Aladdin, vagy a csodalámpa története. (continued 3)

Mihelyt a varázló a szent asszony alakjában magát az utczán mutatta, azonnal számos nép vevé körül. Ezek itt könyörgéseibe ajánlák magokat, amazok kezeit csókolták, mások mint okosabbak csupán ruhája szegetét; s ismét mások, kik főfájásban szenvedtek, vagy attól csupán mentek maradni kivántak, meghajlának előtte, hogy kezeit fejökre tartaná, a mit a varázsló meg is tett – közben néhány szót imádság gyanánt dörmögvén; – szóval: ő a szent asszonyt oly hiven utánozta, hogy mindenki őt a jámbor Fatimének gondolá. Minekutána utjában többször megállapodott volna, hogy az emberek kivánatit kielégitse, kiknek az ily kézilletés sem ártott sem használt, eljött végre azon piaczra, melyen Aladdin palotája állott. Itt oly nagy volt az összetódulás, hogy csak bajjal lehetett egyesnek hozzá közelitni. Az erősök és tüzeskedők erőszakkal törtek a sokaságon keresztül, a mire oly hangos panaszok támadtak, hogy a zaj még a huszonnégyablaku terembe is, melyben Badrulbudur herczegné vala, elhallatszott.

A herczegné kérdezé, mi zajgás az; és mivel senki sem mondhatta meg, parancsolá, hogy valaki nézné meg, és hozzon hirt. Rabnői közül egyik, a nélkül, hogy elhagyná a termet, egy rostélyablakon kitekintett, s jelenté azután, hogy a zaj a népsokaságtól ered, mely a szent asszonyt körülveszi, ki kézilletéssel gyógyit minden főfájdalmat.

A herczegné, ki a szent asszonyról már igen sok jót hallott, de őt még soha sem látta, kiváncsi lőn őt látni és vele beszélni. Mihelyt ez iránt kedvét sejteté, a heréltek feje, ki épen jelen volt, igy szólott hozzá: „Herczegné, ha kedved tartja, örömmel hivatom elődbe – csak parancsolnod kell.“ A herczegné elfogadá ajánlását, és a heréltek feje tüstént külde négy heréltet azon parancscsal, hogy az álszentet kisérjék fel.

Mihelyt a nép a herélteket kilépni látá a palotából, s a burkolt varázsló felé menni, azonnal visszavonult; és midőn a varázsló most magát szabadnak, s a négy heréltet feléje jönni látta, vidám arczával méne elejökbe, – mert sejté, hogy ámitásai kivánt folyamatban vannak. A heréltek egyike igy szólott hozzá: „Szent asszony! a herczegné téged látni óhajt, jer, és kövess minket.“ „A herczegné igen kegyelmes – felelt az ál Fatime – legyen meg, a mint parancsolja.“ Ezt mondván, követé a herélteket, kik már a palota felé visszaindultak.

Midőn a varázsló, ki a jámborság köntöse alatt ördögi szivet takart, a huszonnégyablaku terembe lépett, s a herczegnét meglátta, imádságot kezdett, melyben az Istentől a herczegnének szerencsét, áldást, minden kivánatira sikerülést kért. Azután csábitó, jámborármányos beszédességét kezdé használni, hogy az istennesség palástja alatt a herczegasszonynál magát beszinezze. Ezt elérte igen könnyen; mert a herczegné szelid természetű, jó szivű volt, s azt vélé, hogy mindenki ugy gondolkodik, ugy érez, miként ő; leginkább pedig azoktól nem gyanithatott roszat, kik a világtól elvonulva látszottak Istennek szolgálni.

Végezvén az ál-Fatime hosszu beszédét, igy szólott hozzá a herczegné: „Köszönöm, jó anyám, szép imádságidat, bizom és reménylem, hogy Isten azokat meg fogja hallgatni. Lépj közelebb, és ülj le mellém.“ Az ál-Fatime leüle tettetett alázattal, s a herczegné ujra igy szólott: „Jó anyám, én valamit kérek tőled, de meg ne tagadd. Maradj nálam, beszéld el nekem életed folyását, s jó példáid által tanits meg, mint szolgáljak hiven Istenemnek.“

„Herczegné – válaszolt erre a kendőzött Fatime – kérlek, ne kivánd tőlem, a mit nem teljesithetek, a nélkül, hogy imádságomat s istenes gyakorlásaimat elmulaszszam.“ „Ez ne busitson, – felele a herczegné – nekem elég üres szobám van, válaszd ki magadnak azt, mely leginkább tetszik, s melyben istenes gyakorlásidat szintugy mint remetelakodban békével végezhesd.“

A varázsló nem sok ellenvetést tőn a herczegné szives ajánlásaira; főczélja csak az volt, hogy Aladdin palotájába magános szabad bejárást szerezzen, azt most elnyeré kedvezőbb szerencsével, mert magában a palotában lakhatott, a herczegné kegyelme és oltalma alatt ördögi csinját igy könnyebben viheté véghez, mint ha a remetelakból a palotába, s innen viszont oda kellett volna szüntelen mennie. „Herczegné – igy szóla alázattal a galád – bármint tökélje is magában el egy szegény nyomoru asszony, mint én vagyok, hogy a világról, annak fényéről és pompájáról lemond; egy jámbor kegyes herczegnének szavai nagy erővel birnak; én kivánatának, parancsának nem állhatok ellent.“

A varázslónak ezen szavaira a herczegné felkele és mondá neki: „Kelj fel és jer velem, megmutatom neked üres szobáimat: válaszsz azokból kedved szerint.“ Ő követé Badrulbudur herczegnét, és valamennyi tiszta és ékes szobák közül azt választá, mely legegyszerűbb vala; mondván ekkor is a képmutató, hogy szemeinek nehéz leend csak ennek is fényéhez szoknia, ámde a herczegné kedvéért kész ez áldozatra.

A herczegné az ámitót a huszonnégyablakú terembe akará visszavezetni s ebéden magánál tartani; de mivel a galád tudta, hogy asztalnál a fátyolt arczáról félre kell emelnie, és félt, hogy a herczegné megismeri, hogy ő nem a szent Fatime asszony – váltig lemondólag köszönte a kegyelmet. „Én – ugymond – csak kenyérrel és száraz gyümölcscsel élek, paloták csemegéihez nem szoktam, engedd, hogy kisded ebédemet saját szobámban egyem meg.“ „Jó anyám – felele kérésének engedőleg a herczegné – te szabad vagy, cselekedjél, mint remetelakodban szoktál; én magam viszem el étkedet; azonban ne felejtsd el, hogy ebéd után hozzám visszavárlak.“

A herczegné ebédhez ült, s az ál Fatime, mihelyt egy herélttől megérté, hogy felkelt az asztaltól, azonnal jött. „Jó anyám – monda a herczegné – örvendek, hogy ily szent életű asszonyt nyertem magamhoz, ő áldást fog hozni ezen palotára. De ugyan valld meg, mint tetszik neked e palota? Azonban, mig azt neked szobáról szobára megmutatnám, mondd meg, mit itélsz ezen teremről?“

Az ál Fatime, ki eddig folyvást hajtott fővel állott és azt sem jobbra sem balra nem forgatá, most más alakjátékot kezdett, – fejét a kérdésre fölemelte, átfutá szemeivel a termet egy végétől a másikáig – és minekutána elégletig vizsgálta, mondá: „Herczegné, e terem valóban álmélatig szép; – mindazáltal engedj meg, ha mint remeteasszony, ki a világi müvek fényét nem tudja itélni, azt mondom; hogy e terem egy dolognak hijával van.“ „Ugyan mi lehet az, jó anyám? – kérdezé a herczegné. – Mondd meg azt nekem, kérlek. Én részemről mindig azt vélem s másoktól is ugy hallottam, hogy semminek sincs hijával. De ha felfedezed a hiányt, segitek rajta.“

„Herczegné – válaszolt az ál Fatime nagy tettetéssel – bocsásd meg, hogy oly bátor vagyok. Én ugy vélném – ha még előtted véleményemnek van helye, hogy ha fölül e kupüreg közepéről egy roktojás függne alá, ezen teremnek a földön nem volna mása, s e palota a világnak csudájává lenne.“

„Jó anyám – kérdezé a herczegné – micsoda madár az a rok? és hol lehetne annak tojását megszerezni?“ „Herczegné – válaszolt az ál Fatime – ez egy szörnyű nagy madár, mely a Kaukazus hegyének legfőbb csucsán lakik. A ki palotádat épitette, az ezt a tojást is meg fogja szerezni.“

Badrulbudur herczegné az ál Fatimének ugyvélt jó tanácsát megköszönte, s ezzel mulatásul beszédét más tárgyakra hajlitá; hanem azért a roktojást eszében tartá, s feltevé magában, hogy mihelyt haza tér Aladdin a vadászatról, erről neki emlitést tesz. Ő tudniillik már hat nap óta távol volt, és a varázsló, ki ezt igen jól tudta, használni akará jelennemlétét. Aladdin még az nap estve visszajött, épen midőn az ál Fatime a herczegnétől elbucsuzott, és szobájába tért. Ő felment herczegnéjének teremébe, a ki szinte akkor tért oda vissza; Aladdin üdvözlé és megölelé őt, de ugy látszék neki, mintha őt hidegebb szivvel fogadná. „Kedves herczegné! – igy szólott hozzá – te ma nem vagy oly vidám és derült, mint máskor. Talán távollétem alatt valami történt, a mi kedved ellen van, s neked bajt és bántalmat szűlt? Fedezd föl azt nekem, én Istenre fogadom, hogy mindent, a mi hatalmamban áll, elkövetek megnyugtatásodra.“ „Az csupán egy csekélység – felele a herczegné – és engem oly kevessé aggaszt, hogy csudálkoznom kell, mint lehete arczomon a kedvetlenség valami nyomát észrevenni. Mivel azonban várásom ellen rajtam változást tapasztalsz, tehát okát nem titkolom el, ámbár csak csekély érdekű. Valamint te, ugy én is mindig azt gondoltam, – folytatá a herczegné, – hogy palotánk a legfölségesebb, legragyogóbb és legtökéletesebb e világon. Azonban csak megmondom, hogy a huszonnégyablaku teremnek szorosabb megvizsgálása után mi jött eszembe. Nem gondolnád-e, hogy e palota a tökély legfőbb csodapontját érné el, ha a kuptető közepéről egy rok-tojás alá függne?“ „Herczegné – valaszola Aladdin – ha ugy találod, hogy e csodaterem még egy roktojás hijával van, akkor elég, hogy a hiányt magam is érezzem; és azon szorgalomból, melylyel e fogyatkozást eltörlöm, meg fogsz győződhetni, hogy kedvedért mindent megteszek.“

Aladdin a herczegnét tüstént elhagyta, felment a huszonnégyablaku terembe, kihuzta kebléből a lámpát, melyet a szenvedett szerencsétlenség óta mindenütt magával hordozott, s dörzsölte azt. Azonnal itt termett a szellem. „Szellem! – igy szólt Aladdin, – e kuptető még egy roktojás hiával van, melynek a kupüreg közepéről kellene aláfüggni; én parancsolom neked most a lámpa nevében, mely kezemben van, hogy e hiányt pótold ki.“

Alig mondá ki e szavakat Aladdin, – s a szellem oly nagy irtóztató orditást tőn, hogy a terem rengett bele, hogy Aladdin tántorgott s csak nem összeesett. „Mit, nyomoru! – monda a szellem oly hangon, mely a legbátrabb szivű férfiut is megdöbbenthette; – tehát nem elég neked, hogy én és társaim eddig mindenben kedvedet töltöttük, azt parancsolod most te hálátlan, szörnyeteg, hogy neked saját atyámat hozzám el, s e kupbolt közepén akaszszam fel? Ez a vad gonoszság megérdemlené, hogy nyomban asszonyoddal és palotáddal együtt porrá és hamuvá változzál; köszönd, hogy e kivánság közvetlen nem tőled jő. Tudd meg; ezt az afrikai varázslónak, ellenednek, ki általad méltólag elveszett, öcscse parancsoltatja veled – ő palotádban tartózkodik, a szent Fatime asszonynak, kit meggyilkolt, ruhájában jár burkolva, és ő az, ki nődnek szivében ama kártékony kivánságot gerjeszté, melyet ellenem kinyilatkoztattál. Szándéka, téged megölni; vigyázz tehát magadra.“ Ezt mondván eltünt.

Aladdin a szellem minden szavára figyelt. Ő a szent Fatime asszonyról már régen hallott beszélni, s tudta, mi módon gyógyitja meg a fő fájdalmait. Visszaméne tehát a herczegné szobájába, s egy szót sem szólván arról, a mi vele történt, leült, homlokát tenyerére hajtá, s panaszkodott, hogy feje szörnyen fáj. A herczegné azonnal parancsolá a szent asszonyt meghivni, és mig elhivák, elbeszélé Aladdinnak, micsoda alkalommal jött légyen a palotába, és hogy számára egy szobát adott lakásul.

Az alakos Fatime eljött. Mihelyt belépett, mondá hozzá Aladdin: „Jőj ide, jó anyám, örvendek, hogy láthatlak, örülök, hogy épen most jó szerencsémre itt vagy. Főfájás kapott meg, s alig tudom szenvedni. Hallottam imádságod erejét, s azért kérlek, segits meg; reménylem, hogy azon jótévőséget, melyet már annyi főnyavalygóknak mutattál, tőlem sem fogod megtagadni.“ E szavakkal felkelt, és lehajtá fejét. Az ál Fatime hozzájárula, de kezével egy tőrt markolt, melyet a ruhája alatt viselt öv alá rejte. Aladdin ki a varázsló minden mozdulatira vigyázott, hirtelen megragadá ennek kezét, még minekelőtte a tőrt kihuzta volna, keresztűl szurta szivét elülről, s a galádot a földre lesujtá.

„Kedves férjem, mit cselekedtél? – kiálta a herczegné elszörnyedve. Te a szent asszonyt megölted!“ „Nem, kedves herczegném, – felele Aladdin csendes lélekkel, – én nem Fatimét öltem meg, hanem egy gazembert, a ki engem öl meg, ha meg nem előzöm. E gazember, a kit itt látsz – folytatá szavait s a fátyolt arczáról lerántja – meggyilkolta Fatimét is, s ruhájába öltözködött, hogy engem kivégezzen; és hogy egészen ismerd – ő az afrikai varázslónak, rablódnak testvére.“ Aladdin itt elbeszélé neki, mint tudta meg ezen egyes körülményeket, s parancsolá azután, hogy a holttestet félre takaritsák.

Igy szabadult meg Aladdin a két testvér varázsló üldözésétől. Nehány évek multával megholt a szultán tisztes ősz korban. Fiumaradéka nem lévén, Badrulbudur herczegné foglalá el mint törvényes örökös a királyi széket, s uralkodását megosztá Aladdinnal. Sok évekig uralkodtak együtt, s jeles derék utódokat hagyának magok után.