogy hiába nem jött, mondja feleségemnek: „Szomszédasszony, az én és férjem öröme e miatt oly nagy, hogy érte mindazon halakat igérem, melyeket férjem hálójának első vizbe vetésekor fogand; tudom, ő adott igéretemet nem másolandja meg.“

A halász, megörülve, reménysége ellenére is megkaphatni az ónat, helybenhagyá neje irántunk tett igéretét. „Nagyon köszönöm“ mond ő „hogy e tekintetből szándékomat megelőzted.“

Hálóit végkép kiigazitván, szokása szerint hajnal előtt két órával halászni mene. Hálóinak első kivetésekor csak egyetlen egy, de egy rőfnél hoszabb, s arányos vastagságu halat fogott. Ezután többször is beveté még hálóját, s igen szerencsés volt, de valamennyi halai között egy sem volt, mely az elsőnek csak nyomába is érhetett volna.

A halásznak elvégzett halászatjától haza térve első gondja én valék, ki nem kevéssé csudálkoztam, midőn őt munkám mellett egy hallal terhelve látam elém lépni.

„Szomszéd“ igy szólita, „feleségem a múlt éjjel irántami szivességéért azon halat igéré, melyet hálóm elő kivetésekor fogandok, s én helyesnek találám igéretét. Kelmed számára az Isten csak ezen egyet adá, s kérem, vegye el tőlem. Ha egészen megtelt volna is hálóm, mind kelmedé lenne. Vegye el azért ugy a mint van, s elégedjék me vele.“

„Szomszéduram“ felelék erre, „az általküldött darab ón oly csekélység, mely meg sem érdemli, hogy ennyire magasztalja. Szomszédoknak aprólékos szükségeikben segiteniök kell egymást, s én csak azt tettem, a mit hasonló esetben viszont vártam volna. Azért, ha nem tudnám, hogy igaz szivből adja, s hogy meg is bántanám, ha azt tenném, ajándékát nem is fogadnám el. Mivel tehát szomszéd uram akarja, elfogadom, s tiszta szivből köszönöm.“

Ezzel vége lőn kölcsönös tisztelkedésinknek, s én a halat feleségemhez vivém.

„Nesze“ mondám hozzá, „a hal, melyet halász szomszédunk hozott az éjjel adott óndarab köszönete fejében. Ez, mit várhatunk Saad tegnapi ajándékától, melyet azon igérettel adott, hogy nekem szerencsét hozand.“

Egyuttal elbeszélém neki a két jó barát visszatérését, s azt, a mi köztünk történt.

Feleségem e nagy és vastag hal szemlélésére zavarodásba jött. „Mit gondolsz“ mond ő, „mit tegyünk vele? Vasrostunk nem tiszta s csak kis halakra való, s hogy halászlével főzzük, nincs elég nagy fazokunk.“

„Az a te dolgod“ mondám neki, készitsd el tetszésed szerint, akar sütöd, akar főzöd, én meg fogok vele elégedni.“ Ezt mondván dolgomra menék.

Elkészités közben feleségem a hal beléből egy nagy gyémántot húza ki, melyet tisztán leöblögetve, puszta üvegnek tartott. Ő ugyan hallott már gyémántokról beszélni, de ha látott, vagy kezében forgatott volna is már, még sem ismerte eléggé, hogy megkülönböztethette volna. Azért legkisebb gyermekünknek adá, hogy többi testvéreivel játsszék, kik mindnyájan sorban akarván megnézni s megtapintani, váltogatva egymás kezébe adogaták, hogy szépségét, fényét s tüzét csodálják.

Meggyujtatván estve a mécs, játékjokat még mindig folytató gyermekeink észrevevék, a mint feleségem vacsora készitéskor történetből a mécs előtt elmene, s igy árnyékot okoza, hogy az fényt ada magától, s e miatt a gyermekek egymás kezéből kiragadák, hogy próbákat tegyenek véle. E miatt az apraja sirt, ha a nagyok nem hagyák addig kezökben, mig akarták, s ezek lecsillapitásokra kénytelenek valának nekiek a követ ismét visszaadni.

Minthogy gyakran csekélység is elegendő ok gyermekek mulatására vagy összevesztésére, s minthogy ez gyakran szokott közöttök történni, sem én sem feleségem nem ügyeltünk rá, mi adhata okot e fülhasogató lármára s czivódásra. Végre ez is megszünt, midőn a nagyobbak velünk vacsorához ültek, s az apróknak nőm részöket mindeniknek odaadta.

Vacsora után a gyermekek ismét összegyültek, s az elébbi lárma ujra kezdődött. Megtudni akarván czivódásuk okát, kérdém a legidősbiket, mért lármáznak olyan nagyon? „Édes atyám!“ felele ő „lármánk oka egy darab üveg, mely világit, ha háttal a mécs felé fordulva nézzük.“ Én kezembe adatám, s magam is megtevém a próbát.

A dolog különösnek tetszék, miért feleségemtől kérdém, miféle darab üveg az? „Nem tudom“ vala válasza, az egy darab üveg, melyet készitésekor a hal hasából huztam ki.“

Egyikünknek sem juta eszébe, hogy az egyéb lehetne egy darab üvegnél; próbáimat azonban tovább is folytatám. Feleségemnek mondám, dugja el a mécset a kandallóban. Ezt megtévé, s ekkor látám, hogy a vélt üveg darab oly világot derit maga körül, mely mellett le is fekhettünk. Ezért a mécset eloltatám, s az üveget magam tevém a kandalló párkányára, hogy világitson.

„Már ez“ igy szolék, „második haszna a Saadi barátjától kapott óndarabnak, hogy t. i. általa megkiméljük az olaj árát.

Látván gyermekeim a mécsnek eloltatását, s hogy azt az üvegdarab pótlá ki, e csodára oly visitó s fülrepesztő zajra fakadtak, hogy azt a szomszédság köröskörül hallhatta.

Én a feleségem szaporitók a lármát azzal, hogy hallgatást parancsolánk nekiek; czélunkat mindazáltal csak akkor érhettük el, midőn lefeküdtek, s az üvegdarab csodás fényéről módjok szerint még jó darabig mulatva, végre elalvának.

Erre magam s feleségem is szinte lefekvénk. Másnap reggel, az üvegdarabról többé nem is aggódva, szokott munkámhoz menék. Senki sem fog rajta csodálkozni, ha ez velem, mint oly emberrel történt, ki éltében ugyan üveget, de gyémántot soha sem látott, s ha valaha látott volna is, annak becséről s áráról sohasem tudakolódott.

Itt meg kell jegyeznem felségednek, hogy házam, s szomszédom háza között, csupán egy téglákkal kirakott, még pedig igen vékony kötésfal vala. Ez a ház egy, mesterségére nézve drágakőáros, igen gazdag zsidóé vala, s hálószobája a közfalnak düle. Már lefeküdtek s aludtak, midőn gyermekeim a legnagyobb lármát tevék; melyre felébredének és sokáig el nem alhatának ismét.

Másnap reggel a zsidó asszony maga s férje nevében átjöve panaszkodni, feleségemhez, hogy első álmában háborittatott.

„Édes Rachelem“ – igy hivák a zsidó asszonyt, mond feleségem hozzá, „igen sajnálom a történtet, s én bocsánatot kérek érette. Hiszen tudja a gyermekek szokását, hogy csekélységen néha nevetnek, máskor sirnak. Jőjön be, s megmutatom, mi szolgáltatott panaszára okot.“

A zsidó asszony belépe, s feleségem még a kandalló párkányzatán fekvő drága követ – mert ez valósággal az volt, még pedig igen jeles – megmutatá neki, mondván: „Nézze, ez üvegdarab volt oka minden tegnapi lármának.“ Mig a zsidó asszony, ki a drágaköveket igen jól ismeré, a gyémántot bámulva szemlélgeté, elbeszélé ez neki, miként találta azt a hal belsejében, s miként történt az egész dolog.

Elvégezvén feleségem beszédét, mond hozzá a zsidó asszony a gyémántot visszaadva: „Aischa, – e vala t. i. feleségem neve – kelmedként én is csak üvegnek tartom, minthogy azonban szebb a közönséges üvegnél, s minthogy egy épen hasonló darab üvegem van otthon, melylyel magamat ékesitni szoktam, s melyhez igen jól illenék, megvenném ha eladná.

Gyermekeim játszóeszközök eladásáról hallván, lármájokkal félbeszakaszták a beszédet. Kérvén anyjokat, tartaná meg, ugy hogy ez végre lecsillapithatásokra kénytelen vala nekik azt megigérni.

A zsidóasszony, kinek ismét haza kelle mennie, feleségemnek, ki őt a küszöbig kiséré, bucsuvétkor megsugá, ha kedve találna kerekedni ez üvegdarab eladására, meg ne mutassa senkinek, minekelőtte neki megizenné.

A zsidó már igen korán boltjába ment a drágaságok piaczára. Felesége utána siete hirül adni felfödözését, egyuttal leirá neki nagyságát, gondolható nehézségét, szépségét, fényét, s szép vizét, mindenek felett pedig éjjel világitó tulajdonságát, melyet feleségem őszinte beszéde közben magasztalt neki.

A zsidó feleségét tüstént visszaküldé azon parancsolattal, hogy nőmmel alkudozzék, eleinte csak keveset igérjen, azután a körülményekhez képest többet s többet, s végre akármi áron, az alkut kösse meg.

A zsidóasszony férje parancsolatja következtében feleségemmel, nem várván el, rászánta-e már magát a kő eladására, alattomosan alkudozni kezde s kérdé, megelégszik-e husz aranynyal érte? Egy darab üvegért – mert feleségem annak tartá, – az ajánlott összeget feleségem nagyon is sokallotta, mindazáltal az ajánlást sem el nem fogadta, sem vissza nem utasitá, hanem egyedül azt mondá a zsidóasszonynak, hogy erre elébb nem felelhet, mig velem nem szólott.

Azalatt épen munkámról tértem haza ebédre, midőn a kettő még mindig az ajtó előtt beszélgete. Feleségem megszólita, s kérdé, megengedném-e a halbelében talált üvegdarabot a szomszéd asszonytól ajánlott husz darab aranyért odaadhatni?

Nem válaszoltam azonnal elhatározólag, hanem azon nyomósságról gondolkodám, melylyel Saad az óndarab adásakor igéré, hogy ez tehet valaha szerencséssé. A zsidóasszony azt vélé, hogy ajánlását keveselvén, nem feleltem, mondá hozzám: „Szomszéd, adok érte ötvenet, megelégszik azzal?“

Látván, hogy a zsidóasszony husz aranyról hirtelen ötvenre ugrik, rá tartám magam, s mondám neki, hogy még igen messze van azon ártól, melyen eladni szándékozom.

„Szomszéd“ mond ő erre, „vegyen el érte száz aranyat; ez bizonyára felettébb sok, s még magam sem tudom, jóváhagyja-e férjem?“

Ezen ujabb ajánlásnál mondtam neki, hogy százezer aranyat kivánok érte, noha jól tudom, hogy a gyémánt sokkal többet ér, hogy azonban iránta s férje, mint szomszédunk iránt barátságos lehessek, nem kivánok többet, de ez összeget meg kell érte kapnom, s ha ők azon nem akarnák megvenni, más drágakőárusok még többet is fognának érte adni.

A zsidóasszony még inkább megerősite föltett szándékomban azon hévvel, melylyel az alkut meg akará kötni, több izbeli ajánlásival már ötvenezer aranyat igérvén, melyet azonban el nem fogadék.

„Többet“ mond az asszony, „férjem helybehagyása nélkül nem igérhetek. Csak estve térend haza, s azon egy szivességre kérem, legyen addig türelemmel, mig az szólott szomszédurammal s megnézte a gyémántot.“ A mit én meg is igértem neki.

Hazatérvén estve a zsidó, megtudá feleségétől, hogy velünk még nem kötheté meg az alkut, hogy már ötvenezer aranyat igért, s mily szivességre kért meg.

A zsidó ellesé az időt, midőn munkámról hazatértem. „Hasszán szomszéd“ igy szólita meg menésközben, „kérem mutassa meg a gyémántot, melyet neje feleségemnek mutatott.“ Beszólitám hozzám, s megmutatám neki azt.

Minthogy már alkonyodott, s a mécs még nem vala meggyujtva, a gyémántnak magától bocsátott világa s azon rendkivüli fénye, melylyel egész kezem meg volt világitva, azonnal meggyőzék a zsidót, hogy neje azt jól leirta. Kezébe vevé, sokáig nézé, s csodálni meg nem szünt. „Kedves szomszéd uram“ mond erre, „feleségem, mint nekem mondá, ötvenezer aranyat igére érte, hogy tehát megelégedhessék, még huszezerrel pótolom.“

„Szomszéd“, válaszolék, „neje talán megmondotta, hogy árát százezer aranyra határozám, vagy adjon annyit, vagy a gyémánt az én kezemben marad; itt nincs más középut.“

Egy darab ideig még alkudozott azon reménynyel, hogy talán elengedek még valamit; velem azonban semmire sem mehete, s azon félelmében, nehogy a gyémántot más drágakőárusoknak megmutassam – a mit meg is tettem volna – el sem is távozék, mig a kivánt árért meg nem köté az alkut. Egyuttal mondá, hogy a százezer arany készpénzben nincs ugyan házánál, de hogy másnap e tájon vagy még korábban is az egész összeget elhozandja, és hogy az alku megálljon, még az nap hozott két erszényt, mindeniket ezer aranynyal.

Meglevén igy a gyémánt eladatása, s én minden reménységen tul hirtelen meggazdagodván, köszöntem Istennek irántam mutatott jóságát s kegyességét, és egyenesen Saadhoz siettem volna háladatosan borulni lábaihoz, de lakását nem tudtam. Szintazt tettem volna Saadival is, kinek szerencsémért legelső köszönettel tartozám, noha velem való jó szándékában nem boldogult is.

Most azon valék, miként forditsam e temérdek pénzt legjobban hasznomra. Feleségem, kinek feje azonnal tele volt neme hiuságával, azonnal javaslá, vegyek neki s gyermekeinek drága köntösöket, továbbá házat, s azt gazdagon ékesitsem fel.

„Édes feleségem,“ mondám neki, „nem ily fennhéjázva kell kezdenünk. Bizzál bennem; idővel a te kivánságod is meg lesz. Noha a pénz csak kiadásra való, mégis ugy kell vele bánni, hogy abból egy tőke képződjék, hogy nem levén szükséges az egészhez nyulni, kamatjaiból lehessen élni. Ezen töröm most fejem s holnaptól kezdve e tőkét fogom lerakni.“

Jövő egész napot avval töltém el, hogy számos mesterségembeli, szintoly szegény emberekhez, mint én voltam, menék, s pénzt adva nekik, tehetségük s ügyességük szerint lekötelezém őket, mindenféle kötélgyártmányt készitni számomra azon igéretem mellett, hogy nem kell várniok, hanem a mint meghozzák a munkát, pontosan s jól megfizetendek érte. Harmadnap végképen megegyezék ilyformán valamennyi még hátralevő szegényebb sorsu kötélgyártókkal, s azóta ezen emberek egész Bagdádban nekem dolgoznak, s igen meg vannak elégedve azon pontossággal, melylyel teljesiteni szoktam tett igéretemet.

Minthogy ily számos mesterember arányosan sok munkát készite el, különféle helyeken rakházakat béreltem, melyekbe egy biztost tevék, részint a kész munka átvevésére, részint eladás végett nagyban és kicsinyben; mely rendelkezésemmel nemsokára tetemes nyereséget s nevezetes jövedelmet szereztem magamnak.

Idővel sok elszórt rakhelyeim egyesitésére egy nagy téres, de már dülőfélben levő házat vettem. Lerontatám, s helyére azt épitém, melyet felséged tegnap láta. De bármi szép is külseje, belül csak nagy padlásokból áll az áruk, s magam s családom számára való lakszobákból.

Már jó ideje elmult, hogy kis házamat odahagyva, a nagyba költöztem, midőn Saadi és Saad, kiknek eszükbe sem juték többé, egyszerre megemlékezének rólam. Sétálni indulván egy nap, rendkivül csodálkozának, midőn azon utczában, melyben mindig dolgoztam kötélgyártó műszeremmel, többé nem láttak. Kérdezősködtek, mivé lettem, élek-e még vagy meghaltam? Csodálkozások még inkább nevekedék, midőn meghallák, hogy az, ki után tudakozódnak, nagykereskedővé lett, s már nem hivják többé pusztán Hasszánnak, hanem Kodjah Hasszán Alhabbal, azaz: „Hasszán kötélgyártó kereskedőnek,“ s ki ez utczában kivülről palotához hasonló házat épite.

A két jó barát felkerese a megjegyzett utczában s Saadi, ki meg nem foghatá, hogy a Saad adta darab ón lehete alapja ez igen nagy szerencsémnek, monda útközben Saadhoz:

„Örömöm teljes, hogy én vetém meg Hasszan Alhabbal szerencséjét, de azt még sem hagyhatom helyben, hogy kétszáz arany helyett négyszáz arany kicsalására, két izben hazudott; mert hogy szerencséjét a tőled kapott óndarabnak köszönhetné, nem is képzelhetem s az eszébe sem jutna senkinek is.“

„Te igaz, ugy gondolkodol, felele Saad, de nem ugy én, s nem látom okát, miért vagy Kodjah Hasszán iránt oly igazságtalan, hogy őt hazugnak tartsad. Higyjed inkább, hogy az nekünk az igazat mondá, s hogy eszeágában sem volt azt tőlünk eltitkolni, s hogy épen az én adtam óndarab egyedüli talpköve szerencséjének. Kodjah Hasszán e dologban rövid idő mulva maga fog felvilágositani.“

Ily beszélgetés közben a két jó barát elért azon utczába, melyben vala házam. Tudakolták s megmutattatott nekik. – Midőn homlokoldalát látnák, alig akarák hinni, hogy az az; mindazáltal kopogtattak, s kapusom kinyitá előttük a bejárást.

Saadi, ki az udvariasság ellen féle botlani, ha a keresett házat valami nagy emberével cserélte volna el, mondá a kapusnak: „E házat Kodjah Hasszán Alhabbalénak jelelék; – mondd meg, tévedtünk-e vagy sem?“

„Nem uram, épen nem tévedt“ felele kapusom az ajtót még jobban tárván, „ez az. Csak lépjetek be; épen a teremben van, s majd találtok egy rabszolgát, ki bejelent.“

A két jó barát bejelenteté magát nálam, s én azonnal megismerém őket. Midőn beléptek, felkeltem ülésemből, elejükbe sieték s köntösük szegélyéért akarék nyulni, hogy megcsókoljam. De ezt nem engedék, s akaratom ellenére ölelkeznem kelle velük. Meghivám őket egy szőnyegekkel beteritett magasabb helyre fellépni, s itt egy üléssel kinálám, honnan a kertbe láthattak. Kérém, üljenek le, de ők azt kivánták, hogy én üljek elől.

„Nemes urak,“ mondám hozzájuk, „sehogy sem feledém el, hogy én a szegény Hasszán vagyok; s ha egészen más volnék is, mint vagyok, s ha nem volnék is irántatok lekötelezve, mégis tudom, mi illik. Könyörgök azért, ne szégyenitsetek tovább.“

Erre leülének helyeikre, s én velük szemközt.

Most Saadi kezdé a beszédet, s felém fordulva, mondá: „Kodjah Hasszán, nem vagyok képes neked megmondani, mennyire örülök rajta, hogy azon helyzetben látlak, melyet kivántam, midőn két izben egymásután ajándékoztam neked ama kétszáz aranyat, s meg vagyok győződve, hogy ama négyszáz arany tevé helyzetedben ezen változást, melyen annyira örvendek. Csak egyen töröm fejemet. Meg nem foghatom t. i. mi okod lehete tőlem kétszer titkolni el az igazságot, s oly veszteségekkel vesztegetni szemem fényét, melyeknek oka előttem ma is szintoly hihetetlen, mint akkor. Nemde, midőn utolszor látánk, pirulva vallád meg, hogy sorsodon sem az első, sem a második arany nem segite semmit is? Ezt legalább előre teszem fel s elvárom, hogy vélekedésemet helybenhagyod.“

Saadinak e szavait Saad nagy nyugtalansággal, hogy ne mondjam rosz kedvvel hallá, s ezt szemei lesütésével, s feje rázásával adta értésre. Mindazáltal egy szót sem szólva, végig hagyá beszélni. Azután mondá: „Saadi: megbocsáss, ha még Hasszán előtt felelek; megelőzöm, hogy értésedre adhassam, miként csodálkozom részint őszintesége elleni balitéleteden, részint azon, hogy ezelőtti állitásainak mind e mai napig sem hiszesz. Én neked mondám már egyszer s most is ismétlem, hogy eleinte mindjárt, bajának puszta elbeszélésekor elhittem, s bármit mondj is, meg vagyok győződve, hogy mind ugy van. Azonban hadd szóljon maga, ő legjobban fogja tudni, melyikünk itélte meg jól vagy roszul.“

Igy beszélvén a két jó barát, megszólalék, s mind a kettőhöz fordulva, mondám: „Nemes urak, a tőlem kivánt felvilágositásra nézve örök némaságra itéltem volna el magamat, ha bizonyos nem volnék abban, hogy a miattam köztetek támadt vita sziveiteket összekapcsoló barátsági kötelet nem lesz képes felbontani. Kivánságtokra tehát közelebbről foglak felvilágositni. De legelébb is esküszöm, hogy szintazon nyiltszivüséggel teendem, melylyel korábbi történeteimet beszélém el.“

Erre az egész történetet elbeszélém, a mint felséged csak épen most hallá, pontról pontra, legkisebb körülményt sem titkolva el.

Bizonyitgatásim azonban nem voltak elegendők, hogy Saadit előitéletéből kiragadhatták volna. Midőn azért elvégzém beszédemet, mondá hozzám: „Kodjah Hasszán, a hallal, s hasában talált gyémánttal való történet szintoly hihetetlennek látszik előttem, mint a csalmának ölyv általi elragadtatása, s a korpás edénynek mosó-földdel kicseréltetése. Bármint legyen is különben a dolog, mégis meg vagyok felőle győződve, hogy te már nem vagy többé szegény, hanem gazdag ember, mivé mindjárt eleinte kivántalak tenni, s igy szivemből örvendek rajta.“

Késő levén már, felkele, búcsut veendő, s Saad vele együtt. Én szinte felkelék, s visszatartóztatva mondám: „uraim, engedjétek meg, hogy egy szivességre kérhesselek, melyet meg ne tagadjatok tőlem. – Tegyétek meg házamnak azon becsületet, s maradjatok nálam egy kis vacsorára s hálásra, hogy holnap reggel egy kis mezei lakásomra evezhessünk, melyet vettem, hogy néha egy kis fris levegőt szivhassak; még az nap szárazon térünk onnan vissza, még pedig mindegyikünk egy lovon, tulajdon ólamból.“

„Ha Saadnak nincs valami sürgetős dolga“, mond Saadi, „igen szivesen elfogadom.“

„Nekem soha sincs dolgom,“ mond Saad, „ha arról van szó, hogy társaságtokban részesüljek. Azonban – folytatá – szállásainkra meg kell üzennünk, hogy mára ne várjanak haza.“

Előhivatám egyik rabszolgámat, s mig neki a követséget mondák, használtam az időt, vacsora készités végett kiadni a szükséges parancsokat.

Mig a vacsora ideje eljött, azalatt jótevőimnek megmutatám házamat minden hozzátartozókkal, s ők állapotomhoz képest igen jól elrendeltnek találák. – Különbség nélkül mindakettőt jótevőmnek nevezém, mivel Saad nélkül nehezen adta volna Saadi a négyszáz aranyat, melyekig viszem vissza szerencsém eredetét. Ezekután a terembe vezetém vissza, hol egyes dolgokról mindenféle kérdéseket tevének, melyekre nekik megelégedésükre feleltem.

Végre tudtomra adák, hogy kész a vacsora. Másik teremben levén az megteritve, felszólitám őket, hogy jőjenek oda. A két jó barát a világitás fénye, a terem csinossága, az asztali készület, s egészen inyökre készitett ételek miatt magukon kivül valának. Etelközben muzsikával s énekléssel, étel után tánczosokkal s tánczosnékkal s más vigságokkal mulattatám, hogy tehetségem szerint kijelentsem irántuk köszönetemet.

Következő reggel Saaddal korán igérkezénk elindulni, hogy a reggeli hűsben részesülhessünk, s ezért még napfölkelte előtt mentünk a folyó partjára. Itt számunkra készen tartott igen takaros, és szőnyegekkel kirakott csónakba szállánk, s hat jó evező s a folyam segedelmével valamely másfél óra mulva megérkezénk mezei házamnál.

Kiszállván, a két jó barát megálla, nem annyira szép külsejének megnézése, mint inkább fölséges fekvésének s szép kinézéseinek csudálására, melyek sem igen szorultak, sem messze terjedők nem valának, s igy azt minden oldalról kellemesiték. Én a szobákba vezetém, figyelmesekké tevém őket azoknak csinosságokra, butorozásukra s egyéb kéjitő tulajdonságaikra, s ők mindent igen szépnek találának.

Végre a kertbe menénk, hol nekik legjobban tetszék egy czitrom s narancserdőcske, melynek virágai s gyümölcsei a levegőt beillatozák; a fák rendes sorokban valának ültetve, s köztök a folyóból vezetett mindig folydogáló patakcsa csergedeze. Az árnyék, a hűs, a nap sugárai forrósága közben, a viznek lassu csergedezése, számos erdei madarak kellemes zengése, s több más kellemességek annyira meglepék, hogy majdnem minden lépésre megállának, majd köszönni, hogy ily kellemes helyre vezetém, majd szerencsét kivánni ily birtokhoz, majd más udvariságokat mondani.

Én az erdőnek, mely igen hosszu és széles, egészen végeig vezetém, hol figyelmeztetém őket egy, a kertemet környező igen nagy fáju erdőcskére. Ott egy, a kilátást sehogysem gátló pálmafák árnyékában fekvő, s mindenfelé nyitva álló kerti házba vezetém, hol pihenésre szőnyegekkel s vánkosokkal ellátott üléssel kinálám meg.

Fiaim ketteje, kiket itt a házban találánk, hogy egy idő óta tanitójukkal küldém vala fris levegőre, elhagya bennünket, s belebb mene az erdőbe s történetből madárfészkeket keresvén, észrevettek egyet egy nagy fának ágai között. Eleinte felmászni próbálának, de minthogy erre sem erejük, sem ügyességük nem vala elegendő, egy velök küldött, s mindig körülöttük levő rabszolgának mutaták azon parancsolattal, hogy számukra vegye ki.

A rabszolga felmászott s midőn a fészekig ért, igen csodálkozék, midőn látta, hogy az egy csalmába vala rakva. Ő tehát a fészket mindenestül lehozá, s a csalmát gyermekemnek mutatá. Minthogy azonban nem kétkedék, hogy talán magam is szeretném látni, figyelmezteté őket arra, s az idősbiknek adá, hogy vigye hozzám.

Már messziről látám jöni azon örömmel, mely gyermekek tulajdona, ha fészket találtak. Midőn nekem általadná, mondá: „Látod e fészket itt a csalmában?“

Saadi és Saad ez új tüneménytől szintugy meg valának lepetve, mint én; sőt én még sokkal nagyobban, minthogy a csalmát megismerém ugyanannak, melyet az ölyv ragada volt el tőlem. Álmélkodva szemlélvén meg azt közelebbről, s forgatván minden oldalra, kérdém két barátomat: „Uraim, képesek volnátok-e még arra emlékezni, hogy ez azon csalma, melyet viseltem az nap, midőn legelébb volt szerencsém tőletek megszólittatni?“

„Nem hinném“ mond Saad, „hogy Saadi jobban ügyelt volna rá nálamnál, de egyikünk sem fog róla kételkedhetni, ha a száz kilenczven arany benne találkozik.“

„Uram“ válaszolék, „nincs oka kétkedni, hogy ez valósággal azon csalma; mert azontul, hogy igen jól ismerem, nehézségéről is veszem észre, hogy nem más, mit maga is észre vehet, ha nem sajnálja kezébe venni.

Gyermekeimnek adván a belőle kivett madarakat, általadám neki; ő azt kezébe vevé, azután Saadinak adá, hogy ez is megitélhesse nehézségét.

„Elhiszem hogy a te csalmád“ mond Saadi, „de még inkább meg fogok erről győződni, ha a százkilenczven aranyat magam előtt fogom látni.“

Kezembe vévén ismét a csalmát, folytatám: „Uraim, nézzék meg legalább, kérem, minekelőtte hozzá nyuljak, hogy nem ma óta van még csak a fán, s hogy állapotja, valamint a benne minden emberi kéz nélkül oly puhán rakott fészek, bizonyos jelei, hogy az a nap óta van itt, mióta tőlem az ölyv elragadá s hogy e fára tevé, vagy ejté, s fennakada ágai között. Ne vegyék rosz néven, ha erre figyelmeztetém, mert én részemről sokért nem adom, ha csak legkisebb gyanuját is elhárithatom magamról a csalásnak.“

Saad segite szándékomban. „Saadi“ mond ő, „ez téged illet, nem engem, ki mindig azt hittem, hogy Hasszán bennünket nem ámit.“

Mig Saad igy beszéle, levevém a kendőt, mely a csalmának belső sapkáját több izben övezé körül, s ki huzám az erszényt melyet Saadi azonnal annak ismere el, melyet nekem adott. Előttök üritém ki a szőnyegre, s mondám azután: „Uram, itt vannak az aranyok, olvassák meg magok, s nézzék meg, teljes-e a szám?“