Harun Arresyd chalyf kalandjai. (continued 2)
Mihály Vörösmarty translation
Saad tizével állitgatá fel sorjában, mig mind a száz kilenczven együtt nem volt, s ekkor Saadi, nem tagadhatván ily szembetünő igazságot tovább, felém fordulva mondá: „Hasszán, megengedem, hogy e százkilenczven arany nem segithete semmit is gazdagulásodban. De a másik százkilenczven arany, melyet egy korpás fazokba dugtál, mint velem el akarod hitetni, szolgálhatott legalább arra.“
„Uram“ felelék erre, „én ez utolsó summára nézve szintugy megmondtam az igazat, mint az elsőre nézve. Csak nem akarja talán, vegyem vissza szavamat, hogy hazugságot mondjak?“
„Hasszán“ mond Saad hozzám: „hagyd Saadit véleményében. Én szivesen elengendem neki, ha azt gondolja, hogy ez utolsó summával boldogságod felét köszönöd neki, csak azt engedje meg, hogy én másik felére nézve a neked adott óndarabbal szinte segitélek benne, s ő a drágakő találását a hal hasában nem hozza kétségbe.“
„Saad“ mond Saadi, „én mindent akarok, mit te akarsz csak az egyet engedd hinnem, hogy pénzt csak pénzzel szerezhetni.“
„Hát ha“ mond Saad, „ha a történet ugy akarná hogy egy ötvenezer aranyat érő gyémántot leljek, s azon summát valósággal meg is kapnám érte, akkor is pénzen szereztem volna ezen összeget?“
Ezzel vége lőn a vitának. Felkelénk, s visszatérénk a házhoz, s minthogy az ebéd már fel vala tálalva, asztalhoz ülénk. Ebéd után vendégimet magokra hagyám, hogy azalatt a nap legnagyobb forróságát elmulni hagyván elméjöket csillapitsák le, azalatt elmenék, s kulcsáromnak, ugy szinte kertészemnek a szükséges parancsokat adám. Azután ismét visszatértem hozzájok s különbféle érdektelen tárgyról mulatánk, mig a legnagyobb hőség elmult; azután a kertbe menénk, hol a hüvösben naplementig maradánk. Erre mind a hárman lóra ülénk, s egy rabszolga kiséretében, a legszebb hold világánál az éj mintegy második órája körül megérkezénk Bagdádban.
Magam sem foghatom meg, embereim minő gondatlanságából történt, hogy a lovak számára kifogyott az árpa. A gabonatárak már be zárva, s messzébb valának, hogy sem ily későn még lehetett volna oda küldeni.
Rabszolgáim egyike a szomszédságban keresgélt, s talált még is egyik boltban egy fazék korpát. Megvette a korpát, s edényestül elhozta, azon feltétel alatt, hogy ez utolsót, másnap ismét visszaszolgáltassa. A rabszolga a korpát a jászolyba önté, s midőn ott szélyelteregetné, hogy midenik lónak kijusson a maga része, egy kendőt érze kezei között, mely összecsomózva s igen nehéz volt. Ő nekem a kendőt azon módon, mint találta, általhozta, s általadásakor mondá, hogy talán ez azon kendő, melyről gyakran halla beszélni, ha a történetet barátimnak beszélém el.
Örömtelve mondám jóltevőimnek: „Uraim, az ég nem akarja, hogy elváljanak tőlem, minekelőtte a dolog valóságáról, melyet eddig is mindig erősiték, meg nem győződtek. Itt van – mondám Saadihoz fordulva, – a másik száz kilenczven arany, melyet kezéből kaptam, én e kendőről ismertem rá.“
Felbontám a kendőt, s szemök előtt olvasám le a summát. Az edényt is előhozatám. Én ismét rá ismerék, s feleségemhez küldém azon kérdéssel, hogy ismeri-e; meghagyva egyuttal, hogy a történetről senki emlitést se tegyen. Azonnal rá ismert, s azt izené, hogy ez azon edény, melyet korpával telve cserélt ki mosó-földért.
Most végre Saadi megadá magát, s hitetlenségéből megtérve, mondá Saadnak: „Most engedek, s elismerem veled, hogy a pénz nem mindig biztos szer pénzgyüjtésre s gazdagodásra.“
Saadi végezvén beszédét, mondám neki „Uram, nem merem azon ajánlást tenni, hogy azon háromszáz nyolczvan aranyat, melyet az ég ma hozott ismét napfényre, hogy rosz vélekedését igazságszeretetemről megczáfolja, ismét vegye vissza. Meg vagyok győződve, nem oly szándékkal ajándékozá azt nekem, hogy valaha ismét visszakivánja. Én részemről megelégszem azzal, mit az egek más oldalról juttatának, s igy nem kivánom e pénzt; s igy reménylem, nem fogja ellenzeni, ha a pénzt holnap a szegények közt osztom el, hogy ezért bennünket valaha megjutalmazzon az Isten.“
A két jó barát még ez éjt is nálam tölté. Következő reggel megölelének, s visszatérének mindegyike tulajdon lakába, megelégedve a nálam talált fogadtatással, s azzal, mint magok láták, hogy Isten után egyenest nekik köszönhető szerencsémet jól forgatom. Én szinte meglátogatám mindegyikét, hogy köszönetemet még külön is megtegyem. Azóta nagy becsületemnek tartom, hogy megengedék, velök barátkoznom, gyakran látogathatnom, s velök beszélhetnem.“
Harun Arreschid Kodjah Hasszán elbeszélését oly nagy figyelemmel hallgatá, hogy csak ennek elhallgatásából vevé észre végét. Erre mondá neki: „Hasszán, régóta nem hallék semmit is beszélni, ami annyira mulattatott volna, mint azon csodálatos utak, melyeken tetszék az égnek téged még e világon szerencséssé tenni. Ezért ajándékinak jó használása által folyvást háládatosnak is kell mutatni magadat iránta. Egyuttal azt is megmondom, hogy a gyémánt, mely téged szerencséssé téve, jelenleg kincseim között van, s igen örülök megtudhatni, hogyan kerüle oda. Minthogy azonban Saadi szivében még mindig kételkedhetik e gyémánt rendkivüli jelességén, melyet legdrágábbnak s legcsodálatraméltóbbnak tartok minden birtokim közül, azt akarom, Saaddal együtt vezesd ide, hogy kincstartóm neki megmutathassa, s ha legkisebb hitetlenség volna is még benne, ismerje el itt, hogy a pénz maga nem mindig legbiztosb eszköz szegénynek rövid idő alatti s különös fáradság nélküli gazdagitására. Akarom szinte, hogy e történetet beszéld el kincstárnokomnak, hogy ez irassa le, s tegye el a gyémánt mellett.“
Midőn erre a chalyf Kodjah Hasszán, Sidi Numan, és Baba Abdallahnak feje biczczentésével értésekre adá megelégedését, leborultak fejedelmi széke előtt, s bucsut véve eltávozának.