A fölébredt való története. (continued 2)

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, bármi nagyok voltak is a szenvedések, melyeket kiállottam, mégis azon pillantatban eltüntek emlékezetemből, midőn megtudtam, hogy azok nekem az én felséges uram és fejedelmem részéről okoztattak. A mi egyébiránt felséged nagylelkü és kegyes ajánlását illeti, legkisebbé sem kételkedem szavad visszavonhatlanságán; mindazáltal, mivel az önhaszonlesésnek soha sem volt rajtam hatalma, ha már e szabadságot engeded, csupán azon kegyelemért bátorkodom könyörgeni, hogy szabad legyen mindenkor személyedhez járulnom s egész életemben felséged nagyságának csodálója lennem.“

Abu Hasszán haszonkeresetlenségének ezen utolsó bizonysága teljesen megnyerte a chalyf tiszteletét. „Nagyon köszönöm kérésedet, monda a chalyf: – megadom azt, a hozzám való akármikori szabad járulással együtt, bár hol legyek is.“ Egyszersmind lakást rendele neki a palotában. Jövendő fizetésre nézve azt mondá neki, hogy semmi dolga sem lesz a kincstartókkal, hanem csak ő vele személyesen és különös kincstára gondviselője által azonnal ezer aranyat adata neki egy zsacskóban. Abu Hasszán ezért legmélyebb köszönetét tevé a chalyfnak; melyre ez eltávozék onnan, hogy szokása szerint a tanácsba menjen.

Abu Hasszán használá ezen időt, hogy anyját minél elébb értesitse arról a mi történt, és nagy szerencséjét tudtára adja.

Megmutatá neki, hogy mind az, a mi vele történt, nem álom volt, hanem hogy ő valóságosan chalyf vala s egy egész nap folytatta annak dolgait s élt az azt illető tisztességgel, s hogy épen nem lehet rajta tovább kételkedni, mivel neki a chalyf maga személyesen mondotta.

Abu Hasszán szerencséjének hire igen hamar elterjedt egész Bagdádban s a szomszéd tartományokban, sőt a legtávolabbakban is mind azon rendes és vig különösségekkel együtt, melyek avval összefüggésben voltak.

Az uj kegyelem, melyre Abu Hasszán emelkedett, azt tevé, hogy igen gyakran vala a chalyf körül. Mivel természettel igen vig kedvü vala s ötletei és tréfái által mindenütt, a hol vala, örömet gerjesztett, a chalyf alig tudott el-lenni nélküle, és soha sem csinált, magának valami mulatságot, melyre őt is meg ne hitta volna. Sőt néha hitveséhez Szobeidéhez is elvivé, kinek elbeszélé történetét, melyet az igen mulatságosnak lele. Szobeide őtet igen örömest látá; azonban mindenkor észrevevé, midőn az a chalyfot őhozzá kiséré, hogy szemei szüntelen egyik rabnőjére Nuszhatulavadat (Emlékezet bája) nevüre szegezte. Föltevé magában, hogy a chalyfnak egy intést ád iránta. „Igazhitüek uralkodója, – mondá egykor a fejedelemné a chalyfnak, – talán nem vetted észre, mint én, hogy mindig mikor Abu Hasszán ide kisér, szemei szüntelen Nuszhatulavadaton csüggenek, és hogy ez mindég elpirul rajta. Nem fogod kétleni, hogy ez bizonyos jele annak, hogy nem neheztel reá, s ha nem ellenkezel benne; házasságot szerezhetünk köztök.“

„Kedves hölgyem, – felele a chalyf, – olyanra emlékeztetsz, a mit már régen kellett vala tennem. Én ismerem Abu Hasszán izletét a házasság dolgában, és pedig önön szájából s megigértem neki, hogy oly feleséget szerzek, kivel minden oka lesz megelégedni. Nagyon örülök, hogy ezt megmondtad s nem foghatom meg, hogyan feledkezhettem úgy el ezen dologról. De jobb, hogy Abu Hasszán önnön hajlandóságát követte és maga választott. Egyébiránt nehogy talán Nuszhatulavadat megint elidegenedjék tőle, ne sokáig késsünk ezen házassággal. De hiszen itt vannak mindketten; csak az a hija, hogy megegyezésöket jelentsék ki.“

Abu Hasszán leborula a chalyf és Szobeide lábaihoz, hogy előttök kinyilatkoztassa, mennyire megismeri hozzá való kegyességöket: „soha sem nyerhetnék, – szóla fölkelvén, – jobb kézből feleséget; de nem remélhetem, hogy Nuszhatulavadat szint oly örömmel fogja nekem adni kezét, mint én kész vagyok az enyémmel megkinálni.“ E szavaknál rá pillanta a fejedelemné szép rabnőjére, ki részéről tisztelettel teljes hallgatása és orczájának elpirulása által eléggé kijelenté, milyen hajlandó a chalyf és asszonya Szobeide akaratját teljesiteni.

A házasság meglett s a lakadalmat a palotában legnagyobb mulatsággal tartották meg, mely több napokig tartott. Szobeide rabnőjének igen drága ajándékokat adott a chalyf kedvéért, és a chalyf Szobeidére nézve szintoly bőkezü volt Abu Hasszán iránt.

A menyasszonyt elvezették azon lakásba, melyet a chalyf rendelt férjének Abu Hasszánnak, ki őtet türtelenül várá. Elfogadá a palotabeli énekesek s énekesnék karai s minden hangszereik zengésénél, kik eltölték a léget bájos szavok s hangjátékok zengeményével.

Több napok teltek el vendégséggel s mulatsággal, melyeknek utána az uj házasokat szerelmök háboritatlan éleményében hagyák. Abu Hasszán és ifju hölgye el voltak bájolva egymás által. Oly tökéletes egyeségben éltek, hogy azon időt kivévén, midőn a chalyfnak, vagy Szobeide fejdelemnének udvarlásukat tették, mindig együtt valának és soha egy pillantatra sem hagyák el egymást. De birt is Nuszhatulavadat egy oly nő tulajdonaival, ki Abu Hasszánban szerelmet és hajlandóságot tudott gerjeszteni, mivel a mint ő a chalyf előtt hajtotta, ez meg tudott vele az asztalnál birkózni. Ily tulajdonságok mellett nem hibázhatott: hogy idejöket egymással igen kellemesen tölték. Asztaluk mindig a legdrágább s legnyalánkabb ételekkel vala megrakva, melyeket egy vendégfogadós gondosan készittetett és szolgáltatott nekik, s a pohárszék mindig a legválogatottabb borokkal volt ellátva s ugy készitve, hogy mindeniköknek igen kezére esett. Igy tehát igen biztosan éltek együtt s ezerféle vidám tréfákkal enyelegtek. Kiváltképen a vacsorát mulatságra szentelték. Ekkor csupán ritka gyümölcsöket, kalácsot és mondolasüteményt adattak föl s minden pohár bornál, melyet ittak, egymást uj énekekkel serkentették, melyeket gyakran hevenyében költöttek beszélgetésök tárgyáról. Némelykor ezen dalokat lanttal, vagy valami más hangszerrel is kisérték, melynek játszásához mindketten értettek.

Abu Hasszán és Nuszhatulavadat alkalmas ideig éltek igy vendégeskedésben és mulatságban. Asztalok költségeiről nem aggódtak, s a fogadós, kit maguknak választottak, mindent hitelbe adott. Illő vala, hogy végre valami pénzt is lásson s ezen czélból beadá nekik számolását. A summa, a mint kisült, igen nagy vala. Ehhez járultak még mindkettőjök lakodalmi ruháiért, melyek a legdrágább szövetekből készültek, és a menyasszony gazdag ékességéért való költségek, az összeg oly iszonyu nagynak találtatott, hogy csak most későn vették észre, hogy az egész pénzből, melyet eljegyeztetésök alkalmával a chalyftól és Szobeidétől ajándékban kaptak, csupán annyiok maradt fenn, hogy a fogadós követelését kielégithetik. Ez igen komoly eszmélkedésre birta őket a mult fölött, mely azonban a jelen bajon nem segitett. Abu Hasszán ugy vélekedett, hogy a fogadóst ki kell fizetni s felesége is megegyezett benne. Elhivatták tehát s kifizettek neki mindent a mivel tartoztak, legkisebb zavarodásukat sem mutatván, hogy mit fognak ezen fizetés után cselekedni.

A fogadós eltávozott, igen örülvén, hogy szép fényes aranyokkal, – más pénzt nem lehetett látni a chalyf palotájában, – fizették ki; Abu Hasszán és Nuszhatulavadat pedig legkisebbé sem örültek, könyökig vájván pénzes zacskójokban. Mély hallgatásban maradtak, lesütött szemmel a legnagyobb zavarodásban állapotjok fölött, melybe mindjárt házasságok első évében sülyedve láták magukat.

Abu Hasszán jól emlékezék, hogy a chalyf, midőn palotájába fogadta, megigéré neki, hogy semmiben sem hagyja szükséget látni. De ha meggondolá, mily rövid idő alatt eltékozolta adakozó kezének ajándékait, egy részről nem volt kedve a kéréshez, más részről pedig nem akará kitenni magát azon szégyenre, hogy a chalyf előtt föl kelljen födöznie, mily roszul vette hasznát adományának, és hogy uj segedelemre van szüksége. Egyébiránt örökségét azon pillanattól fogva, midőn a chalyf magához fogadá, általengedte anyjának s koránsem volt szándéka annak erszényéhez folyamodni, a mi által jelentette volna, hogy megint oly rendetlen életre vetemedett, mint atyja halála után.

Nuszhatulavadat, ki Szobeide ajándékait és házasságra lépésekor szabadon bocáttatását felesleges jutalmául tekinté szolgálatainak és hűségének, szintén nem képzelt magának jogot arra, hogy attól még valamit kérjen.

Végre megszólamlék Abu Hasszán s felvidult arczczal tekintvén Nuszhatulavadatra, monda neki: „Jól látom, hogy te is ugyanazon zavarban vagy, melyben én, s hogy azon tünődöl, mihez fogjunk e szomoru helyzetben, midőn egyszerre elfogyott a pénzünk, hogy előre láttuk volna. Én ugyan nem tudom, te hogy gondolkozol, de én azt vélem, hogy akármi következzék is belőle, legkevesebbé se szoritsuk meg naponkint való költségeinket, s ugy hiszem, hogy te sem fogsz velem ellenkezni.

Itt csak az a kérdés, hogy módot szerezzünk hozzá anélkül, hogy elvetemednénk, s a chalyf vágy Szobeide segitsége kérésére kellene szorulnunk; s ugy hiszem, hogy találtam egy módot benne. De abban egymást segélnünk kell.“

Abu Hasszán ezen nyilatkozása igen tetszett Nuszhatulavadatnak s némi reménységet vett belőle. „Én is szintugy tünődtem ezen gondolaton mint te, s csak azért nem szóltam róla, mivel semmi módot sem láttam a menekedésre. Meg kell vallanom, hogy felfedezésed nekem a legnagyobb örömet okozza; de mivel azt állitod, hogy találtál már módot, melyhez segédemre van szükséged, csak mondd meg mit cselekedjem, s meg fogod látni, milyen jó fogom hozzá magamat alkalmazni.“

„Reménylettem is, – felele Abu Hasszán, – hogy ezen dologból, mely téged is szintoly közelről illet, mint engem, nem fogod magadat kihuzni. A mód, melyet annak eszközlésére kitaláltam, hogy e jelenvaló bajunkban legalább egy ideig pénzben szükséget ne lássunk, következendő: Az egész dolog tudniillik egy kis csaláson épül, melyet nekem a chalyf s neked Szobeide ellen kell játszanunk, s a mely, a mint bizonyos vagyok benne, nekik mulatságukra, nekünk pedig hasznunkra fog válni. Ez a csalás abban áll, hogy mi mindketten meghalunk.“

„Hogy mindketten meghaljunk? – vága szavába Nuszhatulavadat. – Halj meg magad, ha kedved van reá; a mi engem illet, én még épen nem untam meg az életet s nincs is kedvem, ha rosz néven nem veszed, még egy hamar meghalni. Ha más módot nem tudsz ajánlani, mint ezt, ugy bár kövesd magad, mert én bizonyossá teszlek, hogy nem nyulok hozzá.“

„Te asszony vagy, – felele Abu Hasszán – azaz szertelen elevenségü s hirtelenkedésü személy, s nem engedsz időt magamat kimagyaráznom. Hallgass csak egy pillanatig türelemmel, s meg fogod látni, hogy magad is szivesen meghalsz azon halállal, melylyel én akarok meghalni. Elgondolhatod, hogy én itt nem valóságos, hanem csak szinlett halált értek.“

„Már az szép! – esék megint szavába Emlékezetbája (Nuszhatulavadat); – ha csak csupa szinlett halálra kerül a dolog, ugy én is reá állok. Már most egészen számolhatsz reám, s majd meglátod, mily buzgósággal foglak a halál ezen nemében segiteni; mert hogy nyiltan megvalljam, kimondhatatlanul irtózom most mindjárt ugy meghalni, mint az előbb értettem.“

„No jól van! – felele Abu Hasszán; – majd megelégszem veled. Én igy gondolom a dolgot. Én holtnak tettetem magamat, s te fogj egy szemfödelet, s készits föl ugy, mintha valóság volna. Fektess a bevett szokás szerint a szoba közepére, turbánnal arczomon, s lábbal Mekka felé forditva, mintha ki kellene vinni a temetőre. Mihelyt minden igy el lesz készitve, kezdd el a sirást és szokott jajveszékelést, szaggasd meg ruháidat, tépd hajadat vagy legalább tettesd magadat, mintha azt tennéd, s eredj aztán siránkozva repülő hajjal Szobeidéhez. A fejedelemné kérdeni fogja tőled könyeid okát, s mihelyt zokogás közt felfedezed előtte, meg fog sajnálni, s a temetési költségre szép összeg pénzt s részint nekem szemfödélnek, részint neked ruhának az elszaggatott helyett egy darab aranyszövetet fog ajándékozni. Mihelyt ezen pénzzel s az aranyszövettel haza érkezel, én azonnal fölkelek a szoba közepén levő fektemből s te fekszel oda helyembe és holtnak tetteted magadat. Én aztán felöltöztetlek halottnak, s elmegyek a chalyfhoz, hogy nála ugyanazon szerepet játszszam, melyet te játszottál Szobeidénél, s remélhetem, hogy a chalyf szintolyan bőkezü lesz irántam, mint Szobeide volt tehozzád.“

Minekutána Abu Hasszán tervéről való ezen tekinteteit kifejtegette, tüstént felele Nuszhatulavadat: „Ugy hiszem, hogy ezen ámitás nagyon mulatságos lesz, s nagyon kellene csalatkoznom, ha a chalyf és Szobeide még meg nem köszönnék. Most csak az van hátra, hogy a dolgot jól hajtsuk végre. A mi engem illet, csak bizd reám; én legalább szintoly jól eljátszom szerepemet, mint tőled is várom, és pedig annál nagyobb gonddal és figyelemmel, mennél nagyobb a haszon, melyet abból aratni fogunk. Azért ne vesztegessük az időt. Mig én a szemfödelet előveszem, addig te vetkőzzél le egy ingre s gatyára; akárki sem tud nálam jobban halottat öltöztetni.“

Abu Hasszán nem késett azt cselekedni, a mit Nuszhatulavadat mondott neki. Kinyujtózott hanyatt, hosszában a szemfödélre, mely a szoba közepében a lábszőnyegre ki volt teritve. Keresztbe raká lábait, s ugy bele hagyá magát burkolni, hogy ugy tetszett, csak koporsóba kell tenni, s a temetőre kivinni. Felesége lábait Mekka felé forditá, befedé arczát musszuli patyolattal, s reá tevé turbánját, de ugy, hogy szabadon lélekzhetett. Azután letevé fej-ékességét, s könyező szemekkel s megeresztett repülő hajjal, melyet szinleg nagy jajgatás közt tépdelt, verdesé arczáját és mellét és minden jeleit adta a legmélyebb fájdalomnak. Igy szalada el, s keresztül a palota téres udvarán, hogy Szobeide fejedelemné szobáiba menjen.

Nuszhatulavadat oly éles sikoltást tőn, hogy Szobeide meghallhatta szobáiban. Parancsolá rabnőinek, hogy nézzék, honnan jő e jajgatás és kiáltozás. Ezek szaporán a rostélyos ablakhoz szaladtak, s jelentették Szobeidének, hogy Nuszhatulavadat közelit nagy siránkozva. A fejedelemné türtelen lévén megtudni, mi találta, azonnal fölkele s előszobája ajtajáig elejébe mene.

Nuszhatulavadat itt szerepét remekül játszá. Mihelyt Szobeidét megpillantá, ki előszobájának kárpitját maga tartá kitárva kezében s reá várakozott, megkettőzteté jajgatását s lépteit, haját tépdelte, mellét és orczáját erősebben verdesé és lábaihoz omla, azokat könyeivel áztatá.

Szobeide megütközvén, hogy rabnőjét ily mély szomoruságban látta, kérdezé, mi történt s mi szerencsétlenség érte?“

Felelet helyett az álszomorgó még egy ideig zokoga, látszólag erőltetvén magát annak elfojtására. „Ah kedves drága fejedelemném, – kiálta végre zokogva, – mi nagyobb s gyászosabb szerencsétlenség érhetett volna, mint a mely most kényszerit legszomorubb állapotomban felséged lábaihoz borulnom? Az Isten hosszabbitsa meg napjaidat tiszteletre méltó fejedelemném teljes egészség mellett, s ajándékozzon még hosszu és szerencsés életet! Abu Hasszán a szegény Abu Hasszán, kit kegyelmeddel tisztelél meg, kit te és az igazhitüek uralkodója nekem férjül adátok, nincsen többé!“

E végszavaknál kettőzteté Nuszhatulavadat könyeit és zokogását, s ujra a fejedelemné lábaihoz borula. Szobeide szörnyen megijedt ezen hiren. „Hát meghalt Abu Hasszán? – kiálta; – az az egészséges, kellemes és mulatságos ember? Valóban nem vártam volna, hogy ily hamar kelljen hallanom halálát egy ily embernek, ki hosszabb életet igért, s azt oly igen meg is érdemlette.“ Nem állhatá meg, hogy fájdalmát könyeivel ne enyhitse. Rabnői, kik oda kisérék s többször részt vettek Abu Hasszán tréfáiban, midőn Szobeide és a chalyf biztos mulatságaikhoz bocsáttatott, szintén könyeikkel jelenték ki elvesztésén való részvétöket és sajnálatukat.

Szobeide, rabnői és Nuszhatulavadat jó ideig siratták ezen halálos esetet. Végre Szobeide fejedelemné megszólamlék és monda a vélt özvegyhez fordulván: „Te rosz, talán magad vagy oka halálának! Talán sok boszuságot okoztál neki rosz kedveddel, vagy hogy az által végre sirba vitted.“

Nuszhatulavadat igen elszomorodottnak látszott Szobeide szemrevetésén. „Ah felséges asszonyom, – szóla, – ugy vélem, hogy azon idő alatt, a mig szerencsém volt rabnődnek lennem, soha sem nyujtottam alkalmat ily nem kedvező vélekedésre egy oly szeretett férj iránt való magamviselete felől; legboldogtalanabb személynek tartanám magamat, ha ezt hinnéd. Én Abu Hasszánt kimondhatlanul szerettem, a mint csak egy nő férjét, kit szenvedélyesen imád, szeretheti, s mondhatom, hogy mindazon szeretetet érzettem iránta, a mit előző szivessége, melylyel irántam való szives szerelmét kinyilatkoztatta, érdemlett. Meg vagyok győződve, hogy ha még élne, eziránt teljesen ki fogna felséged előtt menteni. De ah, – folytatá uj könyözönnel, – eljött az órája, s ez egyedül való oka halálának.“

Szobeide valóban rabnőjében mindig egyenlő kedvet, változhatlan szelidséget, nagy engedelmességet, s minden szolgálattételében oly buzgóságot tapasztalt, mely azt mutatá, hogy inkább hajlandóságból, mint kénytelenségből cselekszi. Azért nem is kételkedik szavára elhinni a dolgot s parancsolá kincstartónéjának, hogy kincstárából hozzon ki egy zsacskóban száz aranyat s egy vég aranyszövetet.

A kincstartóné nemsokára visszajött a zsacskóval s aranyszövettel s általadá Szobeide parancsára Nuszhatulavadatnak.

Ez a szép ajándék elvételekor a fejedelemné lábaihoz borula, s a legmélyebb tisztelettel megköszöné, örülvén magában a szerencsés foganatnak. „Eredj – monda neki Szodeide – csináltass az aranyszövetből szemfödelet urad koporsójára, a pénzt pedig forditsd arra, hogy tisztességes s hozzá illendő temetése legyen. Azután mérsékeld szomoruságodat; én gondoskodni fogok rólad.“

Nuszhatulavadat alig távozott el Szobeide szemei elől, s azonnal letörlé örvendezve könyeit, és sietve visszatért, hogy Abu Hasszánnak szerepe diszlését kijelentse.

A szobába lépvén, kaczagott, midőn Abu Hasszánt még mindig azon helyzetben lelé, melyben hagyta volt, azaz a szoba közepén, halotti ruhában. „Kelj föl, – monda neki nevetve, – s lásd itt Szobeide előtti hazugságom gyümölcseit. Ma még nem halunk meg éhhel.“

Abu Hasszán hirtelen fölkele s feleségével együtt nagyon örült a pénzes zsacskó és aranyszövet látásán.

Nuszhatulavadat annyira örült a fejedelemnén elkövetett csalás szerencsés diszletén, hogy örömét nem tartóztathatta. „Ez még nem elég, – monda nevetve urának, – már most én fogom a halottat játszani s majd meglátom, ügyes lészsz-e te is ennyit nyerni a chalyftól?“

„Erről ismerem meg igazán az asszonyi természetet, – felele Abu Hasszán, – igazán mondják, ezek mindig oly hiuk azt hinni, hogy ők többet tudnak véghez vinni, mint a férfiak, noha legtöbbnyire csak azoknak tanácslásából birnak valami jót tenni. Az volna még szép, ha én legalább szintannyit nem tudnék a chalyfnál véghezvinni, mint te, én, ki ezen csalásnak feltalálója vagyok! De ne vesztegessük az időt hasztalan beszédekkel. Játszszad te a halottat ugy mint én, majd meglátod, nem lesz-e szintén ezen szerencsém.“

Abu Hasszán felöltöztetvén feleségét halotti ruhába, ugyanazon helyre fekteté, hol ő maga feküdt, lábbal Mekka felé forditá, s egészen megzavarodva megforditott turbánnal, mint egy oly ember, ki legnagyobb szomoruságban van, mene ki a szobából. Ez állapotban a chalyf szobájába mene, ki épen titkos tanácsot tarta Dzsafár nagyvezérrel s más vezérekkel, kikhez nagy bizalma vala. Oda mene az ajtóhoz s az ajtónok tudván, hogy szabad bejárása van, felnyitá neki. Belépe tehát, zsebkendőjét egyik kezével szemére fogván, hogy tettetett könyüit elrejtse, melyeket bőven hullatott, s másik kezével mellét verdesé, oly fölkiáltások között, melyek a legnagyobb szomoruságot fejezék ki.

A chalyf, ki Abu Hasszánt mindenkor vidámságra serkentő vig ábrázatunak szokta látni, igen megütközött, ily szomoru állapotban látván őt maga előtt. Félbeszakasztá figyelmét, melylyel a tanácskozásba vett dolgot hallgatá és kérdezte tőle fájdalma okát.

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán zokogás és sóhajtozás között, – nem érhetett volna nagyobb szerencsétlenség, mint a mely mostani szomoruságomat okozza. Isten éltesse felségedet még sokáig a thrónuson, melyen oly dicsőséggel ülsz. Nuszhatulavadat, kit kegyelmesen feleségemül adál, hogy hátralevő napjaimat vele töltsem, ah!… –“

E fölkiáltásnál ugy tetteté magát Abu Hasszán, mintha szive ugy elszorult volna, hogy nem tud többet szólni, és könyekre fakada.

A chalyf, ki észrevevé, hogy Abu Hasszán felesége halálát jött neki jelenteni, igen megilletődöttnek látszott rajta: „Isten legyen irgalmas lelkének!“ monda oly arczczal, mely szánakozását nyilván kijelenté. „Jó rabnő volt, s mi, Szobeide és én azért adók neked, hogy megörvendeztessünk; érdemes lett volna hosszabb életre.“ Könyek hullottak itten szemeiből és zsebkendőjéhez kelle nyulnia, hogy azokat letörülje.

Abu Hasszán fájdalmán s a chalyf könyein Dzsafár nagyvezér és a többi vezérek is könyre fakadának. Mindnyájan siratták Nuszhatulavadat halálát, ki a legnagyobb türtelenséggel várta, mennyiben fog Abu Hasszán boldogulni.

Többnyire a chalyf is szintazon gondolattal vala, mint hölgye, s azt képzelé, hogy talán Hasszán az oka felesége halálának. „Boldogtalan, – monda neki neheztelő hangon, – nem te okoztad-e rosz bánásoddal feleséged halálát? Ah, alig kételkedhetem benne. Legalább hölgyemre, Szobeidere kellett volna tekintened, ki őt jobban szerette, mint minden egyéb rabnőit, s a ki csupa jóságból fosztá meg magát tőle, hogy neked engedje.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, tettetvén magát, mintha még keservesebben sirna, mint előbb, – gondolhatja-e csak egy pillanatig is felséged, hogy Abu Hasszán, kit te kegyelmeiddel s jótéteiddel elboritál, s a kit oly becsületre méltatál, melyet reményleni is alig bátorkodott volna, képes lehetne ily hálátlanságra? Én feleségemet Nuszhatulavadatot mind azért szerettem, mind pedig egyéb sok szeretetreméltó tulajdonaiért is, melyek azt tevék, hogy iránta mindenkor azon hajlandósággal, szivességgel és szerelemmel viseltettem, melyet érdemlett. De uram, – folytatá – meg kellett halnia, s isten nem akarta, hogy azon szerencsével, melyet felséged és Szobeide hitvesed kegyéből birtam, tovább is éljek.“

Egy szóval Abu Hasszán oly jól tudá a szomoruság minden jelei által fájdalmát szinleni, hogy a chalyf, ki különben soha sem hallotta, hogy roszul éltek volna, mindazt, a mit mondott elhivé, és nem kételkedék többé őszinteségében. A palota kincstartója épen jelen vala, s a chalyf parancsolá neki, hogy menjen a kincstárba, s Abu Hasszánnak egy száz aranynyal tölt zsacskót, s egy vég aranyszövetet adjon. Abu Hasszán azonnal a chalyf lábaihoz borula, hogy az ajándékért való háláját és köszönetét kijelentse. „Eredj a kincstartó után, – monda neki a chalyf, – az aranyszövet szemfödélnek való a halott számára, s a pénz arra, hogy tisztességes temetséget adass neki. Megvárom, hogy szereteted ezen utolsó bizonyságát nem fogod tőle megtagadni.“

Abu Hasszán a chalyfnak ezen lekötelező szavait mély meghajtással viszonzá és eltávozék. Követé a kincstartót s mihelyt ez a zsacskót s az aranyszövetet neki odaadta, hazaindula, örülvén rajta, hogy ily hamar és könnyü módot lele azon bajból, melyben vala, s mely neki annyi nyugtalanságot okozott, kiszabadulni.

Nuszhatulavadat megunván már a hosszas erőltetést, csak azt várta, hogy Abu Hasszán hagyja el szomoru helyzetét. Mihelyt tehát az ajtót nyilni hallá, elejébe szalada és kérdezé: „No, meghagyá-e magát a chalyf is olyan könnyen csalni, mint Szobeide?“

„Látod, – felele Abu Hasszán enyelegve, mutatván neki a zsacskót s aranyszövetet, – hogy én is szintoly jól tudom játszani a feleségén (kinek semmi baja sincs) szomorgót, mint te oly férj halálán busongót, ki ép és egészséges.“

Abu Hasszán azonban élt a gyanúval, hogy ezen kettős csalás nem fog következés nélkül maradni. Azért is előleg intést ada feleségének mindenről, a mi talán történhetnék, hogy annál inkább egyetértve cselekedhessenek. „Mennél jobban diszlik – ezt veté hozzá, – a chalyfot és Szobeidét némi zavarba hoznunk, annál nagyobb mulatságukra fog végtére válni, s talán vele való megelégedésöket ujabb adakozással kimutatni.“ Ezen utósó tekintet akárminél is nagyobb ösztön volt a tettetést annyira vinniök, a mennyire lehetséges.

Noha a jelen ülésben még többféle lett volna elintézni és tanácskozásba venni való, a chalyf mégis mindjárt Abu Hasszán elmenetele után vágyván Szobeidéhez menni s nála rabnője halálán sajnálkozó látogatását megtenni, fölkele székéről, s a további tanácskozást más napra halasztá. A nagyvezér és többi vezérek elbucsuzának tőle s eltávoztak.

Mihelyt elmentek, monda a chalyf Mezrurnak, a palota heréltjei fejének, ki személyétől csaknem elválhatatlan vala, s azonkivül minden tanácskozásban részt vett: „Jer velem, s jelentsd ki te is a fejdelemné előtt rabnője halálán való sajnálkozásodat.“

Elmentek együtt Szobeide szobájához. Midőn a chalyf az ajtóhoz ére, kinyitá az ajtókárpitot, s látá a fejdelemnét a legmélyebb szomoruságban s könyező szemekkel a szófán ülni.

A chalyf belépe, közelite hozzá, és monda: „Kedves hölgyem, nem szükség, mondanom, milyen részt veszek szomoruságodban, mivel tudva van előtted, mennyire érzek mindent, a mi neked fájdalmat, vagy örömet okoz; de mindnyájan halandók vagyunk, s vissza kell adnunk istennek tőle kölcsönvett éltünket, mihelyt kivánja. Nuszhatulavadat a te hű rabnőd valóban oly tulajdonokkal birt, melyek érdemessé tevék figyelmedre, s nagyon javalom, hogy még holta után is kimutasd azt iránta. Gondold meg azonban, hogy fájdalmad nem adja vissza életét. Azért kedves hölgyem, ha nekem hiszesz és szeretsz, meg fogsz vigasztalódni ezen veszteségen, s jobban fogsz gondolni életeddel, mely, a mint tudod, előttem véghetetlenül drága, s egész boldogságát teszi az enyémnek.“

Ámbár a fejedelemné nagyon örült is azon szives érzelmeknek, melyekkel a fejedelem meglátogatá, mégis igen megütközött Nuszhatulavadat halálának hirén, melyet épen nem várt vala. Ez őt oly bámulásba ejté, hogy sokáig semmit sem tudott felelni. Meglepetése még az által is nagyobbodott, hogy ezen hir az előbb hallottal egészen ellenkező vala, s egészen elnémult. Végre összeszedé magát, és szóla oly arczczal és hanggal, mely egész csodálkozását elárulá: „Igazhitüek uralkodója, mélyen érzem azon szives indulatokat, melyeket irántam kijelentesz: de engedd meg azt mondanom, hogy azon hirt, melyet rabnőm haláláról hozál, nem foghatom meg, mivel egészen jól van, és egészséges. Az Isten tartson meg tégedet és engem! Ha engem szomorunak látsz, az csupán az ő férjének a te kedvenczednek Abu Hasszánnak halála miatt van, kit szintugy becsültem azon figyelemre nézve, melylyel iránta viseltetél, mint az is, mivel oly kegyes valál őt velem megismertetni, és ő engem néha igen kellemesen mulattatott. De uram azon részvétlenség, melyet annak halálára nézve rajtad látok, s azon emberről való teljes elfeledkezésed, kit máskor oly szivesen láttál magad körül, csodálkozásra és bámulásra ragad. S ezen részvétlenséged még szembetünőbb azon mód által, melylyel engem attól el akarsz vonni, rabnőm halálát jelentvén az övé helyett.“

A chalyf, ki azt vélte, hogy jól van értesitve a rabnő haláláról, s kinek a szerint, a mit látott és hallott, oka is volt reá, elkezde nevetni s vállat ránditani, midőn Szobeidétől ezen beszédet hallá. „Mezrur, – monda ő e felé fordulván és megszólitván, – mit szólasz feleségem beszédéhez? Nem igaz-e, hogy az asszonyok némelykor nincsenek magoknál, a mit csak igen nehezen lehet nekik megbocsátani? Egyszóval te szintugy láttad és hallottad, mint én.“ Ezután megint Szobeidéhez fordula, és monda neki: „kedves hölgyem, ne ejts több könyet Abu Hasszán halálán; ő igen jól van. Sirasd inkább kedves rabnőd halálát. Csak kevés percz előtt jött férje siránkozva, s szánakodást inditó szomorusággal szobámba, hogy felesége halálát jelentse. Én egy zsacskóban száz aranyat, s egy vég aranyszövetet adattam neki vigasztalásul és segedelmül a meghalt rabnő temetésére. Mezrur itten látó s halló tanúja volt a dolognak, s ugyanazt fogja mondani.“

A fejedelemné a chalyfnak mindezen állitásait nem tartá valóságnak, hanem azt hitte, hogy el akarja őtet ámitani. „Igazhitüek uralkodója, – felele, – noha egyébkor is szoktál tréfálni, de azt kell mondanom, hogy most épen nincs annak helye; a mit én mondok, az teljes valóság. Nem az én rabnőm haláláról van itt a szó, hanem férjééről Abu Hasszanéről, kinek sorsát fájlalom, s kin velem együtt fogsz te is sajnálkozni.“

„Én pedig, – szóla a chalyf legnagyobb komolysággal, – tréfán kivül mondom neked, hogy csalódol; Nuszhatulavadat halt meg, Abu Hasszán pedig él és egészséges.“

Szobeide megbántottnak érzé magát a chalyf száraz felelete által. „Igazhitüek uralkodója, – felele fölindulva, – az Isten mentsen meg, hogy tovább is megmaradj ezen tévelygésben; különben még azon gondolatot támaszthatnád bennem, hogy eszed nincsen szokott rendén. Engedd még egyszer ismételnem, hogy Abu Hasszán halt meg, és Nuszhatulavadat rabnőm a megholtnak özvegye él és egészséges. Egy órája sincs még, hogy innen elment. Egészen vigasztatlanul s oly állapotban jött ide, mely maga képes lett volna engem könyre fakasztani, ha zokogás közt föl nem födöztem volna is szomoruságának igaz okát. Minden szolgáló asszonyaim sirtak velem együtt rajta, és hiteles bizonyságot tehetnek előtted róla. Ezek azt is meg fogják mondani, hogy én egy zsacskóban száz aranyat s egy vég aranyszövetet ajándékoztam neki. Fájdalmamat, melyet beléptedkor arczomon észrevehetél, szintugy férjének halála, mint azon vigasztalatlanság okozta, melyben őt látám, s épen hozzád akartam küldeni sajnálkozásomat jelenteni, midőn beléptél.“

Szobeidének e szavaira hangosan fölkaczaga a chalyf és monda: „Kedves feleségem, ez mégis különös makacsság! Én neked ellenben azt mondom, – folytatá igen komoly hangon, – hogy Nuszhatulavadat halt meg.“ – „Nem uram, – felele Szobeide tüstént egész komolysággal, – mondom, hogy Abu Hasszán halt meg. Soha sem fogsz arra birni, hogy az ellenkezőt higyjem el.“

A chalyf arcza most lángba borult. Jó távolra üle le a fejedelemnétől a szofára, és monda Mezrúrhoz fordulván: „Eredj mindjárt, és nézd meg, melyikök halt meg, s jelentsd meg nekem haladék nélkül, miben van a dolog. Noha igen bizonyos vagyok benne, hogy Nuszhatulavadat az, a ki meghalt, mégis inkább ezen módhoz akarok nyulni, hogysem tovább is vitassak oly dolgot, melyet bizonyosan tudok.“

A chalyf alig mondá ki ezt, s Mezrur azonnal eltávozott. „Most mindjárt meglátod, – szóla Szobeidéhez fordulván, – melyikünknek van igaza.“

„A mi engem illet, – felele Szobeide, én már tudom, hogy az igazság felemen van, s magad is meg fogod látni, hogy a mint én mondottam, Abu Hasszán halt meg.“

„Én pedig, – felele a chalyf, – oly bizonyos vagyok benne, hogy Nuszhatulavadat halt meg, hogy kész vagyok veled akármibe fogadni, hogy ez már nincs életben, Abu Hasszánnak pedig semmi baja.“

„Ne gondold, – visszonza Szobeide, – hogy ez által meg fogsz győzni; elvállalom a fogadást. Ugy meg vagyok győződve Abu Hasszán haláláról, hogy szivesen fölteszem legkedvesebb jószágomat is akármire, a mit akarsz, bár legcsekélyebb értékü legyen is. Jól tudod, mim van s izletem szerint mit kedvelek legjobban; tehát csak válaszsz és tégy föl, én reá állok, bármint üssön is ki reám nézve a dolog.“

„Ha már ennyire jött a dolog, – szóla mostan a chalyf, – fölteszem mulató kertemet képes palotádra; egyik megéri a másikat.“ – Nem jön az itt kérdésbe, – felele Szobeide, – kerted többet ér-e, mint palotám, – azon tul vagyunk; – hanem csupán az, hogy te azt választottad, a mi neked minden jószágom közül legjobban tetszik, ellentételül a helyett, a mibe részedről te fogadsz. Reáállok tehát s áll a fogadás. Az Isten legyen tanunk, hogy én nem leszek első, ki szavát megmásitja.“ A chalyf szintazon esket tevé s igy maradtak, Mezrur visszaérkezésére várakozván.

Mig a chalyf és Szobeide Abu Hasszán vagy Nuszhatulavadat halála fölött ily eleven és heves szóváltásban voltak, Abu Hasszán, ki ezen pont iránt való versenygésöket előre látta, mindenre igen figyelmes vala, a mi abból következhetnék. Mihelyt tehát a rostélyablakon keresztül, melynek nejével beszélgetése alatt irányában ült, Mezrurt távolról megpillantá, s egyenesen lakása felé látta tartani, mindjárt sejdité, mi végre küldetett. Mondá feleségének, hogy tegye magát megint holttá, mint egymás között elvégezék és semmit se késsék.

Az idő valóban igen szorgos vala és Abu Hasszán Mezrur odaérkeztéig nem tehetett egyebet, mint hogy feleségét halottnak felöltözteté, s azon vég aranyszövetet, melyet a chalyf ajándékozott neki, fölébe kiterité. Azután kinyitá lakása ajtaját és szomoru elcsüggedt ábrázattal zsebkendőjét szemére fogva üle le az álhalott fejéhez.

Alig vala készen, midőn már Mezrur a szobába lépett. A szomoru látvány, mely neki itt mutatkozott, titkos örömet gerjesztett benne a chalyftól vett bizomány tekintetéből. Mihelyt észrevevé Abu Hasszán, elejébe mene, megcsókolá tisztelettel kezét és monda sohajtva neki: „Uram, a legnagyobb szomoruságban látsz engem, mely valaha találhatott volna kedves hölgyem, Nuszhatulavadat halála által, kit megtisztelél kegyeddel.“

Mezrur e beszéden megilletődött és lehetetlen volt a meghalt emlékétől néhány könyeit megtagadnia. Fölemelé egy kicsit a szemfödelet feje irányában, hogy ábrázatját megnézze, s egy fél pillantatot vetvén reá, ismét leereszté mély fohászszal mondván: „Nincs más Isten az Istenen kivül? Mindnyájunknak alája kell magunkat vetni az ő akaratjának, s minden teremtménynek vissza kell hozzá térnie! Nuszhatulavadat kedves jó hugom, – ezt veté utána sohajtozva, – a te életpályád igen rövid vala! Isten legyen irgalmas hozzád!“ Ezután megint Abu Hasszánhoz fordula, ki könyekre olvada, és monda neki: „Nem helytelenül állitják, hogy az asszonyok néha annyira magokon kivül vannak, hogy alig lehet megbocsátani. Szobeide az én jó asszonyom is ezen esetben van most. Azt méltóztatott a chalyf ellen vitatni, hogy te haltál meg és nem feleséged, s bármit mondott is a chalyf ellene, hogy az ellenkezőről meggyőzhesse, minden, még legkomolyabb bizonyitása is foganatlan vala. Engem is tanúul hivott, hogy ezen dolog valóságát megerősitsem, a mint tudod, hogy jelen valék, midőn oda jöttél, s neki ezen szomoritó hirt hozád; de mind ez semmit sem használt. Mindkét részről makacs vitatásra került a dolog, melynek vége nem szakadt volna, ha a chalyf azon ötletre nem jő Szobeide meggyőzése végett, hogy engemet hozzád küldjön, hogy ujolag értesittessék a dolog valóságáról. De igen félek, hogy ez sem fog használni; mert a mai világban bármely oldalról kerüljön is az ember az asszonyoknak, hogy velök valamit megfogasson, meggyőzhetlen makacssággal birnak, mihelyt ellenkező tekintet foglalta el őket.“

„Az isten tartsa meg mindig az igazhitüek uralkodóját ritka eszének birtokában, s legjobb használásában – felele Abu Hasszán könyes szemekkel, s folyvást zokogva. – Látod, hogy áll a dolog, s hogy én ebben ő felségét nem csaltam meg. Adná isten, – szóla tovább, hogy tettetését még tovább is üzze, – hogy ne lett volna okom ily szomoru és csüggesztő hirt vinni neki! Ah, – folytatá, – nem irhatom le szóval azon kipótolhatlan veszteséget, melyet szenvedtem!“ – „Az igaz, – felele Mezrur, – s mondhatom hogy nagy részt veszek szomoruságodban; de mégis vigasztalódjál s ne add magadat egészen a fájdalomnak. Most elhagylak, noha nem örömest, hogy a chalyfhoz visszatérjek, de kérlek tedd velem azon szivességet, – folytatá, – hogy a holttestet ne vitesd el addig, mig nem jövök, mert szeretnék jelen lenni temetésén s imádságommal kisérni.“

Mezrur már kiment a szobábol, hogy követségéről hirt vigyen, midőn Abu Hasszán, ki őt egész a házajtóig kikisérte, értésére adá, hogy nem érdemes azon tisztességre, melyet vele tenni akar. Tartván tőle, nehogy Mezrur megint tüstént visszatérjen, egy darabig szemeivel kisérvén, s látván, hogy jól eltávozott, visszatére lakába, megszabaditá Nuszhatulavadatot minden lepleitől és monda neki: „Itt megint uj jelenést játszottunk, de azt tartom, hogy ez még nem lesz az utolsó; kiváltképen Szobeide fejedelemné bizonyosan nem fog megnyugodni Mezrur jelentésén sőt ellenben ki fogja nevetni; sokkal jobb okai is vannak, mint hogy neki hihetne. Azért is uj jelenéshez kell készülnünk.“ Abu Hasszán e beszéde alatt megint felöltözködék Nuszhatulavadat, melyre mindketten a rostélyos ablak irányában a szófára ültek, hogy mindenre figyelmezzenek, a mi talán kün történnék.

Azonközben Mezrur Szobeidéhez ére. Mosolyogva lépett a szobába, s tapsola kezével, mint egy oly ember, ki valami nagyon kellemes dolgot jelent.

A chalyf természetesen igen türtelen volt, s mindjárt felvilágitást akart a dolog felől. Egyébiránt igen meg volt bántódva Szobeide bizalmatlansága miatt, azért is mihelyt Mezrurt megpillantá, kiálta: „Gonosz rabszolga, most nincs ideje a nevetésnek. Semmit sem szólsz? Beszélj szabadon; ki halt meg: férj-e vagy feleség?“

„Igazhitüek uralkodója, – felele azonnal Mezrúr komoly hangon. Nuszhatulavadat halt meg és Abu Hasszán még most is oly szomoru rajta, mint akkor, midőn felséged előtt megjelent.“

Nem hagyván neki időt a továbbszólásra, szavába vága a chalyf s hangosan kaczagván, fölkiálta: „Jó hir, még egy pillanat előtt birta asszonyod, Szobeide a képpalotát; már most az enyém az. Midőn elmentél, fölfogadott benne velem a mulató kertem ellen. Azért nem is tehettél volna nagyobb örömet ennél; meg is jutalmazlak érte. De hagyjuk azt most. Beszéld el pontról pontra, mit láttál?“

„Igazhitüek uralkodója – felele Mezrur, – midőn Abu Hasszán lakába értem, beléptem szobájába, mely nyitva vala. Még mindig igen szomoruan és felesége Nuszhatulavadat halálát siratva találtam. A halott fejénél ült, ki a szoba közepén feküdt, lábával Mekka felé fordulva s azon vég aranyszövettel leteritve, melyet az előbb ajándékozott felséged Abu Hasszánnak. Kijelentvén szomoruságán való részvétemet, odamenék a halotthoz, fölemelém a szemfödelet feje irányában s megismerém Naszhatulavadatot, kinek arcza már egészen föl van puffadva és elváltozva. Intettem Abu Hasszánt, a mint lehetett, hogy vigasztalódjék, s azt mondám neki eljöttömkor, hogy felesége temetésén meg fogok jelenni, egyszersmind kérém, hogy a halott eltakaritásával várakozzék addig, mig odamegyek. Ebből áll minden, a mit felségednek a nekem adott bizományra nézve jelenthetek.“

Midőn Mezrúr elvégezé jelentését, monda neki a chalyf szivesen nevetve: „Semmit sem kivánok tőled többé, s igen meg vagyok elégedve pontosságoddal.“ Ezután Szobeidehez fordula és monda neki: „No kedves feleségem, hát van-e még valami kifogásod ezen világos igazság ellen? Hiszed-e még, hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, s nem vallod meg, hogy elvesztetted a fogadást?“

Szobeide egyátalában nem akarta megengedni, hogy Mezrur igazat jelentett legyen: „Hogyan uram, – felele, – hát azt képzeled, hogy én ezen rabszolga jelentése által hagyom a dolgot eldöntetni? Ez egy szemtelen ember, ki nem tudja, mit beszél. Én sem vak nem vagyok, sem bolond; saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot legnagyobb szomoruságában, magam beszéltem vele, s nyilván hallottam, mit mondott férje haláláról.“

„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – esküszöm éltedre s az igazhitüek uralkodójának életére, és igy arra, a mi előttem legdrágább, hogy Nuszhatulavadat meghalt, s Abu Hasszán életben van.“ – „Hazudsz, élhetetlen semmirevaló rabszolga, – felele neki haraggal Szobeide, – most mindjárt megszégyenítlek.“ – Azonnal hivá szolgáló asszonyát, tenyerével tapsolván. Tüstént bejöttek nagy számmal. „Jertek közelebb, – monda nekik a fejedelemné, – és szóljatok igazat, ki volt az a személy, ki kevéssel az igazhitüek uralkodójának belépte előtt idejött és velem beszélt?“ – A nők mindnyájan felelének, hogy a szegény megszomorodott Nuszhatulavadat volt. „Hát neked, – szóla tovább kincstartónéjához fordulván, – mit parancsoltam, hogy adj neki elmenetelekor?“ – „Felséges asszonyom, – felele a kincstartóné, – én Nuszhatulavadatnak parancsolatodból egy zsacskóban száz aranyat és egy vég aranyszövetet adtam, melyet magával elvitt.“ – „No, nyomorult gaz rabszolga, – monda erre Szobeide legnagyobb boszujában Mezrurnak, – mit mondasz mindahhoz, a mit hallottál? Mit gondolsz, kinek higyek többet, talán neked magadnak, vagy kincstartónémnak, többi asszonyaimnak és magamnak?

Mezrur nem mulasztá el okokat állitani a fejedelemné ezen nyilatkozásának ellenébe; de félvén, hogy mindinkább föl fogja boszantani, megszünék és folyvást hallgata, noha minden bizonyságoknál fogva meg volt győződve, hogy Nuszhatulavadat halt meg, s nem Abu Hasszán.

Szobeide és Mezrur közötti ezen szóváltás közben a chalyfnak, ki mindakét részről fölhordott bizonyságokat látta s még mindig az ellenkezőről volt meggyőződve, mint a mit Szobeide állitott, mind annálfogva, a mit Abu Hasszánnal volt beszélése alatt önmaga látott, mind pedig azáltal is, a mit épen Mezrur jelentett, – szivesen kellett nevetnie, hogy Szobeide oly igen boszankodott Mezrurra. „Kedves feleségem, – szóla hozzá, – hogy ujra ismételjem, nem tudom, ki mondotta, hogy az asszonyok némelykor magukon kivül vannak, de ne vedd rosz néven, te magad is azt bizonyitod, hogy ennél nem mondhatott volna nagyobb igazságot. Mezrur ezen pillanatban jő Abu Hasszán lakából: azt mondja, hogy önszemeivel látta Nuszhatulavadatot a szoba közepén halva feküdni, és Abu Hasszánt élve a halott fejénél ülni: s az ő tanúságára is, melyet okosan nem lehet be nem venni, te még sem akarod azt elhinni. Ezt már ugyan meg nem foghatom!“

Nem is hallgatván arra, a mit a chalyf elébe terjesztett, viszonza Szobeide: „Igazhitüek uralkodója, bocsáss meg, hogy gyanum van reá. Jól látom, hogy Mezrurral összebeszéltél, hogy engem boszants s türelmemet a végső próbára tedd; s mivel sejtem, hogy ez a Mezrur jelentése előre kifőzött dolog, azt kérem ki, hogy részemről én is küldhessek valakit Abu Hasszán lakába, megtudni, tévedésben vagyok-e, vagy sem.“

A chalyf megengedé s a fejedelemné ezen fontos követséget dajkájára bizá. Ez már igen éltes asszony vala, ki Szobeide gyermeksége óta mindig körötte volt s a többi asszonyokkal együtt most épen jelen vala. „Kedves dajkám, – monda neki, – halljad csak! Eredj Abu Hasszán lakására, vagyis inkább Nuszhatulavadatéra, mert hiszen Abu Hasszán meghalt. Látod, micsoda versengésem van az igazhitüek uralkodójával és Mezrurral, egyebet nem szükség mondanom. Hozz nekem minderről fölvilágositást s ha jó hirt hozasz, szép ajándékot várhatsz tőlem. Eredj szaporán, s jőj vissza tüstént.“

A dajka eltávozék a chalyf nagy örömére, kinek nagy mulatsága volt azon, hogy Szobeidet oly zavarban látá. Mezrur ellenben nagyon szomorkodván rajta, hogy a fejedelemné ugy megboszankodott reá, s mindent elkövetett, hogy megengesztelhesse, s hogy mind a chalyf, mind Szobeide meg legyen vele elégedve. Azért igen szerette, midőn látá, hogy Szobeide arra határozá magát, hogy dajkáját küldje Abu Hasszán lakására, meg lévén győződve, hogy az a jelentés is, melyet az tenni fog, csalhatatlanul megegyez az övével, s arra fog szolgálni, hogy őt kimentse s megint az előbbi kegyelembe helyhezze.

Azonközben Abu Hasszán, ki a rostély-ablaknál szüntelen őrt állott, már távolról észrevevé a dajkát s mindjárt sejtette, hogy ez a követség Szobeide részéről jő. Szólitá nejét és semmit sem habozván, mitevő legyen, monda neki: „Most jön épen a fejedelemné dajkája, az igazságot megtudni; most meg én fogom megint holttá tenni magamat.“

Mindent elkészitettek. Nuszhatulavadatot hirtelen halotti ruhába öltözteté Abu Hasszánt, reá terité a vég aranyszövetet, melyet Szobeide adott neki s turbánját arczára tevé. Eközben a dajka iparkodván a vett bizományban eljárni, alkalmas gyors léptekkel közelitett. A szobába lépvén, látá Nuszhatulavadatot megeresztett hajjal s siránkozva ülni Abu Hasszán fejénél, mellét és orczáját verdesni és hangosan jajgatni.

Közelite a vélt özvegyhez és mondá neki részvevő arczczal: „Édes kedves Nuszhatulavadatom, nem azért jövök ide, hogy szomoruságodban háborgassalak, vagy meggátoljalak, hogy férjedet, ki téged oly szivesen szeretett, könyezve gyászold.“ – „Ah, kedves jó anyám, – esék szavába az álözvegy, – látod, mi nagy bajom van, micsoda szerencsétlenség talált ma kedves Abu Hasszánom halála által, kit az én és te asszonyunk Szobeide s az igazhitüek uralkodója adtak férjemül. – Abu Hasszán! Kedves, drága férjem, – kiáltá még egyszer, – mit vétettem neked, hogy oly hamar elhagyál! Nem jártam-e mindig inkább akaratodon, mint a magamén? – Ah, mi lesz a szegény Nuszhatulavadatból?“

A dajka igen nagyon csodálkozott, épen az ellenkezőt látván, mint a mit a heréltek feje jelentett a chalyfnak. „Ez a Mezrur fekete ábrázatja, – kiáltá fölemelt kézzel, – megérdemlené, hogy az Isten megbüntesse érte, hogy ily szörnyü hazugságával oly nagy háborúságot szerzett jó asszonyunk s az igazhitüek uralkodója közt. Föl kell fedeznem előtted, édes leányom, – monda erre Nuszhatulavadatnak, – ezen semmirevaló Mezrur gonoszságát és csalárdságát, ki megfoghatlan szemtelenséggel azt állitotta jó asszonyunk ellen, hogy te meghaltál és Abu Hasszán életben van.“

„Ah kedves jó anyám, – szóla Nuszhatulavadat, – adná Isten, hogy igazat mondott volna! Ugy most nem volnék ezen szomoruságban, melyben látsz s nem kellene ily kedves férjem halálát siratnom.“ Ez utolsó szavaknál könyre fakada és sirása s jajgatása kettőztetésével jelenté még nagyobb vigasztalatlanságát.

A dajka megindula Nuszhatulavadat könyein. Leüle melléje, sirt vele, közelite halkan Abu Hasszán fejéhez, fölemelé egy kissé turbánját és felfödé arczát, hogy megismerje. „Ah szegény Hasszán, – mondá ismét befödözvén, – kérem istent, cselekedjék veled irgalmasságot! – Isten hozzád kedves leányom, – szóla erre Nuszhatulavadathoz, – ha tovább lehetnék veled, szivesen cselekedném, de már nem késhetem. Tisztem sürget, hogy siessek s jó asszonyunkat kiszabaditsam azon szomoritó nyughatatlanságból, melyben ezen semmirekellő fekete, szemtelen hazugsága által ejtette, esküvéssel állitván, hogy te meghaltál.“

Alig tette be Szobeide dajkája elmentével az ajtót s Nuszhatulavadat jól tudván, hogy siettében nem fog megint visszatérni, letörlé könyeit, Abu Hasszánt szaporán kiszabaditá lepleiből s vele együtt előbbi helyökre a szófára a rostélyablakkal általellenben ült, nyugton várván mindketten ezen csalás végét és készek lévén a bajból kivergődni, akármely oldalról akarnának is hozzájok férni.

Szobeide dajkája azonban öregsége mellett is még jobban sietett hazamenet, mint eljövet. Az az öröm, hogy a fejdelemnének jó hirt vihet s még inkább a jó jutalom reménye siettették lépteit. Csaknem lélektelenül lépett a fejedelemné szobájába s jelentést tevén követségéről, mindent hiven elbeszéle Szobeidenek, a mit látott.

Szobeide dajkája jelentését nagy örömmel hallá és ezt nyilván ki is jelenté. Mert alig végezte el beszédét, azonnal monda a dajkának oly hangon, mely nyert játékot hirdete: „Beszéld el csak ugyanazt az igazhitüek uralkodójának, ki bennünket eszteleneknek tart s a mellett szeretné elhitetni, hogy semmi érzetünk sincs a valláshoz, és semmi félelmünk istentől. Mondd meg továbbá ezen gonosz feketének, ki oly szemtelen oly dolgot vitatni szemembe, a mely nem igaz s a mit jobban tudok, mint ő.“

Mezrur azt várván, hogy a dajka követsége és jelentése neki kedvező lesz, igen megszomorodott rajta, hogy minden épen ellenkezőleg ütött ki; azonkivül azt is igen nagyon fájlalá hogy Szobeide oly lett dolog miatt, melyet ő akárkinél is bizonyosabban vélt tudni, oly nagyon megharagudott reá. Azért is nagyon kedvére vala, hogy alkalmat nyert magát e felől a dajka iránt szabadon kinyilatkoztatni és pedig sokkal örömestebb ez, mint a fejedelemné iránt, kinek nem merészlett ellentmondani, félvén, nehogy a tartozó tiszteletet megsértse. „Fogatlan banya, – monda kimélés nélkül a dajkának, – te hazudsz; mind abból a mit mondasz semmi sem igaz; én saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot mint halottat kiteritve szobája közepén.“

„Te magad vagy hazug és pedig igen gonosz hazug, – felele a dajka sértegető hangon, – hogy bátorkodol ily hazugságot vitatni ellenem, ki épen most jövök Abu Hasszán lakából, kit ottan, mint halottat kiteritve, láttam, – ellenem, ki épen most hagytam el nejét élve és egészségben.“

„Én nem vagyok csalárd, – felele Mezrur, – hanem inkább te akarsz bennünket tévedésbe ejteni.“

„Már ez mégis iszonyu szemtelenség, – válaszola a dajka, – engem a két felség jelenlétében meghazudtolni, – engemet, ki tulajdon szemeimmel láttam annak valóságát a mit itt állitok.“

„Dajka, – felele Mezrur még egyszer, – jobban tennél, ha egy szót sem szólnál; csupa izetlen dolgot fecsegsz.“

Szobeide nem türheté tovább Mezrurtól a tiszteletnek ezen megsértését, ki minden tekintet nélkül ily becstelenül bánt az ő jelenlétében dajkájával. Nem engedvén azért időt dajkájának ezen szidalomra felelni, szóla a chalyfhoz: „Igazhitüek uralkodója én igazságot kérek ezen szemtelenség ellen, mely szintoly kevés tekintettel van irántad, mint irántam.“ Nem tudott tovább szólni ugy elfogta belső boszonkodása, könyei fojtották el többi szavait.

A chalyf ki az egész versenygést hallotta, nagyon szövevényesnek találta a dolgot, akárhová gondolkodott, nem tudta mit tartson ezen ellenmondásokról. Más részről a fejedelemné is és Mezrur a dajka és jelenlevő nők szinte nem tudták mit gondoljanak ezen kalandról és hallgattak. Végre megszólamlék a chalyf: „Kedves hölgyem, – monda Szobeidéhez fordulván, – látom, hogy mi mindnyájan hazugok vagyunk, legelőször én, azután te Mezrur, és te dajka: legalább nem látszik, hogy valamelyikünk hitelesebb volna a másiknál. Kerekedjünk föl azért és menjünk magunk a hely szinére, meglátni, ki részén van az igazság. Nem látom más módját kétségeink elháritásának s a magunk megnyugasztalásának.“

E szavakkal fölkele a chalyf, a fejedelemné követte és Mezrur, ki előttök mene, hogy az ajtókárpitot kinyissa, monda: „Igazhitüek uralkodója, nagyon örvendek, hogy felséged erre határozta magát s még jobban fogok örülni, ha a dajkának megmutatom nem azt, hogy esztelen dolgot fecseg, – mivel ezen szónak szerencsétlensége volt asszonyom neheztelését érdemelni, – hanem azt hogy jelentése nem volt való.“

A dajka nem maradt adós a felelettel. „Hallgass te fekete pofáju, – felel, – nincs itt senki is kivüled, a ki esztelen dolgot fecseghetne.“

Szobeide, ki szörnyen megboszonkodott Mezrurra, nem törheté, hogy az megint szidalmazza dajkáját, azért ismét pártját fogá, mondván: „Gonosz rabszolga, akármit beszélj is, én mégis azt állitom, hogy dajkám igazat szólott; a mi pedig téged illet, ugy tekintlek, mint egy hazugot.“

„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – ha a dajka úgy meg van győződve, hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, hát fogadjon velem; tudom nem lesz reá kedve.“

A dajka készen volt a felelettel. „Annyi kedvem van reá, – monda, – hogy mindjárt szavadon marasztlak. Meglássuk, bátorkodol-e szavadat visszavonni.“

Mezrur nem lépett vissza. Fölfogadtak a chalyf és a fejedelemné jelenlétében egy vég ezüstvirágu aranyszövetben, melyet mindenik tetszése szerint választhasson.

A szobák, melyekből a chalyf és Szobeide kiindultak, noha alkalmas távolságra, de épen általellenben voltak Abu Hasszán és Nuszhatulvadat lakásának. Abu Hasszán, ki őket jőni látta, előttök Mezrurt, utánok a dajkát és Szobeide minden szolgálónőit, mindjárt mondá feleségének, hogy ha csak igen nem csalódik, ez a látogatás őket illeti. Nuszhatulavadat is kinézett a rostélyos ablakon, és szinte azt látta. Noha férje előre elkészitette is ezen lehető esetre, mégis igen megijedt rajta. „Mit csináljunk? – Kiálta, – oda vagyunk!“

„Semmiképen nem, ne félj semmit is, – felele Abu Hasszán nyugodt hidegvérrel, – hát már elfelejtetted, hogy mire beszéltünk össze? Most mindketten holttá tegyük magunkat, mint már elébb egyenkint tettük s a mint összebeszéltünk, s meg fogod látni, hogy minden jól megyen. A milyen lassan jőnek, minekelőtte ajtónkhoz érnének, mink már a szükséges helyzetben lehetünk.“

Abu Hasszán és neje valóban beburkództak, a mint lehetett; s ily állapotban egymás mellett a szoba közepén fekve mindegyik a maga aranyszövetével beteritve várák nyugton a számos társaságot, mely látogatásukra jöve.

A fényes társaság végre megérkezik. Mezrur kinyitá az ajtót, s a chalyf és Szobeide egész kiséretökkel beléptek a szobába. Igen megütköztek, s a szomoru látványra, mely neki mutatkozott mereven és mozdulatlanul állottak meg. Senki sem tudta, mit gondoljon ezen történetről. Végre megszólamlék Szobeide: „Ah, – szóla a chalyfhoz, – mindketten meghaltak! Hát ti, a chalyfra és Mezrurra tekintvén, makacs ámithatástokkal, mintha kedves rabnőm meghalt volna, annyira vittétek, hogy valósággal meghalt, s kétségkivül férje halálán való buvában.“ – „Kedves hölgyem, – felele a chalyf, ki épen ellenkező véleményben volt, – mondjad inkább, hogy Nuszhatulavadat halt meg előszer s hogy a szegény Abu Hasszán nem tudta elbirni neje halálán való szomoruságát; s igy azt is meg fogod engedni, hogy te vesztetted el a fogadást, s hogy képpalotád már most igazán az enyém.“

„Én pedig, – felele Szobeide a chalyf ellenmondása által ingerelve lévén, – én azt állitom, hogy te vesztettél, s mulatókerted az enyém. Abu Hasszán halt meg előbb, mivel a dajkám téged is, engem is bizonyossá tett, hogy feleségét élve és holt urán siránkozva látta.“

A chalyf és Szobeide ezen versengése egy másikat is támasztott. Mezrur és a dajka is hasonló esetben valának; azok is fogadtak, s mindenik azt állitá, hogy nyert. A szóváltás egy kissé éles lett és heves, s a heréltek feje a dajkával már azon ponton vala, hogy a legvastagabb sértegetésekre vetemedjenek.

A chalyf minden történteket meggondolván magában, végre hallgatva megengedé, hogy Szobeide szintolyan jussal állithatja, mint ő, hogy nyert. Azon való boszujában, hogy ezen kalandban az igazságot nem tudá kieszközölni, a két holthoz közelitvén, leüle fejökhöz, s valamely eszközről gondolkodék, mely neki győzedelmet szerezhetne Szobeidén. „Igenis, – kiálta egy pillanat mulva, – esküszöm Isten szentséges nevére, hogy annak ezer darab magamverette aranyat adok, a ki megmondja, ki halt meg előbb közülök.“

Alig mondá ki a chalyf az utolsó szót, midőn azon vég arany szövet alól, mely Abu Hasszánt födözé, egy szózatot halla, mely ezt monda: „Igazhitüek uralkodója én haltam meg előbb; add nekem az ezer aranyat!“ Egyszersmind látá Abu Hasszánt az őt födöző arany szövet alól kimászni, s lábaihoz borulni. Felesége is lehányá lepleit és Szobeide lábaihoz omla illendőségből a vég aranyszövetbe burkolódzván. De Szobeide nagyot sikoltott, mely még nevelte a körülállók borzadását. Végre magához tére a fejedelemné félelméből, s kimondhatlan örömet érzett rajta, hogy kedves rabnője csaknem azon pillanatban támada föl halottaiból, midőn holtteste látásán vigasztalhatlan vala. „Ah te rosz személy, – kiálta, – te vagy oka, hogy oly sokat szenvedtem éretted. Azonban szivesen megbocsátok, csakhogy nem haltál meg.“

A chalyf részéről nem vette ugy szivére a dolgot. A helyett, hogy Abu Hasszán szavától megijedt volna, azt gondolta, hogy meg kell szakadnia nevettében, midőn mindkettőjöket leplegeikből kimászni látta és Abu Hasszán igazán kérte az ezer aranyat, melyet annak igért, ki meg fogná neki mondani, melyikök halt meg előbb.

„Ej Abu Hasszán, – monda a chalyf még mindig nevetve, – hát megesküdtél-e, hogy halálra nevessem rajtad magamat? Hogy jutottál ezen ötletre, hogy Szobeidét és engem oly csellel fogj meg, melytől épen nem őrizkedtünk?

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – mindjárt megmondom tartalék nélkül. Emlékezhetik fölséged, hogy én mindig sokat tartottam a jó asztalra. Azon nő, kit feleségemül adál, nem fogyasztotta ezen szenvedélyemet, sőt ellenben azon hajlandóságok, melyeket benne találtam, azt még öregbitették. Könnyen elgondolhatja felséged, hogy ha ezen természetünk mellett oly véghetlen kincscsel birtunk volna is, mint a tenger s fölül reá még felséged minden kincseivel, mégis hamar nyakára hágtunk volna. Ez valóban meg is történt. A mióta együtt vagyunk, semmit sem kiméltünk, hogy felséged ajándékaival kényünkre éljünk. Midőn ma reggel fogadósunkkal számot vetettünk, ugy találtuk, hogy ha őt kielégitjük, s többi adósságinkat is kifizetjük, egész pénzünkből semmi sem marad. Csoportosan tolakodtak most a multon való elmélkedések s a jövőre való jó szándékok elménkre s gondolatinkra. Ezer tervet késziténk, de mindjárt mindenikkel fölhagyánk. Végre a szégyen, hogy oly szomoru állapotban valánk, melyet felséged előtt nem bátorkodtunk felfedezni, ezen módot sugallá, melyen szükségeinken segitsünk, s ezen kis csalással felségteket is mulassuk, melyre nézve felségtek kegyelmes bocsánatjáért könyörgünk.“

A chalyf és Szobeide igen megelégedtek Abu Hasszán őszinteségével s épen nem látszottak neheztelni a történtekért; sőt ellenben Szobeide sem állhatá meg a nevetést, ki a dolgot mindig igen komolyan vette, ha meggondolá mind azt, a mit Abu Hasszán kikoholt, hogy tervét szerencsésen végrehajtsa. A chalyf még alig szünt meg a nevetéstől, oly pár nélkül valónak tetszett előtte ezen ötlet. Fölkele, és monda Abu Hasszánnak és feleségének: „Kövessetek mindaketten; megadatom az igért ezer aranyat azon örömemért, hogy nem haltatok meg.“

„Igazhitüek uralkodója, – monda Szobeide, – kérlek elégedjél meg az ezer aranyat Abu Hasszánnak kifizetni; egyedül magának tartozol avval, a mi a feleségét illeti, azt csak bizd reám.“ Egyszersmind parancsolá kincstartónéjának, hogy Nuszhatulavadatnak szintén ezer aranyat fizessen ki, hogy ő is kijelentse részéről azon való örömét, hogy az még életben vagyon.

Ily móddal Abu Hasszán és neje Nuszhatulavadat még sokáig megtarták magukat Harun Arresyd chalyf és hitvese Szobeide kegyében, s annyit kaptak azoknak adakozásából, hogy egész hátralevő éltökben minden szükségeiket a legbővebben kielégitheték.