Ganemnek, Abu Aibu fiának története.

Volt egykor Damaskusban egy kalmár, a ki munkássága és ügyes szorgalma által nevezetes vagyont szerzett, melyből igen tiszteségesen élt. Abu Aibunak (igy neveztetett ez a kalmár) egy fia volt és egy leánya. A fiunak neve Ganem vala, későbben pedig e melléknevezetet nyeré: Szerelem rabja. A természet őt szép testalkattal, jeles tehetségü lélekkel ajándékozta meg; ezen még szendergő tehetségeket értelmes okos mesterek, kiket atyja rendelt melléje, fejleszték ki és képezék. A leány hivatott szivhatalomnak, mivel oly tökéletes szépségü volt, hogy mindenkinek, a ki látta őt, szeretnie kellett.

Abu Aibu megholt, s maga után roppant gazdagságot hagyott. Ama száz szállitmány selyemszövet, mely rakházaiban találkozott, csak legkisebb részét tevé annak. – A szállitmányok el valának már rendelve, és minden gomolyagra nagy betükkel felirva: „Bagdádba.“

Ezen idő körül uralkodott Damaskusban, Syriának fővárosában Mohamed, Szolimán fia, a melléknévvel Sinebi. Harun Arreschyd, ki rokona volt és Bagdádban lakott, átengedé neki a tartományt azon kötés alatt, hogy adófizetője lesz.

Nemsokára Abu Aibu halála után Ganem egyszer anyjával háznépi dolgokról beszélgetett, s ama tömérdek portékákat látván, melyek a raktárakban mind készen valának, kérdezte anyját, mit jelent minden gombolyagon a fölülirás. „Fiam, – válaszolt az anya – atyád majd e, majd ama tartományba utazott, s elutazta előtt mindenkor a város nevét, melybe indult, a gomolyagokra fel szokta irni. Ő épen már mindent elkészitett, hogy Bagdádba utazand – s ime meghal.“ Tovább nem szólhatott, férje kimultának eleven emlékezete gátolta beszédét, és őt sirásra fakasztá.

Ganem anyjának érzékeny megindulását nem nézhette, anélkül, hogy ő is meg ne induljon. Egy ideig némán és szó nélkül állottak. Végre Ganem ismét felbátorodott, és midőn anyját képesnek látta az őt meg hallgatásra, szólni kezde, mondván: „Mivel atyám e portékákat Bagdádnak szánta, s ő maga ezen czélját többé ki nem viheti, tehát az utat én teszem meg. Ugy gondolván, hogy szükséges minélelőbb megindulnom, nehogy a portékák megromoljanak, vagy elveszitsük az alkalmat azokat jobb áron eladni.“

Abu Aibunak özvegye, ki fiát szivéből szerette, e szándékát hallván, igen megszomorodék. „Édes fiam, monda a buslakodó – te dicséretet érdemelsz, hogy atyád nyomdokit kivánod követni; de gondold meg, hogy még igen fiatal vagy, tapasztalásod nincs, s az ily nehéz, terhes uthoz nem szoktál. – Azonfölül el akarsz-e engem hagyni, s azon fájdalmat, mely már eléggé sorvaszt, egy ujabbal nevelni? Nem jobb-e ezen portékákat a damaskusi kereskedőknek eladni, s mértékletes nyereséggel megelégedned, mint életedet a veszedelemnek kitenni?“

Az anya bármint törekvék is fontos okokkal Ganem elhatároztát legyőzni, fia nem hallá őt. Az utazás ingere, s azon égő kivánat, hogy lelkét a világ ismeretével fényesen kimivelje, utra hajtá, s anyjának ellenvetései, kérelmei s még könyüi is siker nélkül maradtak. Ő a rabszolgapiaczra ment, több izmos rabszolgát össze vásárlott, kibérlett száz tevét, és minekutána minden utra szükségest megszerzett, öt-hat damaskusi kalmárral, kiknek kereskedési dolguk volt Bagdádban, megindult.

Ezen kalmárok, kiket minden rabszolgáik s más több utazók is kisértek, oly nagy társaságot tevének, hogy a beduinoktól semmit sem kelle tartaniok. – Ezek a beduinok arab emberek, kiknek egyetlen mesterségük: a sik téreken kalandozni, az utazócsapatokat megtámadni, s kirabolni, ha ezek nem elég erősek megtámadásaik ellen. – A mi kalmárainknak tehát ama közönséges bajjal kellett csak küzdeniök, mely t. i. a hosszu utazással jár; de ezt a bajt örömmel felejték el Bagdád látásánál, a hová szerencsésen megérkeztek.

Ők a városnak első legpompásabb fogadójában telepedének le. – De Ganem, a ki kedvére és egyedül akart lakni, itt nem vőn szállást, csupán portékáit téteté itt rakházba, hogy biztos helyen volnának. – A szomszédságban egy szép, gazdagon butorozott házat bérlett ki, hol egy kert is volt, melyet számos szökőkut és élő fasor kellemesíte.

Nehány nap mulva, midőn az ifju kalmár e házban megszállott s az utazás terhétől egészen kipihent, diszesen felöltözködött, s elment ama nyilvános helyre, hol a kereskedők összegyülekeztek, portékákat vagy bevásárlani, vagy eladni. Egy rabszolga kisérte, ki egy egész gomolyag különféle portékákat, s azok között legfinomabb szövetü fátyolokat is vitt.

A kereskedők Ganemet nagy becsülettel fogadták, s az előlülő, kivel kezdetben találkozott, az egész gomolyagot megvevé, azon ár szerint, mely minden darabon följegyezve volt. Ganemnek oly igen kedvezett a szerencse, hogy minden portékái, melyeket naponkint oda vittetett, a kivánt áron elkelének.

Még csak egyetlen egy csomója maradt, melyet a rakházból saját hajlékába hozatott. Egykor ismét a kalmárok gyülekezethelyére ment. Itt minden boltot zárva lelt. Ez a körülmény neki rendesnek tetszvén, okát tudakozta, s ekkor megértette, hogy az első kereskedők egyike, de a kit közelebbről nem ismert, meghalt, és hogy valamennyi kereskedőbarátai és kalmártársai a szokás kivánata szerint temetésére mentek.

Ganem tudakozá a mecsetet, melyben a könyörgés tartatni, s honnan a halott a temetőhelyre vitetni fog; és midőn az neki megmondatott, visszaküldé ismét rabszolgáját a portéka gomolyaggal, s a mecsetbe ment. Odaért, mielőtt még a könyörgés elvégződött volna, mely egy fekete atlaszszal bevont teremben tartatott. Erre a halottat fölemelték s az egész rokonság, Ganemmel s a többi kalmárokkal együtt kisérték a temetőhelyre, mely a városon kivül s igen tova volt. Ez egy kúpalaku kőépület vala, mely a megholtnak egész nemzetsége számára készült; mivel az épület belseje szük térrel birt, tehát körösleg sátorok vonattak, hogy az egész halottas sereg, mig a szertartások tartanak, alattok lehessen. A sirbolt megnyittatott, a holttest bele tétetett, és az ajtó bezáratott ismét. Ekkor az imám s a mecset többi szolgái a fősátor alatt egy kerekben a szőnyegekre ülének, s elmondák a többi könyörgéseket és felolvasák törvény szerint a korán temetési czikkelyeit. A rokonság és a kalmárok példájokat követék, s hátul körösleg egy kerekben letelepedtek.

Közel éj vala, hogy mindennek vége lőn. Ganem, ki ily hosszu temetési pompára nem volt elkészülve, nyugtalan kezde lenni, és nyugtalansága nőtt, midőn látta, hogy a Bagdádban uralkodó szokás szerint halotti tor tartatnék. Egyszersmind hallotta, hogy a sátorok nemcsak oltalmul a nap hősége, hanem az éjjeli harmat ellen is huzattak fel, mivel csak reggel felé leend a városba való visszatérés. Ez a hir igen aggasztá Ganemet. „Én itt jövevény vagyok, – gondolá magában – és gazdag kalmárnak tartatom. A tolvajok használhatják távollétemet és házam kirabolhatják; sőt rabszolgáimat is megvesztegetheti ily szép alkalom, ők azon pénzzel, melyet a portékákért bevettem, megszökhetnek, és hol keressem őket azután?“ Ezen aggódással váltig elfoglalva, sietve evett nehány falatot, és észrevétetlen elosont a társaságból.

Hogy minélelőbb házához érhessen, kettőzteté lépteit, de a mint igen sokszor megtörténik, hogy a ki siet, hátrább marad, ugy járt most Ganem is; álútra csapott, eltévedt a sötétben, ugy hogy már éjfél vala, midőn a város kapujához ért. Legnagyobb szerencsétlenségére a kaput zárva találta. Ez a kellemetlen eset uj zavarba hozta, s kényszerité egy helyet felkeresni, hol az éjnek hátralevő részét eltölthetné s megvárhatná, mig a kapu megnyittatik. Belépett egy temetőhelybe, mely oly tágas volt, hogy a várostól egész odáig nyult, a honnan épen érkezett. Itt előre ment egy magas fallal keritett kis helyig, mely egy nemzetségnek tulajdon sirterme volt, s a melyen egy pálmafa állott. Voltak ezenkivül még igen sok más nemzetségi sirboltok is, melyeknek ajtai nem mindenkor valának erősen bezárva. Mivel Ganem épen azon sirhelyet, melyen a pálmafa állott, nyitva lelé, tehát bement oda, s maga után bezárá az ajtót, lefeküvék a gyepre, s mindenkép igyekezett elalhatni, de ama nyugtalan gondolat, hogy lakásán kivül van, azt meg nem engedte. Felkelt, nehányszor az ajtó felé fel s alájárkált s végre felnyitotta az ajtót, anélkül, hogy tudná, miért. Ezen pillanatban messziről egy világot látott, mely hozzá mindig közelebb jöve. Ezen tünetre félelem szállá meg, az ajtót ismét becsapta, mely csupán kilincscsel záródott, és hirtelen felhágott a pálmafára, hol szorongtában legbiztosabb menedéket gondolt.

Alig volt a fán, hogy a világ fényénél három férfiut ugyanazon temetőhelyre, hol maga volt, belépni látott. Ruhájok mutatá, hogy rabszolgák. Az egyik elő ment egy lámpával, s a másik kettő követé őt, vállain vivén egy öt vagy hat láb hosszu ládát. – Ezt a földre letették, s erre az egyik a három rabszolgák közül mondá két másik társának: „Barátim, ha megegyeztek, tehát a ládát itt hagyjuk, s visszatérünk a városba.“ – „Nem, nem – monda a másik – asszonyunk parancsait hivebben kell teljesitenünk, különben egyszer megbánhatnánk, hogy azokat oly könnyedén vettük, mi e ládát inkább ássuk el, a mint parancsoltatott.“ – A másik két rabszolga ebben megegyezett. Ők itt vas eszközökkel, melyeket e czélra magukkal hoztak, kezdék a földet ásni, s minekutána egy mély gödröt csináltak, bele tevék a ládát, s betakarák azon földdel, melyet kiástak. – Erre elmentek a temető terméből, egyenesen haza.

Ganem, ki a pálmafán mindent, a mit a rabszolgák mondának, hallott, nem tudta, ezen kalandról mit véljen. Gyanitá, hogy azon ládában valami nagy kincsnek vagy egyéb igen nevezetesnek kell rejteznie, és azon személyt, kinek az tulajdona, nyomos ok késztheté arra, hogy azt a temetőben ásassa el. Eltökélé, hogy tüstént a titok mélyébe hat, s leszállott a pálmafáról. A rabszolgák eltávozása elűzte minden félelmét. Elkezdé a sirhalmot ásni, s kezeit és lábait oly emberül használta, hogy nemsokára a ládát megszabaditá a rajta fekvő földtől; azonban azt egy nagy lakattal lezárva lelé. Szörnyen boszankodott ezen uj akadályon, mely neki nem engedé kiváncsiságát kielégiteni. De azért türelmét nem veszté el, és midőn hajnalodni kezdett, a temetőtéren különféle nagyobb kövecseket talált. Egyet kikeresett azok közül, és minden nagy fáradság nélkül feltöré a lakatot; ekkor a ládát nyugtalan hévvel nyitá fel. – De mely nagy volt Ganem álmélkodása, – midőn a ládában pénz helyett egy tündér szépségü fiatal lánykát lele. Arczának eleven rózsaszine, s még inkább szelid, rendes lélekzése bizonyitá, hogy tökéletesen életben van; – csak azt nem foghatá meg, miért, ha csupán alszik, a lakat leütésekor okozott zörgés őt fel nem költötte. Testét gyönyörü öltözet födé, karkötői és függői gyémántból, nyakán pedig egy igen nagy értékű gyöngyláncz; mind ez egy pillanatig sem engedé kétkedni, hogy az udvarnak első asszonyai közül egynek kell lenni. Ily szépség látásánál Ganem hatalmas ösztönt érzett magában tehetsége szerint segiteni rajta; és nem csupán szánakozásból vagy természeti hajlandóságból, melylyel másoknak a veszedelemben segitségökre vagyunk, hanem egy még hatalmasabb érzéstől, melyet magának meg nem fejthetett, vonatott akkor.

Mindenek előtt bezárta a temetőhely ajtaját, melyet a rabszolgák nyitva hagytak. Azután visszatért, karjai alatt megfogta a hölgyet, kiemelte a ládából, s az ujonnan kiásott földre fektette. Alig, hogy itt feküdt a szabad jó levegőn, – egyet tüsszente és fejének egy kis erőlködésével – nedvességet ereszte szájából, mely, ugy látszik, eddig gyomrát nehezité. Azután pilloga, s félig ébren kiálta – egy hangon, melytől Ganem egészen megbájoltatott: kertvirág, korál-ág, czukornád, napvilág, hajnalcsillag, kedvtöltés szóljatok már, hol vagytok? Igy hivták tudniillik a rabnőket, kik neki közönségesen udvarlának. Ő kiáltozá nevöket, és igen csudálkozék, hogy senki sem felelt. Végre fölveté szemeit, és midőn egy temetőben látta magát, félelem szállotta meg. „Mi ez? – kiálta még hangosabb szózattal, mint előbb – a halottak kelnek-e fel? itt e már az itélet napja? – Mely csoda változás tegnap este óta!“

Ganem az ifju szépet nem akará tovább e nyugtalanságban hagyni. A legszerényebb arczczal s legmélyebb tisztelettel járula elébe, és szóla hozzája: „Nemes hölgy! én csak gyönge ecsettel festhetem le azon örömet, melyet érzek, hogy itt jelen voltam, s neked ezen szolgálatot tehettem, és hogy segitségedre lehetek, a mint mostani állapotod kivánja.“

Hogy a szép hölgyben hozzá bizodalmat gerjeszszen, megmondá először neki, ki ő, és mi történetből vetődött e temetőhelybe; azután elbeszélé a három rabszolga eljövetét, és azt, hogy a ládát mint ásták el. A hölgy, ki Ganem látására elfödte arczát, nagy hálaérzésre gyult iránta és monda: „Hálát adok Istennek, hogy ily nemes, vitéz férfiut, mint te vagy, rendelt életem szabaditójának. De mivel ezen emberi szeretet szép munkáját elkezdetted, égre földre kérlek, ne hagyd azt végzetlen. Menj, kérlek, a városba, és rendelj egy öszvérhajtót, a ki engem e ládában innét elvisz és házadhoz telepit. Mert ha én veled gyalog megyek el innét, utközben valaki ruhámon, mely a városban nemem ruházatától különbözik, megütközhetik, és arra késztheti, hogy utánam jőjön; a mit nekem igen nyomos okokból eltávoztatnom kell. Mihelyt hajlékodban leszek, elbeszélem neked történetemet, és tudni fogod, ki vagyok; addig is győződjél meg, hogy irántad hálára nem hálátlant köteleztél.“

Az ifju kalmár, mielőtt a szép hölgyet elhagyná, kihuzta a ládát a gödörből, s a gödröt földdel megtöltötte; a hölgyet viszont a ládába tevé, s ezt ismét ugy zárá be, hogy észre nem lehetett venni a lakatzár feltörését; de hogy azalatt a hölgy meg ne fuljon, egy kis nyilást hagyott a ládán, melyen által éltető levegőt szihatott. A temetőhelyről elmenvén, az ajtót maga után behuzta, és mivel a város kapuja már nyitva volt, azonnal meglelé, a mit keresett. Most ismét visszatért a temetőhelyre; az öszvérhajtónak segité a ládát az öszvérre feltenni, és monda, el akarván fojtani minden gyanuját: hogy ő éjszaka idején egy másik öszvérhajtóval érkezett ide, és ez, hogy minél előbb visszatérhessen, a ládát a temetőhelyen lerakta.

Ganem, a kit Bagdádba érkezése óta csak a kereskedés foglalt el, még soha sem érzé a szerelem hatalmát; most szállá meg az legelőször szivét. Az ifju szépre nem nézhetett, a nélkül, hogy szépsége meg ne bájolná, s az a nyugtalanság, mely keblét elfogta, midőn távolról az öszvérhajtót kisérte, valamint amaz aggodalom, hogy utközben a történet szép nyereségétől megfoszthatja, kijelenték neki belső állapotját. Véghetetlen volt öröme, midőn szerencsésen elért hajlékához s a ládát leemeltetni látta. Minekutána az öszvérhajtót elereszté, s egyik rabszolgája által a házajtót bezáratta, megnyitotta a ládát, kisegité abból az ifju szépet, karját ajánlá, s vezette szobáiba, sajnálkozását mutatván, hogy a ládában oly nagy szorongást kelle szenvednie. „Ha én valamit szenvedtem – felele a szép hölgy – az által, a mit értem tevél, s azon öröm által, melyet visszanyert szabadságomban érzek – minden károm kétszeresen megtérült.“

Ganem szobája, bármi gazdagon volt is butorozva, a szép hölgyet kevésbbé érdeklé, mint szabaditójának sugár termete és nemes illendősége. – Ennek szerénysége, nyájas szolgálatkészsége a legforróbb hálaérzést gerjeszték szivében. A hölgy leült egy pamlagra, és hogy a kalmárnak megbizonyitsa, mely tiszta hálával viseltetik szolgálatai iránt, levette fátyolát. Ganem érzé részéről a kegyelem nagyságát, melyre a szelid szépség arcza felleplezésével méltatta, vagyis inkább érzé, hogy szive hozzá olthatatlan hő szerelemmel lángol. Bármi hálával vala is neki a szép hölgy adós, ezen egyetlen szivessége lefizette azt.

A szép hölgy sejté Ganem indulatját, de az nyugtalanná nem tevé, mert tőle tiszteletes viselettel távol tartózkodott. Ganem gondolta, hogy a szép hölgy talán éhezik s valamit enni kivánna; és mivel azon becsületet, ily kellemes jövevényt megvendégelni, másnak engedni nem akará, tehát egy rabszolgát vevén maga mellé, elment egy vendégfogadóshoz, s nála ebédet rendele. A vendégfogadóstól méne aztán egy gyümölcsárushoz, hol magának a legszebb és legizesebb gyümölcsöket választá ki; igy vett a legjobb borból, s ugyanazon kenyérből, melyből a chalyf maga szokott enni.

Mihelyt házához visszatért, saját kezével állitott a bevásárlott gyömölcsökből egy kúposzlopot s azt a legfinomabb porczellán tányéron a hölgy elébe tevé, e szavakat mondván: „Nemes hölgy! Mig a táplálóbb s hozzád méltó ebéd elkészül, válaszsz, kérlek, e gyümölcsből.“ – Előtte állva akart maradni, de a hölgy azt mondá, hogy addig a gyümölcshöz nem nyul, mig ő is le nem ül, és vele nem eszik. Ganem engedelmes lőn, és minekutána nehány darabot megettek, megpillantá Ganem, hogy a fátyolnak, melyet a hölgy maga mellé a pamlagra letett, szegélye aranybetükkel van kihimezve, s engedelmet kért ezen him-varrást megtekinthetni. A szép hölgy vevé és átadá neki a fátyolt, azon kérdéssel, tud-e olvasni? „Mélyen tisztelt hölgy! – felele szerényen – kalmár, ki legalább olvasni és irni nem tud, igen fonákul vinné dolgait.“ – „Jó tehát – válaszolt a hölgy – olvasd e szavakat, melyeket a fátyolon kivarrva látsz; ez egyszersmind alkalom leend neked történetemet elbeszélni.“

Ganem vevé a fátyolt s e szavakat olvasá: „Én tied vagyok, és te enyém, ó próféta nagybátyjának maradéka!“ – A próféta ezen nagybátyjának maradéka chalyf Harun Arreschyd volt, a ki akkor uralkodott és Mohamed nagybátyjától, Abbastól eredett.

Midőn Ganem e szavak értelmét megfogta, felszólalt szomoruan: „Oh kegyes hölgy! én imént adtam ujra életedet vissza, és ez az irás nekem halált ád. – Ámbár én ennek titkos értelmét egészen nem ismerem, de azt látom és érzem, hogy a legboldogtalanabb emberek egyike vagyok. Bocsásd meg, nemes hölgy szabadságomat, melylyel neked azt mondom, hogy nem nézhettem reád anélkül, hogy szivem is neked ne adtam volna; te tudod, mely kevéssé állott hatalmamban azt tőled megtagadni, és ez az, a mi merészségemnek mentségül szolgáland. Én eltökélém, hogy szívedet tiszteletem, gondosságom, szolgálati készségem, buzgalmam, hódolatom, állandóságom által megilletem és alig kelt bennem e kecsegtető szándék, midőn reményeim is már odahalnak. – Én nem merem igérni, hogy ily nagy szerencsétlenséget kiállni képes leszek; mindazáltal akármi következzék is abból, legalább vigasztalni fog az, hogy éretted halok meg. Engedd, kérlek nemes hölgy, egészen ismernem életem jövendőjét.“

Ezen végső szavakat nem mondhatta könyek nélkül. A szép hölgy szive megindult, Ganem kinyilatkozását nem fogadá neheztelve, sőt inkább örüle titkon; mert szivén az ifjunak szép lelke hatalmat vőn. Mindazáltal érzését rejté, s mintha Ganem szavaira nem is figyelt volna, monda neki: „Én őrizkedtem volna neked fátyolomat megmutatni, ha tudhatám, hogy neked kedvetlenséget szerzend, és valóban nem látom át, mint tehesse az, a mit imént mondottam, sorsodat oly szomoruvá, a mint te képzeled. Tudd meg – folytatá a szép hölgy – hogy elbeszéljem életem történetét – engem sziv kinjának hivnak; – ezen nevet születésemkor nyerém, azt vélték tudniillik, hogy tekintetem egykor sok bánatnak szerzője lesz. – Nevem hihetőleg neked sem ismeretlen, mivel Bagdádban egy ember sincs, a ki ne tudná, hogy a chalyfnak, Harun Arreschydnak egy ilynevü kedvese van. Engem még gyermekéveimben udvarába hoztak, és itt oly gonddal neveltettem, melylyel neveltetnek mindazon nemembeliek, kiknek rendeltetésük az udvarban maradni. Én abban, a mire engem tanitottak, nem utolsó előlépéseket tettem, és ez s még némely vonásai a szépségnek, megnyerték a chalyf barátságát, ki nekem saját terme mellett nyitott lakást. A chalyf nem eléglé ezt a megkülönböztetést irántam. Husz asszonyt és annyi heréltet rendelt udvarlásomra, és azóta oly tetemes ajándékokkal halmozott, hogy nemsokára gazdagabb valék, mint akármely királyné e földön. – Könnyen gondolhatod, hogy Szobeide, a chalyf neje és rokona nem nézheté szerencsémet irigy bánat nélkül. Jóllehet Harun minden tisztelettel viselteték hozzá, mégis ez minduntalan csak vesztemre tört. Eddig még folyvást elkerültem lesvetéseit, de végre szerelemféltésének utolsó ármánya legyőzött; és ha te nem jősz, most a halálnak martaléka vagyok. Bizonyos, hogy ő egyet rabnőim közül megvesztegetett, ki nekem tegnap estve czitromvizben port adott be, mely oly mély álmot okoz, hogy azokkal, kik azt bevették, kény szerint bánhatni, és ez álom egyszersmind oly természetü, hogy hét-nyolcz óráig azt semmi sem üzheti el. Nekem annál nagyobb okom van ezt hinni, mivel rendesen igen ébren alszom, s minden legkisebb zörrenetre felocsúdom. Szobeide gonosz szándékának eszközletéül a chalyf távollétét használta, a ki nehány nap előtt hadi népével táborba ment, hogy megboszulja némely szomszéd királyok merészségét, kik támadólag összeszövetkeztek ellene. – Vetélkedőtársném ezen kedvező alkalom nélkül, bármi dühös legyen, életem ellen nem mert volna semmit is kezdeni. Nem tudom, mit cselekszik majd, hogy a chalyf ne törjön gonosztettének titkába; te azonban látod, mily nyomos az reám nézve, hogy ezen esetet kebledben mint titkot, megőrizd. – Életem veszedelemben forog, és valamig a chalyf távol lesz Bagdádtól, még házad sem ád nekem biztos menedéket. Magadnak is lehet okod, hogy kalandomat titkold; mert ha Szobeide megtudná, miért tartozom hálával neked, rajtad is, mint életem szabaditóján, boszuját töltené. Ha a chalyf visszajött, kevésbbé lesz szükséges magamra vigyázni. Fogok akkor módot és alkalmat találni őt arról, a mi történt, értesiteni: és meg vagyok győződve, hogy ő nálamnál is buzgóbban igyekszik majd egy szolgálatot megjutalmazni, mely engem szerelmének visszaajándékoz.“

Minekutána Harun Arreschyd szép kedvese elvégzé beszédét, Ganem igy szólott: „Kegyelmes hölgy! ezerszer köszönöm a kérésemre adott felvilágositást, s kérlek egyszersmind, hidd el, itt nálam tökéletes bátorságban vagy. – Azon érzelmek, melyeket látásod szivemben élesztett, kezesek érte, hogy nyelvem hallgatni fog; a mi pedig rabszolgáim közt a titoktartást illeti, megvallom őszintén, hogy abban nem lehet egészen megbizni. Ők a nekem tartozó hűséget könnyen elfelejthetnék, ha tudnák, mi alkalommal és mely helyen volt szerencsém reád akadni; de ezt lehetetlen, hogy sejthessék, sőt a mi több, bizonyossá tehetlek, hogy legkisebb kiváncsiságuk sem lesz, azt nyomozgatni. Ifju embereknél az valami köznapi, hogy szép fiatal rabnőket szereznek, és igy rabszolgáim látásodon nem ütköznek meg, vélvén, hogy te olyan rabnő vagy, kit csak imént vásárlottam; azt is fogják gondolni, hogy okom volt téged azon mód szerint, a mint történt, házamba hozni. Légy tehát egészen nyugodt és meggyőződött, hogy rabszolgáim azon tisztelettel és megkülönböztetéssel fognak szolgálni neked, a mint egy ily hatalmas fejedelem kedvese megkivánhatja. Azonban a chalyf bármily magas pontján álljon is a méltóságnak, meg fogod engedni, nemes hölgy, azon vallásomat, hogy semmi sem képes engem többé azon ajándék visszavételére birni, melyet neked szivemmel tettem. Tudom ugyan, hogy nem szabad megfeledkeznem ezen irott törvényről: „a mi az uré, az tilalmas a szolgának,“ mindazáltal én szerettelek, mielőtt még nekem megmondottad volna, hogy a chalyf sajátja vagy, és többé nem áll hatalmamban indulatot elnyomni, mely csirázatában már a viszonszeretettől emelt viszontvonzat teljes erejével bir. Kivánom, hogy fenséges és igen boldog szeretőd Szobeide gonoszságán az által álljon boszút, hogy karjai közé téged visszavesz, és ha magadat majd kivánatinak visszaadatva lenni látod, óhajtva hogy néha-néha a szerencsétlen Ganem jusson eszedbe, kinek szivét, mint a chalyfét, meghóditottad. Bármily hatalmas is az a fejedelem, még sem fog – ha különben ismered a gyengéd szerelem érzelmét – engem, a mint remélem, emlékezetedből egészen kinyomhatni. Ő téged hivebben, forróbban nem szerethet, mint én szeretlek, és én nem szünöm meg lángolni éretted, akármely szögébe a világnak menjek is, – téged elvesztvén – meghalni.“

Szívkinja sejté, hogy Ganem keble mély fájdalomtól szorong, és rajta megindult. – Előre látta a zavarodást, melybe magát helyezi, ha ezen tárgyról s beszédet folytatni fogja, félt hogy iránta elárulja hajlandóságát, s azért igy szólott hozzá: „Látom, hogy e beszéd téged szomorit; hagyjuk tehát abban. Beszélek inkább ama véghetetlen háláról, melylyel neked adós vagyok. Le nem irhatom örömömet, ha meggondolom, hogy te levél életem megszabaditója.

Szerencséjökre most kopogás hallatszék az ajtón. Ganem fölkelt, hogy látná, mi legyen, s im a rabszolgák egyike volt, ki a vendégfogadós elérkeztét jelenté. Ganem, ki nagyobb elővigyázat okáért rabszolgáit azon terembe, melyben Szívkinja volt, nem akará bocsájtani, elvevé a vendégfogadóstól az étkeket, és maga tevé azokat a szép vendég elébe, ki különös gondoskodásán Ganemnek iránta – szivében örűlt.

Az ebéd után Ganem az étkeket a mint maga rakta fel, ugy maga szedé el, és midőn a terem ajtajánál azokat a rabszolgának átadta, mondá Szívkinjának: „Kegyelmes hölgy, most talán nyugodni kivánnál; eltávozom tehát, és mihelyt kevéssé kipihented magad, készen leszek parancsodra.“ Ezt mondván, elméne, és két rabnőt vásárlott, nem különben két csomót, melynek egyike a legvékonyabb gyolcsot, a másik pedig mind azt foglalá magában, a mi egy chalyf kedvesének ékességűl szükséges volt. Mindakét rabnőt házához vezeté, s a szép Szívkínjának ily szavakkal mutatá be: „Nemes hölgy – egy rangodbeli személynek udvarlására legalább is két rabnő szükséges, engedd meg, hogy ezeket itt hatalmadba adjam.“

Szívkinja csodálá Ganem szives élénk figyelmét, és monda: „Uram, látom, hogy te nem az a férfiu vagy, ki valamit csak félig szokott tenni. Te mind inkább neveled irántad tartozásimat; reménylem azonban, hogy nem mint hálátlan halok meg, és hogy az ég nem sokára oly állapotba helyezend, melyben minden nemes jótéteményidet ki fogom pótolni.“

Minekutána az ifju kalmár a két rabnőt egy mellékterembe utasitotta, s ezek oda elmentek, Szívkinjához leült a pamlagra, de illendő távolságban, hogy megmutassa határtalan tiszteletét. Beszédjét ismét szerelmére térité vissza, s a legérzékenyebb módon érinté azon legyőzhetetlen akadályokat, melyek minden reményt tőle elfognak „Én még azt sem merem reményleni, – folytatá, – hogy minden nyájasságommal szivedben a részvétnek csak egy szikráját is fölélesztem, – szivedben mondom, melyet a föld leghatalmasabb fejdelme bir. Oh mint vigasztalna az szerencsétlenségemben, ha szabad volna magamnak avval hizelkedni, hogy te véghetetlen szerelmemet nem fogadtad hideg vérrel!“ „Uram – felele Szívkínja.“ – Ó kegyelmes hölgy! szavába esett hirtelen Ganem – te már másodszor tisztelsz meg e szóval uram. Első izben rabnőid jelenléte nem engedte, hogy észrevételt tegyek; – kérlek, az Istenre, nemes hölgy, ne ruházd reám ezt a becsület czimet, mely hozzám nem illik. – Bánj velem, igen kérlek, mint rabszolgáddal: mert hisz az vagyok, és soha sem szünöm meg az lenni.“

„Nem, nem, – válaszolt most Szívkinja, – én őrizkedni fogok egy férfiuval, kinek életemet köszönöm, igy bánni. Hálátlan volnék, ha valamit olyast tennék vagy mondanék, a mi személyedhez nem illőleg volna alkalmazva. Engedd hálám érzelmét követni s ne kivánd tőlem, hogy jótéteményed jutalmául hozzád szerénytelen legyek. Én ezt soha sem teendem; engem tisztes viseleted – tiszteletre gerjeszt, és én azzal vissza nem élek, valamint azt is vallom, hogy szives gondoskodásaidat koránsem hideg vérrel tekintem. Többet nem mondhatok; hisz ismered az okokat, melyek nekem hallgatást parancsolnak.“

Ganemet e nyilatkoztatások egészen megbájolák; sirt örömében, és mivel szavakat nem talált – köszönetét méltóan kifejezni, eléglé neki ezt mondani: ha ő tudja, mint hölgy a chalyfnak mivel tartozik, tehát ő is viszontag tudja, hogy „a mi úré, az tilalmas a rabszolgának.“

Mivel Ganem az estvét látá közelgetni, fölkelt, hogy világot hozzon. Maga hozta azt s egyszersmind egy könnyü ozsonnáta Bagdádban uralkodó szokás szerint, hol minekutána az ember jó ebédet evett, este csak egy kevés bor vagy gyümölcs eledele, és lefekvésig kellemes beszédekkel mulatozik.

Mindketten asztalhoz ülének. Gyümölcsöt nyujtottak egymásnak, s a kinálást nyájassággal füszerezték; erre a bornak nemes ize ivásra hivá meg őket, és alig ittak abból kétszer vagy háromszor, midőn már törvénynyé tevék nem inni többé, mig előbb egy dalt nem énekeltek. Ganem néhány verset énekle, melyeket futólag költött, s melyek szerelme hatalmát jelenték ki; Szívkinja Ganem példája által buzdulván, hasonlólag verselt és énekelt dalokat, melyek kalandját érdeklék, s a mit Ganem kedvezőleg magára érthetett. Mindazáltal ez a hüséget, melylyel a chalyfnak tartozott, gondosan tartá emlékezetben. – Az ozsonnázás igen hosszu vala, s az est már éjre hanyatlott, midőn az elválásról gondolkozának. Végre Ganem mégis visszavonult hálótermébe, s a szép Szívkinját a magáéban hagyta, hova az uj rabnők azonnal beléptek s őt levetkeztették.

Igy éltek ők egymással több napokat. Az ifju kalmár csak akkor távozott házától, midőn igen fontos dolgai hivták; ezenkivül használta még az időt a kijárásra, ha a szép hölgy szendergésbe merült; különben minden pillanatot mellette töltött, és fő vétkének tartá, csak egyet is nélküle tölteni. Őt szüntelen csak kedves Szívkinja foglalá el, s ez viszont részéről hajlandóságától elkapatva megvallotta, hogy nem kisebb mértékben szereti Ganemet, mint szereti Ganem őt. Azonban, bármi hőn szerették is egymást, csupán e név chalyf, ha eszökbe jutott – képes volt őket az illendőség határai közt tartani; s ez indulatjok tüzét még inkább nevelte.

Azalatt, mig Szívkinja, ugy szólván, a halál karjai közül ragadtatott ki, s idejét Ganemnél oly édesen töltötte, Szobeide, Harun Arresyd palotájában nem volt minden nyugtalanság nélkül.

A három rabszolga, kikkel ő mint boszuállásának műeszközeivel élt, alig vitte el vak engedelmességgel a ládát – nem is tudván mi van benne, midőn Szobeide már a legszörnyebb zavarodásban érzé magát. Ezer aggasztó gondolat bolygatta nyugalmát; egy pillanatig sem alhatott, s egész éjjel csak azon tünődött, mint rejthesse el gonoszságát. „Férjem – igy szóla önmagában – jobban szereti Szívkinját, mint valaha egy kedvesét szerette. Mit feleljek most, ha visszatér, s tőlem hollétét tudakozza?“ Talált ugyan néha egy-két ármányfonalat, mely e nagy tekervényből kivezesse, de egy sem volt kedve szerint; mindig bizonyos nehézségeket látott, és igy nem tudta, mi tévő legyen. Volt társaságában egy élemedett asszony, ki őt kisded korától nevelte fel. Ezt hajnal hasadtával magához hivatta, fölfedezé neki titkát, és monda aztán: „jó anyám, te engem mindig jó tanácsiddal ápoltál, de ezen esetben reá legnagyobb szükségem van, mivel itt arra kerül, hogy veszélylyel körülviharozott lelkem megnyugtassék, – adj foganatos mentő szert kezembe, tanácsolj, mint békitsem a chalyfot? mit mondjak neki?“

„Drága fejedelmi asszonyom, – viszonzá az élemedett nevelőné – sokkal jobb vala, ha nem is helyezéd magad e nyugtalanságba; de mivel ugy történt, egyebet szólni már róla nem lehet. Most csak arról kell elmélnünk, mikép csalhatnánk meg az igazhitüek uralkodóját, s én azt tanácslom, hogy egy darab fát egy holt test képében faragtass ki; mi ezt azután egy avult gyolcsba betakarjuk, befektetjük egy koporsóba, s a palotában valamely helyen eltemettetjük; azután tüstént a sirhalom felett márványból egy kupboltos siremléket emeltess, nem különben egy gyászalkatot, mely fekete posztóval behuzva, és nagy gyertyatartókkal és vastag viaszgyertyákkal körülültetve legyen. Meg ne felejtkezzél, – folytatá az élemedett asszony, – gyászruhát venni magadra, s asszonyaidat s a holt kedvenczné asszonyait, herélteidet s a palota minden udvarnokait gyászruhába öltöztetni. Ha akkor majd a chalyf visszatérend, s egész palotáját veled együtt gyászban szemléli, nem fog késni, hogy okát kérdezze. Ekkor jó alkalmad lesz, magadnak nála érdemet szerezni, ha neki azt mondod, hogy te őhelyette tevéd a szép Szívkinjának, a ki hirtelen halállal mult ki, ezen végtiszteletet. Ekkor beszéld el neki, hogy te a szép kedvesnek egy siremléket emeltettél, és neki mindazon tisztelet jeleit adtad, melyeket ő maga mint chalyf, itthon létében adhatott volna. Mivel szerelme hozzá oly indulatos volt, bizonyosan elmegy sirjához, s ott könyeit ontja; talán hinni sem akarja majd, hogy valóban meghalt, sőt talán azt fogja gyanitani, hogy szerelemféltésed a palotából őt félremozditotta, és hogy ez a gyásztünet nem egyéb ármányfogásnál, melylyel őt ámitani és minden szorosabb nyomozástól elvonni akarod; sőt hihető, hogy őt ki is ásatja, s a koporsó fedelét félrevéteti; de ha ekkor a fából faragott halottat meglátja, meggyőződik bizonyosan haláláról, és magát mind azokért, a miket távolléte alatt nevében tettél, nagy adósodnak fogja ismerni. A mi a faképet illeti, magamra vállalom, hogy olyat e város egyik szobrásza által, anélkül, hogy tudná mi czélra, faragtassak. De te azon asszonynak, ki tegnap este a Szívkinjának a czitromvizzel udvarolt, parancsold meg: társnéinak jelentse, hogy asszonyukat csak imént halva lelé ágyában, hogy neked már erről hirt adott, és hogy te már Mezrurnak a szükséges parancsokat kiadtad felöltöztetése s eltemettetése iránt.“ Minekutána az élemedett asszony elvégzé tanácslatát, kivett Szobeide gyöngyszekrényéből egy drága gyémánt-gyürüt s a tanácslónak ujjára dugta, megölelé, s örömtelve igy szólott hozzá: „Óh jó anyám, mennyi hálával tartozom én neked! e tanácsot soha sem adhattam volna magamnak. Igenis, ennek el kell sülni, s érzem, hogy nyugodtabb vagyok, a fakép elkészitését tehát a te gondodra bizom, s a többit azonnal magam veszem munkálatba.“

A fakép minden lehető gonddal elkészült, s azt a vénasszony maga vitte Szívkinjának teremébe, hol, mint egy halottat felöltöztetvén, a koporsóba fektette. Erre Mezrur, ki maga is elámittatott, a koporsót az álhalottal felemelteté, s az minden szokásban lévő szertartásokkal eltemetteték, és pedig a kedvenczné asszonyainak hangos sirása mellett, kik között a czitromvizzel udvarló leginkább jajgatott, hogy a többit a gyászos sikoltásra folyvást tüzelje.

Szobeide még az nap hivatá a chalyf épitőmesterét, és azon parancs szerint, melyet neki ada, a siremlék igen rövid idő alatt elkészült. Oly hatalmu fejdelemnék, mint e fejdelem neje, kinek uralkodása keletről nyugotig kiterjedt, parancsaik teljesitésben mindenkor pontos engedelmességet lelnek. Ezután mindjárt egész udvarával gyászba öltözött, a mi azt okozá, hogy a halálhir a chalyf kedveséről az egész várost befutotta.

Ganem csaknem utolsó volt, ki e hirt meghallá, mert ő, ugy szólván, ki sem járt. Azonban egy napon csak ugyan füléhez jött. „Nemes hölgy – monda a chalyf szép kedveséhez – téged egész Bagdád megholtnak tart, s nem kétlem, hogy maga Szobeide is annak gondol. Áldom az égeket, hogy oka és boldog szemtanuja lehetek életben létednek; és adná isten, hogy ezen álhirt használni, sorsodat az enyimhez csatolni, és velem messze innen hazámba költözni volna kivánatod, hogy ezentul csak szivemen uralkodnál! De hova ragad engem képzelmi álmom? Im elfelejtem rendeltetésedet. – Te arra születtél, hogy a föld leghatalmasabb fejdelmének szerencséje légy, és hogy csak Harun Arreschyd birtokodra méltó. Akkor is, ha te őt nekem feláldozni kivánnád, ha engem hazámba akárnál követni, szabad volna-e ezen áldozatot elfogadnom? Nem, sőt inkább folyvást arra kell gondolnom, hogy a mi az uré, tilalmas a szolgának.“

Noha a szeretetreméltó Szívkinja azon nyájas gerjedelmek iránt, melyeket ő maga szült, nem vala érzéketlen, mégis volt ereje – azokat nyilván nem visszonozni. „Uram – szóla hozzá – mi Szobeide győzelmét nem gátolhatjuk; azonban hadd végezze, hiszem, e győzelmet nem sokára nagy szomoruság fogja követni. A chalyf majd visszatér, és nekünk lesz alkalmunk, neki titkon mindent, a mi történt, tudtára adni. Hanem óvakodjunk annál inkább, hogy sejtse életben létemet; mi volna a következés, már megmondottam.“

Három hónap multával a chalyf győzelmi koszoruval tért Bagdádba vissza. Égőn ohajtván Szívkinját látni, s neki uj borostyánit átnyujtani – igy lép vala palotájába. Csodálkozik, hogy valamennyi udvartiszteit, kiket itt visszahagyott, gyászruhában látja; megijed, nem is tudja, miért; és nyugtalansága nevekedik, midőn Szobeide laktermeihez jő, és ezen fejdelemné minden asszonyival gyászban öltözve járul elébe. Szorongó kebellel kérdi okát e gyásztünetnek, és Szobeide válaszolt: „Igaz hitüek uralkodója, én ezen gyászt rabnődért Szívkinjáért viselem, ki oly hirtelen holt meg, hogy gyógyszerrel nem is segithették.“ Tovább akara még szólani, de a chalyf nem engedett időt. Ez a hir őt annyira megilleté, hogy hangosan felsikoltott, és ájulva dőlt Giafar vezérjének karjaiba, ki őt követi vala. Végre ezen ájulálásból ismét magához tért, s kérdezé a bánat tompa hangján, szeretett Szívkinja hová temettetett. „Uram – felele Szobeide, – én magam rendelém el a temetést, és nem kimélék semmit, a mi azt fényessé tehette; emelteték sirja felett egy márvány-emléket, és ha ugy kivánod, oda kisérlek.“

A chalyf nem akará, hogy Szobeide magát fáraszsza, hanem hivatá Mezrúrt s ez oda vezette. A chalyf ment, a mint megjött, hadi öltözetben. Midőn a fekete posztóval behuzott gyászalkatot, s körösleg a viaszgyertyákat, s a siremléknek egész külfényét látta, csodálá, hogy Szobeide, vetélkedőtársnéjának halotti ünnepét ily nagy pompával ülé, és mivel természetére igen gyanakodó volt, neje nagylelküségének nem hitt, s gondolá, hogy kedvese meg sem holt, hanem Szobeide használá talán hosszu távollétét, s elmozditá a palotából, s azoknak, kik őt elvivék, talán meg parancsolta, vigyék oly messze, hogy hirét ne hallhassa senki. – Egyéb gyanuja nem volt; mert azt nem hitte, hogy Szobeide oly gonoszlelkü legyen, és szive kedveltét az élők közül kiirtassa.

Hogy a fejdelem megtudhassa a dolognak igaz mivoltát, félrevetette a gyászalkatot, s a sirt és koporsót jelenlétében felnyittatá. De midőn a gyolcsot látá, melybe a fakép vala takarva, nem mert közelebb járulni. Az istenfélő chalyf félt, hogy a vallás törvényeit megsérti, ha megengedné, hogy a halotthoz nyuljanak, s ez a jámbor habozás legyőzte minden szerelmét és kémlő gyanuját. Nem kétkedett többé Szívkinja halálán, lezáratta a koporsót, a sirt megtöltette, s a gyászalkatot téteté előbbi helyheztébe.

A chalyf, ki magát kedvese sirja iránt némely kitünőbb figyelemre érzé kötelesnek, külde a hitszolgákért, a palotatisztekért és a korán-olvasókért, s mig azok összegyülének, ő a siremléknél maradt, s áztatta könyüivel a földet, mely szerettének álképét takarta. Midőn mindazok, kiket hivatott, összegyültek volna – ő köztök elől állott; a többiek pedig magokat körösleg elhelyezék, s mondának hosszu könyörgéseket, mire a korán-olvasók több czikkelyt olvastak fel.

Ez a gyászszertartás egy egész hónapig mindennap reggel és estve ismételtetett, – és pedig mindenkor a chalyf, nagyvezér, Giafár és főudvartisztek jelenlétében, kik mindnyáján gyászruhát viseltek, valamint a chalyf is, ki ezen idő alatt meg nem szünt kedvese emlékezetének könyekkel áldozni.

A hónap utolsó napján az imádságok s a koránolvasás reggeltől fogva egész másnap virradtig tartottak, s miután minden elvégződött, kiki haza tére. Harun Arresyd, kit ily hosszú éjjelezés igen megbágyasztott, termébe ment, hogy kinyugodjék, s egy pamlagon palotájának két asszonya közt elszenderült, kiknek egyike fejénél, másika pedig lábainál ült vala, s mindketten a chalyf szendergése alatt himvarrással foglalatoskodtak mély hallgatásba merülve.

Az, ki főnél ült s Koránynak (Nuronnihar) neveztetett, látván, hogy a chalyf alszik, igy szólott a másikhoz: „Hajnalcsillag! – mert igy nevezék ezt – én ujságot tudok. Az igazhitüek uralkodója, a mi urunk és parancsolónk örülni fog s igen örülni fölébredésekor, ha tőlem meghallja, a mit neki mondani szándékozom. Szivkinja nem halt meg; fris és egészséges.“ – „Egek! kiálta fel Hajnalcsillag örömittasan – lehetséges-e, hogy a szép, kellemes s hasonlithatlan Szivkinja mint élő alak, világon volna?“ – Hajnalcsillag e szavakat oly élénk s emelkedett hangon mondá ki, hogy a chalyf felébredt. Kérdezé, miért zavarák meg őt álmában? „Ah uram! – viszonzá Hajnalcsillag, – bocsáss meg vigyázatlanságomnak! Nem hallhatám csöndes szivvel ama hirt, hogy Szivkinja még életben van, engem az öröm elragadott s kitörő hangjait nem tarthatám vissza.“ – „Nos tehát mi történt vele? – kérdé a chalyf – ha igaz, hogy meg nem halt?“ – „Igazhivők uralkodója, – felele Korány – én ezen estve egy ismeretlentől egy levelet kaptam aláirás nélkül, de a melyet Szivkinja saját kezével irt; ő nekem e levélben lefesti szomoru kalandjait, s egyszersmind parancsolja, hogy Fölségedet erről tudósitsam. Mielőtt ezen meghagyást teljesitném, csak azt akarám bevárni, mig Fölséged egy kevéssé kinyugodta magát, mire most ily hosszu éjszakázás s nagy megerőltetés után különös szüksége van, és – –“ „Add nekem ide a levelet“ – esett szavába hevesen a chalyf, – „te balul cselekvél, hogy e hiradást elhalasztottad.“

Korány azonnal átnyujtá a levelet, melyet ő indulat hevével nyitott fel. Szivkinja itt körülményes jelentést teve mindenről, a mi történt, de kevéssé élénk szinekkel festé ama szivélyes megelőző gondoskodást és szorgalmat, melyet Ganem hozzá bizonyitott. A chalyf, kinek természetével féltékenység párult, a helyett, hogy Szobeide kegyetlen bánásán meginduljon, csak ama hűtelenségen keseredett el, melyet Szivkinja – mint vélé – iránta elkövetett. „Ej, mi ez?“ – felkiáltott, minekutána a levelet végig olvasta, – „a hitszegő négy hó óta él egy ifju kalmárnál, kinek szive szorgalmát előttem még magasztalásokkal meri halmozni! – Harmincz nap óta vagyok ismét Bagdádban s csak ma jut eszébe nekem magáról hirt adni? – Azalatt, hogy én minden napot érette könyek közt töltök el, ő mindennap hűtelenséggel keserit! Jól van, érezze tehát boszumat a gonosz hitszegő, érezze a fiatal kalmár, ki engem ily vakmerőn sérteni nem irtózott.“ E szavakat mondván, felkelt a fejedelem, s egy nagy terembe ment, hol rendszerint udvarának nagyait elfogadni s velök szólni szokása volt. Annak előajtaja megnyittaték s az udvari férfiak azonnal beléptek, kik e pillanatra már régen várakoztak. Giafar nagyvezér megjelent, arczra borult a thrónus előtt, melyen a chalyf ült, erre felkelt s oda állott ura elébe, ki is oly pillanattal, mely tüsténti engedelmességet akar, igy szól vala hozzá: „Giafar! Jelenléted egy igen fontos parancsom végrehajtására szükséges, halljad tőlem azt. Végy testőrzőim közül négyszázat magaddal, s előre tudakozd ki, hol lakik bizonyos Ganem nevü kalmár, ki Abu Aibunak fia Damaskusból. Mihelyt ezt megtudod, menj házához s rontasd kőhalommá, de előbb tedd raboddá Ganem személyét s vezesd őt ide Szivkinja rabnőmmel együtt, ki négy hónap óta nála tartózkodik. Akarom, hogy adózzék hűtelenségeért, s egyszersmind a vakmerő jövevényt, ki a köteles tiszteletet irántam annyira feledé, példásan büntetni.“

A nagyvezér, miután e határozott parancsot vevé, meghajtá mélyen magát a chalyf előtt, kezét fejére tette, annak jeléül, hogy készebb azt elveszteni, mintsem ura iránt engedetlen legyen s erre eltávozott. Az első a mit tőn, az vala, hogy a selyem- és fátyolkereskedők előljárójánál Ganemet tudakoztatta, nevezetesen az utczát s házat, melyben Ganem lakott. Az udvari tiszt, kit ezen feladással elküldött, csakhamar megérkezék azon válaszszal, hogy Ganem nehány hónap óta nem is mutatja magát, senki sem tudja, mi ok marasztalja őt házában, ha t. i. még a városban van. Az udvari tiszt a nagyvezérnek egyszersmind a helyet megnevezé, hol Ganem lakott, sőt még azon özvegynek nevét is, ki neki házát bérbe adta.

E tudósitásra, mely mindenkép hiteles volt, a nagyvezér rögtön megindult a katonákkal, kiket a chalyf melléje rendelt, s ment a politia-biróhoz, kit hasonlólag felszólitott, hogy kövesse őt, s számtalan kőmivessel és ácscsal egyetemben, kik egy háznak földig lerontására szükséges mindenféle szerszámmal fel voltak készülve, jelenék meg Ganem lakása előtt. Mivel az épület magánosan állott, körösleg bekerité katonákkal, ugy hogy az ifju kalmárnak lehetetlen vala abból menekedni.

Szivkinja és Ganem csak imént végzék az ebédet; az első felkelvén, az ablakhoz üle, mely az utczára hosszat kiszolgált. Hirtelen lármát hall, kitekint az ablakon, s midőn a nagyvezért egész kiséretével látja közeledni, sejti azonnal, hogy ez a látogatás őt és Ganemet illeti. Most meggyőződék, hogy irt levele, a mint akará, kézhez jutott; azonban ily feleletre nem tarta számot s arra nem is volt elkészülve, azt hitte, hogy a chalyf e dolgot egészen máskép veendi. Szivkinja nem tudta, mikor tért a fejedelem Bagdádba vissza, s jóllehet keblében a féltékenység indulatát ismeré, mégis e részben semmitől sem tartott. Most a vezér pillanata s a számos katona félelemmel s aggsággal tölté szivét, reszketett nem magáért, de Ganemért. A mi önszemélyét illeté, nem kétkedett, hogy magát ki fogja menthetni, ha a chalyf őt kihallgatni kegyes lesz; de Ganemre nézve, kit inkább vonzódás, mint hálás érzet csatolt szivéhez, előre sejté, hogy a haragragyult fejedelmi vetélytárs őt majd látni kivánja, s fiatalsága és szép virágzó termete miatt kárhoztatni fogja. Elméje ily gondolatoktól hányatván, az ifju kalmárhoz fordult s monda neki: „Ah, Ganem! Mi elvesztünk; im jőnek téged és engem börtönbe hurczolni. – Ganem azonnal kinézett a rostélyos ablakon s megrémült, látván a chalyf őreit kivont kardokkal s ezeknek szárnyain a nagyvezért s politia-birót. E jelenés az ifju érzékeit megmerevité, s alig vala egy szót kirebegni hatalmában. „Ganem! – igy szólt a kegyencznő – most egy pillanatig sem szabad késnünk. Ha engem szeretsz, vedd szaporán egyik rabszolgád ruháját magadra, kend be arczod s kezeid korommal, s végy e tálak közül nehányat fejedre, meglehet, hogy imigy egy vendéglő szolgájának fognak nézni s szabadon bocsátnak. Ha talán kérdik tőled, hol van a ház ura, csak bátran feleld: a házban van.“ „Ah kegyelmes asszonyom! – monda Ganem, kit kevésbbé önsorsa, mint Szivkinjáé aggasztott, – te csak rólam gondolkodol, de mi fog majd veled történni?“ „Az téged ne aggaszszon, – válaszolá Szivkinja – bizd azt reám. Annak, a mit e hajlékban visszahagysz, én viselem gondját s reménylem, hogy neked minden hiven fog kezedhez visszakerülni, mihelyt a chalyf haragja leszelidült; mindazáltal most kerüld el annak első kártékony hevét. Azon parancsok, melyeket első gerjedtében ad, mindenkor veszélyesek.“ Az ifju kalmár szomorusága oly nagy volt, hogy nem tudta, mire tökélje el magát, és őt minden bizonynyal e haboztában a chalyf katonái meglepték volna, ha Szivkinja nem ösztönzi az átöltözésre. Végre sok forró kérelmének engedett, egy rabszolga-köntöst magára vőn s arczát, kezeit bemázolá korommal. Valóban volt oka sietni, mert már kopogtatás hallatszék az ajtón – s most csupán annyi idő maradt még, hogy egymást a szeretők futólag megöleljék. Mindkettőnek szivét annyira el fogá a fájdalom, hogy ajkokon elakadt a szó. Igy vala elválások – néma, de érzékeny. Ganem végre néhány tállal fején a teremből kimene. A szerencse kedvezett neki, mert az őrök csakugyan vendéglő szolgának tarták és szabadon ereszték, sőt a mi több, a nagyvezér, kivel előbb találkozott s ki nem is álmodá, hogy ő ugyanazon ifju, kinek elfogatására ki van küldve, még félre is lépett, s neki utat nyitott; szintigy cselekvék a többi is, kik a nagyvezér után jövének, mindegyik oldalvást lépett s elősegité futását. Legnagyobb sietséggel vevé utját a város egyik kapujához s a várost csakhamar maga után hagyá.

Azonközben, hogy Ganemet jó sorsa a nyomozók kezéből kimenté, a nagyvezér a terembe lépett, hol Szivkinja pamlagon ült s melyben számos szekrény állott, melyek Ganem javaival s a már eladott javakból beszerzett pénzzel tömve valának.

Midőn Szivkinja a nagyvezért belépni látta, arczczal földre borult, s e helyzetben maradt, jeléül annak, hogy kész a reá kimondott halált szenvedni. „Uram – igy szólott a nagyvezérhez – én engedelmes vagyok, békén vetem magam azon itélet alá, melyet az igazhivők uralkodója reám kimondott, neked azt csak jelentened kell.“ – „Kegyelmes asszonyom – válaszolt Giafar, ki szintazonkép földre borult s mindaddig e helyzetben maradt mig Szivkinja viszont fölkelt, – őrizzen Isten, hogy valaki merész kezével hozzád nyuljon. Nem szándékom neked legkisebb bántalmat okozni, csupán parancsom van téged kérni, hogy velem a palotába jönni méltóztassál, s hogy egyszersmind a kalmár is, ki e házban lakik, engedelmes legyen téged követni.“ „Uram, – felele a kegyenczné felkelése közben – menjünk tehát, én kész vagyok követni téged. A mi azonban az ifju kalmárt illeti, kinek én életemet köszönöm, őszintén azt vallhatom, hogy többé nincs itt; már egy hónap előtt utazott Damaskusba, hová dolgai idézték, s ő visszaérkeztéig e szekrényeket melyeket itt látsz, gondviselésem alá bizta. Esdeklem neked, légy szives e holmikat a palotába hordatni és megparancsolni, hogy bátorságos helyen sérelem nélkül tétessenek le, s imigy én hiven betölthessem a mit neki fogadtam: tudniillik, hogy javaira minden kitelhető gonddal fogok vigyázni.“

„Nyomban történjék meg, kegyelmes asszonyom!“ válaszolt Giafar. És azonnal hivata terhhordókat s parancsolá nekik, hogy emeljék föl a szekrényeket s vigyék Mezrurhoz.

Minekutána a terhhordók elmentek, Giafar a politia-birónak valamit fülébe sugott, s parancsolá neki, hogy a házat tegye a földdel egyenlővé, de előbb mindenütt nyomoztassa abban Ganemet, kit ő valahol rejtezkedni vélt, jóllehet Szivkinja az ellenkezőről akará meggyőzni. Erre a nagyvezér megindult s az ifju szépet két rabnőjével együtt magával vivé. Ganem rabszolgáira nem volt további ügyelet; ők a sokaság közé vegyültek, s nem tudni, mi történt velük.

Giafar alig hagyá el a házat, midőn a kőmivesek s ácsok falait mindenfelől dönteni s rombolni kezdék; és oly szorgalommal teljesiték tartozásukat, hogy az épületnek egy óra mulva még nyoma sem látszott. A politiabiró azonközben, ki minden szemes nyomozása mellett sem akadhata Ganemre, a nagyvezérnek, még mielőtt a polotához ért, a dolgot hirül adatá. „Nos – monda Harun Arreschyd, midőn termébe látá Giafart belépni – betöltötted parancsomat?“ „Igenis uram – felele Giafar – a ház, melyben Ganem lakott, le van földig rontva, és itt hozom Szivkinját, kegyencznődet; termed ajtaja előtt áll, s ha parancsolod, tüstént szined elébe vezetem. A mi az ifju kalmárt illeti, azt nem találhatni sehol, ámbár mindenütt legélénkebb gonddal nyomoztatám. Szivkinja azon vallást tevé, hogy már egy hónap előtt utazott Damaskusba.“

Rettentő s leirhatlan az a harag, mely a chalyf keblében lángra lobbant, midőn meghallá, hogy Ganem eltávozott. A mi Szivkinját mint kegyencznőjét illeti, képzelme bizonyosnak tartá hütelenségét s azért sem őt látni, sem vele beszélni nem kivánt. „Mezrur, – igy szólt a heréltek fejéhez, ki jelen volt – vedd által e háládatlant, a hűtelen Szivkinját, s zárd őt a sötét toronyba.“ – E torony a palota falkeritésén belül állott s közönségesen az oly kegyencznőknek szolgált börtönül, kik a chalyfot akármely utonmódon megbántották.

Mezrur, kinek szokása volt ura parancsait, bármely keményeknek látszottak is azok, ellenmondás nélkül teljesitni, azon meghagyásnak csak tétovázva engedelmeskedett. Ő Szivkinjának eziránt sajnálkozását jelenté ki, és annál inkább megszomorodott, minél bizonyosbnak hitte, hogy a chalyf kegyes lesz őt személyesen kihallgatni. Mindazáltal kénytelen lőn szomoru sorsának engedni s követni Mezrurt, ki őt a sötét toronyba vezette s ott visszahagyta.

A zordon chalyf azonközben elbocsátá nagyvezérét s mint rabja a féktelen indulatnak, saját kezével a következő levelet irá a syrai királyhoz, ki rokona s adózó jobbágya volt és Damaskusban tartá fejedelmi lakását.

Harun Arresyd chalyf levele a syriai királyhoz Sinebi Mohammedhez.

„Kedves rokonom! Én e levelet irom, jelentésül neked, hogy egy damaski kalmár, kinek neve Ganem s Abu Aibunak fia, rabnőim legkedvesbikét ugymint Szivkinját elcsábitotta s most Bagdádból megszökött. Akaratom az, hogy levelemet vevén, Ganemet fölkerestetni s elfogatni rendeld. Mihelyt ő poroszlóid kezébe juttand, vettesd nehéz vaslánczokra, három nap egymás után adass neki ötven ütleget bikacsékkel, vezettesd körül aztán a város mindegyik osztályában s egy poroszló menvén előtte, folyvást e szavakat kiáltsa: Ez a leglágyabb büntetés, melyet az igazhitüek uralkodója az oly gonoszra szab, ki fejedelmi urát megsérti s rabnőinek egyikét elcsábitja. Erre küldd őt hozzám biztos kiséret alatt. De ez még nem minden. Akarom, hogy házát kiraboltasd, földig pusztittasd, követ s minden épitményszert a városból a mezőre vitess ki. Azonkivül, ha atyja, anyja, fiu vagy leánytestvéri, női, leányai vagy egyéb rokoni s hozzátartozói vannak, vetkőztesd azokat mezitlenre, állittasd ki három nap egymásután az egész városnak látványul – azon kemény tilalom mellett, hogy senki se merje fővesztés alatt őket házhoz fogadni. Reménylem, hogy meghagyásomat haladék nélkül teljesitended.“

Minekutána a chalyf e levelet megirta, általadá azt egy lovagpostának azon parancscsal, hogy siessen s vigyen magával galambokat, hogy annál hamarabb vehessen arról hirt, a mit Sinebi Mohammed levele következésében mivelt.

Bagdádban a galambok t. i. azon sajátsággal birnak, hogy azok, bármi messze földre vitetnek is, mindenkor ismét visszatérnek Bagdádba, mihelyt szabadon eresztetnek, főkép ha apró fiaik vannak. Ilyenkor egy összetekert levél köttetik szárnyok alá, s ezáltal mindazon helyekről, honnan csak kiván az ember, vehet legbiztosabban s egyszersmind leggyorsabban tudósitást.

A chalyf gyors póstája, hogy ura nyugtalanságát minélelőbb oszlassa, éjjel s nappal utazott, s Damaskba érkezvén, egyenesen Sinebi király palotájába tért, ki is azonnal trónusára ült, hogy a chalyf levelét a követ kezéből általvegye. Minekutána a követ azt általadá, s Mohammed a chalyf saját keze vonásait megismerte, megcsókolta a levelet s fejére tette, annak jeléül, hogy kész azon parancsokat, melyek abban foglaltatnak, jobbágyi hűséggel teljesitni. Ekkor azt fölnyitá s miután végig olvasta, leszállott királyi székéről s a főbb udvari tisztek kiséretében lóra ült; egyszersmind magához hivatá a politia-birót, s az egész testőrző sereggel együtt megindult Ganem házához.

Mióta az ifju kalmár Damaskból elutazott, anyja egy levelét sem vevé. Azonközben a többi kereskedők, kiknek társaságában ő Bagdádba utazott, mindnyájan visszatértek, s ezek mind azon hirt hozák, hogy fiát legjobb egészségben hagyták vissza Bagdádban. De mivel annyi idő alatt haza nem tért s magáról legkisebb hirt sem ada, ez elegendő ok volt a szerető anyát ama gondolatra birni, hogy fia meghalt. Ő ezt oly erősen hitte, hogy gyászba öltözék, s Ganemet érzékenyen siratá, épen ugy, mintha ön szemeivel látta volna őt meghalni és saját anyjai karjában mult volna ki. Soha sem mutatott fiának elvesztén anyja mélyebb fájdalmat mint ő, s a helyett, hogy vigasztalást keressen szivének, örömét lelé, ha táplálhatá fájdalmát. Háza udvarában egy kupforma kápolnát emeltete, melybe egy képet fektetett, melyet némileg fia testének nézett, s melyet önkezével takart halotti lepelbe. Éjt s napot sirva töltött e kápolnában, épen ugy, mintha fiának tetemei valóban e helyen volnának eltemetve; kedves leánya, a szép Szívhatalom vala gyásztársnéja, könyeit az anyai könyekkel vegyitvén.

Imigy töltének huzamos időt már a legmélyebb szomoruságban, s a szomszédok, kik jajgatásaikat és siralmas nyögéseiket hallák, érzékeny szivvel vevének részt e szelid érzelmü háznép sorsán: mig egy bizonyos napon Mohammed Sinebi az ajtón kopogtat. Minekutána egy rabnő azt felnyitotta, a fejedelmi ur zordonan belépe s kérdé, hol van Ganem, Abu Aibunak fia?

Jóllehet, a rabnő még Sinebi királyt soha sem látta; mégis számos kisérőiből következtette, hogy a legelső nagyoknak egyike Damaskusban. „Uram! – válaszolt a kérdeztetett rabnő – ama Ganem, kit te keressz, meghalt. Asszonyom, az ő anyja, ott van ama sirboltban, hol épen most kedves fiának elvesztét kesergi.“ – A király most anélkül, hogy a rabnő szavaira hajtson, testőrzői által a ház minden szögében élénk gonddal fürkészteté Ganemet; végre a sirbolthoz vagy kápolnához is eljöve, hol az anyját és ennek leányát egyszerü szőnyegen amaz alakzat mellett, mely Ganemet tárgyazá, látta siránkozni. Mindakét szegény asszony tüstént befedé fátyollal arczát, mihelyt egy férfit a sirboltozat ajtajához lépni szemléltek; azonban az anyja, ki a damaskusi királyt megismeré, fölkelt s lábaihoz borult. „Jó asszony, – szólt hozzá a fejedelem – én tulajdonkép fiadat Ganemet keresem; adj választ, itt van-e?“ „Oh uram – kiálta fel a jámbor asszony – az már régen kiköltözött az élők közül. Adta volna Isten, hogy saját kezeimmel szállithattam volna őt nyugalom helyére, s birhatnám azt a vigasztalást, hogy hamvadó tetemei e sirboltban rejteznek. Oh fiam, édes kedves fiam!…“ Még tovább akara szólni; de a nagy fájdalom elfojtá keblét s a szó elhalt ajakin.

Sinebi szivét e jelenés meghatá. Ő szelid s gyöngéd érzelmű fejedelem volt, ki a szerencsétlenek szenvedésit nem nézheté szánakozás és nagy belső megilletődés nélkül. „Ha egyedül Ganem a vétkes – monda önmagában – miért kell vajjon anyját s hugát is megbüntetni, kik egészen ártatlanok? – Oh kegyetlen Harun Arresyd, mi szörnyü zavarba hozsz te engem, midőn boszuállásod eszközévé tészsz, s engem kényszeritsz oly embereket üldözni, kik téged legkevésbé sem bántottak meg!“

A testőrző, kinek a király Ganem fölkerestetését parancsolá, azon jelentéssel érkezett meg, hogy nyomozásai siker nélkül maradtak; ő azt el is hitte, mert a két asszonyi arczon mutatkozott gyász nem hagyá őt kétkedni. Most csaknem kétségbe ejté azon szomoru helyezet, melyben kénytelen volt a chalyf parancsait teljesitni; de bármily nagy volt is a szánakozás emberi szivében, még sem merte Harun haragját megjátszani. „Jó asszony, – ily szavakkal fordult Ganem anyjához – menj leányoddal e sirboltozatból, mert itt többé nem vagytok bátorságban.“ – Ők a kápolnából erre kiléptek, s hogy a király őket illetlen bánásoktól megoltalmazza, levevé széles felső ruháját, azzal mindkettejét betakarta s parancsolá nekik, hogy oldala mellől ne távozzanak. Midőn ez megtörtént, a népnek bemenetelt engedett, hogy a fosztogatást elkezdje, a mi is oly vad kicsapongással s lármával vitetett véghez, hogy Ganem anyja és huga, kik okát nem tudták, rendkivül megijedének. A legdrágább eszközöket, butorokat, kincsekkel töltött szekrényeket, perzsa s indiai szőnyegeket, arany s ezüsttel himzett pamlagvánkosokat, porczellánedényt, egy szóval: a rabló nép mindent magával vitt s csupán a ház mezitlen puszta falait hagyá meg; a két boldogtalan asszonyra nézve pedig szivrepesztő néző játék volt – magukat minden javuktól s értéköktől imigy megfosztatni látni, anélkül, hogy sejthetnék, miáltal érdemlék meg e kegyetlen bánásmódot.

A házban végrehajtott fosztogatások után Mohammed a politiabirónak parancsot ada, hogy a házat a sirboltozattal együtt rontassa le, s mig e munkával a zordon nép el vala foglalva, Szívhatalmat s ennek anyját palotájába vezette. Itt kénytelen volt szivök fájdalmát kétszeresen nevelni, tudtokra adván a chalyf akaratját. „A chalyf parancsolja nekem – igy szóla hozzájok – hogy rólatok a ruhát leszedessem s három nap egymásután mezitlen állittassalak ki titeket a népnek látványul. Szivem lázzad s irtózik, midőn e kegyetlen gyalázatos parancsot rajtatok betöltetni rendelem.“ A király ezt oly hangon mondotta, mely eléggé bizonyitá a fájdalmat és szánakozást szivében. Jóllehet a félelem, hogy királyi székét elveszti, nemes lelke sugalmait követni gátlá: mégis Harun Arresyd parancsának keménységét azáltal némileg szelidité, hogy Ganem anyjának és Szívhatalomnak ujatlan bő üngöket lószőrből szőtt daróczból készittetett.

Másnap a chalyf dühének e két áldozatját levetkezteték s reájok adák a darócz-üngöt, megfoszták azután őket minden főékességtől, ugy hogy hajfürtjeik szét omolva lengedeztek vállaikon. Szivhatalom a leggyönyörübb szőke hajakkal birt, melyek aranyszint játszva egész a földig folyának le. Ily alakzatban tevék ki őket látványul a vizsga népnek. A politiabiró valamennyi poroszlójával kiséré őket s imigy vitettek a városban szerte. Előttök egy hirdető mene, ki időnként hangos szóval kiáltozá: „Ez azoknak büntetése, kik az igaz hitüek uralkodójának haragját magokra vonták!“

Midőn a szerencsétlen asszonypár, mezitlen karral és lábbal ily különös öltözetben s szégyenletét repkedő hajfürtjei alatt, elrejteni törekedve – Damask utczáin végig huzódott, a nép szemében érzékeny szánás könnyei csillogtak.

Kiváltkép az asszonyok, kik a rostélyos ablakokról a két ártatlanra lenéztek s a szeretetreméltó Szívhatalom szépsége és fiatalsága által szivökben megindultak, fennhangon jelenték ki a sajnálkozás fájdalmát, midőn a szenvedők ablakaik alatt elhaladtak. Még a kisded gyermekek is, e fájdalmas kiáltás és keserves látvány által megrettenve, a köz szomoruságba vegyiték siralmok keserves szózatit s ez által a jelenésnek még borzasztóbb alakot adtak. Egy szóval: ha maga a legvadabb külső ellenség tört volna Damaskba, s az egész várost tüzzel s vassal pusztitotta volna: az ijedség és jajos bánkódás nem lehete nagyobb.

Már beestvéledett, midőn e borzasztó nézőjáték véget vőn; s most a szerencsétlen anya és leány Mohammed palotájába vezettetett vissza. Mivel nem valának a mezitláb járáshoz szokva, alig érkeztek a palotához, oly szörnyü bágyadságot éreztek, hogy ájultan esének földre, s huzamos ideig nem adák jelét az életnek. A damaski királyné, kit a szerencsétlenek sorsa mélyen meghatott, nem ügyelvén a Harun Arresyd által kimondott tilalomra – néhány asszonyt külde hozájok, kik őket vigasztalnák, nem különben bort s más féle frisitő szert táplálatukra.

A királyné udvarló asszonyi még folyvást ájulásban találák őket s alig vala hatalmokban rajtok segiteni. Mindazáltal a köröttök bizonyitott különös gond és szorgalom nagy nehezen mégis életre költé, és Ganem anyja most nem lele szót az emberi szives jótéteményt hálálni. „Kedves jó asszony! – imigy szólt az udvarló asszonyok egyike – mi teljes mértékben érezzük szenvedésidet, s a syriai királyné a mi fejdelmi asszonyunk az által, hogy segedelmedre küldött, szivünknek nem csekély örömet szerzett. Mi egyszersmind téged bizonyossá tehetünk, hogy a fejdelemné valamint a király is az ő fönséges férje nagy részt vesznek anyai fájdalmidon.“ – Ganem anyja kére a királyné udvarló asszonyit, hogy az ő s leánya nevében a fejdelemnének vinnék meg ezerszeres hálájokat s azután igyen szólt ahoz, ki hozzá előbb beszédét tevé: „Nemes szivü asszony! a király nekem nem mondá meg, miért téteti az igazhitüek uralkodója e gyalázatot rajtunk; esdeklem azért neked, add tudomra; micsoda roszat követtünk el?“ – „Jámbor asszony – válaszolt a királyi komorna – házad szerencsétlenségét Ganem okozta. Ő nem halt meg, miként ti vélitek; ő azzal vádoltatik, hogy a chalif legkedvesebb rabnőjét elcsábitotta; s mivel hirtelen megszökéssel a fejdelem haragját kikerülte, tehát a büntetés sulya titeket ért. Mindenki kárhoztatja a chalyf vad bosszuérzelmét, de egyszersmind retteg is tőle, s te látod, hogy maga Sinebi király sem elég merész – parancsait megszegni, félvén; hogy haragját magára vonja. Minden tehát, a mit tehetünk, abból áll, hogy szánjuk gyászos sorsotokat, s béketürésre buzditunk.“

„Én fiamat ismérem – felele Ganem anyja – én őt nagy gonddal s ama mélységes tiszteletben méltólag neveltem, melylyel mint alattvaló az igazhitüek uralkodójához tartozik. Ő azon rut vétket, melylyel vádoltatik, lehetetlen, hogy elkövette volna, és én ártatlanságáért jót állok. Most megszünöm zúgolódni és sorsomat siratni, minekutána tudom, hogy érette szenvedek s ő még életben van. – Óh Ganem! folytatá szavait szivének szelid ömledeztében – oh szeretett fiam Ganem, igaz-e, hogy még élsz? Ime, most többé már nem siratom javaim veszteségét, s bármi messze terjednek is a chalyf parancsai, én neki megbocsátom keménységét, csak való legyen, hogy az egek még életben tartják fiamat. Most csupán leányom sorsa búsit; szenvedése egyetlen fájdalmam. Azonban neki sokkal jobb testvéri szivet tulajdonitok, hogysem vonakodjék példámat követni.“

E szavaknál Szívhatalom, ki eddiglen egykedvüleg hallgata mindent, anyjához fordult, karjait annak nyaka körül veté s igy szólt hozzá: „Igenis kedves anyám, én mindenkor fogom példádat követni, bárhova és mire kényszeritend is szereteted bátyámhoz.“

Anya és magzat imigy egyesiték fohászaikat s könyeiket s huzamos ideig nyugovának még egymás karjai közt. Azonközben az udvarló asszonyok, kiknek szivét e nézőjáték lágy érzésre olvasztá, mindent elkövettek, hogy Ganem anyját némely étkekkel éhsége lecsillapitására birhassák. Hogy szivesen ismételt kéréseiket teljesitse, az anya evett egy keveset, igy cselekvék Szívhatalom is.

Mivel a chalyf parancsa ugy hozá magával, hogy Ganem hozzátartozói három nap egymás után a fenn érdeklett módon a népnek látványul kitétessenek, tehát Szívhatalomnak az ő anyjával együtt következő napon reggeltől estig kellett másodszor az utczákat végig kalandozni. De ezen s a rá következett napon nem ugy vala mint korábban. Az utczák, melyek kezdetben emberrel tömvék valának, most már pusztán és üresen álltak; minden kereskedő elkedvetlenülvén azon illetlen bánásmódon, mely Abu Aibu özvegyén s leányán elkövettetett, bezárák boltjaikat, s házok termeiben tartózkódtak; az asszonyok a helyett, hogy a rostély ablakokon kinézzenek, termeik szögébe huzódtak vissza; szóval: egy lélek sem mutatkozott ama nyilvános helyeken, melyeken e két szerencsétlen keresztülvitetett; s ugy látszott mintha Damasknak valamennyi lakosa a a várost elhagyta volna.

Negyed napra Mohammed Sinebi király, ki a chalyf parancsait pontosan akará teljesiteni, jóllehet szivének sugalma azokat nem igazolá, a város mindegyik osztályába kiáltókat küldött s minden honosnak s jövevénynek Damaskban, legyen az bármely rangu és származású, életvesztés alatt s még azon büntetés mellett is, hogy halála után az ebeknek vettetik martalékul – keményen tilalmaztatá: Ganem anyját s hugát házához fogadni, vagy azoknak csak egy falat kenyeret, vagy csep vizet, szóval, legparányibb segedelmet szolgáltatni vagy azokkal bármi távolabb közösködni.

Minekutána a kiáltók megtevék, a mit nekik a király parancsolt, a fejdelem rendelé, hogy az anya és leánya, eresztessék ki a palotából, s legyen szabad oda költözniök, a hová akarnak. Alig jelentek meg a szerencsétlenek a nyilvános helyeken, mindenki messziről már kerülé őket; oly nagy hatása volt az imént kihirdetett tilalomnak a nép szivén. A szenvedők csakhamar észrevevék, hogy mindenki kerülni igyekszik őket; azonban, mivel okát nem tudhaták, igen csudálkoztak, s csudálások nőttön nőtt, midőn egy utczába befordulván, néhány legjobb házi barátikra ismertek, kik, mihelyt őket megpillanták, szint oly sebesen, mint mások, szaladtak előlök. „Mi ez? – monda Ganem anyja, – döghalál áradoz-e belőlünk? – Tehát az igazságtalan s kegyetlen bánásmód, mely rajtunk elkövettetett, még polgártársainkat is elleneinkké teszi? – Jól van tehát leányom! – folytatá szavait – jer hagyjuk el minél gyorsabban Damaskust, ne késsünk tovább oly városban, hol még barátaink is borzadnak tőlünk.“

Ily szomoru beszédek közben a két szerencsétlen asszony végre elért a város szélére, s egy régi épület romjai közé vonultak, hogy az éjszakát bene töltsék. Itt néhány szánásra gerjedt musulmán csakhamar napalkonyat után felkeresé őket, hozának nekik eledelt, de nem mertek megállapodni s őket vigasztalni, tartván, hogy vizsga kémek ittlétöket kinyomozzák s mint a chalyf parancsainak általhágói, büntetésre vonatnak.

Sinebi király azonközben galambot szállitá el, hogy Harun Arresydnek, a parancsok pontos végrehajtatását hirül tegye. Mindenről tudositá a mi történt, s égre-földre kéré, adná tudtára, mi szándéka van továbbá Ganem anyjával s testvérével? Ő csakhamar hasonló posta által válaszát vevé a chalyfnak, ki neki azt irá, hogy számüzze őket örökre Damaskból. A syriai király azonnal szolgákat külde az épületromhoz, azon meghagyással, hogy az anyát és leányzót vegyék őrizet alá s őket Damaskustól három napjáró földre kisérjék el s hagyják ott, kijelentvén nekik, hogy többé a városba visszatérni ne merjenek.

Sinebi szolgái kötelességüket teljesiték, de a chalyf parancsainak végrehajtásában kevésbbé pontosak mintsem urok, az anyát s leányzót könyörületből megajándékozák néhány apró pénzdarabbal, hogy azon valami élelmet vásároljanak s mindegyiknek egy zacskót akasztának nyakába, hogy az életnemüket bele rakhassák.

Ily siralmas, szánandó helyzetben jutottak a legközelebbi faluhoz. A pórasszonyok itt köröttük összegyülekezének, s mivel a két idegenen darócz öltözet mellett is sejték, hogy azok fentebb sorsu személyek, kérdék tőlük: mi oknál fogva kénytetének oly ruhában utazni, mely sorsukhoz nem illik? A helyett, hogy a szerencsétlenek e kérdésre válaszolnának, sirni kezdettek, a mi kétségkivül a pórasszonyok kiváncsiságát nevelte és szemlátomást szánakozásra inditá. Ganem anyja elbeszélé nekik, ő és leánya miket szenvedtek. A jámbor pórasszonyokat ez mélyen illeté meg, s buzogtak őket vigasztalni. Megvendéglék őket, mennyire a pórhajlékok szegénysége engedte, ösztönzék, hogy az alkalmatlan daróczüngöt vessék le, s cseréljék fel azokkal, melyekkel őket megkinálják vala. Adának lábukra czipőket, s fejükre lepelt, hogy hajukat kimélhessék.

Minekutána Szivhatalom és anyja a pórasszonyok jámbor adakozásait megköszönék, lassan lépdelve Haley felé vevék utjokat. Ők hozzá szoktak vándorlások alatt a mecsetek közelében vagy magukban a mecsetekben is megszállni, hol a padolat szőnyegén vagy ha szőnyeg nem találkozék, meztelen kövezetén töltötték el az éjszakát, vagy pedig nyilvános helyeken, melyek az utasok fölvételére vannak rendelve, keresének éjjeli telepet. Élelemben nem szenvedtek soha fogyatkozást; mert utjokban igen sokszor jutottak oly helyekre, hol kenyeret, főtt riskását s egyéb eledelt ingyen osztogattak a szükölködő vándorok közt.

Végre eljutottak Haleybe. Itt azonban nem akarának késni, hanem utjokat az Euphrat felé tovább folytatták, átmentek a folyamon s igy költöztek Mesopotamián keresztül, egész Mussulig. Innen, bármi nagyon megviselte is már őket az utazás, Bagdadig vándorlottak, szivök tudniillik oda óhajtozott, remélvén, hogy Ganemet ott feltalálják. Ámbár nem kellett volna hinniök, hogy reá akadhassanak oly városban, hol a chalyf lakószékét tartja, mégis hivék azt, mert óhajták. Szivök vonzódása Ganemhez, bármennyit szenvedtek is miatta, nemcsak nem csökkent, sőt inkább még nevekedett, s beszédük tárgya mindenkor csak Ganem volt, s a hova csak érkeztek s kivel csak találkoztak, örökké csak Ganemet tudakozák.

De távozzunk el most egy kevéssé Szívhatalomtól s ennek anyjától – s térjünk vissza Szívkinjához.

Ez ama szerencsétlen nap óta még folyvást a sötét toronyban, erős zár alatt sanyargott. De bár még oly kellemetlen s epesztő volt is rabsága: szivét kevésbbé érdeklette önszerencsétlensége mint Ganemé, kinek bizonytalan sorsa őt halálos aggódásba és nyugtalanságba helyezte; egy pillanat sem vala, melyben az ifjunak sorsán nem kesergett.

Egy éjszakán, midőn a chalyf palotája falkeritésében magán sétált – a mi nála gyakran megtörtént; mert ő a világnak legszemesebb és kiváncsibb fejedelme volt, ily éjjeli sétáin sokszor hallott dolgokat, melyek palotájában véghezmentek s melyek különben sohasem jöttek volna füléhez; – egy éjszakán tehát elsétált a sötét torony mellett, s mivel benn emberi szózatot vélt hallani, megállapodott. Hogy mindent annál jobban megérthessen, az ajtóhoz közeledék, s tisztán hallá a következő szavakat, melyeket a még folyvást Ganem emlékezetével teljes Szívkinja érthetőleg s emelkedett hangon mondott: „Oh Ganem, igen-igen boldogtalan Ganem, hol vagy te most? Mi helyre vezérlett téged siralmas sorsod? Ah én valék, ki szerencsétlenné tevélek. Miért nem hagyál inkább nyomorultan elveszni, a helyett, hogy nekem nemeslelküleg segédkezet nyujtottál? Minő szomoru gyümölcsöt arattál te gondjaidból és szerény tiszteletedből? – Az igazhitüek uralkodója, ki neked igazsághálával tartozott, üldöz téged, annak jutalmául, hogy velem mindenkor mintegy neki szentelt személylyel bántál; elvesztéd minden javaidat s kénytelen vagy üdvösséget futásban keresni. Oh chalyf, kegyetlen chalyf, mit fogsz te mentségedre felhozhatni, ha egykor Ganemmel az örökkévalónak itélőszéke előtt állandasz s az angyalok jelenlétedben a valót igazolni fogják? Minden mostani hatalmad, melytől az egész földkerekség reszket, nem fog téged védhetni, nem fog megótalmazhatni, hogy el ne kárhozzál, s törvénytelen kegyetlenségedért ne bünhödjél.“ – Szívkinja itt elhallgatott; a kebléből tolongó fohászok s szeméből fakadó könyek elfojták szavait.

Nem kelle több, hogy a chalyf ismét visszanyerje józanabb eszméletét. Ő itt átlátta, hogy ha az, a mit imént hallott, igaz, kedvencznője mindenkép ártatlan, s hogy ő Ganem s ennek háznépe ellen adott parancsaiban hirtelenkedett. Hogy e dolgot, mely az ő, különben magasztalt igazságszeretetét ködbe voná, alaposan megvizsgálja, azonnal visszatért termébe, s mihelyt abba megérkezett, meghagyá Mezrurnak, hogy költözzék a sötét toronyhoz, s kisérje Szívkinját hozzá a palotába.

A heréltek feje a chalyfnak e parancsából, de még inkább arczvonalmiból azt következteté, hogy ő kegyencznőjének megbocsátni és azt szivéhez visszafogadni szándékozik. Ő ezen rendkivül megörült, mert Szívkinját kedvelte, és midőn ez, a chalyf kegyelmét elveszté, mostoha sorsán igen nagy részt vőn. Nyomban futott most a toronyhoz, s örvendező hangon igy szólt a kegyencznőhöz: „Kegyelmes asszony, siess engem követni, én remélem, hogy ezen undok sötét toronyba többé visszatérni nem fogsz. Az igazhitüek uralkodója beszélni kiván veled, és én ebből reád nézve minden jót jövendölök.“

Szívkinja követé Mezrurt, ki őt a chalyf termébe bevezette. A kegyencznő mindjárt beléptekor a fejedelem lábaihoz borult s e helyzetben maradt, szemeit könyözön boritván: „Szívkinja! – szólt hozzá a chalyf, anélkül, hogy felkelni parancsolná – ugylátszik, te engem kegyetlennek s igazságtalannak vádolsz. Kicsoda tehát most az, ki a hozzám bizonyitott szerény tisztelet mellett is, a balsors ürömkelyhéből iszik? Szólj, te tudod, hogy szivem jó és kegyes, te tudod, mint szeretek lenni mindenkihez igazságos.“

A kegyencznő sejté e beszédből, hogy a chalyf hallotta szavait, s most tehát iparkodott e kedvező alkalommal élni, hogy kedves Ganemjét a rút gyanú alul fölmentse. „Igazhitüek uralkodója – imigy szólamlott meg, – ha talán egy szó kirepült ajakimon, mely Felségedet sértheté, lábainál térdelve kérek bocsánatot. Az, kinek ártatlanságát és mostoha sorsát tudni kivánja, Ganem, Abu Aibunak fia, kereskedő Damaskusban. Ő életemet a halál karjai közől ragadta vissza s nekem menedéket s védszállást ada házában. Megengedem, hogy talán első látásomra az a gondolat ébredt lelkében, hogy egész magát nekem szentelje; talán oly remény is kecsegteté, hogy én szives gondjaiért nem leszek hozzá érzéketlen; én legalább ezt ama megelőző nagy gondoskodásból gyanitám, melylyel irántam viseltetett s nekem minden szolgálatot megtőn, melyek akkori állapotomban bármi módon kivánandók lehettek. De alig hallá tőlem, hogy Felséged szivéhez tartozni van szerencsém, azonnal igy válaszolt: „Ah, kegyelmes asszony! A mi az uré, az tilalmas a szolgának.“ E pillanattól fogva erkölcsének nem is tagadhatom meg ezen igazságot, viselete soha sem jött szavaival ellenmondásba. Azonban igazhitüek uralkodója, te tudod, mi kegyetlenül és zordonan bánattál vele, és te egykor az Isten birói széke előtt arról számot fogsz adni!“

A chalyf kegyencznejének e szabadon ejtett őszinte szavait nem vevé rosz néven. „De vajjon – szóla viszont a chalyf – a mi Ganem szerény s tisztes magatartását illeti, megbizhatom-e szavaidban?“ – „Igenis – felele Szívkinja – Felséged megbizhatik; én a világ minden kincseért sem fognám a valót titkolni, s hogy Fölséged előtt még világosb jeleit adjam őszinteségemnek, kénytelen vagyok itt egy vallást tenni, mely Fölségednek nem kedves, s a miért előre bocsánatot kérek.“ – „Szólj, leányom – monda Harun Arresyd – én mindent megbocsátok, ha nyiltszivü lészsz és semmit sem titkolsz előttem.“ – „Jól van – válaszolt Szívkinja – hallja tehát Fölséged! Ganem tisztes gondolkodása s ama szives szolgálati készség, melyeket irántam mutatott, engem hozzá tiszteletre gerjesztettek. Igenis, a mi több: – Fölséged ismeri a szerelem diadalmas erejét – én szivemben a legédesebb vonzalmat érzém keletkezni. Ő sejté ezt; de a helyett, hogy gyöngeségem alkalmával éljen s a keblében lángra gyult indulattól magát elkapatni engedje, folyvást hive maradt kötelességeinek, és minden, a mit indulatjának lángheve ajakira csalt, ama szavak voltak, melyeket Fölséged előtt már fölfedeztem: „a mi az uré, az tilalmas a szolgának!“

Ezen szabad nyilatkozás talán mindenkit haragra ingerlett volna, de a chalyf szivét épen ez békité meg egészen. Parancsola Szívkinjának, hogy keljen fel, maga mellé ültette s igy szólt hozzá: „Beszéld el nekem történetedet kezdettől végig.“ Szívkinja ezt szép józan észszel s nagy ügyességgel teljesité. Azt a mi Szobeidét illeti, csak futólag érintette, de annál hosszabban beszélt ama tartozásokról, melyeket Ganem iránt éreztet hálája s ama költségekről, melyeket Ganem az ő kedvéért tett; különösen magasztalá Ganem titoktartását, s ezáltal a chalyffal azt akará megértetni, mely szükséges volt reá nézve, Ganem házában rejtezve élnie, hogy Szobeide megcsalassék. Beszédét az ifju kalmár megfutásával fejezé be, s itt a chalyfnak rejtőzés nélkül vallá meg: hogy ő maga kénytette légyen arra, nehogy a fejedelem hirtelen haragjának áldozatját sirassa majd benne.

Minekutána beszédét végezte, a chalyf igy szólott hozzá: „Mindent elhiszek, a mit nekem itt mondottál; de miért késtél oly sokáig, hirt magadról adni? Egy egész hónapig kellett-e még visszaérkezésem után veszteglened, hogy engem tudósits hollétedről? – „Igazhitüek uralkodója – felele Szívkinja – Ganem oly igen ritkán távozott házából, hogy nem csudálkozhatik Fölséged, ha mi visszajövetét nem mindjárt hallottuk meg. Ezenkivül Ganemnek, – kinek e levelkét átadtam, hogy Koránynak személyesen nyujtsa kezéhez – igen sokáig kellett a kedvező alkalomra várakozni, mig kivánatom betölthette.“

„Elég, Szívkinja! – válaszolt a chalyf – én megismerem hibámat, s ohajtanám azt viszont jóvá tenni, s a damaskusi ifju kalmárt halmozni jótéteményeimmel. Gondolkozzál tehát, mint teljesitsem e szándékot; kivánj tőlem a mit akarsz, én megadom. E szavakra a kegyencznő ujra a chalyf lábaihoz omlott, arczát föld felé forditá, s azután viszont felkelvén igyen szólott: „Igazhitüek uralkodója, minekutána Fölségednek Ganem végett hálámmal áldoztam, mélységben esdeklem: méltóztatnék tartományaiban kihirdettetni, hogy Fölséged Abu Aibu fiának megbocsát, s hogy ez jelenjen meg vonakodás nélkül a chalyf szine előtt Bagdádban.“ – „Én még többet szándékozom tenni – viszonza a chalyf – hozzá számosak tartozásaim; jutalmaznom kell benne életed szabaditóját, jutalmaznom továbbá az irántam bizonyitott szerény tiszteletért, kárpótlanom kell javainak veszteségét s végre jóvá kell tennem azon törvénytelen bánást, melyet ártatlan háznépén elkövettem; mindezekért megjutalmazom őt kezeddel, te felesége lészsz.“ Szívkinja nem talált alkalmas szavakat, hogy a chalyfnak megköszönje nagylelküségét, hanem termébe ment, melyet már gyászos kalandja előtt lakásul birt. A terem még egészen amaz állapotban volt, mint azt elhagyá, idegen kéz még semmihez sem nyult; de a mi neki legnagyobb örömet szerze, az Ganem szekrényeinek s butorainak megpillantása volt, melyeket Mezrur a mint kiváná, termébe helyezett.

Másnap Harun Arresyd a nagyvezérnek parancsolá, hogy a birodalom minden városában tétesse hirül, hogy ő Ganemnek, Abu Aibu fiának megbocsát; de ezen hirdetmény siker nélkül maradt, mert nagy idő folyt le, a nélkül, hogy az ifju kereskedőről legkevesbet is lehetett volna hallani. Szívkinja azt gondolá, hogy bizonyosan veszteségén eredt fájdalmát nem viselhette el, s kinos nyugtalanság szállá meg szivét. De mivel a reménység mindig utolsó, mely a szeretőktől bucsut vesz, esdeklett a chalyfnak: engedje meg neki, hogy maga nyomoztathassa Ganemet. Minekutána a chalyf teljesité kérelmét, kivőn pénzes szekrényéből egy zacskót ezer aranynyal, s egy reggel, gazdagon szerszámozott öszvéren kiindult a palotából. Két fekete herélt, kik két oldalról kezöket az öszvér hátán tartották, követé őt.

Szívkinja igy haladt egy mecsettől másikig, hogy a jámbor muselmánoknak adakozzék s imádságaikat egy nyomos ügynek szerencsés utolérésére segédül kérje, melytől – mint mondá – két személynek nyugodalma függ. Ő az egész napot igy tölté el, az ezer aranyt a mecsetekben mind alamizsnára osztá ki, s alkonyatkor visszatért a palotába.

Másnap viszont egy zacskót szint annyi darab aranynyal vőn magához, s hasonló készületben, mint tegnap, indult a drágakőáros-piaczra. A kapunál megállapodott, s anélkül, hogy az öszvérről leszálljon, a fekete heréltek egyike által a czéh fejét hivatá magához. Ez, ki igen jóltévő s emberszerető férfi volt s jövedelméből két harmadrésznél többet a szegény jövevényeknek gyámolására – akár betegek voltak, akár ügyefogyottak – osztogatott, nem sokáig váratá magát, Szívkinja öltözetéről megismeré azonnal, hogy az udvarnak egyik asszonya legyen. „Hozzád folyamodom, – szólitá meg őt Szívkinja, oda nyujtván neki a pénzes zacskót – hozzád folyamodom, mint olyan férfihoz, kinek jámborságát az egész város dicséretesen emliti. Kérlek, oszd ki ezen aranyokat a szegény jövevények közt, kiket gyámolitsz; mert én igen jól tudom, hogy mindennapi foglalatosságid közé tartozik, az idegeneket, kik segedelmedet kérik, jóltevőleg ápolgatni. Tudom azt is, hogy megelőzöd szükségeiket, s nincs lelkednek kedvesb éleménye, mint alkalmat találni az inség enyhitésére.“ – „Kegyelmes asszonyom! – felele a tisztes agg – örömmel teljesitem parancsodat; de ha személyesen kivánnád jótéteményeidet kiosztani, méltóztassál házamba lépni, s itt két asszonyt találsz, kik méltók könyörületedre. Én tegnap, épen midőn a városba érkeztek, találkozám velök. Ők a leggyászosabb helyzetben valának, s mostoha sorsuk annál inkább szivemre hatott, mivel ugy látszik, hogy főbb rendű személyek. A foszlékony rongyon által is, mely testöket fedé, s ama kellemetlen jelek ellenére is, melyeket a nap égető heve arczokra sütött, bizonyos nemes illendőséget fedezék fel; mely különben oly szegényeknek, kiket én gyámoliték, épen nem szokott sajátjok lenni. Én mindkettőt házamba vezetém, s átadám őket nőm gondviselése alá, ki szint azt itélé rólok, a mit én. Ő rabnőink által jó ágyat készittete nekik, mialatt ő maga megmosá arczokat s tiszta csinosb ruhát ada reájok. Mi folyvást nem tudjuk még, kik legyenek, mert előbb kinyugodni engedjük őket, mielőtt kérdéseinkkel fárasztanók.“

Szívkinja anélkül, hogy tudná miért, kiváncsi lőn őket látni. A czéh feje lakába akará vezetni őt, de Szívkinja ezt el nem fogadta, s egy rabszolga által kisérteté magát oda, kit a tisztes ősz melléje rendelt. Midőn a ház ajtajához érkezett, leszállott az öszvérről, s követé a rabszolgát, ki előre elsietett, hogy parancsoló asszonyának, ki épen a szobában Szívhatalomnál s ennek anyjánál tartózkodott, – mert ezek valának a fenn érdeklett szegény jövevények, – jelentést tegyen.

Midőn a czéh fejének neje a rabszolgától megérté, hogy egy udvari asszony jelent meg házában, kimene tüstént a teremből, melyben imént vala, hogy a nemes vendéget üdvözölje; azonban Szívkinja, ki a rabszolgát nyomon követte, erre nem engede időt, hanem a terembe lépett. A ház asszonya leborult előtte, hogy mélységes tiszteletét mindenhez, mi a chalyf udvarához tartozék, megbizonyitsa. Szívkinja felemelé őt s igy szólott hozzá: „Jó asszonyom, kérlek, hagyj engem a két jövevény asszonynyal beszélni, kik tegnap estve ide Bagdádba érkeztek.“ – „Kegyelmes asszony – felele a házi nő – itt feküsznek e két kisded nyoszolyában, melyeket egymás mellett látsz.“ – Szívkínja azonnal az anya nyugvóhelyéhez közelitett, figyelmesen nézlelé s azután ezt mondá: „Jámbor asszony, én jövök gyámkezemet neked ajánlani. Nekem nagy befolyásom van e városban s igy talán neked, valamint társnédnak is hasznos lehetek.“ Kegyelmes asszonyom! – felele Ganem anyja – ama szives ajánlásokból, melyeket nekünk tészsz, ismerem meg, hogy az egek még nem egészen hajoltak el tőlünk; jóllehet a sorsnak ama sok véres csapása, mely bennünket ért, okot adott az ég neheztelését hinni.“ E szavaknál oly keserves sirásra fakadt, hogy Szívkinja s a házi asszony hasonlóan nem fojthatták el könyeiket.

A chalyf kegyenczneje erre igy szólott, minekutána saját könyeit törlé, Ganem anyjához: „Mondd el nekem, kérlek, szenvedésidet, beszéld el mostoha történetedet.“ – Te senkit sem fogsz találni, ki hajlandóbb volna titeket vigasztalni és sorsotokon enyhitni, mint mi.“ – „Kegyelmes asszony – válaszolt Abu Aibu szerencsétlen özvegye – az igazhitüek uralkodójának egyik kegyencznője, egy Szívkinja nevezetű asszony szülője szomorú sorsomnak.“ E szavak villamként sujtának a kegyencznő szivébe; ő mindazáltal rejté, mint lehetett, zavarodását s keble zajló érzelmeit, s hagyá Ganem anyját tovább beszélni, ki is történetét imigy folytatta: „Én Abu Aibunak, damaski kereskedőnek özvegye vagyok. Nekem egy fiam volt, neve Ganem, ki egy kereskedési utat tőn Bagdadba s itt azzal vádoltatott, hogy az emlitett Szívkinját elcsábitotta. A chalyf őt mindenhol nyomoztatá, hogy megölethesse, s mivel a kiküldött poroszlók reá nem akadhattak, levelet irt a damaski királynak, hogy házunkat raboltassa ki s rontassa le; minket kettőnket pedig, ugymint leányomat s engem három nap egymás után mezitlenül állittasson ki a népnek látványúl s azután számüzzön örökre Syriából. De bármi méltatlanul bántak is velünk, szenvedném a sors ostorcsapásait békével s megnyugodnám, csak fiam élne még s őt valahol megtalálhatnám. Mely kimondhatlan öröm volna mind hugának, mind nekem szerető édes anyjának – őt viszont láthatni! karjai közt javaink veszteségét s minden szenvedésinket mi könnyen elfelejtenők! – Oh – én meg vagyok győződve, én teljesen hiszem, hogy ő a chalyf ellen épen oly kevessé vétkezett, valamint testvére és én.“ – „Nem – szavába esett Szívkínja – ő szint oly kevessé vétkes, valamint ti. Én bizonyságot tehetek, én vállhatom, hogy ártatlan, mivel én magam vagyok Szívkinja, kit annyi oknál fogvást vádolhattok; én vagyok, ki a csillagzatok végezte által minden inségteket szülte s nekem tulajdonithatjátok Ganem veszteségét, ha ő többé nincs életben. De ha sanyarú szenvedéstek általam származott, hatalmamban is áll azt viszont enyhiteni. Én Ganemet a chalyf szörnyü gyanuja alól felmentém; és a fejedelem az egész birodalomban kihirdetteté, hogy Abu Aibu fiának megbocsát, s ti ne kételkedjetek, hogy épen azon mértékben leend kegyes és jóltevő hozzátok, a mely mértékben vala kegyetlen, és rettentő. Ti többé nem vagytok ellenei; ő várja Ganemet, hogy őt a hozzám bizonyitott szolgálatokért megjutalmazza, a chalyf ezt az által eszközli, hogy bennünket egyesit s engem nejéül ád Ganemnek. Tekints tehát most úgy, jámbor anya, mint leányodat, s engedd meg, hogy itt nektek örök barátságot fogadjak.“ – Ezt mondván, Ganem anyjához lehajlott, ki reá semmit sem vala képes válaszolni, oly nagy álmélkodással tölté e váratlan beszéd. Szívkinja őt sokáig átölelve tartotta, s ekkor is csak azért bocsátá karjai közül, hogy a másik ágyhoz siessen, Szívhatalmat ölelhetni, ki fektéből felült, s elébe nyitá karjait.

Minekutána a kedvencznő az anyához és leányához számos jelekkel bizonyitá szives vonzalmát, oly módon és mértékben, mint azt Ganem néjétől csak várni lehetett, igy szólott hozzájok: „Szünjetek mindketten szomorkodni, ama kincs és vagyon, melyeket Ganem e városban visszahagyott, nem vesztek el, azok a chalyf palotájában vannak letéve, és pedig saját termeimben. Egyébiránt jól tudom, hogy reátok nézve a világ minden java is erőtlen vigasztalás volna Ganem nélkül, én ezt Ganem anyjáról s testvéréről elég élénken képzelhetem, ha önmagamról hagyok reátok következtetést, mert a vérség kötele a nemes szivekben oly hatalmas, valamint a szerelemé. De miért akarnál, jámbor anya, lemondani azon reményről: hogy fiadat egykor viszont meglátod? Mi minden bizonynyal meg fogjuk őt viszont találni; szerencsés összejövetem veletek ad nekem reményt. Talán már e mai nap utósó napja szenvedésteknek s kezdete egy sokkal fényesebb szerencsének, mint mely Damaskban egykor házatokat áldá, midőn Ganem még veletek lakott.“

Szívkinja még tovább is akara szólni, de itt a diszmüvesek feje belépett s mondá: „Kegyelmes asszony, én épen most egy igen érzékeny nézőjátékot láttam. Ez tudniillik egy fiatal férfi volt, ki tevén e város kórházába hozatott; kötelekkel vala a teve hátára szoritva, mivel nem birt annyi erővel, hogy rajta szabadon megülhessen. Épen most oldák fel a köteleket, s akarák őt a kórházba bevinni, midőn véletlenül ott elmenék. Én közeledém az ifju férfihoz, figyelemmel vizsgálám s ugytetszett, mintha arczvonalai nem volnának előttem egészen ismeretlenek. Én különféle kérdést tevék hozzá háznépe iránt, de felelet helyett csupán könyeket és sohajtást nyerék. Szivem rajta megindult, s mivel mindennapi tapasztalásomból megismerém, hogy a leggondosabb gyámolásra van szüksége, tehát nem hagyám őt a kórházba vitetni; mert csak igen is jól tudom: mint bánnak ott a betegekkel, s mily tudatlanok benne az orvosok. Ezen oknál fogvást őt rabszolgáim által ide házamba hozattam; ezek egy különös terembe tevék le, parancsomra a magaméból tiszta gyolcsruhát adnak neki, s egészen oly bánással vannak hozzá, mint enmagamhoz.“

Szívkinja reszketett a jámbor diszárosnak e beszédénél, s bizonyos érzés támadt szivében, melynek okát nem adhatta: „Ugyan vezess engem – igy szólott a tisztes agghoz – e betegnek termébe, kivánnám őt látni“ – Az ősz férfi azonnal oda vezette s mialatt Szívkinja oda ment, monda Ganem anyja Szívhatalomhoz: „Oh leányom, bármely siratni méltó legyen is e beteg jövevénynek sorsa, bátyád, ha még él, nehezen van szerencsésb helyhezetben, mint ő.“

Midőn a chalyf kedvencznője ama terembe, hol a beteg feküvék, belépett, oda járult az ágyhoz, melybe a ház urának rabszolgái lefektették vala. Szívkinja itt egy ifju férfit pillantott meg hunyt szemekkel, beesett, halovány, és sirástól eltespedt arczczal; folyvást élénkebb figyelemmel nézé, szíve itt hangosan ver: Ganemet gondolja megismerni, de csakhamar ismét nem hisz szemének. Ha mindjárt egy részről a betegnek arczán sejt is néhány egyező vonást, még is az egészben ezen nagy különbség látszik, s nem meri elhinni, hogy valóban ő az. Mivel azonban a tüzes ösztönnek, hogy a dologról meggyőződjék, ellen nem állhat, imigy szól reszkető hangon: „Ganem, te vagy-e, kit szemeim látnak?“ – E szavaknál megállapodott, hogy az ifju férfiunak időt engedjen a feleletre, de mivel a beteg arra nem látszott ügyelni, igy szólott tovább: „Oh Ganem, te nem vagy az. Csupán képzeletem, mely folyvást alakoddal játszik, ada ezen jövevénynek csalékony hasonlatosságot. Abu Aibu fia, bármily beteg volna is, hallani fogná Szívkinjának szavait.“ – E névre Szívkinja Ganem – mert valóban ő volt – felveté szemeit, fejével azon oldalra fordult, honnan a szózat jöve s monda, midőn a chalyf kedvencznejét viszont megismeré: „Oh kegyelmes asszony! te vagy-e valóban? – Minő isteni csuda által…?“ Tovább nem szólhatott, az örömittasság oly hirtelen hatalommal szállá meg szivét, hogy elájult. Szívkinja s a házi gazda segedelmére siettek; de mihelyt az életnek néhány jelét viszont észrevevék a betegen, kéré a tisztes agg az udvari asszonyt, távoznék el, nehogy látása az ifjut ujabb ájulásba ejtse.

Midőn az ifju férfi viszont eszméletre tért, körülnézé magát s midőn nem látná már, a kit keres vala, felkiáltott: „Szép Szívkínja, mi leve belőled! Való-e, hogy szemeim előtt állottál, avagy csak egy csalóka tünemény volt?“ – „Nem uram – monda a háziur – én magam kénytetém ezen nemes asszonyt eltávozni; mindazáltal meg fogod őt ismét látni, mihelyt képes leendesz csöndesen viselni tekintetét. Most nyugalomra van szükséged, és ezt ne akadályozza semmi. Mivel te – mint most sejtem – ama Ganem vagy, kinek az igazhitüek uralkodója Bagdádban nyilván bocsánatot hirdetett, tehát megvallhatom, hogy sorsod egészen más fordulást nyert; ezt tudnod a mostani pillanatra legyen elég. Amaz asszonyság, ki imént beszélt veled, bővebben fog téged arról tudósitni. Most tehát csak arra legyen főgondod uram, hogy előbbi egészségedet visszaszerezd; a mi engem illet, várd bizvást segedelmemet azon mértékben, a mint és mennyire emberi erőm azt nyujtani képes.“ Miután ezt mondotta, nyugodni hagyá Ganemet s eltávozott, hogy számára megkészittesse amaz orvosszereket, melyeket a bőjtölés és sorsvihar által megfogyasztott erő visszaszerzésére szükségeseknek gondolt.

Ezen időközben Szívkinja Ganem anyjának és Szivhatalomnak termében veszteglett, hol csaknem ugyanazon jelenés ujult meg. Mert midőn Ganem anyja megértette, hogy azon beteg jövevény, kit a jámbor ház ura lakába fogadott, Ganem, örömében elájult; s midőn a jó háziasszony és Szívkinja gondos ápolása által viszont eszméletre tért, fel akara kelni s fiát meglátogatni. De a házigazda, ki azalatt a terembe lépett, visszatartotta, s értésére adá, hogy Ganem igen gyönge s erőtlen s életét könnyen veszedelembe hozhatja az érzékeny megindulás, melyet egy szeretett anyának váratlan megjelenése a fiui sziven fogna okozni. A tisztes ősznek nem vala hosszu beszédre szüksége, hogy Ganem anyját ezen valóságról meggyőzze. Mihelyt hallá, hogy fiával nem szólhat életveszedelmeztetés nélkül, többé nem vala indulatos őt látni. Most Szívkinja kezde szólni s ezt mondá az anyához: „Hozzunk az égnek hálaáldozatot, hogy mindnyájunkat egyazon helyen összevezérlett. Én most visszatérek a palotába, hogy a chalyfnak mindezen csodás kalandokat hirül vigyem s holnap reggel viszont eljövök hozzátok.“ – E szavaknál megölelé az anyát és leányzót s eltávozott. Midőn a palotába megérkezett, engedelmet kére a chalyftól, hogy vele négy szem közt beszélhessen. Ezt azonnal megnyeré. Szívkinja bevezetteték a chalyf titkos termébe, melyben ez egyedül vala. Először is, mint az uralkodó szokás kiváná, arczczal földre borult előtte. A fejedelem fölkelésre inté s leültette; kérdezé azután, vett-e Ganemről hirt? „Igazhitüek uralkodója – válaszolt erre – én szerencsés valék őt anyjával és hugával együtt feltalálni.“ – A chalyf kiváncsi volt megtudni, mint eszközölheté ezt oly rövid idő alatt. Ő kielégité kiváncsiságát s Ganem anyjáról s hugáról oly sok jót mondott, hogy a chalyfnak kedve jött, mindkettejét Ganemmel, az ifju kereskedővel együtt megláthatni.

A mint Harun Areschyd hirtelen gerjedelmű férfi vala és néha haragtüzétől elkapatva, kegyetlen tettekre vetemült: ugy viszont egyszerre a világ legigazságosb s legnemesb lelkű fejedelmévé lőn, mihelyt haragja leszelidült s igazságtalan tetteiről valaki meggyőzé. – Minekutána most már kétségbe nem hozhatta, hogy Ganemet s ennek háznépét igazságtalanul üldözte s azokkal nyilván kegyetlenül bánt, eltökélé magában, hogy nekik nyilvános elégtételt szerzend. „Örvendek – monda Szívkinjához – nyomozásid szerencsés következésein; s örvendek nem annyira végetted, mint magam végett. Én azon fogadást, melyet neked tevék, megtartom; Ganem férjed legyen, és én ezennel kinyilatkoztatom, hogy te mostantól fogva nem rabnőm, hanem szabad asszony vagy. Menj most viszont az ifju kalmárhoz s mihelyt felgyógyult, szabad legyen neked őt anyjával s hugával együtt hozzám vezetni.“

Másnap midőn virradt, Szívkinja már a jámbor diszműveshez megindult; alig várhatván, hogy Ganem mintlétéről tudakozódjék s anyjának és hugának a szerencsés hireket elmondhassa. Az első, kivel összejött, a tisztes házigazda volt, ez elbeszélé neki, hogy Ganem az éjszakát igen nyugalmasan tölté; s mivel betegsége csak ábrándosság szüleménye volt, méltán hinni lehet, hogy ő maga is, ha az okok elhárulnak, rövid időn felgyógyul.

És valóban Abu Aibu fia már sokkal jobban érzé magát. A nyugalom s a hathatós gyógyszerek, de mindennél inkább a sziv mostani szelidült érzelme szerencsés változást szültek Ganem állapotán, s a tisztes házigazda ugy vélé, hogy most már anyját, hugát és kedvesét veszedelem nélkül láthatja, csak előre azok eljövetelére készittessék el; különben ha még nem tudná, hogy anyja és testvére Bagdádban vannak, attól lehet tartani, hogy látásuk neki igen nagy örömet és meglepetést okozand. Azért elvégezék, hogy előbb Szivkinja csak magánosan menjen Ganem termébe, s midőn majd alkalom leend, adjon a két asszonynak jelt a bejövetelre.

Minekutána minden ugy előre elintézve lőn, Szívkinját a jámbor házigazda Ganemnek bejelenté, ki is annak viszontláthatásán rendkivül megörült, s kevésbe mult, hogy ujolag el nem ájult. „Nos Ganem – mondá Szívkinja s közelite ágyához – ihol van a te régi barátnéd Szívkinja, kit már örökre elvesztettnek gondoltál –“ „Oh kegyelmes asszonycm – félbeszakasztá hevesen a beteg – minő csoda által jelensz te meg előttem? Én a chalyf palotájában véltelek; – ah minden bizonynyal a fejedelem meghallgatta szavaidat, te lelkéből a gyanut számkivetéd, s ő szerető szivét viszont neked ajándékozta.“ – „Igenis, kedves Ganemem – felele Szívkinja – én az igazhitüek uralkodójában a gyanut eloszlattam, ő most, hogy szenvedésidet, melyeket zordon haragja okozott, viszont jóvá tegye, engem szivétől elszakaszt és neked ajándékoz. E végső szavak oly élénk s rendkivüli örömre tüzelék Ganemet, hogy nem vala képes egyébként felelni, mint ama sokat jelentő beszédes némaság által, mely csak a szerető lények tulajdona. Végre félbeszakasztá hallgatását, mondván: „Ah gyönyörü Szívkinja, hihetek-e szavaidnak? Hihetem-e valóban, hogy a chalyf Abu Aibu fiának ajándékoz téged?“ – „Semmi sem bizonyosb; – felele a szépség – e fejedelem, ki kevéssel ezelőtt mindenhol nyomoztatott, hogy hóhér által fejedet vétesse, s ki vak dühében anyáddal s testvéreddel annyi éktelent követtetett el, most téged látni kiván; hogy azon szerény tiszteletért, melyet iránta bizonyitottál, megjutalmazzon és világos mint a napfény, hogy egész házadat jótéteményeivel fogja halmozni.“

Ganem kérdezé, mint bánatott a chalyf anyjával és testvérével. Szívkinja mindent elbeszélt. A sanyaru eseteket nem hallgathatá könyezés nélkül, még azon nagy öröm mellett sem, melyre szivét a kedvessel való összekelhetésnek hire tüzelé. De miután Szívkinja neki felfödözte, hogy hozzátartozói jelenleg Bagdádban vannak, és pedig vele egyazon házban, a kivánat – őket látni – oly nagy lőn, hogy a kegyencznő szükségesnek vélé, tüzes óhajtását azonnal kielégitni. Meghivá tehát őket. Ezek már az ajtó előtt állának s csupán a jelre várakoztak; most beléptek a terembe, Ganem felé repültek a sziv szárnyain, viszont ölelék és csókolák. Mennyi könyeket látott e jelenet folyni! Ganem arcza el volt az érzésnek e hő árjával boritva, sirt anyja, sirt testvére. Szívkinjának szemeiben is csillogott a mennyei harmat. Maga a tisztes házigazda és neje, kiket e nézőjáték mélyen meghatott, sem tarthaták vissza könyüiket; nem győzék csodálni a gondviselés titkos utait, mely házukban négy személyt, kiket a sors kegyetlenül szakasztott el, ismét összevezérlett.

Minekutána mindnyájan könyeiket letörlék, Ganem ujra megnyitotta azok forrását, elbeszélvén nekik mindent, a mit azon naptól kezdve, melyen Szívkinját elhagyta, egészen azon pillanatig, melyben a diszmüves házába felvevé, szenvedett. Elbeszélé nekik, mint talála menedéket egy közel faluban, mint betegedett meg, s végre, midőn javulását érzé, mint kére meg egy tevehajtót, hozná őt egy kórházba Bagdádban. Szívkinja szintugy elbeszélé rabságának keserűit, mint hallá a chalyf magányos szólását a toronyban, mint hivatá őt fejedelmi termébe, s mint menté fel magát a méltatlan gyanu alól. Végre miután egymással a szomoru történeteket viszonozott nyiltsággal közlék, monda Szívkinja: „Adjunk hálákat most a gondviselésnek, mely mindnyájunkat egyesitett, s most csak azon szerencsére forditsuk figyelmünket, mely reánk várakozik. Mihelyt Ganem egészen felgyógyul, anyjával és testvérével együtt a chalyf szine előtt fog megjelenni; mivel azonban mostani állapototok nem engedi meg, hogy magatokat nála mutassátok, megteszem ez iránt a szükséges rendeléseket; kérlek, csak néhány pillanatig várjatok.“

E szavak után eltávozék, a palotába mene, s rövid időn ismét visszatért, egy, ezer aranynyal teli zacskóval. E zacskót a diszmüvesnek adá azon kéréssel, hogy vásároljon Szívhatalom és anyja számára ruhákat. A tisztes diszmüves, ki jó izléssel biró férfi volt, igen szépeket választa ki, és csakhamar testhez idomoztatá. Három nap mulva készen voltak, és mivel Ganem a kisétálásra elég erősnek érzé magát, ő is utnak indult. De ugyanazon napon, melyen a chalyfnak tisztelkedni akart, s anyjával és Szívhatalommal az ajtó küszöbén már-már kilépni akart, Giafar nagyvezér a diszmüves házába jött.

E miniszter, ki lóháton s számos követséggel érkezett, a bejövetnél igyen szólott Ganemhez: „Uram! én az igazhitüek uralkodójának a te s az én uramnak nevében jövök. Az a parancsolat, melyet a chalyftól vevék, igen különbözik amattól, melynek emlékezetét benned visszaidézni nem szándékom: én azért jövök, hogy téged a chalyfhoz kisérjelek, előtte bemutassalak, ki igen ohajt látni.“ Ganem a nagyvezérnek e felszólitására mély magameghajtással felelt, a chalyfnak ménaklából hozott lóra felült, melyet igen nagy ügyességgel s illedelemmel igazgatott. Az anyja és a leányzó egy öszvérre ült, s azonközben, hogy Szívkinja, ki hasonlag öszvérre ült, ezeket mellékuton a fejedelemhez vezette, Giafar Ganemet egy másikon vivé egészen az előcsarnokig. Ekkor beléptek a nagyterembe, a chalyf királyi székén ült, körülvevék az emirek, vezérek, a poroszlók feje, s más nagyok, Arábiából, Persiából, Egyiptomból, Afrikából, Syriából s többi tartományaiból, az idegeneket nem is érintvén.

Midőn a nagyvezér Ganemet egészen a trón elébe vezette, az ifju kereskedő arczczal földre borult, azután viszont fölkelt, s egy szép rögtön költött megszólitó beszédet mondott versekben, mely az egész udvar előtt tetszést nyere. E beszédet végezvén, a chalyf közelebb járatá magához s monda hozzá: „Örülök látásodon, hogy saját ajkaidról érthessem, hol s mint lelél kegyencznőmre, valamint azt is, mit miveltél érette mindent.“ Ganem teljesité a chalyf akaratját, és pedig oly ártatlan nyiltsággal, hogy a chalyfban őszinte szivéről utolsó kétsége is eloszlott. A fejedelem erre egy igen gazdag ruhát adata reá, a mint szokás mindazokra adatni, kiket az ország feje magánál elfogad, s azután igy szólott hozzá: „Ganem, én akarom, hogy udvaromban maradj.“ – „Igazhitüek uralkodója – felele az ifju kereskedő – szolgának nincs más akaratja, csak uráé, kitől java és élete függ.“ A chalyf Ganem feleletével igen megelégedék s számára igen jeles esztendei fizetést rendelt. Erre leszállt a trónusról, inte a nagyvezérnek és Ganemnek, hogy egyedül kövessék őt, s bement magános termébe.

Mivel nem kétkedett, hogy Szívkinja is Abu Aibu özvegyével s leányával hozzá közel lesznek, tehát maga elébe jöveté őket. Ezek leborultak szine előtt. Ő parancsolá, hogy keljenek fel, és Szívhatalmat oly szépnek lelé, hogy miután figyelmesen megtekintette, igy szólott hozzá: „Sajnálom, hogy ily szeretetreméltó alakkal oly méltatlanul bántam, és annyira sajnálom, hogy el nem mulaszthatom neked oly mértékben elégtételt szerezni, mely felülmulhassa a rajtad esett bántalmat. Én ezennel nőmmé választlak s ez legyen egyszersmind Szobeide büntetése, ki ezáltal szerencséd kutfeje lesz, a mint kiállott szenvedéseidnek első forrása volt. De ez még nem elég – szóla Ganem anyjához fordulva, – te asszonyom még életed szép nyarában vagy, s azt gondolom, hogy a házassági összeköttetést nagyvezéremmel nem fogod megvetni. – Én neked férjül adom Giafart, s neked Szívkinja Ganemet; jőjön tüstént egy kadi s jőjenek tanúk, hogy a három házassági egyesség feltétessék s alá is irassék.“ Ganem elébe akará a chalyfnak terjeszteni, hogy huga eléggé megtiszteltnek fogná az által érezni magát, ha a kedvencznők sorába veendi fel; de a fejedelem Szívhatalmat egyátalában hitvesének kivánta.

A chalyf e történetet rendkivülinek találta s e végett egy jeles történetirónak meghagyá, azt legkisebb körülményeiben is följegyezni. A könyv azután kincstárába tétetett le, honnan az sok másolt példányokban a világra elterjedett.